Még sokáig öklendezem, de annak hevessége lassan, de csillapszik, viszont teljesen kimerülten heverek a lány kezei között a végén.
Értem én, amit mond, de elképzelni sem tudom egyelőre, hogy bármilyen munkának nekiálljak.
Szerencsére azért nem mi vagyunk az egyetlen túlélők és lassan összeverődik a legénység felének csoportja. Kis idő múlva valószínűnek tűnik, hogy ennyi a megmaradtak száma, van akit a tenger nyelt el, van akit a szirének ölelése.
A megmaradtak sem úszták meg kisebb-nagyobb sérülések nélkül és rajtam kívül mást is megmartak a víziasszonyok.
Még zsibbadtnak érzem magam, ami csak lassan múlik és felállva is erősen szédülök, ám abban igaza van Zenubia-nak, hogy nem maradhatunk itt.
- Ha rémlik, nekem lenne a másik irányba is egy kis dolgom. Talán arra megpróbálhatnánk gyalog is, hiszen mivel akarsz itt fát vágni? – intek a puszta tájba, amíg a szem ellát és utalok arra, hogy szerszámot sem látok senkinél.

A nő durcásan karba tette a kezét. Őt a vízi nők valamiért nem támadták olyan lelkesedéssel. Így nem szenved a méreg hatásaitól.
-Hát ha gyalogolni akarsz! Miért is ne? Hiszen csak a világ másik felén van, ahová el akarsz jutni.
Biztos van fa, ha szét nézünk. Csak a part ennyire homokos. És azzal gyorsabban oda érnénk.
*A férfiak mellé álltak egyelőre, de koránt sem ennyire magabiztosan. Meggyőzhetőnek tűnnek és akkor talán a nő is velük tart. De tény, hogy nem szívesen mennének lábbal, ha evezővel is megtehetnek egy utat. Még ha az veszélyekkel is jár.
-Találékonyságunkra vagyunk hagyatkozva, hogy az élet hullámain felül kerekedjünk és ne azok sodorjanak minket maguk alá. Azoknak sem volt szerszámuk, akik az elsőket készítettek.

Nem akarok gyalogolni, de időt sem szeretnék vesztegetni, bár ez a kutatás nem kezdődött valami jól így sem.
- Mennyi idő, míg egy valamire való vízialkalmatosságot megépítetek? Már ha lesz fa és ki is tudjuk vágni hozzá. – kérdezem meg kis szünet után.
Nem akarom magamra haragítani a lányt, mert minden valószínűség szerint a társai úgy is mellé állnak nem mellém, de ha napokba telik a dolog, akkor inkább magam indulok útnak.
Jó dolog a találékonyságra hivatkozni, de ez sem válik be mindig, így lebiggyesztem a szám és erősen töröm a fejem.
- Akkor menjünk a part mellett tovább, talán a roncsokat is kisodorta a víz és akkor lesz alapanyag. Különben sem árt távolabb kerülni a szirénektől, mert ha visszamegyünk a vízbe, akkor megint pórul járhatunk. Így a te javaslatod is jó, meg az enyém is. – nézek Zenubiá-ra kérdőn.

A tengerésznő felvidult az ötlet hallatára és a társai is már előtte elkezdtek bólogatni. Valóban jobb félkészből dolgozni, mint elölről kezdeni. Ráadásul kiválóan értenek ezek az elfek nem csak az irányításhoz, de a hajó készítéséhez is. Így hamarosan egy toldott-foldott de vízre alkalmas hajót sikerült összerakniuk.
A legtöbben megálltak volna a hazai kikötőnél, de egyre többeket kezdett érdekelni Hirion célja, látva makacsságát kalandot és izgalmat sejtettek. És végül ha úgy vesszük mégis csak talpraesett társuknak bizonyult, túlélte a szerencsétlenséget és kellően kreatív volt új hajó összekalapálásánál is. (Persze azokat a fogásokat, hogyan lehet egy szög nélkül hajót építeni vagy szerszám nélkül növényekkel csomózva pótolni a lehetőséget, azt már mások kell, hogy oda rakják.)
Így végül pár nap múlva félig elsüllyedve néha, meg a parton pihenni meg hajót rendbe rakni meg-megállva, de végül csak elérték a célt. A templom kb. fél napi járóföldre van. Nem messze tőlük a szárazföldre kiérve megpillantanak egy kocsmát a semmi közepén, mely kicsit kitérő lenne számukra, de ha érdekli őket, megnézhetik.

