Faj: Oawa (Zhiak)

Nem: Nőstény

Kor: 27 év

Becenév: -

Rang: Vándor, Gyógyító

Mágia szint: ? (a gyógyító mágiát gyerekkora óta tanulja, nagyon jó benne)

Mint törzsének többi tagja, ő is apró termetű, kecses és fürge. Teljesen sztereotipikus Zhiak nőstény, egyetlen apróságot kivéve: valami furcsa rendellenesség miatt ezüstfehér bundával született. Talán hogy ezt ellensúlyozza, mindig a lehető legegyszerűbb ruhákat viseli, a lehető legkevésbé kirivó színben. Hosszú, ezüstszín haját hátul több varkocsba fonva hordja. Utazásai során nem hurcol magával túl sok málhát, minden fontos holmiját (vagyis egy váltás ruhát, a főzetes üvegcséket és a gyógynövénymintákat)egyetlen hátizsákban tartja. Ez alól a fegyverei képzik az egyetlen kivételt: dobócsillagai és közelharcban használt, hajlított pengéjű vadászkése szép rendben sorakoznak az övén, mind könnyen és gyorsan előrántható. Jellemét tekintve általában csendes és tűnődő, amolyan passzív szemlélőként tekint a világ eseményeire. Vonásai semmit nem tükröznek a gondolataiból, tekintete fürkésző, megfejthetetlen. Ha teheti, csak alapos megfontolás után dönt, de a hirtelen helyzetekre is jól reagál. Ezen tulajdonságai miatt a legtöbben automatikusan besorolják a "nyugodt, érett" kategóriába, pedig valójában nagyon, nagyon gyermeki tud lenni: esős időben az összes létező pocsolyába beletapicskol, madarakat kerget, domboldalakról gurul le... Egyszóval nagy kanállal habzsolja az élet tejfölösbödönét. Ezt a vidám, gondtalan oldalát azonban csak és kizárólag a legközelebbi ismerősei láthatják. Népére jellemzően békés természetű, ha csak teheti, elkerüli a harcot. Persze vándorként megtanulta megvédeni magát, így ha mégis erőszakra kerül a sor, meglepően ádáz ellenfélnek bizonyulhat. A gyógyászat nem egyszerű hivatás számára: ez az élete. Azért is kelt annak idején útra, hogy tanulmányozza és fejlessze az egyes népek gyógymódjait, illetve hogy minél több gyógynövényt felfedezzen.

Hangok. Elmosódó, lágy dallam, hátrébb tompa zsivaj. Illatok. Valami édes keveredik egy tiszta, szúrósabb, fűszeres aromával. Puha melegség veszi körül a testem, aztán valami felemel, valami nagy és erős, ami végtelen gyengédséggel ér hozzám. Megérzem az étel illatát, mohón szimatolva húzódom hozzá közelebb, éhesen szívva magamba az édes, folyékony életet.


Zárt szemhéjaimon vöröses derengés szűrődik át. Kíváncsi vagyok rá. Mi az? Tudni akarom. Erőlködve arrafelé kapok, de semmit nem találok el. Nincs szaga. Nincs hangja. De van, és én tudni akarom. Hogyan fogadhatnám be? A szemhéjam hirtelen megrebben, elképesztő, fehér fényességnek engedve utat, én pedig erőlködve próbálom tovább nyitni. Színek. Élénkek, vibrálók. Elmosódott foltok táncolnak a szemem előtt, és én áhítatosan figyelem őket.


Az anyám énekel, édes, kurrogó hangja betölti a világom. Egyre élesebben érzékelek mindent, a külvilág jeleit egyre pontosabban fejtem meg. Minden hang, fény és illat ezerszer annyi információt hordoz, mint régebben. Megpróbálom utánozni anyám hangját, de csak valami furcsa, magas nyöszörgés tör elő a torkomból.


