Nem sokkal az után, hogy Lazy és Viridiel megmentette a boszorkányt és külön váltak útjaik, a lány teste egyértelmű jelzéseket adott.
Egérre volt éhes. Nem lehet soha összetéveszteni ezt azzal, mikor az üres has korog. Hiszen épp most végzett az előbbi zsákmánya bekebelezésével.
Ám ahogy emberek emberalakban néha ellenállhatatlan késztetést éreznek a csoki után, úgy ő macska alakban érezte, hogy szervezetéből hiányzik valami, amit csak a ház körül elkényelmesedő egerek húsa pótolhat a számára.

Épp ez okból jár itt és nem kell túlzott figyelmet szentelnie a kis határmenti településnek. Egyelőre nem is észlel semmit, ami egy másik vadászó jelenlétét felfedné előtte. Jelenleg amúgy is minden érzékszervét leköti, hogy az eb a kerítés mögött ugat rá. A jövőt fürkészve pedig biztosra veszi a Mesélő, hogy sokkal több figyelmet fordít a fiú kutyának, aki másfél perc múlva kibújik a lyukon, mint a másik tünde lányra.

Aesma számára viszont ez könnyű éjszakának tűnik. Egyedül arra kell figyelnie, hogy a házőrzők nehogy leleplezzék. A falu túlsó végében egy ugatni is kezd, ám nem téged talált meg.
Ideje ételt lopnod és más értékeket.

Borzasztóan megkönnyebbült, mikor Viridiel nem lépett fel agresszívan döntése hallatán, hanem szavakkal igyekezett őt meggyőzni. Akaratlanul is arra számított, hogy legalább egy pofonnal jutalmazza felelőtlen vágyait és céljait, még ha tudja is jól, a férfi egyáltalán nem ezeket a módszereket választja. Az emlékek sajnos túlságosan beleégtek a szöveteibe, az izmaiba - minden porcikájába. Emlékszik minden egyes ellenszegülésre, amit apja csúfosan megtorolt, nem beszélve a sikertelen gyakorlatokról, ahol egy ideig a szülő elviselte gyereke tehetségtelenségét, aztán... Mikor már azt hitte, direkt nem akar javulni...
Összepréselné az ajkait, ha nem macskaként járna, így viszont csak kellemetlenül hátracsapja a füleit. Annyira szeretné elfelejteni már a múltat, annyira hátra akarja hagyni, valahogy ez mégsem sikerül. Katonát akartak belőle nevelni, és úgy is kezelte őt apja, mintha a férfiak erejével, kitartásával és tűrésével rendelkezne. Nem érdekelte őt a törékeny alkata; fegyelmezni akarta, keményen oktatni, akárcsak fiútestvéreit, mintha nem lennének érzései.
... vagy talán ki akarta belőle irtani ezeket... Esetleg a félvérség esélyének sérelme miatt történt mindez? Maga se tudja, de már nem is fogja.
Mindenesetre mindig, mikor valami olyat mond, ami nem tetszhet a másiknak, tart attól, hogy ugyanilyen fájdalmas következménye lesz szavainak. Tény, ez nem állítja meg őt attól, hogy gondolatait és véleményét kifejtse, hiszen már nincs ténylegesen a szülői terror alatt, azonban még élnek benne ezek a férges töredékek.
Ahogyan visszagondol társának szavaira, melegség tölti el, noha ezt hamar beárnyékolja az a kellemetlen tudat, miszerint el kell löknie magától egyébként is. Idővel kénytelenek lesznek eltávolodni egymástól, különben csak fájdalmat fognak okozni a másiknak. Így is a tervezettnél közelebb engedte magához, távolodási szándékát azonban nem telepatikus úton szeretné kifejteni, szóval megvárja, amíg újra találkoznak. Muszáj személyesen, mivel más esetben, ha valaha ismét keresztezik egymást útjaik, képtelen lenne Viridiel szemébe nézni.
Idegesítő, hogy egyszerre kellemes és kellemetlen társára gondolni. Szívesen beleringatná magát a vidám elképzelésekbe, a szép jövőbe, ahol vállvetve harcolnak együtt a jóért, amiről tudja, hogy lehetetlen, ha védeni akarja a saját, szétbomlott személyiségétől a másikat. Nem akar időt rabolni, nem akar teher lenni - nem akar egy olyasvalaki lenni senki életében, főleg nem az övében, akire rossz érzésekkel emlékszik vissza.
Elenged egy sóhajtást, amivel a jövő bizonytalanságát is hátrahagyja, elvégre a jelennel kell foglalkoznia, valamint a hasának megtömésével. Mondjuk nem mintha annyira éhezne - pár órája fogott magának egy ártatlan madarat, de valami desszertnek való sem ártana, valami kis ínyencség... Mondjuk az az egér, aminek illata megcsapja az orrát, rögtön felébresztve a benne szunnyadó ösztönöket. Mi több, nem is egyet fog megenni, ha már négyet-ötöt is kiszagol a környéken. Igazi lakoma lesz!
A gondolatra körbenyalja a száját, miközben az ösztönök egyre nagyobb teret foglalnak el, fokozatosan szorítva háttérbe a tudatot. Enged ennek a csábításnak, ugyanis elsőre nem tűnik semmiképpen sem egy veszélyes környéknek a település, így az egyensúly megtartását jóval lazábbra veszi. Kicsit kiélvezi, hogy tényleges állat lehet mindenféle gond nélkül, akinek csak a napi túlélésére kell koncentrálnia, semmi más komplikáltra. Mennyivel másabb is ez az élet...
Némán teszi meg a lépéseket, még az enyhe szélre is ügyel, hogy véletlenül se kerüljön a szaga rossz irányba. Füleit hegyezi, hallgatva a környezetét, ösztönösen figyelve az esetleges zavaró tényezőkre, ugyanis az evés a legvédtelenebb időpont, amikor lecsaphatnak rá. Nem szeretne bunda lenni, mint ahogyan Délosban lett belőle majdnem, szóval csak óvatosan. Az állati megérzések segíteni fogják őt, és a háttérbe szorított, de attól még jelenlévő tudattal könnyedén kerekedhet egy váratlan helyzet fölé. Még az a kutya sem állíthatja meg őt, amelyik...
UGATÁS!
Azonnal ugrik egyet, ahogyan meghallja a csaholást, bundája felborzolódik nyakától egészen a farka végéig, és akaratlanul is felnyávog hosszasan. Tappancsai puhán érnek vissza néhány másodperc töredékével később a talajra, és bár fúj egyet az átkozott eb felé, közben éles karmait mutogatva, tudja jól, hogy menekülnie kell. Hallja és látja is, miként küzdi ki magát az ugató dög a kerítés sorfái közt, hogy elkaphassa a grabancát, és a pokol legmélyebb bugyraiba kívánja ezt a veszett fenevadat, mert megzavarta nyugodt vadászatában.
Nyomban irányt vált, eltávolodik a kerítéstől, és megindul az utcák közé. Amint talál hordót, dobozt, kellően széles párkányt, bármit, amire felugorhat, megteszi, és onnan ugrik át a tetőre - vagy az ereszre, és onnan át a tetőre -, hatalmas lendületet véve, hogy a három-három és fél méternyi ugrótávját kihasználhassa. Semmiképpen sem akar vacsorává válni.

