Zaida Al-Hassan'Akil - Viridiel


A puha sötétség sokáig ölelt körbe, de egy idő után némi mozgás, vagy hullámzás vegyült bele, de gondolataim nem akartak erről sokáig tudomást venni, jó volt a fekete, lágy semmiben elveszni, fáradtan megpihenni, hiszen itt semmi baj nem fenyegetett, képzeletem pedig sorra hozta elém szeretteimet, még rég nem látott bátyámat is, aki itt most úgy jelent meg, mintha soha nem halt volna meg.
Egy idő után azonban zavarni kezdett a hideg, de mielőtt még túlságosan erőt vett volna rajtam, ismét körbeölelt a jól eső puha melegség.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, mire kellemes álmaim hirtelen rémálomba fordultak és megjelent benne a gyűlölt arc, a sötét elf ravasz tekintete, ahogy egyre közelebb és közelebb hajol, betöltve lassan az egész látóteremet.
Verejtékben fürödve, fájdalmas kiáltással próbáltam felugrani, de valami megakadályozott.
Villámként hatolt belém a felismerés, hogy valószínűleg meg vagyok kötözve és kétségbeesetten próbáltam szabadulni, míg végül kipattantak a szemeim és még mindig zihálva, de lassan felfogtam, hogy csak egy takaróba vagyok bebugyolálva és vidám tűz pattog nem messze tőlem, amerről finom illatok terjednek. A mellette ülő alak sem hasonlított a gyűlölt harcosra. Bár rajta is köpeny volt, de a turbán nem volt ismerős.
Mikor a fejemben egy erős fájdalom nyillalt, nyögve ejtettem vissza a földre.
- Ki vagy te? Hol vagyunk? Légy óvatos, egy sötét elf ólálkodhat a közelben. – tettem hozzá elhalkulva kissé.

Mire magamhoz tértem, már szinte minden eszembe jutott és a szégyen hullámai söpörtek végig rajtam, hogy milyen zöldfülű módon sétáltam bele Boko csapdájába. Nem csodáltam, hogy apám csak nehezen egyezett bele, hogy magamban járjam a világot, mert túl tapasztalatlannak tartott még, annak ellenére is, hogy már részt vettem a legutóbbi csatában.
Ahogy tisztult a tudatom, arra is gyorsan rájöttem, hogy valószínűleg a turbános idegen menthetett meg, mert a sötét elf ott hagyott meghalni az erdőben, annyi életerővel, ami egy kisegérnek sem lett volna elég. Még mindig gyengébbnek éreztem magam a szokásosnál, de a fejem legalább már tiszta volt, nem volt rajta bódulat.
Mikor közelebb jött, hogy kihámozzon a rám tekert takarókból, már láttam, hogy egy oawa-ról van szó, méghozzá egy nőről, a ruha díszítéseiből ítélve. Hálásan néztem rá.
- Köszönöm! Megmentetted az életem.
Amikor visszatért a tűzhöz, én is levettem a maradék takarót és bár kissé megborzongtam, ahogy az esti szellőt nyirkos bőrömhöz tapasztotta a ruhám, most egészen frissítően hatott.
- Ezek szerint a természetre akarta bízni a végzetemet, micsoda ironikus egy magatartás egy selftől. – grimaszoltam egyet, majd kicsit még szédeleg felálltam, de pár lépés után már egészen jól ment a dolog. – Azt mondod nyomokat hagyott? Meg kell néznem! – kaptam a szavain. – Talán nem vitte el a fegyvereimet, csak eldobta valahol, meg kell találnom őket. – rebbent a szemem körbe a fák körül, hiszen dédapám íja túl nagy veszteség lett volna számomra és csak reménykedhettem, hogy a gyilkos nem törte össze merő szórakozásból.
- A nevem Viridiel. Hálás vagyok a Teremtőnek, hogy erre vezette lépteidet sell (lánya valakinek). Mikor belezuhantam a sötétségbe nem gondoltam volna, hogy még egyszer megláthatom az erdő fáit. – hajoltam meg előtte könnyedén. - Fogadd hálás köszönetemet, egy élettel jövök neked.
Mivel már kezdet besötétedni, nem lett volna értelme a nyomokat kutatni a fegyvereim után, na meg a gyomrom is hangosan megkordult, ahogy letelepedtem az oawa mellé a tűzhöz.
- Talán gyógyfüvek után kutattál, letérve az ösvényről?

