A meglepődés nem kölcsönös, mert az orkok már készülhettek egy ideje erre a kis támadásra.
Bár nem vagyunk ellenségek, ezeknél az agyarasoknál sosem lehet tudni épp kihez húz a szívük vagy inkább az érdekük. Nem igazán egységesek és kérdéses az a törzs, akihez ezek a nem túl intelligens „megmentők” tartoznak, épp kivel szűrte össze a levet.
Mi sem bizonyítja jobban, hogy nem igazán érdekli őket a szövetség, mint, ahogy bánnak velünk.
Erőnek nincsenek híján, így hamarosan már a talpamon állok, ahogy Lash is. Első pillantásom rajta siklik végig és úgy látom nem esett baja, legalábbis nem vérzik sehol, ami nagy megkönnyebbüléssel tölt el.
A tasli nagyot csattan és mikor már azt hinné az ember, hogy talán mégis vannak még csodák, a Vezér szavai sem töltenek el több boldogsággal, mint az előbb móresre tanított beosztottja.
- Nem vagyunk ellenségek. Szövetségesek vagyunk. Én a tünde király futára vagyok és szabadon járhatok az orkok népei között. – próbálom kirántani magam az engem lefogó ork kezei közül. – Az éjelf szukát megtarthatjátok, csak előtte nyírjátok ki. Ez egy démon és gyilkos, ahogy te is mondod. Most is más vére szárad rajta. Nagyon köszönjük, hogy megszabadítottatok tőle, de nem ejthettek foglyul minket.
Igyekszem Lash mellé küzdeni magam.

Nem kell sokáig várakozniuk, de az annál nagyobb hatást gyakorol rá. Bár nem túl jó érzés kemény felszerelésén feküdni teljes kényelmetlenségben, a féktelen harag lassacskán húzódik vissza, miközben egyre nagyobb teret nyer magának a nyugalom. Viridiel illatát a biztonsággal azonosítja, és akármennyire is leizzadt a sietségtől és feszültségtől, ugyanúgy csillapodik állapota. Légzésének zaklatottsága is eltűnni látszik, ruháján a szorítás gyengül, majd vesz egy mély levegőt, félig elengedve dühét, aminek helyébe a kimerültség költözik testének minden egyes apró fájdalmával és lüktetésével együtt.
A hirtelen rántás felrázza őt a kezdeti bódulatból, ami miatt a súlyos léptek aligha váltanak ki belőle veszélyérzetet, és néhány bizonytalan lépést kénytelen megtenni, mire megtalálja és visszanyeri egyensúlyát. Halántékához nyúl, megdörzsölgetve egy kissé, ahogy látásának fókuszát ismét elveszti, némi koncentrálás után azonban újra rendben minden az ottani szúrást és egyre nehezedő szemhéjait leszámítva. Megérezve Viridiel figyelő tekintetét, ráemeli pillantását, egy halvány mosolyt erőltet magára, és ez talán biztatólag és megnyugtatólag hat rá. Feleslegesen ennél több aggodalmat nem akar okozni, és amíg fogyatkozó erejéből telik, kitart.
Nem igazán hallgatja a beszélgetés menetét, az sokkal jobban foglalkoztatja, hogy képes legyen állva maradni és lerúgni magáról a tompító békesség és biztonság láncait. Nem pont most kéne beleringatnia magát ebbe, tudja jól, hiszen megeshet, hogy egyik bajból csöppentek a másikba, bár az orkokkal kapcsolatban igencsak pozitív véleménnyel van az érte tettek miatt. Védelmét ugyanakkor semmiképpen sem szabad lejjebb engedni, hanem újra fel kell szítania a hátrahúzódó őrületet, de ez tagadhatatlanul nehezebb, hiszen fizikai valója is egyre inkább érezteti vele, ezek voltak az utolsó megváltónak szánt cselekedetei mára. Tekintetével ugyanakkor nem tudja figyelmen kívül hagyni jobb vállát, amit bár fed a köpeny, a szemfülesek, azaz a közelben lévők közül egyedül Viridiel, biztosan ki fogja szúrni az apró dudorokat már csak azért is, mert meredten bámulja. Mondjuk ismeri minden egyes vonását és görbületét, így sokáig egyébként sem maradhatna rejtve az elváltozás, amiről még nem mesélt, nehogy még nagyobb pánikba kergesse. Ő így is épp eleget aggódik és gondolkodik, mégis mi lesz Természet Anya újabb cselekedetének gyümölcse, de ha egy sötételfnek kell, nem ígérkezik jónak, legyen akármilyen természetes és növényszerű.
A démoni szerzet emlegetésénél emeli meg fejét csak, és úgy végigrohan rajta az indulat, hogy vonásai megkeményednek, egész teste megfeszül, tekintetében pedig ott izzik a vágy, hogy viszonozza szívélyes tetteit. Csak vissza akarja fizetni az eddigieket, tudva most már biztosra, hogy úgyse fogja bántani, mert kell neki az, amit kapott. Hogy üres fenyegetőzés volt csupán megölésének kijelentése. Ugyanakkor azzal is tisztában van, hogy bátorsága csak egy darabig marad meg, hamarosan elpárolog belőle, ha ennyi behatás nem volt elég a maradandó változáshoz.
Teste nem bírja elviselni a további feszültséget és megpróbáltatásokat, amiből az utóbbi időben megint nagyon sok jutott ki, így akaratlanul is ellazítja izmait, újabb lépésekkel keresve meg azt a pozíciót, ahogyan a legkönnyebben tudja megtartani magát.
~ Biztosan rád ijesztettem az előbb, így ha szeretnél majd kiosztani érte, vállalom ~ üzeni, és még ha ez közel sincs a lukoili esethez képest, valamiért mégis párhuzamokat von az ottani kalandjukkal.
Vélhetően nem fogják csak úgy elengedni őket, királyi futárság ide vagy oda, így ha elindulnak, egy darabig biztosan képes menetelni, de nagyjából egy fertályóra után megint szétcsúszik előtte a világ, és ezúttal nem akar helyreállni. Ha Viridielt mellé engedik, illetve nem rángatják úgy, mint egy igazi foglyot, akkor ügyetlenül kapaszkodik társába, mielőtt az álldogálás is komoly kihívásnak bizonyulna. Ha nincs arra lehetősége, hogy kedvesére támaszkodjon, egy darabig még lépdel, de egyre bizonytalanabbul, mozgáskoordinációja is szétesik, így hamarosan egy rosszul megtett lépéssel esik a földre. Innentől vagy a hajánál fogva húzzák, vagy viszonylag normális körülmények közt viszik.

Lash Viri

Az orkok a fejetek fölött fojtatják a vitát mindaddig amíg Viri meg nem említi a munkáját, erre a csapat esze és vezére kétkedve reagál ezt szóvá is teszi.
-Ha te futár vagy pláne elf, mé van olyan hajad mint neki-tolja előre az eszméletlen Ale-t-erre válaszolj kicsi futár. Vöröske legalább, megpróbálta megcsapni ezt itt szóval ő okés és te? Azt láttuk hogy védted de ettől még lehetsz kicsit fura self, szóval bizonyítsd.
Nem nehéz amit kér, és igazából a hajad színe nem a te sarad ezt a mesélő tudja de az orkok nem. Némi huzavona után amit a magyarázatod talán enyhít, elindultok arra amerről Lash érkezett. Nem séta tempóban, de nem is rohanva. Amint kiszúrják Lash gyengeségét, a szokásos megvetés nélkül amit elfekre pazarolnak ha gyengébb náluk az egyik fura de tisztelettel veszi a karjába. Talán a karja miatt, bár ez esélytelen talán a tette miatt ami ilyen állapotban sokkal több embert illetve elfet kíván normálisnál de jobban kedvelik. Na persze ez nem jelenti azt hogy ne csapnák le ha akarnák de az erőt és a bátorságot az orkok sokra tartják, és ha egy nyomorék képes a harcra ami náluk nos tiszteletet hoz. Lashnek nem sok gondja van az utazás alatt hisz gyakorlatilag olyan érzés így utazni mintha a szülője karjában pihenne gyerekként. Viszont pontosan tudja hova tartotok hisz az irány egyértelmű. Alig 1,5-2 órát futsz Viri az orkokkal amikor egy nagyobb csapat orkot látsz meg táborozni, egy farm körül. A házból sírás, és beszéd hallatszik ki. Egy kis testű a többihez képest gyengébb ork lép ki, ruházata sámánként azonosítja és a fejét rázza Kicsit balra két ork fekszik holtan az egyikben Ale láncos pengéje, a falnál további sérültek támasztják a falat. Amint kiszúrnak titeket lerohanják a csapatot. No nem támadnak, csak a szukából akarnák kiverni a szuszt. Rátok furán néznek de a vadászok vezetője a védelmébe vesz titeket, am,ely szerint ellenfelei vagytok a nőnek. És te nos egy elrabolt elf király futára vagy, ezen sokat röhögnek. Lasht a sámánhoz viszik, téged a sereg vezetőjéhez be a házba. Odabent egy termetes ork űl a család felnőttjeivel szembe és dühösen csapkodja az asztalt.
-Megmondtam emberek mostantól hagyok itt védelmet nem játsszuk azt hogy ti itt meghaltok a nélkül hogy mi ölnénk meg titeket-erre kicsit fehérek lesznek a család tagjai-Nem azért dolgoztok ilyen keményen hogy ne vigyázzak a jó befektetésre, az a kurva megölte az egyik munkásom és pár harcosom nem fogja megúszni élve a tettét de vége a nagy engedékenységemnek. Még a végén egy másik pofátlan ork törzs lop meg akik megölnének titeket szóval őrség marad, a fiút temessétek el vagy amit akartok, a harcosaimat elviszem és törzsi szokás szerint búcsúztatjuk őket.
A vezér feléd fordul Viri
-Te ki a fene vagy és mi közöd az eseményekhez, és mit kavar ere egy self hajú elf, hű de fura vagy. Na beszélj vagy leszedem a fejed.
Lash téged a sámán vesz, kezelésbe. Ő is meglepődik a karodon, de mivel nem lát okot piszkálni azt így csak a kimerültségeddel, foglalkozik. Amint végzett veled közli hogy pihenj csak egy ideig itt lesztek amíg a selfet kivallatják és eljátszanak vele. Szóval pihenj csak.

~ A frászt hoztad rám és majd meghaltam az aggódásban, de azt tudom, hogy nem vagy felelőtlen, így eszembe sem jut téged hibáztatni. Ám ezt tényleg később fogjuk megbeszélni. ~ nézek rá gyengéden.
Természetesen feltűnik, hogy valami van a vállával, de mivel az orkok épp az orrunk előtt vitatják meg, hogy tulajdonképpen jobb, ha nem engednek minket sehová, hanem velük kell mennünk, inkább ezt is későbbre halasztom, amikor már csak kettesben leszünk és nem zavar minket senki.
- Nem „kicsi futárnak” hívnak, hanem Viridielnek. – javítom ki, mert már unom a becézgetést ettől az agyaras ostobától. – A hajam – bár nem tartozom neked magyarázattal – self mágia miatt lett ilyen és ha vennétek a fáradtságot és megvizsgálnátok a sötét tünde némbert, láthatnátok egy szép kis lyukat az oldalában, amit az én nyilam okozott. Talán pont ezért tudtátok észrevétlen megközelíteni is, mert nem volt teljesen a képességei birtokában. De ha bizonyíték kell, tessék……..
Kéréssel fordulok az egyik fához, aki a nagyszájú vezért lábát kirántja a gyökerével, aki ettől remélhetően jó nagyot esik.
Persze magyarázhatok én ezeknek a fafejűeknek, biztos vagyok benne, hogy nem fognak elengedni minket, ahogy ez is történik.
Mikor látom, hogy Lash mennyire gyenge, már mozdulnék, hogy segítsek neki, de egy nagydarab ork megelőz és felkapja, mint egy pelyhet, úgy szalad velünk együtt, mert a csapat valamiért siet és tempós galoppban indulunk arra, amerről kedvesem és a self szuka érkezett.
Mivel Lash a telepatikusan már elmondta hol tartotta a nő fogságban, nem nehéz kitalálnom, hogy a farmhoz megyünk.
Mire megpillantjuk az épületeket és a táborozó agyarasokat, már én is erősen imbolygok a kimerültségtől, hiszen több órán keresztül futottam, hogy megmentsem szerelmemet.
A növényektől hamar megtudom, még mielőtt bekísérnének a valószínűleg a csapatot vezető orkhoz, hogy mi történt itt.
Nem csak a lakók vesztették el fiúkat, de az agyarasok is megsínylették a self nő dühét, így nem csodálom, hogy annyira meg akarták találni.
~ Próbálj meg pihenni szerelmem, nem hiszem, hogy bántani akarnának. Nekik az éjtünde kell és mi nem vagyunk az ellenségeik. ~ biccentek Lash-nak még utoljára, mielőtt elválasztanak minket, de valószínűleg ezt s is tudja már, bár amilyen állapotban van, nem biztos, hogy egyáltalán eszébe jutotta a fákat faggatni.
Szó nélkül hallgatom végig az termetes ork dühöngését és ebből az is kiderül, hogy valahogy ez a törzs itt megvetette a lábát és ezek az emberek is nekik dolgoznak. De nem tűnnek rabszolgáknak, ami eléggé meglepő és még védik is őket. Sokat fejlődtek, hogy gyarapítsák vagyonukat úgy látszik.
Aztán semmivel sem kisebb lendülettel és vehemenciával felém fordul a vezér.
- Hűű, de sok kérdés…… - jegyzem meg a saját beszédét utánozva. – Bár az embereidnek már jórészt megválaszoltam, de csak jól szórakoztak. Ha királyom fogságban is van, én akkor is az udvarunk futára vagyok és éppen egy küldetésen voltam, mikor kiderült…ke…társamat – nem akartam az orrára kötni a kapcsolatunkat, míg nem vagyok benne biztos, hogy mit akar, - megtámadta az a self nő, akit ti most elfogtatok. Épp találkoztam velük, amikor befutottatok. És semmi fura nincs bennem, a ti hajatok sem egyforma, az enyém kicsit világos, de ettől még semmi közöm a selfekhez, ők a gyűlölt ellenségeim. – mondom hidegen. – És, hogy most már ezt tudod, szeretnék elmenni a társammal.