Némán rovom az utcákat, tekintetem a bőrkesztyűmön megtörő közeli ablakból kiáramló gyertya gyér fényére terelődik. Hangok szűrődnek ki a házból. Az egyik fa árnyékának rejtekébe bújok, s lélegzetemet visszatartva figyelem az eseményeket. ~Vajon láttak? S ha igen, tán gyanakodnak?~
A láng hirtelen kialszik és újra síri csendbe burkolózik a város. Inkább nem kockáztatok, a fejemben gyorsan levetítem a különböző irányokat, amivel megkőzelíthetem a bíró házát. A jelenlegi utcától legmesszebbre elterülő utat válaszom, ami bár néhány perccel hosszabb, de biztonságosabb. Ha netán elterjedne a hír, hogy különös alak mászkál arra, ez lenne az utolsó pont, ahova eljutna.
Annak a korcsnak viszont csak nem szűnik az ugatása, így ez is a mihamarabbi távozásra késztet. Az árnyékok mentén haladok, fejem minden egyes kis hangra felkapom, de bebizonyosodik, hogy csak én vagyok túl paranoiás, a folyamatos vészcsengők pedig feleslegesen kongnak a fejem felett.
Végül csak elérkezek a termetes parasztházhoz, melyet kietlen sötétség ural. Reményeim szerint már rég alszik mindenki. Lenyomom a kilincset, de az csak meddő próbálkozást szül, hiszen az ajtó zárva van. Idegesen pillantok körbe, de szerencsére nem érzek, vagy látok idegen pillantásokat. Talán egy-két állat, de azok nem beszélnek, tehát ártalmatlanok...  
Eleinte megpróbálom egy kis fénypálcikával kinyitni a bejáratot, sikertelenül. Így hát nem maradt más; többször is rárúgok a zárra, de úgy istenesen, amíg meg nem adja magát az a rozsdásodó vacak. Várok egy kicsit, de semmi sem mozdul, így belépek. Már így is nagy zajt csaptam, ami minden eddigi szabályomnak ellent mondd...
Kitámasztom egy nagyobb kődarabbal, s közben kényesen figyelek arra, nehogy látszódjon egy külső szemnek, hogy nyitva van. Felmérem a terepet, esetleges fegyverek után kutatva, de nem találok semmit, ami veszélyes lenne számomra, ezért az utam először a konyhába vezet. Ott kinyitom a nyikorgó ablakokat, menekülőutat kreálva magamnak, vész esetén. Megpakolom a tarisznyámat néhány szelet kenyérrel, vajjal, kolbásszal és zöldségekkel. Az idő közben talált borral teli kulacsot sem utasítom vissza, később még nagy hasznát veszem majd.
A fürdő felé indulok el, régi vágyam teljesítésének reményében; egy nagy kád forróvíz és sok-sok hab. De hála az égieknek, még időben veszem észre magam. Ezt bizony nem tehetem meg. Túl kockázatos! ~Persze, az, hogy lenyúljam a tisztálkodószereket, hogy majd később élvezzem az örömömet, nem tilos.~ Amint a szappan az ujjammal érintkezik, azonnal a tarisznyám aljában koppan. Még magamhoz veszek egy kis üveg rózsavizet, és tovább is állok, azon gondolkozva, hogy vajon hol találom az ékszereket. Meg egy új táskát...
~Talán a hálóban? Vagy a pincében? Eh... Fárasztó egy munka ez....~

A kis falu egy eb ugatásától hangos. Miközben az állatok némelyike zajong, egy utazó érkezik és azon nyomban kihasználja az alkalmat. Egyenesen a leggazdagabbnak tűnő bíró házához oson és csendben már nem tud behatolni, berúgja hát az ajtót.
Tarisznyája élelemmel megpakolva, mikor a fürdőszobát átkutatva egy szappant rejt a zsebébe egy hang pedig hirtelen megszólal a háta mögött.
-Hát maga meg kicsoda?
* Egy öblös férfi hang és különleges szemeddel tisztán látod pocakos termetét. Ám ő valószínűleg csak egy árnyat lát a sötétben. Felkap egy virággal teli vázát az előszobából és hozzád vágja.

Eközben egyik házőrző elszabadul és felkergeti Lazyt a háztetőre. A desszert utáni vadászatban megzavarja, pedig milyen jó lett volna a ház népeinek is, ha megszabadulnak azoktól a rágcsálóktól!
Még az üldözés ellenére sem tudja elkerülni a figyelmedet, hogy egy kerek hasú egérke lassan battyog vissza otthona felé, jól lakott lévén képtelen szaladni. A kerítés másik oldalán, az udvarban van.


/Kockadobás: Hatos
1-4-ig -Rád bízom a dobás kimenetelét.
5 és 6 -A váza eltalál téged./

The member 'Uráldur' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Hatos' : 6

Ilyenkor kiváltképp utálja a kutyákat. Alapvetően nincs velük baja, hűségesek és a gerinc bennük található meg a legerősebben, csak ne kergetnének állandóan macskákat! Nem tud segíteni rajta, egyszerűen ki nem állhatja ebben az alakjában a csaholásukat és vicsorgásukat, nem beszélve az üldözési mániájukról, amit igyekeznek úgy használni, hogy gazdájuk mindenképp megdicsérje őket...
Viszont az az egér... Az a kis szemét is! Még ha el is csípi pillantásával rohanás közben hatalmasra hízott hasát, nem állhat meg, hogy elfogyassza, ugyanis a házőrző könnyedén belemélyesztheti fogait izmos lábába, ezzel elvéve tőle egy időre a lenyűgöző ugrását. Nem kifejezetten van ez az opció ínyére, szóval rohan tovább, és hamarosan talál is egy olyan pontot, amire felugorva elrugaszkodhat a tető irányába. Másodpercek leforgása alatt már meg is érkezik a biztonságba, az egérről azonban továbbra sem akar lemondani, és mivel a kerítés túloldalán van...
Ravasz és gonosz mosoly ülne ki arcára, ha állatként képes lenne ilyesminek elvégzésére, így viszont csak halk dorombolásba kezd elégedettségének kifejezésére. Nem is sokat totojázik; ha nem lát az udvaron másik kutyát, megindul abba az irányba, amerre az egérke is cammogott, és mivel a kerítés túloldalán van, így az őt üldöző ebnek lesz némi dolga átkerülni oda. Ez éppen elegendőnek tűnik első átgondolásra, hogy mire átfúrja magát, már eltűnhessen az éjszakában.
Elrugaszkodik a tetőről, de nem túl nagy erővel, nehogy elvétse a célt, majd először a kerítésre érkezik finoman, minden macskaösztönét kihasználva, hogy egyensúlyát megtarthassa, következő megmozdulásként pedig a talajra érkeznek néma mancsai, méghozzá a lehető legközelebb a finom egérhez. Továbbra sem késlekedik, és bár szívesen hagyná, hogy az állati ösztönök teljes mértékben érvényesülhessenek, a rágcsálóval való játszadozás sajnos nem szerepelhet a lehetőségek közt a körülmények miatt. Ha a kis jószág meg is próbálna elfutni, azzal a pocakkal nem lehet olyan gyors, hogy képes legyen meglógni előle, így egyszer mancsával elüti őt, ezzel felborítva, majd szájába veszi, és állkapcsának erejének minimális használatával elroppantja az apróság nyakát, rögtön elvéve tőle az életet.
A kutya talán mostanra teszi meg azt az utat, amin ő könnyedén keresztülvágott, és mivel a prédáját megtalálta, nincs oka maradni, hacsak valami más probléma fel nem üti a fejét. Egyébiránt jobbnak látja, ha ismét egy háztetőn talál magának biztos helyet, ahol nyugodtan elfogyaszthatja a prédáját, így ennek eleget téve a korábban megismételt ösvényen halad végig, egy-két percen belül újfent egy ház tetején pihenve.

