//Mesélői//

Hirion-Elethea

Jóformán már egy éve annak, hogy Eletheával megszöktetek Al-Nuszra elől Lash segítségével. Sokáig kénytelenek voltatok Capitalt nagy ívben kerülni, és a többi, kisebb sötételf városban is alaposan figyelnetek kellett, nehogy elkapjanak titeket vagy feltűnjön bárkinek is a jelenlétetek, ugyanis pár katonát kiküldtek a környező településekre, hogy utánatok kutassanak. Eddig sikeresen lógtatok meg minden egyes alkalommal előlük, és egyre gyakrabban kényszerültetek lopásra, ha új ruhát akartatok magatoknak vagy egyáltalán élelmet. Eletheának egyáltalán nem volt ellenére, hogy ilyen csibészségeket műveljen, sőt, igazság szerint még élvezte is az ezzel járó izgalmat, mindig örömmel vigyorogva rád, ha sikerrel zártatok egy-egy ilyen akciót. Egyáltalán nem tapasztalhattál rajta lelkiismeretfurdalást, teljesen természetesnek vette, hogy ezt kell csináljátok, ő pedig élt minden egyes lehetőséggel, ami elétek került.
A fürdési lehetőség így persze nem volt mindig elérhető, de még ennek hiányakor sem véltél felfedezni rajta semmit, ami azt jelezte volna neked, nem élvezi. Úgy viselkedett, mint egy gyerek, aki örömmel veti bele magát a sárba és büszkén viselte a ’kis koszos’ jelzőt is, sőt, még téged is cukkolva, hogy már nem vagy éppen a legfrissebb és legillatosabb. Persze mindig határok között maradt és folyamatosan éreztette veled, hogy mennyire szeret téged, mint testvért, folyton hozzád bújva aludva el, becsavarva magát eleinte a te köpenyedbe, és mikor már neki is szereztetek egyet, onnantól az övébe.
Télre kénytelenek voltatok a városok valamelyikébe húzódni, ahogy az egyébként is hideg sötételf vidék még fagyosabbá vált. Sikeresen csentetek magatoknak melegebb ruhákat is, így nem fagyoskodtatok a nap minden pillanatában, de gyakran nem volt egyszerű, hiszen sokáig nem maradhattatok egyhelyben, nehogy Al-Nuszrának sikerüljön a nyomotokra bukkanni, aztán beköszöntött a melegebb, de továbbra is hideg tavasz, végül ismét a hűvös nyár, bár a magasabb hegyszakaszokat az évszakok változása mit sem érintette. Elethea ez alatt az idő alatt profi kistolvajjá nőtte ki magát, bár még így is voltak alkalmak, mikor lebukott vagy menekülésre kényszerültetek egy elbizakodott cselekedete miatt.
Az egyik Capotaltól messzebb eső kisváros fogadójában vagytok éppen, és mivel nagyon pénzt keresni nem tudtok, így a lopott érmékkel rendeltek magatoknak valami ételt, hogy végre valami főtt fogáshoz is jussatok – bár neked a kő miatt annyira nincsen szükséged rá. Ha Eletheának nem számoltál még be a gyomrodban lévő kőről, akkor egyre gyakrabban kaphattad el gyanakvó, egyben értetlen pillantását, néha elsápadását – bizonyára valami butaság jutott az eszébe -, viszont az, hogy gyakran nem étkezel vele, elég erősen szöget ütött a fejében, csak éppen azt nem tudja, mégis mitől van ez. Ennyire csak nem büdös vagy ronda... – gondolta néha.
Szinte csorgó nyállal, izgatottan várja, hogy mit fognak kihozni, lesve a pultot, a mellette lévő ajtót, hogy felszolgálják az ételt, nem is törődve a körülöttetek lévő sötételfekkel, akik többsége ugyanúgy étkezni vagy beszélgetni jött; a legforgalmasabb időben pedig a legkönnyebb rejtőzködni, még ha bizonyára kellemetlen is, hogy sokakat el kell viselnetek a zsivallyal együtt. A rendelés leadását követő lelkesedés azonban hamar lelohad, ahogy perceket várnotok kell, így Elethea elégedetlenül húzza el a száját, és dühös türelmetlenséggel rákönyököl az asztalra. Háborgását nem teszi szóvá, épp elég az arcára nézni, hogy minden gondolat leolvasható legyen róla, mennyire éhes és mennyire nem akar várni, kis taknyosként viszont nem háboroghat nyíltan.
- Hirion...? – szólít meg, amint hisztijének nagy részét sikerült lenyelnie, még azért duzzogva nézve maga elé. – Szerinted hazaért? – érdeklődik, de továbbra sem néz rád. – Az erdei... Tudod, aki segített – emeli rád pillantását, szándékosan nem nagy hangerővel beszélve, nehogy valakinek a figyelmét magukra vonja, és ha esetleg megkérdeznéd, hogy honnan jutott ez eszébe, csak gyerekes makacssággal megvonja a vállát. – Mostanában volt egy éve... Tudod... – húzza vállai közé a fejét, hisztis ábrázattal próbálva takarni, hogy bármennyire nem bízott az erdei lányban, azért néha-néha gondol rá, még ha nem is akarja bevallani. Mégiscsak részben neki köszönhető, hogy itt lehettek. – Meg... – szólal meg kicsivel később. – Sokat gondolkodtam mostanában... – néz maga elé újra, lefektetve alkarjait az asztalra. - Hogy az a hülye mostohaapám mikor áll le és mikor adja fel...

Nem így képzeltem el az életünket, amikor elhatároztam, hogy megszöktetem Elethea-t a mostohaanyámtól és attól a dög Al-Nuszrától, aki csak arra használta volna, hogy fájdalmat okozzon nekem. Azt gondoltam, hogy majd letelepszünk egy kisebb településen és csendesen élünk. Én beállok egy mesterember mellé inasnak, a húgom meg vezeti a háztartást, hiszen azt már ő is meg tudja csinálni.
De nem így lett! A hadvezér nem adta fel ilyen könnyen és minden alkalommal, amikor már egy kicsit biztonságba érezhettem volna magunkat, menekülnünk kellett a kémei elől.
Sajnos a tartalékaim is elfogytak, így kénytelenek voltunk egyre többször elcsenni dolgokat, főleg élelmet, de időnként ruhákat is, hogy úgy, ahogy fenntartsuk magunkat.
Nem ilyen életet akartam adni Elethea-nak.
Bár.....meg kell vallanom, hogy ő sokkal jobban viselte, mint én, talán még azt is merném állítani, hogy egyenesen élvezte ezt a kalandor életet.
- Nem így kéne élned. - mormoltam nem egyszer, ahogy kisimítottam egy-egy kósza tincset esténként szutykos arcából, elmerengve nézve békés álmát.
Aztán lelkiismeretfurdalástól terhelve vackoltam magam húgom köré, hogy melegen tartsam és védjem is egyszerre, és ő hálásan kucorgott közelebb, szuszogása ilyenkor mindig kicsit megnyugtatott.
A hideg időt nehezen vészeltük át, de szerencsére mindig találtunk valami istállót, fészert, amiben meghúzhattuk magunkat éjjelente, amig a tulaj rajta nem kapott minket és el nem zavart.
Így telt el egy év talán és még mindig láttam nyomát, hogy Al-Nuszra nem adta fel a keresésünket. Tudtam, hogy fontos neki az, hogy megszerezze tőlem a remélt tudást, de nem gondoltam volna, hogy ennyire, hiszen nem jelenthettünk rá veszélyt a jól megerősített birodalmában. Mitől félt ennyire, hogy élve vagy holtan, de főleg élve, elő akart keríteni bármi áron?
Lassan már abba is belenyugodtam, hogy kishúgom, úgy emelte el a nekünk szükséges dolgokat, hogy senki észre sem vette, már egyre kevesebbszer kellett futnunk a dühös tulajdonos elől.
Mivel Elethea túl eszes, így nem sokáig titkolhatom előtte azt, hogy miért nem étkezem vele szinte soha, ezért aztán kénytelen vagyok elmondani neki, hogy ezt mi okozza. Persze utána nem győzöm megválaszolni aggódó kérdéseit, de úgy, ahogy meg tudom nyugtatni, hogy ez egyben meg is véd engem.
Most is, ahogy a fogadóban épp az ételre várunk, elkapom a rám villanó tekintetét és megnyugtatóan igyekszem rámosolyogni.
Ahogy telnek múlnak a percek, látom rajta, hogy kezdi elveszíteni a türelmét, amit nem csodálok, mert már legalább egy napja nem ettünk és most sem fogunk lakomázni, arra nincs elég pénzünk.
- Hogy Lashrael, rá gondolsz? - kérdezek rá, hogy közben a gondolataimat rendezni tudjam, mert persze nem kellett nagyon emlékeztetni rá, hogy kiről is beszél. - Hát szerintem igen. Talpraesett egy lánynak ismertem meg........- elmerengve idéztem magam elé hol mérges, izzó tekintettell, hol szinte az érzelmektől könnyes szemmel, - és minden elkövetett, hogy visszatérjen ahhoz, aki várta, a párjához. - fejeztem be nagy nehezen. - Miért jutott most eszedbe éppen ő?
A válasza meglepett, mert a menekülésünk óta nem igazán esett erről szó közöttünk, ő kerülte e témát és én sem hoztam fel, bár nekem nagyon sokszor eszembe jutott a vöröshajú erdei lány.
- Igen, már lassan egy éve. - biccentettem nagyot sóhajtva.
A folytatásra csak megemelem a szemöldököm, de egyet kell vele értenem és rájönnöm, hogy bizony Elethea is kezd felnőni lassan, még ha ott lappang a kislány is a szavaiban.
- Hát ezt én is szeretném tudni. Értelmetlennek tartom, amit művel, tisztában kell vele lenni, hogy mi ketten nem jelenthetünk fenyegetést rá nézve.......és ....és jó lenne már megállapodni valahol, így hogy lesz belőled úrihölgy és, hogyan adlak így férjhez? - villant egy kis kajánság az én tekintetemben is.

Elethea

Bizonytalanul viszonozza a pillantást, mert annyira felfoghatatlan még mindig a számára az, ami Hirionnal történt. Furcsa az egész, és bár felmerült benne, hogy akkor biztos valami élőholt, mint amit a fajtájuk tapasztaltabbjai is tudnak csinálni, de még mindig hallotta a szíve dobogását és a teste sem olyan, mint egy hideg hulláé. Egy pillanatra beleborzong, ahogy eszébe jut az a rémes nap, mikor Uráldur jóformán belekényszerítette anyját a házasságba; akkor is a szemei láttára ostoroztak halálra valakit a lehető leghidegebb napok egyikén. Zsigerből fél, hogy ez esetleg velük is megtörténhet, ha Al-Nuszra valaha is megtalálja őket, bár belőle kinéz többet is a történtek után…
Vesz egy mély levegőt inkább, és igyekszik másfelé terelni a gondolatait, bár ilyenkor nehéz, főleg éhesen, mikor mindig problémája van mindennel és minden miatt csak hisztizik. Húzza is a száját rendesen, hogy még mindig mortyogó gyomra haragját továbbra sem csillapíthatja, és végül sikerül kiböknie vagy legalábbis elkezdenie azt a gondolatot, amit már egy ideje dédelget, csak idáig sose merte igazán felhozni. Talán reménykedett valami másban, hogy másképp alakul az életük, hogy nem fogják ennyi ideig üldözni, de… Valahol azért élvezi, sőt, kifejezetten tetszik neki ez a fajta kalandorkodás, bár azért pár nehézséget kivenne. Mondjuk az éhséget, mert Hirionnak így nagyon könnyű, mennyit csal már ezzel!
A név elhangoztával csak duzzogva megvonja a vállát.
- Nemt’om, mi volt a neve – morogja az orra alatt, figyelve bátyjának minden apró rezdülését. – Tudod, nem én néztem rá úgy, mint akinek tetszik és nem én pusziltam meg az ujjait, mintha ő lenne a legcsodálatosabb – folytatja a cukkolással vegyes hisztit, közben karjait az asztalra teszi, mögé az állát, így takarva vonásainak egy részét és szélesedő vigyorát, mert tudja, hogy enélkül teljes mértékben elárulná kíváncsiságát és piszkálódási vágyát Hirionnak. Mondjuk azóta se értette meg, mi volt az aznap, meg nem beszéltek róla annyit, sőt, igazából semennyit, mert nem tulajdonított neki soha nagy jelentőséget. Minek? Ő egy gyomzabáló, Hirion meg egy sötételf, és különben is, van valakije.
Morogva vezeti el a tekintetét, ahogy a vöröst végső soron dicséri, de a mondandója nehéz zárására megint visszanéz, összeszűkített szemekkel fürkészve bátyját, keresve azokat az apró jeleket, amikkel cukkolhatja őt, persze csak határok között. Nem akarja Hiriont bántani semmiképpen se, sőt! Ő védeni akarja! Szóval majd megtanul egy csomó-csomó mindent, amivel megvédheti és azt a hülye Al-Nuszrát is eltűntetheti az életükből! Kár, hogy apjának szellemén kívül másra aligha számíthatnak Zevadarban, de ha mondjuk...
Hmm… Hirionnak úgyse tetszene az ötlet, de ha esetleg...
Felkönyököl, hogy tenyerén támassza a fejét, további elégedetlenséggel nézve maga elé, miközben hallgatja testvérét és a véleményét, bár előrébb nem jutnak Al-Nuszra kapcsán. Úgy utálja őt, annyira, de annyira utálja, és ahányszor csak rá gondol, legszívesebben lelökné őt Capital legmagasabb épületének tetejéről. Lehet, hogy agresszív ez a gondolkodása, de akkor is megérdemelné! Részben miatta történt minden, ez az egész!
A düh hirtelen párolog el, ahogy Hirion a férjhez adását emlegeti, mire először meglepetten szalad fel a szemöldöke, és hirtelen süllyed vissza a szemeit is összepréselve, olyan haraggal nézi testvérét. Az asztal alatt meglendíti a lábát, hogy egy jókorát rúgjon bátyjának lábába, mert az előtte lévő kancsó vízre még szükség a pocakjában, hiába lenne csábító a leöntése annak ellenére is, hogy mosdatlanságukon nem segítene.
- Jó vicc, testvérem, nagyon jó… De előbb neked kéne megnősülnöd, te vagy a rangidős, és azt nem egy erdeivel kéne elképzelned – vigyorodik el elégedetten, egyértelműen ezzel torolva meg a megjegyzését, és valószínűleg olyan lesz Hirion reakciója, amitől még inkább szélesedik a vigyora, ugyanakkor, ha esetleg megbántottságot látna rajta, akkor hatalmasra nyílt szemekkel kér tőle bocsánatot.
- Az normális, ha… ha furák az érzéseim vele kapcsolatban? – bizonytalanodik el egy kicsit egy rövid szünet után, továbbra sem tudva kiverni a fejéből az ötletet, ami felmerült benne, csak még mindig nem tudja, miként kéne testvérének tudtára adni. – Tudom, hogy segített, meg minden… - csavargatja a haját kínjában, kerülve testvére pillantását. – Csak nem értettem őt és ez… megijeszt… Viszont nagyon megbíztál benne akkor, a mostohaapámmal szemben is úgy lépett fel, mintha a legfontosabb társaként kezelne téged… Meg ez biztos furán fog hangzani, de úgy kezelt és úgy féltett engem, mintha az anyám lenne, pedig semmi köze hozzám, és… és ez összezavart – vallja be csendesen, látványosan zavarodottan és még szégyellve is annyira, hogy ne nézzen bátyjának a szemébe, még mindig a haját birizgálva, néhány pillanattal később pedig kihozzák azt az egy tál olcsó ételt, amire tellett a pénzükből. Alapvetően biztosan nem lenne elragadtatva, de mivel azt se tudja már, mikor evett főtt ételt utoljára, nyálcsorgatva veszi kezébe az evőeszközt. Lehet, hogy nagyrészt csak maradék van benne, de csak az érdekli, hogy a gyomrát megtölthesse, így felőle aztán csótányokat és patkányokat is belefőzhettek, az is mindegy már ennél a pontnál.
Öt kanál után megáll a mohó lapátolásban, és biztos nem mondaná finomnak, ennyire éhesen minden az és mindent legyűrne, de a testvéri törődés és igazságosság még így is benne van.
- Bisztoh nehm kéhsz? - érdeklődik tele szájjal, nagyokat pislogva, bátyja felé tolva a tányért, miközben a szájában lévő adagon nyammog.