A kezdeti izgalmat elnyomta a még jelen lévő gyengeségem és a tűz is olyan békésen lobogott, rajta az illatozó kis kondérból, hogy nem nagyon kellett kínálgatni a helyet, szinte a lábam magától csuklott össze
De bármennyire is fáradt voltam, egy kis mágiát még elpazaroltam, hogy megtudakoljam az erdő fáitól, növényeitől, nem fenyeget-e veszély minket.
Persze bár tudom, hogy Zaida népe nem harcos nép és főleg a gyógyítás és az ehhez kapcsolódó mágiában jártasak, azért egy vándorló tagjáról nem feltételezem, hogy teljesen védtelen lenne, azonban, biztosra akarok menni a történtek után.
Miután nem észleltem a környéken semmi ránk veszélyes életformát, már nyugodtan átadhattam magam a békés szemlélődésnek, ahogy az oawa nő ténykedett a készülő kásával, majd két tálba szedve, letette elénk a leterített pokrócra. Bár nem szólt, csak mintha a fejfedője alól rám pillantott volna, ezért feltételeztem, hogy az egyiket nekem szánta.
Viszont szinte azonnal felállt és még mindig szó nélkül a sátrába ment.
~ Hát nem egy szószátyár fajta, az már biztos! ~ néztem után kíváncsian, de természetesen, akár milyen éhes is voltam nem sértettem volna meg azzal, hogy bele eszek a tányérba, míg nem adja ennek szóban jelét.
Mikor Zaida újra megjelenik a kezében egy letakart hosszú valamivel, nagyot dobban a szívem, annak ellenére, hogy nem tudhatom mi az, de talán a sok szerencsétlenségben, most mellém áll a szerencse, egy jószívű oawa képében.
Fáradtságomat, sebeimet feledve, úgy ugrom fel, mintha rugók löknének és egy elragadtatott kiáltással veszem át tőle, dédapám mesteri íját. Ha eddig hálás voltam neki a megmentésemért, az most a duplájára nőtt. Ez az íj talán még az életemnél is fontosabb volt a számomra, vele veszett volna a becsületem is.
- Zaida ! Nem is tudod, milyen becses ajándékot adtál nekem. – hajoltam meg felé még mélyebben, mint az előbb. – Nem nézhettem volna apám szemébe, ha e nélkül térek vissza. Ha úgy kívánod elkísérlek bárhová, hogy megvédelmezhesselek, ez lenne a minimum.
Végig tapogattam a fegyvert, de úgy láttam a sötét elf nem tett kárt benne, amin igen csak csodálkoztam. Azon meg főleg, hogy nem vitte magával és adta el valahol, bár talán ezt nem merte megkockáztatni ezen a vidéken.
Féltve, óvatosan helyeztem magam mellé, ahogy visszaültünk a takaróra és most már, nekiláthattam a kissé meghűlt kásának is.
- Le *hannon! (köszönöm)! Neked is! – válaszoltam és igyekeztem nem túl mohó lenni.
Mondjuk az első égető falat után, már ez nem is esett nehezemre.
- Tökéletes! – mormogtam bele a tányérba. – Sosem ettem finomabb kását!
Aztán tovább beszélt én meg azért a fülemet természetesen nyitva tartottam és mikor bemutatkozott, én is meghajoltam felé ismét.
- Az erdő szelleme vezette a lépteidet Zaida. – bólintottam kíváncsian igyekezve jobban az arcába nézni, hiszen nem sok fajtársával találkoztam még, majd ismét izgatott lettem, mert talán van esély rá, hogy a többi fegyverem is meglegyen.
- Igen, ebben egyetértek, most nem célszerű a sötétben, vaktában keresgélni. – kanalaztam ki a tálka aljának legkisebb maradékát is.
A kérdésére letettem a tányért és kissé elkomorodtam, mert nem voltam túl büszke magamra és a teljesítményemre.
- Igen. – mondtam aztán halkan. – A pataknál botlottunk egymásba véletlenül. Gyanús volt, de a Béke követének mondta magát, ezért elbizonytalanodtam, hogy mi legyen. Gondoltam elkísérem és szemmel tartom. Egyedül volt és bár azt hittem elővigyázatos vagyok, mégis sikerült csapdába csalnia. Valami gonosz mágiával elszívta az erőmet reggelre. Mire rájöttem, már nem sokat tehettem. – hajtottam le szégyenkezve a fejem.

