//Mesélői//

Nargash-Fenothar-Isabella triónak

Az ork-ember területek határán jártok, hogy miért és kiért, a fene se tudja, de remélhetőleg mindegyikőtök majd választ fog adni arra, hogy miért keveredett pont éppen erre a bizonytalan és veszélyes környékre. Hogy a helyszín egy kicsit pontosabb leírásra kerüljön, nagyjából Észak-Bivaly és Braslov között helyezkedik el ez a kicsi falu, valamivel közelebb Braslovhoz a biztonságotok megőrzése érdekében, ugyanis Észak-Bivalyról még mindig az hírlik, hogy a szörnyek miatt veszélyes és nem sikerült kitakarítani onnan a dögevőket.
Konkretizálva egy kicsi településről van szó csekély létszámú lakossal, nagyjából talán húsz-harminc fővel. Vélhetően a kisebb földek művelésére kiküldött emberek elszállásolására szolgál ez a helység, az orkok ellen egyébként igencsak kiszolgáltatott település. Isabellának bizonyára ismerős lehet a szituáció, még ha komoly jelei nincsenek is annak, hogy annyiszor törtek volna be ide orkok; minden nyugodtnak tűnik, az orkok hegyeinek közelsége azonban vészjóslón magasodik a távolban hóborította csúcsaival.
Az épületek épségben állnak és egészen jó állapotban is vannak. Na nem városi modernség környékezi ezt a helyet, a falusi-paraszti világ az, ami itt uralkodik, a lényegében egyutcás település építményei pedig nem sokban térnek el egymástól így, télen. A havazás elég komoly, jóformán térdig ér az átkozott, lábujjakat fagyasztó hó, ráadásul kemény hidegek voltak mostanában, és, hacsak nem vagytok fagyállóak, akkor kénytelenek vagytok meglátogatni a falvat annak reményében, hogy megmelegedhettek és jó esetben egy kis ételt is kaphattok vagy pénz, vagy felajánlott segítség fejében. Távolról elsőre biztosan a házak kéményéből felszálló füst lesz az, ami jelét adja nektek, hogy egy település van a közelben, ahol megszállhattok és elmenekülhettek a csontig hatoló hideg elől, közeledve pedig a sűrű hóeséstől csak nehezen, de kivehetitek egy fogadónak a cégérét is. Nem valami nagy, kellően akkora ahhoz, hogy az a kevés lakos (aminek nagyjából a harmada gyerek) beférjen ide, és egy-két vándornak még talán szálláslehetősége is akad. Betérhettek ide is, de bepróbálkozhattok véletlenszerűen egy családi háznál is, ha esetleg annyira nem bírjátok már ezeket a kegyetlen körülményeket vagy csak szem elől tévesztettétek a fogadót, ami ilyen időjárással nem is lenne csoda, hiába nagyobb maga az építmény a többihez képest.

- Váháháhá HÁÁÁÁÁ! - bömbölte vidáman a csaknem tetőtől talpig bőrbe és szőrmébe bugyolált férfi. Derültsége korántsem az ítéletidőnek, sokkal inkább a választott közlekedési módnak volt köszönhető.
A fél-ork egy deszkán állva egyensúlyozott, kezeivel egy sodrott kötél két végét markolva erősen. A kötél közepe egy négylábú lény szájában volt, aki sebesen szaladt a hóban, maga után húzva Fenothart.
A lény leginkább egy tobzoska és egy foltos hiéna keverékének tűnt. Méretre olyan volt mint egy (nagyon) nagytestű kutya, alkatra hiénához hasonló de a feje búbjától kiindulva vastag szarupikkelyek borították a nyakát és hátát. Lábai és részben pofája is fekete volt, pikkelyei sötétbarnák, szőre pedig szalmaszín, sötétebb foltokkal tarkítva.
Fenotharnak nem kis erőfeszítésébe telt mire rá tudta venni a tobzos-hiénát erre a mutatványra. Eleinte jó ideig felcserélt szereposztásban kellet haladjanak, hogy Átok ne érezze úgy hogy csak kihasználják. A félvér remélte, hogy ennek senki nem volt szemtanúja.
Most viszont úgy tűnt megérte a dolog, hiszen a “hiéna-hódeszkázás” nagyon szórakoztatónak tűnt. Legalábbis egészen addig amíg Átok egyszer csak hirtelen megállt, Fenothar pedig, akit még vitt volna tovább a lendület, nemes egyszerűséggel keresztülbukfencezett rajta.
A félvér ezen a ponton egy velőtrázó kiáltást hallatott, na nem mintha megsérült volna az esésben, pusztán csak a dermesztően hideg hó furakodott át a ruhadarabok közti réseken.
A férfi feltápászkodott és leporolta magát, majd megpaskolta Átok fejét.
- Ezt még gyakoroljuk.
A messzeséget kémlelve hamarosan felfedezte, hogy mi késztette megtorpanásra hű “szánhúzóját”. Az előttük fekvő település alig volt látható a heves hóvihartól. Fenothar gondolt egyet, majd letérdelt és egy pokrócot szíjazott Átokra, elfedve így az állat pikkelyeit.
- Keresünk egy helyet ahol átmelegedhetünk egy kicsit. - magyarázta közben.
- Nem akarjuk, hogy frászt kapjanak, szóval te mostantól KUTYA vagy. - felállt és megszemlélte művét. Átok bosszúsan próbálta lehámozni magáról a pokrócot.
- Viselkedj is úgy!
A hiéna, akit legfeljebb egy nagyon ostoba ember nézett volna kutyának, lemondóan fújtatott, majd a páros elindult a település felé.
Fenothar reménykedett benne, hogy találnak egy fogadót és némi kutakodás után fel is fedezett egy ígéretesnek tűnő cégért.
- Üdv! - Lépett be nyomában “kutyájával”.
Ha a fogadósnak nincs ellenvetése akkor (miután lerázták magukról a havat) rögtön el is foglalják a kandallóhoz legközelebb eső helyet.
A félvér először a hátára szíjazott, majd 2 méteres ébenfa botot támasztja a sarokba, majd zsákját egyszerűen a földre dobja. Az arcát eltakaró ruhadarabot egyelőre fent hagyja, de szürkéskék bőre és aranyszín szemei egyértelműen elárulják, hogy nem ember. Miután kényelembe helyezte magát elégedetten körülnéz, remélve hogy ha ki is dobják őket, még lesz idejük átmelegedni előtte.

Olyan magabiztos voltam...
Jó érzés volt belemondani annak a szerencsétlennek a képébe, hogy azt csinál, amit akar. Még az is lehet, hogy azóta árulónak kiáltottak ki, és hajtóvadászatot indítottak ellenem, de nem érdekel. Ha mindenki más gyáva, akkor egyedül fogom felkutatni, kikkel találkoztam azon az éjszakán. Elhatároztam magam, és ezt bármi áron véghez fogom vinni.
De muszáj volt ennek pont télen történnie...?
Ork vagyok, természetesen megedződtem már a hideg ellen, amire még a sok vadászat, a nyomolvasás, a csapdákkal eltöltött (örökkévalóságnak tűnő) idő is rátesz. De ez a rohadt hó, ez a farkasordító fagy már nekem is sok. Ilyenkor legszívesebben betörnék egy barátságos kis házba, elhelyezkednék a tűzhely mellett, és átmelegednék.
Hogy ezek az emberek milyen pazar épületekben tudnak lakni! Próbálnának pár holdhónapot kihúzni a hegyek közt, és még egy egyszerű tábortüzet is képesek lennének istenként imádni. Itt meg van egy rakás meglehetősen szép ház, és ráadásul még a kémény füstje is csábítóan hívogat.
De nem szabad balhéznom. Most legalábbis, hogy egyedül maradtam. Na meg ki tudja, talán még válaszokat is kapok a kérdéseimre.
Ja, hogy miért vagyok itt? Tudtam erről a kis faluról, még régebbről. Mivel semmi nyom nincs, amin elindulhatnék, kénytelen vagyok vakon keresgélni. És mivel közel is van a pletykák szerint szörnyek lakta Észak-Bivalyhoz, talán rábukkanhatok valami érdekesre... de ha csak szerzek némi pénzt, az is hasznos lesz. Ugyan nem kell félnem az éhhaláltól, soha nem jön rosszul pár csengő arany tartaléknak.
- De attól még lehetne meleg, hogy a démonok verjék meg - morgok félhangosan, és összébb húzom a bundát. Körbenézek, és bár a hóesés miatt nehezen, de észreveszem a magasabb épületet. Bárhogy is legyen, az első úticélom mindenképp a fogadó: ott legalább meleg van (remélem), és meghúzhatom magam egy ideig. Ha szerencsém van, akár pár napig is. Ha nem... nos, akkor marad a balhé.
Gyors léptekkel haladok a célom felé, és ahogy végre odaérek, elégedetten söpröm le magamról a havat. Nagyot szippantok a végre nem jeges levegőből, és talán még valami groteszk mosolyféle is úrrá lesz rajtam. Persze csak egy pillanatig.
Morrantok valami köszönésfélét, és egyből a pult felé veszem az irányt. Nem igazán érdekel, hogy mennyire örülnek nekem, még csak fel se mérem, hogy mennyien vannak. Persze, elővigyázatosság, meg esetleges terv a bunyóhoz, meg ilyesmi... de jelenleg nem foglalkozom ilyenekkel.
- Valami erőset - mondom köszönés helyett. Majd udvarias leszek, ha én akarom. - Jéggé fagytam ebben az átkozott időben.

