A vízi elfek elmentek. És az idáig zsákmányolt hordót is felviszik a lánnyal együtt, hiszen neked is be kell látnod, hogy nem túl célszerű egy közel 1 méter magas vacakkal a hátadon barlangásznod. Bár ha ragaszkodik hozzá Hirion, viheti magával tovább. Kötelet viszont hagynak itt neked, abból bőségesen van és bármikor jól jöhet. Azt pedig neki kell eldöntenie, hogy fáklyát kíván-e magával vinni, hiszen a sötétben való látás épp annyira lehet előny és jó lopakodás, mint ahogy a fény felfedheti előre ellenségeit.

Ahogy egy ősi Beebebrox mondás tartja:
"Az árnyék mindig a jók oldalán áll, mert elrejti a szem elől a haragvókat."

Ahogy halad előre, a természet vájta folyosón a fáklyatartók egyszerre csak rendszeressé válnak és már egyértelműen azt a célt szolgálták, hogy egykoron bevilágítsák az utat az erre járóknak. Egy elágazáshoz érsz, ahol veled szemben ez van kőtáblára -még mindig jól kivehetően- írva:

Ha rossz napod van, arra menj, amelyik lábaddal először érintetted a talajt.

A vállamon átvetem a kötelet, amit az elfek itt hagytak, hiszen egy ilyen helyen talán még szükségem lehet rá, aztán elindulok előre, amerre a járat visz.
A fáklyát az övembe tűzöm, de egyelőre elboldogulok a fénye nélkül is, mert a szememnek ez még igen csak elég volt ez a fény, így egyrészt nem pazaroltam, ki tudja később mi lesz, másrészt nem akartam az esetleges támadóimnak sem kedvezni, mert nem lehetett tudni, hogy mi van még előttem.
Ahogy haladok előre a barlang falán egyre rendszeresebbé válnak a fáklyatartók, amik most már teljes bizonyossággal jelzik, hogy itt valamikor rendszeresen járkáltak.
Aztán egy elágazáshoz érek, és mit látnak szemeim? Egy írást a falon! Már meg sem lepődök, hogy a sors megint ilyen próba elé állít, mintha valaki tudná, hogy ebben nagyon össze tud zavarni.
„Ha rossz napod van, arra menj, amelyik lábaddal először érintetted a talajt.”
Mikor elolvasom felvillannak a szemeim, mert kivételesen ezt megértettem és habozás nélkül elindultam a baloldali járatban.

Hirion a jó utat választja és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy hamarosan egy kör alakú terembe ér, amit még most is világoskéken izzó kövek ragyognak be. A látvány igen különleges, és nem csak az ősi elfek esztétikai ízléséről árulkodik, de a varázstárgyak használata jelezheti számára, hogy itt egy különlegesen fontos szoba volt. A földet sebtében mázolt holdak, patkók és más egyéb szimbólumok díszítik. Már régen megszáradtak, de még mindig látszik az elfolyt tinta, a kéz megingása néhol. Semmi elfre jellemzőt nem veszel ki belőle.
A szemközti falon viszont számok vannak. Fölötte pedig egy bemélyedő üregben egy ugyan olyan könyvtartó és rajta egy kinyitott könyv, amilyen az első romnál volt.

"A baj nem jár egyedül. De aki jó, az tudja az utat."

Ez olvasható közelebb lépve és ez a tizenöt szám ugyan ilyen elrendezésben a falon, úgy kiképezve, hogy a számokba kapaszkodni is lehet talán.