A legkisebb fivérem mancsába kapaszkodom, és igyekszem lépést tartani lehetetlenül hosszú lépteivel. Szinte futnom kell, hogy ne maradjak le, de nem bánom. Anya ma először engedte meg, hogy kimenjek a faluból. Persze nem lehetek egyedül, legalább egy bátyámnak velem kell tartania, de Nizre úgyis mindig odakint bóklászik, és azt mondta, nem bánja, ha vele tartok. Így tehát most izgatottan loholok mellette. Persze, láttam már a Síkságot, de Nizre mindig azt mondogatja, mennyire más érzés a faluból szemlélni, mint ténylegesen a fűtenger közepén állni.
Nizre nagy utazó szeretne lenni, olyan, aki a világ minden táját bejárja. Amikor térképek fölé hajolva, csillogó szemmel mesél távoli földekről, én is úgy érzem, mintha láng gyúlna a lelkemben. Engem is ugyanúgy elfog a vágyakozás a sosem látott tenger, vagy az égbe nyúló hegyek után. Anya és apa persze nem örülnek Nizre terveinek, főleg, ha velem beszél róluk. Azt mondják, ostobaság elmenni a faluból, ahol tökéletes békességben élhetünk. A másik két bátyám is csak reménytelen álmodozónak tartja Nizrét. Feoran, a középső bátyám csak "ostoba, valóságtól elrugaszkodott" ötletnek tartja. Egyébként ő amúgy is meglehetősen közönyös mindennemű cél, vagy munka iránt. Nagyon okos, de földhözragadt, hideg világlátásával talán ő áll tőlem a legtávolabb. Cashorr szerint Nizre álma "szép és jó, de meglehetősen naiv az ilyen bizonytalan időkben". Nem tudom, ez mit akar jelenteni. Ha azzal van összefüggésben, hogy anyáék mit gondolnak róla, akkor eléggé bagoly mondja verébnek. Az igazi nagy vitákat ugyanis Cashorr döntése robbantja ki. Ő katona szeretne lenni, hogy megvédjen mindnyájunkat. Anya és apa azt mondogatják, hogy nem akarják a legnagyobb fiuk vérengző fenevadnak látni, meg hogy békében élünk, a vadászokon kívül nincs szükség harcosokra. Cashorr ilyenkor azt szokta a fejükhöz vágni, hogy a határainkon túl már évtizedek óta dúl a háború, és előbb-utóbb minket is elérhet, amin az sem változtat, ha homokba dugjuk a fejünk. Nem nagyon értem ezeket a veszekedéseket, de szeretem Cashorrt, amiért mindig megvéd. Amikor a faluban a többi gyerek piszkált a furcsa, ezüstfehér bundám miatt, mindig Cashorr mentett meg. Erős, becsületes és eltökélt, és azt hiszem, ha katona akar lenni, az nem véletlenül van. Ami engem illet, én gyógyító leszek. Mindig is megbűvölt az anyám műhelye: a rengeteg üvegcse és tégely, a plafonról lógó szárított növények, a központi tűzön rotyogó számtalan kondér - az egyik olyan apró, mint a mancsom, a másik olyan nagy, hogy apám is bele tudna ülni -, a kések, pipetták, csipeszek sokasága, és az a csodálatos, tiszta illat. Igen, én is ezt akartam csinálni. Látni, ahogy egy láztól hánykolódó beteg lecsillapszik, vagy ahogy egy vágott sebtől szenvedő arcán enyhül a kín. Nizrével együtt be fogom járni a világot, és minden betegségre találok gyógynövényeket, hogy azok is segíthessenek a betegeken, akik nem tudnak mágiával gyógyítani.
Ehhez pedig az első lépés a környezetem felfedezése. Ezért lépdelek most dobogó szívvel a bátyám mellett, egyre távolodva a falutól. A fű olyan magas, hogy alig látok ki fölötte. Nizre észreveszi az erőlködésem, és a nyakába ültet. Tágra nyílt szemmel nézek körbe, az emlékezetembe vésve a végtelenségbe vesző, lágyan hullámzó fűtengert. Ez a hazám.


