//Mesélői//

A hatalmas metropoliszra új nap virrad. Semmiben sem másabb ez a betondzsungel, mint bármelyik másik; megvan a többemeletes épületek zöme, bizonyos részeken néhány kertes házat is találni, különböző rasszok által belakott negyedek, a kulturálisan hozzájuk köthető ételes bódéi és ruhaboltjai. A kocsik dudálása és motorok morgása a nappali időben szinte szüntelenül hallatszódik, egy pillanatra sem hagyva, hogy a város csendbe boruljon. A kisebb-nagyobb üzletláncok boltjaiból rengeteg található elszórtan, szupermarketek vagy egyszerű kis kávézók a város szinte minden pontján, befészkelve magukat mindenhová készleteik sokszínűségével. Az utcákat táblák, plakátok, lámpák szegélyezik végig, és nincs egy talpalatnyi terület sem, ahol ne lenne valamiféle reklám akár képi formában, akár gyrosos vagy pizzázós bódékból kiáradó illatokként. Néhol a rádió hangosan szól, hallani a különböző, közönyös és lakosokat közel sem érintő híreket vagy rádióban leadott, aktuális slágereket, míg máshol a falakon belül csend van, és az unalmas irodai munkákkal foglalatoskodnak az emberek. Minden megy a maga megszokott kerékvágásában, a lakosok jönnek-mennek, bevásárolnak, főznek magukra, utazás közben egymáshoz sem szólva ülnek a metrókon, buszokon, fülhallgatókból szóló zenével zárva ki a kellemetlenségeket – közönséges, modern civilizáció, hol a koldusok meghúzzák magukat egy-egy épület tövében vagy az aluljárókban, várva valamiféle megváltást vagy kis pénzt, amit jobb esetben a saját túlélésükre használhatnak.
Itt-ott parkok, fasorok zölden pettyezik a város területét, kellemes kikapcsolódási lehetőséget biztosítva a nap folyamán, míg más pontokon a felhőkarcolókon megcsillan a napfény, úgy tűntetve fel, mintha egy kristálypalotát építettek volna a városban. Rengeteg óvodában és iskolában gyerekzsibongás zeng, az egyetem épületei pedig méltóságteljesen állják helyüket a nevesebb utcákon, terek környékén. Több tucat kórházban zajlik a betegellátás, rendőrségen és tűzoltóságon bejelentések és papírmunkák intézésével foglalkoznak, a hivatalokban ugyancsak elfoglaltak az alkalmazottak egészen a zárásig.
Ahogy a nappal lassan éjszakába nyúlik, úgy kerül át a hangsúly az esti órákban meglátogatott épületekre, a szórakozóhelyekre és éttermekre, és még a kései órákban sem tűnik úgy, mintha csendesedni akarna a város. A lámpák gyéren világítják meg az utcák többségét, bár a sikátorokba már nem jut el a lámpafény, ahogyan a terek egy részére sem, a titokban való mozgásnak és nagyobb eséllyel megúszható bűnügyeknek nagy teret adva ezáltal.

Szokásos kora esti órák ezek. Mindenki ebben a városban tartózkodik, ki-ki a maga lakóhelye környékén – vagy valamilyen indokból kifolyólag a város egy egészen másik pontján bukkan fel. Netalán titkos találkozó lenne?
Az ősz beköszönte viszont most érződik igazán, az esték hűvösek, a kabát igényelt az enyhén csípős levegő miatt, ha már a szelet a házfalak nagyrészt gátolják. Sorra világítanak ki mindent, az utcákat, a boltokat, melyek még nyitva vannak, egyes szórakozóhelyek pedig most készülnek fel az éjszakai forgalomra. Némileg csendesedik a környék, de a buszok, villamosok zaja, hazafele tartó sofőrök, keselyűként köröző taxisok így is megtöltik az utakat élettel, még ha nem is annyival, amit a nappal járó emberek biztosítanak. Na nem mintha emberekből hiány lenne! Még az éjszaka sem köszöntött be, így sokan járnak-kelnek az utcákon, néhányan bevásárolva másnapra, vagy egyszerűen csak lézengve, keresve a társaságot, akikkel összefut. A lámpák fénye minden biztonságos helyet megvilágít, a kirakatok hívogatják az arra járókat, néhol hatalmas betűkkel és számokkal kiírt akciókkal próbálják becsábítani a vevőket, míg a szórakozóhelyeken lassan növekszik a létszám, itt-ott pedig még alkalmazottak is próbálják rábeszélni a járókelőket, vacsorázzanak náluk, megkóstolva az ott felszolgált kifogástalan ételek valamelyikét.
Csak egy tipikus város, ahonnan a titkos, szövevényes alvilági tevékenységek és felgöngyölítendő ügyek sem hiányoznak.


//Mesélői kényelemből és helyzetem megkönnyítéséből megkérnék minden aktív jelentkezőt arra, hogy helyezkedjenek el a nekik preferált helyen a bűntettek aktív óráinak elején, onnantól viszem tovább őket //