Bocsánatkérőn mosolyodik el, de csak halványan, egy darabig tartva a szemkontaktust, enyhén elpirulva a gyengédségtől, ami végképp visszazárja ketrecébe a benne rejtőző gyilkos szörnyeteget. Elmondhatatlanul jó érzés újra biztonságban hinni magát az elmúlt egy nap rettegése és terrora után, elképesztően megkönnyebbülve és elgyengülve, ahogy a mozgásra bíró indulatok és heves érzelmek eltűnnek.
Némileg szélesedik a mosolya a kioktató hangnemre, amit Viridiel megüt, és lehajtja a fejét, mielőtt észrevehetővé válna ez. Akaratlanul is arra gondol, mennyire szórakoztató lesz néha-néha a ráaggatott jelzővel piszkálni, de visszatereli elkalandozó képzeteit, mielőtt ennél is jobban elengedné magát. Szemei előtt kell tartani, hogy az még egy jó idő, mire ismét normálisnak mondhatnak mindent, biztonságosnak és megszokottnak, illetve fogalma sincs, erre az egész éjszakára mennyire akar majd a későbbiekben emlékezni a mostani jó pillanatok ellenére is.
Ha Viridiel csínytevése sikerül, szája elé kapja a kezét, vállait ösztönösen húzza fel, megpróbálva a fejét bedugni közéjük, igyekezve elfojtani a nevetést. Halk kuncogásféle mintha hallatszódna felőle, de testének enyhe remegéséből, tekintetének vidám csillanásából egyértelművé válhat bárki számára, hogy kifejezetten szórakoztatónak találja az eseményeket, csak aztán nehogy baj legyen belőle. Mondjuk abban az esetben ő szólítaná meg a növényeket.
Megfáradt sóhajjal engedi el a jókedvet, ami bár kifejezetten üdítően hatott a folytonos és szorongató félelem után, attól még rátelepszik annak maradéka, indulásukkal pedig hamar kiderül, hogy nem fogja bírni az utazást. Zavaros látása ellenére is felfigyel az orkra, teljesen másfelé vezetve a kezét, hogy ellökje emelő karjait, halkan azt motyogva, bírja még, önkéntelenül esve aztán bele az izmok közé. Valahol a tudatosság és tudatlanság határán mozog, néha elbóklászva az egyik birodalomban, aztán a másikban, de ténylegesen álmodni aligha mer. Teste meg-megrándul, és olyan szenvedő ábrázatot vesz fel néha, mintha elviselhetetlenül magas láz gyötörné. Vonásai csak akkor simulnak ki, mikor szemét kinyitva kémlel körbe kábán, ilyenkor keresve Viridielt, alakját megpillantva egy mosolyt intézve felé, aztán némileg nyugodtabban kuporog tovább, köpenye alatt óvatosan szorítva rá vállára, biztonságban akarva tudni a rügyeket is.
Kinyitja a szemét a zsibongás és sírás hallatára, de ha őszinte akar lenni, nem sokat fog fel sem a hallottakból, sem a látottakból. Egyszerűen nem akar semminek sem tudatában lenni, így csupán üresen kémlel, majd kimerült érdektelenséggel fordul vissza, magába gubózva, valahol mélyen tudva, hogy itt hozott meg egy számára is elfogadhatatlan döntést, engedve roppantmód önző vágyainak.
~ Majd ha velem leszel ~ válaszol tömören, aztán helytelenítve a téma gyors lezárását, folytatja: ~ Majd ha velem leszel, elég nyugodt leszek hozzá, most nem fog menni. Kimerült vagyok, de nyomasztanak az események, az álmaimat pedig kísérteni fogják. Nem akarok tovább félni. ~ Halványan van jelen a férfi gondolatai közt, köszönhetően a kimerültségnek és az enyhe elzárkózásnak, ami a bűntudatból és rettegésből fakad. ~ Majd mondd meg, mennyien haltak meg ~ teszi még hozzá hirtelen, nem tudva teljes egészében kizárni a külvilágot.
A sámánnál bénán és nyomottan üldögél addig, ameddig kell, levéve a köpenyét, hogy láthassa a vállát, és mivel egyéb sérülése nincs, a további ruhadarabok maradásához ragaszkodik. Sokat a fáradtság ellen nem lehet tenni, legfeljebb az elmúlt időszak kiheverésével segíthet rajta, illetve talán egy gyógyfüves teával. Mivel nem akarja az orkok készleteit igénybe venni, na meg lehet, nem feltétlen holmi elfekre akarják pazarolni az anyagokat, odaadja az övéről lógó kisebb bőrszütyőt a sok közül, hogy használja fel annak tartalmát. Meg tudná ő maga is csinálni, leforrázni, hagyni ázni benne, de jelenleg életképtelennek bizonyul még ehhez is.
- Mivel nincs komoly bajom, odamehetek a társamhoz? - érdeklődik, mielőtt bármi rosszba vagy kelletlenbe ártaná magát, de akármilyen választ is kapjon, akkor is megy. Igenlő esetén nyilvánvalóan a sámán orra előtt, nemlegességnél akkor, mikor magára marad, kicsikarva magából némi sunyiságot, úgy téve meg a rövid távot. A növényekkel ízesített víz kezében, ujjait átmelegíti a felforrósodott edény, ezen kívül már csak kedvese közelségére vágyik.

Lash Viri

Viri a vezér csendesen bólint okfejtésedre, de makacs.
-Az oké hogy követ vagy ezt senki nem vitatja, nyugi. Az is igaz hogy nem vagytok foglyok, de a társad kimerült, és gyenge jobb ha pihentek egy kicsit nem kell tartanotok attól a pokoli szukától. Mondhatni helyhez szögeztük-ezen nem csak ő de a többi ork is röhög, és igen jól felfogott érdekükben a helyi parasztok is nevetgélnek.-Viszont mesélj mit ártottatok ennek az éjszukának, hogy fegyvertelenül is végezni akart veletek, mert oké megölte két harcosom de azon kívül jobb híján csak a lány után ment. Ez érdekes mese lehet, és ha nem titok szeretném hallani. Persze az sincs megtagadva hogy ne hallgathassátok el.
Néz rád sokat mondóan, látszik hogy érdekesnek tart titeket ha ez a nő egyenrangúként kezelt titeket. Ekkor botorkál be Lash de a folytatásra kicsit várj hisz ő is vissza van.
Lash a sámán semmire se kényszerít téged.
-Nem vagytok foglyok így ha hülye vagy és pihenés helyett lófrálnál lelked rajta. De a helyedben pihennék hisz a harcod sokat mondhatni szinte az életedet is kivette belőled.
És mivel ismerlek lófrálni fogsz pontosabban Virit keresed. Ahogy el haladsz a pajta mellett Alét látod lilára verve, két keze kiszögelve a mestergerendába és így lóg. Lábai összekötve súlyos lánccal és az üllőhöz van rögzítve. Az egyik ork a fegyverével játszik kissé szerencsétlen módon. Nevetnek a bénázásán de a szemükön látszik látták mire képes az a csöppnyi fegyver a 4 méteres vékony selyemláncon. Amint tovább mész két nagy és egy kisebb holtestet látsz letakarva, így te is összeadhatod az áldozatai számát. Maj bebotorkálsz Virihez, pár ork segít ha kéred és az egyik paraszt is hoz neked egy széket, közben a füledbe súgja hogy köszöni.

Szenvedővé válik az ábrázata a sámán válaszára, de nem azért, mert fájnának a szavai. Ha képes lenne a pihenésre, egy szó nélkül dőlne el, és már durmolna is, de fél, ugyanúgy, mint a pokol után. Ahogy egyre többet és többet tud meg a gyilkos fajról, hogy egyre több és több fenyegetést érez felőlük... Egyre reménytelenebbnek látja kitűzött céljainak megvalósítását. De vajon tényleg csak az erőszak és a fajtájuk kiirtása lehet erre a fájdalmakkal teli világnak a gyógyír?
- Elég rettegést okozott nekem az az éjtünde, hogy képtelen legyek pihenni, legyek bármennyire fáradt - reagál savanyúan, érezhetően ő sem örülve ennek, mást azonban nem csinálhat. Feltápászkodik, magára rántja a köpenyt, és bár mozdulatai továbbra is bizonytalanok, erősebb a tartása, mint a visszajövetelükkor, persze továbbra is szánalmasan gyengének hat minden, amit cselekszik.
Csendesen bóklászik próbálva a levegő frissességére gondolni, de még az is gondterhelt és halálszagú. Komoran lépked némileg figyelve a környezetére is, és mikor megpillantja a sötételf nőt, minden cselekedete ellenére sajnálatot érez iránta.
Mi ronthatta el őt ennyire?
Egy darabig elnézi az ottani társaságot, belekortyolva a kezében lévő italba, valamiért azt gondolva, biztosan nem élték volna túl. Semmi kétsége afelől, hogy Viridielt elveszíti, ha nem játszanak elég ügyesen vagy nem avatkoznak közbe az orkok, és ez még inkább elkeseríti. Elképzelése sincs, miként lehet egyetlen személy annyira erős, annyira kegyetlen, hogy képes legyen sakkban tartani két személyt, és visszagondolva a korábban rajta használt képességekre... Milyen kínzó varázslatuk van vajon még? Mit rejtegetnek még?
Nehéz sóhajjal áll tovább, de hamarosan ismételten megáll, ezúttal a letakart, mozdulatlan testek mellett. Sejti, hogy a kisebbik az a férfi, akit magával vitt a sötételf a szobába még akkor, mikor megkísérelte a szökést, gyávaságára emlékezve pedig dacosan fordítja el a fejét. Annyira egy szánalmas lény, hogy képtelen a védelmezésre, hogy képtelen egy minimális erőfeszítés megtételére is, amivel elkerülheti a közelében lévő ártatlanok halálát. Szörnyen érzi magát miatta, és gyomrában görccsel indul el oda, ahonnan először tanácskozásnak tűnő hangokat hall, közeledbe pedig megérti az elhangzottak egészét.
- Nem látom hátrányát az elmondásának, bár nem hiszem, hogy sok választ fogtok találni a miértre. A partnerem nem tud semmit, éppen külön utaztunk, mikor az eset történt, lehetőségem és időm nem volt tájékoztatni őt - ül le egy hálás mosolyt magára erőltetve, úgy nézve fel az őt kisegítő emberre, vonásai azonban hamar keserűvé válnak köszönete hallatán. - Ne köszönd, tehettem volna többet is... - válaszol halkan, lassan fordítva el a fejét, a kezében lévő teát az asztalra téve.
Inkább én tartozom hálával, hogy nem gyűlöltök gyávaságomért teszi hozzá magában, de lenyeli ezek kimondását.
Amennyire tudja, kihúzza magát ültében, egyáltalán nem akarva gyengének mutatni magát. Mintha az egész hangulat, az erősek jelenléte megkövetelné tőle is, hogy ugyanígy viselkedjen, hogy bizonyítsa: nem a semmiért van közöttük, nem jogtalan az ittlétre.
- Végig én voltam a célpontja, és végig mások életének elvételével tartott terrorban, hogy mellette maradjak és engedelmeskedjek. Az indokot erre ugyanakkor én magam sem értem, noha nincs rálátásom a képességeik tárházára - nyúl köpenye zsinegéhez, amit kiold, majd az ölében hagyja összegyűrve. Következő mozzanatként hezitálás nélkül húzza fel fölsőjének ujját, és úgy fordul, hogy jól láthassák a jelenlévők a bőrből kinövő három növényi rügyet. - Ezeket akarta. Azt mondta, addig tart maga mellett, amíg kifejlődnek, és amint megmutatja teljes formáját, az én életemet elvéve birtokba veszi a képességeimet - engedi ölébe a kezét, visszahelyezkedve a széken, de nem húzva le a ruhaujjat. - Állítása szerint az istennőnk megérintett, és emiatt sokkal másabb a kezemben lévő erő, mint az átlag erdeié, és ő magának akarja, ugyanakkor nem tudom, mi ez, mi lesz belőle és hogy miért történt. A kitépésével inkább nem próbálkoznék, ugyanis érzékeny, és ha nem is a saját bőrömként érzékelem, tisztában vagyok vele, ha valami hozzáért. Mindemellett azt sem tartom kizártnak, ha a tüdőm és a szívem körül is lennének részei - zárja le a tömör összefoglalót, amit végig kimérten és komoly nyugalommal terít eléjük. Megenged egy sóhajtást, amivel előrébb dől egy kissé, hogy kényelmesen elvehesse a poharát, újabb kortyokkal jutalmazva magát.