Összevont szemöldökkel koncentrálok, hogy a tökéletes pillanatban sikerüljön levennem a főzetet a tűzről. Erősen gyöngyöznie kell a lehető legjobb hatásért, de nem szabad forrnia, különben könnyedén méreg válik a gyógyszerből. Amint eléri az ideális állapotot, egy facsipeszt használva gyorsan lekapom az üveget a tűzről. Elégedetten szemlélem a művem. Óvatosan ledugaszolom az üvegcsét, felcímkézem, majd felrakom a polcra. Mára minden feladatommal végeztem, így gyorsan megtörlöm a kezem, leveszem a kötényem, és kilépek a műhelyből. Remélem, anya büszke lesz rám, bár mostanában folyton arról beszél, hogy egy egészséges tizenöt éves gyerek a többiekkel játszik, nem pedig gyógynövények fölött gubbaszt. Most viszont Cashorrt keresem. Némi kérdezősködés a faluhoz közel kialakított Nagytérre irányít. Itt szoktak megállni a kereskedők szekerei, illetve ha jönnek máshonnan tanítók, ők is itt tartják az óráikat. A fegyvermesterek is, Cashorr pedig éppen ezért egyszerűen Arénának hívja. Még tegnap említette, hogy beszélni szeretne velem négyszemközt. Amikor a Nagytérre érek, valóban csak a bátyám van ott, egy szalmával kitömött bábut püfölve dühödten egy bottal. Mosolyogva megállok.
- Nem kell ott ácsorognod, gyere csak, hugi! - kiált Cashorr, pedig a háta mögött állok. Összeráncolom a szemöldökömet, ahogy közelebb sétálok.
- Honnan tudtad, hogy én vagyok? - szegezem neki a kérdést, amire csak nevet.
- Mostanában olyan sok időt töltesz anya műhelyében, hogy a gyógyfüvek illata szinte a bőrödbe ivódott. Széllel szemben, dühöngő viharban is kiszagolnálak! - vigyorog rám, majd egy picit elkomolyodik.
- Figyelj csak, hugi... Komolyan mondtad, hogy utazni akarsz? Hogy növényeket gyűjts?
Értetlenül meredek rá. Eddig még sosem érdekelték a terveim, jellemzően csak Nizre tervezgetett velem. Mire fel ez a komoly kérdés?
- Persze - mondom végül. Cashorr egy ideig csak hümmög, aztán felém hajít egy nagyjából alkar hosszúságú fadarabot.
- Ha tényleg ki akarod dugni az orrod ebből a faluból, akkor meg kell tanulnod megvédeni magad. Nem lehetek mindig melletted, hogy megvédjelek - jelenti ki komolyan. Idegenkedve fogom a kezembe a botot. Bár ez nem fegyver, mégis azt szimbolizálja, és én már az érintését sem szeretem.
- De bátyó... Én segíteni szeretnék az embereken, nem pedig bántani őket.
Cashorr nagyon komoly képpel néz rám.
- Fogd fel úgy, hogy gyakorlatot szerzel fegyver általi sérülések gyógyításában. Elagyabugyálod a rohadékot, aki rádtámad, aztán felőlem össze is foltozhatod. De azt vésd jól az eszedbe: ha meghalsz, senkin sem segíthetsz többé. Ha életben maradsz, rengeteg embert megmenthetsz.
Vonakodva bólintok, azzal nyugtatgatva magam, hogy ilyesmire úgysem lesz szükségem. Ha meg fejlesztem a mozgásomat, az senkinek sem baj, nem igaz?