Új város, új környezet. Mostanában helyezték át, hogy újabb kétes ügyeknek tehessen pontot a végére, ám ez elég hosszú útnak ígérkezik. Amiatt nem aggódik, hogy nem kap meg minden iratot új kiléte kapcsán, azokról a körülményekről, amik közt állítólag él – eddig nem volt ezzel probléma. Amiatt viszont,  hogy mégis mit kell magára vállalnia a megírtak alapján, annál inkább, de ez a munkája velejárója, hozzászokhatott már. Háziállatot valószínűleg úgyse kell magához vennie, szinte biztosra veszi, hogy egy olyan lakást biztosítanak neki, ahol nem lehet állatot tartani – a saját megkönnyebbülésére. Ha túlságosan elfoglalják majd a környező események, akkor nem is lenne rá ideje, és nem most akarja állattartóvá varázsolni magát.
Eredeti lakóhelyén alapos körbenézéssel pakolt össze minden fontos dolgot, hogy két nagyobb bőrönddel derítse ki, mégis miféle lakást kapott új helyén. A fuvart biztosították, segítettek neki a nehéz cuccok cipelésében is, és hálát adott a vezetőségnek, mikor egy kényelmes, középkategóriás, rendesen berendezett helyet néztek ki neki. Semmi extrém vagy kirívó, a falak mérsékelten, szemnek kellemesen színezettek, néhány hamis festmény, alapbútorzat, mint szekrény, asztal, szék, ágy, hűtő, mosógép, konyhai berendezések; az igényeinek megfelelően. Ha könyvet akarna, azt is talál néhány polcon, bár nem tartja valószínűnek, hogy bármikor hozzájuk nyúlna, megvannak neki a saját olvasandó regényei digitalizált formában, hogy könnyebb legyen a cipelése.
Az őt segítő embereknek megköszöni a beköltözés könnyítését, innentől pedig már csak annyi a dolga, hogy kirámoljon. Ezt gyorsan elintézi; kiveszi a ruhákat, amiket rendezetten be is tesz a polcokra, a notebookját az egyik asztalra helyezi, sikeresen elhozott néhány parókát is, amiket óvatosan kifésül; kissé megviselt állapotban érkeztek meg újdonsült otthonába. A cipőket elegánsan egymás mellé helyezve tartja a bejárat közelében, a fogasra felakasztja azt a két kabátot, amit hozott.
A pakolászás végeztével fejét vakarva kapcsolódik rá az internetre, megnézve a közelben lévő gyorskajáldákat és éttermeket, mert a nagybevásárlás előtt nem ártana valamit ennie, vagy...
Az ablakon kinézve veszi észre, hogy erősen alkonyodik már, így kedvetlenül és szájhúzva, de megfordítja a sorrendet, és előbb fog bevásárolni, utána meg akkor beül valahova, kicsit ismerkedve az itteni hangulattal, előbb viszont még ránéz, milyen elvárásoknak kell megfelelnie. A hálószobában leveszi a doboz fedelét, de amin elsőn megállapodik a tekintete, nem jelent sok jót. Rögtön savanyú ábrázattal veszi ki a paksamétát, ami tele van grafikákkal és képzőművészeti alkotásokkal, amiket vélhetően a saját keze munkájának kéne említenie, és a papír a rövid instrukciókkal sem ígér sok jót.
- Édes istenem... – enged el egy sóhajtást, és inkább letelepszik az ágyra, úgy olvasva el, micsoda ismeretgyűjtésre kényszerítik. Az új név, amire hallgatnia kell és amiként be kell mutatkoznia, az Elizabeth White, egyetemi hallgató művészeti ágazatban, másodéves. Csodálatos, lehet körbenézni, hol tanul. Az ország másik feléből jött, szülői támogatással lakhat itt, testvérek külföldön próbálnak szerencsét, partner nincs a láthatáron - úgyis csak probléma lenne vele. Amit még talál, az néhány feltétlenül szükséges irat névvel, aktuális lakcímmel, illetve néhány összeszerkesztett kép a nemlétező szakmai, csoportos gyakorlatról, családról, róla. Szerencsére sokat nem kell változtatnia, egy nagy lencsés, viszonylag vastag keretű szemüveg nem fog ártani, azt holnap majd beszerzi, a haját meg hordhatja befonva, mint valami farmerlány. Mondjuk feltűzve nem is lesz rossz...
Egy mély levegőt véve vesz elő a mellékelt eszközök közül egy tollat, amivel áthúzza olvashatatlanságig a szöveget, majd tépi apró darabokra a papírost, ugyanis ami kell, azt meg tudja jegyezni. A széttépett lapot aztán kukázza.
Ideje vásárolni.




A bérlet megvételével gyorsan megjárja a boltot, bevásárolva a háztartási szereket, alapanyagokat, ételeket, és ami gyorsan romlós, azt be is dobja a hűtőbe. Szerencsére még olyan szemüveget is talált, ami kell neki - nem mintha akkora dolog lenne, teljesen alap, semmi spéci nincs benne, ráadásul nullás dioptriájú, így ez a problémája megoldva. Az egyszerű és lusta hajviseletén is hamar változtat: befonja és néhány kicsi csattal feltűzi, halvány szeplőt az arcára pöttyint, ruházatán meg szerencsére nem kell változtatnia. Visszaveszi szürke négyzsebes kabátját, elteszi egyik zsebébe a telefont és a tárcáját, másikba a kulcsait a lakáshoz, felhúzza az egyszerű, sötétszínű fűzős cipőjét, ellenőrzi krémszín nadrágjának sliccét, hogyha betér valahova, a kabát levételével ne villogtassa alsóneműjét, és csak ezek után indul felfedező körútra a környéken, lehetőség szerint be is ülve később.
Az épülettől nem kíván nagyon messzire menni, tényleg csak a közvetlen környezet érdekli őt most, az első sétákkal, kényelmes tempóban ballagva a kivilágított utcákon, meg-megbámulva néhány kirakatot, néhánynál tűnődőn meg is állva, aztán továbbindulva keres egy olyan helyet, amit szimpatikusnak talál vacsorázáshoz. Nem akar nagyon költekezni, ha nem szükséges, így akik megközelítik az étterembe invitálás céljából, azokat egy barátságosnak szánt, kényszeredett mosollyal leinti egy fejrázás kíséretében, így a vendéget kereső máris továbbáll, próbálva egy másik járókelőnél bevágódni. Egyedül egyébként sem olyan szórakoztatóak ezek a helyek, így lehet, valami gyorskajálda lesz ebből, vagy kínai mézes-mustáros hús azzal a jófajta tésztával, esetleg néhány szelet pizza... Vagy inkább egy egész harminckét centis tonhalas, rendelve...? Vagy még előtte felszálljon az egyik környéki járatra? Az útvonalakat is kéne tudnia, lehet azonban, ezt majd napolja inkább, és frissebb elmével ül neki ezek beseggelésének.
Túl sok a teendő... sóhajt egy nagyot, végül aztán megáll egy buszmegállóban - hiszen ha kinéz az ablakon, akkor biztosan meglátja majd az utazás közben azt a kajáldát, ahonnan szívesen enne is valamit -, megnézi a menetrendet, aztán a telefonját, az idő megtudásával pedig visszacsúsztatja az eszközt a zsebébe. Még van néhány perce a busz érkezéséig. Lehet, kellett volna hoznia magával egy kis füzetet, amibe rajzolgat a gyér lámpafényben, csak a művésziesség látszata kedvéért, a modern művészet csodájára fogva, hogy miért nem tud anatómiai pontossággal rajzolni mondjuk egy embert.
Ez elég hülye megközelítés... Lehet, inkább zenehallgatónak kellett volna beírniuk, ha azt mondom, orgonát tanulok, akkor azt nem tudnám úgyse bizonyítani sehol, ha kérik. Nem mintha a rajzot ne utasíthatnám el szégyenlősségre hivatkozva...
Körbenézve egészen sokan mászkálnak elég vegyes korosztályból, ki-be járkálnak a boltokból és éttermekből, mások a kiülős helyeken beszélgetnek a vacsora vagy egy bor társaságában, de még a dohányszagot is érzi, mire fintorogva grimaszol a szag megszokásáig.