Tényleg nem vgyok büszke magamra, még ha nem is teljesen én vagyok a történtekért a hibás, de végül is csak a szerencsén és egy oawa lelkiismeretén és jóindulatán múlt, hogy nem haltam meg itt a fák között, távol az otthonomtól úgy, hogy a rokonaim semmit nem tudtak volna rólam.
Lehet, hogy nem volt méltó egy erdei tündéhez, de, ahogy egyre jobban lettem, amiben nagymértékben szerepet játszott Zaida kásája is, úgy nőtt bennem egyre jobban a bosszúvágy, hog visszafizethessem annak az átkozott gyilkosnak, amit velem és valószínű, hogy még sok-sok más fajtársammal tett.
Magamban már elhatároztam, hogy megpróbálom követni a nyomát, de ahogy lehet a népemet is értesíteni róla, hogy milyen veszély fenyegeti őket, egy álnok, békejobbot mutató követ képében.
Zaida szelid hangja és persze sok bölcsességet tartalmazó szavai jól estek, de most egyelőre még tl friss volt a sérelem, hogy gyógyír legyen a büszkeségemre.
- Végzetes is lehetett volna. Egy sötét elffel szemben talán mégis bűn a hiszékenységem, más is áldozatul eshet, ha tovább garázdálkodik. – sóhajtom bánatosan.
Nagyon jól esett az étel, de dugig ettem magam, így nemet intettem a kérdő tekintetére.
Halványan elmosolyodtam a vigasztalására, amiben magát hozta fel példának, amiért hálásan néztem rá.
- Köszönöm. Azt mondják a tanulópénzt mindig meg kell fizetni, és az tagadhatatlan, hogy nem egy kezdő selfbe botlottam. – ismertem el.
Kimerülten és kicsit elpilledve a tele hasamtól támaszkodtam a hátam mögött a két kezemre, úgy néztem Zaidára miközben beszélt. Nem volt furcsa, hogy nem egy fajtámbelit szemléltem, hiszen láttam már oawát, még ha nem is sokat.
Tudtam, hogy sokkal kevesebb ideig élnek, mint mi, erdei elfek, mégis kölyöknek éreztem magam most mellette.
- Óóó, nem! Ellenkezőleg Zaida. – ráztam meg a fejem és az én arcomon is átszalad egy mosoly. – Vissza kell térnem a népemhez, de azt hiszem utána nézek annak is, merre vette útját a sötét elf, hogy időben figyelmeztethessem őket. – válaszoltam őszintén. – És te? Merre indultál? Vagy csak növénygyűjtő úton vagy?

/Virivel és Zaidával egyeztetve/

Még csak pár nap telt el az óta, hogy Urándur és Demertor király a határok védelméről fejtették ki aggodalmukat egy találkozás során, de már az első lépések megtételére sor került. Még csak néhány felderítő indult el délre, hogy előre tolt bástyaként vegye elejét az ork területekre való kalandor behatolásoknak, de az uralkodót és első hadvezérét aggasztják, hogy a mindig harcias nép territóriuma átjáró ház lesz... és ez alkalmat adhat elbizakodottaknak, hogy akár a tiltott, sötét területek felderítésével is próbálkozzanak.
A rettegett faj szemei pillantották meg Zaida tábortüzének fényeit. Még kicsit távol vannak -nem véletlen, hogy Viridiel kereső mágiája nem találta őket kicsit korábban. A magas, sziklás hegyoldalak felől ereszkedtek le, hogy utána járjanak vajon orkok táboroznak-e az erdőben?
Egy férfi és egy nő vékony alakja surran az éjszakában. Kezükben ott vannak az íjaik, de a fiúnál egy buzogány is van, míg a lányt néhány tőr segíti csak. Sötét zöld, csuklyás ruháik bele olvadnak a háttérbe.