Titkon sejtettem, hogy az ajtó tönkretétele nem marad megtorlatlanul, mégis meglepett a hátam mögül csengő hang. Leblokkolok, semmi ötletem nincs arra, hogy hogyan vághatnám ki magam a helyzetből. Ugyan mit tudnák ilyenkor szólni?
Összeszedem magam és megfordulok, de még mielőtt egy szó is elhagyná a számat, egy váza röpül felém. Nincs időm kitérni előle, csak a karjaimat tudom védekezően magam elé emelni, mindhiába. A tárgy a bordáimat találja el, s hirtelen minden levegő elhagyja a tüdőmet. Be kell valljam, nem túl kellemes érzés, mert bár ruhák fedik - az arcomat kivéve - mindenemet, súlya azért van. Ez egy csúnya lila folt lesz...
A váza visszapattan rólam, majd a padlóval találkozva hangos csörömpöléssel ér földet, a benne lévő víz pedig szétterjed a poros betonon. Már csak ez hiányzott! Ha erre nem ébredt fel senki, akkor bizony vagy süket, vagy már rég halott. Mihamarabb el kell tűnnöm innen, ha nem akarom, hogy feldühödött emberek sokasága támadjon rám. Bár csapnyivaló kis lények, jól tudják, hogy kinek kell a talpát nyalni, s érte a tettetett kis hűségük határtalan.
Legszívesebben rettenetet, vagy fájdalmat küldenék rá, ugyanakkor nem hiányzik, hogy még ennél is jobban felhívjuk magunkra a figyelmet. Még nem...
Lassú mozdulatokkal hajolok le az elernyedt virágokért és kiemelek egyet a szilánkok közül. Egy jó ideig csak némán pásztázom a közepét. Érett magok vannak benne...
- A nevem Khil... - Felelem neki rekedtes hangon, el nem resztve a növényt. - És nem szándékozok ártani önnek... Fizikailag. - Teszem hozzá azonnal, hiszen a pénzügyi kár okozása már a számlámra van írva. - Tudom, ezek után nehéz hinni nekem, de... Kérem... Bízzon bennem. Nem holmi sötét elf vagyok, hogy élvezetből romboljak. A szükség teszi ezt.
A helyzetem kilátástalan, bárhogyis próbálkozok, csak gyenge szárnypróbálgatások ezek, a helyzetem félreérhetetlen, nincs az a bolond, ki adna a szavamra.
- Mindent vissza adok. - Motyogom halkan, s remegő kezekkel nyúlok a tarisznyám irányába, miközben bizonytalan léptekkel indulok meg felé. Amikor már csak két méter van köztünk, dezorientációval ajándékozom meg és felé ugorva teljes erőmből a csupasz lábfejére taposok a szöggel teleütött csizmámmal.
Ha sikerül eddig eljutnom, arrébb taszítom és az ablak irányába futok, remélve, hogy időben ki tudok rajta ugrani, még mielőtt bárki felkapná a fejét kiáltásokra.
Ennyit ér egy sötét elf szava...

Sötét, téli estéken hangulatos látvány, mikor gyertyák gyúlnak a házakban és az utcára is kiszűrődik. Ám történetünk idején még messze vannak az északi szelek. És nem is egy ünnepnap alkalmával díszítettek fel a települést.
-Sötét elf!
* A bíró szava kelti fel ennyire a népet. És férfiak furkós botokkal, szekercékkel és sok egyéb szerszámmal a kezükben -melyek egyetlen közös vonása, hogy fegyverként is használhatóak- néznek szét a házuk környékén egyelőre gyanús alakok után.

Ez alatt Lazy terve több, mint jól sikerült. Az üres udvaron átvágva megfogja az egeret és már irány is az újabb tetők. Az eb két lábra ágaskodva, mellső mancsait az idegen kerítésnek támasztva ugat utána. Ezt a darabot nem ismeri olyan jól, mint a sajátjukét. Még akkor sem jut át rajta, mikor már újra a házak tetejének biztonságában vagy. Néhányra még követ téged, de utána hazafelé veszi ő is az irányt. Jó teszi, hiszen az egyre több helyről felhallatszó figyelmeztetés miatt keresni fogja őt a gazdája, hogy megfogja neki az idegent.
Még mielőtt elérné, egy komondor állja az útját. Többen életbe léptették a soha el nem hangzó és nem nevesített, de mindenki által tudott B Vészhelyzeti Forgatókönyvet. Vidéken erre csak úgy utalnak, hogy "kiengedtük a kutyákat".
Egy sötét árny szalad át az utcán és a két házőrző egymásra vicsorgásuk helyett -mintha csak mindig is a legjobb barátok lennének- egyszerre erednek utána. Lazy is látja új barátját megeredni. És az idegenen is érzi, hogy nem emberi szag. És a hegyes fülei is tisztán kivehetőek macska szemeivel.
Vajon Frak fog győzni vagy Lukrécia, avagy az előlük szaladó tolvaj?

Nagyon csúnyán kinevetné a kutyát, ha megtehetné, így viszont csak elégedetten hallja a kínlódását. Az eb tehetetlensége ugyanakkor nem változtat semmin: ugyanolyan gyorsan kerül ki a számára bizonytalan és evéshez legkevésbé sem biztonságos kertből, ahogyan azt tervezte, hogy a tetőn falatozhasson mihamarabb a kövér pocakból, ahova legfeljebb a madarak szállnak. És ilyenkor, este, még egy megkergült gyerek sem fogja zaklatni kőzáporral vagy ételmaradékok dobálásával - ideális alkalom a nyugalmas étkezéshez.
A fenevad egy darabig követi, de hamar meggondolja magát, és inkább visszafordul. Szerencsésen rájött arra, hogy képtelen követni ilyen helyekre, ezt a prédáját pedig el kell engednie - más kérdés, ha rákényszerítette volna a harcra, nem hezitált volna megkarmolni a vizes orrát, amivel nagy valószínűséggel visszavonulásra kényszerítette volna. Mindenesetre ez így már tökéletes, neki is láthat a jóízű evésnek, ám valami zavargás van a környéken. Még nem hallja, egyszerűen csak érzi állati ösztöneivel a levegőben, hogy valami készül, így hegyezi füleit, szemeivel pedig a környéket pásztázza, hamarosan megpillantva a kiengedett házőrzőket. A gyomra felfordul ettől a látványtól, ugyanakkor tudja, ennek fontos oka van. Rögtön eszébe jut a legutóbbi élménye, amikor egy csoda folytán sötételffé változott, és végigkergették a területükön a falusiak vicsorgó társaikkal, ami úgyszintén nem egy kellemes élmény, mely enyhíthetné szorongását, de hasonló esetre gyanakszik. Talán egy tolvaj férkőzött be közéjük?
Egy ideig csak az ebek morgolódását hallja, amit aztán felvált léptek zaja, körmök halk koppanása, valamint hangos csaholás. Az idegen árnyat igyekszik megfigyelni, így háztetőről háztetőre ugrálva követi őt, nehogy szem elől tévessze, amíg fel nem ismeri legalább a faját. Szerencsére így elég jól lát sötétben ahhoz, hogy észrevegye hegyes füleit a sötét hajkoronában, ami miatt hirtelen arra gondol, egy fajtárs van itt. Persze ezt az elképzelést nyomban elveti, elvégre tündére nem támadnak rá csak úgy a kutyák, na meg az erdeiekre támadni nincs ok. Vagy legalábbis nem szokott, mert ugye ott volt egy bizonyos délosi esemény...
Az utóbbit inkább elfelejti, mivel Délos egy külön kategória, szóval marad másik két opció: egy félvért lát vagy egy sötételfet. Alapvetően megszavazná a félvért, elvégre az ő esetükben valószínűbb egy ilyen eset, éjelfet még nem igazán látott ennyire messze a hazájuktól - meg úgy egyébként sem. Lényegében sosem találkozott velük semmilyen körülmények közt, bezzeg akkor, ha elment volna apjával és testvéreivel a csatatérre... Valószínűleg már nem élne ő sem.
Keserűvé válik a szájíze annak ellenére is, hogy az íncsiklandó egér még mindig a fogai közt van, és nem tudná eldönteni, mennyire akar segíteni az idegennek és beleavatkozni a falu életébe. Esélytelennek tartja, hogy ugyanolyan átkot kapott volna, mint ő az előző településen, mindemellett ha Viridiel tanácsát is szem előtt tartja, miszerint tűnjön bármilyen esetlennek egy sötételf, ne bízzon benne...
A bizalmatlanság nyomban hatalmába keríti, akármilyen szomorú is. Ezzel a viselkedésével azonban nem fogja tudni megmondani, mi az, ami kiváltja a faj szörnyű viselkedését, nem fog megoldást találni arra sem, hogy miként lehetne megváltoztatni a jelenlegi felállást. Muszáj valamit tennie, kutyák elé azonban nem szeretne újfent kerülni. Mondjuk így nem sokba telik neki elmenekülni előlük... Tündeként szava viszont nem sokat érne, bár lehet, első próbaként megpróbálhatja csillapítani a harciasságukat.
Lerakja az egeret, megjegyzi a helyszínt, és néhány házzal odébb ugrik, remélhetőleg jól megjósolva, merre fog haladni a menekülő, azzal az egyik kémény mögött visszaveszi tündelakaját, hogy felvehesse a kutyákkal a kapcsolatot. A gyomorszorítás eltűnni látszik, amint a macskaösztönöket maga mögött hagyja, így számára kényelmesen próbálkozhat csillapítani a jószágok haragos túlbuzgását, kihasználva a mágia finom szálait, melyek az állatokhoz kötik őt. Ha nem is a teljes megállításukat éri el, legalább a lelassulásukat szeretné megvalósítani, hogy az üldözött könnyebben meglóghasson, aztán majd ő elbeszélget vele egy kicsit.