Elégedetlen pillantást vetettem a húgomra, bár sejtettem a hanghordozásából, hogy csak azért hozza ezt fel így, mert engem akar tesztelni és ezt főként akkor teszi, amikor valami nyűgje van, mint most az, hogy még nem tömte meg a hasát.
- Szomorúan hallom Elethea. Megmentette nem csak az én, hanem a te életedet is, legalább annyit megérdemelne tőled, hogy a nevét megjegyezd. - ingatom meg a fejem kifejezve rosszallásomat.
A további szavaira nem tudom, hogy most élénk tiltakozásba kezdjek vagy ráförmedjek, vagy nevessek rajta, mert sejtem, hogy csak olaj lenne a tűzre és tovább fog vele piszkálni.
- Na hát ki beszél? - veszem fel inkább a gunyoros modort. - Mindig azt akarod, hogy ne nézzelek már gyereknek, de amikor ilyeneket mondasz, akkor minek nézzelek? - nézek rá felvont szemöldökkel, miközben ügyesen elengedem a fülem mellett a megfigyelésének kényelmetlenebb részét.
Ha őszinte akarok lenni magamhoz, be kell vallanom, hogy a kezdetektől tetszett Lashrael magáért való kiállása és - bár ez nekem annyira nem jött jól, - a párjához való hűsége. Ezek és a tudat, hogy soha nem lesz esélye egy sötét elf és egy erdei kapcsolatának, visszatartott attól, hogy illúziókba ringassam magam.
Közben inkább a konyha bejáratát fürkészem, nem Húgom tekintetét, hogy ne lássa az érzelmeimet, hiszen egy self az mindig kemény és lehetőleg messze állnak tőle az érzelmek.
~ Micsoda marhaság! Még szerencse, hogy Elethea-ra ezt sosem lehetne rákényszeríteni! ~ mosolyodom el magamban a tüzes természetét magam elé idézve.
De mikor visszavágok neki és én élezem kicsit a nyelvem, azonnal muszáj ránéznem, hogy lássam a reakcióját, ami nem is késik.
A kezdődő vigyor azonban azonnal lefagy az arcomról és sziszegve kapom arrébb a lábam, fájdalmas képpel simogatva a sípcsontomat, ahol eltalált.
- Elethea! - mordulok rá, de a történtek ellenére is megérte a dolog és nem is tudok igazán haragudni rá, sajnos ezt ő is tudja. - Sosem jönne hozzám senki, tudod, hogy miféle "problémáim" vannak. - intek a gyomrom felé. - Szerinted bárkinek meg tudnám magyarázni, ráadásul sosem tudunk egy helyen maradni annyi ideig, hogy valakivel akár megismerkedhetnék. Viszont te.......- akadok el és gyengéden nézek rá, - neked nem ezt a hontalan életet szeretném.
Mindennél jobban szeretem a testvéremet és mindent megtennék érte, fontos nekem, hogy megértsük egymás, hogy tudja sosem hagynám cserben.
- Persze, hogy normális Eli. - húzom magamhoz és egy puszit nyomok a feje búbjára. - Pici gyerekkorunk óta azt verik a fejünkbe, hogy ne bízzunk senkibe, főleg nem egy más fajúba és főként egy erdei elfbe, de......- próbáltam megfogalmazni azt, amiért megbíztam Lashraelben, neki is, - de ő annyira más volt, mint amilyennek elképzeltem egy erdeit.......Bátor, szava tartó és végsőkig hűséges. És ő is megbízott bennem. Ő volt az egyetlen, aki a történetemet hallva azonnal felajánlotta a segítségét. - fejeztem be halkan. - Tudom, láttam, hogy megvédett volna az élete árán is Eli.
Fura ezt egy sötét elfnek hallani, akit nem így neveltek, megértem a zavarát.
De végre kihozzák az ételt és bár régóta érett már ez a beszélgetés, azért örülök, hogy Elethia most teljes figyelmével a zavaros leves felé fordul.
- Nem, egyed meg csak nyugodtan az egészet. - mosolyodtam rá és örültem, hogy ma megtöltheti a hasát, hogy holnap mi lesz.........
Hát ettől már nem voltam annyira boldog.

Elethea


Abszolút nem veszi magára bátyjának rosszallását, csak vigyorog a bajsza alatt, a gonosz gondolatokat, miszerint neki nem esett volna baja, mert anyja megvédte volna, lenyeli. Jobban belegondolva ő is belátja, hogy a dög Al-Nuszra mellett semmiképpen sem lenne biztonságban, anyai védelem ide vagy oda, és a legjobb döntés volt Hirionnal jönni. Egyébként is izgalmasabbnak találja így róni a birodalmat, mint bezárva lenni néhány fal közé. Vigyora azonban jócskán szélesedik, mikor Hirion teljes mértékben kitér, és nyílt reagálás helyett inkább őt veszi célba. Látszatgőggel és mosollyal egyenesedik fel az asztalról, csípőre teszi a kezét és kihúzza magát, mintha ő lenne a legrangosabb egyén ezen a vidéken.
- Még nem vagyok felnőtt, de már nem is vagyok gyerek, éppen ezért kell most gyereknek nézned, míg más esetben érett sötételfként – jelennek meg arcán elégedett vonások, ám amint Hirionnak visszafizeti a szívességet, tenyerébe rejtve a vigyorát. Tekintete ettől függetlenül még árulkodó azzal a huncut csillogással, ahogy hallgatja testvérének sziszegését és rámordulását, egyáltalán nem félve attól, hogy bátyja esetleg elfenekeli – na meg nem is követett el akkora bűnt, hogy ezt érdemelje. De Hirion! Mondjon csak még egyszer ilyet!
– Maradjunk annyiban, hogy pár év múlva alig fogod tudni elhessegetni a kérőket – könyököl rá az asztalra. – Na nem mintha úgy akarnék járni, mint édesanyám, egy olyan disznóval mellette... – fintorog. – De legalább így nem kell belekényszerülnöm semmibe, nem úgy, mint anyának. Azért ez elég igazságtalan lenne – könyököl fel mindkét kezével, tenyerébe helyezve fejét hisztisen, aztán megjelenik rajta az érdeklődés, mikor Hirion a saját problémáit kezdi ecsetelni, de érdeklődése zavarodottsággá válik. Össze is vonja a szemöldökét értetlenül, míg hallgat, testvérének gyengéd pillantására meg szégyellősen oldalra fordítja a pillantását és a fejét.
- Nekem nincs ezzel bajom, Hirion – néz rá testvérére őszintén. – Nem két évtized múlva fogunk a sírban kikötni – nevet fel kínosan, idegesen masszírozva az ujjait, mert tudja, hogy sötételf területeken bármi megtörténhet bárhogy. Ha nincsenek egymásnak és nem vigyáznak egymásra, könnyen elfajulhat eza bizonyos hontalanság, éppen ezért is fontolgatja ötletének kimondását, ami elsőre biztos nagy badarságnak fog hangzani. – Most egy... kicsit még utazunk, aztán úgyis változni fog minden – vonja meg a vállát, továbbra is vívódva, mennyire lenne bölcs döntés elhagyni ezeket a zord vidékeket és máshova menni. Nem a semmiért jutott eszébe Lashrael sem, még ha abszolút nem is érti meg annak a nőnek a gondolkodását, de ha túlélte, akkor talán... Talán lenne egy esélyük a közelében nagyobb biztonságban élni, Hirion véleményétől viszont még ódzkodik. Mást meg... Hát ő mást nem ismer sötételf határon túlról.
- Amúgy meg nem tudom, miért kéne ennek problémának lennie. Nem szélgörcsök gyötörnek – jelenik meg egy újabb vigyor a képén. – Meg nézd a jó oldalát, legalább nem kell tudnia főzni – nevet fel halkan, ezúttal jóleső őszinteséggel. – Ehh, rossz érv, de na... – vakarja meg esetlenül a fejét. – Meg nekem el tudtad magyarázni, akkor másnak miért ne tudnád? – tárja szét a kezét, majd némi szünetet tart, hogy a témát visszavezesse oda, ahonnan elkezdte. Erőt kéne vennie magán és végre kiböknie, mit akar, annyit kertel már, viszont ahhoz a határon is túl kéne jutniuk valahogy, és hát... Nekik az sem lenne egyszerű...
Megnyugszik azonban, mikor Hirion megérti az érzéseit a jelek szerint, így az aggodalmas és feszélyezett vonások helyére a megkönnyebbülés lép.
- Mondjuk biztos nem normális... Ha nekünk ilyeneket mondanak róluk, akkor rólunk miket mondhatnak? – kapargatja a kopottas asztalt koszos körmével ott, ahol vagy kés vagy egy kisebb csetepaté nyomot hagyott benne. – Csak mert biztos nem sok jót... – motyogja, és felkapja a fejét, mikor megint meghallja a konyhaajtó újabb nyikorgását, és ezúttal az ő mosléknak való levesszerűségét hozzák ki neki. Lelkesen nyúl érte és húzza maga elé, és mivel Hirionnak sem kell, jóízűen folytatja az eszegetést, csak azzal törődve, hogy kellemes meleg, és ami benne van, teljesen jól átfőtt. Legalább ennyi pozitívum van, ha már az íze és a megjelenése nem éppen a legmegnyerőbb.

//Mesélői//

A fülledt, büdös fogadóba sok minden nem jut el a kinti zajokból. Az itt-ott halkabb, más asztaloknál hangosabb beszélgetések, a konyhából érkező pakolászás hangjai és az épületben való járkálás teljesen elnyomja azt, ami odakinn zajlik – legalábbis egy ideig. Talán az üvöltözés nem meglepő, máshol is előfordul, hogy leosztanak néhány járókelőt például a katonák, akik nem tudták tűrtőztetni magukat valami miatt, esetleg balhés személyek futottak össze, akiket szét kell választani vagy épp az ő veszekedésük hallatszódik, és most is valami hasonló esetről van szó. Csak a fémes, sietős léptek azok, amik feltűnhetnek, illetve az érthetetlen ordibálás beszivárgása a helyiségbe. A fogadóban idejüket töltők ezzel mit sem foglalkoznak, egyáltalán nem érződik semmiféle feszültség, így bizonyára nem is foglalkoztok ezzel ti sem, hacsak nem az aggodalom rág titeket az üldözéseteket illetően.
Kisvártatva mindenki teljesen elnémul, ahogy az ajtó bevágódik, és nem sokkal odébb esik a földre, kiszakadva a keretéből, rajta egy tetőtöl talpig sötétbe bugyolált alakkal, jobb karján egy apró körpajzzsal, baljában pedig egy egykezes kardot szorongat, melynek a formája nem épp mondható hagyományosnak, így bizonyára a megmunkálása sem, és még egy ilyen van a hátán a hüvelyben. Egyedül a feje nincs teljes egészében takarva, nagyrészt borotvált koponyájáról és hosszú füleinek színéről bárki meggyőződhet, hogy sötételfet löktek be az imént keményen. Krémszín haja arca egyik oldalát takarja, egy sötét textil nyakától az orra közepéig fedi, így csak a horizontális vágás látszódik, ami végighúzódik homlokától rubinszín szemén át a fekete ruhadarab takarta részig.
Az ajtó csattanása miatt nem nagyon hallatszódik, ahogy a fának csapódva felnyög, de csak egy pillanatot hezitál; egy lendítéssel már át is gördül a hátán, lábaira érkezve tápászkodva fel, bár eléggé ingatagon lépeget hátra, tekintetét arra a két katonára szegezve, akik magabiztosan és gunyoros vigyorral lépnek be az ajtó helyén egymás után. Egyenruhájuk lila, így nagyon jól tudhatjátok, hogy Al-Nuszra beosztottjai vannak itt, ám a jelek szerint nem titeket keresnek.
Az üldözött rögtön védekező állásba helyezkedik, gyors terepszemleként nézve körbe, maga elé emelve körpajzsát, bizonyára a menekülési útjait keresve.
- Talán nem ezekkel a kardokkal kéne járkálnod, te parazita, innen is el akartál tulajdonítani egy szekeret? – forgatja meg a jobboldali kezében a kardot, és látszik rajta, hogy már érzi szájában a győzelem ízét. Senki sem avatkozik bele, mindenki hallgat, mint a sír és izgatottan várják, hogyan fogják elverni a páncélos-fegyveres beosztottak a jövevényt.
– A lázadók biztos hálásak a tetteidért, de itt most vége. Add fel szépen, és talán enyhített büntetésben részesülsz – jegyzi meg a másik, aki hasonlóan van felszerelve, mint társa, csak egykezes kardja az ő esetében hajlított pengéjű. Pajzs ugyan nincs náluk, de épp elég így is a páncél, ami a testük több részét fedi – mellkas, alkar és sípcsont.
A lázadó szó elhangoztával néhányan összesúgnak, és a hangulat még inkább fokozódik, mindenki nyilvánvalóan a vezetőséghez hű katonáknak szurkolva, miközben a tolvajnak titulált alak lassan a pultig hátrál, többször feszülten nézve körbe, ki fog a következő pillanatban ráugrani.