A város sosem alszik. Ezt mindenki jól tudja a szakmámban és azt sem tagadom, hogy sokan ezt használják ki. Persze miért ne tennék? Sötétben könnyebb elrejteni azt amit nem akarjuk, hogy mások is lássanak. De persze vannak olyanok is, akik szimplán őrültek, vagy éjjeli baglyok és szeretik, ha az éjjeli égbolt kíséri őket végig az útjukon. Rejtélyesebb, izgalmasabb éjjel sok minden, csak gondoljunk bele, mennyivel rémisztőbb egy iskola éjjel.
Én szimplán a munkámból adódóan vagyok éjjel ébren. Most is így van délután négykor keltem fel és a szokásosnak mondható programomat hajtom végre. Elkészülök és megyek a klubbomba az éjjeli pörgés előtt. Na nem mintha nem lenne nyitva éjjel nappal, de azért egy night club inkább nyolc után számol nagy forgalommal. Arról nem is beszélve, hogy az alvilági patkányok is akkor jönnek hozzám.
Így amikor sétálok a hely felé, akkor előveszem a telefonomat és megnézem mi a mai program. Tekerek egy kicsit lefelé az ujjammal a naptárban és sóhajtok, hiszen fél kilenctől éjfélig végig be vagyok táblázva. Piti ügyek és pár komolyabb tarkítja a naptáramat. Kénytelen voltam színezni az eseményeket és felvenni valakit titkárnak, hogy észben is legyen tartva. Meg persze ő viszi a boltot nappal a nevemben.
Nem is sokra rá csörren a telefonom, ő az.
-Jó estét főnök, látom nézted az eseményeket, ne feledd Kis Jim ma jönni fog még hozzád, megint hülyeséget csinált.
-Jézusom, mit művelt már megint?!
-Majd ő elmagyarázza, bevallom én sem értettem egészen meg a dolog mikéntjét.
-Ehh... szuper.-mondtam kiábrándulva.-Minden esetre köszi, hogy hívtál, jó pihenést.
-Kössz főnök, neked meg kitartást!-klikk. Ezután letette a hívást. Beérve Sanctuaryba lazán dobtam le magamról a bőrkabátomat az egyik dolgozómnak, aki hamar elindult a tárolóba én pedig felmenve az irodámba leültem a bőr forgószékembe. Ez az én szentélyem. Szeretek itt lenni, én vagyok a főnök és mindenki úgy ugrik, ahogyan én parancsolom. Persze néha vannak kilógó egyének, mint Kis Jim vagy az elődje valami Eric. Mindegy.
Gyorsan repültek az üzleti dolgokkal az órák. Megrendelések események és zenekarok foglalása, egyeztetése. Mához pár hétre például egy rock est lesz tartva és jópár ezer kredit lesz őket kifizetni. Milyen jó, hogy annyi pénz egy nap alatt összejön, köszönhetően a kevésbé legális forrásoknak.
Miután mindennel végeztem nyolc után lazán fordultam meg kinézve a klubra az asztalom mögötti hatalmas üvegen. Persze a zene nem jön át az üvegen, hangszigetelt, de a gyönyörű neonkék, lila, sárga és zöld drámai hatást ad nekem a székemben tárgyaláskor. Meg persze a szembejövő fény miatt nem látják az arcomat sem tisztán. Csak ami szükséges nem?
Ekkortájt kopogás volt az ajtón.
-Gyere be.-mondtam ridegen, tudva ki lesz az. Kis Jim és két őröm jött be, mindkettő fickó hatalmas ork külsejű férfi nem kicsit rémisztette már meg az apró termetű vétkest.
-Ü-üdvözlöm asszonyom!-mondta remegő hanggal én pedig lassan fordulva meg a karosszékemben néztem rá mérgesen.
-Mit műveltél már megint Jimmy fiú?
-Izé... hát vicces történet.-próbált nevetgélni, de látva, hogy nem hat meg abbahagyta és belekezdett.-Elhagytam a tegnapi szállítmányt valahogyan és a sok vevő nem is kapott semmit emiatt.-mondta miközben az izzadságcseppek kiültek a fejére.
-MICSODA?!-üvöltöttem rá, miközben az asztalomra csaptam. A csávó erre összehúzta magát és lépett egyet hátra, mire a két mögötte álló izomkolosszusba botlott, akik keresztbetett kézzel néztek le a rájuk meredő rémült tekintetre. Erre én megfordultam az ablak felé, háttal a tagnak és ezt mondtam:
-Ejnye Kis Jimmy, ugye tudod mi történt az elődöddel amikor ilyet tett? Fiúk ugye ti emlékeztek rá?-kérdeztem az őröktől.
-ÁÁÁ igen, ő volt az aki úgy megijedt, hogy amikor lelőttük még be is hugyozott.
-Igen, pontosan.
-Főnök! Főnök! Kérlek várj! Itt a pénz! Álj ne bánts kérlek!-kezdett el mentegetőzni és rögtön előkapta a tárcáját a csávó és nyújtotta felém vélhetőleg.
Megfordultam és szóltam:
-ÓÓÓÓ értem, fiúk hozzátok ide.-majd ahogyan megkaptam és megnéztem a pénzt benne annyi volt amennyivel lógott. Erre elhúztam a számat.
-Szóval megpróbáltál lenyúlni mi Jimmy? Azt hiszem túl nagy szabadságot kaptál. Nem szeretem, ha megpróbálnak átverni. Fiúk vigyétek hátra és tudjátok a dolgotokat.-bólintottak és rimánkodó Jim üvöltésével távoztak, miközben felemelve vitték ki előlem.
-Mégis mikor tanult ez ilyeneket? Na mindegy kell egy új emberke arra részre.-sóhajtottam fel, majd a telefonon felhívtam valakit.
-Üdv gyere ma be hozzám éjféltájt melód lesz.-majd kinyomva a telefont vártam a többi látogatót. Szerencsére azon az estén már nem volt több ennyire kellemetlen ügyem, szimplán jöttek a kisebb bandák vezetői, hogy leperkálják a kreditet amivel nekem lógnak a védelemért.
Csak egy újabb szokásos nap a városban. Csak egy újabb szokványos nap Sanctuaryben.