Bár sosem voltam a szavak embere, most mégis úgy látszott, hogy megtaláltam azt a hangot, amit ezekkel a kék elfekkel kellett, mert mindenkinek felderült a képe a javaslatom hallatán és nem telt bele sok időbe, máris a vízen ringatózott egy összetákolt jármű, ami ugyan nem hasonlított egy jól megépített hajóra, de fenn maradt a felszínen és a vízen járatos elfek váltig állították, hogy ott is marad.
Aztán végül abba is belementek, hogy oda hajózzanak, ahová én szerettem volna, mert mintha feltámadt volna bennük a kalandvágy és értékelték elszántságomat is.
Hát tény, ami tény nem süllyedtünk el, de elég sokszor meg kellett állnunk, kikötnünk a parton, hogy kimeregessük a vizet, de aztán csak megérkeztünk, ahol a könyvemben talált térkép szerint, már közel volt a cél.
Nem sok holmink volt, így nem tartott sokáig, míg nekiindultunk a szárazföldön az utolsó szakasznak, de a legnagyobb meglepetésemre, itt ahol a madár sem járt egy kocsmába botlottunk. (Bár nem is tudom min lepődtem meg, italmérés még talán a pokol kapujában is van!)
Mivel mindannyian elég elcsigázottak voltunk és már több napja nem ettünk rendesen, így habozás nélkül igyekeztünk befelé.

A kis tengerész csapat lelkesen indult meg az ivó felé. Már távolabbról is hallották a bentről kiszűrődő hangokat. Úgy tűnik népes társaság verődött össze és jót mulatnak. Addig jó, amíg nem rajtuk. Néhány ló is ki van kötve, bár nem annyi, amennyire a hangok alapján számítanának.
Odabent a legtöbb vendég kentaur. Nők és pasik vegyesen. És korsó számra mérik a sört, mások pedig a borra esküsznek. Vannak emberek, erdei tündék és néhány ork és törpe is. Ahogy belépnek, a lombtündék asztala egyöntetűen feláll és egyikük hangosan felszólal.
-Ki engedte be ezeket ide?
-Hagyjad! Itt mindenki szívesen látott vendég.
-Nem hagyom! -vágja a kocsmáros szavaira durcásan- Az életünkre törtek már hány alkalommal és aljasul. Nem fogok együtt inni ezekkel.
*Kardjaikat markolásszák, de a nép egyelőre nem törődik velük. A lóember kocsmáros pedig igyekszik lebeszélni őket. Hirion társai is viszont rosszat sejtve a megmaradt fegyvereik markolatára teszik a kezüket.

A bentről kiszűrődő hangok alapján meglepő módon nem voltak bent kevesen, ami itt az nagy semmi közepén azért érdekes volt. Szép számmal akadtak hátasok is a kocsma oldalához ragasztott, roggyant fészerben, de azok száma nem indokolta a zsivaj nagyságát.
Na de hát, végül is csak enni és felfrissíteni magunkat jöttünk, nem népet számolni, meg van a saját „küldetésünk”, legalábbis a sajátom, mit foglalkoznék azzal, mit keres itt ennyi ember.
A kocsma vendégserege eléggé vegyes, ahogy hunyorgó szemmel a fényváltás miatt megállapítom röpke idő alatt. Képviselteti itt minden Neminrán ismert nép szinte.
A felcsattanó hangra a felálló dühös erdei elfre figyelek fel, arra fordítom a fejem, de mielőtt még megszólalhatnák, a kocsmáros, aki egy kentaur, megelőz és békíteni akarja a férfit és asztaltársaságát.
- Békés utazók vagyunk, akik hajótörést szenvedtünk és, ahogy látod nem igazán vannak fegyvereink. Csak pihenni, enni és inni szeretnénk és ne aggódj, nem a ti asztalotoknál óhajtanánk ezt megtenni, ha a fogadós uram megengedné. – nyomom meg a „fogadós” szót, mert bízom benne, hogy az övé itt az utolsó szó és elbír pár békétlen rendbontóval.
Nem akarok bajt, hiszen így sem vagyunk sokan és ki tudja mi vár még a romoknál.
Bár az is felvetődik bennem, hogy az ittlévők közül is sok lehet a kincsvadász és talán nem véletlenül vannak itt.

A tünde mintha párbajra hívták volna ki, szikrát hányt a szeme és legszívesebben ott helyben megölte volna szavaiért Hiriont.
-Békés? A ti fajotok nem ismeri ezt a szót. Az utolsó, akit ezt hallottam mondani, a nagykövetetek volt. És álnokul megölte a hercegnőnket. Nincs jogotok még csak egy levegőt szívni sem velünk. Sőt! Leve...
*Barátai már szedték elő az íjaikat, de a kocsmáros odébb tessékelte és intett néhány lapitának, hogy ők is segítsenek kirakni a békétlen ivókat. Talán mára elég ment le a torkukon. Ám az erdei nép haragja csillapíthatatlan volt szürke alfajukkal szemben. És dulakodni kezdtek. Miközben a kocsmárost ketten is kezénél fogva rángatni kezdték egy szék repült hirtelen a fattyú feje felé.