/Urándur már nincs a helyszínen és a katonák sem tudnak róla, hogy itt járt./

Magamban már a további utamat tervezgettem, de természetesen csak az után, hogy körbenéztem, nem-e dobta el Boko a többi fegyveremet is, ha már a remekművű íjamra sem tartott igényt. Az én nagy-nagy szerencsémre.
Azonban nem volt olyan rövid az emlékezetem, hogy megfeledkeztem volna arról az ígéretemről, hogy ha igényt tartana rá Zaida, akár elkísérjem következő céljához és védelmezzem az úton, hiszen az életemmel tartoztam neki.
Csendben figyeltem a ténykedését, ami bizonyította, hogy milyen gyakorlott táborverő és amit kérdésemre adott válasza is megerősített.
- Tényleg ….öööö…..meglepő, hiszen a ti népetek nam az a kalandor fajta, de igazán nem mondhatok semmit, hiszen ránk sem lehet ezt mondani és mégis itt vagyok. – mosolyodtam el e furcsa véletlenen, amivel pont kettőnket sodort össze a sors.
- Biztos nagy hasznára vagy ezzel a rászorulóknak. – tettem még hozzá.
Úticélja ismeretlen volt számomra, még nem jártam arra, de persze, ami késik nem múlik. Azért értékeltem, hogy ezt elárulta, hiszen ez azt jelezte bízik bennem.
Lassan itt volt az ideje, hogy eltegyük magunkat holnapra és már készültem arrébb húzódni a lassan elalvó tűz mellől, mikor elértek Zaida szavai.
Nem bántam, hogy eloltotta a parazsat, csak magam köré csavartam a köpenyemet és igyekeztem elvackolni magam. Most nem éreztem szükségét a fán alvásnak.
Mikor megint visszaindult a sátrába, azonban éberebb lettem. Mire ez a mászkálás és kis idő múlva már fel is pattantam, mikor meghallottam a fegyvercsörgést. Én is az íjamért nyúltam. Nem akartam ismét ugyanabban a hibába esni.
Kicsit döbbenten néztem a produkciót, amivel beinvitált szinte hang nélkül, a sátorba, de kezdett derengeni figyelmesen néztem rá, majd bólintottam.
- Nem, úgy tűnt egyedül volt, különben valószínűleg nem így végződött volna, ahogy. - mondtam határozottan. – Ráadásul valószínűleg meg is éreztem volna. Valami baj van? láttál, hallottál valamit?
Közben megpróbáltam kiterjeszteni érzékeimet a környezetünkre, bár még nem voltam erőm teljében.

Ahogy Viridiel ismét a fákat szólítja, hogy elárulják neki a közelben lévőket, úgy hasíthat át rajta a felismerés, hogy a zord táj növényei két sötét elfről beszélnek neki.
A pár gyorsan lopózik egyre közelebb egészen addig, míg Zaida el nem oltja a tüzet. A hirtelen kialvó fény bennük is gyanút kelt, bár nem tudják, nem-e a táborozók szokásos cselekvése-e, hiszen jó páran szét szokták rúgni elalvás előtt. Mint például Athanar is tette tőlük több száz kilométerre egy másik éjszakán.
Ám ez nem gátolja meg őket abban, hogy tovább haladjanak az eddigi útirányba és hamarosan már a tábor körüli fák között kémlelnek. Úgy tűnik számukra, mindenki alszik vagy épp elhagyták valamiért. Ennek ellenére egyelőre az egyik bokor mögül gubbasztva nézik tovább, történik-e valami.

Nem voltam benne biztos, de azért nem is csodálkoztam, amikor kiderült, hogy Zaida megérzett valamit. Mióta összefutottam Boko-val semmin nem csodálkoztam, bár az azért érdekes volt, hogy rövid időn belül újabb ólálkodókba botolhattunk.
A kihalt környék ellenére elég nagy volt itt a nyüzsgés. És nem dobott fel a dolog, hogy nem volt meg a többi fegyverem, hiszen nagyon is jól tudtam, hogy a közelharcban nem megyek az íjjal sokra, a fák között sem vettem túl nagy hasznát. És bár elf létemre sokkal jobban láttam a sötétben, mint mondjuk egy ember, azért a sötét sem kedvez a lövéseknek.
Szinte azonnal összehangolódik a növényzettel és most már érzem, hogy két idegen van a közelünkben. Nagyon közel, itt a tábor mellett.
De mielőtt még megszólalhatnék, Zaida is gyakorlottan reagál a dologra, ami szintén azt jelzi, hogy nem ismeretlen előtte a rejtőzködés és a harc.
Ahogy sötétbe borult a sátor én is a nő mellé guggoltam, tudva, hogy éles érzékei sok hasznunkra lesznek.
- Már én is érzem. – bólintok a magyarázatra. - Nem tudom kik ezek, de eléggé kíváncsiak ránk. Biztos a tűzünk vonzotta ide őket. Itt vannak. – intek valahová arra, ahol a két sötét elf (Viridiel csak azt érzi, hogy idegenek vannak ott, a fajt nem tudja azonosítani egyelőre) lapul.
Örömmel veszem át a kardot, majd a dobótőrök finom kidolgozottságát és annak is örülök, hogy Zaida nem az ellenségem. Veszélyesnek látszik így felfegyverkezve, nem számít, hogy oawa.
Kicsit sértetten szusszanok fel mikor azt mondja, hogy mozogjak csendesen, hiszen erdei
tünde vagyok, ez nem okozhat gondot.
Aztán még mindig mellette guggolva nézem, ahogy eldobja a követ megtévesztésül, feszülten, hogy ahogy meghallom a puffanását, azonnal elindulhassak az ellenkező irányba, beleolvadva az erdő sötétjébe, igyekezve a leskelődők hátába kerülni.