//Mesélői//

Fenothar és Nargash

Fenothart szerencsésen nem látja senki, amikor éppen kedvenc háziállatát húzza a rögtönzött szánon, így bizonyára senki sem fogja felróni neki ezt a kissé kellemetlen és zavarbaejtő szituációt, Nargash pedig egy egészen másabb irányból érkezik, így főleg nem fogja felhívni erre az esetre a figyelmet.
A hidegben a falu kocsmájának jelenléte egészen nagy megkönnyebbülés lehet mind a kettőtök számára, hiszen nem kell bekopogtatni senkihez azzal a szándékkal, hogy esetleg elszállásoljon a lakója, már ha vállalja, mert hát nem kötelessége teljesíteni ilyen igényeket senkinek a saját otthonában. A cégér a hóesésben halványan dereng, de alapos megfigyelésetek és élesen kutató tekinteteteknek hála megtaláljátok, és hamarosan be is tértek; előbb Fenothar, aztán az ork számkivetett. Az épületen belül kellemes meleg van, értelemszerűen ezt az ajtóban álldogálva nem fogjátok azonnal megérezni, de a szoba oldalában lévő kandalló árasztja magából a benne lobogó tűz melegét. Odabenn nagyrészt üres asztalok fogadják a jövevényeket, egyedül a fogadós van odabenn a pultja mögött matatva és rendezgetve a falon lévő polcokon az utalokat. Amint Fenothar megérkezik, behozva a kint lévő hideg egy lágynak nem mondható szellőjét, megborzongva fordul az ajtó irányába, némileg összehúzódva. A jól beöltözöttséged miatt először nem gyanakszik semmire, így rád mosolyog részvéttel, néhány ráncot csalva arcára. Nagyjából a harmincas éveit járhatja, szőke, kicsit bronzos, rövid haja van, meglehetősen kócosan áll szanaszéjjel, hosszúkás arca enyhén borostás, és a kocsmárosokról tartott általános képpel ellemnetőleg meglepően vékony alkata van. Nem mondhatni csontosnak, de a magassága miatt még annak is tűnhet.
- Üdv! Mocsok egy idő van odakinn, mi? – néz végig bebugyolált alakodon, miközben elővesz a nadrágzsebéből egy kendőt, megtörölve pirosló, egy ponton megtört ívű orrát, majd a háziállatodra is vet egy pillantást, amire némileg összeszűkíti a tekintetét. Nem tűnik a fickó ellenszenvesnek vagy ellenkezőnek az állatot illetően, de rá van írva az arcára, hogy nem igazán látott még hozzá hasonló jószágot, legalábbis nem a környéken. Mintha a nyelvén lenne a kérdés, hogy megérdeklődje, mégis miféle szerzet ez, de végül rád hagyja, gondolva, van épp elég bajod a hó eltakarításával és néhány ruhadarab ledobásával.
Ha körbenézel, akkor a leghátsó sarokban üldögél egy sötét ruhákat hordó fickó, köpennyel és csuklyával magán, csendesen szürcsölgetve az italát. Figyeli minden mozdulatod ő is, de nem azzal a közvetlenséggel, amivel a hely tulajdonosa, inkább hidegen és elutasítón teszi ezt, mintha azt mérné fel, hogy mire vagy képes és mennyire kell tartania tőled, de félelmet nem láthatsz rajta. Ha találkozik a pillantásotok, akkor pár pillanatig tartja a kontaktust, majd beleiszik a korsójába, egyik kezével tartva azt, nyugodtan letekintve a másikra, aminek ujjaival egy érmével játszik.
- Adhatok-e valamit? – érdeklődik barátságosan a kocsmáros, rákönyökölve a pultra, onnan kinézve figyelve téged, láthatóan hajlandó beszélgetni veled, illetve szívesen is teszi, ha esetleg vevő vagy rá, bár egy pillanatra gyanakvást vélhetsz felfedezni a tekintetében, mikor aranyló pillantásod és kékes bőröd is feltűnik neki. Ennek ellenére hamar visszatérnek a baráti vonások rá, és elkönyvelheted mindezt a részéről némi értetlenségnek vagy kíváncsiságnak. Ha kérsz valamit, akkor bólint egyet, és nekilát annak elkészítésének, ha egyelőre csak melegedni kívánsz, akkor azt is egy megértő biccentéssel fogadja. Ez után csak egy-két percnek kell eltelnie, hogy Nargash betoppanjon a maga ellenszenves kisugárzásával, amit próbál egy mosolynak szánt vicsorgással oldani. A fogadós először vidáman fordul feléd, ám amint meglátja, hogy egy orkfajzat vagy, némileg aggodalmassá válik. Nem kezd el tiltakozni vagy üvöltözni, de látványosan bizalmatlan az irányodban, és csak egy biccentéssel fogadja a köszönésnek szánt vakkantásodat. A sarokban lévő fickótól ugyanazt tapasztalhatod, mint Fenothar: téged is vizslat egy darabig, ám rólad akkor se veszi le a tekintetét, amikor találkozik a pillantásotok. Akár versenynek is tarthatod, hogy ki tud metszőbben és hidegebben nézni, ugyanis az idegen világító kék szemei elég komoly versenybe szállhat ennek kapcsán. Ha nem foglalkozol vele és nem bámulod, akkor pár másodperc múlva leakad rólad, és ismételten a saját dolgával foglalkozik némán.
Ha esetleg a pult mögött lévő fogadóson tartod a szemedet, akkor feltűnhet, hogy el-elpillant oldalra, mintha keresne valamit, de nincs semmi veszélyes ebben a fogadóban, legfeljebb akkor, ha egy üveget széttörnek és azzal próbálnának megtámadni valakit. Na meg persze a kedves egybegyűltek fegyverei jelenthetnek problémát, de a fogadós nyeszlett alakja nem arról árulkodik, mintha járatos lenne bárminemű fegyver forgatásában annak ellenére sem, hogy mennyire kiszolgáltatott kis település ez az orkok számára.
- Esetleg az egész üveget adjam vagy elég pohárban, ork? - érdeklődik, lépve egyet hátrébb, nyúlva az egyik polcon lévő üveghez, benne a víz átlátszóságával rendelkező folyadékkal. Ha pohárban szeretnéd, akkor lerak eléd egyet, és önt neked, ha az egész üveget megkívánnád, akkor azt rakja le eléd. Láthatóan tartózkodik és ódzkodik tőled, de az ellenszenvét nem tudja teljesen elnyomni sem a szavaiban érzékelhető különös csengés formájában, sem az ábrázatán lévő, enyhe undor képében.

//Adott esetben örülnék, ha tudnátok picit bájcsevegni, amíg a vizsgámat letudom, de ha nem megy, akkor igyekszem szorítani nektek időt //


Isabella

Szerencsétlen egy utazásban van részed, ám hála az égieknek, biztonságban eléred a falut. Már csak az hiányzik, hogy farkasok támadjanak rád ebben az ítéletidőben! Mindenesetre nem pazarlod az időt azzal, hogy egy olyan helyet keress, ami alkalmasabb a melegedésre – vagy inkább pont akként funkcionál, hogy a hozzád hasonló vándorokat ideiglenesen elszállásolja. Az első házban, ahova betérsz meglehetősen nagy udvariatlansággal, hideg orrodat azonnal csiklandozhatja a benti meleg ételnek kellemes illata, és bár nem a legnemesebbek ételéről van szó, elvégre ez egy paraszti ház, összefuthat a szádban a nyál. Persze előbb a túlélés.
Odabenn három gyerek üldögél az asztalnál akkor, amikor lényegében betörsz, a legidősebb legfeljebb tizenkettő lehet, a másik kettő mind kisebb, illetve a háziasszony épp most rakja le az asztalra a meleg levest egy hatalmas edényben egy kosárka felszeletelt kenyér mellé. Még jó, hogy az edény már az asztalon pihen, és a nő már csak közrefogja azt, mert biztosan kiesne a kezéből. A ház ura az asztalfőnél ül, és őt sem éri kevesebb meglepetésként, amint betérsz szerény hajlékukba, de ő az első is, aki reagál minderre:
- Kalyn, hozz vizet! – szól rá a nőre, aki összerezzen, és egy pillanatnyi hezitálást követően sietős léptekkel indul meg egy szoba felé, eltűnve egy ajtó mögött. A férfi felpattan a helyéről, megragad téged a karodnál és a derekadnál, átvezeti a karodat a nyakán, és úgy emel meg téged. – Yahir, csukd be az ajtót, Aldwyn, te pedig hozz egy széket a tűzhöz! – adja ki az utasításokat, az asztalnál lévő két fiú pedig ugrik is, hogy eleget tegyenek apjuk parancsának. A fiatalabb becsukja az ajtót, az idősebb pedig az első széket, ami a keze ügyébe kerül, odavonszolja a kicsi kandallóhoz, amire aztán a férfi leültet. – Hozz egy pokrócot is, Aldwyn – néz rá a fiára, aki egy bólintással rohamléptekben indul meg, felrohanva a lépcsőn, közben az asszony siet vissza, kezében egy nagyobb pohárban vízzel, ahogyan azt kérted, átnyújtva neked. A két szülő aggodalmasan szemlél téged, kisvártatva pedig Alwyn megérkezik a pokróccal, amit a férfi köréd terít, persze csak miután a havat lesöpörték rólad. A legkisebb gyerek, a kislány nagyra nyílt szemekkel figyeli az eseményeket az asztal alá rejtőzve, ott érezve magát a legnagyobb biztonságban jelenleg, onnan nézve ki rád, ám valószínűleg most nem foglalkozol vele.
Ha belekortyolsz a vízbe, akkor némileg megnyugodva távolodnak el tőled; a férfi húz egy széket kényelmes távolságban tőled, oda letelepedve, a nő pedig az asztal alatt lévő gyereket buzdítja arra csendesen, hogy jöjjön ki onnan. Amint eléri a lányt, a hóna alatt megfogva őt emeli fel, karjaiban tartva, megpuszilva őt az orcáján.
- Anya, ki ez? - kérdezi a lány halkan, kissé eltávolodva, hogy az anyja szemébe nézhessen, és hallható, hogy tartózkodik tőled.
- Egy sokat utazó néni, aki segítséget kért, mi pedig segítünk neki, nehogy sokat fagyoskodjon. Te se örülnél neki, ha ebben az időben kinn kéne lenned, ugye? - válaszol csendesen, a gyerek aztán egy nemleges hümmögéssel visszabújik a nőhöz. Kínzón hosszú másodpercekig nem szól senki és nem is lát neki senki az evésnek, hiába a meleg étel ígérete, a levegőben lévő feszültség szinte tapintható, ami nem csupán abból adódik, hogy idegen vagy, hanem aggasztja őket az is, hogy miért vagy itt ebben az időben. Persze a férfi hamar szóvá is teszi ezt, finoman utalva erre.
- Nem sokan vállalják az utat ilyen időben... - teszi felkarját a szék támlájára, kényelmesen dőlve hátra, vagy legalábbis próbál kényelmesen elhelyezkedni. - Sietős ügye van,  hogy ebben a hóban és hidegben is nekiindult?