Senki nem mondhatja, hogy nem követtem el mindent, hogy lenyugtassam a kedélyeket. Tudom, hogy népem nem örvend jóhírnek, de pont a tündék azok, akik fennen hangoztatják békés mivoltukat, erre ezek meg mindjárt nekem esnek, csak azért mert sötét a bőröm!
Sosem akartam harcolni senkivel, de egyszerűen rákényszerítenek mindig!
Mint most is ez az ostoba, aki ráadásul minden bizonnyal fel is öntött a garatra.
Minden esetre szavaira azért döbbenten néztem rá.
- Te miről beszélsz? – szaladt ki a számon.
De ekkor már a kentaur és társai már lökdösték ki az erdei társaságot, csak, hogy azok nem nagyon akarták a dolgot és jobban szomjaztak egy kis verekedésre, vagy akár a vérünkre, mint bármi másra.
Annyira vártam a választ, hogy a széket már akkor vettem észre, mikor már egy hajszál választotta el a fejemtől. Ösztönösen cselekedtem és hagytam el a testem, ami úgy csuklott össze, mint ha kihúzták volna alóla a talajt, így elkerülve a széket, aztán már ugrottam is vissza a testembe azonnal, hogy egy bénító varázst küldjek a hangadóra.

Hirion úgy tűnik, a harcban is egyre járatosabb. Az utolsó pillanatban kapcsol és menti meg magát a felé repülő bútordarabtól. Már megszokta, hogy mindenki belé akar taposni. Ha idegen földön jár, akkor faja miatt. Ha fajtája között jár, akkor saját vérük miatt.
A bénítás hatásos volt a kocsmárossal civódó másik hegyesfülű ellen. És többek között ennek is köszönhető -no meg a kentaurok jobb testi ereje Awyris népével szemben-, hogy a tulaj hamar ki is tessékeli a rendbontó vendégeket. És megnyugodva lép oda patás lábaival.
-Elnézést kérek tőled, nem állunk hadban, ahogy senkivel sem. Itt mindenkit ugyan úgy fogadunk és ha nem tetszik a viselkedése, ugyan úgy dobjuk ki, mint bárki mást.
Ha valóban csak ételt, bort és szállást keresel, azt itt megtalálod.
*Látható grimaszba rándul a többi asztalnál ülő arca. Nem szimpatizálnak veletek, de a kék elfek még élvezik is kissé a helyzetet. Zevadar kietlen világában sok mindent megteremtettek maguknak, de a finom ital az még hiánycikk. És szívesen benne lennének egy kis ökölharcban is, de senki nem vállalkozik már rá.
Ám a lapita a felszolgálás közben kíváncsiskodik és csak rád van bízva, mennyit árulsz el jöveteled céljából. Az este békésen telik a továbbiakban és reggel csodálatosan meleg, ahogy a napfény besüt az ablakodon. Olyan érzés, amit az északi hazádban ritkán tapasztal meg bárki, hiszen hidegebb a levegő.

Láttam a velem tartó kék elfeken, még Zenubián is, hogy nem vetnének meg egy kis csihipuhit, de nem lehetett volna tudni a kocsma népe ki mellé állna, ha kenyértörésre kerül a sor és kár lett volna ilyen közel a célhoz kockáztatni, ha már valahogy elvergődtünk idáig, hogy beverjék a fejünket.
Szerencsére a kentauroknak sikerült kitessékelnie az erdei elfeket, talán annak is köszönhetően, hogy hangadójukat lebénítottam kis ideig.
- Semmi baj, láttam, hogy mindent megtettél, amit csak lehetett és mi tényleg csak egy jó meleg ételre, egy kis szomjoltóra és pihenésre vágyunk. Nem volt könnyű utunk.
Ezt elég hangosan mondom, hogy mindenki hallja, és még ha nem is örültek nekünk, de végül senki nem követte a pitypangzabálók kifakadását.
A kocsmáros, ahogy már csak náluk szokás, elég kíváncsi, de én elég szűkszavúan válaszolgatok, hiszen nincs szükségem esetleges követőkre, hogy megvívjak a romokért. Jobb, ha csak én tudok róla mit és hol keressek.
A kocsmárosnak továbbra is hajótöröttként mutatkozunk és azt hangoztatom, hogy hazafelé tartunk.
A szállás egyszerű, de kényelmes és nagyon élvezem, hogy melegen süt be a nap az ablakomon.
Ilyen nyugodt és verőfényes reggeleket nem sokszor éltem meg.
Reméltem, hogy a reggeli is legalább ennyire jól fog esni, farkas éhes voltam.