Újabb dührohamra, vagy gúnyolódásra számítok, ezért őszintén meglep a teljesen normális hangnem és a hozzáállása, amitől egy percig igazán megszólalni sem tudok, mert azt emésztgetem, hogy vajon mi történt. Talán valami értelmesebb tagba botlottam bele, akibe emberség is szorult?
Az, hogy a self nőn röhögnek egyáltalán nem zavar, ha lehetőségem lenne egy perc habozás nélkül elvágnám a torkát, így még az én arcomon is megjelenik egy halvány mosoly.
A következő kérdésére pedig már éppen mondanám, hogy annak az izzó gyűlöletnek és kegyetlen elképzelésének fogalmam sincs mi volt a kiváltója, de ekkor megjelenik az ajtóban egy megviselt, de láthatóan ép szépség, az én Lash-om.
Egy percig csak nézni tudom, így az egyik ember megelőz és széket kerít neki, miközben kedvesem elmondja, hogy ő mit tud
Elborzadtam attól, amit mondott, hiszen tudom, hogy mennyire érzékeny ezekre a dolgokra és a nő pont ezt használta ki. Mások életével zsarolta! Gondolom az enyémmel is vagy nem is tudom miket mondhatott neki, de nagyon gonosz dolgokat, ha kiváltotta belőle azt a dühöt, amit láttam tőle.
Aztán a döbbenettől kerekre nyílik a szemem, ahogy a karja csonkjában sarjadzó rügyeket meglátom.
Nem is tudom milyen érzések söpörnek végig rajta, de az biztos, hogy a legvégén széles mosoly ragad az arcomra és a széke mellé rogyok, átölelve szorosan.
- Biztosan Természet Anya próbál segíteni neked. Ezek – simítom meg, de csak a levegőben a sarjakat, nem merek hozzányúlni, mert nem tudom mennyire érzékeny, - gyönyörűek.
- Az a szuka nem érhet hozzád! – mordulok fel dühösen. – Nem érhet hozzá! Nem maradhat életben. – fordulok az orkhoz hideg gyilkos dühvel.

Lash Viri

A helyszín perpill túlteng a gyilkos indulatoktól, kezdve Lash haragjával, majd Viri gyilkos nyírjuk ki a ribit megmozdulásáig. És ne hagyjuk ki az orkokat bár náluk ez hétköznapi. A vezér csendesen hallgatja Lash történetét, sokszor vonja fel szemöldökét, néha kérdezne de elveti inkább.
-Érdekes esemény sorok, és biztos igazak mert nekem a hölgy akit olyan szívesen kinyírnának már okozott gondot pár éve. És lássuk be meg voltam győződve róla hogy hulla hisz el is ástam anno. De most itt van él és virul a dög. Nem tudom hogy csinálta de itt van. Régen még amikor a falvunkban éltem ez a szuka megölte a testvérem, évekig vadásztam rá, mire kinyírtam. Erre azt látom hogy kinyírja a munkásomat megöli két katonám és egy elfet kerget bolondul. Nem terveztem megengedni hogy megöljétek, legalább is egy ideig. De be kell látnom ez a ti prédátok most még ha a társaim lőtték ki. Menjünk és nézzük mennyire vagy erős egy védtelen nő megölésére.
Ha akartok mentek ha nem akkor visznek, Lash esetén mindenképp hurcipa lesz mert számítanak arra hogy összecsuklana. Beértek a korábban leírt istállóba, Ale néz rátok pontosabban csak felétek mert mint említettem lilára verték a szürke testét.
-Saját fegyver vagy kérsz valami éleset?

Fáradtan iszik teájából, csak egy pillanatra nézve fel, ki telepszik mellé, Viridiel mosolya pedig ragadósnak bizonyul. Kevésbé széles és csupán halványan fejezi ki boldogságát, amit a férfi közelsége vált ki belőle, de ott van, és már nem úgy tűnik, hogy még mindig teljes mértékben a rettegés hatása alatt lenne. Kezét indítja, hogy lerakja italát, mielőtt azonban biztonságosan elhelyezhetné azt az asztalon, a futár számára igencsak hirtelen és szorosan öleli magához, majdnem kiborítva így a pohár tartalmát.
- Ohwjaj, Viridiel, még a végén kiöntöm! - neveti el magát gyengén, majd óvatosan, kissé belassulva viszonozza az ölelést edénnyel a kezében, fejével egy szeretetéhes macskaként bújva és dörgölőzve hozzá annyira, amennyire helyzetük engedi. Túlságosan nem érdekli a kívülállók reakciója, fáradt, és nincs kedve ilyeneknél is tartani a távolságot. Épp elég szenvedésen ment keresztül, hogy egyébként is teljesen normálisnak tekinthető legyen a vágy ezekre a kedves gesztusokra egy olyan személytől, akit ismer és bízik benne.
Szívesen maradna így, bár egy idő után a háta biztosan elkezdene fájni a felvett pozíciótól. Ameddig és amennyire azonban csak lehet, kiélvezi így az időt, kibontakozásukkor ügyelve arra, hogy ne lötykölje ki továbbra sem a gyógyteát. Megmosolyogja az első mondatot erős hitéért, figyelve aztán a finom mozdulatot, amivel hozzá sem ér azokhoz a csodákhoz, mintha csak attól tartana, egyetlen gyengéd érintés elegendő lenne ahhoz, hogy fájdalmat okozzon, ne adja Természet Anya, letörjön. Kissé szélesedik arcán a gesztus, amit felvált kivörösödése és meglepettsége, mely vegyül a zavarodottsággal. Társa tekintetének meredt bámulása közben nem tudná megmondani, mozdul-e egy leheletnyit előre, de mielőtt a bók és megkönnyebbülésének hatására hálás csókkal jutalmazná a futárt, kihátrál, tudatosítva, hogy mások is vannak itt. Kínosan fordítja el tekintetét, időhúzás gyanánt újabbat kortyolva, gyanúsan más irányba nézve, miközben gyerekesen dédelgetve, újra és újra elismétli magában a szót: gyönyörűek. Arra számított, hogy a rügyek meglátásával Viridiel teljesen ki fog borulni, hiszen már megint változik a teste annyi különbséggel, hogy most nem lecsípik a karját, hanem éppenséggel virágágyásként kerül használatra a válla, utat engedve egy igencsak szokatlan eltorzulásnak. Tagadhatatlanul megkönnyebbül attól, hogy tetszik a férfinak, és nem keresi kétségbeesetten eltűntetésének megoldását, amin ugyanúgy nem csodálkozna, elvégre milyen tünde az, aki a haja helyett a testéből növeszt egyelőre felismerhetetlen növényeket?
~ Azért annyira nem érzékeny, hogy a gondolati érintést megérezzem. Azonban csak úgy érhetsz hozzá, ha ugyanolyan gyengéden teszed, mint mikor az arcomon simítasz végig ~ üzeni, fizikai hangját inkább belefullasztva a teába. Noha más példa is eszébe jut, ami ugyanúgy érzékelteti, mennyire kell finomkodnia, inkább megtartja magának, mielőtt azok hallatán elrohanna Viridiel fantáziája igencsak messzire. A saját elveretése után is képes volt az egyéni igényeit előrébb venni az elsőbbséget élvező cselekedeteknél, így ezzel azért óvatosan bánik.
Viridiel hirtelen hangulatváltására meglepetten kapja oda pillantását, és nem örül ennek a kirohanásnak és haragnak. Bármennyire értse, megijeszti egy kissé annak ellenére is, hogy az ő védelmében történik mindez, vagy legalábbis a futárnak ő a legnagyobb indok. Kicsit összébb is húzódik, és bár hallotta számtalanszor határozott beszédét, ez annyira más, annyival másképp cseng... Vajon ő is ennyire ijesztő, mikor elveszíti az önkontrollt?
Megint gyenge, a határozottsága elillanásával ismét ugyanaz a puha lelkületű nő, aki eddig is volt. Elégedetlenségében engedi ki a levegőt, közben hátrahajtja a fejét, fedél alatt is keresve a csillagokat, nem akarva elhinni, hogy még ezek sem úgy hatnak rá, ahogyan kéne. Már régen vérszomjassá kellett volna válnia vagy újra rettegnie, ahogyan elképzeli a történteket, ahogyan eszébe jutnak a fenyegető ígéretek, de nem érzi ezt. Túl szánalmasan, túl gyámoltalanul tűr mindent, és ő biztosan nem merné annál is jobban megkínozni a most szerencsétlennek látott szörnyeteget. Van egy határ, amit képtelen átlépni, sokadszorra realizálva mostanra, hogy amint elmúlt a veszély, gyilkos indulatai is elhalnak, zavaróan gyorsan. Nem mondaná, hogy megbocsátott neki, de ha tőle függene, ennyi után elengedné, akármilyen szörnyen hangozzon is. Második próbánál bizonyára nem hezitálna, de így...
Még jó, hogy a fegyverhasználatban is teljes csődöt mondott, máskülönben emiatt a birkatűrés és békemánia miatt régen ott feküdne a véres porban.
Az ork szavaira arcára megint kiül a szenvedés, majd a részvét, bár ezt szavakkal nem fejezi ki. Ha nem kell, inkább nem beszél, még a mondatok összeállítása is fárasztónak bizonyul a számára. Zárására Viridielre emeli pillantását, kérdőn figyelve reakcióját, és elképzelése sincs, mit fog tenni. Tudja jól, hogy nagyon sokat nyomnak a latban az indokok, mindegyik erős, hiszen védeni akarja a családját, ugyanakkor egy fegyvertelen helyzetével ilyen csúfosan visszaélni gerinctelenség. Ha életben hagyja, akkor lehet, lehetősége lesz újabb áldozatokat szedni, de ha elveszi az életét, akkor meg egy életen át küzdenie kell a lelkiismeretével. Bár ha kiszabadul, és újabb öldöklésbe kezd azért, mert akkor nem végzett vele... Ugyanúgy önmarcangoláshoz vezet, mintha nem lenne jó megoldás.
Feláll, hiszen eléggé úgy tűnik, hogy nem maradhat, és ahogyan ezt meg is jegyzi magában, már fel is kapják őt úgy, mint azt idefele jövet tették. Nagyon szívesen üzenne Viridielnek valamit, ami egyébként biztosan szórakoztató lenne, de nem érzi helyénvalónak, ha egy komoly döntés előtt csipkelődik. Nyomasztja továbbá, hogy párja miként fog cselekedni, súlyt ugyanakkor nem akar ráhelyezni azzal, hogy a saját gyengeségéből fakadó kérlelésbe kezd. Teljes mértékben rá akarja bízni, és lehet, hogy nagyon is elfogult és elvakult, méghozzá teljesen érthető módon, bízik abban, hogy jó döntést fog hozni. Bármi legyen is ez, hisz benne, hogy az a helyes. Más kérdés, hogy amikor odaérnek, nem sokáig bírja tartani azon a szörnyű látványon a tekintetét. Ilyen közelről nem.
Elfordítja a fejét, fájdalmasan behunyva a szemét, feladva az előtte lévők befogadását, kezével is takarva szemeit, még inkább kizárva a külvilágot.

~ Szeretlek édes ~ küldöm vissza az üzenetet és boldogan látom, hogy a kimerült arc megvidámodik és legalább kis időre elkergethettem róla a sötét felhőket, bár azt remélem, hogy ez örökre történik.
~ Ha kettesben leszünk, sokat fogom simogatni………de nem csak ott. ~ toldom hozzá kajánul.
Persze nem lehet a beszélgetésünk zavartalan, mivel az ork vezért és még pár társa, na meg az emberek is végig hallgatják a történetet és meg van a saját véleményük.
És a saját történetük. Szóval a szuka nem is annyira halandó? Vagy tényleg valami démonfajzat self bőrbe bújva? Hiszen hogy élhetne túl ilyesmit?
Azonban meglepő módon az agyaras átérzi mi zajlik bennem és átengedi a végleges leszámolás lehetőségét, pedig a testvére halála bosszút kíván, legalábbis úgy rémlik, hogy ez a szokás náluk.
Csak bólintok a dologra és csak ezután látom meg a felhőket ismét átvonulni Lash arcán, de nem sokáig, mert egy ork máris felkapja. Ez már kezd azért idegesíteni.
- Őt nem kéne hozni, hagy pihenjen. – próbálok rájuk hatni, mert bár semmi határozatlanság nincs bennem abban, hogy a nőnek halnia kell, azért az más, ha közben kedvesemnek ezt végig kell nézni.
Én most látom először a selfet, mióta megérkeztünk és nem esik meg a szívem rajta.
Az én lelkem, ahogy már Lash-nak is mondtam, rég elveszett ott a bányában…….
- A sajátom megteszi, de komolyan átengeded a lehetőséget? Úgy tudtam nálatok ez becsületbeli ügy, nem akarom, hogy e miatt …..kevésbé tiszteljenek vagy valami. – említem meg neki, de közben már előhúzom a kardom.
Én nem vagyok olyan megbocsátó, élénken emlékszem mit tett és mit mesélt Lash. És mit az ork vezér. Ha életben marad ez a gonosz lény, akkor sosem lesz szerelmem biztonságban.
Elé lépek és ha az agyaras nem állt meg a torkára teszem a kard élét.
- Kérlek vigyétek ki Lash-t, nem akarom, hogy látnia kelljen ezt.