- De még milyen mocsok. - helyesel Fenothar a fogadós kérdésére, miközben kényelembe helyezi magát.
Körbepillantva feltűnik neki a sarokban ülő idegen. Épp csak egy pillanatig néz oda és nem is annyira maga a férfi kelti fel az érdeklődését, inkább az ujjai között megcsillanó érme.
A félvérnek még van valamennyi pénze, ez azonban munka híján nem fog sokáig kitartani. Felmerül benne a gondolat, hogy később esetleg kihívja az idegent egy tétre menő “barátságos kocsmai célbadobálásra”. De addig is igyekszik a lehető legtöbbet kihozni a helyzetből.
- Egy tányér forró leves jól esne! - feleli a fogadósnak, majd Átok rosszalló morgásának hála, még hozzáteszi:
- És kaphatnánk esetleg némi nyers húst?
Ezután kutatni kezd valami után a holmijában, majd rövid idő múlva egy kis darab pergament vesz elő. Nyugodtan a kocsmároshoz sétál és először a pultra rak néhány érmét az ételért cserébe.
- Ugye már nem járok messze az oughwari hegyektől? - kérdezi mintegy mellékesen.
- Gondolom sok érdekes szerzet megfordul itt időről-időre…
A fogadós életkorából adódóan nem tűnik különösebben sokat látott embernek, de Fenothar úgy dönt, biztos ami biztos alapon megpróbálkozik a dologgal.
- Nem látott valamelyiküknél egy ehhez hasonló tárgyat? - azzal a pultra teszi a pergament, amin egy eléggé leegyszerűsített rajz van, az alkotója nyilván nem rendelkezett sok művészi érzékkel. A kép mintha egy fura foglalatba helyezett pikkelyt ábrázolna, közepén egy különös jellel.
Fenothar pusztán a jószerencsének köszönhette, hogy a cirkusz egyik életben maradt tagjától nemrég megtudta, mi is lehetett az a tárgy, amit néhai főnöke utoljára hozzáadott gyűjteményéhez és ami aztán az egész katasztrófát okozta. Az elmondottak alapján igyekezett azt a lehető legjobban visszaadni rajzilag. Azt is megtudta, hogy a tárgyat valahol az Oughwar hegység lábánál találták, ezért úgy döntött kérdezősködik egy keveset. Ha ki tudná deríteni, hogy pontosan mi volt az a dolog, akkor talán előrébb jutna az Onara utáni kutatásában.
A félvér, mivel már kezd átmelegedni, ezt a pillanatot választja arra, hogy lehámozza magáról az arcát eltakaró sálat és egy megnyerő mosolyt villantson a fogadósra bátorításként. Bár agyarai kisebbek mint az orkok többségének, a legtöbb ember számára mégis ugyanannyira taszítóak lehetnek.
Az új vendég érkezését nevetés szerű hang kíséri, ami annyira jellemző a hiénákra. Fenothar egy határozott mozdulattal megragadja Átok pofáját és összeszorítja alsó és felső állkapcsát, a nevetés így abbamarad, helyette csak rosszalló morgás hallatszik.
- Elnézést! ..öm… elromlott a kutyám. - magyarázkodik a félvér a kocsmárosnak, majd maga is biccent a most érkezőnek.
A pergament egyelőre a pulton hagyja, kiváncsi rá hogy az ork mutat-e bármi érdeklődést, vagy a felismerés jeleit a rajzzal kapcsolatban, bár őszintén kétli hogy így történne.

Ahogy sejtettem: olyan mérhetetlen szeretettel és kedvességgel fogadnak, hogy az már a világbékéhez is elég lenne. Persze nincs ezzel semmi gond; hiába fagy a mosoly a fogadós arcára, már hozzászoktam ehhez. Egyébként is, miért érdekeljen, mennyire vagyok neki rokonszenves? Ha nem akar ezentúl fél kézzel sört tölteni, kénytelen lesz kiszolgálni. És egy szava se lehet, hisz még fizetni is fogok.
Legalábbis egyelőre a szándékomban áll.
Az a hiéna viszont kimondottan érdekes. Nem sűrűn láttam ilyet háziállatként, ahhoz túl... mondanám, hogy szelídíthetetlen, de a gazdájának szemmel láthatóan sikerült. Puszta kézzel összeszorítani a száját? Inkább nyúlnék bele egy tábortűzbe, még az is biztonságosabb. Meg legalább meleg.
De nicsak, úgy látszik, valami fontos beszélgetést szakítok éppen félbe. Vetek egy pillantást a pergamenre, de mivel halvány fogalmam sincs, mit ábrázol, nem foglalkozom vele többet. Sokkal jobban érdekel, megkapom-e végre az italomat.
- Pohárban elég. Berúgni azért nem akarok. - nem tudom, mi az a víztiszta folyadék, de biztatónak tűnik. Ha megkapom, egy mozdulattal felhajtom. Ha jó erős, elégedetten sóhajtok egyet... ennyi azért kell az átmelegedéshez. Bár azért, lássuk be, a kandalló is kezdi megtenni a hatását, úgyhogy le is veszem a bundát, és leterítem egy székre, a holmimat tartalmazó zsák mellé. Hogy rátegyek a bizalmatlanságra egy lapáttal, így már látszik a két fegyver is az oldalamon.
Csak most jutok el addig, hogy körbenézzek, és most se szánok rá túl sok időt. Egész barátságos ez a hely, főleg, hogy nincsenek sokan: a kocsmároson kívül csak a hiéna gazdája van itt - ork félvér lehet -, meg valami sötét alak a sarokban. Talán még ijesztőnek is mondható a barátságtalan kisugárzásával. Gyanúsnak? Ugyan már, nekem aztán senkit nincs jogom így hívni.
Pár másodpercig szilárdan nézek a szemébe, aztán elvigyorodok, és ismét az orkra nézek. Furcsa egy teremtés, az biztos: már csak az is elég lenne, hogy kék, ráadásul aranyló szemekkel, de a "kutyája" az, ami igazán felkelti a figyelmemet. Még mindig furdal a kíváncsiság.
- Szép példány - jegyzem meg. Talán ezt a kék fazont érdemes legelőször megszólítanom, ha már van benne ork vér. - Kiskora óta nálad van?
Ez legalább megmagyarázná a szelídséget. Bár ahogy látom, velem szemben nem túl szelíd. Mindjárt el is morzsolok egy könnycseppet...

//Mesélői//

Nargash-Fenothar

A fogadós halkan felnevet az egyetértést hallva, jókedvűen csóválva a fejét, de a tekintetében látható egyfajta részvét, hogy ilyen időben kell utazni.
- Azonnal hozom – mosolyog rátok, bólintva egyet, és ellöki magát a pulttól, aminek nekitámaszkodott várakozón. A pult mögött lévő ajtón bemegy, kisvártatva pedig ki is jön, kezében egy tányérral. Szórakozottan ráül az asztalra, aztán átdoba a lábait már a vendégek részén szlalomozik az asztalok között, hogy lerakja Átok elé a hússal megrakott tányért, tartalmát tekintve inkább tűnik maradékokból összeválogatottnak. Csontok, porcok, kövérjék, néhány húscsík egyvelege az, amit Átok kap, és a fogadós veszi a bátorságot, hogyha nem lát ellenszenves csillanást az állat tekintetében, megpaskolja a fejét.
- A leves nemsokára kész lesz – bök arra az ajtóra önkéntelenül is, ahol bement az imént. – Csak meg kell melegíteni – megy vissza ugyanúgy a pult mögé, ahogyan kijött. Nem sokat foglalkozik azzal, ahogyan kotorászni kezdesz a cuccaid közt, helyette visszafordul, hogy az üvegeken végigfuttassa a tekintetét, néhányat kicserélve, és ha esetleg vetsz rá egy pillantást, akkor megtudhatod, hogy éppen ábécésorrendbe helyezi őket, de hogy azért, mert így neki is kényelmes lesz megtalálni őket, vagy szimplán ennyi ideje van unatkozni, nehéz lenne eldönteni. Csak az érmék csörgésére fordul vissza meglepetten, hiszen még nem adta ki a levesedet, bár végül is úgyis megkapod, így biccentve elveszi.
- Nem, elég közel vagyunk hozzá, és sajnos áldozatául is esünk néhanapján egy-egy portyanapnak – túr bele kellemetlenül szőke hajába egy kellemetlen mosollyal, az ezt követő megjegyzésedre csak legyint egyet. – Nem igazán – vonja meg a vállát. – Az orkoknak szokása meglátogatni minket időről időre, ahogyan azt az előbb mondtam, de az esetek többségében emberek és néhány karaván az, akivel és amivel foglalkoznom kell. Elsősorban a helyiek, nem vagyunk egy népszerű település már csak az ork fosztogatások miatt sem. Általában akkor jönnek, amikor biztosak benne, hogy nem lesz semmi – sóhajtja, és mikor előveszed a tekercset, érdeklődőn figyeli egy darabig, mintha próbálná felidézni, hogy látott-e ehhez hasonlót, és ha igen, akkor mégis hol. Végül, pár másodperces bámészkodás után nemlegesen megrázza a fejét, bocsánatkérő vonásokkal tekintve fel rád könyökléséből.
- Sajnálom, én nem, de esetleg a városban több szerencsével jár. Ott szoktak lenni specialisták, akik ilyenek eredetével foglalkoznak. Mondanám még, hogy megér egy próbát az elfekhez menni, mert nekik több közük lehet az ilyesfajta eszközökhöz, mint egy falusi kocsmárosnak – kuncog a végén az öniróniáján. – De nem tudom, kikhez lehetne csoportosítani. Még esetleg ork sámánokből kinézem, hogy ilyenjeik vannak, sőt, inkább belőlük nézek ki ilyet, mint az elfekből.
Nehéz lenne tagadnia a kocsmárosnak, hogy meglepődik, mikor meglátja agyaras mosolyodat, és pillanatnyi megrökönyödése után egy esetlen válaszvigyorra futja tőle. Nem kifejezetten számított hasonló fordulatra, mert bár valahol sejtette, hogy nem kifejezetten vagy ork, azért arra nem számított, hogy csak részben. A félvérek sem örvendenek túl nagy tiszteletnek, ám az arckifejezését látva inkább félvér, mint teljes ork.
Aztán megérkezik az újabb vendég, akit sokkal kevesebb szeretettel fogad a kocsmáros maga is, ám láthatóan Nargash nem zavartatja magát. A fogadós biccent egyet, elővesz a pult alól egy poharat, majd a mögötte felsorakoztatott üvegtömeg közepéről levesz egy átlátszó löttyel telit, aminek a tetejét lepattintva tölt is neked.
- Még jó, nem lenne kivel kidobassalak, ha nekiállnál összetörni pár asztalt - jegyzi meg az orra alatt, amíg tölt neked, aztán eléd csúsztatja a poharat. Az üveget visszazárja és visszarakja a helyére, a tartalmát pedig garantáltan érezheted, jó erős szeszes italra sikeredett, még az sem kizárt, hogy házilag készült.
Nem arról tűnik híresnek ez a figura, hogy képes legyen az érzéseit takargatni, és nem találja valami bizalomgerjesztőnek a fegyvereidet, szólni viszont nem szól. Igyekszik attól még vigyázni a nyelvére és sejti, mit engedhet meg magának. A gyengébb szurkálódások még neki is kellenek, de egy határt nem lép át, hiába tenné meg szívesen és hiába van a gondolatai közt néhány kelletlen gondolat. A beszélgetést hagyja futni köztetek, és szótlanul eltűnik egy rövid időre a pult mögötti ajtón, hogy egy kicsit később visszatérjen a levessel, amit aztán Fenothar elé tesz, majd mélyet sóhajtva fordul Nargash felé.
- Esetleg levest? Az imént került felmelegítésre - vesz erőt magán, hogyha már nincs balhé, legalább normálisan végezze a dolgát.