Megerednek a lábaim, a véremben adrenalin pezseg, a látásom kiélesedik, s csak egy pontra tudok koncentrálni. A fejem lüktet, a fülem dübörög, ennek ellenére mégis tisztán hallom, ahogy hangosan kiáltja utánam a fajtámat. Átkozom magam, amiért ilyen ostoba voltam! Hibát hibára halmozok, kapzsi vagyok és telhetetlen. Most pedig újból futhatok, hogy mentsem az irhám! ~Nem unod még, Khil?~
Megkapaszkodok a párkányban és átlendítem magam, ki, az ablakon. Csendes estének tűnt, aminek örültem is, hiszen semmi kedvem nem volt ma a futáshoz vagy a meneküléshez. ~ Persze, ezt is jól elintéztem magamnak...~
Átugrom az alacsony fakerítést, s már épp abban a tudatban ringatnám magam, hogy sikerül lelépnem, amikor kutyákat hallok. Ijedten kapom hátra a fejem, ahol már látom is a néhány fős ebekből álló falkát. Az emberek is előbújnak, mindenféle eszközzel a kezüben, sorra nyitva ki a kapukat, hogy ők is szabadjára engedjék a házőrzőiket. Gyorsan felhúzom a nyúlcipőmet, s újból felidézem a városról szóló lopott térkép képét. Ha bízhatok a memóriámban és az ösztöneimben, akkor jobbra kell futnom, arra lesz egy zsákutca, ahol lerázhatom a korcsokat. A többire pedig még ki kell találnom valamit.
Hiába vagyok fürge, az emberek találékonyabbak. Mikor rájönnek, hogy nem kapnak el egykönnyen, az egyik egy nagyobb követ felkapva lendíti felém a karját, de nem talál el. Ugyanakkor látta a többi is, így ők is megpróbálnak leszedni vele. A legtöbb kő a lábamat éri, s emiatt majdnem orra is bukok, de szerencsére idejében nyerem vissza az egyensúlyomat.
Befordulok, s pár méter után látótérbe is kerül a kerítés. A kutyák sokkal lassabban futnak, mint amire emlékeztem. Bár ez csak előnyömre válik, mert így több időm maradt a mászásra, ami el is kél, hisz nem egy kovácsolt vaskerítésről van szó.
Átvágok egy kerten, ugyanakkor az emberek még mindig szorosan a sarkamnál vannak, s van, aki a csuklyámat megmarkolva próbál visszarántani, de még ki tudom szabadítani a szorításából. A kutyák újból visszatérnek, megkerülve néhány épületet.
Kezdem azt hinni, nem biztos, hogy szabadon fogom elhagyni ezt az átkozott várost. Pedig már csak pár méter választ el a főkaputól!

A Mesélő serényen a térképet nézi, hogy hol tévedt el. Eddig tévesen meg volt győződve róla, hogy egy csendes faluban játszódik a történet, de most nézve a királyi levéltár iratait és a térképet, idén városi rangra emelkedett a település, melyre a polgárai igen büszkék.
Noha csupán ettől nem nőtt sokkal nagyobbra. Ám ahogy egyik hősnőnk visszagondol a város térképére, jól emlékszik a hevenyészett rajzra, hogy egy zsákutcát valaki ide bejelölt. Nem több ez, mint egy kis feljáró az egyik parasztház kapujához, mely épp tárva-nyitva van. Jelezve, hogy az itteni eb is ki lett engedve. Végig rohan a kerten, a házigazda dühös kiabálásával a háta mögött, majd a hátsó kerítésen átugorva egy kis előnyhöz jut. Nem sokhoz, ám ahhoz épp elég, hogy kicsit összeszedje gondolatait. A gazdasszony volt méretes tenyerével, aki út közben belekapott a mellette elrohanó csuklyájába, de tőle is hamar megszabadult.
Eközben Lazy nagyon sokat koncentrál, hogy szóval tartsa a természet rezgésein át az üldöző állatokat, ám azok megrögzötten hajtogatják, hogy nekik bele kell harapni a puha húsba. Nekik el kell kapniuk az idegent. Nekik...

Rajta áll vagy bukik, hogy leugrik-e a háztetőről és elbeszélgetnek-e pár percet. Vagy nem fedi fel a lombtünde a jelenlétét, hátha még kell egy kis segítség a másik elfnek.
Ő viszont a továbbiakra nézve két választás előtt áll. Nem sokkal innen már balról a gyümölcsös fák kezdődnek, de jobbra nézve a szántóföld tág síkja terül el. Merre menekül tovább?

Egyre kíváncsibb, hogy az ismeretlen mégis mi a fenét csinált, ha az éjszaka ekkora csendjét ilyen módon és ennyire komolyan felverte. Úgy zeng az egész település most, mintha nappal lenne, és ez szinte fejhasogató hatással van rá, ahogyan már hozzászokott a kellemes némasághoz. Nem hinné, hogy a fajtája miatt kergetnék csak úgy, az túl abszurd lenne, elvégre senkinek sincs olyan kiélezett érzékszerve, amivel álmában is meg tudná mondani távoli szag vagy alig érzékelhető jelenlét alapján, miféle szerzet kószál a vidéken. Mindenki békésen járt az álmai közt, szóval valami rosszban kellett sántikálnia, ami felébresztette az ittenieket. Nem tűnik rabszolgafélének vagy fogolynak - ahhoz túlságosan más öltözék van rajta, így az ártatlan szökési kísérletet kénytelen eldobni mint ötletet. Lennének még további elképzelései, viszont nem akar elhamarkodottan következtetéseket levonni, inkább csak számon tartja a legvalószínűbb eshetőségeket, egyiknek sem adva teljes bizonyosságot. Azt se tudja, gyilkosság áll-e a háttérben, amitől összeszorul a gyomra és enyhén megkörnyékezi őt a hányinger, amint a délosi mészárszék is eszébe jut - az ő első gyilkosságával együtt.
Talán pont ezek miatt a gondolatok miatt képtelen teljes mértékben odafigyelni az állatokra, hiába tuszkolja háttérbe az emlékeket. Kellemetlenül mocorognak tudata mélyén, melyek befolyásolják cselekedeteinek sikerességét, de különösebb erőfeszítéseket úgy igazán egyébként sem tesz. Tisztában van azzal, az ő esetében is mi történt - sikerült meggyőzni arról a házőrzőket, hogy tünde, valamint nem akar rosszat, még ha ezzel csak a lelassulásukat idézte elő, az ismeretlen szándékairól azonban fogalma sincs, ezáltal érvei sincsenek. Gyakorlatilag veszett ügynek is tekinthető az eset, ha ráadásként pártatlanságát is meg akarja őrizni.
~ A gazdáitok mondtak bármit is, miért kell elkapni annyira? Tett valami szörnyűséget? ~ érdeklődik az ugató ebektől, továbbra is értékelve hűségüket, de egyre inkább túlzásnak vélve elvakultságukat és eszetlenségüket. Mintha nem is gondolkodnának, csak vélemény nélküli kiskatonákként teljesítenék a parancsot, amit kiszabtak rájuk, és ez roppantmód bosszantja.
Egyelőre jobbnak látja, ha marad az árnyékban, figyel és követ, mellette a lehető legtöbb információt kihúzza az esettel kapcsolatban a környező állatoktól, akik esetleg szemtanúi voltak az eseményeknek. Láthatóan az idegen, aki felzavart mindent, egymaga is boldogul a szorult üggyel, kellemetlen helyzetbe pedig nem szeretné ártani magát addig, ameddig nem szükséges. Gyávaság? Meglehet, de erről szól az élete: gyávának és gyengének lenni, hogy könnyebben érhesse el a kívánt bukást a kiválasztott területen.