Néha nehéz megtartani a szigort, amit el szeretnék érni, mikor Elethea úgy viselkedik, ahogy most is. Egy kész hölgybe megbújó kölyökként. Mikor nőtt így meg és lett abból a pöttöm kislányból, egy a bátyjának is tanácsokat adó, pajkos arcú testvér?
Alig bírom visszafojtani a mosolyom, ahogy elnézem nyúlánk, de tettrekészségtől duzzadó alkatát, kipirult arcát.
- Na jó! - intek békítően felé. - Azt hiszem még van egy kis időnk, hogy ezt mindketten átgondoljuk. És én is remélem, hogy pár év múlva, már egy meleg otthon biztonságából nevetünk a mostani viselkedésünkön és gondolatainkon. És anyád........szóval ő azt gondolom szeretett téged, csak.......képtelen volt .....megvédeni. Al- Nuszrával meg nem volt választása. - mondom ki nehezen ezeket a szavakat, mivel Thea engem mindenképp el szeretett volna tenni láb alól, de bízom benne, hogy a lányát tényleg szerette.
Akármennyire is komoly dolgokról van szó, én sem tudom megállni, hogy ne kuncogjak fel, amikor Elethea azt ecseteli, hogy miért is kéne valakinek még jól fogadnia is, hogy nekem a gyomrom helyén egy kő van. Ha szóba kerül még a mai napig, mondhatom, hogy én sem békültem meg vele, de sajnos nélküle meghalnék és már jópárszor csak ez tartott életben.
- Elethea! - vonom magamra a figyelmét az asztal lapjáról. - Te is tudod, hiszen már tapasztaltad, hogy milyenek a katonáink. Akkor képzeld el, hogy az erdeiek csak velük találkoznak. Ha te lennél a helyükben, mit gondolnál a sötét elfekről....rólunk? Nem, én sem hiszem, hogy sok jót gondolnának rólunk és nem tudom, hogy ha olyannal találkoznának, mint mi, lenne-e lehetőségünk elmagyarázni, hogy mi mások vagyunk. - merengek el. - Persze Lashrael már talán tudja az igazat, téged is megkedvelt, de ő elment, vissza a párjához.....legalábbis remélem, hogy baj nélkül hazaért. - sóhajtok fel.
Aztán a gondolataimba veszek el, amik nem épp vidámak, miközben hallgatom húgom ütemes kanalazását.
Én sem lehetek mindig éber és ez az ideiglenes nyugalom, csalóka biztonságérzetbe ringat, egészen addig, míg az ajtó nagy döndüléssel és vad recsegéssel be nem repül a fogadó közepére egy sötétbe bugyolált alakkal egyetemben.Minden bizonnyal nem a saját jószántából.
Az idegen karján egy apró körpajzsot szorongat, míg baljában  egy fura, egykezes kardot, melynek a formája nem az ezen a vidéken megszokott. Kettő van belőle nála, a másik a hátán a hüvelyében pihen. Még az arca alsó fele is a ruhája anyagával megegyező kendővel fedett, csak a nagyrészt borotvált koponyája és a szemei látszanak. Viszont bőrének színezete, krémszín haja, hosszú fülei egyértelműen megmutatják, hogy egy sötételfet löktek be, nem éppen gyöngéden. Egy horizontális vágás húzódik homlokától rubinszín szemén át a fekete ruhadarab takarta részig.
Aztán az is kiderül, hogy kik segítették be a fogadóba és ettől azonnal kiver a víz. A bejáraton biztos, hogy nem fogunk tudni távozni, még ha esetleg el is surranhatnánk a két jellegzetes színű vértet viselő katona mögött, mivel gondolom kint van belőlkük még több.
A hátsó ajtót pedig nem néztem meg, hogy van-e egyáltalán és, ha van az hol van. Mindig megnézem, de most......
Feszülten meredek a hatalmas esés után is ruganyosan felálló selfre, aztán a magabiztosan, vigyorogva besétáló katonákra és ide-oda villan közöttük a szemem, miközben a menekülés útját keresem.
- Elethea...... - suttogom halkan. - Készülj fel. Talán a konyhából nyílik egy hátsó ajtó, ott ki tudunk surranni, ha nem figyelnek ránk.
A feketeruhás fickón látszik, hogy tapasztalt harcos és most is felkészülten várja a támadóit, de láthatóan azért ő is kiutat keres.
Természetesen Al-Nuszra emberei teljesen biztosak magukban és, hogy velük senki más nem fog harcba szállni és segíteni az idegenen, bárki is légyen.
Mikor megszólal az egyikük, ez nyilvánvalóvá is válik, de az viszont meglepetésként ér, amikor lázadókat kezd emlegetni. Még sosem hallottam, hogy bárki a vezetés ellen fordult volna. Gondosan kigyomlálták azokat, akikben csak a szikrája felmerült.
Viszont az ivóba halk suttogás kél, ami azt jelenti, hogy mások már igen is hallottak a dologról.
Persze ez nem jelenti azt, hogy bárki a kisujját is felemelné a fickóért. Én meg nem szerettem volna belekeveredni és főleg nem felhívni magunkra a figyelmet.
Nagyon óvatosan és halkan a lábammal hátrébb toltam a székem és meghúztam a zsákom szíját a hátamon. Megfeszültem.
- Ha egymásnak esnek, fuss a konyhába. - lehelem húgom fülébe.

Elethea

Egyetértő bólintással elvigyorodik, mikor Hirion kijelenti, van még idejük, és míg neki nagyon korán van ezen agyalni, bátyja attól még fontolgathatja a maga részéről az ügyet. Persze ehhez előbb az kell, hogy ne kergessék el őket mindenhonnan, mert nem a kő lesz testvére legnagyobb baja, ha lányokkal akar ismerkedni, mondjuk nem is nagyon látta, hogy annyi erőfeszítést tett volna ezzel kapcsolatosan. Nem mintha lehetőség adódott volna rá...
Na mindegy! Majd úgyis lesz valami, mind a ketten úgyis fiatalok, előttük az élet, ahogy a szottyadt öregek szokták mondani, viszont ahhoz fontos lenne, hogy Al-Nuszra se kaphassa el őket, anyját védelmező szavakra meg megvonja a vállát.
- Tudom. Ott voltam, akkor is, amikor... – körbenéz óvatosan, nem akarva, hogy hallgatózzanak. – Akkor is, amikor Uráldur beszélt anyámmal, odahívatta őt a semmi közepébe velem és a bátyámmal együtt a hegyek közé, és lényegében megfenyegette anyámat. Emellett pár méterrel odébb épp egy katonát ostoroztak halálra, meg egy cseléddel is kitoltak elég csúfosan... – néz maga elé gyűlölködve. – Anyának azért kellett hozzámennie apa halála után, mert a hadvezér Al-Nuszrát anyával akarta biztosítani a hűségre – beszél továbbra is halkan, aztán nemlegesen megrázza a fejét. – Ha tudnám, se lehetne ezt elfelejteni – fekszik félig az asztalra, arcának egy részét alkarjaival takarva. – Amúgy jobb így, távol lenni és veled. Sokkal jobban szeretek veled lenni – mosolyog rá testvérére. – Anya is szeretett, de féltem, hogy a mostohám ugyanazt megcsinálja, mint a bátyámmal. Nem voltam ott biztonságban sose... – motyogja elcsendesedve és elkedvetlenedve, nem akarva magának sem bevallani, hogy kezdi elfelejteni testvérének az arcát és vonásait, hiába nevelkedtek együtt egészen addig a végzetes napig. Ha őrá gondol, akkor először a varázslattól összeaszott arca az, ami elméjébe villan, és ettől mindig fájdalmasan rándul össze a gyomra. Próbálta is kerülgetni ezt a gondolatot és inkább azzal foglalkozni, ami most zajlik, emellett azzal törődni, mit érhetnek el.
Neve hallatán hisztisen bátyjára néz, abbahagyva a kapirgálást, és egy elégedetlen, duzzogós sóhajtással emelkedik fel, támasztva hátát a szék támlájának, karba téve a kezeit.
- Tudom, és ennek nem így kéne lennie, nagyon nem... És lehet, hogy másokkal nem tudnánk elhitetni vagy elmondani nekik, de Lashrael tudja, és éppen ezért gondolkodtam azon, hogy... – koppan az asztalon a tál étel, a nyál pedig összeszalad a szájába, nyelve egy nagyot ennek következtében. – Majd még megbeszéljük – fog rá azonnal a kanálra, lapátolva a levesszerű valamit, gyorsan nyelve, hogy mortyogó hasát mihamarabb megtölthesse. Ízre egyébként sem a legjobb, de mit sem számít, hiszen meleg, fogyasztható, és talán a gyomra sem fogja visszadobni. Egészen addig eszik, teljesen leengedve a védelmét, míg valakit be nem taszítanak az ajtón akkora erővel, hoy az hangosan földet nem ér. Ijedten kapja a bejárat irányába a fejét, fürkészve az idegent, de azon kívül, hogy egy sötételf, sokat nem tud leszűrni. Figyeli ruganyos, de az eséstől kissé bizonytalan lépteit, ahogy hátrál, nézi azt, amit ő, követve pillantását pedig meglátja a lila egyenruhát, amitől végigfut a hátán a hideg. Tudja, mi a teendő, Hirionra is pillant, hogy megtudja, mi a terve, ám valószínűleg nem lesz más a menekülésen kívül. Viszont az idegen...
Csak  hümmögve bólint, mikor bátyja a haditervet magyarázza, tekintetét azonban nem veszi le az ismeretlenről, akinek vöröses pillantása körbejárja az egész fogadót, ám nem úgy tűnik, mintha bárki közbe akarna avatkozni. Bizonyára mindenki meggyőződött afelől, hogy el fogják kapni, ám ha így van...
- Szerintem nem fognak – mondja halkan, éberen fürkészve tovább a helyzetet. – És ha tényleg lázadó, akkor segíteni kell neki – néz Hirionra határozottan. – Legalább náluk biztonságban lehetnénk! – fordítja vissza figyelmét az érkezőkre, megszorítva a tányérját, amiben még van valamennyi. Amint lehetősége adódik rá, biztosan akcióba lép, és ha kell, akkor Hirion kezéből is kitépi magát, mert el fogják őket kapni így vagy úgy. Képességek birtokában vannak, korban és tapasztalatban felülmúlják őket, innentől veszett fejsze nyele, és ha legalább segítenek ennek a valakinek... Tényleg, miért nem használnak rajta képességet?

//Mesélői//

A katonák egy kicsit várnak, végig az idegenen tartva szemüket, nehogy valamit bevessen ellenük és figyelmetlenségük miatt járjanak pórul. A bebugyolált alak eközben eléri a pultot a lassú hátrálással, és mikor sarkát nekiüti annak, kénytelen megállni. Ismét cikázik a tekintete, mégis mit tehetne, de a közelében nincsen semmi, amit alkalmazhatna, se szabad szék vagy asztal, amit felrúghatna, kezébe meg nem tud fogni semmit, így a katonák is közelednek szép lassacskán. Az ismeretlen kikerüli a pultot, nem is nézve hátra, csak feszült testtartással igyekezve ugyanabba az irányba, ahova ti is akartatok menni, viszont a helyetekről még mindig gátolva az út, ha megindulnátok a kijárat felé. Jóformán se előre, se hátra, mert ha a konyha felé mennétek, oda a katonák biztos követnek, ám a ki- és bejárathoz indulva keresztül kéne jutnotok a fegyvereseken.
Valószínűleg így maradtok a helyeteken, Elethea biztos, de látszik rajta a feszült kivárás, és mikor az idegen már elér a konyhaajtóhoz, a katonák pont az asztalotoknál vannak. Elethea ekkor akkorát taszít az asztalon, hogy az kibillenti az egyik katonát az egyensúlyából a váratlansága miatt, és ezt az idegen is kihasználja ezt a lehetőséget: belöki a könyhaajtót és eltűnik mögötte.
- FUSSUNK! – kiált, és csak pár lépésre van lehetősége, ugyanis a következő megtétele közepén teljesen megdermednek az izmai és a fogadó padlójára esik rémült ábrázattal. Te is érezheted magadon a sötét mágia hatását, ha nem is teljes egészében, de biztos lehetsz benne, hogy megkörnyékez téged, és ha kellően figyelsz és nagy az akaratod, akkor ellen is tudsz neki állni.
A meglökött katona halkan szitkozódva közeledik, és nagyon jól látszik, hogy nincs valami jó kedvében ennek köszönhetően.
- Ti segítitek azt az áruló dögöt?! – rivall rátok. – Hülye kölykök – köp egyet, fürkészve titeket, és nemsokára egyre nagyobbra nyílik a szeme, egyre egyértelműbb felismeréssel benne. – Ti... – kezdi, viszont a konyhaajtó ismét hangosan nyílik ki, nekicsapódva a falnak, a katonáknak viszont nincs nagyon idejük a felkészülésre, így mikor megfordulnak, egy kerek pajzs széle vágja az egyiket pofán. Az idegen megemeli a lábát, és taszít egyet a megütötten, és mire a másik katona támadólag emelné pengéjét, az ismeretlen a sajátját rántja maga elé védekezőn. Az átok így biztosan mindkettőtöket elhagyja (ha Hirion csak a tényleges hatás nélküli megkörnyékezést tapasztalta, akkor az tűnik el), amint az egyik katona a fejét fájlalva esik neki az egyik teli asztalnak a körülötte ülők felháborodására, míg a másik a figyelmét a feketébe öltözöttre fókuszálja.
- Remélem, nyilvános kivégzést kapsz – vicsorog a katona, és a penge pengének feszülését kihasználva lök egyet az ellenálló fegyverén sajátjával, aki kényszerű hátrálása közben maga elé rántja a körpajzsát, mielőtt a felé lendülő katona kardja átvágná a ruháját, belehasítva a húsába. Amint megérzi a pajzsának ütköző pengét, lök egyet, ezzel kilendítve a kardot, szembenézve a katonával, és bár karddal nem sújt le, talpával őt is félrelöki az útból. Az így megnyílt kijáraton rögtön megindul, vélhetően ti sem hezitáltatok, és már régen a betört ajtón túl vagytok, mire az ismeretlen kirobog az épületből, visszatéve kardhüvelyébe a pengéjét.
Ha nem jutottatok még ki, akkor igyekszik valamelyikőtöket megragadva kirántani a fogadóból, ám ha kívül talál meg titeket, akkor ugyanúgy rászorít egyikőtök karjára, úgy tűnve el a közeli sikátorok rengetegében, egymás után fordulva egyik szűk utcáról a másikba követhetetlenül. Egy darabig még hallatszódik, ahogyan a katonák szidják az idegen anyját és őt magát is elhordják mindennek, ami illetlen, ám csak akkor hajlandó megállni szaporább lélegzettel és szívveréssel, mikor már teljesen elenyészik a katonák hangja vagy ti tesztek arról, hogy megálljon.

