(Zelgadys , Lash)

Zel hosszú napnak nézel elébe, hisz Raidan törpéi felbéreltek téged és még pár hasonszőrű testőrt egy karaván kíséretre. Maga a munka nem nehéz, az egyetlen gond hogy a nomádok területén halad át az út. Igen a nomádok eléggé ellenségesek amióta egy elf kavarta a mókát náluk. Most ezért sincs kereskedelmi központ a területükön ahol könnyebben védhetnétek a karavánt. Kevesebb gűrcel. Egyelőre nincs veszély de egy nagyobb klán területe felé tartotok. A kereskedő sem lelkes hisz akár rablókba is ütközhettek ha az istenek ellenetek vannak. Az utatok két nomád lovas zavarja meg, akik némi vizet és zabot kérnének hátasaiknak. Viszonylag tiszteletteljesek de valami bűzlik körülöttük.

Lash te kellemes idődet töltöd régi barátaidnál akiknél anno már laktál és zűrt is kavartál (ahogy emlékszem az te voltál ). A klán 3 családból áll pontosabban 3 nagyobb családból. Viszont amennyi napot eltöltöttél köztük nos az már kiderült hogy lassan egy családnak is nézhetnéd őket ahány vándorlás volt az asszonyok terén a klánban. A felderítők egyelőre csak egy karavánt jeleznek a törpék irányából nem lenne nehéz igazából kifosztani a törpék karavánját. Legalább is a törzs vezetői így gondolják. Egy dolog zavarja meg a főnökök egyeztetését. 3 Harcos érkezik a törpék karavánjától, és engedélyt kérnek az áthaladásra. Hisz tudjuk mi történik azokkal akik nem teszik ezt.

3. helyszínünk egyelőre ismeretlen. A résztvevők száma is, viszont a témájuk egyértelmű.
-Hamarosan el kéne dönteni mit teszünk. Mind két célpont gazdag zsákmányt ígér, a felderítőink is megérkeznek hamarosan.
-Hova sietsz még mindegyik messze van még tőlünk, rá érsz akkor tervezni ha itt vannak a többiek.
-Nem kérdeztelek, téged jobb ha befogod...
És a vita így zajlott tovább nem lőjük le a poént hogy mi is lesz a célpontjuk.

Nem hagyhatta ki a lehetőséget, hogy egy rövid kiugrót ne tegyen, ha már a növényektől hallotta a nomádok közelségének hírét. Egy félév bőségesen eltelt már azóta, mióta először összefutottak, és bár nem a világ legszorosabb baráti kötelékeit alakította ki velük, azért igencsak jól érezte magát addig, míg itt tartózkodott, köszönhetően a törpe-nomád viszály valamilyen szintű csitításának. Bár... Inkább csak a vérontás megelőzőjének mondhatja magát, de ez is jóval több a semminél, és figyelembe véve, hogy alapvetően problémát nem okozott, szívesen látták őt. Karjának elvesztésének kérdése esetén csak elmosolyodik, tömören és körülményesen fogalmazza meg rá a választ, homályban tartva a legtöbb konkrétumot, csak annyit elárulva, amennyi szükséges, ezt letudva pedig már serénykedik is, hogy hasznára legyen a társaságnak, amíg Viridiel az utazás unalmasabbik részét intézi el nem túl messze: a tárgyalásos, megbeszélős szakaszt. Abszolút nem foglalkoztatja, nem is ígérkezett egyébként sem túl izgalmasnak az ügy, így nemes egyszerűséggel a férfira hagyta a feladat minden zamatát, hiszen az úton már nem fenyegette őket további veszély. Persze elválásuk előtt számtalanszor elmondta neki, hogy nem lesz baja és minden rendben lesz, mi több, még telepatikusan is időközönként emlékezteti rá: nincs gond, foglalkozzon teljes nyugalommal a saját feladatával.
Ahol tud, ott tényleg segítő kezet nyújt, miközben figyel a természet szavára is esetleges támadás vagy idegenek közeledésének azonnali észrevételére. Elsősorban tündeségéből adódóan (melyet a törpék és a talán híressé vált törpeűző eseményekben félelfnek tartják) az állattartást bízzák rá, ám előszeretettel vállalja a gyerekmegőrzés fáradságos szerepét is már-már úgy gondolva rá mint egy gyakorlatra, hogy a jövőben már azonnal megtalálja a megoldását egy-egy családi és gyereknevelési problémára. Felszabadult csevegéssel teli gyűlésekbe ugyancsak szívesen csatlakozik, ahol, ha elég kíváncsiak az asszonyok a privát, de annál szaftosabb témákra, szavak formájában nem is, ám vörösödő arca, zavart vonásai, illetve a szemkontaktus egyértelmű kerülése nyitott könyv ként kellő választ adhat mindennemű érdeklődésükre, biztosítva egy jóízű nevetést is mellé nekik, míg ő legszívesebben a föld alá süllyedne mérhetetlen megilletődöttségében.
Habár hallja a törzsfők beszélgetését, nem kíván beleavatkozni az esetleges támadásba és annak tervezésébe. Nem az ő birtoka és birodalma ez a hely, nem ő uralkodik itt, ennélfogva nem érzi magát jogosnak, hogy a saját döntéseikbe kétkedést csempésszen. Számtalanszor játszhatták már le ugyanezt, elég tapasztaltnak tűnnek, így nem fél attól, hogy esetleg helytelen lesz-e a választásuk. A törpék egyébként is igencsak mélyre süllyedtek a szemében a korábbi eset óta, felelőtlennek és meggondolatlannak tartja őket, a rossz modor pedig csak hab a tortán, ami felett képes szemet hunyni és nem törődni vele. Különösképp így nem sajnálja, ha esetleg kifosztanák őket, hiszen birtokháborításnak minősül a cselekedetük, persze tagadhatatlanul felötlik benne a gondolat, hogy mégis megpróbálja a vezéreket más belátásra bírni. Viridiellel való szoros, reményei szerint szétszakíthatatlan kapcsolata óta a szokásosnál is szélsőségesebbé vált: pacifistább, mint eddig, ugyanakkor jóval agresszívabb is adott esetben, meghúzódás esetén pedig ennél is apróbbra húzza össze magát. Sokkal felfokozottabbak lettek ezek a lelkiállapotok, olyannyira, hogy innen visszatekintve üresnek és színtelennek találja az akkori érzelemvilágát igencsak heves kirohanásai ellenére is.
Mély levegőt vesz, majd kiengedi, maga mögött hagyva ezzel az elmélkedés ezen részét, inkább a kapott kecsketejet iszogatva a földön ülve a háziállatok csordájának közepén, ahol a bégetés és mekegés dominál, könnyűvé téve a társalgás növények által elhozott foszlányainak kizárását. Azt azonban nem hagyhatja figyelmen kívül, mikor a természet értesíti három lovasról, így gyorsan kiüríti a fapoharat, melyet letesz a legközelebbi asztalnak vagy tárolónak használt eszközre, sietősen téve meg minden lépést abba az irányba, ahonnan várhatóak a harcosok.

(Lash)

A karaván vezető nem épp szívélyes a nomádokkal, ami nem meglepő egyre több köztük a vita és a harc de egyelőre nem köt a két harcosba akik rövid úton távoznak. Nem sieti el a dolgokat de lassan elindulnak némileg módosítva az útvonaluk.

Nomádoknál:
Lash ugyan nem tervez részt venni a főnöki gyűlésen de mint hang adót és tisztelt harcostársat nos szívesen látják maguk közt még ha férfi lenne talán a családba is beszerveznék bár ki tudja. -Nos neked mi a véleményed a dologról? Látsz nyereséget a karaván megtámadásával? Vagy csak óvatosan kövessük őket? -kérdezik többen is tőled. A szavad igen is sokat számít és nem csak az asszonyoknál de a harcosok közt is.

Banditák:
-Készüljetek ki használjuk mind két célpontot és duplán zsebeljük be a hasznot először a karavánt támadjuk meg majd a mocskos nomádokat.

Kellemetlenül érik őt a kérdések, amikkel bombázzák, miközben kimászik a kecskenyáj közepéből, hogy a poharát letegye valahol. Eleinte csak elhessegeti ezeket annyival válaszolva, hogy nem érzi feljogosítva magát a beleszólásra, elvégre nem az ő területéről van szó, ő csupán egy vendég, aki elfogadja a vendéglátók döntéseit és kínálatait. Ötlete sincs, miért kéne ebbe belefolynia, hiszen lehet, hogy első találkozásukkor bátran (vagy inkább felelőtlenül) a két nép közé rohant, megállítva egy véres küzdelmet, de a továbbiakban a nőknek szánt feladatokban segített főként, semmi olyanban, ami miatt kivívhatta volna a vezető személyek figyelmét és komoly tiszteletét. Nem is akarna nagyon az előtérbe kerülni, és ha lehetne, el is bújna, ám itt nem sok lehetősége van, valaki mindig rátalálna a következő pillanatban.
Végül, mikor már a törzs számára is jelesebb személyek fordulnak hozzá ugyanezekkel, javaslatokat várva, csak mély levegőt vesz, magában megállapítva: nem való neki a diplomácia. Mindössze a háttérben akar tevékenykedni, csendesen elfoglalni magát, baj esetén támogatóként és segítőként fellépni, de nem tanácsadóként, akire rengeteg hibát lehet fogni, még fő bűnbaknak is nyilváníthatják. Túl sok kockázattal jár, ő pedig már nem akarja kitenni magát ilyeneknek, ha nem szükséges, ám nagyon úgy tűnik, nem tudja elkerülni, menekülés és elhessegetés ide vagy oda.
- Hát... Ez függ néhány dologtól - kezdi, az érdeklődő tekintetek láttán pedig összeszedi a gondolatait, magának megjegyezve, mennyivel egyszerűbb lenne ezt Viridielre hagyni. - Nem tudom, az utóbbi időben mennyi portyázásra került sor, de szerintem nem érdemes túlzásokba esni, mivel azzal könnyen kivívhatóvá válhat a kereskedő felek ellenszenve, és hiába a területi előny, ha a létszámfölény náluk van. Ez az egyik, amit én figyelembe vennék, a másik pedig, hogyha van kellő mennyiségű élelem és szükséges felszerelések, akkor ugyanúgy nem éri meg a kockázatot, nem tudhatjuk, mennyire őrzött vagy a katonák mennyire edzettek és gyakorlottak. Ugyanakkor hangsúlyoznám, hogy békepárti vagyok, így ahol lehet, békés körülmények közt oldanám meg az anyagok beszerzését. - Utóbbi kijelentésétől szinte nevetnie kell, ahogy visszagondol, mennyire agresszív viselkedési formákat mutatott nem túl régen. Komolyan nevetségesnek találja saját magát emiatt, egy igazi álszentnek, noha csupán az önvédelem és mások védelmezése váltotta ki ezt a fokozott állapotot. Ezen gyorsan eltűnődve egyre könnyebben veszíti el a hidegvérét, ami nem épp a legjobb útvonalnak ígérkezik.
- Mivel azonban ez a ti területetek, úgy érzem, úgy helyes, hogy amíg nem kérnek engedélyt az áthaladásra és nem árulják el, mit hova visznek, figyelmeztető jelleggel a követés jó megoldásnak tűnik. Ha továbbra sem jeleznek, akkor lehet fosztogatni, de csak ismételni tudom magam, hogyha jelenleg minden megvan, akkor nem éri meg sem a kockázatot, sem a korábbi sérelmek megbosszulását. Arra is felhívnám még a figyelmet, hogy nem ismerem az itteni szokásokat - enged meg a végén egy halvány mosolyt. Igyekszik nagyon diplomatikusan válaszolni, semmiképpen sem hajolva egyetlen szélsőség felé sem, csupán a puszta tényeket eléjük tárva, amik alapján ő döntene. Mivel azonban nincsen tisztában a törzs elmúlt tevékenységével, nem is kíván döntést hozni helyettük, az elhangzottakból azt vonják le, amit akarnak, és csak remélni meri, hogy ennyi elég lesz nekik. Vannak ugyan határozott nézetei és elvei, de semmiképpen sem kerülne uralkodói székbe akkor sem, ha nagy általánosságban kiváltképp jónak találnák a meglátásait. Egyszerűen képtelen lenne rá, olyan súlyos felelősség járna vele, amit nem tudna sokáig cipelni a vállain. Sokkal könnyebb a saját sorsát vezetni, hiszen ha egyedül van és elront valamit, akkor csak önmagával szúr ki, ő viseli el a következményeit, nem más.