XXXII_LXIV__XIII
XIV__XVII___XX
XI____VI____XVI
V____VIII___IX
VI____III____IV


/Alulról fölfelé kell lépkedned, minden sorban egy számban megkapaszkodva. Bocsi, hogy megint feladvány!/

A kör alakú terembe óvatosan lépek, figyelmesen nézek a lábam elé, hiszen bárhol lehet csapda, de szívem zakatolása is jelzi azt, amit a szemem lát, talán utam végére értem. A könyv egy karnyújtásnyira van, már csak hozzá kell jutnom.
Azonban az izzó kék fény mágia jelenlétét jelzi és a szemközti falon újabb feladvány díszeleg, amibe már párszor beletört a bicskám.
Ezért nem lehet csodálkozni, ha lebiggyedt a szám és nehéz sóhaj hagyta el ajkaimat.
~ Miért sújtanak engem a szellemek! Persze! A jó tudja az utat! De én vajon jó vagyok-e? ~
Azt nem nehéz kitalálni, hogy a könyvhöz csak a számokba kapaszkodva jutok fel, de ehhez kell egy megoldás, mert ha elvétem, ki tudja, milyen rémséget tartogatnak nekem az ősök.
~ Na szóval! Talán az első 4 számmal kezdhetek, annak kétszerese a 8, annak kétszerese a 16, idáig sima ügy, de a negyedik sor kilóg ebből, az utolsó viszont bele illene a képbe, mivel kétszer 16 az 32. ~
Mivel semmi más nem jut eszembe, hiába töröm a fejem, úgy döntök, hogy megpróbálom az utolsó előtti sort átlépni, hátha sikerül.

Hirion logikát talált a feladványban. És úgy döntött, hogy a harmadik sor jobb széléről átugrik egy sor kihagyásával az ötödik sor bal szélére. Ám odáig nem jutott el.
A négyes szám megfogásakor a kék fény felerősödött és az egész termet beragyogta. Émelygett és szédült, talpa alatt pedig mintha eltűnt volna a föld. Az egész egy-két másodperc volt, de ez alatt úgy érezte, mintha áthúzták volna a legvékonyabb köpőcső fúvókáján és hirtelen tántorogva keresi az egyensúlyát verőfényes napfényben.
Lesz ideje körbe nézni, nem kell izgulnia. Ez nem halálos csapda volt. A legénység tagjai vannak körülötte. A felszíni várrom rossz állagú falai között várták, de nem gondolták ők sem, hogy varázslattal jelenik majd meg.
Ám ha túlestek az első meglepetettségen, akkor hamar elárulják, hogy elfogtak egy erdei elf lányt. Csuklóján dupla csomós kötés van, melyből nehezebb kiszabadulni, mint a hagyományosból. És ismerős az arca. Hiszen Hira gyógyította meg Hiriont, mikor égési sebei miatt olyan volt, mint egy múmia.

/Hira ezen a ponton bekapcsolódik a játékba, de Hirion még írhat egyet./

Mindenre fel voltam készülve, hiszen egyáltalán nem voltam biztos a dolgomban és már voltak igen csak rossz tapasztalataim, de ……arra nem készülhettem fel, ami igazából történt.
A mágikus körből áradó kék fény, annyira felerősödött, hogy le kellett hunynom a szemem, de még így is szinte az agyamba mélyedt. Erősen szédülni kezdtem és hányingerem lett, a lábam alatt, mintha szakadék nyílt volna a semmibe.
Leírhatatlan rosszullét járt át, miközben elnyúlt lassúsággal zuhantam egyre gyorsulva egy hosszú, keskeny csőben, aztán…….aztán hirtelen szilárd talajt ért a lábam, amitől erősen megtántorodtam és a fény is megváltozott körülöttem, arcomat lágy szél simította. Erős kezek állítják meg tántorgásomat és kipattannak a szemeim.
A kék elfek döbbent tekintetévek találom szembe magam. Az ideiglenes táborban vagyok a vár romjai között. Én sem vagyok kevésbé döbbent, de sejtem már mi történt és gyorsan elmondom nekik is, hiszen joggal várnak némi magyarázatot.
De nekik is vannak híreik nekem és nem sokára ott állok egy alaposan megkötözött erdei elf lány előtt, akik addig fogtak el, amíg én a könyv után jártam odalenn és akiben, legnagyobb meglepetésemre, nem mást ismerek fel, mint Hirannis-t, aki égési sérülésemet gyógyította és aki, ha jól emlékszem, ott hagyott egy barlangban megkötözve, mikor megtudta ki vagyok valójában.
- Te? – kérdezem tőle rekedten, még kissé émelyegve. – Mit keresel itt? Egyedül vagy? Körül néztetek? – nézek társaimra.