Az est békésen telik és a többnyire kentaur vendégek sem okoznak különösebb gondot. Bár többen megpróbálják karjánál fogva áthívni Zenubiát a saját asztalukhoz, de szerencsére van elég hölgy közöttük, hogy lekösse őket. És miután párszor ki kellett szabadítani nő társatokat a szorításukból, jobbnak látjátok fent befejezni az étkezést. A vendégszeretet a lóemberek között nem ugyan az, mint az éjtündéknél -ahol az idegen fajoknak ez igen korlátos lenne-, ahogy egyetlen faj sem pont ugyan úgy viszonyul ehhez, mint a másik. A verekedéstől megvédett a kocsmáros, de felettül jól mosolyog ezeken a próbálkozásokon. (Ne feledjük a statisztikákat! A lapiták több, mint fele kocsmai verekedésben hal meg élete során és ezek 80-90% legalább közvetlen kapcsolatban áll a másik nem iránt érzett vágyával alkohol befolyása alatt.)
A kocsmáros könnyen fogadja a hajótöröttet. Sok mindent nem is tehet és amit lehetett, azt megtette már úgy is. És a reggel fényei az indulást jelenti számotokra. Reggelinél kedélyesen megy a beszélgetés és pár óra múlva egy gazzal benőtt várhoz hasonlító helyhez értek. Kiégett minden, amit a tűz nem tudott elpusztítani, azt már mások régen elvitték. Csak az építőanyag nem kellett senkinek, mert nincs a közelben túl sok épület. Ami van, azt meg fedezte az egykor állt templom kis szeglete, melynél csak a gyomok között egyenes vonalban lefektetett kövek jelzik a talapzat egykori helyét.
A vízi elfek játékosan mászkálnak az egykori szent helyen. És egyikük lentről visszatérve közönyösen közli veled.
-Odalent beszakadt az alagsor egy része. De semmi különös, innen már mindent elvittek.
*Nem fontos, de ha megnézed, csak megerősíteni tudod az elhangzottakat. Egy nagy helyiség omlott be az alagsor alatt. Valami varázslat lehet, mert a nálatok lentebb lévő pince padlója is megnyilt és egy száz méteres hasadék tátong. Természetes módon ritkán keletkezik ilyen, valószínűleg nagyhatalmúak csatáztak itt régen.
Ahogy felnézel, egy belső udvar lehet felettetek. Csupasz kőfal ablakok és ajtók nélkül, majd a rom teteje, ami karimát ad az égboltnak. Derűfényes délelőtt néhány bárányfelhővel festői látvány az üszkös kövek között. Sötét elf szemed látja, hogy a szakadék túloldalán is ugyan az az üres szoba folytatódik vég nélkül a sötétben, ami a lyuk ezen oldalán elkezdődött.
-Vajon mire használták ezt a várat annak idején a semmi közepén? -kérdezi a matrózlány.

A reggeli a vártak szerint finom és laktató, a fogadós a híres kentaur vendéglátásnak megfelelően még útravalóval is ellát minket, így egy darabig legalább az enni-innivalóval nem lesz gondunk.
Tényleg nem sok időbe, talán pár órába teli csak, míg elérjük a térkép szerinti helyet és megtaláljuk a romokat, ami azt jelenti, hogy a könyv nem tévedett, itt valamikor ősi elf épület állhatott, bár láthatóan már az enyészeté lett itt minden.
Hogy tűz pusztított ez nyilvánvaló a még megmaradt töredékeken és már rég ki is fosztották, nem maradt más csak a puszta kövek.
A kék elfeket nem villanyozza fel úgy a látványt, mint engem, de én is egyre csalódottabban járok a romok között, hiszen nincs itt semmi.
Ekkor érkezik az egyik matróz és közli, hogy egy beszakadást talált lejjebb.
- Azért nézzük meg, talán odalenn lesz valami érdekes. – indulok meg azonnal a mondott helyre.
A rés másik oldalán is van helyiség, aminek a sötétbe vesző részét nem látni, de semmi lehetőséget nem akarok elszalasztani és még elég korán van, hogy felfedező útra induljak.
A volt hajónkról sikerült kimentenünk egy-két tekercs kötelet, így most azzal le is tudok ereszkedni és ha akad pár önként jelentkező, akkor nem is egyedül.
Fáklyát hoztunk a fogadóból, így ha világításra lesz szükségünk azzal sem lesz gond.
- Lehet, hogy annak idején nem csak ez állt itt egyedül. – válaszoltam azért közben Zenubia-nak is.

Hiriont megedzette az elmúlt idők megpróbáltatásai és az a kilátástalan helyzet, hogy most már csak apjára számíthat. Aki halott. No meg persze kishúgára, akinek gondját kell viselnie.
Nem adja fel a templom teljes pusztulása láttán sem. És már tervezné is a kötélen ereszkedést, ám a kék társai ezúttal inkább maguk kezébe veszik az irányítást. Akivel először beszélt férfi a hajónál a derekára köti a csomót és kijelenti, hogy ha a szakadék felett áthúzzátok, akkor egyből a pince szakadék túloldalára ereszkedhettek le, abba a részbe, ahol nem látod a végét. Nyaktörő mutatványnak ígérkezik, de elrugaszkodva szinte úszik a levegőben. Nem úgy, mint aki nagyot ugrik, hanem mint egy tollpihe, ami lassan lebeg az éterben.
A csapatból ő a legtapasztaltabb és már elérte saját alfaja azon mágiáját, aminél már jelentősen tudja csökkenteni a súlyát magasról való leesés vagy más helyzetekben. Még így sem tud átérni, ám oldalt a legkisebb kiálló részben is megkapaszkodik és mint pók mászik a falon. Néha nagyot lendülve átugrik olyan csupasz falrészeket, melyek leküzdése a fattyúnak nem csak úgy tűnik, de tényleg lehetetlen lenne. A túloldalon kikötve egy félbe tört szobor lábához már elkezdhet mindenki átkelni. És szemeddel jól látod az újabb akadályt.
Az összes zsákmányotok, ha magatokkal akarjátok cipelni, egy 3 láb magas hordó, amiben a könyved leírása alapján egy halott élesztő rituáléhoz szükséges rózsaszín por szükséges. Valami sav előállításához kell, mely csak egyik eleme a szertartásnak. És az eddig nem látott része a szobának egy cseppkőbarlangban folytatódik. Ám a lejtő hamar egy öt méter magas kiemelkedésben folytatódik. A mészkőből keletkezett természetes fal öt méter magas és csúszós felületén még a levitációval sem tud az iménti bravúrt bemutató barátotok megkapaszkodni.
Valamit ki kell találni a továbbjutásra.