A karaván lassan halad, pedig én szinte égek a vágytól, hogy mihamarabb minél távolabb jussak otthonról. Anyám ragaszkodott hozzá, hogy az első utamat egy nagyobb társasággal tegyem meg, én pedig engedtem neki. Nem szeretném még jobban aggasztani, hiszen már az is eléggé megviseli, hogy négy gyermeke közül három is elköltözött hazulról. Nizre két éve ment el, Cashorr pedig már öt éve csak vendég a szüleink házában. Most meg én is elhagyom őket, pedig éppen csak betöltöttem a huszadik életévem. Azt hiszem, anyám miattam aggódik a legjobban, hiszen én vagyok a legkisebb, ráadásul az egyedüli lány. Remélem Feoran megvigasztalja, bár a kedves bátyótól kitelik, hogy észre sem veszi szegény szüleink bánatát. Azért ő is nagyon fog hiányozni az éleslátásával és a szarkasztikus, száraz humorú kommentárjaival. Most viszont új élet vár, a vándorélet, a felfedezések izgalmával. Még akkor is, ha egyelőre inkább kissé unalmasnak mondanám az utazást. A kereskedőkocsik nehezek, így nehézkesen döcögünk előre, de türelemre intem magam. Egyelőre kissé félénk vagyok a többi utassal, nem nagyon merek bekapcsolódni a társalgásba, inkább csak hallgatom őket. Itt egy szörnyről szóló legendát mesélnek, ott a termés minőségét vitatják meg fennhangon, amott pedig a háborúról vitáznak. Zajos, mégis nyugodt és békés ez az út, én pedig minden percét ki akarom élvezni. Amikor végül megállunk, mindenki lepakol, az emberek a vacsorára készülnek, de innen is, onnan is panaszos hangok csapnak fel, friss húsra vágyva. Nem szólok egy szót sem, csak csendben eltávolodom a szekerektől. Pár óra múlva rám mosolyog a szerencse, és egy fiatal antilop az utamba akad. Csendesen közelebb osonok, meg-megtorpanva, ügyelve a szélre. Bár nem vagyok hivatásos vadász, egy ilyen könnyű prédával még én is elbánok. Amikor elég közel érek, egy pillanatig még feszülten figyelek, aztán egy hatalmas, gyors ugrással a prédám hátán termek. Az persze azonnal megugrik alattam, de addigra kezeim már a nyakára fonódnak, félrekényszerítve a fejét, állkapcsom pedig halálos pontossággal záródik a torkára. Vadul megrántom a fejem, eltörve az állat légcsövét és gerincét. Mind a ketten a földre hanyatlunk, de én nem eresztek a szorításból, amíg az antilop rángatózása végleg el nem csitul. Akkor felállok, és a nyelvemmel-mancsommal letörlöm magamról a mocskot, majd a vállamra kapom a zsákmányt, és visszasétálok vele a táborba. Szinte hősnek kijáró üdvrivalgással köszöntenek, amikor a friss hússal megjelenek köztük. Néhányan azonnal nekilátnak feldolgozni a tetemet, és pillanatokon belül tökéletes, fűszeres szeletek kerülnek ki a kezeik közül. Ha jól értem, már vagy egy hónapja csak kenyéren, zöldségen meg szárított húson élnek, így nem is csodálom a lelkesedésük. Mosolyogva telepszem le a központi tábortűz mellé, ahol már pirul a vacsora, ínycsiklandó illatot árasztva.