(Lash)


Lash mondhatni igyekszik lavírozni a diplomácia aknamezőjén, viszont két dologra nem figyelt oda. Az első hogy szó nincs diplomáciáról, hisz nem rég távozott két karaván kísérő és emiatt kicsit vérszemet kaptak a fosztogatásra. A második hogy ő hiába nő és félkezű, elég erősen a férfiak közé sorolják. Nem lebecsülve fogyatékossága miatt ahogy a maguk közül valóval bánnának. Szóval isszák a szavait mint Jézus vizezett borát ama esküvőn. És máris cselekvésre buzdítják egymást és balszerencsés hősnőnket.
-Ugyan már ne húzd az időt sorold mitől függ a dolog. Mondhatni szokásos mennyiség havi 1-2 szóval időszerű már egy jó csata és a készleteinket is bővíteni kéne. A vastagnyakú barlanglakó aprónép nem dugja ki az orrát túl sok ahhoz errefelé az óriás- nevet a vezér-szóval bosszú a részükről esélytelen. Még hogy békepárti ha igaz lenne most egy törpe kereskedő város lenne itt háh még-hogy béke párti.-nevetnek, a dolog kezd egyre kínosabb lenni de nem negatív irányba ezek ma harcolni akarnak és bizonyítani. Szóval tuti vér fog folyni.
-Engedélyt? Ezek a kalmárlelkűek? Az előző páros is csak vízlelő helyek után érdeklődött, nyamvadt városlakók. De ha azt tanácsolod hogy kövessük őket legyen így te vagy ma a díszvendégünk így a te szavad lesz a mérvadó. Legalább is egy kicsit hisz azért mégis csak asszony vagy és a csinosabb fajtából. De gondolom velünk tartasz a portyára? Vagy itthon maradsz az öregekkel s az aprónéppel?

A beszéde közben annyira nem érzékeli azt a kínosságot, ami aztán rögtön felüti a fejét, mikor elhallgat. Eddig is kellemetlenül érezte magát, hogy ennyire nagy jelentőséget tulajdonítanak a szavainak, és bár lehet, néhány dolgot elég jól lát, azért a felelősségvállalással vannak gondok, ha hirtelen kell sorsfordítónak tűnő eseményekről döntenie. Alapos kutakodással bármikor véleményt nyilvánít, hirtelenjében azonban sose szeret akcióba lendülni, ami ekkora volumenű; megfelelő körültekintést és információszerzést igényel ilyenkor. Mindenesetre az itt remélt békességet felejtheti, bizonyára jobban járt volna, ha a futárral marad, legrosszabb esetben is a szálláshelyükön lógatva a lábait, legyen akármilyen unalmas is első elképzelésre, a mostani körülményekhez mérten igencsak vonzó lehetőség.
Kínosan elmosolyodik, próbálva ő is társulni a nevetéshez, de nem igazán sikerül a gesztus a legőszintébbre. A boldogság talán az egyetlen, amit egyáltalán nem tud komoly és fontos szituációkban előcsalogatni magából, próbálkozzon bármennyire is, és valahol nagyon szerencsétlenül jön ki, hogy csupán őszintén tud örülni. Remélhetőleg itt nem lesznek gondok belőle.
Azt a megjegyzését, miszerint megfelelő megbeszéléssel és tárgyalással, illetve az épület megfelelő szerkezetű felhúzásának terveivel még talán segítene is a karavánút csomópontjainak megvalósításában, inkább lenyeli. Nem érzi helyénvalónak ezen véleményének elárulását, na meg nem is vonatkozik rá egyáltalán ennek letudása, és ahol lehet, inkább pártatlan és semleges marad, amolyan feleslegesen létező személy, aki nem akarja beleártani magát semmibe, ha nem szükséges. Szépen belesimul a háttérbe, elvonul oda, ahol senki és semmi sem zavarhatja meg őt; legalábbis ezek a nagyratörő vágyálmai, melyek megvalósításra várnak, az út azonban igencsak hosszú és nehéz, ám az eddigiekkel ellentétben a remény és bizakodás már megvan hozzá.
Láthatóan a nomádokat nem lehet lebeszélni a támadásról, de nem is fárasztja magát a továbbiakban azzal, hogy megpróbálja őket más belátásra bírni. Egyszerűen felesleges, díszvendégség ide vagy oda, nekik ezek a szokásaik, így tengetik az életüket, ő pedig nem egy pap, aki "jobb útra" akarja téríteni őket. Talán helytelen ez mások szemszögéből nézve, és persze, ha túlzásokba esne a törzs, akkor ő is rosszallaná, de így, hogy alacsony számon tartják a fosztogatást, neki is elfogadható. Na meg pont ő beszéljen nekik lopásmentes életről, aki maga is elcsent néhány nagyobb húsdarabot a hentestől?
A korábban megjelenő kínos mosoly csak szélesedik, mikor a megjelenését kezdik el tömören ecsetelni, lényegében megdicsérve őt, de le se tagadhatná, hogy nincs lenyűgözve tőle. Tényleg mintha az arcára lenne írva az a pár szó, miszerint érdemesebb lenne ezt abbahagyni, mielőtt a sarkával megtalálna egy lábfejet, rosszabb esetben térden egy egészen érzékeny pontot - volt már pár kellemetlen alkalomban része, amik megalapozzák a "szépségét" kifejező megjegyzések iránti ellenszenvét. Csupán néhány személytől veszi jónéven, azt akkor gazdagon jutalmazza, persze ennek kiérdemléséhez bőven le kell tenni az asztalra.
- Jobbnak ítélem, ha maradok - válaszol. - Nem harcosnak születtem... - Belül az önirónia hangosan felnevet ennél az állításánál, hiszen ha akarja, ha nem, akkor is egy harcosokkal teleszórt család leszármazottja, kitagadottság ide vagy oda. -  ..., egy kézzel kényelmesen fegyvert nem tudok forgatni egyébként se, mi több, a használható felszereléseket sem tudom olyan gyorsan hordani, mint ahogyan azt kéne. Csak hátráltatnék ott a gyengeségemmel, úgy érzem, és a maradásomban látok hasznot - ad néhány indokot, elvégre így igazságos. - Sikeres zsákmányszerzést kívánok így - biccent egyet, feltételezve, hogy azonnal lóra pattanva indulnak el, hogy törzsüket megannyi nyersanyaggal és szállítmánnyal bővíthessék, ő pedig, ha ennyi volt a megbeszélés, akkor nemes egyszerűséggel kihátrál a társaságból, hogy kérés esetén segítsen, egyébiránt az állatok közt ejtőzzön, várva, hol szállhat be kényelmesen a munkálkodásba.

(Lash)

Nos viszonylag lemondóan fogadják bejelentésed, de amiket felhozol ők is elismerik így lehet hogy tényleg jobb ha itt maradsz. Vagy mégsem? Ez a jövő zenéje de te már határoztál és ők a csatára készűlnek. Te meg, nos halvány lila fogalmad sincs mit kéne tenned. Köszönik jó kivánságaidat és elindúlnak. Csendesebbé vált tábort immár csak a hangos gyerekek hangja töri meg, és a néha hangosan nevető asszonyok hangja. Valami még is zavar nem tudod hova tenni de mint a népi bölcselet is írja ha viszket a tarkód vakard meg. A főnök asszonya hív maguk közé, ne légy magányos. Egy kis csevegésre.
Helyesen döntöttél, nem is értem mi ütött aba a lókötőbe hogy magával vitt volna. Semmi keresnivalónk nincs ott. Gyere csatlakozz hozzánk amíg megjönnek a csatából.
Továbra is azt érzed hogy egyre jobban viszket a tarkód mintha valami veszély fenyegetn3, vagy csak valaki figyel téged. De ez még a jövő zenéje, és te épp megint egy fura helyen vagy ami nem biztos hogy a legjobb döntésed lesz. És ezt már bizonyítja is a természet, lovasokat látsz a tábor túlsó feléről közeledni. Most még messze vannak de szemeid kibökik hogy nem teázni jöttek. A legroszabb a dolgban hogy egy darab harcos se maradt a faluban.