Mikor elmondom a szándékomat a leereszkedésről a kék elfek megállítanak, mondván, hogy ezt bízzam rájuk, mert ehhez jobban értenek, mint én.
Feron máris a derekára kötötte a kötelet és úgy ugrott át a résen, mintha csak valami hópihe lett volna, mondván, hogy ott majd megköti a kötél végét és mi többiek szépen leereszkedhetünk rajta.
Sosem gondoltam volna, hogy a kék elfeknek ilyen képességei vannak, de most már érthető, hogy miként mozognak olyan könnyedén a hajók vitorlázatán is.
Most, hogy látom, mennyire nyaktörő mutatványokat kell végrehajtania, hogy átérjen, rájövök, hogy valószínűleg, ha én mentem volna, kudarcot vallottam volna és lehet hogy le is zuhanok.
Feron megérkezett és ki is köti a kötelet. A legnagyobb erőfeszítést az általunk cipelt hordó áthúzása jelentette, amit a könyv leírása miatt kellett hozni, de végül az is átért.
Azonban alig haladtunk előre, mikor a barlangban egy nagyon magas fal állta az utunkat, aminek tetejét alig láttuk, ráadásul a felülete olyan volt, mint valami kisíkosított jég.
- Hát nagyon úgy néz ki, hogy itt a vége. – keseredtem el, de aztán támadt egy halvány reménysugaram.
- Várjatok itt, megnézem, hogy mi van mögötte és talán találok valamit, ami átsegíthet ezen az akadályon, vagy egy másik utat.
Majd levetem fizikai testemet és kéken fénylő szellemként máris átsuhanok a falon.

Hirion kemény akadály előtt áll, de nem hagyja cserben esze. Már lemondana a próbálkozásokról, de akkor jut eszébe, hogy ki tud bújni porhüvelyéből. Az pedig mindig jó felderítésre. Kékesen dereng a lidérce, mikor a földre fektetett teste felett lebegve neki vág buzgón. Vízi elfek örömmel látják, hogy a két alfaj varázslatai kisegítik egymást a bajból.
Ahogy átsuhansz a falon, rájössz, hogy mögötte továbbra is csak kövek vannak. Csak úgy jutsz ki belőle, ha emelkedsz. Mert odafent az út folytatódik, régen ez egy patak lehetett, ami vízesésben ömlött alá. A nedvesség már nem csorog mostanra, ami fal előtt a mélybe hullott. Ám kicsit körbe szimatolva tovább kanyarog odafent az alagút és 20 méter múlva megpillantasz egy üres fáklyatartót.
Dönthetsz, hogy tovább mész-e szellemként az ismeretlenbe vagy visszatérsz társaidhoz. Ha utóbbit teszed, a peremről lenézve újabb nyomra bukkansz. Középen egy téglalap alapú területen odalent égés nyomai látszódnak. Már elhalványult az évszázadok alatt, csak innen fentről nézve veszed észre az újabb bizonyítékát, hogy az ősi elfek itt is építkeztek annak idején. Talán egy fa lépcsőt, mely a tűzben elpusztult...

Azt hiszem jó társakat választottam erre az útra, hiszen nem kellett nekik magyaráznom semmit nagyon, mikor először látták meg testelhagyó mágiámat. Ezért aztán most sem aggódtam, hogy esetleg megrémülnek, sőt látható örömmel vették, hogy megpróbálok utat találni ebben a formában.
Az mindjárt kiderül, ahogy megpróbálok átmenni a falon, hogy az út ott nem, csak a fal tetejével egy magasságban folytatódik. Nem kell hozzá hosszas vizsgálgatás, hogy rájöjjek, ez valamikor valamilyn víznek a medre lehetett és a fal, ami megakasztott minket egy vízesés, csak kiszáradt vagy valami más történt vele. Azért síkos és sima a felülete.
De a barlang folytatódik tovább és, hogy valamikor élőlények, méghozzá értelmes élőlények éltek itt, hamarosan egy fáklyatartó bizonyítja.
Kíváncsiságom húzna tovább, de az eszem azt súgja, térjek vissza és ne egyedül menjek tovább, lehet jól jöhet még a nagyon is élénk ésszel megáldott vízielfek segítsége.
Így hát visszafordultam, de mielőtt visszatértem volna hozzájuk, a fal tetejéről még igyekeztem jobban körülnézni, hiszen valami feljáratra szükség lesz mindenképpen.
Egy feketéllő négyszög tűnik fel és egy kis töprengés után rájövök, hogy az valaha talán lépcső lehetett, ami nem is mostanában éghetett le.
Szóval most már biztos, hogy jó helyen járunk.
Visszahuppanok a testembe és felállva a volt feljáró felé intek.
- Ott valószínűleg fel lehet jutni, csak kéne építeni egy lépcsőt valamiből. Ha mást nem talán köveket hordhatnánk össze. – javasoltam, miközben kérdőn néztem a társaságra, hátha van nekik is ötletük. – Fent folytatódik a járat, arra egyelőre nem láttam több akadályt.