A támadók sokan vannak, mindnél kard vagy lándzsa. A karaván tagjai szinte pánik nélkül teszik a dolguk: az asszonyok és a gyerekek a kocsik belsejébe menekülnek, sokan tőrt ragadva, míg a férfiak ádáz elszántsággal húzzák elő saját fegyvereiket. Egyedül én nem tudom, mit csinálok. Ösztönösen előkapom a vadásztőröm, és egy kordé oldalához simulva, a rettenettől tágra nyílt szemmel figyelem az eseményeket. A fém húsba vág, nyögések és ordítás keveredik a levegőben a belsőségek és a félelem szagával. Alig kapok levegőt. Az egyik támadó egyenesen felém rohan, kardjával a fejem felé suhint. Ösztönösen lebukok, és csukott szemmel előredöfök a tőrömmel. Alig érzek ellenállást, csak valami iszonyú hörgést hallok, és hirtelen a férfi rám rogy. Meglep, ezért majdnem összeroskadok alatta, de végül sikerül ledobnom magamról. Ott marad a földön, alatta vörös tócsa terjed ijesztő ütemben. A mancsom és a tőröm tiszta vér. A fejem furcsán forog, de ekkor meglátom a Zach nevű kereskedőt, amint két támadó közrefogja. Szinte tudattalanul nyúlok az övemhez, a következő pillanatban pedig az egyik bandita nyakából az egyik dobócsillagom áll ki. Megint felém jön valaki, félrecsapja a tőröm, majd a mellkasom felé sújt. Alig tudok kitérni a csapás elől, a hátraeséstől csak a kordé ment meg. Viszont nincs hová hátrálnom. A fickó ördögi mosollyal közelít felém. Kétségbeesetten tartom magam elé a tőröm, de egy laza mozdulattal kiveri a kezemből. Agyamat ekkor valami furcsa düh önti el. Az egyetlen, amire gondolni tudok, hogy nem szabad meghalnom. Ajkam felhúzódik a fogsoromról, ahogy vadul morogva teljes testemmel a támadómnak ugrok. Erre nem számított, látom a tekintetén, de nem hagyom magához térni a meglepetésből. Ahogy alig pár hete az antilopét, az ő torkát is a fogaim közé kapom. Az egyetlen különbség, hogy az antilopot nehezebb volt megölni. Vicsorodva egyenesedek fel újra, harcra készen, de a támadók már visszavonulót fújtak, és éppen menekülnek. Egy pillanatig még morogva állok, az egész testem feszül, majd ahogy lassan rájövök, hogy a harcnak vége, elernyednek a tagjaim. Aztán hányok. Hétrét görnyedve öklendezem attól, amit tettem, de még mindig érzem a vér ízét a számban. Egy kezet érzek a hátamon. Zach az, a férfi, akit megmentettem. Nem mond semmit, csak némán lapogatja a hátam, amíg végül le nem csillapszik kissé háborgó gyomrom. Visszaadja a dobócsillagom és a vadásztőröm is. Remegő kézzel veszem át őket, fel sem tűnik, hogy mindkettő meg van tisztítva.
- Az első mindig nehéz - dörmögi, majd megvakarja a tarkóját.
- Tudom, hogy ki vagy készülve, kislány, de mintha azt mondtad volna, hogy gyógyító vagy... Igazság szerint elég sok a sebesültünk. Nem kérnék tőled ilyet, de néhányan nem sokáig húzzák már...
Nem felelek, de egy kicsit könnyebben veszem a levegőt. Azonnal megkeresem a táskámat, majd a sebesültekhez sietek. Zach valószínűleg nem is sejti, hogy azt adta meg nekem, amire a legnagyobb szükségem volt: a vezeklés lehetőségét. Ma három életet elvettem. Ha nem tudok megmenteni mindenkit, akkor sosem fogok tudni megbocsátani magamnak. Az elmémben hirtelen felcsendülnek Cashorr szavai: "Vésd jól az eszedbe: ha meghalsz, senkin sem segíthetsz többé. Ha életben maradsz, rengeteg embert megmenthetsz."