A két alak csendben szemléli, ahogy kialszik a sátorban is a lámpás és ebből már tudják, hogy valaki van. Éles fülük a suttogást is meghallja, bár valószínűleg ketten elég halkan beszéltek egymással, hogy ne értsenek belőle semmit.
A kő eldobásával felfigyelnek a csörrenésre és már csak egy árnyat látnak kisurranni a vásznak közül, aki egyenest beveti magát a fák közzé. Még csak a faját sem tudták megállapítani, pedig ha jobban figyeltek volna és nem terelődött volna el másra a figyelmük, ez talán sikerült volna nekik.
Idegesen fészkelődnek, de végül a férfi ismeretlen kézjelet mutat, mire társa bólint. Ez után a felemelt kéz holtan puffan a földre, már csak a nő maradt életben. Nem tántorít elhunyt fajtársa mellől, izgatottan néz körbe, igyekszik valami használható információt szerezni, mielőtt meglepnék. Gyanítja, hogy valahogyan lelepleződtek, hiszen miért oltották volna el másért a fényeket?

Most eszemben sincs abba a hibába esni, hogy nem használom ki a legteljesebb mértékben adottságaimat, amivel az erdőt, a növényzetet a saját szolgálatomra, segítségemre használom, így, ahogy a fák közé érek máris jótékonyan rejtenek el a firtató tekintetek elől, bőröm is zöldesebbé válik, bár ez most a sötétben annyira nem fontos, de semmit nem bízom a véletlenre. Azon kívül máris kiterjesztem érzékeimet, hogy tudjam pontosan hol rejtőznek azok, akik nem a tisztességes vándorok nyíltságával közeledtek a táborunkhoz.
Érzékelem akét testet és egy harmadikat is, aki a sátrunk háta mögött van jelenleg, és biztos vagyok benne, hogy az Zaida.
Sejtem, hogy a két settenkedő valószínűleg felfigyelt már a hirtelen sötétségre és talán még a távozásunkra is, ha nem sikerült elterelni a figyelmüket a kövel eléggé, így nagyon óvatosan közeledem.
Hallom a puffanást és egyelőre nem tudom hová tenni, ahogy gondolatban Zaidában is felmerült, úgy bennem is, hogy nem –e az oawa teste adta ezt a hangot. Nagyon remélem, hogy nem.
Tovább surranok és egy sűrűbb bokor mögül kilesve látom meg a két sötét elfet. Kicsit döbbenten nézem a fekvő alakot. Talán Zaida kése végzett volna vele?
Még ha meg van a jó okom, hogy akár rögtön egy nyilat eresszek a másik szívébe, még mindig nem vagyok gyilkos, nekem ez nem megy olyan könnyen, mint nekik.
A bokorból azonban nem tudok jól célozni, így arrébb mozdulok és a nő, mert látom, hogy a talpon lévő egy nőstény, kezét célzom meg és ha szerencsém van, a guggoló alak kezét a földhöz szegezi vesszőm.
- Ne mozdulj!