Rég nem volt már izgalmas kalandban részem, ahol törvényszerűen bajba sodrom magam. A napjaim mégis izgalmasak. Az új képességemnek köszönhetően már nem érzem úgy hogy elesett vagyok, és nem tudok semmit. Apám is talán büszke rám.

Egyik nap reggelén viszont újra rájött az öt perc. Újra menni akartam. Most viszont egy roppant hajmeresztő ötlet jutott eszembe. A tengert akartam látni. És mivel messze voltunk, megkértem egyik nagy képességű társam aki képes volt sassá változni vigyen el a hátán oda. Ettől persze megint mindenki a haját tépte, de a sok győzködés hatására az illető belement.
Mikor odaértünk és letett, azt mondta dolga van, de lelkemre kötötte, vigyázzak magamra most az egyszer. (Persze sejtette, nem biztos hogy menni fog.) Estére visszajön értem.

A tenger minden képzeletet felülmúlt. Kicsit pancsoltam benne, bogarásztam a parton. Mivel délutánra elfogyott az a kevéske ennivalóm, és a gyógyító cuccok közül egyik se volt ehető, eleségért indultam a fák közé. Hamarosan a segítségükkel rátaláltam egy ehető bogyós bokorra. Épp a hasamat tömtem, mikor mozgást hallottam meg a hátam mögül. A fák megsúgták ne mozduljak, nincs értelme a futásnak. Így is tettem. Felálltam és magasra emeltem a kezem. Földbegyökerezett lábbal néztem azokat akik közeledtek felém. Nem láttam még ilyen lényeket. De nem tudtam sokáig analizálni őket, mert az egyik mögém került és egy édeskés szagú rongyot dugott az orrom alá. Megint sötétség. A szokásos.....
Mire kinyitottam a szemem, már nem voltam biztos semmiben. Hogy hol voltam, hogy repültem e.... A fény erős volt, a kezemet erősen összecsomózták. Próbaképp megmozdítottam a csuklómat, esélytelen volt. Romok közt voltam, azokkal a fura lényekkel. És kit láttam a semmiből egyszer csak megjelenni? A furcsa selfet. Hiriont. Meglepetten nézett és nagy nehezen felfogtam, hogy kérdést tett fel.

- Háááát...izé. Szia. Nem tudom pontosan, de igen, egyedül vagyok. - Mondtam kicsit kótyagosan.

Hirion értesül a fejleményekről és mivel nem igazán történt más, így most kell elkezdenem mesélni arról, hogy egy méhecske a hozzátok közeli réten körözött a levegőben, hogy virágport gyűjtsön be királynője számára. Lágy szél érkezett a tenger felől, mely épp csak megemelte Hirion egy-két hajszálát, de ennek a kis élőlénynek borzasztó kihívást jelentett még ez is. Már rég nem nyíltak virágok, lévén ősz vége felé járunk, a fák levelei már sárgultak, csak elvétve akadt egy-egy örökzöld, ahol a kaptár számára létfontosságú nektárt talál még a téli szünet beállta előtt.
A romok viszont hívogatóak voltak, talán akad ott némi szélvédett zugban megbújó utolsó hírnöke a nyárnak! És kifáradva a bolyongásban Hirannis orrára szált megpihenni.

Igen, mind ezt le kellett írnia a Mesélőnek, ha 1500 karakteres hsz-t akar írni, ám mint tudjátok, ez a példánya fajának nem ad a hosszúságra. Így inkább bele sem vágott. Ehelyett egy kék elf közbeszólását osztja meg a játékosokkal és persze a nagyérdemű olvasók számára is.
-Eladjuk rabszolgának? Jó pénzt fizetnek egy manóért, megjavíthatjuk belőle a hajónkat.
*Még mindig gúzsba kötözve fekszik az erdei elf nő és MOST van itt az ideje, hogy elkezdjen izgulni. És reménykedni benne, hogy szép vége lesz a mesének.