Paul Donovan - Ronin

-......Mondom, hogy oda láttam befutni, majdnem fellökött a kocsimmal együtt, hallja biztos úr! Micsoda károm lett volna, maga nem akar segíteni egy kis adománnyal.....Héééé.....most hová rohan, még el sem mondtam, hogy.......
- Jól van Teréz mama, most már elég lesz, a zsaru elhúzott és különben sem szoktak csak úgy adakozni, nem úgy mint én. - vigyorogtam a két fejjel alacsonyabb, töpörödött öregasszonyra, aki még mindig harciasan lóbált egy kissé hiányos szalmakalapot.
Egy tizes bankót nyújtottam összehajtva felé, amit bele is ejtettem a felém lendülő kalapba, mert közel menni Teréz mamához kész öngyilkosság lett volna a szaglóhámjaimnak.
- És kössz Mama! Remélem mára sikerült leráznom őket, de máskor is számítok rád.
- Teréz mamára mindig lehet számítani, főleg ilyen jóképű és nagylelkű csirkefogóknak, mint amilyen te vagy aranyom! - húzta foghíjas mosolyra a ráncokat az arcán.
- Oké! Vigyázzon magára Mama! - intettem búcsút neki, aztán a zsernyákkal ellentétes irányba indultam el, a gyengén megvilágított utcákon.
Nem a város vezetésének trehánysága volt a gyér világítás, hanem az itt tanyázó bandáké, akik szerettek inkább a sötét félhomályban ténykedni és ez nekem is teljesen megfelelt.
A mai bevételem épp csak fedezte Mama segítségét és ha még a sápot is le kell adnom, akkor hétvégére megint nem lesz egy fillérem sem. Szóval választanom kell az újabb hazudozás vagy a korgó hasam között. Naná, hogy az utóbbi döntött.
Tudtam is egy jó palacsintázót nem is olyan messze, így hát a Fő út felé kanyarodtam, hogy felszálljak egy buszra, mert a talpalásból mára elegem volt.
Ilyenkor már nem volt akkora tömeg, így esélytelen volt, hogy a kellemest összekössem a hasznossal és kizsebelhessek valakit, de a szokás nagy úr, így a figyelmem azért erre is kiterjedt, miközben azt számolgattam, hogy mennyit kell összeszednem, ha egy hét múlva ki kell fizetnem a kecót.
Csak a szokás miatt vettem észre a kölyköt, aki egy szemüveges, vörös hajú lánynak, aki elbambult egyetemistának tűnik épp megpróbálja kiemelni a telefonját a zsebéből.
A mottóm az élni és élni hagyni, de valamiért most úgy döntök, hogy ez nem az az eset, főként, mivel a srác haverjai nagy röhögéssel várják a produkció végét, gondolom csak valami elcseszett bátorságpróba, de a lánynak nem biztos, hogy sok nevetni valója lesz, ha sikerül.
Rámarkolok a 12 év körüli srác kezére.
- Én a helyedben inkább kipróbálnám a hullámvasutat, ha adrenalinra vágyok. Tűnj el. - lökök rajta egyet és a kölyök elvörösödve elrohan, vissza sem nézve. - Ezek a mai kölykök.... - ingatom meg a fejem, de közben vigyorra húzódik a szám. - Jobb, ha jobban vigyázol a cuccaidra, ez a fájdalmas valóság ezen a környéken.