Lash Viri


Nos Lash kicsit elernyedt, és nem igazán van toppon. Bár Viri szavai fellelkesítik, mégis Ale közelgő halálánál tart a gondolata, vajon miért szánja a nőt? Pusztuljon aki ilyen. Na de vissza a kis csapathoz konkrétan a harcosunkhoz.
-Abban igazad van hogy jogom lenne rá de egyszer már megöltem. Ha túlélte én kevés vagyok hozzá. És kicsit gyerekes lenne ismétlésre hivatkozni. Meg a te haragod nagyobb mint az enyém, pedig a szellemek látják lelkemet szívesen megölném. De most a tiéd a préda.
Támaszkodik az ajtónak.
-A harcosok becsülete nagy dolog de egy férfi tudja mikor kell bizonyítania.
Int hogy vigyék ki Laht így már csak hárman vagytok bent a self a vezér és te, az ork csendesen vár a szándékodra. Majd megjegyzi.
-Ha nem vagy gyilkos hagyd a dolgot egy személy se ér annyit hogy harcosból olyanná válj mint Ale vagy mint a felettese Uráldur. És itt nem a szerelmedről beszélek hanem róla.-bök Ale felé

~ Én is szeretlek ~ néz egy pillanatra vissza társára, és tagadhatatlanul örülne, ha összebújós irányt vehetnének az események, minden szempontból megerősítve: újra biztonságban és szeretetben van, baj nem érheti. Ugyanakkor akármilyen semlegesen is próbált fogalmazni, mintha Viridiel kiolvasná a fejéből, mégis mit akart elkerülni, úgy teszi hozzá azt a néhány szót lezártnak tűnő ígéretéhez. Az arca szabályosan kigyullad, majdnem félrenyelve és kis híján elejtve a poharat, de lehet, jobban járna, ha a maradékot a férfi arcába öntené, hátha nem keres minden szavában utalást az intimségre.
Sokáig ugyanakkor nem ábrándozhatnak ezekről, ugyanis a fennálló problémát még mindig nem sikerült megoldani, és ez tényleg nem olyan, amit halasztani lehetne. Vagy legalábbis nem tűnik olyannak, így csak reméli, hogy ez nem fullad elhamarkodottságba.
- Úgyse tudok pihenni - vonja meg a vállát. - Egyedül sem akarok maradni. Legfeljebb majd az épületen kívül várok - teszi még hozzá, bizakodó mosolyt vetve Viridiel felé.
Kényelmetlen feszültséggel szemlélődik egy darabig, aztán elfordul, nem bírva tartani ezt az állapotot, ezzel egyszerre kezelni a tényt, hogy Viridielnek tényleg szándékában áll megtenni. Mintha maga se hitte volna el igazán, hogy képes lenne rá, hogy engedi ezt a lelkiismerete. Lehet, mégis szólnia kéne valamit? Ismeri őt, nagyjából sejti is, mi jár a fejében, mi az az indok, amire hivatkozva bűntudat nélkül cselekedhet, ő is ugyanezt teszi annyi különbséggel, hogy az ő kísérletei nem mondhatóak egyáltalán sikeresnek. Megteszi, aztán utólag bán meg mindent, kezdve Délosszal, folytatva a bányával, majd ezzel... Mintha hibát hibára halmozna, pedig tudja, hogy manapság farkastörvények uralkodnak, és ez főleg igaz a sötételfekkel szemben. De nem változtatható mindez meg?
- V-Várjatok - szólal meg reszketegen, lehajtott fejjel, próbálva kimászni a karok közül, de azok tartják. - Eressz el! - fordul az ork felé kérlelőn, és mivel nem tesz úgy, ahogy kéri, egy szúnyogcsípéshez képest is gyenge ütögetéssel próbálkozik, és mielőtt még Viridielt megkérhetné, szóljon az orkokra, már kinn van. Hirtelen úgy érzi, hogy elveszített valamit, hogy szólnia kellett volna, de pont akkor nem tette, amikor nagyon kellett volna, és alsó ajkába harap.
~ Biztos jó ez így, Viridiel? ~ jelenik meg a gondolatai közt enyhe pánikkal, mégse tudva magában tartani a kérdést, pedig elhatározta, hogy nem fog közbeavatkozni. ~ Nem fogja terhelni a lelkiismereted? ~ érdeklődik, és azonnal eszébe jut, hogy hasonló téma már felkerült, nem is egyszer. ~ Tudom, mit gondolsz a lelkedről, de ha az úgy lenne, ahogy mondod, nem tudnál szeretni sem, nem lennél ennyire önzetlen és tisztességes. Tudom, hogy fenyegetést jelent rád... rám... ránk nézve, de ne a haragod vezessen. Ne legyél olyan, mint én, akit felemészt a bűntudat... ~ kezdi, és kicsit muszáj megállnia, hogy újabb gondolatokat szedjen össze értelmesen. ~ Tudom, hogy rengeteg dolgon mentél keresztül, amik nagy részéről bizonyára még nem is meséltél, tudom, mennyire megveted a fajtáját, tudom, hogy megannyi szenvedésen kellett túlesned miattuk. Azt is tudom, hogy gyenge vagyok, puhány ezekhez, de... ~ Kénytelen kis szünetet hagyni, hogy a hirtelen pánikot visszaszorítsa valamennyire. ~ A gyűlöleted és indulatod nélkül is megtennéd? Ez egészen biztos hozzád tartozik? Egészen biztos, hogy így akarod...? Nem csak elhiteted magaddal, hogy ez is te vagy? Viridiel, kérlek, fontold meg, hiába sötételf, az élet nem játék... Nem lehet meggondolatlanul elvenni, én is szenvedek a tudattól, hogy képes voltam rá a saját őrületemben. Ne kövesd el az én hibámat... Kérlek... Gondold át... ~ Ezt végképp nem akarta. Egyáltalán nem állt szándékában így kifakadni és könyörgőre fogni, de soha nem látta ilyennek Viridielt, soha nem érzett felőle ehhez hasonlót, ilyen hideg gyilkos vágyat, és annyira idegen ez tőle. Annyira más, mintha egy teljesen más személy lenne, és fél, hogy ezzel elveszíti azt a meleg szeretetet, amit mindig is kapott tőle. Nem akarja, hogy megváltozzon, nem ilyen drasztikusan, túlságosan szereti a felelőtlenségét, a makacsságát, még az ingerelhetőségét is, azt a buzgó életet, ami ő maga. Nem ezt a fémszerű, hideg pengét...
~ Mi van, ha tud valamit a rügyekről? ~ veti fel gyorsan, ezzel talán egy kis időt nyerve. ~ Biztos tud valamit róluk, ha ennyire meg akarja szerezni azon kívül, hogy Természet Anya áldása.

Azt nem mondhatnám, hogy mindenáron én, saját kezűleg akarom megölni a sötét tünde nőt, de az elhatározásom, hogy holtan akarom látni eléggé stabil lábakon áll.
Természetesen nem akarok az ork útjába sem állni, ha mégis úgy dönt ő veszi kézbe az ügyet és pontot tesz rokona meggyilkolásának végére.
Mindenesetre értékelem a gesztusát és kicsit átértékelem az orkokról alkotott véleményemet.
Tudom, hogy most legalább kis szánalmat kéne éreznem, vagy undort attól, hogy egyéletet akarok elvenni, egy erdei elfnél, aki mindennél többre becsüli ezt, ennek természetesnek kéne lennie, még sem mozdul meg bennem semmi. Nem először osztok halált és az, hogy most ott állok, mondhatni közömbösen, megerősíti bennem a hitet, hogy a lelkem elveszett…..
Megrándulok azonban, ahogy Lash szavai megzavarják eltökéltségemet, ahogy ráhangolódom a véres munkára és kérlelő szavai megakasztják a pengémet.
Nem hagyhatom figyelmen kívül kedvesem mondanivalóját, bár félek, tudom mit akar mondani, hiszen ismerem őt már nagyon is jól. Igaz ő is ismer engem, de nem teljesen fogja fel a sötét oldalamat.
A kezemben tartott kard megremeg, ahogy arra gondolok, ha most megteszem, amire készülök, talán csalódik bennem, talán megundorodik attól, hogy meglátja mire is tesz képessé Uráldur fertőzése.
Miközben a nő összevert, lila képébe meredek, akiből nem is látok semmit, mert hallom, hogy Lash tovább beszél és én figyelek rá, pedig nem kéne.
Nem kéne, mert elbizonytalanít és én pedig bizonyossággal tudom, hogy ez a szörny itt előttem, százszorosan, ezerszeresen megérdemli a halált és ha habozok, ha nem teszem meg, óriási hibát követek el. És nem, nem magamat féltem ezért, hanem éppen Last, a szerelmemet, akinek olyan óriási szíve van, hogy azt is megszánja, aki nem sokkal előtte habozás nélkül bántotta volna, erőszakot tett volna rajta és minden bizonnyal mosolyogva belezett volna ki előtte engem is, csak hogy jól szórakozzon és ezzel is rettegést okozzon.
~ Ez is az én részem Lash….tudod, hogy így van, nem vagyok sem bűntelen, sem annyira önzetlen mint, amit rólam gondolsz. Most is az önzőség vezet, hiszen ha életben hagyom, akkor, ha talán nem is rögtön, de később megtalálhat és bánthat téged, vagy másokat, olyanokat akiket kedvelsz, akiket szeretsz. Tudod, hogy igazam van és nem csak szórakozásból akarom elvágni a torkát. ~ fogalmazódnak meg benne az ellenkezések, de nem mozdítom előre a pengét. ~ Csak néz körül odakinn, csak nézd meg itt mit okozott röpke idő alatt, azt akarod, hogy folytatódjon, hiszen hallottad az agyarasok vezérét, még holtából is felkelt már. Pedig egy ork nem igen szokott félmunkát végezni. ………………..Hát nem érted? Csak meg akarlak védeni! Ezt is fel kell vállalni, ez is én vagyok! ~ ez már inkább dühösen hangzik, mert akaratom ellenére hatottak rám a gondolatai, de nem gyávulhatok el.
Észre sem veszem a tépelődésem közepette, hogy kivitték-e e helyiségből vagy sem, hiszen a telepatikus üzenetváltás ettől függetlenül folytatódhat.
Próbálom megacélozni magam megint, de a rügyek említése és, hogy nem tudjuk tulajdonképpen mi is ez, vagy, hogy talán az éjelf tudhat róla valamit, megint csak hatásos. Hiába tudja Lash, hová kell „szúrnia”.
~ Ezt megtudhatjuk talán máshonnan is, ez a dög úgy sem árulna el semmit…….~ mordulok fel, de a karom, benne a karddal mégis lehanyatlik.
- Harcban pillanatok alatt végeznék vele, de………….így……..- intek a kikötözött, védekezésképtelen nő felé, - nem megy. Igazad van, akár mennyi gyűlölet is van bennem iránta, irántuk, én nem vagyok még olyan, mint ők. ~ Bár talán nem kell már sok hozzá, hiszen ha nincs Lash, valószínűleg megtettem volna. ~ gondolom magamban keserűen. – A tiéd. – mondom az orknak és fordulok el a selftől kardomat a helyére csúsztatva.

Lash Viridiel

A nap egyre hosszabb lesz, Viri és Lash számára. hisz egyikük se lépte át azt a vonalat ami még a szilárd erkölcsük romjaiból maradt. Sőt inkább megerősítették önön lelküket hogy nem léptek a sötétség felé. Az ork elmosolyodik, majd a válladra csap, persze csak barátságosan. Bár kérdés hogy marad e nyoma.
-Látom nem szívleled a kegyetlenséget még ha a sötétség a szívedben is lakozik. Nem mondom hogy én kinyírtam volna a helyedben hisz én tényleg kitekerem a nyakát immár másodszor. De most biztosra megyek. Na menjünk együnk valamit aztán pihenjetek és folytassátok utatokat. Bár Vasbánya felé csak óvatosan sok arrafelé a self, bár némelyik irtó szerencsétlen... A törpék meg úgy is szívesen látnak bárkit aki nem self.
Ezzel kisétál az épületből, vissza a családhoz. Ahogy kilépsz Lasht látod aki épp rád vár. Az hogy maradtok vagy mentek az est folyamán immár a ti döntésetek a mesélő hátradől és csak figyel.