Minden erőmet összeszedem, hogy elrugaszkodhassak a talajtól és teljes mellbedobással futni kezdjek, a gyümölcsös felé. Bár először a szántóra gondoltam, a rögös föld miatt inkább a nehezebb utat választom. Talán ha elég ügyesen mozgok a fák között, még előnyt is kovácsolhatok az akadályokból. Csak nehogy az én káromra váljék...
Úgy rohanok, akár egy űzött vad, ha látásom nem lenne ennyire kifinomult, többször is nekiütköznék a törzsüknek. Így is csak az utolsó másodpercekben szlalomozzok odébb. Annak tudatában, hogy még nem menekültem meg, jobbnak látom biztonságos helyet keresni, a futás helyett. Idő szűkén a fa lombkoronáját választom, reménykedve, hogy elhaladnak mellettem és nem vesznek észre.
Csak néhány ember követ a facsemeték közé, de már nem sietnek, inkább csak felmérik a helyzetet, s a szemükkel keresnek, miközben minden elsuhanó árnynak nagy figyelmet szentelnek. A markukban szorongatott fáklya miatt óvatosan közlekednek. Gondolom nem lenne jó, ha lángra kapna a gyümölcsös, de azért látni is kellene.
A kutyák sem annyira túlbuzgóak már, mint néhány perce, nyugodtan szimatolnak a levegőbe, s tesznek néhány kört, majd eredménytelenül térnek vissza gazdájukhoz. Az én fám alatt is elhaladtak, mégsem vettek észre... ~Majd ne felejtsek el halát adni ezért.~
Hallok néhány szitokszót az egyik hímtől, de végül csak elindul az utolsó férfi is, vissza, a városba. Azért kíváncsi vagyok, vajon fognak-e aludni az éjjel...
Egy jó darabig nem mozdulok, csak percek elteltével mászok le a fáról és indulok útnak a következő erdő irányába, hogy elintézhessek valami fontosat számomra. Csak utána veszem majd célba a következő lakott területet, bízva abban, hogy ott nagyobb sikerrel járok. De azok nem mennek el, ráérek később is.

Miközben Lazy a sötét árny körül történtek után faggatózik, a házőrzőket is megkérdezi. Ám az ő gondolkodásuk sokkal egyszerűbb, mint hogy bármit átlássanak az emberek társadalmának jogrendszeréből. És nem is szokták a kutyákat úgy uszítani, hogy "csípd meg, mert ellopott egy szappant"! Ám a bíró háza előtt álló öreg tölgy elmesél egy rövidke kis filmjelenetet, ahogy a karcsú alak belerúg egy nagyot az ajtóba és a zár eltörik.
Aesma ezzel alatt az idő alatt úgy tűnik felkészülten menekül. És a falu szélén gyorsan körbenézve a nyílt terep és a föld igen rögösnek bizonyulhat. És nem sok minden rejtené az üldözői szeme elől. Legfeljebb az éjszaka.
A nyári este zöld fák között rohan és néha megcsúszik egy-egy tócsában. Ám most még tudja tartani a tempót az üldöző állatokkal. Igaz ehhez a legsűrűbb susnyáson át vezet az út. A cserjék csapkodják a bőrét.
Nem sejti, hogy valaki a távolból figyeli a macska-egér harcot. És a legtöbbször nem az egerek oldalán áll. Ám ezúttal nem a saját vadászatáról van szó. Erdei elfünk megkísérelheti akár megfogni is a másik hősnőnket, vagy pusztán beszélgetni vele.
Amennyiben továbbra is távoli szemlélő lesz, úgy ahogy selfünk leírta, nyomtalanul felszívódik.

A háztetők és kémények árnyában csak a halántékát masszírozza fájdalmasan. Nem mintha hibáztatná a jószágokat tudatlanságuk miatt, ennek ellenére azonban kifejezetten zavaró, hogy így ugranak a gazdáik szavára. Több indok nem is kell nekik, csak egy parancs, és ez frusztráló. Talán azért, mert ő képtelen lenne elfogadni bárminemű parancsot... Túlságosan a saját feje után megy már, várhatóan a vesztébe, ahol végre vége lehet mindennek - minden szenvedésnek, minden kétkedésnek, minden fájdalomnak.
Kellemetlenül pillant oldalra, ahogyan érzi, halványan befészkelte magát valami a gondolataiba, ugyanakkor ezt nem akarja tudatosítani vagy kifejteni. Még a végén eltántorítaná őt kétségbeesett céljától és eltüntetné a gyávaságát, ami vezeti, ezt pedig nem szeretné. Fél a változástól, fél attól, hogy felesleges lenne, hogy az összetörtet még jobban összetörné, a gondolatok fonákját azonban megszakítják a fa szavai. Érdeklődve hallgatja rövid történetét, és sejtése beigazolódni látszik, mikor kiderül: az idegen lopni jött. Biztos jó indoka van rá - jut eszébe hirtelen, azonban ez túl optimista hozzáállás lenne, ami ebben a világban gyakorlatilag elfogadhatatlan. Óvatosnak kell lennie ráadásként, nehogy balszerencsésen alakuljon az eset, így ha beszélget vele, fontos, hogy ne lássa meg őt.
Távolról folytatja a követést, visszaváltozva macskává, amivel a háztetőkön könnyedén ugrálhat, tartva ezzel az ismeretlen tempóját. Reménykedett benne, hogy a fák közé vezeti őt az útja, elvégre ez a leglogikusabb lépés - sötételfként abban a pici faluban ő is ugyanígy tett, noha inkább csak azért, mert ott erdei képességei miatt viszonylag egyszerűen feltarthatta az üldözőit. Nem beszélve arról, hogy legalább így a kutyák nem haraptak belé, mint azt egyébként tették volna a nyílt téren...
Hamarosan a sűrű lombok közé bújik, ahol visszaváltozik, és halvány mosollyal simít végig a kérgen, tagadhatatlanul imádva a természetet, de egyre inkább távolabb kerülve Awyris mély, tündés honvággyal vegyes szeretetétől. Lassan nem lesz különb az a hely sem a számára, mint bármelyik másik erdős vidék, de ez majd hosszú idő múlva bontakozik ki csak igazán.
Képességeit használja arra, hogy elrejtse alakját az ágak és levelek közt, vörös haja barnává sötétül, bőrszíne zöldesebbé válik, ahogyan kaméleonként olvad bele természetes környezetébe. Mindemellett rásegít némileg arra is, hogy a kutyák hátrahagyják üldözöttjüket, valamint visszatérjenek gazdájukhoz, és mikor a veszély elhárult, hallgatózik. Türelmesen várakozik egy fán görnyedve, a legkisebb megmozdulásra is hegyezve egyébként is hegyes, hosszú füleit. Biztos benne, hogy itt van, még csak a természet segítségét sem kell megkérnie arra, hogy informálja őt a jelenlétéről - itt van, érzi, efelől pedig lassan telő percek után megbizonyosodhat. Az ágak megrezzennek, a levelek zizzennek, és szinte neki fáj, ahogyan valami éles karcolni kezdi a fa kérgét, azonban nem hagyja csak úgy ennyiben. Miközben az ismeretlen éppen mászik lefelé, fegyvert semmiképpen sem tudva tartani a kezében, védtelenül maradva, a közeli ágak a kérésére pillanatok alatt rátekerednek az idegen nő tagjaira - karjaira, lábaira, és hogy fickándozni ne nagyon tudjon, még a derekára is, és még ha le is érkezik, a gyökerek bokájára csavarodnak, futás esetén valószínűleg felbuktatva őt. Némán mászik odébb, hogy láthassa foglyát, de biztos fedezékben maradva a lombkoronában, maga köré gyűjtve a leveleket.
- Lám-lám, a tolvaj mégis megmozdult - kezdeményez beszélgetést szinte már csilingelő hangon, és talán a másik is érzékeli, hogy az itt megütött vidám hangszín egyáltalán nem valós. - Mit keres itt egy sötételf? A magadfajtának Zevadaron a helye, nem az emberek földjein - válnak nyomban keményebbé és komorabbá a szavak. - Netalán félvér vagy, akit kitaszítottak? - vonja fel a szemöldökét, noha ezt a másik aligha láthatja. Csak a lombkoronát kémlelheti.