A hely újdonsága és eleve az alapos körbeszemlélés célja miatt folyamatos éberséggel és figyelemmel nézne körbe, viszont a szerepéből sem eshet ki. Fogalma sincs egyelőre, milyen területen tartózkodik, hogyha sikeresen beleássa magát valamibe, akkor annak meddig terjednek a szálai, határai, és jobb, ha egyelőre titokban marad, miféle-kiféle szerzet is ő. Csak semmi feltűnés, ez a fontos, fő az átlagosság és átszellemülés azzá a lánnyá, akit kiírtak neki; nem ronhatja el. Annyira érzi, hogy nyomon van, hogy itt megtalálja azokat a szálakat, amik végre feloldozzák őt, még ha sokat istenigazán nem is ér vele. Legalább talán egy kicsit nyugodtabb lesz, hogy börtönítéletet adnak annak, aki ezt tette vele. Velük. A családjával.
Vesz egy mély levegőt, karba téve a kezeit, míg várakozik, főleg a cipőjét bámulva, kissé hintázva a talpán amolyan unaloműzésként, de ennyi erővel akár mehetne is valamerre. Csak hát merre? Lehet, le kellett volna töltenie még egy térképet is, ne a mobilnetje bánja, viszont valamire összevonja a szemöldökét. Meg is áll, nem hintázva tovább, csak fürkészi a mozgó, halvány árnyékot – köszönhetően a mögöttük gyéren kivilágított épületeknek. Egy ideig mereszti a szemét, és próbál minél többet kihallani a saját környezetéből, nem forgolódva, és tettetve, mennyire kiszolgáltatott. Ugyanakkor a földet se bámulhatja sokáig, még a végén a mögötte álló rájönne, meglátta a reszketeg árnyékát, szóval egy sóhajtással felfelé néz, megint végiggördülve egyszer a talpán. Kissé talán úgy hathat, mintha türelmetlen lenne a busz jövetelét illetően, persze mielőtt megérezné a zsebében való kotorászást, másvalaki kerül a képbe.
Megilletődötten fordul az irányába, részben azért, mert nem kifejezetten számított arra, hogy bárki meg akarna állítani egy csínyt vagy bűncselekményt – valahogy hozzászokott már ahhoz, hogy az emberek szó nélkül hagynak mindent megtörténni addig, amíg nem saját magukat érinti az ügy. A másik meg, hogy egy gyerekről van szó, mármint aki mögé merészkedett. Nem volt nagy az árnyéka, így sejthette volna, de azért nem hitte volna, hogy ennyire fiatalon rávetemednének ilyenre, bár elnézve kicsit távolabb a társaságot...
Nem kell színlelnie, hogy enyhén dühös rájuk, így ellenszenvesen és méltatlankodva vonja össze a szemöldökét, viszont az elvonulásból ítélve nem fognak visszajönni. Mégiscsak gyerekek, ha rosszalkodnak, csak addig csinálják, amíg egy felnőtt nem látja meg őket. Jobbik esetben...
Már nyelve hegyén a megjegyzés, hogy ő maga is megoldotta volna, nem kell neki se figyelmeztetés, de legfőképp a fájdalmas világról való lamentálásra nincs szüksége, tudja nagyon is jól, miben élnek, viszont még időben emlékezteti magát, hogy egy ártalmatlan és ártatlan lánykát kell játszania, tettetnie a kiszolgáltatottságot és gyengeséget, mert azzal bevonzza a rossz arcokat, beleringatva őket a fölény hitébe. Időben fékezi a nyelvét, viszont a szólásra nyílt száján már nem nagyon tud változtatni, elakadó mondandójának meg elég jó ürügy lehet a srác kék haja, amit – a szerep kedvéért – alaposan megbámul, és csak némi hezitálás után néz a szemébe.
- Nos... Akkor te nagyon öhm... Ismeretes lehetsz errefelé, ha ennyire tisztában vagy a környék fájdalmas valóságával – mondja, annyira véve szemügyre, amennyire illik, de különösebb véleményre nem futja tőle. Szemlátomást fiatalabb nála, de talán a kék haj is rátesz a lázadó tinikorszak képéhez, így tizennyolcnál többnek nem tippeli. Na jó, legfeljebb talán húsznak.
Régen mozogtam ilyen körökben...
Igyekszik végiggondolni, mégis mit kéne csinálnia, mi lenne reális a helyzetéhez és szerepéhez mérten, mert legszívesebben csak csendben maradva várna a buszra, úgy téve a továbbiakban, mintha semmi közük nem lenne egymáshoz, mert hát... Miért is tenne másként? Viszont megköszönni illene, ráadásul talán tudna valami helyismeretet szerezni tőle, és ha már így alakult, akkor lehet, nem ártana kihasználnia. Legalább akkor talán holnap nem kell random emberektől megérdeklődnie, mi merre hány méter, és ezzel is előrébb kerül a mai napon. Nem mintha mindennek a megjegyzésére képes lesz... Ráadásul a szerep, a bárányka, nyitott szerep. Már most elege van belőle.
- Mindenesetre köszönöm, nem lett volna jó, ha az egyik csibész elviszi. Kissé drága mulatság lett volna blokkolni a kártyát és új mobilt venni, na meg időigényes is helyismeret híján – enged meg egy halvány mosolyt, zavartan tűrve a füle mögé néhány rövid tincset, amiket nem tudott a fonatba fogni. – Te is a buszhoz jöttél vagy csak erre jártál? – teszi fel a kérdést kissé kínosan érezve magát, ahogy erőlteti a beszélgetést, közben inkább zsebre rakja a kezét, viszont nincs mit tenni. Ha marad, akkor folytatja és megpróbál minél többet kiszedni belőle anélkül, hogy gyanús legyen, ha továbbáll, akkor viszont egyedül folytatja az ismerkedést a környékkel.

Paul Donovan - Ronin

Nem igazán tudom eldönteni, hogy a lány arcán milyen kifejezés jelent meg, ha nem láttam volna az előbb, hogy mennyire nem figyelt a környezetére, hanem nagyon elgondolkozva a lábbelijére meredt, akkor azt hinném, hogy talán dühös a közbeavatkozásért, de szerintem, csak inkább meglepődött vagy megdöbbent és ezt értelmezem félre, hiszen a srácok eltűnése után rám fordított figyelme és a szavai ezt bizonyították. Mivel a hajamra is vetett egy pillantást, önkéntelenül túrtam bele vigyorogva, bár ebben a városban nem volt ez kirívó, de nekem tetszett, még ha ezzel kockáztattam némi nem kívánatos figyelmet is néha.
Megvonom a vállam.
- Ha egy kis időt itt töltesz és van merszed esténként is kidugni az orrod, akkor magad is tisztába jössz vele. Én már taposom egy ideje a flasztert a környéken, így ezek a dolgok már nem lepnek meg, de ez még csak a kamaszok erőfitogtatása volt, lehetett volna rosszabb is. Jobb, ha a főbb utak mellett maradsz. – adok kéretlenül is tanácsot, mert eléggé elveszettnek látszott a kicsike. – Ha esetleg segítség kell, hogy informálódj mit hol érdemes beszerezni, még van időd megkérdezni öt megálló erejéig. – intek az érkező busz felé. – Épp kajálni megyek. És nem kell félni, nincsenek hátsó szándékaim és szatír sem vagyok. – nevettem el magam a szégyenlős zavara láttán.
Néha tudom élvezni, hogy úgy ismerem a várost, mint a tenyerem és magabiztosságért sem kell a szomszédba mennem.