Egészen másabbá válik a tábor, mikor a harcosok elhagyják azt, magukkal víve a lovak többségét is. Kicsit talán védtelenebbnek és kiszolgáltatottabbnak is érzi magát így, a nyílt téren idősebbekkel, nőkkel és gyerekekkel körülvéve, na meg saját képességeiben sem bízik annyira. Ugyan a környék tele van növényekkel, ezeket aligha lehet rendes védekezésre használni, ha arra kerülne a sor, mi több, neki is csak egy karja van, ha a baj felütné ronda fejét, ezeket azonban elhessegeti magától. Nem akarja gondolatait mindig ezekkel az eshetőségekkel fertőzni, hiába próbálták erre nevelni, na meg hiába akar mindig elővigyázatos lenni, néha meg kell pihennie egy kicsit. Valamiért azonban akkor is nyomasztja ez az egész helyzet, egy kellemetlen görcs van a gyomrában ettől, és mintha a levegőnek is baljós szaga lenne.
Meglepetten kapja aztán fel a fejét, ahogy az egyik asszony megszólítja őt, kirántva a kellemetlen képzetekből és elméletekből. Pislog rá egy darabig, aztán elmosolyodva bólint egyet az invitálására, mellette haladva, ha esetleg elvezetné őt valahová.
- Én magam sem tudom - rázza meg a fejét. - Talán a korábbiak miatt kíváncsi volt, mire vagyok még képes - vonja meg a vállát, igyekezve megtartani a jókedvet, ami egy darabig sikerül is, de hamar befeketíti ezt a korábban megjelenő nyomasztó érzés. Nem hagyja nyugodni, mintha belülről érezné és tudná, valami probléma lesz nemsokára, és hiába próbálja ezt a háttérbe szorítani, újra és újra megkörnyékezi őt, kellemetlenné téve az elkövetkezendő rövid időszakot a számára. Szeretne a jövőjén tűnődni egy kicsit, beleringatni magát a boldog képekbe, azonban érzékei ezt aligha engedik meg neki. Némi beszélgetés után nem is tud megülni a helyén, így elnézést kérve áll tovább, folyamatosan járkálva a táborban, menedéket keresve az állatok társaságában, de még az sem segít rajta. Határozottan nem tetszik neki ez, és most már igazán hallgathatna erre a balsejtelemre, ha ennyire nem akar elmúlni, ám mielőtt még elkezdené kitalálni, mi is okozza azt, a növények értesítik őt egy csapatról, akik nem a legtisztább szándékkal tartanak feléjük. Riadtan kapja fel a fejét, nézve a messzeséget, sietős tempójuk pedig valóban nem a baráti szándékra utal.
- Természet Anyára... - suttogja, meghátrálva néhány lépést, aztán mindent beleadva fut a legnagyobb felnőttekből álló csoport felé. - Valaki tud lovagolni? - kérdezi azonnal a távtól függően zihálva, kétségbeesetten nézve egyik emberről a másikra. - Lovasok érkeznek, harcosok, és nem békés szándékkal. Valakinek azonnal a törzs harcosai után kell mennie, amíg én megpróbálom őket feltartani - fűz hozzá gyorsan magyarázatot, nagyon remélve, hogy valaki bevállalja az utat és nem kell gyorstalpalót adni a lovaglás alapjairól. Egyelőre azonban ötlete sincs, mégis mivel fogja feltartani a közeledőket, jobb híján a növények segítségéhez fordul, hátha a magas fű az érkező lovak lábára csavarodva elég hátráltató tényezőnek fog bizonyulni. Lehet, hogy sokat nem fog érni mindez, ugyanakkor fél hátrahagyni ezt a helyet, mert akkor végképp nem lesz senki, aki egy minimális időt tud nyerni a visszaérkező törzstagoknak.

(Lash)

Nos az élet kibabrált veled de cudarúl, vagy csak Természet Anya teszi próbára az elszántságod. Ezt senki nem tudhatja illetve aki igen az mélyen halgat. Az érzékeid nem hagytak cserben, és igen bajt jeleztek, és te helyesen is jártál el. De vajon a lovas utol éri a törzs harcosait? Vagy ez az a nap amikor a törzs eltűnik a véres valóság pusztályán vagy csak nos abba jobb nem belegondolni. A természetet szólítod kik igen megsúgták a lovasok érkezését, de vajon itt a pusztában mi lehet veszélyes a lovasokra. A csendes kérésed elsőre úgy tűnik nem érte el az istennőt, majd nem csak a növényzet de az általuk felkavart kígyók is megkezdik áldozataik szedését. Az ember azt gondolná a puszta csak fű és gaz de valójában a természet egy elég kifinomut helye ami egyszerre békés és halálos is. A lovak meg vadulnak a rájuk fonódó növényektől bokroktól, és az azok közt tanyázó viperáktól, csörgökigyóktól mivel a mesélő nem hüllő szakértő ezért ezt a részt a fantáziádra bízza. A nők meglepő hatékonysággal szervezik meg a tábor védelmét, bár kétséges mit érnek el míg a férfiak vissza érnek. És igen a kérdés te mit teszel, hisz ahogy félelmeid erősödnek, a valóság is az hogy nincs meg a másik karod, vajon így lesz esélyed harcolni? Vagy nos igen egy ismerős szituba keveredsz azaz megint rabbá válsz. De ne rohanjunk ennyire előre. A törzsfőnök asszonya neked is a menekűlést javasolja hisz fél kézzel vajon mihez kezdesz, és igen az arcán egyszerre látsz tiszteletet és félelmet, hisz eddig a táj nem támadott emberre errefelé.

Szerencsére jóformán azonnal jelentkezik valaki a megtisztelő feladatra, hogy elinduljon a törzs fosztogató tagjai után, noha a hirtelen jött információ láthatóan sokkolt mindenkit. Nyomban lóra is ugrott, amit aztán azonnal galoppba ugrasztott, hogy egyetlen értékes másodpercet se vesztegessenek. Biztosan látják ezt az érkezők, hogy valaki elhagyja ezt a tábort, ám nem hinné, hogy ez és a feltételezés, visszahívják a felfegyverzett tagokat, megriasztaná őket. Természet Anya talán pont ezért vezette ide őt, hogy képes legyen ha nem is megvédeni őket, de legalább időt nyerni nekik, a fogság eshetőségére meg még csak nem is gondol. Annyira nem fél tőle, hiszen amíg nem mágikus láncokat raknak rá - amik, valljuk be, igencsak ritkák és a délosi inkvizítoron, illetve Viridiel karperecén kívül nem találkozott más kezében ilyennel -, addig képes állatként aztán megszökni. Egykarúságának még talán annyi előnyét láthatja, hogy nem tudják hátrakötni a kezét... Vagy legalábbis nem olyan egyszerűen.
Visszarohan a tábor szélére, miután a lovas elindult, hogy jól láthassa az érkezőket, akiket a természet célpontjának ad. Gondolatban megragadja a mágia finom szálat, és mintha csak húrokat pengetne, játszi könnyedséggel keresi fel azokat az állatokat és növényeket, akiknek a jelenlétét érzékeli, hogy aztán mély tisztelettel és elismeréssel kérje a segítségüket. Pár pillanatig nem történik semmi, ő is felkészül, és az eddig annyira csendesnek tűnő puszta hirtelen felfedi mindenét, amivel kérését beteljesítheti. A figyelemtől, amit ennek az egésznek szentel, sokat nem fog fel, csupán irányítani próbál folyamatosan, hogy minél koncentráltabb és hatásosabb legyen ez a megindulás, ám hallja távolról a lovak vad nyerítését, és még innen is érzékeli riadtságukat és ingerültségüket.
Percekkel később nyilvánvalóvá válik, hogy bár valamit elért, közel sem elegendő ahhoz, hogy visszatartsa a támadókat. A szorosan figyelme alatt tartott irányítástól kissé meggörnyedve álldogál, térdén támasztva kezét, valamivel szaporábban véve a levegőt, és hiába van a kezében ekkora hatalom, hiába van a vérében, a szellemében, minden egyes porcikájában a mágia, a környezetében tartózkodó lények folytonos vezetése kimerítő. Elszántan figyeli az egyre közelebb érkezőket, határozottan védeni akarva ezt a tábort, egyelőre egyáltalán nem félve a következményektől.
Gondolataiból az a néhány figyelmeztető szó rázza fel, mire felegyenesedve fordul a nő felé, a szemeiben talált félelmet inkább a támadók jelenlétének tulajdonítva, mintsem saját erejéből fakadónak. Felfogva a mondottakat csak nemlegesen megrázza a fejét.
- Hátasokkal vannak, és ha vért ontani jöttek, nincsenek olyan távol, hogy ne érjenek be aztán, siessetek bármennyire is. Nem tudom, ezen a nyílt helyen van-e bármi menedék, de ha igen, mindenképp tartsatok oda, és gondolom, mondanom sem kell, hogy a gyerekeket különösen védjétek. Nekem maradnom kell és mindent megpróbálnom, hogy marasztaljam őket a lehető legtovább - enged meg egy halvány mosolyt, alátámasztva szándékát pedig csak bólint egyet, majd állával a többiek felé bök, jelezve: induljon. Még egy valamit ki akar próbálni, mielőtt elbújna valahol, továbbiakban majd igyekezve sunyi módon keresztülhúzni az érkezők szándékait. Van itt még bőven állat, amit valószínűleg nem fognak magukkal vinni nehéz vezethetőségük és lassúságuk miatt.
Vesz egy mély levegőt ismételten a támadók felé fordulva, és ezúttal az alapokhoz nyúl vissza, a kezdetek kezdetéhez, amivel nem is igazán foglalkozott, miután megtanulta az állatok és növények nyelvét. Talán most hasznát veheti a földnek, akit megszólít következő próbaként, rengesse meg magát, ismételten feltartóztatva a közeledőket. Ha továbbra sem ér el semmi eredményt ezzel, és a lovak felbukását nem látja, hanem továbbra is vészesen a tábor felé haladnak, a helyszín ismeretében megkeresi azokat a pontokat, ahol elbújhat, de állatok közelében is lehet. Az itteni kisebb kecskenyáj igen vonzó lehetőség a magas fűvel, így közéjük rohan, és ha nincsenek a felhúzott sátrak közt, akkor újra erejéhez fordulva kéri meg őket, lepjék el a helyszínt.

Lash

Nos a helyzet bonyolódik, az állatok kígyók, és kisebb nagyobb madarak durván betámadják a lovasokat. Akik közül sokan vesztik el hátasukat, majd az állat támadás után a növényzet veszi őket kezelésbe. Elsőre nem úgy tűnik hogy feladnák, és az asszonyok se hátrálnak meg.
-Nem menekülünk nincs hová nem vagyunk rejtőzködő nép. Ha jönnek vérüket vesszük még ha el bukunk is. De nem futunk el senki elől. Veled harcolunk varázsszövő testvérünk. Ne aggódj miattunk melletted maradunk utolsó vérig.
Nos halhattad a nők és a vének harcra készek. Te pedig ismét természethez fordulsz segítségért, és a természet ismét figyel rád. A kezdeti csendet és csetepatét a föld egyre erősebb moraja kezdi elnyomni, amit az állatok legalábbis a 4 lábúak köszönik de szeretnének kihagyni. Először kígyók patkányok mezei rágcsálók, és madarak estek nekik, most földrengés. Ez nekik sok egy részük fejvesztve menekül magával ragadva lovasát. A többi nos lovas nélkül vágtat el a táj távoli pontjai felé. A támadók jelentős lelki terroron mentek át a semmiből támadó kígyók majd a többi miatt. Ők vesztettek embereket is, még ha az első roham nem is volt elég ez úgy néz ki már nekik is sok volt. Így menekülnek innen. Ami téged érint, valami furát érzel mintha megérintenék az arcod, újak futnak végig rajta. Majd a hiányzó karod hoz ér az érzés, és egy illetve három robbanás szerű rés nyílik a karod helyén és 3 darab alig 3-4 centis rügyek nőnek ki a csonk végéből egymáshoz viszonylag közel. A fájdalom nem elviselhetetlen, és ahogy jött úgy távozik. Marad a 3 rügy (ne kérdezd még a mesélő se érti mi és miért történik ő csak mesél).