Fél térdre ereszkedve vizsgálok egy növényt. Páratlanul szárnyalt, összetett levelek, aranysárga füzérvirágzat... Semmi kétség, valóban párlófüvet találtam. Lelkes mosollyal szedek belőle egy keveset, vigyázva, nehogy a lelőhely túl nagy részét arassam le. Ilyen ritka gyógynövényeknél nagyon fontos az egyes élőhelyek védelme. Óvatosan elcsomagolom a "zsákmányt", és már éppen indulnék, amikor a szélirány hirtelen megfordul, vas és izzadtság szagát sodorva felém. Fülemet felcsapva fordulok a szag iránya felé, és valóban: egy csapat emberi katona menetel, egyenesen az én irányomba. Laza testtartásban állok, kíváncsian figyelve a számomra oly szokatlan látványt. Viszonylag gyors tempóban, teljes összhangban menetelnek. Én még csak vadászcsapatot láttam, de az ő mozgásuk - nem túl meglepő módon - teljesen másmilyen. A vadászok mind egyénekként, de mégis egymásra hangolódva haladtak, míg ezek az emberek egyetlen egészként mozdulnak. És még mindig nyílegyenesen felém jönnek. Nem térek ki az útból, sőt, beállok eléjük. Az élen haladó ember odajön hozzám. Valószínűleg ő a vezető, már csak azért is, mert egyedül ő ül lovon.
- Menjen az útból, kisasszony! - szól rám, de én megrázom a fejem.
- Nem tehetem. Tudja, uram, épp most fedeztem fel, miszerint a hátam mögötti terület a párlófű egyik utolsó lelőhelye. Megkérhetem, hogy kerüljék meg ezt a nagyjából öt négyzetméteres területet?
A katonák fegyelmezett soraiból innen-onnan kuncogás hallatszik, az előttem álló fickó homlokán pedig lüktetni kezd egy ér.
- Harcra készülünk - közli jegesen, de látszik, hogy alig tudja türtőztetni magát - Maga pedig arra kér, hogy egy hadoszlop kerüljön ki egy nyamvadt gazt?!
Nem hagyom, hogy engem is elöntsön az emberből áradó düh.
- Igen, arra kérem. Engem nem érdekelnek a népek háborúi. A párlófű hihetetlenül hatékony vérzéscsillapító, gyulladáscsökkentő és sebösszehúzó, vagyis főként fizikai sérülések kezelésére használatos. Tehát a katonaságnak is fontos.
Látom a parancsnokon, hogy legszívesebben engem is eltaposna a párlófűvel együtt.
- Az a fű, ami elpusztul, ha valaki rálép, megérett a kihalásra! - kiáltja dühödten, mire én csak megvetően csapok egyet a farkammal.
- Ön kibírná, ha végigmenne a hátán egy embere? Valószínűleg. És ha az egész csapata végigmasírozna önön? Nem hinném. Egyébként meg nem is szeretném nagy kitérőre kényszeríteni. Már rég újra az eredeti útvonalukon lehetne, ha a velem való vita helyett teljesíti a kérésemet.
A férfi dühödten felém léptet a lovával. Megvárom amíg közelebb ér, aztán halkan megszólalok.
- Vajon mit tenne a vezetői tekintélyével, ha egy védtelen, apró termetű, civil nőt taposna le? - kérdezem. A katona megáll, arca elsápad a dühtől.
- Mondja azt, hogy a gyógyszerkészletem egy részéért cserébe hajlandó eleget tenni ennek az ostoba hóbortnak. Tényleg nagyon hasznos készítmények vannak nálam. Mindenki jól jár - folytatom, látom, ahogy a férfi fejében egymást kergetik a gondolatok, végül dühödten fúj egyet, és hangosan megszólal.
- Mivel nem nagy kitérőről van szó, hajlandó vagyok megfontolni ezt az ostobaságot, ha a kisasszony cserébe ad nekünk sebkezelő készítményeket!
Hálásan mosolygok fel rá, és azonnal leveszem a táskámat a hátamról, előkotorva egy halom tégelyt. A parancsnok közben hozzánk int valakit, gondolom valami orvos-féleséget, ő maga pedig visszamegy a csapata élére. Gyorsan kiválasztok néhány vérzéscsillapítót, fertőtlenítő hatású krémet, meg némi lázcsillapítót, amiből elég tetemes mennyiség van ahhoz, hogy vagy két tucat embernek elég legyen. Elmagyarázom, miben mi van, és megdöbbenéssel tapasztalom, hogy egy részéről fogalma sincs, mire való, így egy gyors magyarázatot is fűzök ezekhez. Miután végeztünk, az emberek tényleg kikerülik a párlófüvet, elégedett mosolyt csalva az arcomra.


Rutinos mozdulattal forgatom ki a banditák zsebeit. Gyűlölöm, hogy hozzászoktam az erőszakhoz, de be kell látnom: a túlélésem szempontjából elengedhetetlen volt. Legalább még mindig megvisel, ha ölnöm kell. Legalább nem tompultam el annyira a fájdalom iránt, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül kioltsak egy életet. Azóta a nap óta, amikor először gyilkoltam, kilenc embert öltem meg. Hét év alatt összesen tizenkét áldozat. Ez talán másoknak nem sok, de engem rettenetesen bánt a dolog. Cserébe annyi életet próbálok megmenteni, amennyit csak lehet. Nem amolyan pusztai vándor vagyok: minden városba és faluba betérek, gyógyulást hozva a betegeknek, enyhülést a szenvedőknek, tudást a tanulni vágyóknak. Nem őrzöm féltékenyen a kenőcseim titkait, hiszen minél többen ismerik őket, annál többeknek adatik meg a gyógyulás esélye. Emellett én is tanulok: legutóbb az orkoknál jártam, tudást cserélve az ottani gyógyítókkal, most pedig épp az elfek erdei felé tartok, hogy az ő gyógynövénykincsüket tanulmányozzam. Ezért keltem útra. Ezért vállalom a veszélyt. Ezért viselem el, ha ölnöm kell. Letörlök egy kicsordult könnycseppet, majd sekély sírt kaparok a szerencsétleneknek. Remélem a vadállatok nem ássák ki őket. A szomorú földkupacok tetejére az egyik erszényemből néhány magot szórok. Nefelejcs.
- Mindig emlékezni fogok. Bocsássatok meg. - suttogom.