Isabella

A szülők látványosan megkönnyebbülnek, mikor a víz lehajtása után életre rázottabban és élénkebben megszólalsz, legalábbis a vonásaik gyorsan változnak az erős aggodalomról lágyabb és barátságosabb vonalakká. Még egy-egy halvány mosolyt meg is engednek, megkönnyebbülten pillantva egymásra. Amint néhány rétegnyi ruhától megszabadulsz, a családfő és Aldwyn elveszik tőled, majd felakasztják a falra, kellően közel a kandallóhoz ahhoz, hogy pár óra múlva megszáradjon, és mielőtt visszamennének elfoglalni a helyüket, az apa jókedvűen beletúr fia hajába, amolyan büszke apai gesztusként. Aldwyn leül az asztalnál, őt követi Yahir is csendesen, de mind a ketten kíváncsian néznek téged, a férfi pedig elfoglalja helyét a közelebb húzott széken, érdeklődőn vizsgálódva és várva feltett kérdésére a választ, amit hamar meg is kap.
Testvéred megemlítésére magasra ugrik a fickó szemöldöke, majd a feleségére néz. Egyértelműen mond nekik valamit a név, de egy kicsit gondolkodniuk kell, hogy hol és miért hallottak róla, aztán pár pillanatnyi tűnődést követően eltűnik a fejben lévő köd.
- Ó, tudom már! Igen, emlékszem rá – bólint párat a férfi, jókedvűen dőlve hátra a széken, nekitámasztva hátát a széktámlának. – Nem hinném, hogy késett volna, Durkins kisasszony, talán még egy hete sincs annak, hogy a kedves testvére ugyancsak errefele vágott volna át – mosolyog rád. – Volt szerencsém hallani a helyi kocsmában ezt a nagyszerű hírt, persze nyilván nem maradt sokat, hanem sietett haza a családhoz az örömhírrel, érthető módon. Jó látni, hogy egy ilyen család alkalmanként összegyűlik, nem lehet túl egyszerű, hogy ennyire más utat járnak be mindannyian – vakarja meg szakállas állát, ami kellemesen keretezi arcát.
Mikor a kislányhoz mész, ő egy kicsit összehúzódik, még jobban bújva az anyjához, de a nő nem félti őt tőled, így nem fordul el, mikor közel érsz hozzájuk. Finoman ringatja a kislányt, aki a ruhákba rejti az arcát, óvatosan kilesve onnan rád smaragdzöld szemeivel, a javaslatodra pedig elbizonytalanodik. Körbenézve láthatod, hogy a két fiú meglehetősen lelkes az elképzelést illetően, az apa pedig már válaszolna, a vonásaiból ítélve ugyancsak támogatja az ötletet, de mielőtt szóval is alátámaszthatná meglátását ennek kapcsán, a legfiatalabb gyerek felnéz az anyjára.
- Anya, szabad? – kérdezi halkan.
- Persze, hogy szabad – nyomja meg játékosan a kislány pisze orrát, majd összedörzsöli a sajátjával, továbbra is finoman ringatva őt a karjaiban. – Majd jól felöltözöl, és nem fogsz megfázni, mint legutóbb – tűri hátra a kislány egyik szőke tincsét.
- Nekem sincs ellenvetésem – néz rátok a férfi, mire a fiúk majdnem felkiáltanak örömükben, de visszafojtják lelkes, egymás közti susmorgássá. Az apa aztán feltápászkodik a helyéről, hogy a széket visszatolva az asztal alá, ismét odaülhessen a családfői helyre. – Alwyn, idehoznád a széket? A vendégünk biztos éhes – néz az említettre, aki bólint egyet, és már pattan is, hogy betolja a megmaradó helyek egyikéhez. – Sokkal nem tudunk szolgálni, kicsi a falu, a városba ilyenkor meg nem tudunk elmenni, hogy mindenféle jó kerüljön az asztalra, és próbálunk egyébként sem sokat tartani magunknál, hogy ne legyen akkora a veszteség egy-egy ork betörésnél. Remélem, azért a meleg húsleves és egy kis kenyér sonkával-szalonnával és hagymával megfelel – magyarázkodik, amíg a nő lerakja a gyereket a székre, és eltűnik az egyik ajtó mögött, hozva neked evőeszközt és tányért. Az előbbit lerakja előtted, ám az utóbbit az ujjai közt fogja, amíg kanalaz valamennyit a levesből, és azt megtöltve teszi le eléd. – Gondolom, nem ismeretlen a helyzet – mosolyog a fickó kesernyésen. – Próbáljuk felmérni és kitalálni, hogy mikor jönnek azok a fenevadak, de kiszámíthatatlanok, mint az időjárás. Talán ez a hirtelen jött nagy hó és hideg hatással lesz rajtuk is és békén hagynak egy darabig, ám félő, hogy később pont ez fogja felkelteni a vadászhajlamaikat, mert ami nekik van, talán még az is elpusztul ilyen körülmények közt – sóhajtja.

Átok érdeklődve kezdi szaglászni az elé rakott húsokat, pillanatokkal később pedig már vígan lakmározik belőlük. A kocsmáros érintésére meglepetten kapja fel a fejét, majd összehúzott szemekkel bizalmatlanul méregetni kezdi a férfit, miközben épp egy nagyobb darab csontot roppant ketté fogai közt. Láthatóan nincs hozzászokva, hogy idegenek simogassák.
Fenothar egyáltalán nem lepődik meg rajta, hogy a kocsmáros nem ismeri föl a tárgyat a pergamenről de azért hálásan bólint a férfi javaslatára.
- Köszönöm! Észben tartom, ha esetleg találkoznék hasonló szerzettel. - feleli vidáman. Azzal ő is egyetért, hogy egy elf, vagy egy ork sámán valószínűleg tájékozottab lehet a kérdésben mint egy kocsmáros.
Az ork érkezése után nem sokkal Átok abbahagyja a morgást, a félvér pedig elereszti az állat száját. A tobzos-hiéna leheveredik és mellső lábaival átöleli tányérját, jelezve, hogy annak tartalma csakis őt illeti. Nargash dicsérő szavira előbb fújtat egyet, majd fogait látványosan kivillantva régcsálni kezd egy húscafatot.
- Köszöni. - fordítja le a gesztust Fenothar mosolyogva, bár aligha valósághűen.
Átok a továbbiakban nyogodtan folytatja a falatozást, de azért egyszer-egyszer bizalmatlanul felpillant az orkra.
Nargash kérdésén a félvér pár pillanatig gondolkozik, mintha a megfelelő kifejezést keresné a válaszhoz.
- Inkább úgy fogalmaznék, hogy régóta ismerjük egymást. - feleli végül, közben mintegy mellékesen megvakarva jobb fülét, amiből valami jól láthatóan kiharapott egy darabot még régen. A mozdulat önkéntelen, de sérülésnek talán köze lehet az említett jószághoz.
- A hegyek felől jössz? - teszi fel a kérdést, amire elég nyilvánvalónak tűnik a válasz.
- Úgy hallom az orkok errefelé leginkább portyázni járnak… - teszi még hozzá vigyorogva.
A kocsmáros érkezése után kezeit összedörzsölve fordul a leves felé és kezdi mohón kanalazni.
- Nem is rossz! - bólint elégedetten.