Egyre inkább csak kúszik fel a szemöldöke, ahogy hallgatja a környék közel sem bizalomgerjesztő bemutatását. Nem hitte volna, hogy ennyire jól kiválasztásra kerül a vidék és pont az egyik kevésbé biztonságos részén találnak neki lakást – bizonyára ez csak egy véletlen, de milyen szerencsés véletlen is ez! Marhaság, de mintha csak egy égi hatalom akarná azt, hogy a saját ügyének a végére járjon – na meg persze annyira felfedni az itteni körülményeket, amennyire lehet, ugyanakkor az életének feláldozása nélkül. Csúnya lenne annyira belebonyolódnia a helyi maffia ügyeibe, hogy golyót kapjon a fejébe.
Megkeményednek a vonásai, melyek bár úgy tűnhetnek, a mondandótól vannak, közel sincs így; a saját hideg elhatározása váltja ki ezt, az, hogy semmit nem vált ki belőle, mi is történhet itt vele, végül aztán visszatereli a gondolatait a szerepe felé, mielőtt túlságosan kiesne belőle. Bele kéne zöttyennie, mert ha komolyabb helyzetben ingázni látszódna, nem feltétlenül fogja megúszni egy egyszerű sráccal, aki látszólag jóindulatú, gyakorlatilag nem lehet abban biztos, nincs-e keze az itteni ügyek valamelyikében, ha ennyire ismerős itt. A jelek szerint nem járt túlságosan pórul, persze a ruhák sokat takarnak, így erre sem vehet mérget.
Túl sok az ismeretlen tényező.
Az intés nyomán érdeklődőn pillant a kivilágított busz irányába, majd vissza társaságára egy halvány mosollyal, ahogy a vacsoravadászatot emlegeti. A mosolya tovább szélesedik, még ha kényszeredetten is, mikor a gyanakvást a csírájában próbálja elfojtani.
- Iiigen, biztosan... – teszi karba a kezeit kétkedőn, látványosan válva gyanakvóvá, de inkább csak piszkálódás céljából, mintsem komolyan véve, miközben önkéntelenül is az esélyeit saccolgatja egy mi lenne, ha helyzet kapcsán. Ennyiből nem érzi azt, hogy túl sok esélye lenne vele szemben, egy egyszer karkicsavarással lerendezné, ám a ruházkodása és a beszélgetésük friss elkezdése még mindig nem enged túl sokra következtetni. Inkább óvatos lesz.
- Öt megállóval odébb annyira jó kajálda van? – érdeklődik inkább, és még egy rövid válasz belefér, mikor a busz pöfögve és morgó motorral megáll mellettük. Az ajtó kinyílik, és ha a férfi előreengedi, akkor egy biccentéssel köszönve meg száll fel, elővéve zsebéből az irattartóját, a mai nap vett bérletét felmutatva. Végignézve a járaton egyáltalán nem utaznak sokan, három személyt lát a buszon, de ők is némán magukba burkolózva, és ez semleges érzést vált ki belőle. Nem kifejezetten tart tőlük, nem tipikus rosszarcok, és nem feltételezné, hogy problémát jelentenének bármilyen szempontból is, viszont a négyes hely szabad. Szeret valahogy a sarokba húzódva a legzártabb helyre leülni, viszont beszélgetőpartnere nem tűnik olyan alaknak, akinek az lenne az első kiszemelt helye.
Ha elsőként szállhatott fel a buszra - ahol nem épp a legfrissebb a levegő, de legalább nem olyan vészes, hogy fintorgásra késztesse - és nem kap azonnali javaslatot, akkor a négyes helyhez veszi az irányt, leülve az ablak mellé, kissé meginogva, mikor a busz megindul, de megragadva az egyik széket hamar magabiztosan folytatja néhány lépésnyi útját. Ha esetleg a srác előbb szállna fel, akkor egyszerűen csak követi és leül mellé – négyes hely esetén vele szembe.
- Tapadósnak fog hangzani, de én is valami vacsit keresek – helyezkedik el kényelmesen, már amennyire egy városban járó busz ülésén lehet, felnézve a másikra. – Nem akartam már most puccos helyen kezdeni, amit a pénztárcám hosszútávon bánna, de a gyorskajálda gondolata is taszít egyelőre; majd ha nem lesz időm semmire – enged meg egy félmosolyt. – Ma csak a költözésre és gyors bevásárlásra volt időm, most kerültem át új suliba, így még azt se tudom, hova fogok járni pár nap múlva – nevet fel halkan és kínosan. – Még a boltig eltaláltam, a többi még egyelőre kissé... ködös, viszont... – teszi még hozzá, aztán kissé közelebb hajol. – Nyilván szeretném elkerülni ezeket a veszélyes helyeket – folytatja némileg halkabban. – Biztos vagyok benne, hogy lesznek olyan napok, amikor nagyon sokáig kell a suliban maradnom az órák lehető leghülyébb elrendezése miatt, és értelemszerűen szeretném elkerülni a bajba kerülésemet. Mit szólnál hozzá, ha állnám a vacsidat, kockáztatva, hogy kihasználod a nulla helyismeretem és valami drága helyre vezetnél, és megmutatod nekem ezeket a környékbeli veszélyes területeket? – érdeklődik, egyik szemöldökét érdeklődőn megemelve, egyszerre nézve rá kíváncsian és kihívón. Na jó, inkább kihívón, tényleg úgy van-e, ahogyan mondta és tényleg ismeri-e annyira a vidéket, vagy csak a szája volt nagy és nincsenek meg a tökei ahhoz, hogy a kockázatosabb helyeket megmutassa neki. – Térképen ne mutass nekem semmit, a tájékozódásom borzasztó úgy, a vizuális memóriám a helyszínekről erősebb, ha végig is járom azokat az utcákat és járatokat, amik elvezetnek oda – enged meg egy megnyerő, bájos mosolyt, megelőzve a térképen való mutogatás megoldását.