Kellemetlen szájrágás következik, mikor némi ijedelem után is látja a támadókat közeledni, mi több, még az is kiderül, hogy nem igazán tudnak hová elbújni. Számított rá, nem is kicsit, ugyanakkor örült volna, ha a legkisebb esély ellenére is van valami rejtekhely, ahol biztosan nem lesz semmi bajuk. Enyhe aggodalma akkor sem áll tovább, mikor a nő elég határozottan kijelenti maradásukat és szándékaikat, ugyanis továbbra is szeretné kerülni a vérontást egészen addig, ameddig lehet, még mindig rosszul érezve magát a korábban elvett életek emlékétől.
Keserű, de elismerő mosollyal biccent egyet jelzésül, aztán egy mély lélegzetvétel után nekilát a következő varázsnak, hogy védje az ittenieket, ugyanakkor súlyos károkat ne okozzon a támadóknak rossz szándékuk ellenére sem, mintha csak vezekelni akarna eddigi bűneiért. Nem lát el annyira messzire, hogy könnyedén meg tudja állapítani, néhány kellemetlen esésen kívül esett-e bármi baja a közeledni vágyóknak, és ha a növények el is kezdenek suttogni neki ezekről, igyekszik kizárni, így menekülve az esetleges rossz hírek elől. Tisztában van vele, hogy ez gyávaság és önmaga áltatása, de képtelen lenne szembesülni ezekkel az eshetőségekkel. Az ugyanakkor biztató, hogy a hátasok többsége meghátrál, mi több, bizonyára maguk a lovasok is jobbnak ítélik meg, ha elhagyják ezt a környéket ennyi baljóslatú esemény után.
Egy darabig feszülten pásztázza a messzeséget, keresve olyan jeleket, amik arra engednének következtetni, hogy még visszatérnek, de egyértelműen távolodni és szétoszlani látja őket, így megnyugodva görnyedne előre, kicsit így pihenve ki az elme hirtelen leterheltségét, ám mielőtt felvehetné a pihenő pozíciót, az arcán való végigsimításhoz hasonló érzet megállítja őt.
- Virid...? - néz abba az irányba, amerre nagyjából tartania kéne, hogy a futárral újra találkozzon, de hamar felismeri, hogy ez egy egészen más érintés, amit nem tud kinek tulajdonítani. Valamiféle kellemes ismerősség van benne, olyan érzet, ami azt sugallja, már régóta, talán a kezdetek kezdete óta ismeri, mégsem tudja felidézni az arcát, hiába próbálja keresni a tulajdonosát, kutatva őt anyja és néhány korai partnere személyében feleslegesen. Túl finom, túl puha és kedves, ami aztán elindul le a nyakán, a kulcscsonton fut végig szeretettel, de nem olyan mohósággal és kíváncsisággal, amit Erdőszélben tapasztalt, inkább határozott szándékkal, és habár tudata leghátsó részében megbújik egy baljós gondolat, most mégsem képes arra hagyatkozni, amilyen biztonságban érzi magát ennek a lehetetlen képzetszerűségnek a nyomán.
Elképesztő hirtelenséggel nyilall bele a fájdalom jobb vállába, tüstént a porba tiporva megkönnyebbültségét, mintha a fél éve eltávolított karja most pótolná be elmaradását, váratlansága miatt pedig önkéntelenül és élesen kiált fel. Baljával rögtön odakap, testének összes izma azonnal megfeszül az egyáltalán nem várt kínra, akaratlanul is nyelvébe durván harapva, miközben meredten néz maga elé, mindenét beleadva, hogy elfojtsa a további üvöltést. Meginog, és bár egy lépéssel megpróbálja kitámasztani magát, képtelen ezt fenntartani pár másodpercnél tovább; kénytelen a térdeire rogyni, homlokát a földre nyomva szenvedni, hangosan nyöszörögve erősen behunyt szemekkel.
A válla durván lüktet kínzón hosszúnak tűnő másodpercekig, majd hirtelen száll el, mintha soha nem is lett volna, elengedve őt szorításából. Csak ekkor válik képessé rápillantani a csonkra, már oldalán feküdve összehúzódva, lefejtve onnan a ruhát, először félve téve minden egyes mozdulatot, tartva egy újabb fájdalomhullámtól, aztán megtalálja az igazán jól látható rügyeket. Bár látja a friss hajtások körül a vérét, ami bepettyezte öltözékét itt-ott és befestette baljának ujjait, furcsamód mégsem szivárog, ami némi értetlenséget vált ki belőle, de ez legyen a legkisebb baj. Elképzelése sincs, mi történik vele, nem tudja, kétségbe kéne esnie, esetleg egy ártó szellemet küldött rá egy sötételf vagy a most elzavartak közül valaki, vagy maga Természet Anya áldotta őt meg valami egészen csodálatossal, ami kárpótolja őt karjának elvesztéséért. Azzal ugyanakkor tisztában van, hogy ez egyáltalán nem normális, ilyen hirtelen ilyen körülmények közt, és mivel az itteniek nem mágiatudók, még csak megkérdezni sem tudja, láttak-e már hasonlót, elvégre a válasz egyértelmű nem lenne.
Esetleg megfertőződött? Valami rendellenes jutott be a szervezetébe, ami ezt kiváltotta? De akkor miért nem látott soha ilyet? Ha a természetellenes helyeken való megfordulása az ok, akkor is korábban kellett volna a következményeknek megjelennie, nem ennyi késlekedéssel, ennyi képességhasználat után.
Nyugtalanul ül fel erősen gondolkodva, és az egyre kétségbeejtőbb elképzelések kezdenek teret nyerni, amik semmi jóval nem kecsegtetnek. Fogalma sincs, a körülötte lévők vagy akik meghallották kiáltását, mégis miként reagálnak erre az igencsak szokatlan látványra, de kétségbeesetten tekint azokra, akik esetleg érdeklődve vizsgálgatják őt, aztán egy kényszeredett mosolyt erőltet magára:
- Csak hirtelen túlterheltem magam - magyarázza kissé esetlenül, és lehet, nem is hiszik el neki.

//Nem kérdezem, mert én értem~//

(Lash)

Nos a támadást sikeresen vissza verted szó se róla. Viszont a tested ért fizikai sokk amit a 3 (szerintem totál izé) rügy okozott a földre kényszerít. A nők egyszerre rémültek és boldogok hisz megúszták a támadást, noha a frászt hoztad a sokat látott népre. Viszont nem félnek tőled csak nem értik mi történik veled. Így a gyógyító sátorba kísérnek, míg a sámánjuk papjuk ki tudja mifenéjük megnézi mi történt veled. De azt jól látják hogy te nem ijedtél meg a 3 növényi csonktól a karodban, így ők is vissza vesznek kicsit.
-Jól vagy? Nem merített ki az a sok csoda amit végrehajtottál? Mi történt veled utána? Mik ezek a karodon?
A magyarázatod bármi is legyen nem teljesen nyugtatja meg őket de elfogadják, és hagynak pihenni ami igen csak rád fér hisz eléggé kimerítetted magad (bár ezt lehet hogy még felülbírálják) Alig pihensz kicsit fertályóra múlva a főnök és kísérete ront be hozzád, kicsit feldúltan és idegesen és mintha nem lenne jobb dolgod kérdésekkel bombáznak.
-Mi történt? Láttad kik voltak a támadók? Merről jöttek? -és sok hasonló témájú kérdés, egészen addig amíg a főnök felesége jelzés értékűen rá nem köhög, hogy vegyen vissza és vegye észre hol is van épp. A főnök kicsit zavarba jön.
-Ohh kicsit hálátlannak tűnök, elnézést kérek de jobb minél előbb utánuk menni, és végezni velük. És ebből szeretném ha nem maradnál ki holmi fél kéz probléma miatt láttuk mit műveltél a tájjal, és alig győztük elkergetni a nagyra nőtt ragadozókat a sátrad elől, ami fura senkit nem bántottak csak téged védtek. Szóval azért is bocsánatot kérünk. De szeretnénk ha velünk tartanál hogy kiírt hassuk azokat a nyomorult rablókat.