Úgy tűnik utazunk. A gazdám azt mondta, hogy lenne valami feladat számomra valahol máshol, ezért oda visznek. Nem tudom, hogy neki valami másik birtokára akarnak-e vinni, vagy csak kölcsön ad valakinek egy nagy szívességért cserébe, ilyenről nem volt szó. Ne talán tán eladna? Hmm, kíváncsi vagyok, mégis mennyit érhetek. Annyi biztos, hogy utazunk. Én, meg három zsoldos, hogy biztosan oda érjek ahol tudni szeretnének. Sajnos elég hideg van, én meg nem igazán szeretek megfázni, úgyhogy jó kis prém kabátokat kellett magamra vennem, ami nekem nem áll túl jól. Legalább ló háton megyünk, és így nem tart majd olyan sokáig az út. A lovam kantárját mondjuk még egyszer sem foghattam meg, úgy vezetik a többiek, szóval szökésre nem sok esélyem van. (Meg mondjuk kíváncsi is vagyok, hogy milyen munkát akarnak rám sózni.) Elég óvatosak velem az őreim, nagyon a lelkükre beszélhetett a gazdám. Mármint, egy percre sem veszik le rólam a szemüket, ebbe bele értve a mosdóba járást is, ugyanakkor meg sem próbáltak rám mozdulni annak ellenére, hogy egy egész jó bőr rabszolga vagyok, és gyakorlatilag azt csinálhatnának velem amit csak akarnának. Fene ebbe a gazdámba, hogy tudja, miket ki nem használnék hogy szórakozzak az emberei életével. Bár pillanatnyilag nincs nálam semmilyen méreg, de hát ez nem jelent sokat. Legalább vasra csak éjszaka vernek, amennyiben jól viselkedek. Ezt fontos hozzá tenni, mert ez már a második esélyem a "gyorsabb haladás"ra hivatkozva, végülis gúzsba kötve tényleg nem lehet olyan gyorsan lovagolni, ebben igazuk van. Szóval, ez már a második esélyem, miután egy faluban emberrablónak kiáltottam ki őket, ami végülis egész jól bejött, ugyanis ott egyből vették elő a kötelet, és zártak be, szóval tényleg teljesen úgy nézett ki. Harmadikat nem hiszem hogy kapnék, úgyhogy ezt ügyesen kéne kihasználnom. Most könnyen kiadhatom magam egy utazónak, és így bár jelenleg nincs ötletem, de biztos szembe jön majd valami jó lehetőség.

Nem sokkal sötétedés előtt érkezünk meg egy kis faluhoz, ahol a legkisebb vita nélkül meg fogunk szállni éjszakára. Az egyik zsoldos úgy tűnik intézni tudja mind a 4 lovat, úgyhogy ketten is kísérnek a fogadóba menet, közrefogva, mint a jó testőrök is tennék. Ilyen helyeken általában látszik, hogy ki a főnök, úgyhogy még a kísérőimet megelőzve szólítom meg.
-Üdv! Egy szobát szeretnénk 4 főre, egy éjszakára, ha lehet meleg vacsorával és egy kis reggelivel. És mielőtt még elfelejtem, a három úriembernek... mindjárt jön a harmadik is, egy-egy töményet, kicsit átfagytak az út alatt. Ők fizetik.
Közben pár bundával lentebb is vetkőzök, egész jó idő van idebent.

//Mesélői//

//Ahogyan azt megbeszéltük, Fenothar és Nargash kiesnek a játékból, az ő részüket én íratlannak tekintem, helyettük Trugagh és Rosemary kapcsolódnak be, feléleszve ezzel a játékot.//

//Trugagh//

A bosszúdat és előrelátásodat bizonyító gondolataidat követve megérkezel a határmenti, kicsi faluba. Ha a házak kéményéből nem szállna fel füst a szürke ég felé, akkor teljesen kihaltnak tűnne ez az egy utcányi település. Egy darabig kénytelen vagy várni, ugyanis láthatóan a lakosok nem nagyon néznek kifelé, hacsak el nem üvöltöd magad, ezzel felgyorsítva a figyelemfelkeltést. Ha továbbra is várakozol, akkor bosszútól mérgezett hosszú-hosszú percek után érezhetsz magadon egy pillantást. Eleinte talán kétségbe vonod ennek valóságosságát és lehet, a saját képzeleted szüleményének hiszed, ha ösztönösen körbenézel, némi fürkészést követően észrevehetsz az egyik távolabbi, tőled három házzal odébbi viskó ablakában egy embert rémült ábrázattal, téged figyelve. Távolról nehéz lenne megmondani, de fiatal férfinak tűnik vöröses hajjal, és amint találkozik a pillantásotok, ijedten rántja vissza az ócska függönyt az ablak elé, hogy ne lássátok egymást többet. Ha gondolod, beroboghatsz abba a viskóba, ahol észrevettek téged, azonban ha még várakozol valamennyit, akkor láthatod a házak közt elslisszolni őt, egyenesen a fogadó irányába, ami még két házzal messzebb van. Elérni ugyan nem fogod, mielőtt betérne az épületbe, de követheted, hogy bontsd a rendet a kocsmában.


//Rosemary//

//Mocsok módon idézni fogok egy korábbi posztomból, tekintve, hogy a fogadóban lévő körülmények nem változtak.//

Az épületen belül kellemes meleg van, értelemszerűen ezt az ajtóban álldogálva nem fogjátok azonnal megérezni, de a szoba oldalában lévő kandalló árasztja magából a benne lobogó tűz melegét. Odabenn nagyrészt üres asztalok fogadják a jövevényeket, egyedül a fogadós álldogál a pultja mögött matatva és rendezgetve a falon lévő polcokon az italokat. Amint a zsoldosok által kísért boszorka megérkezik, behozva a kint lévő hideg egy lágynak nem mondható szellőjét, megborzongva fordul az ajtó irányába, némileg összehúzódva, részvéttel mosolyogva rátok, mely néhány ráncot csal az arcára. Nagyjából a harmincas éveit járhatja, szőke, kicsit bronzos, rövid haja van, meglehetősen kócosan áll szanaszéjjel, hosszúkás arca enyhén borostás, és a kocsmárosokról tartott általános képpel ellenkezőleg meglepően vékony alkata van. Nem mondhatni csontosnak, de a magassága miatt még annak is tűnhet.
- Üdv! Mocsok egy idő van odakinn, mi? – néz végig az érkezőkön, de nem illetlenül vagy udvariatlanul; éppen annyira, amennyire szükséges, miközben elővesz a nadrágzsebéből egy kendőt, megtörölve náthától pirosló, egy ponton megtört ívű orrát.
Ha körbenézel, akkor a leghátsó sarokban üldögél egy sötét ruhákat hordó fickó, köpennyel és csuklyával magán, csendesen szürcsölgetve az italát. Csak egy pillantást vet rátok, aztán ismét az italába mered, láthatóan nem találva titeket túl érdekfeszítőnek. Ez is azonban elegendő, hogy érzékelhető legyen tekintetének hidegsége és elutasító csillanása, mely teljesen ellentétes a kocsmáros barátságos nézésével. Ha esetleg találkozna a sarokban üldögélővel a pillantásotok, akkor pár pillanatig tartja a szemkontaktust, majd beleiszik a korsójába, egyik kezével tartva azt, nyugodtan letekintve a másikra, aminek ujjaival egy érmével játszik.
A pultos mit sem sejtve a turpisságodról bólint egyet a kéréseidre, az övéhez nyúlva véve le onnan a kulcskarikát, amin vélhetően az összes szobának a kulcsa összezörren.
- Jól is fog jönni az ebben a cudar időben… - kuncog, mikor a töményet kikéred, miközben a nektek megfelelő fémeket keresi. – Kétágyas szobák jók lesznek vagy négy darab egyágyas kéne? – érdeklődik, felnézve rád, ujjai közt tartva pár kulcsot, mire az egyik kabáttól megszabadult zsoldos rákönyököl a pultra.
- Kétágyasakat kérünk – mondja, helyet is foglalva a hozzá legközelebbi széken. A kocsmáros leveszi a karikáról a kiválasztott kulcsokat, és felétek nyújtja, ám ha szándékodban is áll elvenni, a katona megelőz téged. Ha emelted a kezed, hogy elvedd a fémdarabokat, akkor figyelmeztető pillantást vet rád, ezzel is jelezve, hogy még mindig árgus szemekkel figyelnek téged, hiába vagytok olyan helyen, ahol talán szerencsésebb nem teljes mértékű fogolyként kezelni téged.
- Köszönjük – néz aztán a vendéglátótokra, aki egy biccentéssel reagál.
- Feltételezem, most kívánnak enni. Mire megérkezik a negyedik társ, addigra kész lesz az étel is  – mosolyog rátok, megfordulva véve le egy üveg alkoholt, illetve a pult egy polcáról három poharat, amibe tölt a szeszes italból, és miután az üveget visszarakta a helyére, eltűnik a pult mögötti ajtó rejtette helyiségben. Eközben csatlakozik a második zsoldos is, leülve az első mellé, aki halkan azt morogja:
- Nem tetszik az a sarokban ülő figura – jegyzi meg, a második meg egy darabig bámulja a fickót, aztán csak megvonja a vállát, maga elé húzva az italát, de nem húzva le, becsülettel várva meg a harmadik katonatársat, aki pár perc, és ugyanúgy megérkezik. Ő is letelepszik, kisvártatva pedig érkezik a vacsora meleg húsleves formájában, ami biztos jólesik a hosszú, hidegben töltött utazás után.
- Mondják csak, mi járatban errefelé? – érdeklődik a kocsmáros, nekidőlve a mögötte lévő, csípő magasságú szekrénysornak.