Már igazán hozzászokhattam volna, hogy Elethea ritkán csinálja azt, amit mondok neki, de azért vészhelyzetben nem szokta az utasításaimat felülbírálni, hiszen megtanulhatta már, hogy azzal mind a kettőnk életét kockáztatja, így váratlanul értek halkan elsuttogott szavai. A gyomrom összerándult a kő körül és a szívem zakatolni kezdett, mert tudtam, hogy nem leszek képes időben megállítani. Ha hirtelen mozdulatot teszek, akkor felhívom magunkra a katonák figyelmét, így csak a remény maradt meg bennem, hogy húgom még sem fog semmi ostobaságot csinálni.
- Eli........neeeee...... - leheltem felé kérlelő szemekkel, miközben a kezem lassan megindult az asztal alatt, hogy megragadjam a kezét vagy legalább a ruháját.......
Persze én már sok mindenben reménykedtem, de vajhmi kevés valósult meg belőle.........ahogy most is.
Közben nem vettem le a szemem az előttem zajló eseményekről, hogy hátha ki tudom használni az alkalmat.
Sajnos azonban az ismeretlen lázadó is szorult helyzetbe került és egyetlen kiutat látott, ami szintén a konyhába vezető ajtó volt, így arra egyelőre esélytelen volt a kijutás, ahogy az utcára vezető ajtó felé is, amerre Al-Nuszra fegyveresei zárták el az utat és nagy volt rá az esély, hogy talán kinn még többen vannak.
Elethea hála az égnek nem mozdul és már kezdett feltámadni bennem némi remény, amikor a katonák az álarcos idegent követve majdnem elhaladtak előttünk, de....
Először megdermedtem, ahogy az asztal megmozdult a hozzánk közelebbi katona felé, aztán próbáltam megfogni, de már késő volt. Elethea biztosra ment, hogy a nehéz bútordarab eltalálja a vértbe bujtatott férfit.
Az események felgyorsultak az előbbi csigalassúságból. A lázadó kihasználta a lehetőséget és egy ugrással eltűnik a konyhában, kishúgom viszont hiába rohanna utána, mire jóformán kiejti a szavakat már le is csap rá fajunk (egyik) legkedveltebb mágiája és bénultan rogyik a földre. Egy pillanatra engem is megkörnyékez a hatása, de a belém helyezett kő már sokszor bizonyította, hogy segít leráznom magamról a legtöbb - nem túl erős - igézetet, így most sem a mágiától dermedek le, hanem a félelemtől, hogy Elethea-nak baja esik, hiszen a katona igen csak felpaprikázottan közeledik hozzá.
Talán még ki tudnám valahogy magyarázni magunkat, de ez csak egy röpke idő erejéig ad reményt, mert egy perccel később, ahogy alaposan végig mér minket, már megcsillan a szemében a felismerés.....
~ Hát az inkognitónknak lőttek! ~
- Ez nem az, aminek látszik..... - kezdenék bele egy óvatos hessegető mozdulattal, de nincs érkezésem folytatni, mert a konyhaajtó ismét kicsapódik és legnagyobb meglepetésemre megjelenik a feketeruhás lázadó, akiről már azt hittem hetedhét határon is túl van. Nem sokat vacillál, a kis pajzsát a hozzá közelebb álló katona arcába csapja, aztán még rúg is egyet rajta, kivonva őt rövid időre a harcból, aztán az előttünk állóra fordítja a figyelmét.
Érzem, ahogy az átok elröppen rólunk, mire veszek egy mély lélegzetet és megragadom Elethea karját, hogy magammal rántsam a menekülésbe.
A katona szinte fröcsög a dühtől és kellően biztos abban, hogy erősebb kardja és páncélzata gyors győzelemre segíti, ám meglepő módon a lázadó nem marad alul, látszik, hogy gyakorlott fegyverforgató, így kivédi pajzsával a kardcsapást, majd megismétli az előbbi rúgását, elpenderítve ezzel a katonát a bejárati ajtó útjából.
- Gyere! - oldódnak fel azonnal az izmaim és rántom magam után a húgomat, nagyon bízva benne, hogy nem egy csapat dühödt Al-Nuszra osztagba futunk bele.
Mielőtt még nagyon tájékozódhatnék merre rohanjunk, egy fekete folt tűnik fel Elethea mellett és megragadva a kezét rángatja az egyik sötétbe burkolódzó szűk utca felé.
Természetesen, ha nem ilyen szorult helyzetbe lennénk, visszarántanám a testvéremet, kihúzva a kezei közül, de erre most nincs idő, el kell tűnnünk az utcáról.
Ha már biztonságban leszünk, majd rendezzük ezt a problémát is.
Össze-vissza tekergünk, valószínűleg a "barátunk" sokkal jobban ismeri a környéket, mint mi vagy éppen a katonák, akiknek egyre távolabbról hallatszik a dübörgése, halálos fenyegetése és a káromkodása.
Mikor már biztos vagyok benne, hogy magunk vagyunk és hangosan zihálunk az erőfeszítéstől, megfeszítem a lábam és lecövekelek, magammal húzva ezzel a húgomat és valószínűleg az idegent is.
- Sehová nem megyünk veled, engedd el a húgomat! - lihegem.

Elethea

A szíve a torkában dobog, de nem kockáztathatják meg azt sem, hogy véletlen felismerik őket, még ha egyelőre nem is adnak nekik túl nagy figyelmet Al-Nuszra katonái. Nem tudná tagadni, hogy fél, bár ezt igyekszik a lehető legjobban elnyomni és takarni gondolkodó és fürkésző ábrázatával. Önmaga is kétségbevonja döntésének helyességét, ám az idegességtől és rémülettől nem sokat lát, kapaszkodva inkább a lehetetlenbe és annak sikerébe, bízva abban, hogy majd a katonák kellően megzavarodnak ahhoz, hogyha a megfelelő pillanatban löki rájuk az asztalt, ők is és az idegen is meglóghat.
Érzi Hirion kutakodó kezét, amivel a megállítását próbálja elérni, hallja a halk szavait, de nem mer ránézni, nehogy a szemében megpillanthassa a kétkedést, mert bár vicces így az élet, rohangálva és bújkálva, sok izgalommal, de nem tehetik ezt örökké. Hogyan? Ha új életet kezdenek, és nem mozdulnak, idővel akkor is megtalálják őket, mert mostohája nem fog nyugodni, talán még holtában sem. Az ebből fakadó ellenszenv és gyűlölet megacélozza őt és akaratát, így a megfelelő pillanatban gondolkodás nélkül lök egy hatalmasat az asztalon, következő pillanatban már pattanva rohanva, Hiriont is futásra ösztökölve.
Látja a nyitott ajtón bejövő fényt, tudja, hogy csak azt kell elérni, érzi a lábaiban a kellő erőt, hogy végigfusson a hosszú utcákon, viszont az első dobbanásnál teljesen megmerevednek az izmai őrületes meglepetésére és félelmére. Nyögve terül el a földön, szemei rémülten járnak mindenfelé, tudni akarva, mi folyik körülötte, hallani akarva, jönnek-e feléjük. Tudja ezt az átkot, ismeri, de a használatára még nem nagyon képes, és fiatalsága ezúttal átok, hiszen nagyon gyorsan megfogan elméjén – és így testén – a sötételf képesség. Ha nem merevedne meg minden egyes izma, akkor biztosan reszketne a tehetetlen kétségbeeséstől, és mikor hallja, hogy még fel is ismerik őket, erősen behunyja a szemét, tudva már nagyon jól, hogy elhibázta. Lehet, tényleg jobb lett volna, ha Hirionra hallgatva mélyen lapulnak, de... Egész életükben ezt kéne csinálják...?
Vagy hát már ami maradt belőle, mert így most biztos elviszik őket, vissza oda, ahonnan Lashrael segítségével megszöktek, és most nincs itt az erdei elf, hogy segítsen ezen a földön ismeretlen képességeivel.
Reszketegen veszi a levegőt, igyekezve úrrá lenni a torkát fojtogató síráson, mert ez volt a legutolsó, amit akart. Csak... Csak fel akart lépni ellenük, kicsit ütni, harapni vagy karmolni, mert... Akármennyire nem akarja bevallani, azért tudja gyűlölni a bujkálást, hogy mindenütt meg kell húzniuk magukat, hogy nem járhatnak büszkén és szabadon, hogy mindig félniük kell, mikor kapják el őket.
Hát most...
Hirion próbálja menteni azt, ami menthető, és fogalma sincs, hogyan fog testvére szemébe nézni az eset után, gondolkodásra ugyanakkor nincs idő, ugyanis verekedés zaja üti meg a fülét. Az átok hirtelen oldódik fel testéről, így a lehető leggyorsabban tápászkodva fel nézi, mi történik, lelkesen csillogó szemekkel látva, hogy az ismeretlen mégsem lógott meg, hanem visszajött, visszajött leverni ezeket a sza... Szóval ezeket a katonákat!
Nem tudja takarni a vigyorát, ami megkönnyebbüléséből és öröméből fakad, és ha Hirion nem kezdi el őt kirángatni, akkor biztosan csodálattal vegyes féltéssel figyeli az ismeretlent annak ellenére is, hogy talán rossz szándékok is vezérelhetik. Hát milyen menő már, hogy KÉT katonával felveszi a versenyt, és mind a kettőt hátratántorításra kényszeríti? ELKÉPESZTŐ! Ezt ő is tudni akarja!
Önkéntelenül mozdulnak a lábai testvérének rángatására, a fogadón kívül pedig eltűnik megbabonázottsága, gyorsan körbenézve, mégis merre kell indulniuk. A mögüle érkező lábdobogásra összerezzen és odakapja a fejét, ám mivel a jelek szerint segítő szándékú idegen az, még csak fel sem sikolt, mikor erősen rászorít a kezére. Fáj, de kit érdekel?! Megmentette őket, és talán most intézi el, hogy biztonságban is legyenek!
Alig tudja tartani az iramot, amit diktál, többször meg-megbotlik, de olyankor az ismeretlen ránt egyet rajta, nehogy elessen. Érzi az izmaiban lévő húzódást, amire fel-felszisszen és nem tetszik neki, nem olyan bolond, hogy ne tudja, sietniük kell, így hisztinek nincs helye, bármennyire szeretné. Egy idő után, ahogy már a sokadik sarkon befordulnak és a sokadik sikátoron futnak végig, kezd elege lenni, a tüdeje ki akar szakadni a helyéről, és mikor Hirion ránt egyet rajta, akkor olyan, mintha ketté akarnák őt szakítani. Szerencsére az ismeretlen nem szorongatja annyira erősen, így zihálva dől Hirionra, bújva hozzá, mire belécsap a felismerés, hogy majdnem miatta hagyták ott a fogukat. Bűntudatosan süti le a szemét, még véletlenül sem keresve testvérével a szemkontaktust, csak óvatosan, hangosan és szaporán véve a levegőt vezeti tekintetét az ismeretlenre, bár a ruha miatt nem tudná megmondani, mégis mik a szándékai.

//Mesélői//


Az idegen hezitálás nélkül rohanna tovább, legalábbis a jelek nagyon arra utalnak, hogy nem állna meg ott, ahol Hirion kirántja a kezéből Eletheáét. Felnyögve tántorodik hátra, hatalmasat dobbantva támasztva ki magát és nyerve vissza egyensúlyát, és egy pillanatra idegesen villan a szeme Hirionra. A megjegyzése a legkevésbé sem nyűgözi le őt, szemöldöke lassan ereszkedik, hogy az elégedetlenséget valamelyest megmutassa, és míg egyik kezével a pajzsát a hátán kereszteződő övekre és kapcsokra pattintja, addig a másikkal lehúzza az arcát takaró szövetet, hogy jól érthető legyen a beszéde.
- Akkor visszakísérlek titeket és hagylak a szarban, aztán kezdjetek, amit akartok. Ha vérdíj van a fejeteken, úgyse tudnám begyűjteni lázadónak kikiáltott szerepem miatt, de legalább így nem mondhatjátok, hogy nem voltam segítőkész és önzetlen – jelenti ki ellenszenvesen, és bár nem éppen a legnőiesebb a hangzása és a megjelenése, a hangja és az arca nagyon is azt mutatja, egy nőt rejtett idáig a ruházata. Az arcáról lehúzott ruhadarabbal másik két heg is láthatóvá válik, egy horizontálisan húzódik végig az arcán, míg egy másik egy apró emlék szájának jobboldalán. A füleit, ha esetleg érdekel titeket, most tudjátok megnézni, azokon is található néhány vágásnyom, és bizonyára a teste többi része sem mentes ezektől.
- Keresnek titeket. Ha eddig nem tették, akkor most már igen – jelenti ki, még nyoma sincs annak, hogy esetleg kérdésnek szánná, közben lassan karba teszi a kezét, stabilan állva egy kisebb terpeszben. – Az öltözködésetekből ítélve nem mostanában kerültetek az üldözött pozícióba – néz végig rajtatok látványosan. – Az, amit evett... – mutat rá Eletheára. – ...meg végképp azt mutatja, hogy nincstelenek vagytok. Minden más esetben ennek a dicső honnak a hadseregében szolgálnátok... - jegyzi meg utolsó szavait iróniával telve. - ...vagy olyan hasznosnak titulált szerepet töltenétek be, ami miatt nem kellett volna felborítani az asztalt - néz a lányra szigorúan. - Szerintem te is tudod, hogy bolond lépés volt, kisasszony - fürkészi egy darabig, aztán Hirionra néz, feltételezve, hogy kettőtök közül ő az, aki megmondja, merre tovább és hogyan. - Nemsokára többen lesznek a városban, a szokásosnál is, mert ezúttal nem csupán én, de ti is itt tartózkodtok. Nem tudom, mit követtetek el, de a társad bizonyára nem azért cselekedett úgy, ahogy, mert nagy barátjai lennétek a katonáknak vagy a birodalomnak - vet egy újabb pillantást Eletheára, aztán vissza rád. - Az ellenséged ellensége a barátod elven hajlandó vagyok segíteni elhagyni a várost, és ha időben ellopjuk az egyik szekeret, amiért jöttem, meleg és finom ételt is tudok biztosítani, szerintem egyikőtök ellenére sem lesz. Előtted nem volt tányér, így biztosan rád férne egy kiadós étkezés - beszél továbbra s szigorúan és fegyelmezetten, egyértelműen tartani akarva a távolságot és semmiképpen sem megütni a barátságos hangszínt, talán azért, nehogy elbízzátok magatokat. Mindenesetre a kezét nyújtja kézfogásra. - Semmi trükk, egyikünk sincs abban a helyzetben, hogy bemártsuk a másikat.