//Amrekth --> Cody //

A mikró előtt támaszkodik a pulton, bámulva az instant levest, ahogy forog az üveglapon, hallgatva a kinti forgalmat, amit még a csukott ablakok sem állíthat meg. Megdörzsölgeti a szemeit, kibámulva az ablakon, ahol halványan kiveszi az alakját, és egy hatalmasat ásítva túr bele sötét hajába, hátát inkább a falnak vetve, onnan nézve az ablakban megjelenő képét.
- Szerintem megijednék saját magamtól tükörképemtől, ha totál tisztán látnám a karikás szemeimet. Jahj, kéne aludnom is valamikor – teszi karba a kezeit, álmosan pislogva a mikrózott kajájára. – Mondjuk még egy kis feltörés nem árthat... Hmmh...
A mikró csippanásával lomhán kinyitja annak ajtaját és kiveszi a levest, aminek tök jó illata van, kár, hogy nem éppen a legegészségesebb és legsokoldalúbb táplálkozás része. Eh, mindegy is, ez van, főzni nincs kedve, majd holnap vesz valamit vagy elmegy a bárba, és a főnöke számlájára íratja a fogyasztást. Vicces lenne, biztos kapna egy nyaklevest érte.
Lassan átmászik az albérlet másik felébe, magához véve még egy energiaitalt is, átsétál a kicsi nappalin, a szobájának ajtaját a lábával belökve megy be, odabenn pedig koromsötét várja, csak a monitorok kékes-fehéres fénye világítja meg a legfontosabb részt: a székét. Nekitámaszkodva az ajtónak csukja be azt, majd hóna alá csapva a piáját már szürcsölgeti a levest és a tésztát, közben a kábelek sokaságán átlép és a forgós székébe mászik. A büdös életben nem engedne be ide senkit, mert annyi szar van itt, hogy ő még átlát rajtuk, más már biztos magát kötné fel, ahogy felbukik az egyik kábelben, új cuccokat meg nem akar vásárolni, hogy aztán mindent újrarendezzen.
Félresöpri egyik kezével az üres fémdobozokat, ezek közt van mindenféle márkájú, Moster, Hell, RedBull, már nem is érdekli, csak ébressze fel. A székébe aztán ledobja megát, ahogy helyet csinált az üres dobozok leborításával a bontatlan piájának, kezétben tartva a leveses tányérját pötyög be pár szót, nekivetemedve az aktuális sorozat újabb részének, legalább addig, ameddig kajál, ha már a pornókhoz nem nagyon tudnak érdekes sztorit kitalálni. Ez meg legalább leköti őt, más értelemben.
Ölébe rakja az olcsó levesét, és ahogy felfeszíti az energiaitala tetejét, az szisszenve enged ennek. Már jót kortyolna belőle, miközben a rész a csúcsponthoz érkezik úgy a harminchetedik percnél, mikor a telefonja csipogni kezd. Valaki zaklatni akarja...
Megállítja a részt, és egy sóhajtással nyúl az elkussolt mobil irányába, ami megnehezíti a dolgát, mert nem tudja, melyik kábel vagy szemét alatt kell keresnie a ketyerét. Mivel nem találja, a levest is odaszorítja a helytől mentes asztalára, és két kézzel folytatja tovább a keresést, ekkor viszont a csengőhang szólal meg. Az álmosságtól ingerültté válva kutakszik, de a gép alkatrészeit még így is úgy kezeli, mint szent kincseket, ám a folyamatos zeneszó miatt - amit mellesleg cserélnie kellene, mert elkezdte borzasztóan frusztrálni - végre a kezei közt találja. Megnézi a számot, a név láttán meg elvigyorodik, még ha fáradtan is. Felveszi, és a füléhez tartva beleszól:
- Na szia, édes - fordul körbe egyszer a székén. - Csak nem hiányzom? - érdeklődik, bár valószínűleg úgyis nemleges választ fog kapni, és nem éri váratlanul, hogy magához szólítja, más esetben ritkán hívja őt. - Hmh, jó, valószínűleg úgyis meg kell beszélnem veled pár dolgot - vonja meg a vállát. - De előbb megkajálok, ha nem bánod, meg iszom is valamit, mert kurvára álmos vagyok, a szomszédság nem hagyott aludni - magyarázza, kezébe véve a tányérját és visszarakva azt az ölébe, a szomszéd alatt viszont nem az albérlet szerinti szomszédot gondolja, hanem a környező maffiózócsapat egyikének felderítésén fáradozik, persze csak virtuálisan és óvatosan, a kellő óvintézkedésekkel. Még a végén kijönne néhány feketeöltönyös a lakására, és baszhatná. - Két óra múlva ott leszek, oké? Tudod, utaznom is kell odáig, meg még össze is kell szednem magam, gondolom, nem úgy akarsz látni, mint egy mosott szart, az úgyse lenne hozzám illő. Aztán korábban is megbeszélhetjük a dolgokat, vagy amíg elfoglalt vagy, addig kajálok valami normálisat ott - beszél tovább, ha nem nyomja rá a telefont. Ha rányomná, akkor morcosan és sértetten bámul a mobil kijelzőjére, aztán egy vállvonással rakja le, folytatva a sorozatnézést addig, amíg végez a kajával.
A szegényes vacsora elfogyasztásával egy elviselhető és elfogadható állapotba szedi össze magát, a haját laza copfba fogja, hagyva, hogy néhány tincs csintalanul kikandikáljon, csak mert az olyan szexi. Akinek nem az, az meg se érdemli, hogy a közelében tartózkodhasson. Az otthoni vackait is leváltja valami kevésbé trehányra, magára rángatva hétköznapi öltözékeit, bár a hűvösödő időre tekintettel pulcsit is kerít, meg melegebb nadrágot és cipőt is. A tükörbe nézve megállapítja, hogy az elegáns cél abszolút nem valósult meg, helyette teljesen átlagossá vált a külseje, na persze a csodálatos arcát leszámítva. Még közelebb is hajol egy kissé, hogy végighúzza az állán az ujjait, és igazából neki ennyi elég is; amíg ellenállhatatlan a kis pofája, addig a többinek csak normálisnak kell lennie, nem többnek, elvégre nem a ruháján van a hangsúly, hanem rajta. Nem is erőltet így többet egy átlagos férficipőn, farmeron kívül, na meg persze egy sötét kabátot is vett, mert nincs kedve befagyni, míg vár a megállóban, aztán előbb-utóbb betér a főnök második lakhelyére. Az elsőre nem mer, kissé tart attól, hogy őrök figyelik és azonnal fejbe lövik, ha meglátják beosonni és a személyes holmijai közt turkálni.