Hát ha nem tudnám, hogy ide elég nehéz véletlenül eltalálni, akkor még hitelt is adnék a lány szavainak, főleg mert elég homályos szemekkel néz rám.
Tanácstalanul összeráncolom a homlokom, hiszen láthatóan eléggé zavart még, így azt is nehéz viszont elképzelni, hogy van annyi lélekjelenléte, hogy így hazudjon.
De miért követne? Egyáltalán ki küldte volna utánam? Mert, ha egy éjtünde lenne, még azt mondanám apám ellenségei, vagy konkurensei, akik meg akarják akadályozni, hogy házunk újra magasra emelkedjen. De ez egy erdei elf!
~ Manó! ~ erre visszatérek a valóságba és kissé el is mosolyodom, holott nem igen van miért, de az elnevezés tréfás.
- Nos, Hiriannis ….manó….mert ez a neved ugye, ha jól emlékszem? – nézek a lányra félredöntött fejjel, mint aki a sorsán töpreng. – Azt hiszem pont kapóra jöttél ezeknek a szegény hajósoknak, nem igaz? Vagy esetleg van valami, amivel megválthatnád magad?
Bár, ahogy elnézem kétlem, de valamivel kárpótolnom kellett az engem idáig hűségesen elkísérő társaimat. És végül is igaz, hogy megmentette a bőrömet az égéstől a lány, de utána otthagyott a vadállatok prédájául.
- Nekem most van még egy kis dolgom, addig akkor őrizzétek.
Én semmiképp nem adom fel azt, amiért idejöttem, de most mászhatok le megint. Sóhajtva fordulok a nyílás felé megint………

A lánynak most jól fel van adva a lecke! Ám van ideje gondolkodni, hiszen a fiú ott hagyja és újfent szerencsét próbál. Leereszkedik a még mindig ott feszülő kötélen és ahogy halad előre a sötétben, hamarosan rá kell jönnie, hogy idelent több bestia is maradt, mint az az egy halállovag volt.




A barlang folyosóján hat lábbal lépegető ragadozó egyre jobban közelebb ér, ha a fiú gyáva módon el nem fut. Ollóit csattogtatja félelmetesen.
Ha ki akar állni vele és megszerezni a könyvet, jobb lesz összeszednie minden bátorságát!