Láthatóan megleptem a lázadót a hirtelen megállásommal, de nem voltam hajlandó tovább futni utána, hiszen ki tudja hová vezetne minket.
Annak örülök, hogy annyi bizalma van felénk, hogy a fegyvereit, pajzsát elteszi, de őszintén megrökönyödöm, amikor leveszi a fél arcát takaró kendőt és az derül ki, hogy a „fickó” tulajdonképpen nő. A sebhelyek alapján elég kalandos múlttal. Valószínűleg az arcomról is lerí, hogy mennyire nem erre számítottam, de azért a szavai segítenek felrázni magam és a kardomra teszem a kezem, bár előbb használnám a mágiámat, mint a fegyvert, de mindenre fel akartam készülni.
- Ne felejtsd el, hogy ő mentett meg téged. – fortyantam fel és intettem a húgom felé. – És azt sem, hogy nem vagyunk hozzád kötve semmilyen módon. El is válhatunk és mindenki megy szépen az útjára. – mondom aztán kis habozás után, békülékeny hangot megütve.
A további megállapításaira csak kissé gúnyosan elhúzom a szám, bár el kell ismerni, abban a szorult helyzetbe és kevés idő alatt, amiben szó szerint berobbant a kocsmába, elég sokfelé képes volt figyelni.
- Nagyon éleslátó meglátásaid vannak. Ezt nehéz volt kikombinálnod?
Eszemben sem volt egy vadidegennek feltárni, hogy mi vagyunk valószínűbb a keresettebbek és, ha Al-Nuszra katonái előbb tudják meg, hogy mi is ott vagyunk, valószínűleg nem is foglalkoznak vele.
- Nem vagyunk katona alkat. - vontam meg a vállam és kissé hátrébb léptem magam után húzva Elethea-t is. – És a húgom nem gondolta át, hogy mit csinál, mindenkin megesik a szíve, a múltkor egy kóbor macskát mentett meg a csatornából.
Nagyon elgondolkozik és mivel azért jobban örülnék neki, ha nem haragítanánk magunkra még valami másik szervezetet is, inkább kivárásra játszom, de készen állok egy futásra is. Csak sajnos ismerem a húgomat, nem biztos, hogy nem húzza megint keresztül a számításaimat.
- Nem tudom, hogy ki vagy te és miért vagy olyan fontos…..- nézek rá fürkészően, nem tetszenek nekem azok a hideg szemek. - ….de abban igazad van, hogy a katonák nem a barátaink. – ennyit hajlandó vagyok elárulni.
Talán most lenne itt az ideje különválni, hiszen semmi okom megbízni benne, de hát Elethea-nak és az idegennek is abban igaza van, hogy talán nagyobb az esélyünk a kijutásra együttes erővel.
- Mi van abban a szekérben, hogy ennyire fontos? – kérdeztem a tekintetem hol a húgom és hol a kinyújtott kéz között jártatva, aztán megszorítottam kérges tenyerét. – Rendben, de csak a húgom miatt és, hogy kijuthassunk innen.
Bőven lett volna még kérdésem a lázadókról, de igaza volt, hamarosan a katonák elözönlik a helyet és addigra jobb lenne már mérföldekkel odébb lenni.

Elethea

Hatalmasra nyílnak a szemei, mikor kiderül, kit rejt a ruha, és nem azért, mert ismeri, hanem a neme miatt. Annyira hozzászokott ahhoz, hogy anyja például teljesen tehetetlen, hogy az utolsó gondolata a rejtélyes alak kilétére egy nő lett volna, így viszont...
Kissé eltátja a száját, és még nagyobb rajongás lesz úrrá rajta, tudni akar ő is így küzdeni, mert hát a jelek szerint lehetséges még egy lánynak is! Két katonát elvert egy lány, hú! Al-Nuszra vajon mit szólna, ha ezt megtudná? Lehet, még a katonái sincsenek ezzel tisztában. Szinte érzi a káröröm ízét a szájában, mikor kissé vitássá válik a helyzet, Hirion intésére pedig elégedetten és magabiztosan húzza fel az orrát.
- Így van, én tereltem el a figyelmét azoknak! – teszi karba a kezeit, a következő pillanatban pedig megilletődik, mert arra számított, testvére inkább szidni fogja, mintsem rávilágítani, neki köszönhető az idegen menekülése, ám gyorsan összeszedve magát jelenik meg ismét rajta a gyerekes önelégültség, és szinte az arcára íródik, lehet őt isteníteni. Persze csak értelmes keretek között, azért annyira nem borult el az agya.
A magabiztos elégedettség ugyanakkor lassacskán elszáll, ahogyan az ismeretlen nő sorban közli a gondolatait és meglátásait, elbizonytalanodva fordulva Hirion felé. Ő már elrontotta, Hirion meg okosabb ezeknek a helyzeteknek a kezelésében, és eddig nem volt olyan égbekiáltó semmi, ami miatt felcsattanhatna. Meg egyébként is inkább Hirionnal cseveg az idegen, nem vele...
Hisztissé válnak valamelyest a vonásai, érezve, hogy túl nagy fenyegetésként nem tekint rá – pedig tehetné! -, és talán más esetben megrántaná Hirion ruháját, hogy lehet, nem kéne gúnyolódni, most esze ágában sincs, hiába sejti, ha a két katonát így lökte félre, akkor velük mit tenne. Mondjuk a képességeik mindig ott vannak, amiket bevethetnek, bár továbbra sem érti, a katonák miért nem küldték rá azonnal a bénítás vagy fájdalom átkát, amint meglátták. Őket persze nem kímélték ezektől a sötét képességektől! Mi van viszont, ha összejátszik a katonákkal? Hmmh, mondjuk annak semmi értelme, minek csinálnának egy ilyen felfordulást?  Miattuk nem tehették, hiszen a nyomukat vesztették, és megint el is fogják, így elveti az ötletet, bár jó lenne az idegenre fogni, mert nem nagyon örül annak, hogy ennyire fogást talált rajtuk. Kissé védtelennek érzi magát, főleg a képességei láttán, és valahogy nem mer szövetségesként tekinteni rá egyáltalán, úgy gondolva, ezzel elbízná magát. Fura a viselkedése egyébként is, segít, de olyan mogorva és hideg. Mondjuk melyik sötételfé nem az?
Amikor aztán a bolond lépését felhozza a nő, nagyon-nagyon csúnyán néz rá, és már mondana valamit, már szólásra nyílik a szája, és ki is tör belőle egy elégedetlen felhorkanás.
- Bolond?! – szalad össze haragosan a szemöldöke, bár tisztában van vele, ha a nő nem fordul vissza, akkor nagy eséllyel otthagyják a fogukat. Többet viszont nem mond, szóval inkább becsukja a száját, Hirion így is átveszi a szót, a továbbiakban meg egyébként sem tudja, mit akar mondani. Csak valamit, amivel felvághat, de nagyon nincs mit, ezért csak helyeslő, heves bólogatásba kezd aztán.
- Igen, én egy igazi jótét lélek vagyok, a bátyám pedig a védelmezőm – öleli át testvérét, makacs daccal nézve a nő hideg szemébe, és hirtelen felindulásból kiölti a nyelvét, sejtve, hogy egyik sem fogja őt meghatni nagy eséllyel, bár azonnal megbánja, mikor a meleg ételre kerül a szó. Összecsordul a szájában a nyál, és nagyot nyelve néz fel Hirionra, mert bizony el tudna viselni egy rendes, kiadós étkezést a moslék helyett, valami finomat, omlósat, mint amilyeneket odahaza evett. Nem hiányzik neki cseppet sem az otthoni közeg, de nem tagadhatja, hogy örülne, ha ehetne valamit, így boldogan vigyorodik el, ahogyan Hirion belemegy az egyezkedésbe.
- Hát amíg Al-Nuszráék bánják, addig nem érdekel! – jelenik meg rajta a gonosz elégedettség, aztán ijedten kapja a pillantását Hirionra, hogy ez most elszólást jelent-e a részükről.

Mesélői

- Megmentett? – emelkedik fel a szemöldöke, vonásaiban némi gúnyt lehet felfedezni, hangjából pedig érződik, nem sok kell a felnevetéshez. – Maradjunk akkor annyiban, hogy egymás seggét mentettük meg, azzal még kibékülök, abban meg egyetértek, hogy elterelted a figyelmüket... – néz Eletheára. -... és hogy nem vagyunk egymáshoz láncolva – pillant vissza rád. -, de akár már az első pillanatban kiránthattad volna a kölyök kezét az enyémből, és huss, már rég a saját utatokat járhatnátok – enged meg egy nagyon halvány mosolyt, és alig változnak a vonásai gúnyos szavaid hallatán. Ami változik, abban is ott bújik egy számotokra talán idegesítő önelégültség és okoskodás.
- A helyzet sajnálatos módon nem alkalmas, de nagyon kíváncsi lennék, csak szavakban vagy-e bátor – bök állával a markolaton pihenő kezed felé, és egy halvány árnyalattal erősödnek az elégedett, nektek talán túlzott magabiztosságról árulkodó jelek. Látszik ugyanakkor az is rajta, hogy felpiszkálna téged és ingerelne, megkérdőjelezné a bátorságodat, azonban végül egy szó sem hagyja el a száját, becsmérlő pillantása azonban kárpótolhat.
- Kedvesség egy sötételfben? – érdeklődik, enyhén félredöntve a fejét, mintha kételkedne a szavaid hitelességében. – Ehhez nekem több kell, mint szó, hogy elhiggyem. Ne vedd sértésnek, tökmag, de mindannyian tudjuk, nincs feltétel nélküli bizalom sötételfek között. És, ha meghúztátok volna magatokat a háttérben, akkor szerintem megússzátok egy kis izzadással, észrevesznek-e titeket. A saját akcióm a környéken jobban leköti őket jelenleg, mint néhány gyerek üldözése. Bocsánat, egy gyerek és egy nem katonaalkat férfi – néz rád, folyamatosan szúrva minden egyes szavával.
A kijelentésedbe bújtatott kérdésedre, miszerint ki ő és miért fontos, még nem válaszol, csak finoman lehajtja a fejét, viszonozva a fürkészést, azt ugyanakkor elégedetten veszi tudomásul, hogy nem vagytok nagy kebelbarátai a katonáknak.
- Mondhatjuk úgy, hogy a lecsúszott sötételfek kánaánja, a lápvidék környékén termesztett étel, ott elfogott vadak húsa, kékelfek által fogott halak és kagylók, rákok, amikből olyan ízletes leveseket és fogásokat lehet csinálni, ami elfogyasztása után még a kislábujjad megnyalod, főleg, ha évekig moslékon éltél. Csak a szokásos ellátmány – vonja meg a vállát, továbbra is várva, elfogadod-e az egyezséget, bizonyára szándékosan részletezve mindezt, szimpla és átlátható manipulációként, ami láthatóan nagyon is hat Eletheára - és vélhetően ezáltal így rád is.
Mikor megrázod a kezét, határozottan szorít rá a tiédre. Ha nem beszélt volna és továbbra is takarná az arcát a ruhája, biztos lehetnél benne ebből a mozdulatából is, hogy egy férfival állsz szemben, annyira beleivódott a katonás és erős megnyilvánulás a legkisebb mozdulatába és porcikájába is. Elethea megnyilvánulására viszont halkan felnevet, kizökkenve a kezdeti szigorból.
- Nem szívlelhetitek a vezetőséget, ez jó – vigyorodik el, bár még mindig meglehetősen kimérten és visszafogottan. - Akkor siker esetén ma este ünneplünk. Kiszusszantatok vagy várjunk még? Egy darabig el fog tartani azoknak a balfékeknek, mire megtalálnak minket, így van még idő a pihenésre, fáradtan nem akcióztatok senkit.

Hát arról még én is biztosan elbeszélgetek Elethea-val, hogy mi volt ez a megmentős dolog, de az biztos, hogy az nem most és nem az idegen előtt.
- Nem, tényleg nem vagyunk összekötve és épp most döntöttem úgy, hogy ideje külön válni, nem volt rá szükség előbb, hiszen nekünk is az volt a célunk, hogy mielőbb eltűnjünk szem elől. – ezt nem igazán lehetett titkolni, így ennyi beismerés belefért.
Mikor a pillantása a kardot markoló kezemre téved, kihúzom magam, mert bár sosem volt kenyerem a céltalan hadakozás, az biztos, hogy nem fogom hagyni magam.
- Láttam, hogy mire vagy képes a kardoddal és én nem tartom olyan nagyra magam, hogy olyan jó lennék, de az is biztos, hogy nem is szaladok el a kihívások elől. Ha lesz rá alkalmunk állok a pengéd elébe, aztán majd meglátjuk. – mondom bátran, mert felpiszkál a nézése.
persze nem képes elfogadni, hogy valaki csupa jószándékból avatkozna közbe, de úgy vélem talán már Elethea is megbánta, hogy kockára tette miatta a saját életünket.
- Micsoda szerénység! – horkantottam fel, ahogy fontosságát bizonygatta. – Nagyon biztos vagy a dolgodban, annak ellenére, hogy ha nem vagyunk akkor elkapnak vagy megölnek, ráadásul fogalmad sincs kik vagyunk, mik a képességeink, miért hagytak ott téged és ugrottak ránk? Ez nem vall bölcs gondolkodásra. – biggyesztem le a szám. Kölcsön kenyér visszajár, ha sértegetni akar én sem fogom vissza magam. – De nyugodtan becsülj csak le minket, az csak jó nekünk. – vonom meg a vállam.
Ha ennyire nem tart minket semmire, nem tudom miért akar ennyire megnyerni magának, hiszen nyilvánvaló, hogy Elethea hasára alapít, amikor elkezdi felsorolni, hogy mit tudna ajánlani…….nem, nem ő, mert magáról hallgat, hanem gondolom a lázadók, ahová tartozik.
- Ha ennyire jól megy, akkor minek lopkodsz szekereket? – szúrok én is oda.
Aztán a húgom ismét hozza a formáját, mert bizony rá hat a nő ingerlése és ezzel elég sokat elárul, hogy ki is a mi fő ellenségünk, szerencsére a lázadó nem veszi a lapot, csak azt, hogy a katonák nem a kedvenceink.
Ezek után inkább elfogadom az üzleti ajánlatát, így vállalva a legkisebb kockázatot, mindkét részről és még talán Elethea is megtömheti a gyomrát és alhat egy éjszakát nyugodtan, bár ahhoz nem ártana, ha a lázadó akciója is sikerrel járjon.
- Most még a keresésünkkel vannak elfoglalva, gondolom azt várják a legkevésbé, hogy visszamegyünk a darázsfészekbe a szekérért. Essünk túl rajta mielőbb. – nézek a húgomra, akit legszívesebben elbujtatnék valahol, amíg én is a lázadó ellopjuk a szekeret, de tudom, ha megemlíteném hisztizni kezdene és nem akarok időt veszteni azzal, hogy beszélek a fejével.
- Te leszel a hátvéd Eli, figyeled, hogy nehogy a hátunkba kerüljenek, rendben? – fogalmazok ezért finoman.