Nem jutok el az erdőig, hiszen valami, vagy valaki keresztbe húzza a számításimat. Érzem a közelgő veszélyt, az idegen aurát. Biztos vagyok abban, hogy a közelben van, s amikor megpillantom az egyik gally rezzenését, azonnal leugrok a fáról, ám amint talajt érek, az ágak rám tekerednek. Az egész testemre -belértve a bokámat is - így egy bravúrosat esve csodálom meg a föld szépségét egy kicsit közelebbről is. Nem enyhén harapok fűbe - sajnos szó szerint - ezért amint egy kicsit is meg tudok emelkedni, mindent kiköpök, ami csak a számban van, pár szitokszóval karöltve. Ha tehetném, az arcomat is megtörölném a rátapadt sártól, de ez már csak részletkérdés, sok por és vér borítja ahhoz, hogy ennyi már csak meg se kottyanjon.
-Jó-jó, elkaptál. - kacagok fel vidáman, a szememmel keresve őt, de túlságosan is rejtőzködik ahhoz, hogy láthassam. Igazán kár, nagyon régen láttam lombtündét... Talán pont ezért.
Egy nagyot sóhajtok, ahogyan végig hallgatom őt.
- Ne kezdd te is a hegyi beszédet... Ugyanannyi jogom van itt tartózkodni, mint egy törpnek, orknak, vagy bárki másnak. Zevadar nem az otthonom... Annyit jelent nekem, mint bármely más föld ezen a vidéken. Semmivel sem jobb, vagy rosszabb... Semleges. Nincs hazám, mint ahogy helyem sem a világban... De hát ezért vándor a vándor, nem? - A hangom sokkal szomorúbb lesz, de hamar leküzdöm, vidámabb hangszínt erőltetve magamra. A szám íze attól még ugyanolyan keserű, csak a társaságom már nem érezheti azt. - Végülis sokkal jobb arra menni, amerre csak szeretnénk, mintsem kiképzőtáborba, vagy háborúba vonulni és meghalni. Mármint... - Rázom meg a kobakom, amennyire csak engedik az ágak. - Elnézést. Biztosan mélyen érint a téma, vagy valami hasonló, csak... Eh...
Többet nem is szólok a dologról és inkább ficánkolni kezdek, hátha lazul a szorítás, de egyre jobban tudatosul bennem, hogy feleslegesen fárasztom magam.
- Tudod... Nem mintha zavarnának a fák, szeretem őket a maguk módján, csakhát eléggé kemények és... Kényelmetlenek. Igazán elengedhetnél... Nem szökök meg, ígérem! - mondom lelkesen, halvány, boldog mosollyal az arcomon. - Ritkán találkozok olyan egyeddel, aki beszélgetne velem, azután is, hogy tudja mi fia, s borja vagyok... Az én szemszögem senkit sem érdekel. - Lehajtom a fejem a földre és elnémulok, hogy csak pár perc múlva nyissam szóra a számat. - Szóval kérlek engedj el... Vagy adj át az embereknek... De így nem kényelmes. - motyogom nyöszörögve a fűbe. Jelen pillanatban semmivel sem különbözve egy fáradt, hisztis gyereknél, akinek még csak kedve sincs normálisan beszélni.

A természet körbe öleli a selfünket. Ám valamire talán Lazy sem számít.
Földre érve a fűszálak is körbe fonják és teljesen elfedik testét. Nem láthatja a foglyát sehonnan. Ám ha felfedi búvóhelyét, őt lehet látni fogja a tolvaj.
Talán csak túlbuzgók voltak. Nehéz lenne hinni, hogy egy ilyen gonosz lényt védenének attól, hogy szemeivel is láthassa igazi énjét.

Nem találja a sötételfet, hiába helyezkedik némileg odébb, viszont nem akarja felfedni saját megjelenését sem. A pozíciójával kapcsolatban a másik nagyjából tisztában lehet, elvégre a hang könnyedén vezet a forráshoz, ez viszont cseppet sem zavarja. Tisztában van azzal, hogy elkapta, hiszen hallotta felbukni őt, szabadulni pedig aligha szabadulhatott; amíg érzékeli az életet, amíg a fák és növények folyamatosan meggyőzik őt arról, életben van, nem aggodalmaskodik sokáig. Na meg valószínűleg más, kívülálló személy sem rágná magát rajta, ha esetleg odaveszne... Az ő hozzáállása azonban nem ilyen, és habár nem látja, nem mozdul a helyéről; még egy izom megrándulását sem engedi meg magának.
A kérdésére hamar érkezik válasz, ami félig lefedi a várt információkat, félig mintha ködösítene. Nyilvánvalóan nem veszi a szavakat készpénznek, mi több, Viridiel korábbi intelme hirtelen vág gondolatai közé, hangosan sikítva először a saját belső hangjain, ami aztán fokozatosan szelídül a férfi aggodalmas és szinte már féltő hangszínére, és önkéntelenül is elmosolyodik pár pillanat erejéig, míg az emlékek visszavezetik őt az elmúlt eseménydús napokba. Persze ezt követően sietősen visszatér, mivel elég szószátyár típus lett az előbbi néma rejtőzködése után ez a kedves egyed, nem beszélve a mondandóját megelőző nevetésről. Nem tudja, mivel játszik... Itt helyben megölhetné, mi több, ha az apja vagy bármelyik testvére a helyében lenne, már régen meg is tette volna ezt a végzetes lépést, az idegen felelőtlensége így egyszerre húzza fel és teszi őt szánalmassá a számára, de nem alábecsültté.
- Addig van jogod itt lenni, ameddig nem ártasz másoknak, és ahogy hallottam, nem éppen a legtisztább szándék vezérelt. Mi több, a vándornak nem lopásból javasolt a megélés, különben ezekhez az esetekhez vezet... - felel, megtartva a korábban felvett keménységet és enyhe ellenszenvet, ami abban az esetben sem változna, ha egy ember került volna a fogságába. Ellenmegy az elveivel bárminemű "törvénysértés", ami, bár a törvényen kívüliek számára aligha érvényesül, egy alapot a normális élethez akkor is ad, amit illene tartani bárki számára. Persze meglehet, csak ő ilyen tisztességes, és ha jobban végiggondolja, egy sötételf miért is akarna gerinces életet élni?
Hallhatóan nem hatja meg a másik hangulatingadozása - megvan a saját baja, és ő sem várja el, hogy a gondjai miatt bárki is meghatódjon vagy kegyelmezzen rajta. Tény, számára könnyebb az elérzékenyülés és megértés, ezúttal azonban tartania kell magát - mint ahogyan majd később a tervezett beszélgetésnél, ahol rákényszeríti a futárt a kialakult barátságuk felbontására. Muszáj.
- A téma hidegen hagy - közli nemes egyszerűséggel. - Azt csinálnak azok a bolondok, amit akarnak, én nem szállok be az idióta játszmáikba - Vagy legalábbis nem ilyen megközelítéssel. Bizonyára teljesen mások a nézetei, ami végső soron nem baj, csak nehéz hatékonyan tenni bármit is egyedül, ezt be kell látnia, bármilyen keserű is. Mondjuk azt is hozzá kell tennie, hogy igazából csak meghalni megy erre a küldetésre, semmi másért...
A fickándozását hallva - és itt már látva is - csak sóhajt egyet és egy szemforgatást sem tud elkerülni, a mozdulatsor feleslegességére azonban nem hívja fel a figyelmet, hamar rá fog jönni. Ha meg mégis tovább próbálkozna, akkor újabb kérésére a nőt lefogó növények szorosabban fonják őt körül, tapasztalhatva saját maga kreálta kárát. Továbbra sem áll szándékában megölni, ugyanakkor nem szeretné, ha azt hinné: elkényelmesedhet és kedvére viccelődhet, szórakozhat. Nincs abban a helyzetben, és nem is javasolt a pengeélen táncolni.
- Mondhatnám, hogy egy sötételf ígérete fabatkát sem ér, és bár nem hazudnék ezzel, a saját nézeteimet tekintve még a legbékésebb oawa vagy erdei szavait is megkérdőjelezném. Csak hogy ne érezd magad kivételesnek - tudja le ennyivel a kérést, egyáltalán nem segítve a helyzetén, és mikor az éjtünde a saját szemszögét emlegeti... Talán még kísértésbe is esik, elvégre ő akarja mániákusan megtudni, mi vezeti a fajtáját az elkövetett, véres tetteikre, de ha valóban csak egy számkivetett, mit tudhatna? Nincs nála olyan információ, amivel tudásszomját kielégíthetné, mi több, ilyen szempontból még értéktelennek is mondható. Mint ahogyan ő maga is az. Fogalma sincs, mi zajlik a régen oly nagy szeretetének örvendő erdőben, mik a legfrissebb problémák, noha akaratlanul is, de egy kapocs már köti oda.
... és sokáig fogja átkozni azt a napot, amikor hagyta ennek a köteléknek a kialakulását...
- Az embereknek sem foglak átadni, tekintve, hogy nem vagyok a láncos kutyájuk. Nem kezdtél el nyivákolni, nem hívtad magadra ezúttal a figyelmüket, és ezt elkönyvelem egy helyes döntésnek, ami akár a szabadságodat is jelentheti - magyarázza szenvtelenül, és még pár percig hagyja a földön feküdni a másikat. Nem érez túl sok kedvet ahhoz, hogy barátságot alakítson ki, valamint mivel a település életébe sem akar beleavatkozni, tényleg nem fogja átadni az idegent a lakosoknak. Míg az éjtünde rákényszerül a várakozásra, addig latolgat és mérlegel, mi lenne a helyes döntés, ám mivel valós tényeket tényleg nem sajtolhat ki ebből a személyből, egyszerűen csak el kéne engednie. Gyilkolni nem gyilkolt, és nem csodálkozna rajta, hogyha vérbeli katona lenne, az egész falut vérbe borította volna - a falusiak vérével.
A gyökerek visszahúzódnak, a fűszálak leoldódnak - a sötételf teljes mértékben láthatóvá válik, na meg persze szabaddá.
- Nincs dolgom veled, menj, ahova akarsz, csak az utamba ne kerülj. Legközelebb lehet, nem lesz ilyen szerencséd, szóval máskor jobban vigyázz. - Leginkább itt a kutyák veszedelmességére és gyorsaságára utal, de nem szeretné leleplezni, mikre képes egyébként. Nem túlságosan jó ötlet kiadni a képességeiket az ellenfeleknek annak ellenére sem, hogy lehet, az évtizedes csatározásokkal már régen kiismerték egymás stratégiáit...