The member 'Uráldur' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

#1 'Tízes' : 1

--------------------------------

#2 'Hatos' : 2

Döbbenten nézem a felém mászó lényt, de nincs időm jobban szemügyre venni, mert veszélyesen csattogtatja az ollóit felém. A fájdalom mágiáját használom és míg az a hatása alatt tartja, addig nekiesek a kardommal és lehetőleg lecsapdosom az ollóját.
Egyáltalán nem sikerül a támadásom és még egy jól irányzott köpéssel jól össze is ragacsol, ami rám tapad és így ki vagyok téve a nehézkes mozgással az ollóinak.
Nem tudok mit tenni újabb varázslathoz folyamodok, de most a dekoncentrációt vetem be. Most nem merem elhagyni a testem, mert ez az izé még felfalja.
Nagyon nehéz a védekezés is úgy, hogy a lény nyála páncélkén tapad rám, de szerencsére még sikerül kikerülnöm az ollókat vagy a kardommal hárítani a támadást. Ha a mostani varázslat sem jönne össze, akkor valószínűleg előbb-utóbb azért csak eltalálna, de sikerrel járok, így egyre jobban átlátom a támadása ütemét és készülök visszatámadni, de közben kénytelen vagyok hátrálni termetes teste elől, ha nem akarok a hatókörbe kerülni. Csak az alkalomra várok azonban és mikor éppen csak összecsattannak az ollói a fülem mellett az egyik szemébe próbálom döfni a kardom, lehetőleg egészen az agyáig felnyomva azt. Persze ez sem jön össze, mivel a karom megakad a nyálka visszahúzó erejében és mire elérném egy kis ráhajlással, előre lépéssel, már egy kitin darab csapódik a lény szeme elé és arról pattanjon le a szúrás.
Nem úgy néz ki, hogy könnyen adja magát ez a szörny, ami nagy baj, hiszen már kezdek fáradni, miközben rájövök, hogy ennek az izének a páncélját nem fogom tudni semmilyen módon elölről átütni, oldalra meg az ollóitól nem férek hozzá, ráadásul még ott az a hálószerű nyálka is, amit bármelyik pillanatban ismét rám köphet, így közben persze pattognom kell ide-oda, hogy ne találjon el. Ekkor támad egy vad ötletem, hogy talán "alulról" kéne próbálkoznom. Általában minden állat a hasán sebezhetőbb, hátha ezzel is ez a helyzet! Nagy lendületet veszek (és nagy levegőt) azzal igyekszem egyszerűen átcsúszni a hasa alatt, miközben kardommal végigszántom, aztán minél előbb messze kerülni a hátsójától.
Sikerül! De milyen áron!
A rákféle hat láb vad rugdosásai teszik lehetetlenné a tovább csúszást és az, hogy a lény terjedelmes fara leereszkedik a földre, elzárva a kivezető utat, ahogy döglődni kezd.
Ott fekszem hát a szörny alatt és fuldoklok annak szagától és tapadós nyálkájától! Ha nem kerülök ki alóla, akkor nekem annyi! Hirtelen elhatározással elhagyom a testem, elszáguldok a kék elfekhez és megjelenve előttük segítséget kérek.
Időben elérnek hozzám és láthatóan elismeréssel adóznak a teljesítményemért, feledve az előző megnyilvánulásukat, amikor magamra hagytak.
Ennek okán, hogy egyedül győztem le a nálam 10-szer nagyobb ragadozót újra visszaszerzem a bizalmukat és többen közülük elkísérnek a teremig. A többiek pedig elkezdik felszeletelni a lényt és örömmel tervezgetik, hogyan lehetne a húsát és kitin páncélját a majdnem elsüllyedő hajóra felpakolni.
Igen nagy lakoma, ami kifér belőle. És igen jó minőségű könnyű páncélzat, ha szereznek hozzá még bőrt.
Mivel már egyszer megtapasztaltam az elf lány eszességét és segítőkészségét, úgy gondoltam ezek után talán most is hasznát veszem, ezért lehozattam a matrózokkal és megmutattam neki a feladványt.
- Mássz fel a könyvért és hozd le nekem. Akkor megbeszélhetem a társaimmal, hogy szabadon engedjenek, mert segítettél. – mondtam neki várakozóan, mit tesz ezek után.

Elég fura dolgok történnek. Még mindig meg vagyok győződve arról, hogy álmodok, de az események csak mennek tovább. Hiriont látom, aztán nem.....Aztán a kék lények magukkal visznek egy sötét helyre ami totál izgalmasnak tűnik, de sok veszélyt is rejthet, és a self fiú rám parancsol, hogy hozzam le a könyvet. Érdekes érzés őt újra látni. Most a változatosság kedvéért, nem az életét kell megmenteni.

Hát ez az én formám. Ha izgalomra vágyok, hát kapok belőle rendesen. A teremben látom a könyvet. Alatta számok a falban, amik kékesen derengenek. Lehet ez egy feladvány, de én sose értettem az ilyesmihez.
Óvatosan közelítem meg a falat, és azzal az ötlettel próbálkozok, hogy egyszerűen csak felkapaszkodok azokon a számokon kiszögelléseken, amik közvetlenül a könyv alatt vannak. Természet Anyához fohászkodva, a legnagyobb óvatossággal, ami csak tőlem telik, megérintem az első kiszögellést, amibe bele tudok kapaszkodni. Fel vagyok rá készülve hogy bármilyen baljós jelre ellökjem magam a faltól. Óvatosan mászni kezdek a könyv felé, ha tudok....