Elethea

Olyan fura ezt az egész kötekedést hallgatni, ahogy egyszer Hirion, másszor az idegen vág vissza valamit. Leginkább csak értetlenül kapkodja a fejét, és kicsit olyan hatása van az egésznek, mintha valami semmiség felett veszekednének, mint ő a korabeliekkel. Valahogy nem tudja megmosolyogtatni őt ez az egész, talán azért, mert az ismeretlen arcán ott van a sötételfes önteltség valamiféle titokzatossággal, és fogalma sincs, miként kéne elkönyvelnie ezt a nőt. Igazándiból azt sem tudná megmondani, fél-e tőle vagy sem, mert a kisugárzása nagyon határozott, magabiztos és bosszantóan fölényeskedő, és talán van mire arcoskodnia, attól még nem kéne így viselkednie velük.
Mikor aztán testvére magát összekapva kihúzza magát, elégedetten vigyorodik el, kíváncsi kárörömmel figyelve, erre vajon mit lép a nő, mert hát nem olyan ügyetlenek ők, egyáltalán nem! Hirion a legjobb! Lehet, hogy nem mindenben, de neki mindenképp a legjobb, és kap is egy szoros, testvéri szeretettel teli ölelést, mikor elhangzanak bátor szavai. Úgy szereti Hiriont!
Valami azonban megüti a fülét, méghozzá az önzetlen kedvesség méltatása. Elkerekednek a szemei, és úgy néz rá az idegenre, mintha bolond lenne, aztán csak ennyit kérdez, mielőtt Hirion magához vehetné a szót:
- Akkor te mit csináltál? – érdeklődik, fürkészve a másikat. – Csak mert nem kellett volna segítened, kimehettél volna a konyhán keresztül, gondolom, volt kijárata a fogadónak azon az oldalán, ahol voltál... – kotyog közbe. – Ráadásul nem kellett volna rángatnod sem – fogja meg a kezét, amit, jobban belegondolva, a rohanás közben alaposan megszorított, valószínűleg azért, hogy nehogy lemaradjon. – Ha nincs önzetlen segítség, akkor mivel magyarázod ezt? Nem tudhattad, hogy bármit is ki tudsz belőlünk húzni, hasznot vagy információt... – Érződik a hangján, hogy magyarázatot vár, és nem is azért tette fel ilyen hosszasan érdeklődésének tárgyát, hogy aztán elkerülje ez bárki figyelmét is. Lényegében saját magának mondott ellent a nő, és muszáj, egyszerűen MUSZÁJ rákényszerítenie, hogy rácáfoljon. Lehet, csak elijeszteni akarná őket, és azért magyaráz ilyeneket, mikor tisztán látszik, nem várt el semmit tőlük? Mert ha elvárt volna bármit is, biztosan úgy kezdte volna, hogy „na jó, akkor most ezért cserébe segítenetek kell”, erre viszont nem került sor, sőt, el is engedné őket egy szó nélkül.
Némi fürkészés után értetlenül pislog fel Hirionra, mert bár lehet, neki nem tűnt fel ez és ő jobban gyanakszik másokra, kinőve abból a naivitásból, amiben még ő van, attól még böki ez a csőrét, jobban, mint az idegen fennhordott orra. Viszont aztán belebök könyékkel testvére oldalába, halkan sutyorogva neki a továbbiakat:
- Mi se tudjuk, mire képes... A katonák nem használtak rajta képességet valamiért – morogja csendesen, bár lehet, hogy az idegen ezt meghallja, viszont nem akar a füléhez hajolva beszélni, az túl feltűnő lenne. – De amúgy igen! – fordul az idegenhez, hangosabban beszélve. – Jobb, ha alábecsülsz minket, legalább meglepünk – fonja karba a kezét, újra felvéve a hisztis, elégedetlen ábrázatot. – A segítséged nélkül is elbántunk volna a katonákkal! – jelenti ki határozottan, de az a felsorolás nemsokára... Összeszalad a nyál a szájában, mikor elkezdi felsorolni a finomabbnál finomabbnak hangzó dolgokat, ahogy elképzeli a friss főtt étel illatát, az ízét a szájában, szinte rágja azokat a finom falatokat, és rá kell jönnie, elkeseredetten hiányzik neki egy normális étkezés. Fogalma sincs, mióta kell az emlegetett moslékot ennie, de már igazán kijárna neki néhány finom falat, így a világ végére is könyörögve követné Hiriont, hogy legalább ennyit tegyenek meg, még ha nem is annyira szimpatikus a nő. Muszáj! Bizonyára úgyse fog senki semmit felkínálni nekik egy ideig, hacsak Hirion rá nem bólint a korábban felmerült elborult ötletére, de oda elutazni is hosszú folyamat. Lashrael viszont biztos kedveskedne nekik ilyenekkel, nem olyan fukar és önző, mint az itteni sötételfek, legalábbis... Gondolja, ha már Hirion ennyire látványosan megkedvelte. Nem mintha a nő is annyira a helyi mentalitás képviselői közé tartozna... Bár biztos megvannak az indokai, ha annyira hangoztatja ezt is, csak... Uff, összezavarta őt, nem kicsit.
Majd’ kiugrik a bőréből, mikor Hirion elfogadja a javaslatot, és olyan szorosan öleli át őt, mint talán még soha, miközben testvére elmondja a haditervet. Nem is érdekli, csak az, hogy ehessen, ez az egy vezérli, mint valami kóbor kutyát, és mikor a feladatára kerül sor, lelkesen csillogó szemekkel néz a Hirionéba.
- Bármit, bátyó, bármit! Csak hadd ehessek azokból a finom falatokból! – vigyorodik el, aztán ránéz a nőre is, neki is kimutatva lelkesedését, egyáltalán nem akarva leplezni éhségét és elégedetlenségét az olcsó maradékok iránt. Hát ha már van erre lehetőség... Akkor ragadják meg!

Mesélői


Végül aztán egy bólintással reagál a szélmalomharcra, bár az ábrázata továbbra is kihívó, hitetlenkedő és méltatlankodó. Kissé olyan, mintha ő lenne a felnőtt, aki a kicsi gyereknek a fantáziálgatásait hallgatná, és mindenféle elképesztő történet elmagyarázását el kell viselnie, mert a kölyök túlságosan belelovallta magát. Ez az ábrázat akkor válik elégedetté, mikor elfogadod piszkálódásba bújtatott kihívását, és nagyon is látszik rajta, hogy várja a pillanatot, mikor egymásnak feszülhetnek a fegyverek. Valószínűleg azt is leolvasod a vonásaiból, hogy a feneked elverésére pályázik, bár ezt még akkor se lenne nehéz kitalálni, ha nem lenne szándékosan nyitott könyv előttetek a gondolatait illetően.
- Nos, reméljük, hogy lesz, kíváncsivá tettél – vigyorog. – Legfeljebb kicsivel több időt töltünk együtt, mint terveztétek, de ha kóborlók vagytok, gondolom, egy ilyen kitérő belefér. Legalább én se utazom magányosan – jelenti ki, bár továbbra is gunyoros a hanghordozása, ami miatt erősen kétségbe lehetne vonni, mennyire is örül a társaságnak. Talán csak piszkálódni akar – egyáltalán nem kizárt. Akkor viszont, mikor Elethea megölel, egy darabig elnézi a jelenetet, ám a gúny mintha visszahúzódni látszana a kisugárzásából. Testvéred kérdése viszont ezt felülírja, a bosszantó határozottság és gőg újfent visszatér.
- Hát... Volt egy ajtó, amin távozhattam volna, igen – vallja be, karba téve a kezeit, egyik lábára helyezve testsúlyát. – Csak gondoltam, felvágok előttetek a képességeimmel amolyan miért ne alapon – vonja meg a vállát, és a sötételf faj arroganciájából kiindulva elképzelhető, hogy valóban csak ilyen szándékai voltak, nehéz lenne elképzelni, hogy bárki csak azért kockáztassa az életét, hogy két idegen elismerését kivívja. Valószínűleg Eletheát nem is fogja meggyőzni ez a rövid és tömör válasz hosszú kérdésére és gondolatai kifejtésére.
- Azt nem fogom mondani, hogy azért, mert ismerlek titeket és még a szart is ki akarom verni belőletek néhány hasznos információ miatt, mert gyorsan kiderülne, hogy gőzöm sincs rólatok és azt se tudnám, mit kérdezzek – teszi még azért hozzá, bár ezzel nem kerültetek előrébb, legalábbis Elethea biztos nem a saját érdeklődése kapcsán, Hirion további kötekedésére és Elethea dacos csatlakozására meg komolytalanul megforgatja a szemét, egyértelművé téve, ezt az oda-vissza viaskodást már nem veszi komolyan.
- Na jó, ide figyeljen, kurafi, ezek már csak feltételezések és be nem következett végeredmények, innentől mindegy ezeknek a pedzegetése. Ahogyan a kicsi lány mondja, ti sem tudtok rólam semmit, sem a képzettségemet, sem a képességeimet, sem azt, miféle borsot török a nagyok alá, így egy-egy, ti is alábecsültök. Mit szólnátok inkább ahhoz, ha kölcsönösen befognánk inkább a lepénylesőnket és abbahagynánk a farokméregetést addig, míg a szekérrel hátrahagyjuk ezt a lepratanyát? Később meg még folytathatjuk, nincs ellenemre ez, ugyanis látom, nem vagytok a meghunyászkodós fajta – javasolja eleinte szórakozottan, aztán fokozatosan válik komollyá és komorrá. - Vagy legalábbis nem egy nő ellen... – szűkíti össze a szemeit, sejtetve a feltételezését finoman, és ebben már egy csepp könnyedség sincs, amivel a válasza elején indított.
A komor komolyság megmarad, ahogy a szekér szükségessének miértje is felmerül.
- Azért, mert nem megy jól és nincs elég. A szekéren van az ellátmány, amire nekem szükségem van, hogy ezek a lázadónak bélyegzett tagok túléljenek – tájékoztat titeket. – Még ha a sötételfek számára nem is természetes, de a segítségért hála jár, én pedig adok a közösen szerzett zsákmányból. – Láthatóan az odaszúrásodat nem veszi gúnyolódásnak, sőt, értelmes kérdésnek kezeli a jelek szerint, vagy mindenképp olyan témának, amit nem viccelhet el. Bizonyára fontosnak tartja a táborában lévők ellátását, és valószínűleg önszántából teszi ezt, láthatóan egyedül.
- Nem biztos – mondja keményen. – Tudják, hogy nekem a szekér kell, mindig azért jövök, noha nem állandó rendszerességgel, hanem a birodalom más-más pontjain megjelenve. Zevadar nem bővelkedik annyira az élelemben, hogy szemet hunyhassanak az étellel megrakott szekerek rendszeresen történő eltűnése felett, és nem először csinálom ezt. Ismernek a kardjaim miatt, és ha megpillantanak, már tudják, az ellátmányért jöttem. Arra viszont nem számítanak, hogy ezúttal két cinkostársam is akadt... – jelenik meg egy újabb vigyor az arcán, ahogy felváltva néz rád és Eletheára, és nem is totojázik, vesztegetve az időt, azonnal folytatja. – Az ötletem a következő: a szekér körül tartózkodókat – már ha a megérzésem helyes az ottlétük kapcsán -, amennyire tudom, megpróbálom elterelni a figyelmüket, jobb esetben az ottani katonák nagy részét magammal is csalom. Ti ezt kihasználva felpattantok a kordéra és szépen elkötitek azt, kivezetve a délre. Meg keresünk egy pompás lovat elé... Mit szóltok? Utána folytathatjuk, ki halt volna meg kinek a segítsége nélkül, hacsak nem akartok meglépni a rakománnyal - magyarázza el tömören és röviden az elképzelését, körültekintését pedig azzal igyekszik hangsúlyozni, hogy számít arra, inkább magatoknak megtartjátok az egészet, ha már lehetőségetek nyílt rá.

Sosem hívtam volna ki magamtól, de komolyan irritál ez a férfibe oltott nő, aki minden áron ki provokálta, hogy elfogadjam a kihívását. Megtörtént! Arra, hogy ezt a közeljövőben szándékozik majd realizálni csak bólintok. Bár addig még sok víz lefolyik a folyóban és bármi történhet.
Nem nagyon értem mire volt jó neki ez a velünk együtt történő menekülés, de az is felmerült bennem lehetőségként, hogy egyedül képtelen megtenni és így szerzett két megvezethető alakot, akik majd segítenek neki.
Ha egyedül lettem volna valószínűleg nem megyek bele, főként, ahogy viselkedik, talán még az a falnak is neki menne, úgy fennhordja az orrát, de itt volt Elethea, akinek viszont tényleg nem ártana valami egészségesebb és laktatóbb étel.
- Igazad van! – bólintottam a szavaira. – Bár a farokméregetést, ahogy te nevezed, nem mi kezdtük, csak mondanám. – szúrtam oda, hiszen ez igaz volt. – Egyébként megnyugtatlak nem a nőt látom benned. – tettem hozzá. Ha ezen megsértődik az ő baja, de ha nem vette volna le a maszkot, biztos, hogy még most sem tudnám, hogy nem férfi.
Érdekes, ahogy a „társairól”, a lázadókról beszél, mintha nem is tartozna közéjük, csak tesz nekik egy szívességet azzal, hogy lop egy szekeret.
- Azt mondod a fajunknál nem természetes a hála és a segítség, mégis kockára teszed az életedet a társaidért és nem hiszem, hogy ezt fizetségért tennéd, na meg ha a pénz hajtana, akkor már rég feladtad volna őket a hadúrnak. – vetem fel, de ezt már egyáltalán nem rosszindulatúan, csak, hogy rámutassak hibádzik a logika a szavaiból.
A magyarázata azonban eléggé kielégítő, de még mindig abban bízom, hogy a katonák most nem a szekér őrzésével, hanem három fontos szökevény keresésével vannak elfoglalva. Az előttünk lévő nő nem tudja, hogy mi mennyire keresettek vagyunk, de egyelőre még nem is óhajtottam elmondani neki.
- Azért egy lovat szerezni és észrevétlenül a szekér elé kötni nem lesz egyszerű, ha a főtéren van a kocsi, valaki biztos meg fog látni minket és riadót fúj. De ha legalább a lovat meg tudjuk szerezni anélkül, hogy valakinek hiányozna, akkor van rá esély. – jeleztem. – Készen állsz? – néztem a húgomra, bár sejtettem, hogy neki ez csak egy újabb izgalmas kaland.