Aw gyermeke visszatért a felderítésből és a tengerhez szokott társai keserűen húzzák el a szájukat az ötlet hallatán. Minden erejüket bele adva sokáig képesek evezni és még csak a kedvüket sem szegi. És szívesen néznek szembe a halállal, mosolyogjon az bármilyen formában rájuk a habok között, ők visszanevetnek.
De bármennyire is nem szívlelik a gondolatot, a titokzatos zsákmány -és talán már a kincskeresés világérzetét átvétele miatt is- belemennek. Ám kevés eszközük miatt a barlang falának megbontására inkább a fenti vár romjainak köveit lazítják ki és szállítják egyenként le. Át a kötélpályán is, mely még mindig ott feszül, biztosítva a visszafelé menő utat.
Hamarosan egy csinos lépcsőt raknak ki, ahol kényelmesen tudnak felgyalogolni. És bár nem érzik át az építés nagyszerűségét, semmi örömöt nem találnak saját építményrészük első használatában, de kalandra izgatottan sétálnak rajta utánad.




Egy magas, szálkás alakot pillantotok meg a fáklyák fényénél. Bár neked nem lenne szükséged rá, kíséreted nem lát a sötétben. És Feron már lép is közel hozzá. Ám az megfordulva egy hatalmas kardot tart a kezében fejjel lefelé, markolatát két marokra fogva. És már rátok is támad.
Több helyen foszló, hiányos teste figyelmeztet titeket, hogy egy élőhalottal van dolgotok. Ruháján rúnák, értelmetlen jelek izzanak vörösen. Harcolnotok kell az életetekért!

Mikor hajót kellett építenünk a roncsokból, akkor valahogy lelkesebbek voltak Feron és Zenubia, meg társaik, akik most fancsali képpel hallgatják mondandómat a feljáróval kapcsolatban.
Azonban, ha nem akarják, hogy teljesen felesleges legyen az útjuk idáig és semmi hasznot ne hozzon nekik, míg megtapasztalt kalandvágyuk se maradjon kielégítetlen, muszáj lesz megdolgozni érte.
Ha nem is nagy lelkesedéssel, de végül mégis sikerül – nem kevés munkával és verejtékkel – elfuvarozni annyi követ a volt lépcső helyére, hogy erőlködés nélkül fel lehessen jutni a tovább vezető járathoz. Mivel az én ötletem volt, meg hát nem is vagyok sem a felettesük, sem a vezetőjük, keményen kiveszem a részem a munkából, így minden tagomban sajogva, tenyeremen jó pár vízhólyaggal, izzadtan indulok tovább a barlangfolyosón.
Nem hiába hoztunk magunkkal fáklyát, most a kék elfek hasznát veszik, hiszen e nélkül nem nagyon látnának, míg az én szemem még elboldogulna.
Talán ez is az oka, hogy én látom meg elsőnek a járatban várakozó alakot, de Feron az, aki közelebb lép hozzá, megemelve a fáklyát, hogy jól lássa.
Látom, hogy szóra nyitná a száját, de ekkor mindannyian ijedten hökkölünk hátra.
Ez nem ember! Sőt láthatóan valami túlvilági jelekkel borított élőholt lény!
Nem is mond semmit, csak felemeli méretes pallosát és már lendül is felénk.
- Vigyázzatok! – kiáltom és kardot rántok, bár van egy olyan sejtésem, hogy nem a lényt, hanem életrehívóját kéne elkapni, csak épp a bökkenő, hogy az nincs sehol.
Persze nem lehetetlen az élőholtat apró cafatokra vágni, hogy már ne tudjon felkelni, de az eltart egy darabig és addig sokunkat megölhet. Jól jönne most, ha jobban figyeltem volna az oktatásokon, mert egy Megsemmisítő varázslat most épp kapóra jönne.
Hiszen egy Fulladással, vagy Fájdalommal, vagy akár a Rettenettel, amire könnyedén képes vagyok, most nem megyek semmire.
- A végtagjait vágjátok le és valahol lennie kell egy mágusnak is, ha ez itt van. Ő jelenti a legnagyobb veszélyt! – próbálom a kék elfek tudomására is hozni, hogy mi a helyzet.