Meg sem fordul a fejében, hogy tiltakozzon, mikor a törzs gyógyítójához kívánják kísérni, hiszen nem zárhatja ki az eshetőséget, miszerint talán valamit tud mondani neki a történtekről. Mindemellett a pihenés ötletét is igencsak pártolja, noha nyugtalansága lehet, nem fogja hagyni a békés és hatásos feltöltődést.
Hálásan rámosolyog azokra, akik minden lépését figyelve vele tartanak, és minden erejét összeszedi, hogy a tartásán semmi olyan ne látszódjon, amivel aggodalmat okozhatna. Tény, bizonytalan saját testi képességeiben most, tart attól, hogy újra kegyetlenül belenyilall a fájdalom, így nagyon erősnek kell lennie, hogy képes legyen ellenállni az összehúzódást és nyomott kuporgást akaró kísértésnek. Szerencsére azonban semmi sem történik, amitől félt volna.
A sátorhoz megérkezve belép a kis helyiségbe, és a külvilág szabadságszagát felváltja a különféle növények tömény, számára azonban igencsak kellemes és barátságos aromája, rögtön nyugodtabbá válva pár pillanatra, ám mivel karjának elvesztése óta nem járt ilyen helyen, nem sokkal rá nyomasztó görcsbe rándul a gyomra. Ha kérik rá, akkor leül, igyekszik ruháját úgy elhúzni, hogy jobb válla jól látszódjon furcsa ékességeivel együtt, elviselve a rajta függő tekintetet. Amíg esetleg finoman érinti a sámán a rügyeket, addig nem szól, viszont ha erősebben fog rá, akkor már megjegyzi ennek kellemetlenségét, ugyanis érzi. Nem úgy, mintha a rendes bőre lenne, de eljutnak hozzá azok az információk, amiket csupán a tapintás érzékével tudna megmondani.
- Nem mondanám, hogy rosszul lennék - rázza meg a fejét nemlegesen. - Rövid ideig fájt, most már meg se érzem - teríti magára a köpenyt, mivel kellemetlennek érzi, ha folyamatosan a furcsaságait nézik, még ha érthető is. Lehet, hogy nem kezelik szörnyként vagy cirkuszba valónak, mégis olyan a számára, mintha egy vásári kiárúsításon lenne, ahol csak azért mutatják be, hogy nevetség tárgyává tegyék.
A második kérdésre hirtelenjében csak megvonja a vállát, maga se tudva, mégis mit válaszoljon.
- Elfáradni elfáradtam, hiszen sok mindenre kellett figyelnem, de hamar rendbe fogok jönni - enged meg egy újabb visszafogott mosolyt, utána zavartan megvakarja a tarkóját, oldalra pillantva közben, nehéznek találva az események összefoglalását úgy, hogy az más számára is érthető legyen. Vagy inkább ne nézzenek rá úgy, mint egy őrültre, noha ilyen bizonyítékkal legfeljebb átkozottnak tarthatják. Jobb esetben áldottnak, bár ő az előbbihez szokott hozzá a vörös haj miatt.
Gyorsan mérlegre teszi, mégis miként lenne helyes cselekednie, hiszen nem feltétlen a törzs problémájává akarja ezt tenni, sőt, inkább a futár segítségét szeretné kérni, elvégre ő áll hozzá a legközelebb, mindemellett talán van olyan kapcsolata, ami segíti ennek az eseménysornak a megértését. Ugyanakkor nem érzi jónak, ha úgy hazudik, hogy maga se tudja, melyik hazugság lenne igazán hihető és mi is pontosan az igazság.
- Hogy ezek... - vonja meg jobb vállát jelzésként, még meggondolva, valóban az igazságot mondja-e vagy hazudjon, végül az előbbi mellett dönt. -... micsodák, őszintén nem tudom. Növényi részeknek tűnnek nekem, bár soha nem hallottam olyan esetről, hogy a fajtámból bárki mondjuk növénnyé változott volna, éljünk akármekkora összhangban a környezetünkkel. A történtekkel kapcsolatban meg, hát... - Mély levegőt vesz, felkészülve a furcsálló pillantásra, amit kapni fog érte. - Mintha egy érintés szalad volna végig az arcomtól a vállamig, és amint odaért, kipattantak onnan ezek a dolgok. Lényegében rögtön a mágiahasználatom után, így nem csodálkoznék rajta, ha ez egy jelzés lenne, elértem most a határaimat - magyarázza, és bár az utolsó mondatot magában tartotta volna, egyszerű logikával úgyis rájött volna társasága, így eltitkolni értelmetlen.
Sajnos kérdezősködésen és reménykedésen kívül sokkal többel nem tudnak segíteni, így mikor magára hagyják, leveszi magáról köpenyét, hogy ő is jobban meg tudja nézni ezeket a csodavalamiket. Finoman hozzáér, szinte félve, tartva attól, hogy hirtelen kibontakozik és esetleg leharapja megmaradt fél kezét. A torz gondolatra halkan felnevet, miután megbizonyosodott arról: teljesen ártalmatlanok. Ennek ellenére igencsak aggasztó, hogy nem tudja, hová fog fajulni mindez, hiszen nem akarja, hogy feleméssze ez a néhány akármi őt. Léteznek húsevő növények, éppen ezért is tart attól az eshetőségtől, hogy esetleg ez is egy ilyenné növi majd ki magát, és nem biztos, hogy az első ilyen jelekkor le akarja vágatni, félve a vele járó fájdalomtól. Ha meghúzza, azt is érzi belül, bár nem tudná megmondani, pontosan hová kapcsolódik, csupán vékony fonákok indulnak el a mellkasa felé, talán a szívét és tüdejét körülfonva. És ha ez így van, akkor a levágásával sem lehet semmit sem elérni, hiszen ha abban az irányban gyökerezik, ha megpróbálják kivágni belőle, ugyanúgy...
Halál.
A rémület és irtózat azonnal elönti őt, és nem segít rajta, hogy az ork sámán táborának emlékei is lassan visszakúsznak lelki szemei elé. Nyomban összehúzódik az ágyon, ijedten kuporogva egészen addig, amíg be nem masírozik határozott és indulatos léptekkel a főnök, amire még nagyobb félelemmel kapja fel a fejét. A férfi nem kíméli őt egyáltalán, egymás után jönnek a kérdések, melynek legalább a kétharmadát el is felejti, mire partnere köhint egyet jelzésként: elég lesz. Az ezt követő szabadkozást már könnyebben dolgozza fel a hirtelen jött kérdésáradatnál.
- Nagyra nőtt ragadozók...? - pislog néhányat, kiragadva az egészből a számára legfontosabbat, ugyanis nem emlékszik arra, hogy bárminemű utasítást adott volna a környezetben lévő állatoknak a védelmezése miatt. Vagy van itt valaki más, aki figyeli őt, vagy az ereje olyan életre kelt, amit meg kell tanulni kordában tartani, és kivételesen egy figyelő szempárnak ezúttal jobban örülne, noha egyáltalán nem biztos benne, Természet Anya tekintetétől boldog lenne-e.
Amint tudatosodik benne, mégis mire kéri a törzsfőnök, alsó ajkát kezdi el harapdálni kínjában, szájíze pedig keserűvé válik a szavak hallatán. Minden porcikája tiltakozik, hogy részt vegyen egy vérontásban nemcsak azért, mert a korábbiak még mindig hatalmas teherként nehezednek rá, hanem úgy egyébként is, a ténytől, a vele járó következményektől. Tudja jól, hogy belé neveltek nem egy, szerinte nagyon káros dolgot, amiket bármilyen erősen szeretne elfelejteni és kiirtani magából, képtelenség, mert belé ivódott, és haláláig el fogják őt kísérni. Nem szeretné, ha az ígért események sorozata kiváltana belőle valami olyat, amit el akart zárni mindentől.
Saját lelkiismerete mellett ugyanakkor be kell látnia, hogy véget kell vetni a törzsre támadók tevékenységének. Egyértelműen törvénykívüliek voltak azok, akik kísérletezni próbáltak, mivel tudta szerint törzs nem támad törzsre ebben a pusztában, csupán a karavánokat fosztogatják vagy csereberélnek az áthaladó kereskedőkkel.
- Feltételezem, nincs más választásom. - Arcára van írva, mennyire nem tetszik neki az ötlet, de azzal is tisztában van, hogy nem ellenkezhet. Díszvendégség és véleményének fontossága ide vagy oda, itt akkor is a törzs parancsol, és habár kevésbé érvényesek rá az itteni törvények, az ő vendégszeretetüket élvezve nem mondhat teljes nemet, legalább ott kell lennie és egy igazán minimálisan részt venni az eseményekben, amire kérik őt. Na meg ezt a fajta portyázást ő maga sem pártolja, hiszen bizonyára nem azért indultak útnak, hogy csak élelmet szerezzenek.
Mélyet sóhajt, ahogyan ténylegesen realizálja mindezt.
- Segítek megtalálni őket, ahogyan elkapni is, de én nem fogok ölni. Ha ez így megfelel, akkor megyek, de arra felhívnám a figyelmet, hogy az én képességeimnek is vannak határai.
Nem fél használni adottságait, hiszen ha az lenne a probléma, akkor mindez már korábban jelentkezett volna. Ez valami egészen máshoz köthető, aminek magyarázatát valószínűleg sokáig nem fogja megtudni.

(Lash)

Az észrevételeid helytállóak, Természet Anya igen csak rajtad tartja tekintetét de hő nem is a szolgálói a természet lényei igen. Az ami veled történik egyelőre tényleg rémisztő, vagy csak túl aggódód a dolgot? Ha tényleg húsevő lenne akkor nem állt volna meg pár rügynél és te már darabokban heverésznél a síkságon egy kihalt véres növényi gyilkos körül. De félre ezt a beteg gondolatot. Az állatok, eleve megérezték a varázslatod hisz a növények mozgása sokakat felzargatott, és igen lehetnek még rajtuk kívül mások a környéken. A főnök keményen bólint.
-Nem, tényleg nincs választásod. És nem azért mert kényszeríteni akarnálak de szükségünk van a képességeidre. Hogy minél kevesebb vérrel oldjuk meg a helyzetet. Neked se lenne jó ha útközben támadnának be és nekünk se ha felzargatják az itt lakókat.-Szavaid értő fülekre találnak és látod szemein is hogy ő se kíván tőled többet.-Köszönöm, hogy velünk tartasz. Hisz most nem rabolni megyünk hanem rendet tenni hogy béke és biztonság legyen ezen a tájon. És nem kérünk arra hogy gyilkolj, az ilyesmit nem kéri senki. De azt is tudjuk hogy ugyan a képességeid is végesek akár csak a miénk, mégis hasznos tagja leszel csapatunknak. Szóval még egyszer köszönöm hogy jössz, megyek elintézem hogy felnyergeljenek neked és azután indulunk is nem adunk időt a mocskoknak hogy elrejtőzzenek. A hullákból tudjuk merre rejtőznek.
Meghajol feléd és kisétál. Kint parancs szavak csattannak, és nos igen a sátor nyílásából pár farkas üvöltést hallasz utánuk a harcosok harci üvöltését majd ezek keveredését. Amint úgy döntesz kilépsz a sátorból egy kisebb állatseregletbe akadsz, amik ugyan furák így az emberek közt de egyértelmű hogy miattad vannak itt. A harcosok ki kerülik őket messziről a négy farkasból és réti sólymokból álló seregletet. Szóval amint közéjük lépsz a farkasok körbe vesznek és a karod szaglásszák majd sietve a táboron kívülre vonulnak és ott várják be a csapat indulását. Amint elindultok a madarak az égbe szálnak és szemeikkel keresik számodra a támadókat.