Elethea


Lehet, Hirionnak volt igaza, és tényleg nem kellett volna beleavatkozni a katonák és ennek a nőnek a dolgába, túlságosan biztos a saját képességeiben, ami nem kicsit frusztráló. Hiriont is kirántotta a megszokott visszahúzódásából és óvatoskodásából, szokatlan módon menve bele a párbajba, ami bár sötételfeknél halállal is járhat – melynek gondolatától kifut arcából a vér -, nem tűnik úgy, hogy az ismeretlen az életét venné egy baráti küzdelem során. Az eddigiek alapján elég lehet, hogy esetleg győzelmet aratott – vagy letörik a szarvát, mert Hirion jobb. Ettől büszke mosoly terül szét az arcán, és biztosra veheti bátyja, hogy ő fog a leglelkesebben szurkolni.
Ha annyira egyszerű gondolkodású és együgyű lenne, akkor biztos hinne az elhangzott indoknak, de összevont szemöldöke és karba font kezei egyértelmű jelzést adhatnak a nőnek, hogy ő bizony ezt nem kajálja meg. Lehet, naivnak fog tűnni miatt és bármennyire felvágós az idegen, nagyon gyengusz ez a válasz, szimpla felvágásból senki sem csinál ilyet, legfeljebb akkor, ha bolond őrült, az meg nem marad sokáig élve itt. Meg valószínűleg sehol máshol.
Még dühösebben szűkíti össze a szemeit, mikor az idegen látványosan nem veszi őket komolyan, meg az érveiket és a vitatkozásukat sem, bár abban igazat ad neki, hogy előrébb nem jutnak, ezt bárki belátná, de hogy ez egyenesen szórakoztassa is őt? Mármint, más esetben? Mire jó ez? Győzni lenne jó, de nagyon! Az viszont nagy baj, hogy nem találnak rajta fogást vagy valamit, amivel felhúzhatják, és akkor kijelenthetik a saját győzelmüket – vagy ha Hirion óvatossága beleszólna, akkor a halálos ítéletüket is. Bár talán a lázadók piszkálásával őt is fel lehet húzni, és ha feldühítik, talán elárulja magát...
Összeszűkített szemekkel gondolkodik, miként tudna a tyúkszemére lépni, vagy mit szokás ilyenkor mondani, de egyelőre semmi frappáns nem jut az eszébe, de legalább Hirion szépen visszaszól neki.
- Ez így van! – lép fel támogatólag. – Meg neked nincs is olyanod, szóval már most Hiri nyert! – jelenik meg egy önelégült vigyor az arcán, csípőre vágva ökölbe szorított kezeit, láthatóan nagyon büszkén, aztán ha esetleg méltatlankodó pillantásokat kap, akkor értetlenül tekint vissza válaszul. Most mi ezzel a baj? Tök igaz! Vagy tévedne? Tett valamit ellene Al-Nuszra, és azért nincs, és ez csak most derül ki?!
Gyorsan elhessegeti a gondolatait, mielőtt mindenféle buta képzelgésbe kezdene, mert bár kinézi Al-Nuszrából, hogy ezt megtegye, a szökésük napján nem volt véres a gatyója, csak a keze. Meg amit megfogott, szóval... Csak nincs baj.
Hirion aztán újabb dologra rávilágít, bár biztos benne, hogy valamilyen módon erre is rá fog cáfolni a nőszemély, mert hát eddig is ezt csinálta, folyamatosan visszakötekedett a kötekedéseikre.
- Ráadásul simán el is köthetnéd a szekeret magadnak, ha vagy annyira ügyes, hogy egyedül megtedd. Vagy ha lennél olyan ügyes – villan gonoszul a tekintete, érezve, kezd belejönni ő ebbe másokkal szemben is, rájőve, nem csak Hirion testvéries piszkálásában teljesít jól. Bár azon is van még mit finomítani, de majd úgyis alakul, mint ahogyan a terv is lassan megszületőben látszik. Mivel Hirion tartja a száját, így ő is és nem árulja el a nőnek a fontosságukat, legalább ezt visszatartva, ha már sikerült mást utalgatósan elkotyognia teljesen véletlenül az indulat hevében.
- Majd ránézek a lovászra két szép szemmel, aztán odaadja a lovat. Vagy megkérem, hogy ültessen fel az egyikre, mert sose ültem lovon, aztán mikor háttal lesz nektek, bumm, leütitek! – csap ökölbe szorított kezével másik kezének tenyerébe. – Na? – néz lelkesen hol Hirionra, hol a nőre. – Akár az is lehet, hogy te az apámat játszod, Hiri, te meg az anyámat – mutat rá először testvérére, aztán az idegenre. – Tök vicces lenne, bár nem tudom, elhinnék-e, nagyon más vagy – tűnődik el, ahogy a sebhelyes arcot fürkészi, aztán egyre savanyúbbá válik a képe, ahogy realizálja, nem feltétlenül lesz ez így jó. – Lehet, jobb lenne, ha lesből ütnétek le a lovas fickót.
Nem is kell Hirion kérdése, olyan heves bólogatásba kezd, hogy megkérdőjelezni sem lehetne készenállását. A szemei lelkesen csillognak, fülig ér a szája, és nagyon is izgatott az egész miatt, mégis hogy fog alakulni az eset. Na meg éhes. Nagyon. És a normális étel ígérete a legnagyobb motivációja, hogy a továbbiakban lepergesse a nő kelletlen megjegyzéseit, a szarvát meg Hirion úgyis letöri a párbajban, hacsak erőt nem vesz rajta a szokásos önmaga, és még az utolsó megfelelő pillanatban el nem slisszolnak inkább.

Mesélői



- De ti meg folytattátok, és nekem ez épp elég, hogy belekössek – vigyorog szemtelenül, és mikor kijelented, hogy nem a nőt látod benne, sötét elégedettség ül ki az arcára. Ki se kell mondania, hogy mennyire helyesnek találja, Elethea megjegyzése viszont kissé mintha váratlanul érné az egyre ellenszenvesebb hangulatú beszélgetésben. A sötét elégedettség eltűnik, helyébe szórakozott vigyor költözik.
- Hát a lehetőséget megadtam, hogy bizonyítsa a tökösségét, a bizonyítás után meg akár el is ismerhetem a győzelmét – villan Hirionra a tekintete, és előjönnek megint azok a kíváncsi, kihívó vonások, amik a párbaj emlegetésekor is. Biztosra veheted, hogy nem fog róla lemondani.
- Ja, feladnám, aztán mihez kezdenék? – kérdez vissza felvetésedre. – Talán meg se kapnám a pénzt, hanem bekerítenének a találkozóhelyen, aztán elkapnak és kivégeznek, mert áruló vagyok és semmiféle hűség mutatására nem vagyok képes, mondván, az előző uramat is hátrahagytam. Nem járnék előrébb, a lázadók közt meg legalább nem kell szemet növesztenem a tarkómra, nem úgy, mint ebben a szar társadalomban – köp egyet oldalra ellenszenvesen. – Semmi pénzért nem térnék vissza, amíg ilyen mocskok vezetnek ilyen mocskos módon, olyan elvárásokkal, hogy abba beledöglesz nagy eséllyel, hogy állandóan néznek és a helyedre pályáznak, és egy apró bicsaklás is elég, hogy kicsináljanak. – Valamelyest sikerül, de nem teljes mértékben, így a kimért ellenszenv mellett látszódik a mélyen gyökerező harag és gyűlölet a tekintetében. – Megvan az okom, amiért velük tartok – zárja ennyivel a témát, Elethea kötekedő megjegyzése pedig nem éppen a legjobbkor érkezik így. Figyelmeztetőleg fordítja felé pillantását, aztán, mielőtt szólhatna, behunyja a szemét, és mélyet lélegzik. Az arca teljesen nyugodt, de még így is megvan az esély arra, hogy csak a kezdődő idegességét akarja legyűrni, végül elvigyorodik, de nincs benne az a fajta nagyképű magabiztosság, ami előtte, ez most jóval erőltetettebb. – Majd később ezt még lejátsszuk, ki tudott volna milyen szekeret lopni kinek a segítségével.
A tervetek lassan elkezd körvonalazódni, a nő pedig egyetértőn bólint meglátásodra, bár valószínűleg nem először csinálja ezt sem, ugyanis aggodalom nem látszik rajta.
- [color=#cc3366]Két helyen szokott lenni általában, a főtéren vagy valahol a kocsma környékén, esetleg egy raktárnak használt helyiségnél, de egyik sem a legjobb, mindegyiket figyelni szokta valaki. Kocsmánál ott vannak az egyszerű lakosok, raktárnál értelemszerűen katonák, a téren pedig vegyesen... Ezt a kocsit a téren láttam, mielőtt elkezdtek volna üldözni, hogy aztán a kocsmaajtón berúghassanak [color]– magyarázza, Elethea felvetése meg először mosolyt csal az arcára, és láthatóan tetszik is neki az ötlet, ám mikor azt ecseteli, hogy a szüleit is meg lehetne testesíteni, egyre inkább torzul az arca valamiféle méltatlankodó grimaszba.
- Szerintem ezt ő se akarja – biccent Hirion felé, felvilágosítva a gondolatairól utána, mikor már a lány is belátta, hogy nem a legjobb ötlet ez, majd egy biccentéssel nyugtázza mindkettőtök készenállását.
- Akkor előbb elmegyünk egy lóért – néz egy kicsit körbe, bizonyára gondolatban összeszedve, merre kell menni és merre lenne a legbiztonságosabb, bár a sikátorok utcái közt nincs túl sok különbség, legfeljebb néhány az, hogy valahol két láda van, valahol három, valahol meg hordó vagy éppen semmi. – Gyertek – fordít nektek hátat, és magabiztosan indul meg, de már nem abban a tempóban, mint amit a meneküléskor diktáltatok. A könnyed futás közben felhúzza az arca elé a ruhadarabot, és most már sejthetitek, hogy a teljes félrevezetés miatt sejti, nem csupán azért, hogy ne ismerjék a vonásait. Sokkal nehezebb megtalálni őt, ha azt hiszik róla, hogy férfi, és akként próbálják beazonosítani máshol.
Néhány percet biztos kóboroltok a város kevésbé népes, szinte már elhagyatott részein. Ha éppen közlekedik valaki az utcán, ahol keresztülhaladnátok, akkor vagy várakozásra int, vagy egyszerűen egy kisebb kerülővel túljuttok rajta. Láthatóan nagyon ügyel a feltűnésmentességre, bár talán ez érthető is; bárki lát valami jellegzeteset és gyanúsat, az biztos azonnal rohan az egyenruhás katonákhoz, ami a legkevésbé sem hiányzik nektek.
A kacskaringózás és végtelen falak után aztán egy nagyobb utcára van rálátásotok, a szemközti hosszúkás épületből pedig kihallatszódik néhány hangosabb prüszkölés. Bizonyára megjöttetek, bár ha a széles ajtóra néztek, akkor is egyértelmű lehet a helyiség célja - nagyjából. Ráadásul az egyik szárnyat ki is nyitották, valószínűleg a tömény lószag enyhítése végett.
A nő óvatosan kihajolva néz ki, körbelesve, kik vannak és mennyien, kisvártatva visszafordul felétek.
- Gyorsnak kell lennünk, néhányan járkálnak, de nem tűnnek különösebben veszélyesnek. Az ajtó nyitva, esetleg a megfelelő időben át tudnánk rohanni – mondja nektek, és bár a ruha némileg tompít az érthetőségen, így is világos, mit beszél. – Tudtok képességet használni? – érdeklődik tőletek, egyikőtökről a másikótokra kapva pillantását. – Bár lehet, felesleges kérdeznem, szemlátomást nagyon fiatalok vagytok – fordul vissza az istálló felé, leakasztva pajzsát a hátáról, a kardok viszont maradnak a helyükön.
Ha esetleg kinéznétek, hogy ti is megtudjátok, kik vagy mik vannak hányan és merre, akkor két sötételfet látni jobbra, ők egymással beszélgetve mennek át éppen az utcán, baloldalon pedig egy fő várakozik hátát a falnak vetve, bizonyára várva valakit. Nem tűnik egyik sem katonának, inkább helyéblieknek, de hát sötételfek, ki tudja, milyen fegyver van náluk titokban... Távolabb még látni néhány alakot, de velük nem kell foglalkozni, ahhoz túlságosan távol vannak, hogy azt nézzék, kik haladnak át az utcán.