Hirion már némileg tapasztalt, hogyan kell harcolni a sötét elfek által mozgatott halottakkal szemben, hiszen volt lehetőségük gyakorolni a király nemes ifjaiból összeszedett testőrrészlegében, és ezek csak hús bábok. A Dementorhoz hű profi katonák többször tömegesen is küldött rájuk a gyakorló téren egész kis csapatot, hogy ne érje őket váratlanul, ha az uralkodó elleni támadás esetén -amikor is jól jöhet az ő segítségük is a rutinosabbaknak- ne élesben kelljen kísérletezniük egy cselszövő csapatával szemben.
Most ugyan azt a formációt próbálják a vízi elfekkel és kardok csapása sorozza a kezeit és a lábait a szörnyetegnek, míg a szigonyosok próbálnak egyenest a testébe beleszúrni és feltartani őt a mozgásában.
Minden erőfeszítés fölöslegesnek bizonyult, az acél pengék éle lepattant róla és a szúrások sem hatoltak még csak apróbb felületi sebek mélységéig sem. Elpusztíthatatlannak bizonyult a tündék fegyvereinek vágásai alatt. Végül megtörtént az első baj. Zenubia kivédi a vágását a súlyos fegyvernek és visszatámad. Ám az élettelen harcos közben már úton van vágni a lábára és a nő sikoltás közben zuhan a földre. Lábából ömlik a vér és a combjába mélyre nyúló sebet nem tudja kezével elzárni. Eszméleténél van és iszonyú fájdalmak között próbál talpra állni és újra harcolni, de inai ketté szelt része nem engedi.

Bár gyakorolni már gyakoroltam élőholtakkal, azért az nem volt ugyan az, mint most, amikor életre-halálra ment a dolog. Na meg akkor, abban az időben inkább azon járt az eszem, hogy ússzam meg ezeket az ostoba feladatokat és nem igazán jártam élen a gyakorlásban. És ez most meg is hozta rossz értelemben a gyümölcsét, mert azt hittem könnyedén elbánunk ezzel az irányított zombival, de óriásit tévedtem és ennek szegény Zenubia itta meg a levét.
Szavaimra mindenki bőszen neki esett a lénynek , de azt kellett látnunk, hogy valami nagyon erős védőburok veszi körül, hiszen a kardok, lándzsák érintetlenül hagyva a testét, egyszerűen lepattantak róla, viszont a rémlényt semmi nem tartja vissza, hogy hatalmas fegyverével feléjük kaszaboljon. Az első, aki az útjába esik, nem ő, hanem az eléje ugró Zenubia, aki elüti az előholt kardját, de aztán a lábára mért csapást már nem tudja elkerülni és kétségbeesett fájdalomsikolya a szívembe mar.
- NEM!
Elszörnyedten látom a combján nyíló sebet, amiből ömlik a vér és tudom, hogy ha nem lesz hamarosan ellátva ez halálos lehet. És mégis fel akar állni, harcolni, de nem megy neki.
Kétségbeesetten száguldanak a gondolataim mit tegyek! Előholt! Talán megszállhatom a testét, hiszen neki nincs lelke és akkor irányíthatom, de legalábbis megállíthatom.
Nincs más ötletem mivel állíthatnánk meg, még hozzá gyorsan, hogy segíthessek a sebesült lányon.
Elhagyom a testem és egyenesen az élőholtba robbanok, minden energiámmal azt kutatva, hogyan vehetem át a kormányzást a lény felett.

Hirion rá jött, hogy az eddig alkalmazott taktika nem olyan hatásfokkal működik éles helyzetben, mint a gyakorlópályán. Egészen közelről szemlélve... semennyire sem.
A csapat egyetlen lány tagja nem tud felkelni és erősen vérzik. Miután többször megpróbált lábra állni és a fattyú pedig elhagyva porhüvelyét kék aurával világítva suhan a lény felé, lassan vánszorogva kúszik el a lábak között. Semmi kedve már újabb sebet kapni, de teljesen védtelen lent. Előtte még megpróbál oda vágni a zombi lábának leggyengébb pontjára, de Zenubia kardja is lepattan.
Szerencsés a találkozás a kék lidérc és eme túlvilági szörnyeteg között. Nem sikerül elindítania a megszállást és így nem teszi ki magát halálos veszélynek a beavatottak varázslatait még csak tanuló kölyök.
Ahogy neki rontott a lénynek lepattan róla a rúnákat látványosan felizzítva és úgy érzi megégett ezen a felületen a teste. Ám az érzés hamarosan megváltozik és zöld lángok nyalják körbe áttetsző (és egyébként is világító) testét és úgy érzi elevenen elég.

Eközben a kék elfek elszántan küzdenek. Három újabb sebesült van, de nekik csak apró vágások, melyek kevéssé zavarják őket a fegyverforgatásban. Hirion pedig valamiért meg lett győződve arról, hogy saját szellemi testével tapintotta a megboldogult lelkét. Nem irányított húsbáb. Ez valami más fajta természetfölötti lény, kinek a lelke nem tudott nyugodni és holttestében maradva kísért és harcol.
De emlékezzünk! Valamit mondtak az iskolában erről, amikor a feltámadt lényeket kategóriákba osztották...
Figyelt ő egyáltalán?