Fanyarul elmosolyodik az első mondatokra, ahogy visszaemlékszik, miért is kerülte legfőképp a feltűnést: hogy a seregbe állítsák katonának. Eleve ez lett volna a sorsa, határőrré és harcossá válni, erre nevelték gyerekkora óta félnemesi származása miatt, és pontosan ezt kerülte az elmúlt évtizedekben, kellemetlennek és fájdalmasnak, nem hozzá illőnek találva mindezt, mi több, nem akarta elviselni a fekete bárányságából adódó kiközösítettséget és magányt sem. Nem akart elköteleződni egy idő után sehol, kiábrándulva szinte mindenből és mindenkiből, eleinte pedig főleg ezért nem tartott Viridiellel; félt a magasabb rangúaktól, akik rákényszeríthették volna a csatlakozást. Lehet, semmi ilyen drasztikusra nem került volna sor, de már régen nem hisz az igazi békességben egy ilyen világban sem a tündék, sem az oawák esetében. Ez már nem az a közeg, amit a legendákban a leszármazottak elé festenek.
A feszült görcs a gyomrában némileg enyhül, mikor a főnök további szándékait közli, a köszönetére pedig jóformán meg is nyugszik, hiszen nem számított ennyire kellemes fordulatra. Mindig is a katonás keménységgel számolt ilyen esetekkor, még ha ez egy igencsak egyoldalú megközelítés, sajnos nincs miből és kiből kiindulnia az apján kívül, aki megrögzötten nevelte volna mindannyiukat a harcászat "szépségeire". Néha őszintén elgondolkodott, az anyja miért is vállalt egy hozzá hasonlóval közös életet...
A hullák emlegetésére hirtelen merevedik meg, és mihamarabb elhessegeti fejéből a gondolatot, hogy ő tette volna, még ha képtelen is teljes mértékben kizárni ezt. Egyelőre szerencsére a gonosz hangok elhallgatnak és várnak a megfelelő pillanatra, ahogyan azt szokták tenni, de szinte érzi azt az átkozott vigyort a képükön, hiába nincs megfogható alakjuk. Mintha folyamatosan figyelnék őt, kísérnék minden egyes mozzanatát, keresve benne a hibákat, azokat, amiket kifogásolhatnak, amikből meríthetnek, hogy felébresszék mélységes bűntudatát.
- Ezen nincs mit ennyit köszönni, amit tudok és a lelkiismeretem megengedi, megteszem. - Az ehhez társuló mosolya már valamivel őszintébb, de továbbra is meglehetősen visszafogott saját aggodalmai és fenntartásai miatt. Nem akarja nagyon veszélybe sodorni az életét, ha nem szükséges, az elkövetkezendő órákban így igyekszik majd fokozottan óvatosan cselekedni. Nem arról szeretne aztán beszámolni partnerének, milyen súlyos sebet kapott, így is biztos a frászt fogja ráhozni a vállából kinőtt rügyekkel.
Egy biccentéssel viszonozza a meghajlást, azzal amint magára marad ismét a sátorban, lassan maga elé fordítja a fejét, pillantását reszkető baljára vezetve. Emlékszik minden egyes pillanatra, amikor fegyverhez nyúlt, majd egy végzetes vágással terítette le azt a néhány személyt, akik fenyegetést jelentettek az ő és Viridiel életére, és annak ellenére, hogy mindez önvédelemből, a szabadulás vágyával történt, lassan, de biztosan emésztik fel őt. Belül érzi, tudja, hogy ott van, a felhőtlen boldogság pedig csak ideiglenes gyógyírnak bizonyul ennek elnyomására. Ha egyedül marad, újra előkerül, újra ellepi őt, mint egy megállíthatatlan, idővel halálos betegség.
- Rákényszerültél, Lash, muszáj volt, máskülönben veled végeztek volna... - suttogja behunyt szemekkel, előre és hátra dőlve egy kissé, így próbálva magát nyugalomba ringatni, másik számtalan vigasztaló szó mellett. Nehéz sóhajtással áll aztán fel a lehető legjobban megacélozva magát, és minden határozottságát összeszedve lép ki, rögtön megtalálva az állatok csoportosulását. Már az első pillanatban sem hiszi, hogy bántanának bárkit is, noha az emberek egészen más véleménnyel vannak erről, hiszen elég nagy körben kerülik őket ki, egyértelműen tartva tőlük. Egy gyors körbenézést követően lép csak oda hozzájuk teljes biztonságban érezve magát köztük, letérdelve, hogy egyik-másikat még át is tudja ölelni a nyakánál, barátságosan beletúrva a bundába, engedve egy kissé a nosztalgiának, amikor ugyanúgy az állatok és növények társaságába menekült.
Kellemetlennek találja a levegőben lévő feszült készülődést, kicsit úgy érezve, mintha egy nagyobb csatára készülődnének, igazi háborúra, pedig szó sincs erről. Mégis keserű a szájíze, ahogy figyeli az állatok távolodó alakját egy darabig még a helyén térdelve, majd feláll, leporolja magát, és felkutatja azt a lovat, amit neki szánnak. Szerencsére hamar megtalálja, hiszen keresik is őt, így minden gond nélkül mekapja a barna, fehér foltos kanca kantárszárát, keresője pedig már megy is, hogy további dolgát minél előbb elintézze. Rámosolyog a lóra, és egy kissé kezére tekerve a szárat finoman végigsimít a fején, aztán a nyakán, élvezve az állat bizalmát és testének melegét tenyerén. Oldalához lép, erősen megragadva a nyerget, a kengyelbe helyezi lábát, és egy lendületes mozdulattal ül fel a jószág hátára, sarkával finoman ösztönözve könnyed ügetésre, látható gyakorlottsággal indulva meg a tábor szélére, ahol már gyülekeznek néhányan.
A várakozás nem tart sokáig, hamar összekapja magát mindenki, csupán a portyázásból származó dolgokat pakolták le, illetve a hosszabb és nagy iramú lovaglást egy rövid pihenővel szakították félbe, a hátasokat megitatták, de még csak le sem kerültek róluk a szerszámok. További késlekedés nélkül indulnak el, vágtába vágva a lovakat, folyamatosan tartva a kapcsolatot a kutakodó állatokkal és informáló növényekkel, tudata hátsó szegletébe nyomva a vádaskodó hangokat, mikor a halottak mellett haladnak el. Néha lassításra kéri a csoportot, hogy egyszer-egyszer a felettük repülő sólymok szemein keresztül láthassa a vidéket, megelőzve egy esést, és az összeszedett információkból a lényegeset mindig továbbítva a csapatnak, útirányokkal ellátva a tájékoztatást.
Nem tudná megmondani, milyen messzire jutottak a támadók, hiszen nagyjából egy félórás lemaradásuk biztos van, így ha van tábora ezeknek az útonállóknak, akkor nagy eséllyel már visszatértek oda. Ne adja Természet Anya, még akár várnak is rájuk valamilyen cseles módon kieszelt meglepetéstámadással...

(Lash)


Az utatok viszonylag gyorsan telt főleg hogy a természet mutatta az utat nektek. Viszont hamarosan olyan terepre értek ahol már nem biztos hogy segíthetnek. A táj kezd kicsit sziklásodni noha hegyek továbbra sincsenek, egyre több az esélye a barlangoknak és a földalatti folyók által vájt medreknek csarnokoknak. Amiket a rablók remekül használhatnak rejtekhelynek és bármikor tovább állhatnak észrevétlen. A farkasok egy nagyobb sziklahalomnál megállnak, hátukon a sólymok tollászkodnak de mind egy irányba néz egy kisebb tábor felé ahol nagy nyüzsgés folyik épp. Érzik hogy támadni fogtok de az élet nos néha hozhat rossz dolgokat.
-Lassan megérkezünk mindenki a helyére. Te Lash kérlek maradj hátra és fedez minket nehogy bajod essen. A többiek meg készüljenek kipucoljuk ezt a rókavárat.
Majd elvágtatnak a tábor felé. Egyelőre nem látsz, és nem hallasz fura dolgokat de az állatok is becsatlakoznak a harcba testőrnek egy farkas marad veled. Valami riasztót érzel a környéken vagy valami zavar, nem tudod mi, de mivel a farkas melletted nem ideges így vélhetően te vagy kicsit felpörögve vagy a vészcsengő szól túl hangosan a fejedben. És ebben a pillanatban kilövik a farkast méghozzá oldalról, és 4 harcos rohan le téged.

Az utazás maga meglehetősen gondtalanul telik, de számára ez egyáltalán nem a nyugalmasságot jelenti, hanem a vihar előtti feszült csendet. Noha a feladatára koncentrál, gyomrában végig ott van egy kellemetlen görcs, és tagadhatatlanul nyugtalan, amit bármennyire is próbál elrejteni és elnyomni, hátasa így is megérzi. Tapasztalja a mozgásán, izmai megfeszülésén, néhai ingerült fejrázásán, mintha ő is ugyanúgy aggódna a közeljövőben történő események miatt, akárcsak ő.
A növények fokozatos eltűnése ugyancsak növeli aggodalmát, hiszen ahogy egyre kietlenebbé és sziklásabbá válik a vidék, úgy csökken a befolyása és ereje is ezzel, támadás szempontjából folyamatosan értéktelenebbé válva. Nem mintha egyébként ne akarna kimaradni ebből az egészből, azért ha már eddig eljött, nem akar védtelenül maradni hátul, várva, mi lesz az eredménye a rablóbanda kiűzésének. Nyomasztják azok a képek, amik balsejtelemmel töltik el őt, és ezeket képtelenség legyűrni, bármennyire is szeretné, ugyanakkor félelmét valahol jogosnak is találja. Fél karral bóklászni egy veszélyes közegben nem a legszerencsésebb, és ha képes is az alakváltásra, nem kifejezetten mutatná meg másoknak erejének ezen részét.
A kantárszárat finoman megrántja, megállítva a lovat, távolról már látva a tábort, amit célpontjául választott a törzs. Ránéz a vezetőre egyfajta tanácsot várva, mégis mihez akar kezdeni, és ő már azonnal osztogatja is a parancsokat. Pusztán néhány szóból az összeszokott csoport azonnal megérti, mit és hogyan kell cselekedniük, hova kell sorolniuk, ő pedig tisztességesen elhatárolódik egy kissé, hogy ne legyen a harcosok útjában, és mindettől keserűvé válik a szájíze. Határozottan nem tetszik neki az, ami készülőben van, érez valami nagyon rosszat a zsigereiben, valamiféle veszélyt, amire figyelnie kéne, de fogalma sincs, mégis miként érhetné el őt mindez. Ráadásul annyira nyomasztja, hogy még nevének kijavításával sem törődik sokat, nem szeretve, ha olyanok becézik, akik nem ugortak át egy bizonyos ismeretségi szintet.
A csapat hamarosan elvágtat, a leendő csatatér közepe felé az állatokkal együtt, teljesen elveszni látszó nyugalmát igyekezve megtalálni a farkas nemes alakjában. Eleinte ez aligha sikerül neki, és ennek megérzését a kanca nyugtalan toporzékolással tudtára is adja, mire barátságosan végigsimít a nyakán, majd finoman meglapogatja.
- Sajnálom, igyekszem nem aggódni - mondja halkan, tekintetét a foltos jószágról visszavezetve a ragadozóra, ami békésen várakozik a helyén, hallgatva és figyelve a környezetét még talán helyette is. Megmosolyogja egy kissé, ahogy eszébe jut az először látott erdőkerülő megjelenése, enyhe nosztalgiába ringatva magát dőlve hátra, támaszkodva a nyereg hátsó részén, az eget kémlelve. Egy pillanatig elhiszi, hogy valóban visszanyerte békességét, de aztán hamar fájdalmasan hunyja be a szemeit, megrázva a fejét, saját magával is tudatosítva, hogy nincs értelme áltatni magát. Továbbra is nyomasztja a mostanában igen erősnek bizonyuló hatodik érzéke, mintha csak állatként kóborolna, úgy szimatolva ki még azt is a fokozott félelemtől, ami nem létezik.
Beletörődőn fújja ki a levegőt, újra vizsgálgatva a farkas alakját, ám ahogy ráemeli pillantását, nyomban egy lövés éri azt. A lélegzete bennszakad, ahogy az őrjítő rettenetre összeszorul a szíve és a torka, ám alatta a hátas nem hagyja sokáig gondolkodni, ahogy felágaskodik ijedtében, hangosan felnyerítve, és mivel bolond módon leengedve a védelmét, combjaival sem szorította a ló oldalát, keményen esik a földre a hátára. Néhány keserves másodpercig nem kap levegőt, és mire sikerül légszomját eloltania, kínlódva, de a veszélytől annál sietősebben kelve fel, hátasa már sehol sincs, mégis riadtan keresi, hiszen a menekülésre jelenleg az az egyetlen esélye, közben négykézláb hátrálva. Az irány hamar megváltozik, mikor maga mögé pillant, kétségbeesetten keresve egy kijáratot, egy egérutat, hiszen mögötte is ugyanúgy van egy alak. A hirtelen jött pánikban elindul előre, a másik veszélyforrás felé, gondolatai zsonganak, káoszba fullasztva mindent, eltűntetve a használható és tervszerű megjegyzéseket a felfordulás tengerében. Nem találja a logikus lépéseket, fogalma sincs, mit is tehetne, és csak reszketve mászik vagy csúszik ide-oda, mikor melyik testrészével képes megtartani magát. Tekintete cikázik mind a négy támadója közt, el nem tudva dönteni, kit nézzen.
- Mi... Mit akartok? - préseli ki magából nagy nehezen a kérdést, hangja szánalmasan reszket, mintha nem is saját magát hallaná. A szíve gyakorlatilag a torkában zakatol, és már tudja, bármilyen kellemetlen is legyen, most lesz fogoly. Túl nagy az erő- és látszámkülönbség, felvenni a harcot értelmetlen, ugyanis ha még egy íjász is megbújik valahol - márpedig megbújik -, akkor végképp halottnak könyvelheti el magát a legrosszabb esetben.