Én sem hittem volna, hogy a nő feladna, mert hiszen akkor minek volt ez az egész cécó, de azért jobb a biztonság, nem szerettem volna még az orrára kötni, hogy kik vagyunk és reméltem, hogy Eli sem kotyogja el magát, az előbb láttam rajta, hogy neki is leesett, jobb, ha egyelőre a mi titkunk marad.
Viszont egyre kevésbé értettem, hogy mi vezérli a nőt, mert eléggé megkeseredettnek tűnt és nem úgy nézett ki, hogy a szíve minden hevével a lázadók mellett állna, ez csak olyan „az ellenségem ellensége a barátom” hozzáállásnak nézett ki.
Na, de végül is mindegy, az a lényeg, hogy nem fog feladni, főleg, mert láthatóan alig várja, hogy párbajozzon velem. Nem tudom mi lesz a jó neki benne, talán azt hiszi én valami nagy kardvívó vagyok, vagy mi?
Nem kenyerem az ilyen adok-kapok, úgy, hogy rajtam nem múlik, amikor végre a tárgyra térünk és belekezdünk a tervezgetésbe, elsőnek a lószerzés megbeszélve.
Mivel a nő jobban ismeri a helyet, meg gondolom már terepszemlét is tartott, figyelmesen hallgatom, hogy milyen helyszíneket javasol.
Nyilvánvaló, hogy egyiket sem közelíthetjük meg észrevétlenül, csak kérdés melyik kecsegtet kevesebb kockázattal.
Húgom a maga szokásos lelkes módján veti bele magát az ötleteivel, de mikor kezdi belelovalni magát és már ott tartunk, hogy alakítsuk együtt a szüleit megrázom a fejem, még csak a társnőnkre néznem sem kell, hogy tudjam neki sem lenne inyére az ötlet.
- Ennél minden jobb Eli. – jegyzem meg, de már láthatóan ő is eljutott idáig a fancsali képét elnézve és a fekete ruhás nő is hangot ad közben a véleményének. – Nem, nem akarom. – értek egyet vele.
Minden esetre hamar eldől, hogy elsőnek a lovat kell megszereznünk, így csendesen meg is indulunk az élre álló lázadó mögött, követve, hogy vajon hová vezet majd minket. Mivel visszaveszi a kendőt az arca elé, egy kivülálló továbbra is férfinak nézné őt.
Nem először kell lopakodnunk, így nem is okoz most sem gondot és még ha furán hangzik is, büszke vagyok arra, hogy a húgom még talán nálam is jobban csinálja.
Az óvatosságunknak meg is lesz az eredménye, mert minden gond nélkül érjünk az egyik szélesebb utcára, aminek túloldalán feltűnik egy istálló.
A sikátorban, ahol megbújunk elég árnyék van, hogy nem akadjon meg senkinek a szeme rajtunk, így van lehetőség egy újabb kupaktanácskozásra.
Még egyszer kinézek, felmérve a távolságot és úgy gondolom, nem lesz gond, ha tényleg találunk egy olyan pillanatot, amikor nem néz és nem jár erre senki. Nincs túl nagy forgalom szerencsénkre.
- Nem vagyok már annyira kölyök. – mondom fojtottan. – Én tudok mágiát használni és Eli is, de azért nem akarom közvetlen harcnak kitenni. Ám mindenképpen jó lenne nagyon csendesen intézni. – értek egyet azzal, hogy nem akar fegyvert használni. – Őt semmiképp nem tudjuk megkerülni, így vele kéne kezdeni. – intek a falat támasztó self felé.
Egy Fulladás átkán gondolkodom, de lehet, hogy túlságosan hevesen reagálna rá, így bizonytalan vagyok, különben is a nő vezeti a támadást, így várakozóan nézek rá, mit javasol.

//Mesélői//

Gondnak nem lesz gond a távolság átívelésével, jóformán egy gyorsabb sprinttel két-három másodperc alatt a túloldalon is találhatjátok magatokat, ha megkísérlitek, persze a javaslatod nem elvetendő, ahogy az álldogáló személy esetleges veszélyességére felhívod a figyelmet. A nő kissé elégedetlenül méregeti a helyzetet, aztán körbekémlel, mégis mit tudna használni, felnézve az épületre pedig nem tűnik túl magasnak. Még egyszer kinéz ő is, míg magyarázol, aztán ismét a tetőket fürkészi, majd a szemedbe néz.
- Legfeljebb a bénítás jöhet jól, a többinél elég nagy zajt csaphat, olyat, amire még egy egyszerű civil is veszélyként tekint. Na nem mintha annyira egyszerűek lennénk mi, sötételfek... – morgolódik. – Ha a bénítás képességében nem vagytok biztosak, akkor találjunk ki valami mást – javasolja, és várakozón pillant Eletheára is, miként reagál, ám a kislányon bizonytalanságot talál, így maga elé néz. Némi habozás után nemlegesen megrázza a fejét, és visszanéz húgodra. – Nagyon fiatal vagy, nem sok esély van, hogy megfoganjon egy hozzá hasonlón az átkod, legyen egyszerű civil vagy bármi más, az elméje felkészültebb ilyenek ellen – jegyzi meg, hogy utána újfent a te tekinteted keresse. – Két dolog jutott eszembe. A tető nincs olyan magasan, egy kis segítséggel fönn lehetek, és elég valószínű, hogy el fogom érni őt, így a pajzsommal lekeverve egyet a fejére szépen szundikál egy nagyot. Ez az egyik. A másik, hogy a kicsilány odamegy hozzá – bök állával Elethea irányába. -, és szövegeléssel köti le őt, akár kéregetéssel, akár bármi mással, és amíg elzavarja őt, addig mi könnyedén átsurranunk, és az istálló másik oldalán kijövünk. Ha jól emlékszem, mind a két oldalán egy-egy kapu van – magyarázza, és egy kis szünetet hagy, hogy esetleg te is kitalálj valamit vagy válassz, mire megemeli a kezét. – Várj, hadd találjam ki... – emeli állához a kezét, összeszűkítve egy szem rubinszín szemét. – A tetőről kell leereszkednem. - Bár az arca egy részét fedő anyagtól nem látszik, de a hangján érződik a magabiztos mosoly, amivel kiejti a szavakat.




Elethea

Hát a saját ötlete hallatán is elég fancsali képet vág, de mikor még meg is kapja, hogy egyébként egyáltalán nem lenne működőképes, még el is szontyolodik. Jó, nem az ő dolga terveket kitalálni! Nagyon nem is volt rá szükség, mert egyszerű volt a dolguk: elloptak valamit, ami ott volt az orruk előtt és kész, különösebb készülődés vagy nagyobb akció sose volt, mert mindketten nagyon is jól tudták, hogy óvatosnak kell lenniük. Nem is volt emiatt sose merész vállalkozásuk. Egyszer egy ruha, másszor egy kis élelem, mikor mi fért bele minimális feltűnéssel. Még jó, hogy izgul is ráadásul! Ez egy szekér lesz csupa jóval, csupa finomsággal!
Egyáltalán nem tiltakozik az indulás ellen, követi a lázadót a lehető leghalkabban, az elágazásoknál önkéntelenül is körbenézve kutakodón, illetve hátra-hátrapillant, követik-e őket. Inkább csak enyhe frusztráció és aggodalom ez, mert nem nagyon örülne neki, ha a katonák mégis rájuk bukkannának, mert nagy eséllyel nem ketten lennének már, hanem többen, és bármennyire legyen nagy az arca a nőnek, nem valószínű, hogy többel elbánna.
A megállással ő inkább vár, csendesen, sejtve, hogy a lázadó és Hirion egyaránt megfelelően fogják tudni felmérni a helyzetet. Hogy Hirion nem akarja őt harcnak kitenni, arra elszontyolodik, és kellemetlenül vakargatja a tarkóját, ezzel önkéntelenül is bevallva, hogy nincs kifejezett jártassága a fegyverforgatásban, ugyanis nem tanította senki. Apja is inkább a mágiát tanítja neki, bár őt se látta már egy ideje, és ez kissé aggasztja. Mondjuk talán nem kéne, úgyis mindig akkor jelenik meg, mikor kedve szottyan hozzá, meg ez jelezheti azt is, hogy biztonságban van Hirionnal, és azért nincs vele, velük.
A mágiahasználat bár erőssége, valószínű, hogy csak később fog annyira kibontakozni, hogy rendes használatra kerüljön, mert egyelőre csak korához mérten teljesít nagyon jól bennük, felnőttek ellen nem annyira hatásosak így sem. Nemlegesen meg is rázza a fejét némi bizonytalankodás után, mikor a nő elkezdi őt vizsgálgatni, nem titkolva, hogy a bénítás, ami már ugye a beavatottak szintje, annyira azért még nem megy neki.
Lebiggyeszti az ajkait, mikor a nő is rávilágít, hogy mágiában sem fog tudni segíteni nekik, szomorkásan bambulva a cipőorrát, ám az újabb ötletek hallatán, amivel a lázadó előjön, még akár ő is kulcsfontosságú szerepet játszhat. Egy pillanatig hallgat, felváltva nézve a nőre és Hirionra, aztán csendesen megszólal:
- Én megpróbálhatom elterelni a figyelmét – nyögi be, nagyon jól tudva, hogy Hirion nem fog ennek örülni. – Bár szerintem is másznod kell – jelenik meg egy széles mosoly, ahogy a nőre néz, és testvére karjába csimpaszkodik. – Mindig maga mellett akar tudni, annyira szeret és annyira aggódik értem – teszi hozzá, aztán felnéz bátyjára. – De tényleg elvállalom, ha az jobb lenne. Nektek biztos könnyebb lenne együtt lovat lopni – pislog fel rá ártatlanul, szinte már könyörögve, mert figyelmet elterelni legalább tud, lólopáshoz meg még nem volt szerencséje, és bármennyire lenne mulatságos, ha muszáj, kihagyja.

Bár mennyire is nem tetszik, hogy a nő folyamatosan kölyöknek néz, azt el kell ismernem, hogy a bénítás nem jutott eszembe, méghozzá azért sem, mert tényleg nem voltam benne biztos, hogy sikerrel járnék és most egy kis hiba is végzetes lehet.
Az, hogy egyáltalán Elethea-t számba veszi, mint lehetséges átokszórót, még a szavam is elakasztja egy időre és már mondani is akarom, hogy ezt felejtse el, amikor a lázadó idegen saját magát kijavítva jut arra a következtetésre, hogy ez nem jó ötlet és a legnagyobb meglepetésemre, maga a húgom sem tiltakozik ellen, de persze azonnal felajánlja, hogy bármilyen más módon eltereli a lehetséges szemtanú figyelmét.
A nő terve nem rossz, ám csak az egyiket tartom megvalósíthatónak és ebben nem csak az játszik közbe, hogy ehhez nem kell közvetlen veszélynek kitenni a húgomat, hanem mert ez kecsegtet a legtöbb sikerrel.
Elethea szavaira mosoly jelenik meg az arcomon és szeretettel megborzolom a haját, mert annyiszor bebizonyította már nekem, hogy testvéri szeretete nem ismer határokat. Ha kellett volna még kétszer annyi fájdalmat és szenvedést is vállalok érte, mint amiben részem volt, amikor kiszabadítottam Al-Nuszra karjaiból.
Nem tudom, hogy mennyire kíváncsi a válaszomra, hiszen már szinte el is döntötte a dolgot, amikor a maszkot magára húzta és válaszolt helyettem is, de azért csak elmondom a véleményemet.
- Én is azt hiszem, hogy lázadó barátunknak másznia kell, mivel azt a fickót mindenképp ki kell vonni annyi időre a szemlélődésből, amíg ki is jövünk onnan a lovakkal, ahhoz meg nem elég a figyelemelterelés. Még minket csak elkerülne a figyelme, de két ló már aligha, még ha az a másik oldalon is van. Különben is, ki tudja mi van a másik oldalon, itt legalább katonák nincsenek egyelőre. – intek a már párszor átpásztázott utcára. – Akkor menj. – tartottam bakot, hogy fel tudjon jutni a tetőre. – Ha leütötted, már ott is vagyunk.

//Mesélői//

A maszk alól nem látszik, de a szeme állása alapján mintha mosolyogna rajtatok a nő, ám érdeklődő csillanás is van a tekintetében, várva, hogy mit vállaltok el és mi az, amit jónak ítéltek a saját képességeitekhez mérten. Eletheát hallgatva őt nézi, aztán, mivel a döntést végül rád hárítja testvéred, téged kezd el fürkészni, végig rád figyelve, amíg beszélsz. Az első mondatodtól valószínűleg szélesedik a vigyora az arcát fedő ruha alatt, szemének összeszűkülése miatt és mintha még kacagna is – persze csak olyan sötételfes visszafogottsággal és az általa elhagyhatatlan magabiztossággal.
- Na, még a végén kellően magasra jutok a ranglétrán, hogy bemutatkozzak – szúrja közbe. – Bár a barát még mindig erős kifejezés úgy fél óra után, de sebaj – vonja meg a vállát. – Egy ló viszont elég lesz, nem kétlovas fogatot kötünk el – világosít fel komolyabban. – Bár, ha lóval akarjuk gyorsan megközelíteni a helyet... Még akár a katonák elterelésében is segítene... – emeli állához a kezét eltűnődve. – Legyen kettő akkor, és akkor szőrén megülve egy kantárral gyorsan intézhetjük a dolgunkat – egészíti ki az eddigi terveket, ami lassacskán, de biztosan kezd összeállni. Bizonyára érződik, hogy nem számított másik két potyautasra, bár hogy hogyan gondolta egyedül ellopni a szekeret, az is egy egészen jó kérdés, de biztos nagy türelemjáték lett volna.
Amint bakot tartasz, hátára veti a pajzsát, majd megpaskolja a fejed tetejét.
- Okos fiú – helyezi rá egyik lábát a kezedre, és ahogy a szemedbe néz, látszik rajta, hogy valamit még odaszúrna, de inkább lenyeli, vélhetően az együttműködés és összefogás érdekében, így egyik kezével a válladat megfogva rád nehezedik. Ha esetleg löksz egyet felfelé, akkor azzal a lendülettel el is kapja a tető alját, és felhúzódzkodva gond nélkül jut fel, ám ha nem löksz, akkor még a vállaidra lép rá, és onnan fel mindenféle erőfeszítés nélkül. Akárhogyan is, még föntről visszanéz rátok, ismét levéve a hátáről a pajzsot, és a tetőn guggolva indul meg a lehető legcsendesebben, nem keltve túl nagy feltűnést. Sokáig nem tudjátok követni a mozdulatait, legfeljebb óvatosan kileshettek, hogy mikor üti ki a feltételezésetek szerint utatokba álló férfit. Nem is kell sokat várnotok az eredményre; hamarosan a férfi fölött tartózkodik, körbenéz még egyszer, van-e bárki szemtanú, de nem éppen népes errefelé a település, így elfekszik a tetőn, és a pajzsa szélét fogva akkorát lendít, hogy szinte fáj nézni, ahogyan a nő ujjai között megcsúszik a kerek tárgy, ahogy a tompa ütődés után visszapattanna, a célszemély pedig úgy dől el a másik irányba, mint egy krumpliszsák, tompa puffanással terülve el a földön. A nő ezt követően felhúzza a pajzsot, hogy újra a hátára vesse azt, majd a tető szélét megragadva ereszkedik le, és amint teljesen kinyújtózott, elengedi azt. Csizmája koppan a földön, és láthatóan egyensúlyát veszíti, ahogy hátratántorodik, és még az a néhány kapálózó karmozdulat sem segít, amit önkéntelenül is megtesz. Az esést enyhíti egy hátrabukfenccel, amiből már magabiztosan és határozottan áll fel, tekintetével titeket keresve. Ha megpillant, akkor egy intéssel jelzi az indulást, és ő maga is futólépésben veszi célba az istálló kétszárnyas ajtaját, a csukott szárnynál állva meg.
- Biztos van odabenn egy lovászfiú – mondja nektek halkan, ha megérkeztetek. – Nem szeretném azonnal megtámadni, szóval szerintem valakinek itt el kell terelnie a figyelmét – fürkész titeket, várva a gondoaltaitokat, és ha megegyeztetek valamiben, akkor annak megfelelően fog cselekedni.