//Ha Trugagh betör, akkor itt szakad félbe a beszélgetés.//


//Isabella//

Miközben érintőlegesen és nagyvonalakban mesélsz a múltadról és indokaidról, a mosolyodat a családfő viszonozza, és láthatóan egyáltalán nem hibáztat a döntéseidért, még ha az idősebb generáció nem éppen nézi jó szemmel, ha nem követik a család eddig kitaposott útját, hanem egy egészen másmilyen irányt vesz az utód. Nem tűnik olyan alaknak, aki elvárná a gyerekeitől, hogy ugyanúgy földművesekként éljék le az életüket, hozzáfűzni azonban már nemigen tud mit a megértő ábrázaton kívül.
A köszöneted hallatán a férfi megemeli a kezét nemleges fejrázás kíséretében, megtartva a kedves mosolyát és barátságos tekintetét.
- Ugyan, nem kell köszönni. Ez a kicsi falu az összetartásra nevelt minket, osztozunk azon, amink van, és ugyanez igaz a vendégekre is, habár… - kuncog halkan. – Van fogadó is, akinek a tulaja nem biztos, hogy örülne, ha ez kiderülne… - nevetgél magában tovább. – Na nem mintha sokban befolyásolná a dolgait - vigyorog szélesen, szórakoztatónak találva a helyzetet, na meg feltételezhetően elég jól ismeri a kocsmában dolgozó embert. - Dehogy tűnik nyűgnek! - nevet fel, az asztalra csapva egyet jóízűen, a gyerekek is bekapcsoldóva csendes somolygással a nevetésbe. - De mi is köszönjük szépen, a gyerekek biztos örülnek neki - néz rájuk, és ha te is végignézel rajtuk, a legfiatalabb erőteljesen és lelkesen bólogat, a fiúk esetében pedig csak a tekintetük árulja el az étellel kapcsolatos mohóságukat. Ebből megbizonyosodhatsz a feltételezésedről, miszerint tényleg nem nagyon van lehetőségük városi fűszerezésű és ott beszerezhető dolgokat enni. Ha esetleg az asztalra rakod, akkor a gyerekek azonnal lecsapnak rá, a szülők pedig nem szólnak, csak egymásra mosolyognak.
- Azért ne egyétek meg az összeset - szól rájuk az anyjuk, leülve ő is az asztalhoz, hogy a társasággal együtt egyen, mire a gyerekek, hallgatva a szülői szóra, hagynak valamennyit a halomból, a többi a kezükben van. Miközben ecseteled a javaslataidat, addig az apróságok júízűen eszegetnek, nem is igazán figyelve a beszámolódra, mintha ezt teljes mértékben a felnőttek dolgának titulálnák, és nincs is túlságosan messze ez az igazságtól. Ha valami kelleni fog, akkor azt majd az apjuk úgyis mondani fogja, addig meg teljes mértékben élvezik a különleges ízek világát.
- Hát amennyire tudunk, igyekszünk erre figyelni - bólint egyet a férfi. - Noha nem mindig járunk szerencsével, és sajnos heteket sem lehetünk innen távol, hiszen a környéken vannak a földek, amiket tavasztól művelhetünk, máshol pedig nincs házunk - tárja szét némi tanácstalansággal a karját. - Választásunk sem marad innentől, katonákat meg nem tudnak kiküldeni állandó védelemnek... - sóhajtja beletörődőn, ám a vidámabb vonások visszaszöknek az arcára, mikor egyértelművé teszed, ízlik - vagy legalábbis jólesik - a falusi étek. A család maga is belekezd a vacsorába, a kérdésedre pedig néhány pillanattal később kapsz választ, miután a férfi lenyelte a szájában lévő falatot. - Nem, egyáltalán nem, fogadó ugyan van néhány házzal odébb, de ha már itt van, nem fogjuk kiküldeni, hogy vegyen ki egy szobát. Van egy vendégszobánk, nem igaz? - néz a feleségére barátságosan, aki egyetértőleg bólint, kanalazva egy újabbat a levesből. - Meleg takarónk feleslegben ugyan nincsen, de pokrócokat tudunk adni, szerintem azok is kellően jó szolgálatot végeznek majd. Különben is, még előbb rendesen át kell melegednie - nevet ismét, ezúttal jóval visszafogottabban.
Ezzel egyértelművé vált, hogy hol töltheted az éjszakát, azonban a vacsora nem biztos, hogy olyan nyugalmas marad.

//Ha Trugagh betör a fogadóba, akkor azt biztos hallani fogjátok, ebben az esetben a családfő némi hezitálást követően feláll a helyéről, odasétál az ablakhoz, és összeráncolt szemöldökkel fürkészi a fogadó bejáratát, elmondva, mit lát.//

Igazán szívhez szóló amit mond nekem az apuka. Anno jól emlékszem, hogy a szüleim is hasonlóan szép dolgokat mondtak nekem, talán épp ez az oka annak, hogy aki faluról városba költözik, mondjuk Királyöbölbe, annak komoly gondjai lesznek főleg a kezdeti időszakban.
Békésen és kellemesen mosolygok rá, amíg mondja a dolgokat, felidézve a szép emlékeket amikor még kislány koromban én is hasonlóan szép gondolatokban hittem. És most nézzenek rám! Egy igazi ellentéte lettem ennek az idilli helyzetnek, alig van cuccom és megosztani valóm, sőt általában ezt a keveset is védem attól aki el akar tőlem venni, ellenben ha kell valami, azt lehet, hogy erővel fogom megszerezni.
-Tudja... Elméletileg a föld helytartója azaz az Ura köteles lenne védeni magukat, vagy legalább télre szállást adni a kastélyában. Azaz úgy tudom...-teszem hozzá a szavaihoz bizalmasan, miközben már a közlegő vacsora gondolata is kényelemmel és melegséggel tölt fel. Később aztán, amikor majdhogynem pofátlan módon kérek szállást egy igenlő engedélyt kapok, egy kis mellékinformációval, amire azonnal hozzá is teszem:
-óóó Ezzel ne is foglalkozzanak, higgyenek nekem, egy ágy is már nekem olyan kényelem, amit nem minden nap tapasztalhatok meg. De...-eszek egy kanállal az ételből, majd folytatom:-Holnap azonnal továbbállok reggel, ígérem, persze miután a picikkel építettünk hóembert.-mosolygok rá a mohón habzsoló kölykökre, mikor egy nagy puffanást hallunk kintről. Egy pillanatra megfagy a levegő odabent, de csak képletesen szerencsére és amint a ház ura feláll én is követem őt az ablakhoz.
-Úgy tűnik... Balhé van a kocsmában. Jobb lenne megnéznem, maradjanak itt!-kapom elő a tőreimet, majd mosolyogva és bíztatóan nézve a férfire nyitom ki az ajtó és futva megyek át a másik épületbe. Majd mielőtt bemennék inkább kint a fal mellé állva nézek be a megrongált lyukon keresztül, hogy mi zajlik odabent. Látom rögtön, hogy egy hatalmas ork áll az ajtóban, valószínüleg ő törte be az ajtót, de mielőtt még bemennék, megnézem, hogy merre megy tovább a "beszélgetés".

-Hideg bizony.
Egész takaros kis fogadó ez, pont olyan, mint amilyet elképzelne az ember egy vidéki faluba. Már-már túlzottan is meghitt a légkör, de erről majd később teszek valahogy. Az egyik kísérőm egyből mondja, hogy két ágyas szobákat kérünk, nem tán ő is szórakozni akarna egy kicsit? Eleresztek felé egy kisebb mosolyt. Utánna, ahogy a fogadós átadja a kulcsokat, reflexszerűen nyúlok értük, mégis én kértem őket, ám a kísérőmre pillantva észreveszem, hogy nem kéne, úgyhogy visszahúzom a kezem. Végül magyarázatnak halkabban, szememet kicsit lesütve hozzáteszem.
-Nem hagynám el megint.
Ez utána ahogy leülünk egy asztolhoz, egy alaposabb pillantást vetek a többi vendégre, főleg arra, aki nem tetszik az egyik zsoldosomnak. Nem tűnik túl nagy bajkeverőnek, úgyhogy én is csak egy váll rándítással felelek erre, már ha kíváncsiak egyáltalán a véleményemre. A csapos kérdésére válasz helyett a kísérőimre nézek, kíváncsi vagyok, mit találnak ki. Ám ebben a pillanatban betöri az ajtót egy szép méretes ork, ha jól értem rabszolgákat keresve. Nem tudom mennyire gondolta komolyan, de kíváncsi vagyok, le tudná-e győzni egy a három ellen a testőreimet hogy elraboljon. Ám ekkor egy még jobb ötletem támadt. Azt hiszem megtalált a ma esti szórakozásom. A csaposhoz fordulok:
-Én is kérnék még egy töményet, bejött a hideg...
Majd pedig felállok a székemről, és egyenest az ork szemébe nézve kihívom őt. Nem párbajra, jobb! Eredetileg az őreimet akartam volna leitatni, de ez így sokkal jobb lesz.
-Rabszolgákat gyűjtenél? Lehet, hogy segíthetek neked. De csak akkor, ha a föld alá tudsz inni. Játszunk egy ivós játékot, és aki először kidől, az a másik rabszolgája lesz, mit szólsz? Ugye nem azt akarod mondani, hogy megijedtél egy vézna kis nőtől?
Természetesen nem szándékoztam tisztességesen játszani. Igen csak nagy darab ez az ork, ki kellene találni valami jó játékot, hogy eleve kevesebbet kelljen innom nála. Másik trükknek még mindig itt van a taktikai hányás. Ez jó kis kihívás, de nagyon szívesen a lelkébe gázolnék, hogy még én is a föld alá tudtam inni. Meg még az is lehet, hogy a pultos néha csak vizet ad nekem, nem hiszem hogy az ork párti lenne.