Megingatja a fejét az első szavakra, és ha eddig nem pánikolt volna, akkor most biztosan berobbannának agyába a kétségbeejtőbbnél kétségbeejtőbb gondolatok.
~ Ez nem te vagy, ez nem a részed, Viridiel! Nem ilyennek ismerlek... ~ Erőteljesen érződik rajta, mennyire elkeseredett, és bár a férfi érvelését megcáfolná, nem tudja. Tisztában van azzal, hogy igaza van, hogy valóban megtörténhet ez, gondolt rá még akkor, mikor az istálló felé igyekeztek, és összébb húzódik, saját magát ölelve baljával. Annyira nem akarja ezt, annyira fél, nem akar a saját anyjává válni, aki egy olyanba szeretett bele valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, aki lelkiismeretfurdalás nélkül megölt volna akár százakat is. Biztos benne, hogy ezt a nőt is az első adandó alkalommal lefejezte volna anélkül, hogy megkísérelt volna kihúzni belőle bármit is arra hivatkozva, úgyse mondott volna semmi használhatót, csak hazugságot. Talán ez az ismeretség is közben változott meg ehhez hasonló módon? Retteg ettől a sorstól, hogy a történelem megismétli önmagát ilyen kicsiben és ilyen gyorsan. Ettől, az agressziótól, ami körülveszi őt, ami benne is megbújik, valamint Viridiel ennyire hideg és kegyetlen elszántságától összeszorul a torka, pillanatokra rá már arcát takarva zokog.
~ De nem kell felvállalnod ebből semmit, ez nem a te sarad, ennek az ügynek nem neked kéne pontot tenni a végére, hanem nekem. Engem akart, miattam cselekedett úgy, ahogy, és ha én kellően bátor vagyok, ha kellően erős lettem volna, el tudtam volna zavarni és nem történt volna meg mindez ~ fakad ki remegő hangon, saját magát hibáztatva. ~ Különben is, ha holtából felkelt, akkor mi változik a javunkra? Ha megölöd, ugyanúgy megtörténhet még egyszer annyi különbséggel, hogy egy fegyvertelen, elvert és teljesen kiszolgáltatott személyt kíséreltél meg végleg a sírjába tenni. Egy olyan lényét, akinek még csak a védekezésre sem volt lehetősége... Megéri...? Képes lennél ezzel együttélni? ~ érdeklődik halkan, az igenlő válasz gondolatára kegyetlen görcsbe rándul a gyomra. ~ Viridiel, ne legyél olyan, mint ők, ne legyél olyan, mint az apám, ne a náladnál gyengébbet, sebezhetőbbet bántsd... Ez nem jellemző az én hősömre.. ~ erőltet arcára egy halvány mosolyt, de ez gyorsan lehervad, ahogy kiderül, kedvese hajthatatlan. Elfojtott hangon kéri meg az orkot, hogy tegye le, és néhány kétkedő pillantás után eleget tesz ennek a kérésének, kisvártatva pedig távozik, bizonyára megsejtve, hogy itt már aligha lesz dolga. Befogja a fülét, hogy semmiképpen se halljon semmit, ami arra engedne következtetni, Viridiel megölte a nőt, nem akarva az ő cselekedetének elismerni, inkább saját magával is elhiteti, hogy másképp történt.
Ötlete sincs, mennyi idő telik el, de nem jut eszébe egyetlen értelmes gondolat sem, amivel esetleg megváltoztathatja a férfi hozzáállását, és ez elkeseríti. Mikor látja kijönni a futárt az épületből, remegve áll lábra, kérdő kétségbeeséssel figyelve őt.
- Meg... Megölted...? - kérdezi reszketve, szinte már látva maga előtt, ahogyan bólint.

Nem tudom a kifeszített self látja-e az arcomat, de ha igen azt láthatja, hogy egyre komorabb és sötétebb lesz a képem, ahogy kedvesem szavait hallgatom.
Utálom, amikor visszaesik a régi énjébe és magát hibáztatja, olyan dologért, ami egyáltalán nem rajta múlt. Ez a ribanc ezt is elérte nála és már ezért is megérdemelné a halált és még kegyes is lennék hozzá, mert gyorsan végeznék vele.
~ Gyengébb? Sebezhetőbb? ~ horkanok fel gondolatban és még ilyen kommunikáció mellett is érezheti, hogy mi erről a véleményem, ezt Lash sem gondolhatja komolyan……
De a végén mégis ő győz, tényleg nem akarom, hogy ez a nő, ha mást nem így álljon közénk és egyáltalán nem akartam szerelmem gyűlölt apjára hasonlítani, legalábbis még volt bennem annyi akarat, hogy ne billenjek át ezen a határon.
Az ork baráti vállveregetésétől megroggyannak a lábaim és van egy halvány gyanúm, hogy még napokig nehezen mozgatom majd a vállam.
- Most végezz teljes munkát, ha kérhetlek, mert félek, ha megint életre kell, rosszabb lesz a helyzet, mint előtte és akkor mind megadjuk az árát. – mondom neki fáradtan, amelyen az étel gondolata sem sokat javít.
Csak egy nyugodt sarokra vágyom, ahol magamhoz ölelhetem kedvesemet és végre pihenhetünk egyet.
Csak amikor meglátom Last, akkor tudatosul bennem, hogy egy ideje nagy csend van a fejemben és ennek okát is megtudom, hiszen csak elgyötört arcára kell néznem. Kérdésére komoran nézek rá egy-két pillanatig, aztán megrázom a fejem és közelebb lépek, hogy magamhoz vonjam.
- Nem tudtam…….miattad…….a lelkem egy része kapaszkodik benned, a jóságodba, a megbocsátásodva……- suttogom bele a fülébe, aztán megfogva a kezét húzom magam után.
- Menjünk, enned kell valamit, aztán pihenünk és holnap elmegyünk.

Lash Viri

Az ork bólint majd őröket zavar be a nőhöz mert ő se díjazná ha lelépne ideje korán. Kettőtöket gyanúsan kikerülnek az orkok. Az emberek zavarják csak meg a fecskézéseteket, a nagy rózsaszín függöny mögül, amibe Viri haragja még ott van de már csak árnyéka a korábbinak. Ilyenkor jönne valami véres de csak a vacsorátok teszik elétek. Amúgy a romantikátokat a puffanások és sikoly töri meg néha. Mielőtt az orkokért izgulnátok Ale sikolyai hallatszanak a távolból. Pár óra múlva már csak némi pufogás majd az is el hall. A további éjszakátok csendesen egymás karjaiban telik. Egyszer hallotok pár reccsenést és csikordulást a falon. De azon kívül semmi érdemleges nem történik. Kivéve ha kimentek, bár ezt nem javasolnám, de hát tudjuk hogy nehezen bírtok nyugton maradni, és a természet is a halált suttog nektek kéretlenül. Szóval mi jót tesztek?

A visszakérdezésre még jobban összehúzódik, szinte érezve, hogy valamit nagyon rosszul mondott, hiába gondolja az elhangzottakat a saját részéről komolyan. Most igenis sebezhető és gyenge az a nő, aljas dolog lenne ezt kihasználva végezni vele, és semmi különbséget nem látna ebben egy felesleges mészárláshoz képest. Lehet, hogy életeket vett el, lehet, hogy megfenyegette, de olyan rútul elbántak vele, hogy az ellene elkövetett bűnöket megfizetettnek véli. Egyébként sem akarja, ha érte, miatta ölnének... Legyen az akárki.
A férfi komor pillantására belemar a gyomrába az aggodalom, hogy vagy megtette, vagy valamit ő rontott el, de nagyon. Önkéntelenül hátrál egy lépést, testtartása furcsán olyan, mintha a következő pillanatban akarna elfutni, és talán nem is áll messze attól, hogy megtegye. Mérhetetlenül megkönnyebbül azonban, hogy a futár végül mégsem szánta rá magát a kivégzésre, úgy elengedve magát, hogyha Viridiel nem ölelné át egyébként is, akkor ő kezdeményezné. Erősen kapaszkodik a ruhájába, zokogva bújva hozzá, szipogását azonban igyekszik visszafogni, mikor Viridiel suttogni kezd, mire elnehezednek a tagjai. Szomorúnak hangzik, mintha most bukott volna el egy csatát, és tisztában van azzal, hogy ilyen események után csak vágyhatnak és reménykedhetnek a boldogság mihamarabbi visszatérésében, így nem csodálkozik rajta különösebben. Persze ettől egy kissé rosszul is érzi magát, hiszen ha Viridiel mégis elintézi annak a nőnek az életét, akkor biztosan nyugodtabb lenne. Csupán ő lenne elmondhatatlanul elkeseredve.
Amint megfogja a kezét, majd húzni kezdi maga után, pár lépést halad, de megtorpan, vagy megállítva társát is, vagy kirántva ujjait.
- Nem akarom, hogy ölj értem. Vagy miattam... - mondja lehajtott fejjel, halkan. - Nem akarom, hogy én legyek a részbeni indok arra, hogy életet vegyél el. Ez ugyanaz, mint mikor az a sötételf fenyegetett engem, és lehet, hogy a védelmemben zajlik, végeredményben ugyanaz: akaratlanul is rákényszerítesz arra, hogy véletlenül se mozduljak ki a biztonságos odúból, véletlenül se lássak semmit... Miattam halnak meg, az én cselekedetemtől és döntésemtől függ, valaki életét veszti-e, rám hárítják a felelősséget, de nem az én fegyveremen szárad a vér, hanem a lelkiismeretemen... - kellemetlenül vezeti oldalra a tekintetét, baljával jobb karjának híján csak az oldalába kapaszkodva. - Nem akarom, hogy ezek miatt elveszítsem a hozzám képest sokkal jóságosabb és kedvesebb Viridielt, akinek az odaadása, elfogadása és őszintesége egy alávaló dögként, settenkedve és észrevétlenül belépett a birodalmamba és elfoglalt mindent... - Próbál mosolyogni közben, de a hangja ismételten remeg, nem is kicsit, a végére már el is vékonyodik. - Nem akarom, hogy érzéketlenné válj, nem akarom elhinni, hogy elveszítetted a lelked, nem akarom, hogy elhitesd velem ezt, nem akarom, hogy... - Beszéde újabb zokogásba fullad, ahogy a kétségek és félelmek élénk gondolatokként járják őt körül, csak halványan, háttérben gúnyolódva magán, mennyire tipikus és jellemző rá az, amit csinál. Kezét ismételten arcához kapjta, szégyellve, hogy újfent így adja ki az elmúlt események feszültségét. Ennyi kifakadás után nem tudja, miként hat Viridielre a sírása, de ha esetleg meg akarja ölelni, biztos kihátrál, amint megérzi érintését vagy meghallja közeledő lépteit.
- Félek ettől a... belső démonodtól, félek a hűvösségétől, a kegyetlenségétől. Megijedtem, mikor meghallottalak így beszélni, és ezek után nem tudom, jó érzés-e átölelni, beszélni hozzám. Lebeszéltelek egy határozott szándékodról, de rettegek, hogyha nem teszem, úgy maradsz... Nem akarok félni tőled... - dörzsöli a szemeit, és tudja, hogyha meg is jelenik ez a félelem, arra is megoldást akar majd találni, és fog is. Ha hosszú is lesz a folyamat, de mindenképpen el fogja tűntetni azt a förmedvényt, ami Viridielre telepedett. Vagy így, vagy úgy, de kiűzi belőle azt a sötétséget, ami most először úgy jelent meg társaságában, hogy majdnem kárt is tett valakiben.

A lelkem kezdődő sötétségét kezdi fellazítani Lash megkönnyebbült sírása és bár a legkevésbé kívánom, hogy könnyeket hullatson, de mégis ez olyan, mintha felhiggítaná bennem és a feketét felváltaná a fehér.
Aztán, ahogy elindulnánk és megállít, kirántva a kezemből a sajátját, meglepődve állok meg és fordulok felé.
Úgy állok ott, mint akit leforráztak, miközben Lash rám zúdítja mondanivalóját. Igazságtalannak érzem, hogy olyasmivel vádol, ami fel sem merült bennem, hiszen eszembe sem jutott, hogy az ő lelkiismeretét terheljem meg a self megölésével. Pont az ellenkezőjét akartam, hogy megmentsem tőle, hogy még néznie se kelljen! Én csak meg akartam védeni egy őrült démoni nőtől és ez a köszönet? Hogy még hozzám érni sem akar? És miért, mert …….meglátta bennem a sötétséget? Azt az oldalamat, ami eddig is bennem volt, hiszen elmeséltem neki, megvallottam, hogy nem vagyok már olyan, mint fajtársaim, hogy megrontott a bosszúvágy.
Lehet, hogy eddig valami rózsaszín ködben látott engem és most szembesült a valósággal, ami elég volt hozzá, hogy megutáljon, hogy elforduljon tőlem?
Hogy alávaló dögként gondoljon rám, ami őt is megfertőzte?
Nem tudatosult a szavait követő mosoly, csak annak tartalma.
Fél tőlem, fél attól, ami bennem van és ez most annak ellenére, hogy mindennél jobban szerettem volna, ha nem így történik, mégis hihetetlenül rosszul esik.
Én csak miatta fogtam vissza magam és most még el is taszítana.
Hát nem! Köszönöm, de nem, nem kell a sajnálat, a szánalom, a megvetés!
- Ez is én vagyok, ha tetszik, ha nem.
Annyira elvakít a méreg, hogy most még a sírása sem hat meg, csak vékony vonallá préselem a szám és ellépek mellőle.
- És megkíméllek a társaságomtól, majd kinn alszom a ház mellett és hajnalban indulok. Téged meg elkísérnek biztosan az agyarasok egy biztonságos helyre. – fordulok meg, hogy elmenjek.
Már akkor megbánom a szavaimat, amikor kiejtem, de túl büszke vagyok hozzá, hogy visszaszívjam és bocsánatot kérjek, csak megyek tovább nehéz szívvel, bár még mindig dühös vagyok, csak már nem tudom kire.