Amint elengednek a növények, rögtön felpattanok, hogy nyöszörögve dörzsöljem meg a csuklómat és minden részemet, amikből az ágak száműzték a véremet.
- Ti elfek annyira hasonlóak vagytok... Unalmasak. Semmivel sem különböztök a selfektől... Begyepesedett egy banda, nekem elhiheted. - motyogom a lombkoronák felé. A hang alapján könnyen bemérem, hogy nagyjából merre is lehet, s ezzel az információval gazdagodva próbálom meg megkeresni a tekintetét, több-kevesebb sikerrel. Igazából csak a leveleket bámulom.
Közben felállok és megigazítom a ruhámat, leporolom és ellenőrzöm, hogy minden tárgyam a helyén van-e.
- Bár azt tudom, hogy mi miért viselkedünk úgy ahogy... Ellentétben veletek. Nem hiszem, hogy a lombtündék életét is átfonná a kegyetlenség és a harcra nevelés... Olyan békésnek tűntök... Meg ridegnek... És távolságtartónak.
Lazán megtámasztom magam az egyik fa törzsén, s a tarisznyámból előhalászom a bíró házából hozott virágot, ami inkább hasonlít egy darab káposztalevélre, mint igazi virágra. Bár nem is ez a lényeg, ez a növény már úgyis menthetetlen. Ellentétben a-...
- Én aztán egy centit sem mozdulok! - jelentem ki határozottan, csipőre rakva a kezem. - Azt ígértem, hogyha elengedsz, nem fogok megszökni. Talán nem ér sokat a szavam, de azért valamennyit mégis! Szóval nem megyek sehová, hacsak nem jössz velem. - Vetem fel az ötletet, elkapva a növényről a tekintetem és a lombkoronára szegezve a sunyi, gyermekien csillogó szempáromat.
Bár az utóbbit kötve hiszem, mégis bátorkodom kiejteni a számon. Jól tudom, időről-időre magamnak ásom a sírom, mégsem érdekel. Eddig mindig megúsztam.
Hátha végre az ellentétével ajándékoz meg a sors.

A mesében lassan elérjük a pontot, ahol a Mesélő azt mondja, hogy "Itt a vége, fuss el véle!" Még ha ehhez be is kell fejezniük a megkezdett beszélgetést.
Lazyn múlik, hogy szeretne-e a felvetett lehetőséggel élni vagy Viridiel intését megszívlelve továbbra sem bízik meg teljesen az éjtündében. Sőt! Eddig egyáltalán nem. Ám az események irányítása ez után már teljesen rajtatok áll.


/Köszönöm a játékot!/

Az első, ami az eszébe jut a szavak hallatán, mindösszesen annyi: fel akarja húzni. Szinte biztosra veszi, hogy ennyi áll a háttérben, így egy halvány, önelégült mosoly jelenik meg az arcán, miközben összeszűkíti a szemeit, de valahol némi harag is van benne, ami megkérdőjelezi, mégis mit tud a magafajta az erdeiekről. Jóformán senki nem mondhat róluk semmi biztosat, és még azt is meg merné kockáztatni, hogy néhány fajbeli sem ismer mindent a sajátjairól. Már csak a saját múltjára gondolva is...
Mindenesetre nem folyik bele a társalgás ezen részébe, csapdát vélve felfedezni benne, ami a kiborulását próbálná eredményül feltüntetni. Nem veszítheti el a hidegvérét, és ennek a szabálynak bármilyen helyzetben érvényesülnie kell, ezért így is tesz. Nyugodtan teszi meg fejben a lépéseket, gondolatban óvatosan merészkedve az idegen, veszélyes területre, noha nem akar vadászni. Csak elkergetni.
Aztán megfagy. Nem érti, honnan kerül a képbe a sötételfek viselkedése, hogy mégis mit akar ezzel elérni, és mintha kínosan jól tudná, mik a törekvései. Szerinte egyetlen jelet nem adott arra, hogy mit akar elérni és miként, hogy milyen mellékszálakat akar követni annak érdekében, hogy valami nagyobbat megvalósíthasson, amire az esély gyakorlatilag a nullával egyenlő. Mintha egy lehetőség kínálkozna fel ilyen könnyedén, ám már régen nem abban a korszakában van, hogy higgyen ilyen ábrándoknak. Régen megtapasztalta, hogy a saját fajtájában sem bízhat, hát egy ehhez hasonló szituációban és lehetőségben hogyan tehetné? Mintha egy mézesmadzag lenne, amit az orra előtt húznának el, hogy feltűnésmentesen bevezessék őt az oroszlán barlangjába, neki azonban nem áll szándékában elcsábulni, legyen ez bármilyen kívánkozó lehetőség is. Hagyni fogja elúszni, mint ahogyan egy jó barátságot szokott - és fog is.
- Nem kifejezetten értem, hogy jön ide a fajod viselkedési formája. Szerinted ez kit érdekel ebben a világban? Senkit. Mindenki acsarkodik gondolatok és ész nélkül - közli szárazon, gyanakodva figyelve közben, mégis mit húz elő a táskájából. Talán el kéne venni tőle, mielőtt butaságot csinálna - vagy mielőtt a halálát okozná, noha nem mondhatja meg teljes pontossággal, hol is van. Elég jól működik a rejtőzködő képessége, elvlégre elf erős mágiával, és ha ezt egy teljesen más faj szülöttje lekörözi... Annak gratulál.
Némi értetlenséggel fürkészi a hervadt virágot, aminek értelmét nem kifejezetten látja. Nem tűnik mérgezettnek, csak egy kókadt növénynek, akit letéptek a mezőről, megfosztva őt a hosszas virágzás gyönyörétől. Nyilvánvalóan az emberek nem tudják - meg úgy senki más sem -, és nem is akarják tudni, realizálni, de ez egyenlő egy kínhalállal. Sose tépne le egyetlen virágot sem a szépségéért és csak azért, hogy az otthonát egy nagyon rövid időszakig díszítse valami.
A másik követelésén vagy inkább felvetésén egy darabig csenddel válaszol, aztán elneveti magát.
- Nem vagyok senki társa, így ne is álmodj arról, hogy egymás mellé szegődünk. Mindemellett már nem vagy fogoly, így a megszökés szava a jelen körülményeket tekintve nincs érvényben... Elengedtelek, szabad vagy, nem rabszolga, akinek szöknie kell - próbálja ennyivel elintézni, és ha tehetné, megmozdulna, hogy ő vonuljon el előbb a helyszínről, azonban ha ezt megteszi, pontosan felfedi hollétét, amihez nem kifejezetten fűlik a foga. Valamint, ha a sötételf közben esetleg úgy dönt - nagyon rosszul -, hogy megközelíti azt a fát, amin tartózkodik, a növényzet gyökereivel időben megállítja lépteit pillanatok leforgása alatt.