//Mesélői//

//Isabella//

A férfi csak esetlenül, szinte már szerencsétlenül tárja szét a karjait, miközben egy fanyar mosoly jelenik meg az arcán.
- Tudja, kedves, két nagyobb város között vagyunk, és bár Braslov alá tartozunk, feltételezem, nincs annyi ember, hogy mindent és mindenkit meg tudjanak védeni és annyi hely sem, hogy be tudják azt fogadni. De talán majd, ha a néhai királyunk örökösét megkoronázzák, változik a helyzet – válik reménykedőbbé a mosolya. – Az uralkodó halálával és Észak-Bivaly elestével kissé változtak a körülmények.
A családfő továbbra is barátságosan mosolyog rád, és a háziasszony is megenged egy halvány, visszafogott vigyort.
- Azért annyira nem kell sietni, bár odahaza biztos nagyon várják – kanalaz a férfi is még egyet a levesből, miközben a gyerekek örömteli csillanással a tekintetükben néznek össze, és látszik rajtuk, hogy valami sunyiságot terveznek ellened, bár vélhetően ez ki fog merülni egy egyszerű hógolyóval teleszórt csatában. Három az egy ellen mondjuk nem tudni, mennyire lesz fair...
A kintről érkező hangok gyanakvással töltik el a házfőt, a családtagok ábrázata meg inkább aggodalmas, de maradnak a helyükön, miközben a férfi az ablakhoz sétál. Elégedetlen morgással húzza össze a szemöldökét és a szemeit, egyetértőn bólintva, és rád nézve aztán.
- Azért vigyázzon, mert elég nagydarab, ez még ebben a hófúvásban is látszik. Egy ork mondjuk furcsa lenne itt, egyedül, ugyanakkor nem hagy nagyon más lehetőséget... – dörzsöli meg az állát aggodalmasan. – Én értesítem a többieket – lép a kabátjához. – Ti pedig bújjatok el, ha minden rendben lesz, jövök – rángatja magára a paraszti bundát, hogy utánad kilépve az épületből a másik irányba induljon.


//Rosemary és Trugagh//

A halk megjegyzésedre a katona elenged egy röfögő nevetésszerű hangot.
- Persze – horkan, a csapos pedig a zsoldos ilyen megnyilvánulását kicsit kellemetlenkedve fogadja, de szólni nem szól. – Jobb, ha nem a fehércselédnél vannak ezek a dolgok, mégiscsak a férfiak feladata ezeknek az intézése – mondja, csilingelő érméket téve a pultra. – A többit tartsa meg. – Láthatóan nem fukarkodik, és vélhetően az urad kellően ellátta őket pénzzel.
A félork betörésével az ajtó berepül, elsodorva pár asztalt és széket, rendesen megrongálva ezzel a bútorokat, a hely létszámbeli üressége miatt azonban senkit sem talál el. Három zsoldos, a boszorka, a kocsmáros és a sarokban lévő titokzatos személy tartózkodik ezen a helyen, se több, se kevesebb, és míg a pult mögött álldogáló teljesen lefagy az ork megjelnésének váratlanságában, addig a három zsoldos azonnal kardot rántva ugranak le a székeikről hangosan szitkozódva, de nem közelítik meg a félvért.
- Ezek a kurva orkok még télen is idetolják az agyaras pofájukat? – szorít rá az egyik katona a kardmarkolatra megfeszült izmokkal, a sarokban lévő meg csak felhörpinti az italát, és lerakja a kiürült poharat az asztalára, majd hátradől, nekitámasztva hátát a széktámlának, egyértelműen várakozva. Nagy lélekjelenléte ugyanakkor nincs, így valószínűleg nem figyel rá szinte senki, a zsoldosok teljes mértékben figyelmen kívül hagyják.
- Mi meg az általatok annyira imádott anyátokhoz fogunk visszaküldeni, le a földbe, mocskos zsákmányoló! – ordítja feléd egy másik tagja a triónak, és a pult mögötti ajtón beviharzik egy zilált alak; a félork már látta őt az ablakból őt vizslatni.
- ORK! – üvölt kétségbeesetten, hangosan zihálva, aztán ahogy meglátja az említettet, bizonyára a vére is megfagy az ereiben, úgy megdöbben.
- Azt látjuk, te balfasz! – förmed rá a harmadik zsoldos, és mikor a boszorkány inni kér, először a katonák olyan pillantást vetnek rá, mint a bolondokra szokás. A kocsmáros is hezitálni látszik értetlenségében, ám végül szedi magát, és a megrökönyödése miatti reszketéstől némileg ügyetlenebbül, mint előtte, de tölt egyet neked is. Ahogy aztán egy kihívással állsz elő, a katonák egymásra néznek egy másodpercre, még nyilvánvalóbbá téve, mennyire bolondnak tartják a nőt, kisvártatva meg némileg lazul a harci állásuk, el-elfojtva egy vigyort.
- Úgyse lesz rá képes! – vigyorog gunyorosan, bizonyára alapozva az „orkok hülyék” sztereotípiára. – Szerintem neki egy korty tömény is elég lenne, hogy kiüsse őt a pia, hiába ekkora melák, még egy nő ellen is veszítene.

//Isabella, te nagyjából ott kapcsolódsz be a beszélgetésbe statisztaként, mikor berobog a képbe bizonyára a hátsó bejáraton egy fickó, orkot kiáltva. Viszonylag jó belátásod lenne, ha az orkocska nem állna még félig az ajtóban. A hangok alapján nagyjából négy-öt személy jelenlétére tippelhetsz idáig (+ ork), és ha benézel az egyik ablakon, hirtelenjében öt-hatot számolhatsz.//

Drága jó katonáim is csatlakoznak hozzám, az ork büszkeségét piszkálni, úgy tűnik, túlzottan is... Úgy megszeppent szegény, hogy menekül is, amit őszintén sajnálok, úgyhogy utána kiáltok még.
-Hé, ne fuss el! Ha tényleg egy korty töménytől is kidőlnél, akkor kitalálhatunk valami mást, amiben van egy kis esélyed, jó? Vááár...
Nyújtom ki előre a kezemet, mintha utána akarnék nyúlni, de már el is ment. Csak a döbbent csapost, és egy lyukat az ajtó helyén hagyva maga után, ahol bejön a hideg. Ennek okán le is húzom az italt, amit a csapostól kaptam, és visszaöltözök.
-Pedig már azt hittem, lesz egy jó kis rabszolgám. - hangzik az őszinte csalódottság a hangomban. Nem sok ilyen gyáva orkot láttam még. Főleg az után a belépő után nem számítottam erre. Már ülnék vissza az asztalhoz vacsorázni, amikor valami hangos puffogásra leszek figyelmes, úgyhogy kinézek az ablakon. Az előbbi orkot látom, ahogy nekiesett az épületnek, úgyhogy ezt meg is osztom a bentiekkel.
-Az orkunk az, rabszolgahajcsár után most favágónak képzeli magát, és nekiesett a fogadónak, hogy biztos ne kelljen innia.
Vagy csak ideges lett, és valahogy levezeti valamin a dühét... vagy valakin, aki szeretné, hogy egyben maradjon az épület. Lehet hogy mégsem marad el teljesen a ma esti móka? Lehet hogy megszégyenítettem egy orkot, de közel sem vagyok elégedett ennyivel.

Ahogyan a betört ajtó elé érkezem elég fura látvány fogad... Egy nő az aki az ork útját állta és kihívta egy ivóversenyre. Azonban az ork ehelyett kihátrált a buliból... Egyenesen felém! Ez nem lesz jó... nagyon nem! Ha kihátrál akkor pont előttem fog teremni úgyhogy gyorsan kéne valamit tennem!-fogtam a kezemben a tőreimet, majd eszembe jutott egy terv. -A pengém elég erős ahhoz, hogyha ékként szúrom bele a fagyott földbe, akkor elgáncsolja ezt az orkot, ami miatt talán ránk fog koncentrálni ez a magányos hódító.-így követve a tervemet, mielőtt kilépne az ajtón beleszúrom a tőrömet pont a sarka mögé, hogy esélye se legyen kikerülni, így remélem egy nagy hátast vágva a hóba pont előttem. Ha mindez sikerül akkor gyorsan kihúzva tőrt szaladok arrébb, majd mondom neki:
-Ohh drágám nem hitted elmenekülhetsz egy ilyen kihívás elől? Becsülettel hívott ki, te meg gyáván elmenekülnél?-próbálok építeni az előbbi bátor hölgyre.

//Mesélői//

Az időjárás továbbra sem a legkegyesebb senkivel szemben sem, a hó- és szélfúvás makacsul marad, ami Isabellát pár perce kis híján halálra fagyasztotta. Ebben az időben meg nem nagyon van kedve senkinek tisztogatni az utakat, főleg úgy, hogy pillanatokkal később ismét elárasztja megannyi pehely a megtisztított, könnyen járható területeket, hogy elölről kezdődhessen a munka...
Szóval a közlekedés nem egyszerű, a fogadóban meg már nem sok híre van a melegnek az ajtó távozásának köszönhetően, legfeljebb a kandalló közelében, ahova még mindig be lehet húzódni, ha kellően nyugodt az illető és nem zavartatja magát a félork fenyegető jelenléte miatt. Ami azt illeti, Isabella különösebben nem ijed meg tőle, így gyorsan, lopakodva megközelíti a félvért, aki éppen lépne kifele az épületből, teljes testtel ismét a farkasordító hidegbe kerülve, a mozgásoknak – na meg persze a korábbi, kis híján halálra fagyásának következményének - hála pedig a kalózlánynak nem éppen sikerül úgy szúrnia, ahogyan azt tervezte; egy enyhén pontatlan célzással nem közvetlen a sarok mögé szúr, hanem a sarokba, átszúrva a féltroll vastag bőrcipőjét, fájdalmasan birizgálva meg a sarkát. Hogy mennyire is fájdalmas ez, az attól függ, hogy Trugaghnak mégis mennyire vastag bőrkeményedés van a sarkánál...
Isabellának van ideje elugrani vagy elvetődni a hóban, hogy egy gurulással a troll esetleges támadását kikerülhesse. Valószínűleg ez után az orknak a számára fogpiszkáló méretű tőr kihúzása nem fog gondot okozni, ugyanakkor számolnia kell a bent lévőkkel is.