Hira még nem értesült a csapdáról, melyeket laborok egereihez hasonlóan ösztönösen kellene kikerülnie. Ám az őt néző fiú nagyon is tisztában van vele. Ahogy a lányt lehozó pár kékbőrű is feszülten figyeli minden mozdulatát.
Első számot megragadja és nem történik semmi. Mármint de! Hiszen mozog és így halad felfelé, de a 3-as nem volt csapda. A 8-as pedig igen, ahogy fentebb húzódik. Hirtelen a kék fény felerősödik a szemeiben és úgy érezheti magát, mintha egy nagyon szűk köpőcsövön keresztül húzták volna, hirtelen a romok között találja magát megkötözve. Néhány épp őt váró tengeri elf társaságában.
Eközben a teremben csak annyit látnak, hogy Hirannis alakja kék fénnyé válik, majd egy pillanat múlva eltűnik a bajt hozó számról.
Hirionon a sor, hogy rájöjjön, a bajnak miért van mindig párja!

/Kocka dobás: Hatos
6- Hira kötelékei rosszul manifesztálódnak és a csomó hirtelen elenged. Ebben az esetben akár el is szökhet.
-Minden egyéb dobás esetén valamiért nem csak érzi a csapda, hogy ő nem volt szabad, de jól is hajtja végre a kötél megidézését./

The member 'Uráldur' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Hatos' : 6

Úgy néz ki a lány belenyugodott sorsába és nem ellenkezik, mikor azt az utasítást adom neki, hogy hozza le nekem a könyvet, hanem kis nézelődés után megindul felfelé.
Nem tudom, hogy tudatos megfontolásból, vagy csak találomra, mert a nyílegyenes utat választja, így feszülten és kíváncsian várom, hogy vajon őt szerencsével kísérik e a szellemek.
Az első lépése jó, de aztán hirtelen erős kék fényben kezd el ragyogni alakja, míg a végén már nem lehet belenézni és mire elsötétül a fény, a lány nincs sehol.
Ha hasonlóan járt, mint én, akkor a kinti csapatot boldogítja már, így csalódottan húzom egy fintorra a számat és ismét sóhajtva a számok elé állok.
- Egyszer csak sikerül, nem? – morgom magamban és nekikészülök az újabb kudarcnak. – A III-as jó volt, ha minden igaz, de a VIII-as nem……Óóóóó, már tudom! – csapok a homlokomra. – Ezek azok a számok lesznek, amik csak magukkal vagy 1-el oszthatók!
Ezek után mászni kezdek: III, V, XI, XVII, XIII.
És remélhetőleg már a kezembe is kaparintom a könyvet.

Izgalmas, hogy mi fog történni, ugyanis még a Mesélő sem tudja.

Az biztos, hogy Hira továbbra is kék ragyogásban eltűnt, ám a kezén a varázslatból odakerült kötél nem lett összecsomózva. Ez számára a maradás és a menekülés lehetőségét is adja. A rom falainak egykedvűen vetik őrzői a hátukat és amikor megjelenik, csak egy pillantásra méltatják. Mivel látják, hogy testén többször átvetett kötéllel érkezett, fel sem ötlik bennük, hogy pillanatok alatt ki tud akár bújni belőle.
Hirion pedig eközben elindul felfelé és már a negyedik sornál jár, amit még sikeresen meg tudott mászni. Keze egy újabb számhoz ér és innentől kezdve nem tudom én sem Kaland Mesterként, hogy mi történt odafent.
Az éjelf fattyú keze pedig megmarkolta az ötödik számot és hirtelen átlendült a kőpárkány felett. Mármint ha gyorsan húzta fel magát! Mert ügye meg is pihenhetett volna akár kicsit. Ám az már újfent bizonyos, hogy odafent a kis fali üregben a kinyitott könyv elé lépett és arany fény sugárzott a lapjaiból. Mind a két oldalon, ahol annak idején félbe hagyták az olvasást egy-egy élőholt szörnyeteg ábrája és leírás volt róluk. Nincs sok idejük, mert a barlangi folyosó felől egyre több lény hangja hallatszik. Sietve el kell tűnniük.
-Hogy is csinálta a kis csaj az előbb? Gyorsan ki kell jutnunk innen! Ööö... melyik volt az...?
*Ennek a vízi elfnek a hangja adhat némi tanácsot, ha nem akar megküzdeni az érkező sereggel.

VESZÉLYES IDELENT!