A kihalt éjszakában egy fiatal sötét elf lány figyeli a tábort és a körülötte lévő növényeket. Igyekszik meghallani a kisurranók zaját, még mielőtt meglepnék őt, vagy legalább bármi jelet megpillantana! Ám nem így történt.
- Ne mozdulj!
*A fiú alakja oly hirtelen tört elő, mint egy nyúlra lecsapó sas madár. Bár igyekezett megfordulni, kézfejét máris oda szögezte egy érkező nyílvessző a földhöz. Ijedt pillantást vetett hátra, szemeiben félelem csillogott. A halálra várva az orv támadója felé dekoncentráció átkának mágia szálait zúdítja. Láthatatlanul tekeredtek a hírvivő köré, ahogy egy másik elme varázslata is, mely bénító fájdalommal járta át testét.
A halott ebben a pillanatban mozdult meg és még fekvő helyzetből szegezte rá hirtelen fegyverét és gondos célzás után eresztette útjára lövését. Az utolsó pillanatban el kellett engednie az ellenfelét görcsbe rántó blokkolást, ám nem röstellett azonnal talpra ugrani, hogy buzogányát előkapva rárontson az ifjúra.
A nő ez alatt igyekszik kihúzni a kezéből a vesszőt, de folyamatosan küldi a dekoncentráció újabb és újabb hullámait. Ha a sérült keze szabad, és Zaida nem rohanja le, akkor a tőrét húzza elő. Nem rohan a férfi segítségére, csak nem rég végezte le a kiképzést. Igyekszik nem láb alatt lenni és túlélni a csali szerepét. Inkább arra koncentrál, hogy nehogy valaki hátba támadhassa tapasztaltabb társát.
Vajon a rettegő újonc ki tud-e szabadulni? És a gyakorlottabb társa sikerrel jár-e az elterelés után Viridien megtámadásával?

Talán azonnal a szívébe kellett volna eresztenem azt a nyílvesszőt, de nő volt és ijedtnek tűnt, és én nem voltam az ő fajtájuk, aki válogatás és kegyelem nélkül öl. Azonban tudtam, hogy hibát követtem el, mikor megérzetem a mágiát, ami bár nem volt először túl határozott, talán a fájdalom és a meglepődés miatt, ezért csak éppen, hogy lejjebb eresztettem az íjamat és nagy levegőt véve megráztam a fejem, hogy kitisztuljon, mikor megdöbbenve tapasztaltam, hogy egy sokkal erősebb erő csatlakozik hozzá és ezt már alaposan megérzetem, hiszen a testem erőtlenné vált és meg sem tudtam mozdulni, amihez még gyomorszorító fájdalomhullám is társult.
Az íj kiesett a kezemből és csak a szememmel tudtam követni, ahogy a magát halottnak álcázó férfi nyila felém repül. Azt hittem halál fia vagyok, de az utolsó pillanatban felengedtek megbénult izmaim és a fejem arrébb kaptam, így a nyíl csak a pofacsontomat súrolta, véres csíkot hagyva maga után.
Bár még mindig éreztem az előbbi kín maradékát, nem habozhattam, hiszen a sötét elf máris rám rontott, egy méretes buzogánnyal és csak annyi időm maradt, hogy kardot rántsak, azzal hárítva első lendületes csapását.
Csak remélni mertem, hogy Zaida is felbukkan, mert a lány nem sebesült meg súlyosan, így ha nem kapok segítséget, akkor kettőjükkel már nem fogok bírni.
Azonban most csak a férfira koncentráltam, aki cseppet sem tűnt tapasztalatlannak. Hirtelen perdültem ki és szúrtam felé, miközben mágiával gyökereket idéztem a lába elé, hogy megbotoljon.
Arrébb, a lány felől is zajt hallottam, reméltem, hogy Zaida érkezett.