Mondana valamit az első mondatra, mikor észreveszi haragról árulkodó arckifejezését, és ettől megfagy, elfelejtve azokat a szavakat, amikkel reagálna. Mélységesen elrontott valamit, érzi, a következő szavak pedig igazolják ezen sejtését. Kicsúszik a lába alól a talaj, úgy érzi, de a valóságban a mérhetetlen döbbenetet lehet csak leolvasni róla. Elfogja a hányinger, a szédülés, és legszívesebben lerogyna valahova, hiszen bizonyára most intézte el, hogy a neki legkedvesebb és legfontosabb személy kisétáljon az életéből. Remeg, megállíthatatlanul, és ez még jobban megijeszti őt, mint a sötételf fenyegetése vagy bármi más ezen a világon. Nevetséges, de a jelenlegi felállás szerint tényleg elveszi így tőle, ráadásul ilyen módon.
Túlzásokba estem.
- Vi... - torkán akad a szó, és nyúlna utána, de bizonyára a férfi meg se hallja ezt a gyenge kezdést, úgy megy tovább. Nem hagyhatja ezt így, nem engedheti meg, hogy így legyen vége! Annyi mindent megtenne érte, annyi mindent elvállalna érte, annyi mindentől mentesítené, ám a szavai egészen más eredményt értek el, és ez gyakorlatilag a földbe zúzza. Gondolatai hangosan kiáltozzák, mennyire nem akarja elveszíteni a futárt, hogy milyen kínosan ragaszkodik hozzá, hogy mennyi hálával tartozik neki, és... Hátrahagyná...
Vészesen gondolkodik, mégis mit tehetne. Nem akarja, hogy mérges legyen rá, nem akarja bántani őt semmivel, és főleg nem saját maga miatt kidobni az életéből. Az régen volt, azt akkor akarta elintézni, de nem most, ennyivel megkésve, mikor már tetőtől talpig imádja mindenét, és képes lenne bármeddig leereszkedni csak azért, hogy a közelében lehessen, még ha ezt eddig soha nem vallotta be a belészorult cseppnyi büszkeségből.
- Viridiel! Várj, kérlek - indul meg nagy megkönnyebbülésére, de a nehezén még nem esett túl, és az bizony tényleg nagyon nehéz lesz: kiengesztelni a férfit, de hirtelen azt sem tudja, mi az indok. Miatta van, azzal tisztában van és afelől semmi kétség, és...
Ha nem áll meg, akkor futólépésbe vált, és igyekszik előtte megállni, szemben vele, mélyen a szemébe nézni, de még nem próbálva meg a közeledő mozdulatokkal, tisztes és kényelmes távban maradva. Biztos benne, hogy elutasítaná, próbálkozzon bármivel is, és most kell tisztára mosni a nevét és gondolatait egyaránt, mielőtt esélye sem lesz.
Pillanatnyi szünetet tart idegesen nyelve egyet, azt se tudva, mégis hogyan és mivel kezdje, annyi mindent kell kimagyaráznia, annyi mindenre kell kitérnie, hogy biztosan érintse azt a dolgot, amivel felhúzta társát, ha már a vak pánikban semmit nem talál.
- Én... Én nem akartalak megbántani - kezdi az egyik legsablonosabbal reszketegen, de támasznak és elugrónak jó, főleg úgy, hogy őszintén gondolja, és ez arcvonásain és tekintetén ugyanúgy látszik. - Próbálok kínosan ügyelni arra, hogy ne legyen velem gond, hogy ne érezz engem tehernek, hogy ne kelljen azon gondolkodnod, mi felel meg nekem, de... - Kiengedi a levegőt, amit a feszültség közben akaratlanul is benn tartott. - Túlzásba estem. És a visszájára fordult, látom, és így inkább tűnök egy nagyképű alaknak, aki minden közepének hiszi magát, aki minduntalan megszabja, mit kell csinálnod - enged meg egy esetlen és keserű mosolykezdeményt, ironikusnak találva a helyzetet. - Pedig csak a legkisebbre akarom összehúzni magam, hogy amíg a feladataidat csinálod, a rám fordított figyelem és gond nélkül támogassalak abban, amire neked nincs időd: gyógyfőzeteket és ételt készíteni a saját ízlésünknek megfelelően, keresni olyan helyeket, amik nem egy nyomott fogadóban vannak, hanem csodaszépek és elrejtenek mások elől, hogy csak a kettőnké legyen... - Megacélozza magát, hogy a szemébe nézzen, ne ösztönösen hajtsa le a fejét. - Nem szerettem volna, ha az állandó kiborulásaim miatt azt éreznéd, nem akarok melletted lenni, mert ez egyáltalán nem igaz - rázza meg nemlegesen a fejét, hangjába akaratlanul is belekerül némi kétségbeesés, és az érzés egy pillanatra jobban elhomályosítja a tekintetét. Makacsul ellenáll annak, hogy elkezdjen pislogni, ezzel útjára indítva újabb cseppeket, magában mondva: elég volt mára. Nem teheti meg, legalább most nem, mert Viridielnek tényleg elege lesz belőle, és még a végén azt fogja hinni, színészkedik, annyi könnyet elhullat. Nehéz nap ide vagy oda, az élete függ ettől, és ebbe még azt is bele kell adnia, amije nincsen.
- Nem akarom, hogy kímélj a társaságodtól, mert én ezt egyáltalán nem érzem kíméletnek. Tudom, hogy én ragaszkodom mindig ahhoz, hogy hagyjunk a másiknak egy kis teret, hogy legyünk alkalomadtán külön, hogy ne siessük el, hogy neked is legyen időd úgy magadra, hogy nem szólok bele, mit teszel. Mondtam korábban, hajlamos vagyok a főnökösködésre - mosolyodik el újra, ezúttal szélesebben, barátságosan, de még félénken. - Azt viszont nem tudom letagadni, hogy hiányzol, hogy vágyom az együtt töltött percekre, a közelséged melegére, az érintésedre, mert enélkül nem élném túl a napot. Érted és miattad élek, és ha úgy kívánod, a rabszolgád is leszek, csak ne hagyj magamra. Nem akarok az orkokkal menni sehova, én nem rájuk vagyok kíváncsi, nem értük utazgatom, hanem érted. - Megemeli a kezét, megpróbálva hozzáérni az arcához féltő szeretettel, de ha egy apró rezzenésből látja, hogy most ezt nem kéne, akkor leengedi a kezét, mindenféle kellemetlen visszhang nélkül elfogadva a tényt. Az előbb elvégre ő is ugyanezt csinálta, kijárt neki.
- Azt mondtad, az is te vagy - vesz egy mély levegőt, ugyanis nehezére esik a következőket kimondania. - Jó, akkor az is te vagy, felfogom és elfogadom, nem tiltakozom tovább ilyen hévvel. De - és most jól figyelj! - féljek akármennyire is ettől a torzulástól, nem... fogom... hagyni, hogy eluralkodjon rajtad, hogy az legyél ténylegesen. Sírós vagyok, állandóan kiborulok, követelőzöm, keveset bírok, és emiatt kételkedhetsz abban, hogy ezt képes leszek megtenni, de meg fogom tenni! - válik elszánttá a kihangsúlyozott szavaknál megbökve a mellkasánál Viridielt, némi játékossággal próbálva kicsit enyhíteni a helyzet súlyosságán, saját magának is könnyítve a beszéden. - Megoldom, hogy ne féljek tőled, mert nem érzem úgy, hogy megérné feláldozni ezért a kapcsolatunkat, amiért az életem, a becsületem és minden másom adnám. A nyakadon akarok maradni, és kigyógyítani abból a förtelemből, amit azok a nyomorultak ragasztottak rád a bányában, ugyanúgy gondoskodni rólad, mint ahogyan te is teszed velem, hogy eltűntethesd a régi családom vétkeinek nyomait, az én szörnyetegemet. Nem akarok félni tőled, szóval teszek róla, hogy ez így is legyen, mert nem tudnék nélküled élni, és ne kételkedj ebben, mert ez a helyzet továbbra is fennáll. Továbbra is belepusztulnék, ha elveszítenélek, és a lelkedben lakozó sötétséget el fogom űzni, mielőtt felemésztene téged, kihúzlak belőle, ahogyan azt te is tetted velem, mikor a saját halálomat kerestem. A szavamat adom rá. - Annyira határozottan néz, amennyire csak tud, nem engedve el Viridiel pillantását, magában szajkózva: erősen, csak erősen, nem sírva, majd kissé megilletődve fordul el egy pillanatra.
- Figyelj... Ahogyan te mondtad Lukoilb... a városfalon kívül, idő kell, hogy változhass. Lehetőséget kértél, és most én is ezt kérem: adj egy kis időt és adj egy lehetőséget nekem. Adj nekem egy kis türelmet, és tudom, hogy már sokat áldoztál rám, de kérlek... Nem akarom, hogy bármi közénk álljon, főleg nem a saját hisztim - mosolyodik el újra egy kissé, kérlelőn, de ez hamar eltűnik arcáról. - Meg akarok erősödni érted, és talán Természet Anya pont most adta meg a lehetőséget rá a rügyekkel. Talán ha kifejlődik, könnyebben vehetjük le a lelkedet maró rontást - tartja meg a gesztust visszafogottan és bizakodón. - Semmiképpen sem adnálak fel semmi miatt. Semmiképpen sem akarlak bántani, mert ahogy korábban is mondtam: a pajzsod akarok lenni. Persze ha ez nem lehetek, akkor legalább a teljes értékű támogatód, az a szerető társ, akihez bármikor fordulhatsz, még ha az előbbiek miatt nem feltétlen vagyok méltó erre a szerepre. Nem fog megállítani engem az a félelem, amit az eddig rejtett oldalad idézett elő, nem fogom hagyni, hogy megfutamítson, mert egy életre megbánnám. Tudod jól, mennyire ragaszkodom hozzád, és lehet, nem a legjobb módon fejeztem ki azt a mély szeretetem, amit irántad érzek, de nézz a csuklódon lévő karperecre vagy gondolj vissza a tündérfátylakra. Ha emlékszel, mondtam, hogy senkit sem vittem oda magammal, mert nem voltam róla meggyőződve, hogy túlélheti a kapcsolatunk. Veled, Viridiel... - emeli kezét, hogy a mellkasához érjen, a szíve fölé téve tenyerét, reménykedve, hogy nem lesz ebből elutasítás, de ugyanúgy elfogadná ismét. Túllépett egy határt, megbántotta őt, így elviseli a következményeit. - Veled más a helyzet. Elköteleztem magam melletted, és nem csak elképzelni akarom a közös jövőnket, hanem átélni is azzal a kis, békés zuggal, ahol mindketten megpihenhetünk, hogy évekkel később ugyanott a legalább öt kicsi Viridiel utáni rohangálásban holtfáradtan essünk az ágyba, hogy a másnapi kalandvágyukat és veszélymániájukat kellőképp kielégíthessük... - Majdnem elsírja magát, így egy pillanatra meg kell állnia, a mostani keserédességet visszavezetve a komorabb komolyságra. - Ha nemesek közé kell menni, vállalom a megvetésüket, még a katonák közé is beállok, ha arra kötelez a király...nő, és csak úgy lehetek veled, pedig gyűlölném azt a helyet, elhiheted. Gyáva vagyok, de ha a te életed forog kockán, én leszek az első, aki a feléd tartó fegyver elé áll. Félek már a haláltól pont azért, mert tudom, mennyire fáj elveszíteni valakit, és őrzöm az életem, hogy ne kelljen átélned semmiféle veszteséget. És visszatérve így a félelemhez: ha félek ettől a beszennyezett oldaltól, az elvesztésedből fakadó félelmem sokkal nagyobb. Azt... Semmi sem írhatja felül, annál semmi sem lehet rosszabb, ha magamra hagysz. - Hagy egy kis szünetet, nyelve valamennyit, érezve a hosszadalmas beszédet, aminek örül, ha a harmada eljut a férfi tudatáig. - Nem kérem, hogy bocsáss meg, mert az már tényleg pofátlanság lenne tőlem - nevet fel keserűen, tarkóját megvakarva, legszívesebben inkább zokogva, de még időben megacélozza magát annyira. Végül mégis lehajtja a fejét, bűntudatosan és elverten.
- Sajnálom... - mondja halkan, mindenféle vidámabb hangszín erőltetése nélkül. - Tényleg... - suttogja. - Nem tudnék nélküled létezni, hiszen betegesen ragaszkodom hozzád. Szeretnék segíteni, de félek, hogy annyira elrontottam, már nem tehetem. - Egy hirtelen meggondolástól vezérelve térdre rogy, továbbra is lehajtott fejjel. - A bocsánatodért esedezem, de ha nem érdemlem ki, küldj el. Ne kímélj, kérlek, ha továbbra is haragos vagy rám, ha nem akarsz látni... Csak mondd ki. Elfogadom, ha ezt a büntetést szabod ki rám, de bármi mást is kiállok. - Minden izma megfeszül, ahogy szemeit erősen behunyja, egyetlen megrázkódást sem engedve magának, de a torka kíméletlenül szorul, ahogy gyomra is kavarog a gondolatra: elküldi.