(Lash)

-Na vajon mit, azok ott kinyírják a csapatom. Én meg ellopom a boszorkányukat. Szóval semmi heveskedés elfecske velünk jössz. És meglátjuk mennyit érsz. Ugyan is kárpótlást akarok a tetteidért. Szóval semmi kiabálás semmi zűr, mozgás vagy itt levágunk. Biztonság kedvéért kössétek be a száját és a fegyverét vegyétek el tőle. Mást úgyse tud tenni.
Ezzel lezárta a kérdést, téged megragadnak lefegyvereznek és bekötik a szád. Majd a lovadra fektetnek és elindulnak délre (bár nem tudom mi van arra majd a mesélőt meginterjúvolom e témában) Szóval délfele veszitek az irányt egyre messzebb a nomádoktól és a csendes pihenődtől. A pihenők viszonylag hosszúak és eddig téged nem bántottak a kis csapat 7-ből áll veled együtt. A lovaik túlterhelve fáradtan isznak a helyi tónál. És lassan esteledik.

Egy pillanatra megugrik a szemöldöke, mikor boszorkánynak titulálja az idegen, de nyomban meg- és összehúzódik, tudva a helyét, ami most nem a legkedvezőbb rá nézve. Sokat ugyanakkor nem tehet, csupán hallgat végig, próbálva csillapítani tagjainak remegésén, igyekezve határozottan a főnöknek tűnő alak szemébe nézni, de bármennyire igyekezzen az elrejtésével, biztosan kiolvasható tekintetéből a kétségbeesés és félelem, az aggódás saját élete iránt, és mindezeket csak fokozza a fenyegetőzés. Határozottan nem akarja felhúzni őket, hiszen bármilyen káosz is legyen a fejében, azt mindenképp látja, hogyha egy rossz, nem tetsző mozzanatot tesz, könnyen az életével fizethetne érte. Arra pedig már nagyon vigyáznia kell.
Biztosan tisztában vannak ezek a banditák tudásának egy részével a korábban produkáltak után, így magasfokú elővigyázatosságra számít tőlük, ám kissé talán ugyanakkor alábecsülik az utóbbi szavakból kiindulva, de nem akar kötekedni. Mindig is azt akarta elérni, hogy gyengének tekintsék, a gyengébbnél is gyengébbnek, hogy aztán meglepetés érje őket, mikor elfajulna a helyzet, ő pedig kitörhet a szorult helyzetéből. Itt azonban nem segít a meglepetés, vagy túljár az eszükön valamilyen zseniális módon, vagy rákényszerül arra, hogy hagyja magát elsodródni az árral, utóbbihoz azonban nem kifejezetten fűlik a foga. Gondolkodnia kell, óvatosnak lennie, majd cselekednie, mielőtt azonban kellőképp megnyugodhatna ehhez - hiszen életben hagyják addig, amíg nyugton marad -, a csizmájához nyúlnak, és tapogatás nélkül halásszák ki belőle a tőröket, mintha átláttak volna az anyagon, mire fájdalmasan lesüti a szemét. A minimális fizikai önvédelemről ennyit, noha képzett harcosokkal szemben aligha érhet bármit.
Keze ökölbe szorul, ajkait összepréseli, nem merve felnézni, megalázottan tűrve, hogy aztán a sokadik próbára, némi erőfeszítéssel és talán egy kisebbnek mondott büntetéssel fogai közé szorítják az anyagot, amit a tarkójánál görcsbe kötnek. Fájdalmasan felszisszen, mikor a haját is sikerül belekötni, kellemetlen feszülést érezve fejbőrén így, ám ezen és egy szenvedő ábrázaton kívül mást nem reagál, hiszen továbbra is köti őt a félelem. Volt már kiszolgáltatott helyzetben nem egyszer, többször került a megalázott szerepébe, és ez talán nem is fogható a korábbiakhoz - vagy akár Déloshoz -, viszont az elmúlt időszak boldogsága és biztonsága után legszívesebben sírva fakadna, olyan hirtelen éri a váltás. Egy gondolatfoszlány erejéig még az is megfordul a fejében, hogy értesíti Viridielt, de hamar lemond róla, tudva, hogy feladata van, illetve nem akarja bajba rángatni, olyanba, amit végső soron ő okozott saját magának. Nem szeretné társát veszélynek kitenni, és míg ő jelenleg egy értékes alaknak számít, a férfit valószínűleg gondolkodás nélkül leszúrnák. Nem szólhat neki semmiképpen sem, saját magának kell megtalálnia a kiutat, mint ahogyan azt a futár előtt tette, noha akkor jóformán minden kapcsolatteremtéshez köthető cselekedetet hanyagolt, így ehhez hasonló problémák sose merültek fel.
Ha lehetősége van rá, akkor a haladás közben inkább rendesen felül a lóra, kényelmetlennek találva a zsákként való fekvést. Elmenekülni úgyse tud, elvégre körbeveszik őt, na meg a kantárszár sem nála van, ezeket figyelembe véve pedig végképp esélytelen a szökés, amit talán a banditák is belátnak. Átváltozni itt és most nincs sok értelme, mivel egyetlen preciz mozzanattal levadászhatják őt, de valamikor a közeljövőben mindenképp meg kell szöknie. Keresi a lehetőségeket, és bár a puszta bebizonyította, hogy megannyi kincset és lehetőséget rejt, nem játszhatja el most ugyanazt. Tudni fogják, hogy ő csinálta, és akkor az ugyanúgy a halálához vezet.
Néha, mikor zsákutcába fut egy-egy ötletével, erősen ráharap a szájában lévő textíliára, egyre jobb lehetőségnek látva, ha kivárja az estét, amikor állatként nyomtalanul eltűnhet, illetve a banditák többsége is elalszik. Ő azért igyekezett az út közben pihenni, bár szemének behunyásán kívül nem sok eredményt ért el - dolgozik benne az aggodalom, a feszültség, és képtelenségnek tűnik ilyen körülmények közt a hatásos feltöltődés.
Noha néhány kérdést feltenne, beszédkészségének ideiglenes elvételével egy-egy megjegyzést sem tud nekik címezni. Tudna segíteni rajta, hiszen hátrakötni a kezét aligha tudták, ezért nemes egyszerűséggel kioldhatná a tarkójánál lévő görcsöt, de nem szeretné, ha ezt engedetlenségnek kikiáltva el kéne szenvednie a következményeket. Jobb híján lecsúszik a kancáról, hogy a földön üldögélve figyelje a továbbiakat, kivárva a neki kedvező pillanatot, igyekezve megfigyelni azt, kinél milyen felszerelés található, és a mozgáskultúrájukból nagyjából megállapítani, milyen személyiséggel rendelkeznek. Elég sokat segíthet, ha meg akar szökni, a mozgás és beszéd pedig igencsak árulkodó.
Éjszaka pedig cselekszik.

(Lash)

Az van hogy te épp nem vagy jó fogoly hisz önkéntesen szállogatsz le a lovad hátáról. Ezt egy erősebb pofonnal jutalmazza az egyik rabló, akinél jelenleg egy tőrt és egy viszonylag kidolgozottabb rövid kardot látsz. A főnök vitába keveredik a pofozkodóval, de a végén rád dörren.
-Ne próbálkozz fölösleges dolgokkal, mindenképp túladunk rajtad csak a kérdés hogy kedvesek leszünk e hozzád avagy sem. Ez mindössze rajtad múlik nem rajtunk. Na jó-nevet fel a javarészt a te cselekedeteid határozzák meg mennyire leszünk kedvesek hozzád. Így félkézzel ugyan nem érsz sokat, de tudunk valakit akit érdekelhetsz. Szóval légy engedelmes kislány és túlélheted ezt a kis túrát velünk.
A szeme egyértelművé teszi mire gondol majd a tábor verést irányítja, kedves pofozkodó meg rád vigyáz és kiböki a kezed állapotát pontosabban azt a 3 apróságot. Mivel sosem látott ilyet ezért eléggé meglepődik, durván kihúza a szádból a pecket és rákérdez.
-Ezek mi a fenék, mi a túrót műveltél magaddal. -Majd a válaszod után vissza teszi a pecket és a főnök elé rángat immár mint egy fura terméket és újfent vitába keverednek miattad. Mégpedig azon témában hogy te el vagy átkozva és csak bajt hozol a fejükre. A fönök be mos egyet a vitázónak és közli vele.
-Vagy befogod vagy kinyírlak és csak 4 osztozunk a zsákmányon. Te döntesz hogy kussolsz vagy meghalsz.-Rád néz- te meg jobb ha nem tervezel butaságot most nőt meg az értéked.
Utasítja egy másik emberét hogy téged kössön egy vastagabb fához amíg pakolnak mert a társuk elgyávult miattad, az köp egyet és a fák közé rohan. Amúgy az este csendesen tellik. Nagyon nem látsz náluk más fegyvert kivéve egy elf íjat egy fiatal srác kezében.