Nem nagyon töprengek azon, hogy mi lesz a következménye a próbálkozásomnak, mert akkor lehet bele sem vágnék, de nagyon nincs más választásom. Úgy látszik fizikai fegyverek nem tesznek kárt ebbe a lénybe és a rendelkezésemre álló mágia sem hiszem, hogy meghatná.
Az, hogy veszélyes a dolog egy percig sem kételkedem, azonban valahogy meg akarom állítani. A tervem azonban már a kezdetek kezdetén kudarcra van ítélve, hiszen úgy pattanok le az élőholt rúnák által felragyogó porhüvelyéről, hogy majd a falig pattanok vissza.
De nem ez a legnagyobb megdöbbenés, ami ér, hanem, hogy úgy érzem mintha valami nagyon magas hőfokon égő dolognak csapódtam volna és az égő érzés követett, körbefogta kék szellemalakomat.
Nem tudom, hogy tudnám eloltani ezt a zöldes ragyogást, mert iszonyúan fáj és nem is tudom kiáltásomat megfékezni, bár valószínűleg ezt a folyamatos csatazajban úgy sem hallja senki.
Az azonban még a fájdalmaim ellenére is nyilvánvaló, hogy ez a lény nem mágia által irányított zombi, hanem más……..
Valami kezd derengeni az emlékezetem mélyéről…….igen, volt szó róla, hogy vannak nyughatatlan lelkek, kik valamiért itt ragadnak a mi világunkban…..Halállovag!
Csak épp fogalmam sincs, hogy …….hmm……A fenéért nem figyeltem akkor jobban!
Miközben kapkodva visszatérek a testembe, hogy ezzel talán megszüntessem a szellememet körbevevő égető érzést, bevillan mit kéne tenni.
- A szívét célozzátok! Ötször kell átdöfni, akkor meghal végleg! – kiáltom, de magam is felemelek egy mellettem gazdátlanul heverő fából faragott dárdát és a lény mellkasa felé döfök vele.
Talán vagyunk annyian, hogy ha egyszerre támadunk sikerrel járjunk, különben mind itt halunk meg.

Hirion végre össze kapta magát, ám a tengerre született nép dühösen néz rá harc közben, amikor magának ellentmondva újabb tanácsokat ad.
-Vágjuk a kezeit, meg döfködjük! El kéne már határozni, öcsi...
*Ám a stratégia beválik, nem hiába a jó tanárok. Még a lusta tanuló is tud eredményeket hozni. Pár karcolást még beszednek, de most megúszták csak a lány átvágott lábizmaival. Amint a körbe állók elölről és hátulról is a szíve felé döfnek, ott nem pattan le a penge. Végre elterül a szörny.
Ám szétszórtsága megbosszulta magát. A vele tartó elfek haragszanak és nyíltannubi ki is jelentik, hogy ők inkább Zenubiát viszik fel a felszínre és az elhagyott várban majd megvárnak, mint ilyen barlangosdit játszanak bestiákkal. Vagy megpróbálod meggyőzni őket a maradásra vagy azt tanácsolják neked, hogy egyedül menj tovább, ha állításod szerint annyira fontos ez a kaland.
Igaz, még vissza is fordulhatsz velük.

Lehet, hogy nem örülnek a kék elfek az újabb utasításra, mert rosszalló felkiáltásokat hallok tőlük, azonban honnan kellett volna első re tudnom, mivel állok szemben?
Nekem tipikus élőholtnak tűnt, amiket gyakorlott mágusok, kik a varázslásban már igen csak járatosak, képesek irányítani és az ellenfélre uszítani.
Tévedésemre csak akkor jöttem rá, amikor meg akartam szállni és kiderült, hogy nem egy lelkét vesztett zombi van előttünk.
- Nem tudhattam ….. – kiáltottam vissza feszülten, de szerencsére a vízi tündék sem álltak meg agyalni ezen, hanem igyekeztek megfogadni, amit mondtam, így hamarosan rongyként hullott a földre a támadónk és nem mozdult többé.
Megkönnyebbülhettem volna kicsit, de ekkor a kék társaság nekem esett és közölték ennyi elég volt nekik és mivel Zenubia segítségre szorul, inkább kiviszik és megvárnak odakinn. Ha nagyon akarok, menjek tovább egyedül.
- Megértelek titeket és sajnálom. – biccentettem elszomorodva. – Nekem mindenképp tovább kell mennem. Várjatok rám két napot, de ha nem bukkannék elő addig, menjetek vissza nélkülem. – kértem őket.
Addig néztem az elvonuló csapat után, míg az utolsó is el nem tűnt, aztán nagyot sóhajtva megkerültem az élőholt testét és halkan nekivágtam a folytatásnak.