Tényleg nem akarom meghallani, hogy utánam kiált, hiszen most én vagyok a sértett fél és dédelgetem magamban a mérgemet, még ha tudom, hogy nem vagyok teljesen magamnál.
Azonban csak meg kell állnom mikor úgy áll meg előttem, hogy ha csak nem akarom félretolni, nem tudok elmenni mellette.
Most én állok meg úgy, hogy karba téve a kezem, türelmetlen tekintettel nézek rá, azzal a „na mond, ha muszáj” nézéssel. Maga a testbeszédem is elutasító, de egyelőre várok.
- Hahh! – szúrom közbe, a nem akarlak megbántani részre, de aztán csendben maradok, mert látom, hogy lesz ez még tovább is és el kell ismernem, hogy ha tisztán gondolkoznék ez nem is lenne számomra kérdés…
Azonban, ahogy folytatja úgy hamvad el bennem a harag és már a parázs is füstölve kihuny bennem, mire befejezi, sőt annyira döbbent vagyok, hogy egyelőre meg sem tudok szólalni.
Jóságos Természet Anya! Hogy jutottunk el idáig? Azt hittem, hogy már megismertük egymást, erre kiderül, hogy ezt alaposan benéztem. Hogy gondolhatja, hogy ő teher nekem, hogy bármiben is meg kell felelnie?
Egészen belesápadok a gondolatba és a sértettségem már a múlté, csak az elképedés marad, ami megakadályoz egyelőre mindenféle érzelem nyilvánításban, csak bámulok ki a fejemből.
Tényleg ennyire érzéketlen fráter lennék, hogy kihasználom őt, főz rám, meggyógyít ha megsérülök és biztonságos és szépséges pihenőkkel vár, miközben ez nekem természetes? Hiszen ez nem így van!
Nyitni akarom a számat, hogy tiltakozzam, de úgy érzem megbénulok a vádak alatt, pedig most is úgy mondja, mintha minden az ő hibája lenne és ez egy kicsit életre ráz, a tekintetem is megélénkül.
A rá következő vallomása aztán teljesen padlóra küld és borzasztóan szégyellem magam, hogy ilyen helyzetbe hoztam, pedig ez soha nem volt a célom. Ellágyulok, elolvadok és tócsává válok, a vörösség pedig fokozatosan kúszik fel az arcomra, hiszen nekem kéne ezt a vallomást megtenni.
És bizony minden haragom ellenére az a helyzet, hogy valószínűleg pár órát sem bírtam volna ki és ott kuncsorogtam volna előtte egy cseppnyi érintéséért, hiszen a szívem az övé volt szőröstől-bőröstől.
Érintésére csak a szemem húnyom le, hogy minél mélyebben érezzem puha tenyerének melegét, halvány virágillatát és már azt sem értem mi ütött belém az előbb.
Túlságosan a sötét énem hatása alá kerültem, de már ismét a régi voltam, aki csak egyet tudott érteni azzal, amit mondott, hiszen én is ezt akartam, hogy megtartson engem a fényben, hogy elűzze a sötétséget. Ő az egyetlen, aki meg tudja ezt tenni értem, ha ő elhagy, akkor nekem végem.
- Igen! Igen! Tedd meg! - suttogom és kissé felkunkorodik a szám széle, ahogy megbökdös.
De aztán megint elkomorodom, ahogy azt emlegeti, hogy nem akar félni tőlem, mert ettől tartok a legjobban. Nem akarom, hogy lássam a szemében azt, amit az előbb.
De talán van remény, hogy kitart mellettem, hogy erős lesz értem. Tudom, hogy erős, erősebb, mint én, hiszen én képes lettem volna elmenekülni a problémánk elől és benne volt meg a bátorság, hogy megtegye ezt a lépést.
Most már figyelek minden szavára, minden arcrezzenésére.
- Te vagy a legerősebb ember, akit ismerek Lash és a világ minden idejét neked adom, csak gyógyíts meg. – mondom még mindig halkan, rekedten, mert teljesen kiszáradt a szám.
Talán nincs is tudatában mit tesz velem, hogy morzsánként szedi darabokra a szívem, hogy aztán újra építse. Tekintetem szavai nyomán a hajából szőtt karkötőre siklik és érzem, ahogy a melegség felkúszik minden tagomba belőle, ahogy aztán a szívemre helyezett kezéből is.
- Pajzs, szerető társ, biztos rév…..nem érdemlem meg……..- hajtom le a fejem és nem merem megérinteni, mert félek, akkor már talán állni sem bírok majd, ennyi hittől és szeretettől.
Tudom, hogy a családot én említettem neki először, de most hallhatom is, hogy mennyit jelentett ez neki, ahogy nekem is.
- Azt már nem, kell öt Lash is! – szúrom közbe elmerengve a vázolt jövőképen, majd visszatérve a valóságra, megrázom a fejem. – Ostoba barom módjára viselkedtem, sosem hagynálak magadra.
A következő szavak már alig jutnak el hozzám, annyira csak őt látom, azt a szeretett lényt, aki minden odadobna értem, én meg játszom itt a sértődöttet.
De mikor letérdel előttem a földre, akkorára nyalnak a szemeim, mint egy kisebb tányér, mert nem akarok hinni annak, amit látok.
- A jó büdös francba! Ezt ne! Kérlek ezt ne! Értem soha! – lépek elé és rogyok le én is és ölelem magamhoz olyan szorosan, hogy félek lehet megfojtom. – Soha, de soha ne alázkodj meg előttem! Vagyis senki előtt, de előttem aztán végképp ne! Nem kell tőlem bocsánatot kérned soha semmiért! Te vagy a legérzőbb lélek, akit csak ismerek, én meg egy rohadék vagyok, rosszabb, mint az a szuka ott a pajtában. Nem akartalak megbántani, nem akartam, hogy ez legyen, csak téged akarlak, nem akarlak……elveszíteni amiatt, ami bennem van……én ettől félek.
Csak ölelem és ölelem, mert jobban kell az ereje és a szeretete, mint gondolná.
- Mégis csak kell az a kis védett zug, azt hiszem. – suttogom a fülébe, ha már megnyugodtunk.

Elképesztően nagy az az elutasítás, amivel Viridiel fogadja őt. Egy pillanatra mintha meghátrálna tőle, megfontolva újra, hogy biztos jó-e az, ha most elkezdi kimagyarázni magát, a megfutamodásából következő veszteségre gondolva azonban nem tart sokáig meggyőznie magát: szükséges. Habár utána ismételten elbizonytalanodik a férfi felhorkanására, fél, hogy nem lesz semmi értelme, de kapaszkodik az utolsó esélyébe, az utolsó lehetőségbe, az utolsó pillanatokba, hogy talán mégis, talán megenyhítheti egy kicsit őt, legalább egy nagyon kicsit, hogyha magára is hagyja, ne úgy gondoljon rá, mint egy idegesítő boszorkányra. Nem akar az lenni.
Eleinte nagyon fél attól, hogy nem fog semmire sem reagálni, hogy egyszerűen csak lerázza magáról. Nagyon úgy tűnik a számára, hogy sokáig nem fog tudni beszélni, viszont megkönnyebbülésére és ki nem fejezett meglepetésére várakozik, és csupán egy darabig csendben. Nem kifejezetten tudja felfogni az arckifejezéseket, a rezdüléseket, az egyértelmű utalásokat, hogy megtörte a férfi mérgét, így csak beszél tovább és tovább, arra koncentrálva, hogy minél összeszedettebben, minél sokrétűbben belemenjen minden egyes apróságba, amit tisztázni kell, mert alkalomadtán félreérthető is lehet. Keresi a szavakat, gyorsan halássza őket elő reszkető tudatából, ami nagy szerencséjére nem blokkol le a mérhetetlen félelemtől, de csupán azért, mert a veszteség akkora lenne, hogy nem akarja átélni.
Önkéntelenül is elmosolyodik egy kicsit szélesebben, mikor a férfi mosolygósan engedélyt ad neki a változtatás megtételére, bár ez valahol tudata hátsó részében jelenik meg igazán. A felszínen aligha fogja fel még ezt, de a félelem, hogy elveszíti a férfit, lazulni kezd, és talán már nem tartja olyan szorosan, mint ahogyan az elmenetelekor volt.
A következő mondatára minimálisan megrázza a fejét, finoman jelezve, hogy rosszul hiszi. Nem bátor ő egyáltalán, fél mindentől, és egy még nagyobb félelem vezeti őt, ami mozdítja a kisebbik eltűntetése felé. Ennyiről van szó csupán, bár... Sokáig nem kell gondolkodnia, hogy belássa, egyébként is megtenné, még akkor is, ha nem fenyegeti őt az elhagyás veszélye. Létre akarja hozni a tökéletes békességet a maga kis apró hibáival, kiiktatva minden rosszat, minden negatívat, magára vállalva és elnyelve bármit, hiszen erre született. Erre adta az életét, és ennek megtételében nem gátolja sem a fizikai valója, sem a képességei, noha a szavakon és tetteken még csiszolnia kell nem is keveset. De talán jó úton halad, talán tud segíteni, talán képes lehet rá még egy kis odaadással, még egy kis... Nem is tudja, fáradt már hozzá, de biztosan találni fog rá megoldást. Érzi, csak ne utasítsa el őt, ne lökje el magától.
- Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy meggyógyítsalak, hogy újra azt mondhasd: egész és tiszta vagy - biztosítja halkan, rövid kitérőként, és még ezt előtte és utána is elmondja párszor, egyre erősítve és nyomatékosítva szándékát és elhatározását.
- De, megérdemled, Viridiel, és ennél sokkal jobbat és többet érdemelsz - suttogja, bátorkodva közelebb húzódni, és miközben finoman ér állához, fejének megemelésére kérve így, gyengéd csókot nyom kedvese ajkaira. - Megérdemled - ismétli el egy győzkődő biccentés kíséretében utána, közbeszúrására pedig kénytelen felnevetni egy rövid időre, így már akkor tíz kölyöknél járva, de visszakényszeríti magát a folytatás komorságára. Nem érzi, hogy ennyi elég lett volna, és habár Viridiel bocsánatát nagyon úgy tűnik, elnyerte ennél a pontnál teljesen, saját magának nem tudja elnézni önzőségét, akaratosságát, kifakadásainak állandó sorát, aminek itt kell eleget tennie.
- Ez megnyugtat, de nem kéne akkor sem rád telepednem az állandó bőgésemmel - válik savanyúvá ábrázata. - Nem akarom természetesnek venni, hogy mindig mellettem vagy. Nem szabad annak lennie. - És éppen ezért is folytatja bocsánatkérésnek folytatásával, ugyanis számára még mindig nem volt ennyi elég. Az eszébe akarja vésni, hogy soha többé ilyet ne csináljon, és ezért képes lemenni a legaljáig is. Valahogy azonban nem érzi megalázónak a térdelve könyörgést, egyszerűen csak tudja, másképp ő sem lehet nyugodt. Így lesz teljes a számára is az esedezés.
Tartása feszes annak ellenére is, hogy alig maradt már benne erő az elmúlt események miatt, azonban a krízishelyzet kihozza a rejtettnél is rejtettebb tartalékait. Valahol nevetségesnek találja, hogy a fizikai fenyegetésnél is jobban fél a hátrahagyástól, ezzel azonban aligha tudna mit kezdeni. Így érez, és ez a ragaszkodás tényleg a lehető legbetegesebb, de soha nem számíthat senkire úgy, mint a futárra, soha nem kaphat senkitől ekkora szeretetet és törődést, ennek megkapásáért pedig bármit megtenne.
A szavaira sem néz fel, mereven tartja magát úgy, ahogyan térdre esett, és csak Viridiel ölelése oldja őt ki. Izmai azonnal ellazulnak, szinte beleesve a karjaiba, arcát a nyakába fúrva, kezével gyengén szorítva hátán a ruhát, viszonozva a fogadtatást. A tüdejébe szorult levegőt hangosan és megkönnyebbülten fújja ki, ahogy a nyugalom és a férfi szeretete elárasztja őt.
- Nem éreztem igazságosnak, ha nem teszem meg. Ha hibázok, akkor igenis le fogom róni az árát egy bocsánatkéréssel együtt. Engem erre neveltek és ezt továbbra is tartani fogom. Nem engedhetem meg magamnak és te sem nekem, hogy szemet hunyjunk efölött. Nem szeretnék akaratlanul sem elkényelmesedni ebben az állapotban, és bár nagyon csúnyán kisajátítom, továbbra sem akarom úgy kezelni, mintha ez mindennapos lenne - pihenteti fejét Viridiel vállán, orra ívét a nyakához illesztve. - Nem vagy az, Viridiel, egyáltalán nem. Soha nem találhattam volna nálad jobb társat és hűségesebb párt, akire a legveszélyesebb helyzetben is számíthatok. Soha senki nem jönne értem rajtad kívül, soha nem tette volna meg értem mindazt, amit te. Számomra te vagy a legcsodálatosabb, és soha nem akarlak elengedni - nyom egy gyors puszit a nyakára, aztán némileg szorít ölelésén, de végül megemelkedik egy kissé, kibontakozva az ölelésből csak annyira, hogy a férfi szemeibe tudjon nézni.
- Én hoztam fel nagyon rosszul, itt én tartozok bocsánattal. Nem voltak tiszták a szándékaim és a céljaim, de kifogásként nem akarom felhozni, hogy az elmúlt másfél napom nagyon nehéz volt. Téged is ugyanúgy megviselt ez a néhány óra - tűr füle mögé egy vörös tincset leszegett tekintettel, őszintén sajnálva még mindig a tettét, még ha nem is volt szándékos. - Attól viszont ne félj, hogy elűz magától holmi belső démonocska - mosolyog szélesebben, kicsit pökhendin megemelve az állát, aztán visszafogottá válnak vonásai, és inkább visszabújik előző helyére. - Ki fogok tartani melletted a végsőkig, és figyelmeztetni foglak akkor, amikor a démonodat eteted. Akár Uráldur maga is megjelenhet, a szemébe fogom mondani, hogy hagyjon békén téged. Szóval ne félj az elveszítésemtől, legfeljebb a megtartásomból fakadó problémáktól. Sikerült rabul ejtened ezt a zokogó csecsemőt, aki nem tud máson csüngeni, csak rajtad, de nem is kell neki más... Köszönöm, hogy nem löktél el magadtól - húzódik hozzá annyira, amennyire csak lehet, végre a megannyi terrorpillanat és feszültség után megpihenve és feltöltődve. Szüksége van erre a hosszú perceknek tűnő szakaszra, és ötlete sincs igazából mennyi idő is telik el, miközben egymás jelenlétéből és odaadásából építkeznek, kijavítva lerombolt falaikat. Talán még el is aludna, ha nem kinn lennének, Viridiel pedig gondolatolvasási tehetségéről újabb tanúbizonyságot téve meg is jegyzi az elzárt hely szükségességét, és most rajta a sor, hogy az egyszerű értelmezésén túl is lásson bele valamit.
- Csak nem kedved támadt egy kis simogatáshoz? - mosolyodik el, de még nem nyitja ki a szemét, továbbra is beletemeti a férfi nyakába arca azon részét. - Szívesen dorombolok neked, ha kéred - teszi hozzá halkan, sokatmondóan simítva végig hátáról az oldalán át a mellkasáig, még egy finom, bújó mozdulattal megtoldva, mellőzve mindezekből a heves vadságra való utalást. Megviseltek mindketten, fáradtak, és ha fel is pezsdítik egymás vérét a négy fal közt annyira, hogy alváson kívül másra is képesek legyenek, biztosan a féltő és törődő szeretet lesz hangsúlyos különös odafigyeléssel és érzékenységgel egyetemben.