- Csak oly' sokan hiszik azt, hogy alsóbbrendűek vagyunk, bitófáravalók, hasznavehetetlenek és-... - Amilyen gyorsan lendülök bele, olyan szélsebesen hagyom abba a mondatot. Keserű mosoly kúszik a képemre, egy megadó sóhaj közepette, míg ledobom magam a porba.
- A lényeg, hogy annyira nem is különbözik egymástól a két faj, sokak felfogásával ellentétben. - Ezt kevesebb bátorsággal ejtem ki a számon, hiszen bárki előtt is említettem ezt az istenkáromló mondatot, komoly büntetést vont maga után. Édesanyámtól is kaptam már emiatt nem egyszer ütést, s még édesapám is megkorbácsolt miatta. Azóta az eset óta most mondom ki először, mégsem érzem úgy, mintha nagy kő esett volna le szívemről.
Nem is az Erdeitől félek, hiszen az eddig sem hagyta el rejtekét, nem hiszem, hogy pont ezért ugrana a nyakamnak.
Egyszerűen csak... Nem is tudom.
- Mi is ugyanazt érezzük, látjuk, halljuk és gondoljuk. Teljesen mindegy, hogy ki vagy, honnan jöttél, mit éltél át... Mindenki ugyanolyan áldozat ebben az elcseszett világban. - suttogom, főként magam elé, de a hangomban nem lehet felfedezni semmi szomorúságot, még csak ridegséget sem. Csak egyszerűen megállapítottam azt, amit mindenki tudott. Beszédem közben egy nemrég talált bottal kezdem el kaparni a földet. Talán úgy tűnik, mintha csak unaloműzés, vagy figyelemelterelés céljából tenném, de miután megbizonyosodok arról, hogy a lyuk elég mély, a virággal kezdek el babrálni, immár bebizonyítva, hogy én csak kertészkedni akarok az eszmecserénk közben. Kiszedem a növényből az összes magot, majd letakarom egy kis réteg sárral. Egyszer talán még valami szép is kinőhet belőle.
-De ha nem, hát nem. - rántom meg a vállam, majd lassan feltápászkodok. - Igazán sajnálatos, hogy nem láthattalak, de ami késik, az nem múlik. Remélem, egyszer még összehoz minket a sors. - Az arcomra rókavigyor ül ki, ahogyan keresztbe fonom a lábaimat, a jobb kezem pedig a hátamra rakva hajolok meg. - Örvendtem a találkozásnak.
Felhúzom a kapucnim, majd ha semmi ellenvetése nincsen, némán, hang nélkül tűnök el az éj sötétjében és a fák társaságában, magára hagyva őt.

/Köszönöm a játékot és a türelmeteket!/

Amint a másik félbehagyja a megkezdett mondatot, amivel az érveit és nézőpontját próbálná erősíteni, elégedetten fürkészi a sötételfet, mert rájött: valóban nem számít. Elképzelése szerint semmit sem tud róla, a véleményéről és szándékairól, így csak a gondolattal játszadozik el, mi lenne, ha valóban birtokában lenne ezek ismeretének... Bizonyára nem akarná elhinni, hogy egy hasonló gondolkodásmódú egyén került a közelébe, ugyanakkor továbbra sem akar kockázatos lépést tenni - nem most és nem itt. Majd máskor, ha túléli a következő megmozdulását, amire nincs sok esély... Egyedül... Mert egyedül fog eljutni odáig.
A következő, halk megjegyzésre nem szól semmit. Tudja, ha megtenné, azzal felfedné, igenis érdekelt a dologban, még akkor is, ha csupán annyit mondana: a legendák szerint valaha ez a két faj megegyezett. Továbbfejtve ezt a saját elképzelései szerint most is megegyezhetnének, ha nem távolodtak volna annyira el a helyes ösvényről, hogy a démonok és szellemek útját járják, egyre nagyobb sötétségbe lépve, ahonnan már nincs kiút. Sajnos. De találni fog rá megoldást, valamikor mindenképp - talán egy másik életben. Vagy talán az idő haladása majd megoldja, és évszázadokkal később már nem lesznek ilyen viszályok?
Aztán folytatja... Tovább, még néhány mondat erejéig, amitől az eddigi elégedettsége elpárolog. Ha lenne még itt valaki, akiben bízik, ha Viridiel itt tartózkodna, figyelne és hallgatna, majd baj esetén közbelépne, akkor nem hezitálna élénken bekapcsolódni ebbe az eszmecserébe, de a férfi szavai ott csengnek a fülében. Szerinte nem szabad bízni abban a sötételfben sem, aki a legártatlanabb, és ez, bármilyen fájó is, hatással van rá, pontosan azért, mert megbízik benne és látásmódjában. Ennek realizálásától összepréseli az ajkait, utálva a tényt, hogy túl sokat engedett, és ennek itt kell véget vetnie, különben csak rosszabb lesz. De attól még... Annyira szerencsésen jönne ki, ha a futár most itt lenne.
Nem mond semmit továbbra sem, tartja a száját, lelakatolva ajkait. Semmiféleképpen sem szabad érdeklődést mutatnia, még csak egy szóval sem, legyen akármilyen nehéz is. Rászorít arra az ágra, amin támaszkodik, az izmai megfeszülnek, ahogyan magában tartja kikéredzkedő véleményét, szinte már némasági fogadalmat téve. Idegesítően hasonló a hozzáállásuk, és ez valahol megnyugtatja, de mégis felhúzza és gyanakvóvá teszi. Ebben talán főként az játszik, hogy a helyzet maga is kétes... Mert ha esetleg megvárja azt, míg leengedi a védelmét, és trófeaként viszi vissza a saját területére... Továbbra sem akar fajhoz mérni, és tudja is magáról, ha egy ember lenne itt és beszélne ugyanerről, ugyanúgy megfontolná, mit tesz és mond. Ugyanígy viselkedne, mert bennük sem bízik. Az erdeiek esetben is hasonlóképp járna el, egy kivételével, amire lesüti a tekintetét, ingerülten nézve oldalra, de fejét meg sem mozdítva.
Végignézi, amint a másik felegyenesedik, furcsa mosolyától szinte borsódzik a háta, és ekkor bizonyosodik meg arról, jobban tette, hogy fedezékben maradt. Sunyi ez az arckifejezés, ami határozottan nem tetszik neki és nem is hiszi, hogy ezek alapján a részéről annyira kellemes lett volna a beszélgetés, ha előbújik. Jól döntött hát.
- Ha valóban ezt az elvet vallod, akkor biztosan keresztezni fogják egymást utaink - felel ennyivel, talán kellőképp elég sejtetést adva a nőnek, valahol mélyen érdekli a hozzáállása, persze ha most elkezdi folytatni, akkor ugyanúgy igyekezni fog a vélemények elhessegetésével és elfojtásával. Nem ez az alkalmas idő ilyen eszmecserékhez, biztonságérzet nélkül.
- Szerencsés utat - présel ki magából egy jókívánságot búcsúzóul, de nem tudná megmondani, mennyire őszinte a mögötte rejlő szándék, majd hallgatja, miként sétál el a helyszínről, megúszva az emberek fogságát. Nem tudja hova tenni ezt a szerzetet, ám egyelőre jobb, hogy ennyiben maradt. Bizonytalan talajon jár egyébként is, de a mostani bizonytalanságot nem engedhette meg magának.
Még egy darabig a fák közt marad, akiktől megkérdezi, milyen messze jár már a sötételf, és amint egy számára biztonságosnak megítélt távot elért, feszes tartásából enged, rejtőzködésre legalkalmasabb mágiáját befejezi, és mély sóhajtással támasztja hátát a kérges törzsnek. Furcsa világba született, nagyon furcsába. Fogalma sincs, miként lesz ezek után étvágya ahhoz az egérhez, amit egy kis nehézséggel elkapott, majd a tetőn hagyott. Valószínűleg mondjuk már egy másik macska megvacsorázott belőle...

//Elnézést a kései záróért, a suli enyhén szólva leköt, és én is köszönöm a játékot. //