- Rossz társasággal szórakozol, te szörny! - válaszol dühösen odabenn a csapat egyik zsoldosa az orknak, egy másik pedig felmorran, ahogyan a boszorkány próbál egyezkedni a félvérrel. Az arcára van írva, hogy ebben az esetben nem őt tartja hülye libának, hanem az orkot mérhetetlenül ostobának, bár persze okozhat még meglepetéseket, például betör, így nem engedi le sem ő a védelmét, sem a másik két társa. Aztán következik Isabella akciója, amire nem kifejezetten számítottak a katonák, és egy pillanatra mindegyikük arcára kiül a meglepettség, amint látják a nő elsuhanó alakját az ajtóban.
- A hülye fehércselédje! - sziszegi a csapat főnöke elégedetlenül. - Annyi esze van ennek is, mint egy tyúknak! FIÚK! - int társainak, akik közelebb lépnek egy kissé. - Ha kicsit távolabb ment az ajtó... - ránéz a bejáratra. -... helyétől, megyünk! Talán a buta libája nem lesz annyira eszetlen és menekül, magával csalva egy kicsit az orkunkat - hallhatja Rosemary a katonák közti diskurzust, ami odakint aligha lehet hallható, szóval egyelőre Isabella lehet, úgy éli meg, hogy magára hagyják. - Adj egy üveget, kocsmáros! - néz rá a megdöbbent férfira, aki egy pillanat múlva átadja az egyik félig alkohollal teli üveget. - Nagy szerencséje a falunak, hogy pont most vagyunk itt - böfögi be némi önelégültséggel, kicsit feldobva az üveget, mintha a súlyát. - Boszorka! Ne is próbálj megszökni, amíg kezeskedünk az ork fejének eltávolításáról, mert gazdád szava ide vagy oda, elvágom a torkod! Ha hasznossá akarod tenni magad, fogj néhány üveget, és figyeld, mikor tudod megdobni az orkot, lehetőleg jó időben! - utasít téged halvány grimasszal a képén, majd a kocsmárosra néz, aki egy pillanatig csak bután bámul.
- P-persze, amennyit akar! - emeli meg a kezeit megadón, alig tudva felzáródni a tényből, hogy itt van az általa vezetett intézmény előtt egy böszmenagy veszélyes teremtmény.


//Remélem, így mindenkinek megfelel. Ha nem, akkor kénytelen leszek kockadobással dönteni az eseményekről, ebben az esetben újraírom.//

Nagyon úgy tűnik, vérfürdőnek nézünk elébe. De ami még kevésbé tetszik, az a testőröm hangvétele. Nem fogok segíetni nekik. Jobb esetben...
-Ez valami jó kis tömény, ugye?
Meg sem várom a megfelelő pillanatot, hanem gyakorlatilag egyből az ork hátához vágom az egész üveget, miután megszagláltam, hogy mivel lesz szegényebb a világ.
-Tessék, meg tudtam dobni. Mondom a katonámnak kissé duzzogva.
Azzal fogok még két üveget, és mint aki jól végezte a dolgát, leülök a kandalló elé, egy pálcát keresek, amit a tűzbe dughatok. Fél szemmel a küzdelmet figyelem közben.

//16+-t idebiggyesztem tekintettel a kiskorúakra//

Egészen jól alakult a tervem... Fogjuk rá végülis, hiszen a célt elértem és ideiglenesen rám is figyel az ork. legalábbis addig biztosan, amíg a tőrt kihúzza a sarkából.
-Ó hogy bassza meg!-szólalok fel mikor meglátom a sarokba álló tőrt. Ha nem lenne elfagyva ennyire az ujjam még mindig biztosan működött volna a tervem és ezt a nyomorultat hamar le tudtam volna teríteni. Aztán már csak egy bátor vágás a torkán és neki konyec lett volna. De az istenekre is! Nem sikerült jól eltalálni így most minden figyelme rám tapad, miközben a bentiek meg csak dobálják üveggel! Üveggel?! Mégis mit ér az üveg egy ilyen vastagbőrű nyomorult ellen?!
Mindegy. Ezekre sem számíthat az ember már.
Szóval a terv a következő. Mivel egyik drágám éppen a lábában van annak a dögnek, így megvárom amíg kihúzza és eldobja, összeszedem és azután jöhet a terv frappáns része:
Ha nálam van mindkét tőröm, akkor fogom magamat és megpróbálok keresni valami helyet, amivel a tetőre fel tudok mászni, ha sikerül feljutnom, akkor meg megvárom, hogy visszamásszon a dobálók elé az ajtó elé és aztán fentről jöhet a csodálat! Ha nem figyel rám, akkor a hátát megcélozva a két tőrömmel lassítva próbálom végigvágni a hátát és mint olyan bátor lény utána nyúlcipő és futás arrébb!

//Mesélői//

Ahogy a tőr az (eltűnt) ork sarkába fúródik, csak pár pillanatnyi szünet kell, mire a fájdalom az agyába is eljut. Habár ez nem tűnik egyáltalán vészesnek neki, az izomagy hangosan felüvöltve lép egyet hátra, Isabella pedig nem sokban kerüli el ennek a nehéz testnek a lábát. Szerencsére persze sikeresen nem rúgnak bele, bár ahogy megtalál téged, vérben forgó szemeit rád veti, állatias vicsorgó morgással jelezve, hogy kinézett magának. Nagyjából így oldalt áll az ajtó előtt, épülettől távolabb kezében zúzófegyverével, a szabad kezével kihúzza az apró tüskét a sarkából és nemes egyszerűséggel eldobja. Már teszi meg a kalózlány felé az első lépést, mikor odabentről kirepül egy üveg és széttörik az ellenfélen.
- Ostoba szuka! – ordítja az egyik zsoldos. – Nem is értem, mi szükség van rád bárhol is, csak a szart kavarja... – morogja, aztán ellenfeletek felé fordul mind a három katona.
Az ork dühödten kapja a támadás irányába a fejét, miközben az alkohol a válláról lefelé csordogál, néhánáy üvegszilánk a karjába fúródott, de ezt egy könnyed rántással le is pergeti magáról. Ez viszont kellő elterelést biztosíthat Isabellának, hogy fogja magát, és az egyik külső faoszlopon felmásszon, már ha van elég bátorsága, létrát ugyanis nem talál. Átfagyott tagokkal kissé küzdelmes mutatvány lehet mindez, de bőségesen meg fogja érni, ahogyan nemsokára az első emelet ablakai előtt járhatsz a hóval fedett cserépen. Kissé csúszós ez a különös ösvény, de bizonyára van benned kellő ügyesség, hogy ez hosszútávon ne legyen akadály.
- Semmirekellő pondrók! – üvölt az ork, aztán fogja a zúzófegyverét, most már nem csupán az ajtót becsapva így, hanem a körülötte lévő falrészt is beomlasztva. Zúzás-törés hangjai azok, amik megtöltik a helyet, a faldarabok befelé repülnek. A kocsmáros teljesen elsápad ennek láttán, egyszerre a dög látszólagos vérszomjától és egyszerre attól, mégis miként fogja mindezt megjavítani, de legfőképp miből a tél alatt, és bár egyébként se volt sok vendége, valahogy fenn kell tartania az ivót. De így?
- Szét fogja szedni az egészet, főnök! – néz az egyik tapasztalatlanabbnak látszó zsoldos a csapatfőre, és szavaiban benne van a kérdés, mit tegyenek. A főnök fogcsikorgatva gondolkodik, mit tehetnének, mert most, hogy rájuk terelődött a figyelem Isabella helyett, igencsak kutyaszorítóba kerültek. A főnök aztán hátrapillant a másik katonára:
- Menj ki a hátsó kijáraton, biztos van ilyen, és kerülj a hátába! – mondja annyira halkan, hogy a zúzás közepette a társa meghallja, de az orknak már ne legyen lehetősége, noha lehet, a dühtől nem is zavartatná magát. A megszólított zsoldos egy pillanat habozás után rohamléptekkel indul el, egy szó nélkül szinte áttörbe a konyhaajtón, és az ottani kijáraton távozva, aminek létezéséről bizonyára nem túl szimpatikus zöldbőrű barátotok nem tud. A kocsmáros továbbra is dermedt a döbbenettől és fogalma sincs, mit kéne tegyen vagy hogyan kéne kiviteleznie bármit - talán neki is távoznia kéne -, a sötét ruhákba bugyolált barátotok a sarokban pedig még a rontás-bontás ellenére is kényelmesen iszogat a helyén az asztalára könyökölve. A zsoldosok talán megszólnák ezt és segíteni hívnák, de túlságosan feszélyezettek ahhoz, hogy megtegyék és figyelmék nagy részét így is elemészti a veszély.
Ellenfeletek eközben újabb ütésre emeli fegyverét, ezúttal föntről sújt le, hogy végre beférhessen hozzátok, szétszedve a földszinti tetőszerkezet egy részét, belecsípve a felette lévő emeleti szoba sarkába is. Ez a bentieket olyan szempontból aggaszthatja, hogy így hamar csinálni fog helyet magának és jobb esetben nem fog annyi kárt tenni pár ütéssel, hogy az egész a fejetekre szakadjon. Isabellát olyan szempontból érdekelheti a dolog, hogy ahogyan halad, pont nem sokkal előtte csapódik bele a fegyver, cserépdarabokat repítve felé. Az egyensúlyvesztés közelében jársz a hirtelen megállástól - legalábbis valószínűleg nem akarsz beleszaladni az ork fegyverébe -, és dönthetsz, hogy a tető szélén kapaszkodsz meg, vagy kihasználod ezt a megingást is elrugaszkodásként, és megpróbálod így, izmokat megterhelően az orkra ugrani, végrehajtani a tervedet annyi módosítással, hogy nem közvetlen a feje fölülről érkezel rá, hanem kissé oldalról.


//Ha kell még, akkor szóljatok, de ha van egy rövid posztnyi reakciótok, akkor dobjátok! //


//Rosemary: bot vagy pálca nemigen jellemző ezen a helyen, legalábbis nem ebben a teremben, legfeljebb a piszkavas van, amit melegíthetsz a tűzhelynél, vagy, ha vagy olyan vandál, akkor az egyik széknek a lábát megpróbálhatod letörni, és azt melegíteni a tűzben. Van ugyanakkor lehetőséged körbenézni, van egy konyha, ami a pult mögötti ajtón keresztül elérhető, illetve az emeleten is kutakodhatsz. Feltételezhetően a kezed nem akarod megégetni, de az égő, szenesedő fa kivételének lehetősége is fennáll.//