Azért remélte, hogy a lovon való helyezkedéséért nem fog kapni semmit, de hamarosan olyan pofon vörösíti ki az arcát, hogy meglepettségében az ütés erejétől még el is esik. Fájlalva orcáját nyúl a pár pillanatig égő felülethez, kérdő daccal és elégedetlenséggel nézve fel arra a rablóra, akinél már ennyitől elpattant valami. Ezt szinte azonnal felváltja egy vita, aminek se elejét, se végét nem látja, sőt, nem is igazán érti, mire megy ki, csupán a végeredmény tiszta: maradjon nyugton, ahogyan az egy jó fogolyhoz illik. Egy ideig ezt mindenképp be fogja tartani, ugyanakkor nem áll szándékában végig ezekkel a gazemberekkel tartani, hanem amint lehetősége nyílik rá, rohan vissza kedvese biztonságot nyújtó karjai közé.
Az ellenséges szikrát képtelen eltűntetni tekintetéből, miközben hallgatja a további szavakat, egyértelműsítve, újra egy portéka szerepét fogja betölteni az elkövetkezendő idő alatt. Fogalma sincs, mégis ki az, aki egy boszorkányt megvenne - netalán egy inkvizítor? -, de nem akarja kideríteni, ki várja őt. A veszélyérzet nem múlt ugyan, de az utazás hossza és monotonitása miatt képes tisztán gondolkodni, így az eltelt idő ennyiben hasznosnak bizonyult. Nem szeretné túlságosan elnyújtani ezt a kis vándorlást, ugyanis az meg nagy valószínűséggel Viridiel aggódásához fog vezetni, mivel nem ígért neki több távollétet két hétnél.
Vesztegen üldögél tovább, keresgélve a mágia finom szálain keresztül, kit hívhat segítségül. A lovakat hiába szólítaná, túl fáradtak ahhoz, hogy kérését teljesítsék, ebben biztos, így más megoldást kell keresnie. Ha esetleg az éjszakai szökési kísérlete sikertelenül záródna, akkor lehet, megkérhetné egyiket-másikat egy kis heveskedésre, hátha...
Gondolataiból a rá vigyázó férfi rángatja fel a szó legszorosabb értelmében, és ahogy kirántja szájából az anyagot, érzi, hogy néhány hajszálát ki is tépte azzal a lendülettel. Fájdalmasan dől előre, simogatva a lüktető pontokat, hallgatva közben a kérdést, aminek elhangzása után feltekint rá. Először a fertőzés kiaknázása jut az eszébe, ugyanakkor abban benne van a csapda, hogy végeznek vele, nem pedig magára hagyják itt, a semmi közepén...
- Egy átok, ami jó esetben néhány évtized alatt fel fogja emészteni a testemet. Rosszabbikban sokkal rövidebb időn belül... Látod, karom már nincs - válaszol a tőle telhető leghatározottabban és legmeggyőzőbben, és magában elmormol egy hálálkodó imát, hogy nem erről van szó. Legalábbis nagy valószínűséggel nem ez fog bekövetkezni...
A pecket a következő pillanatban visszatömik a szájába, meglepettségében félrenyelve tőle, és nehézkesen köhögve vánszorog a férfi után, aki karjánál fogva rángatni kezdi őt. Nem sok jót ígér mindez, de egyelőre a saját megfulladását kell elkerülnie, hamarosan pedig csillapodik az állapota, és már csak tüdeje kellemetlenségét érzi csupán. Hidegen követi az újabb vitát, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy úgy beszélnek róla, mintha ott sem lenne, az ütésre ugyancsak meg sem rezdül egy izma sem. Vannak itt rések, és ha összeszokott is a csapat, jócskán más elvek irányítják őket, noha beszéd híján továbbra is nehéz kipuhatolni, mivel is lehetne felszítani a tüzet. Az viszont igencsak biztató, hogy az eddigi felügyelője igencsak kétkedik megtartásának helyességében, és talán az átkozottság elképzelését tovább is viheti valahogy. A természet támogatja őt, és talán ki tud préselni magából néhány kreatív húzást, amivel a többieket is megriaszthatja.
Érdeklődve vonja fel a szemöldökét, mikor értékének növekedésére kerül a sor. Azt hitte volna, hogy ezzel még jobban csökken az ár, amit adnának érte valamelyik feketepiacon, de nagyon úgy tűnik, hogy tévedett. Ugyanakkor ez egy vonzó lehetőség is lehet, hogy kiderítse, mégis mi történik vele, hiszen ez azt mutatja, valakit érdekelnek ezek a dolgok, noha nem feltétlenül lenne érdemes megkockáztatni. Egy biztonságosabb út még mindig kedvezőbbnek tűnik a számára azzal a személlyel, aki egy életre megváltoztatta őt.
Újra ráncigálni kezdik, ezúttal egy fához, ahova kikötik - ami a legrosszabb döntés a banditák részéről, de ezzel is megbizonyosodhat arról, hogy nincsenek tisztában erejével -, figyelve mostani felügyelője minden mozzanatára, kíváncsian követve cselekedeteit és apró mozzanatait. Némi megkönnyebbülésére szolgál, hogy az átoktól tartó férfi elrohan, ezzel is csökkentve a csapat létszámát, megszökésének esélyét pedig növelve, bár ebben a helyzetben nehéz lesz bármit is tenni. A banditáknak jó rálátásuk van erre a pontra, így az állattá változást nem kockáztatja meg, ráadásul nem is biztos, hogy kiférne, olyan szorosan tart. Esetleg a fa ágai és gyökerei szétfeszíthetik a kötelet, ezzel talán érdemes lesz kísérleteznie, ám furdalja őt a kíváncsiság, és kezdi kétségbe vonni, mennyire lenne értelme kihagyni egy jónak tűnő lehetőséget. A biztonság elsőbbséget élvez, ugyanakkor ha ezt esetleg el tudják tűntetni valahogyan, kedvesére sem fogja a frászt hozni, és akár el is hallgathatja előle. Ahogy azonban megfogalmazódik benne ez az elképzelés, helytelennek ítéli, és finoman meg is ingatja a fejét. Amikor aztán felnéz, hogy újabb terepszemlét tartson, megpillantja az igazán ismerős íjat. Hogy tulajdonosa figyelmét felkeltse, beszéd helyett érthetetlen hümmögésbe, morgásba kezd, reményei szerint kivéve a szájából a ruhaneműt, lehetőséget adva ezzel, hogy egy kicsit beszélgessen. Legrosszabb esetben megint kap egy pofont, akkor viszont a fa erejére fog hagyatkozni...

(Lash -nos kezdődik az igazi móka)

A fához kikötöznek, és elrendezkednek a harcosok, aludni térnek csak a fiatal íjász marad ébren az ismerős íjjal, ami egyre jobban kezd riadót fújni a fejedben de nem tudod hova tenni egyelőre. De ne siessünk előre, már ő is észrevette a testbeszéded, nem csak a morgásod a csomó mögül. Arcára mosoly szalad, de nem az a kedves mosoly, inkább az a mosoly ami jelzi hogy valaki megfog halni. Leveszi a szádról a kötést.
-Csak suttogj úgy is hallom egy hangos szó vagy kiabálás és elvágom a torkod. Még hogy átkozott lennél. Ezek a bolondok akkor se vennék észre az átkot ha rajtuk lenne. De miket is beszélek hisz már rajtuk van-kuncog fel csendesen.-De haljuk mit szeretnél kicsi tünde és mit keresel erre felé ahol nos nem sok élet van a számodra.

Határozottan nem tetszik neki a mosoly, ami a fiatal fiú arcára kúszik, de jelen helyzetében rengeteg másra is ugyanígy mondhatná, mennyire nincs ínyére. Megemberelve magát tartja a határozott és enyhén ellenséges tekintetet, meg nem szakítva a szemkontaktust még véletlenül sem, igyekezve felépíteni azt a látszatot, hogy a kezdetekkel ellentétben nem a megriadós fajta. Szemeit összeszűkíti a fenyegetőzésre, amit bár tudatosít, egyre kevésbé hat rá rémisztően, mivel tisztában van azzal, hogy kell nekik valamire, így amíg ezeket a minimumokat teljesíti, bántódása nem fog esni - leszámítva azt a néhány pofont, de kapott ő már rosszabbat is. Ennek köszönhetően kevésbé fél, de továbbra sem bízza el magát, meggondolatlanul pedig esze ágában sincs cselekedni, ráadásul most nincs semmi, ami miatt elvakulhatna.
- Mintha riadóztatni próbálnám az egész tábort, hátha máglyára dobnak... - sziszegi mogorván, aztán magasra ugrik a szemöldöke, mikor az átokról kezd el beszélni. Az érdeklődés és értetlenség keveréke látszódik arcán, amit fokoz a halk nevetés, kissé zavarossá téve az eddig történteket és azok értelmét. Titkolni se tudná a másik, hogy valami nincs rendben sem vele, sem a szituációval, és ha először azt is hitte, hogy naivabb lesz fiatalságából és esetleges tapasztalatlanságából kifolyólag, nagyot tévedett. Enyhén a háttérben tevékenykedő, bábokat irányító személynek tűnik már ennyitől a számára, akinél egy-egy nagyobb esemény szálai összefuthatnak, és ez sokkal ijesztőbb, mintha puszta erővel próbálnának hatást gyakorolni rá. Az ilyen személy sokkal rémisztőbb, mert nem tudja az elf, mi lesz a következő lépése.
- Nem közéjük való vagy a szavaid alapján - beszél csendesen és távolságtartón. - Hova akartok vinni és mi ez az átok, amiről beszélsz? - Megacélozza magát és arcvonásait, menekülve a megrendíthetetlenség maszkja mögé.

(Lash)


Elmosolyodik, a szemeiben egyszerre látsz őrületet, gyilkos vágyat, és igen éhséget.Oda guggol hozzád. Keze végig csúszik az arcodon és a testeden, majd meg áll a karodnál a három rügynél. Azokkal kicsit eljátszik, megszaglássza őket, és elégedett hangon felnevet kicsit nőiesen de mégis férfin hangon.
-Riadóztatni mi? Ezek akkor se kelnek fel ha magam alá gyűrnélek és a kedvemet tölteném veled. Bár vonzó nő vagy sajna más az ízlésem. A te egyik szerencsédre. És hogy én ezek közé az alsóbbrendű férgek közé? Ugyan húgi- ül az öledbe egy sötét elf nő -akkor se kezdenék ilyenekkel ha maga a nagy és féreg Uráldur adná parancsba, bár most ez a helyzet de megérte mert a karomba pottyantál kicsi lány. Szóval azt kérdezed milyen átok, hát majd reggelre meglátod. -Csókol meg és ízleli meg a bőrödet a nyelvével.-Erős mágia, egy gyenge testben végre egy édes kis falat. Na de térjünk a lényegre hogy ez a buggyant hova akart vinni nem tudom és nem is izgat. De ha jó kislány leszel megválaszthatod a haláluk módját. Van mondjuk három opció. -Tartja fel az újait.-Az első az hogy álmukban megölöm őket a mikéntet te választod késel kardal íjjal tök mindegy csak pusztuljanak el. A második hogy felkötöm őket a fára fejjel lefelé és szép lassan megnyúzom őket pár emléket azért kimetszek belőlük de a lényeg itt a szórakozás. A harmadik, az hogy felébresztem őket és kiszívom belőlük az életet. Szóval te választasz édes kicsi értékes elfem. Na mit választasz?
Bújik hozzád túl intenzíven és furán.