A férfi célt tévesztett és csak kis híja volt ugyan, de súrolta az erdei elfet. Nem bízta a véletlenre a munkáját, teljes erővel rohamozott. Buzogánya nagyot csattant a fémen, ahogy Viridiel a oawától kölcsön kapott fegyverrel megállítja a suhintást. Ám csak a suhintást és nem a támadóját. Hiszen az nem hagyja abba ettől még a rohanást és miközben az ifjú úr perdülve szúr. Ám eközben a sötét elfje igyekszik elszaladni mellette testközelből, hogy kizárja az ellentámadást. Még a válla is neki ütődött hirtelen, így a szúrás valószínűleg el megy mellette. Ám ő sincs jó helyzetben most, hogy saját fegyverét használja. Igyekszik egyet vágni még ellenfele hátára a buzogánnyal, mielőtt az egyik gyökérben meg nem botlik és át nem esik a futáron.
Eközben a bokrok közül előkúszó kígyónk sikeresen kitekeri a másik nő nyakát, ki valóban élettelenül rogy kezeiből a földre a fegyvere mellé. Ám a földön birkózó társa egy pillanatra észre veszi, hogy háta mögött már nem beosztottja vigyázza a rendet, nem is rest megtenni a szükséges ellenintézkedéseket.
A halott zevadari kezei újra megmozdulnak és a déli ruhájába kapaszkodva igyekszenek felkapaszkodni. Élettelen kezében újra a tőr villan, amivel vadul szúr egymás után. Vigyáznia kell a gyógyítónak, hiszen zombi ő immár, aki minden természetellenes erejével igyekszik lerántani magához és halálra szurkálnia. Egyelőre csak a lábát esetleg a derekát éri el, ám ha fentebb jut, akkor létfontosságú szerveket is érhet.
Vajon sikerül-e a lombtündének lebirkóznia ellenfelét? És túléli-e a vájáros a zombi támadását, melyet nem is olyan régen ölt meg saját maga?

Sok-sok éven keresztül edzettem magam a közelharcban, hogy, mikor eljön majd a nap ne valljak szégyent a népem előtt és bár egy erdei tündének sosem a harc, a gyilkolás a célja, sajnos olyan világban élünk, ami ezt felül írja. Így a sötét elfekkel vívott első csatám egyrészt túléltem, másrészt az első tűzkeresztségem is megvolt, nem csak az íjammal kellett bizonyítanom.
Azonban ez a self nem volt kezdő sem a mágiában, sem a fegyveres harcban és én termetben is elmaradtam tőle. Talán a nyíllövészetben felülmúltam volna, de a közelharc az ő terepe volt az ez első csapásoknál nyilvánvaló volt. Erős és határozott volt, a karom is belesajdult a csapásaiba.
Na meg a kard és a buzogány sem voltak épp egy súlycsoportban, és főleg e nem az én kardom volt, nem volt időm hozzászokni sem.
Fogalmam sem volt, hogy Zaida, hogy boldogul, de nekem elég kellemetlen ellenfél jutott.
Bár sikerül kikerülni a rohamát és felé szúrni, a lendülete hatalmas volt és az utolsó pillanatban megtaszított, így arrébb sodródtam, nem találtam el. Már csak a mágiámban reménykedhettem, hogy elég időt ad arra, hogy ismét felé forduljak.
Szerencsémre az ellenfelem saját maga segített hozzá, hogy kikerüljem a buzogány újabb csapását, ahogy arrébb lökött, ő maga meg jó nagyot esett az elévarázsolt gyökérben.
Erősen felé rúgtam és széles vágást indítottam a nyaka felé, ami jórészt elég vaktában történt, de nem akartam neki időt hagyni a felállásra.
- Átkozott, aljas gyilkosok! - lihegtem felé.
Ha tudtam volna mire gondol az oawa nő, egyetértettem volna vele: élethalál harc volt ez a javából.

A harc igen véresen folytatódik.
Miközben a férfi sötét elf elveszti egyensúlyát és a földre esik, addig az oawa szablyájával az élőholtat aprítja. A küzdelmet mind a két fél komolyan veszi és kétség nem fér hozzá, hogy itt nem olcsó győzelemre készül egyikük sem.
A kölcsön kapott kard a buzogány nyelén csattan, ahogy a fekete mágia tudója hátára gördült. Az erdei fajtársa hirtelen újra a bénítás átkát érezheti fájó csontjaiba és teljes erejéből igyekszik a lábára ütni a zevadari. Csak ez után gördül tovább, hogy kicsit távolságot nyerjen a feltápászkodáshoz.
Eközben a megboldogult nő sem kíméli ellenfelét. Bár végtagjait igen komoly sérülés érte, ő a térdéből kilógó tőrök ellenére hatalmas rúgással támadja a macska ügyességgel rendelkező kuruzslót, majd egy nagy ugrással összekulcsolja nyaka körül lábait és lerántja őt a földre. Érzelem mentes szemekkel néz rá, mielőtt megfejelné.
Igen elszánt mindenki, ám ahogy a mondás tartja „végül csak egy maradhat!” Vagy talán lesz esélye túlélni az ütközetet Viridiennek és Zaidának is?