Igen fürgén mászom felfelé, reménykedve benne, hogy ha rosszul is döntöttem, talán leszek olyan gyors és elkerülöm az újabb csapdát, de megkönnyebbülve eresztem ki a levegőt, ahogy átlendülök a párkányon és hirtelen ott állok a könyv előtt, melynek aranyszínű ragyogása szinte bántja a szemem. Annyit látok belőle, hogy valamiféle szörnyeket ábrázolnak nyitott lapjai, de nem most van az ideje annak, hogy olvasásba merüljek, arra ráérek, majd, ha biztonságban leszek.
Úgy néz ki, hogy még egy utolsó meglepetést azért tartogattak az ősi elfek a könyvtolvajoknak, mert elég sok láb dobogása közeledik, amit nem akarok megtudni kiktől származik. Már az utolsó szörnyet is alig úsztam meg. Összecsapom a könyvet és az ingembe rejtem és megveregetem a felszólaló vállát.
- Ez nagyon jó ötlet, csak lépj rá …..mondjuk…erre a XXXII-re és talán működni fog.
Ha eddig azon fohászkodtam, hogy ne lépjek csapdába, most azon, hogy működjön az, ami nem rég kirepített egy pillanat alatt innen. Bár nem volt kellemes élmény, jobb mint idelenn megküzdeni valami démoni sereggel.
- Nyomás!

Hirion végre célt ért és a lány akár maradhatott is, hiszen a könyvet megszerezte a fiú és végül is részben az ő segítségével.
Ha elfutott, hát azt tette. Ám ha maradt, akkor nem sok idő múlva már egymás után jelennek meg a lentiek kéken felragyogva majd teljes valóságukban. És nem csak láthatja is Hira, hogy meg van az ereklye, de a srác épp mellette nyitja és térdel le olvasni. Nem biztos, hogy az istenek háta mögötti helyen kellene neki az egészet megtanulnia, átvenni, de csak fúrja a kíváncsiság az oldalát.
Belenézve egy gyűrű elkészítéséről ír, melynek több alkotóeleméről hallott már nagyjából. Ám a lap azt írja, hogy sötét elfekre különös hatása van és ha aktiválják, sokkal vonzóbb lesz tőle az ellentétes nemű egyed. Ki tudja miért, de ezt megjegyzi magának.
Hirion viszont több összetevőt nem ismer ebből. Ám hasznosnak tűnik így is az iromány. Főként élőholtakkal foglalkozik. De első gondolata ami lehet az téves. Nem egyszerűen leltározza őket, mint valami bestenárium, hanem elkészítésükről is részletesen ír. Most derül ki számára, micsoda érték az a hordó, melyben piros port találtak. Egyik nehezen beszerezhető, de állandó kelléke azoknak, ahol hosszú távon is megmaradó lényeket támaszt fel.
Igazi kuriózum a húsbábokat a maguk természetes módján mozgató éjtündék körében is, hogy igazi nekromanta válhat belőle!

Ám ideje elválniuk és szabadon bocsátani a mindig bajba sodródó leányt. Megérdemli. És Hirion is megérdemli bizony, hogy újabb győzelmes templom kutatásban vett részt. És a legnehezebb még hátra van. Apjának óvatosan meg kell említeni, hogy a könyv a self fajt néhol idegenként említi. Ahogy az erdeieket is. Az ősi elfek úgy tűnik -legalább is ezekben a templomokban- nem a közös ősük, csupán egy hatalmuk vagy más miatt kiirtott alfaja a tündéknek. A bizonyítékra, hogy közös tőről származnak még várniuk kell.

/Bocsi a logikai ív megtöréséért, de másként nem tudtam megoldani Hirannis jutalmának kiosztását a 200. hsz-ért. A gyűrű elkészítése persze számára kijátszható.
Ahogy Hirion számára egyszerűbb élőhalottak, melyhez nem kell koncentrálnia, így csontváz és zombi szolgák gyárthatóak. De ezek hozzávalóinak gyűjtését mindig előre ki fogjuk játszani. A faj varikönyvéből pedig megkapja az élőholtak hívását.

Köszönöm a játékot!/