Ez a nap nem csak fizikailag, de érzelmileg is egy borzasztó nehéz nap volt, olyan hullámzó érzelmeket éltünk át mindketten, hogy már lassan azt sem tudom mit beszélek.
Egyet azonban határozottan tudok, hogy soha többé nem akarom megbántani szerelmemet, nem akarom, hogy ezt még egyszer át kelljen élnie, akármit is művel a sötétség belül bennem.
Inkább meghalok, de nem fogom kitenne ennek, hiszen szenvedett már éppen eleget.
Ölelem és viszonzom a kedveskedő csókokat, aminél most mindennél jobban vágyom. A megbocsátás olyan nyugalommal tölt el, úgy söpri el a komor gondolataimat, mint egy frissítő szellő.
- Fel is hatalmazlak rá, hogy tűzzel-vassal irtsd azt a démont, ha kell, mert akármit is mondok néha, nagyon nem szeretném átadni neki a lelkem. De azt az egyet ígérd meg nekem, hogy Uraldur közelébe sem mész soha. Ő még a démonoknál is rosszabb és hiába az eddigi ellenállásom, hogy nem tudott megtörni, ha a kezébe kaparint nekem végem van. – tartom el magamtól kicsit, hogy lássa a szememen, mennyire komoly a figyelmeztetésem és az ettől való félelmem.
Amikor tovább folytatja az önostorozást, még szorosabban ölelem.
- Soha nem okozott gondot a zokogó csecsemő állapotod, én csak attól félek, ami kiváltja ezeket, mert azt jelenti, hogy nem védelmeztelek eléggé, vagy nem vagy elégedett azzal, amit tettem. Mint most is, de már beláttam mekkora idióta voltam és nyugodtan vágj képen, ha megint előtör belőlem ez a fajta sértődöttség.
Most már szívből tudok mosolyogni, amikor szinte törleszkedve és csipkelődve évődik azon, hogy valami csendes zugba hívogatom.
- Kérem azt a dorombolást és most azonnal keressük meg azt a csendes helyet. – élénkülök meg, bár tudom, hogy a fáradtság mindkettőnket le fog hamarosan teperni, de addig……….. – De add a savad, hogy csak dorombolni fogsz, mert ha hangosabb leszel, holnap nem állunk meg az orkok előtt. – csipkelődöm én is vele, mert imádom, amikor tetőtől talpig elpirul.
És akkor irány a ház valami eldugott sarka.

Végre csillapodni látszik minden; a veszély eltűnik, a haragosság elmúlik a félreértések tisztázásával, és már csak ez a békés és álmosító nyugalom maradt, amiért bármit megadott volna az elmúlt időszak terrorában. Mintha csak egy háborgó vihar vonult volna el lelkük egén, felkavarva mindent, ami ott volt, igencsak hatalmas károkat téve, de már újra csend van, boldog, de kissé talán gondterhes csend. Nem tudná megmondani, hogy ez az egész bármi befolyással lesz-e a kapcsolatukra, noha ez Viridiel részéről sokkal fontosabb, elvégre az ő fekete foltjain van most a hangsúly. A sajátjai már jócskán fakulnak és egyre érdektelenebbé válnak a számára, ez viszont egy új probléma, amivel meg kell küzdeniük - meg kell küzdenie, és a sikerért képes lenne végigmenni a legszörnyűbb poklon is.
Eddig nem hitte el egyáltalán, hogy pont a férfi rejteget ilyen sötét árnyakat, ugyanakkor ha magára gondol, nem lenne min csodálkoznia. Más kérdés, hogy akkor is démoninak találja saját magát, mikor semmi köze a saját sötétségéhez, egyfajta vezeklésként tekintve a jóságnak titulált viselkedési formákra. Talán pont ez zajlik a futárban is, pont ugyanezeket érzi, csupán az indok más, a forrása ennek az átoknak. Véleménye és célja azonban továbbra sem változik a legkegyetlenebb néppel kapcsolatban, és bármennyire is vesse meg őket, a halálukat akkor sem kívánja. Nem tudná megmondani, hogy egy Viridieléhez hasonló sötételf fogság mégis milyen hatással lenne rá, de ha saját fajtáját nem gyűlölte meg a családja miatt, nem hinné, hogy bármilyen érzelmi válsága lenne miattuk. Akikre a legjobban számított annak idején, azok elárulták őt, onnantól elveszítette a hitét mindenkiben, meglepetés így nem fogja érni.
...majdnem mindenkiben.
Attól a ponttól kezdve, hogy feláldozta volna magát helyette, majd abból a démoni kínból visszatérve elfogadta testi megnyomorádásval, megerősödött a férfi iránti kötődése, a bizalma teljes lett, és ennél jobban aligha lehetne fokozni. Mégis valahogy annyira törékenynek érzi, annyira könnyen szakíthatónak, pedig tagadhatatlanul szilárdan kibír mindent ez a kötelék... Talán csak az események miatt gondol ezekre, a féltésre, az esetleges veszteségre, na meg a kimerültségnek köszönhetően is felmerülhetnek ezek. Illetve a sötételf kétkedő szavai is rágják elméjét, bár most ezek a férgek is csak hátul farigcsálják lassan a kétségeit elzáró falakat.
Enyhén meglepődik, mikor Viridiel gyengéd mozdulatokkal tolja el magától, kíváncsian kémlelve a komor komolysággal csillanó tekintetet, amiben vegyül a félelem, ami, ha nem is jelenik meg teljes mértékben, sejti, tudja, mennyire hatalmas is igazából.
- Volt már démonoknál rosszabb személyekkel dolgom, ezt te is tudod - simít végig az arcán bátorítón és megnyugtatón. - És még itt vagyok. Itt vagyok neked, és semmiképpen sem fogok pusztán emiatt a színe elé járulni, ezt megígérhetem. Azt nem, hogyha baj történik a futárutak során, mint ez az eset... - biccent enyhén a pajta felé. - Ha téged elvisznek, megyek én is, de erre sem fog sor kerülni. Majd ha eljön a pillanat, már én foglak védeni, megkeresem a módját, hogy erősebb legyek, ám addig csak a megpihenésre alkalmas hely megteremtésével próbálkozhatom. Szeretném, ha te is úgy gondolnál rám, mint egy biztos pontra, ahol megnyugodhatsz és amibe belekapaszkodhatsz - érinti homlokát Viridieléhez, ujjait közben végigsimítva az állkapcsán, finoman cirógatva a nyakát, aztán a tarkónál beletúrva a tincsekbe. - Bármit megadnék azért, hogy neked jó legyen, hogy boldog legyél. Még akár tíznél több gyereket is, úgyis van rá időnk - nevet halkan, tényleg vágyva egy hatalmas családra. Még egy darabig marad így, aztán visszabújik a férfi kívánatos ölelésébe, majd erőtlenül kuncog a következőnek elhangzó dolgokon.
- Nem foglak képen vágni, csak akkor, ha felelőtlenül cselekedsz. A lukoili kalodád után tapasztalhattad, de nem szeretnék rendszert csinálni belőle. Inkább megbeszélném, és ez rád is vonatkozik. Én sem vagyok tökéletes, gondolatolvasó meg főleg nem, hiába ismerlek úgy, mint a tenyeremet, maradnak átláthatatlan foltok így is. Neked és nekem egyaránt idegen az ilyesfajta kapcsolat, ahol mind a ketten veszélynek tesszük ki magunkat, őrülten aggódunk a másikért, és szeretném, ha képesek lennénk felosztani ezt valahogy. A hétköznapokon egyáltalán nem okoz gondot az önzetlenségünk és önfeláldozásunk, de ez nagy hátrány akkor, mikor pengeélen táncolunk. De ezt te is biztosan tapasztaltad - magyarázza számára is meglepő összeszedettséggel, bár hangja tagadhatatlanul álmoskás, beszédtempója is egy kicsivel lassabb.
Még hosszasan maradnak így, néha meg-megrándul, közelebb akarva bújni párjához, egyre inkább elfelejtve, hogy lehet, helyszínváltásra lenne szükség, nem is akármilyen szándékkal.
- Nem tiltakozom - mosolyog szélesen, ő is némileg élénkebben, és lassan dőlne hátra szándéka szerint, ám Viridiel jó szokásához híven megint olyat mond, amivel megfagyasztja. Arca pillanatok leforgása alatt vörösödik ki, hirtelen úgy nézve a férfi melegbarna tekintetébe, mint akit alaptalanul vádoltak meg. - Én nem is...! - kezdi nagyobb hévvel. - Én sohasem... - próbálkozik meg újra, ezúttal halkabban, aztán egy elbukott harcosgyerek dacával fordítja oldalra a fejét, magában belátva, hogy teljesen jogos a mondandója, hiszen nehezen kontrollálja magát akkor, azokban az édes pillanatokban. - Inkább menjünk - morgolódik, azzal megfogja a kezét, és minden teketóriázás nélkül tápászkodik fel, akár rántva is maga után a férfit, bár az igencsak gyengére sikerül megmaradt erő híján.

Ő a maga részéről a vacsorát teljes mértékben kihagyja, elvégre lenyomott a torkán már egyszer egy tálnyi ételt, mikor elszökött a sötételftől. Ha Viridiel megkívánja az aznapi fogást, természetesen asztalnál kivárja, míg megeszi kései vacsoráját, néha-néha belecsípve azért, aztán játékosan bújva hozzá, mintha így akarná kárpótolni őt azért a pár falatért.
Szoba jut nekik, ezt megérdeklődi az emberektől, melyik lehet erre az éjszakára az övék, és határozottan vezeti abba az irányba lépteit. Benyit, a nem túl gazdagon bútorozott helyiség közepére sétál, és a korábbi szavak megtorlásaként, amikor becsukják az ajtót, felveszi állati alakját, elfeküdve a földön, hasát mutogatva dorombol, C alakba fordulva.
~ Tessék, akkor csak dorombolok neked!