Paul Donovan - Ronin

Kicsit elgondolkoztat a tekintete, mert mintha felhő vonult volna át rajta és mintha élesebben villant volna rám. Vagy csak már kezdek beparázni egy egyszerű helyzettől is? Az nem lenne túl jó!
Ismét a szemébe nézek, de most csak őszinte érdeklődést látok benne, így el is hessegetem magamtól az előbbi furcsa érzésemet, de jobb lesz, ha elkezdek valami jógát vagy olyan agylenyugtató gyakorlatokat, mert még nem szeretnék a gyógyóban kikötni.
- Háááát…..nem a Hilton konyhája, de nekem bejön. – vontam meg a vállam kicsit felemelve a hangom, mert közben beállt a busz.
Természetesen előre engedtem a lányt, ahogy elfogytak a leszállók és követve a példáját én is felmutattam a bérletem, teljesen magabiztosan, pedig nem olyan rég még egy középkorú matróna tulajdona volt, ám egy ügyes kéz és egy fényképcsere csodákat tud művelni egy irattal, főként mivel azért nem a Pentagonba kell bejutni vele.
A járat alig visz utasokat, már azért késő van a családlátogatásokra, meg a sulis gyerkőcökhöz, így bőven van ülőhely. Az a pár ember is inkább a saját dolgával törődik, ahogy az esti, éjszakai élet beleneveli az emberbe. Nem lát, nem hall, nem beszél!
A lány bevágódik a busz elejében található négyüléses helyre én meg lezuttyanok vele szemben.
- Nem érzem „tapadósnak”. – vigyorgok rá megnyugtatóan. – Mivel az előbbi kis móka megmutatta, meg te is elmondtad, hogy nem vagy idevaló, szívesen felajánlom a segítségemet, de a következményeket magadnak kell viselned. – mosolyog a szemem is, nem csak a szám. – Ne, ne ijedj meg csak a kajáról beszélek. – emelem meg a kezem megnyugtatóan. – Mama Zelda palacsintázója, nem az a megszokott gyors kajálda, mindig ügyel rá, hogy frissek és háziasak legyen az ízek, de ami nekem bejön nem biztos, hogy neked is. – vonom meg ismét a vállam, aztán habozás nélkül rábólintok a kérésére, hiszen jó srác vagyok én, na meg ritkán van, hogy jótét lélek legyek, na meg egy ingyen vacsi sem rossz bolt.
Eszemben sem volt, hogy térképet mutogassak neki, sosem volt rá szükségem, lehet, hogy én kevésbé boldogulnék el vele, mint ő, nekem a lábamban van a város.
- Áll az alku! – nyújtom előre ökölbe szorított kezem, hogy bokszoljon bele. – De, ha ennyire el vagy havazva, mikor lenne jó neked? – vetettem fel, hátradőlve és kissé elnyúlva az ülésen.
A helyeket vettem számba magamban, hogy mit is mutassak neki, na meg hogy mit fogok rendelni, mivel közben lassan megérkezünk.
- Paul Donovan, a haveroknak Ronin. – mutatkozom be, ha már együtt turistáskodunk majd. – És mit fogsz tanulni csodaszép városunkban?

Szerencsére a busz pont befut és az ajtaja is kinyílik, mikor Hilton konyhája említésre kerül, amiről nem tudja eldönteni, helyi pénzes étterem vagy csak valamiféle beivódott mondás az itteniek közt. Kissé olyan hangzása van, mintha az utóbbi lenne, persze az esély nagyobb a nulla helyismeretnek.
A buszon, mikor társasága leül vele szemben, kicsit feljebb csúszik az ülésen, hátrébb húzva így a lábait, önkéntelenül is kerülve az érintkezést. Mikor aztán a megnyugtató gesztusok egymást követik, kissé magabiztosabbá válik, így hátradőlve támaszkodik a szék támlájának megnyugvással vegyes elégedettséggel, na meg egy adag játékos kétkedéssel, mintha a kifogásolható megmozdulásokat keresné. A következmények hallatán fel is szalad a szemöldöke, várva a magyarázatot egy félmosollyal, mire csak okoskodó bólogatásba kezd.
- Persze, természetesen nem gondoltál másra – jegyzi meg, kicsit adva karakteréhez abból a magabiztosságból és határozottságból, ami neki megvan. A teljesen ártatlan szerep egy idő után nagyon unalmas lenne egyfelől, másrészt a túlzott visszahúzódással nem tudna információkat sem szerezni. A srácnak jó beszélőkéje van, és úgy érzi, nála jobb lesz kicsit visszavágósabbnak és dacosabbnak mutatkozni, olyannak, akivel lehet viccelődni és érti a tréfát. Talán még élvezetes is lesz az együtt töltött idő, legalábbis élvezetesebb, mintha magában bandukolna a nagyvárosban, teljesen elveszetten.
– Pedig már kezdtem megijedni, hogy kamatot is felszámolsz vagy szándékosan a legveszélyesebb vidékre viszel, ahol a képzeletbeli bandád már lesi az érkezésemet – viszonozza a vigyort, aztán az étkező leírását és részbeni véleményezését hallva megvonja a vállát. – Nem vagyok válogatós, amíg nem tocsog hányingerkeltően a zsírban és olajban, addig bármit megeszek – tárja szét finoman a karját. – Ma már úgyse akarok főzni, majd holnap – teszi hozzá mellékesen, és ösztönösen reagál az ökölre, finom határozottsággal koccantva hozzá a másikéhoz. – Meglobogtatom a bónusz lehetőségét is, ha jól végzed a dolgodat, és akkor otthon kotyvasztok valamit, és most te ne ijedj meg: nem olyan borzasztó a főztöm, mint sokszor feltételezik. Sőt! – enged meg egy újabb vigyort, és már érzi, hogy fáradnak az arcizmai. Jó, túlzás, de általában elég kifejezéstelenül szokott bambulni mindenhova.
Az időpontra visszatérve majdnem elszólja magát egy bármikorral, szerencsére viszont csak egy levegővételre és szájnyitásra jut, aztán eltűnődve fordítja pillantását oldalra le. Egy kicsit hümmög, ráncolja a homlokát és lassan forgatja a szemeit, átgondolva a nemlétező programjait, aztán visszafordul társasága felé.
- Hát pár napig a költözködés zűrei miatt nem kell mennem, attól még eltekintenek, szerencsére, onnantól az esti időpontok úgy általánosan. Hétvégék persze teljesen – magyarázza aztán. – De ez a te ráérésedtől is függ, ha annyira veszélyesek azok a vidékek, lehet, te sem tennél kockázatot egy kis ártatlan turistával a nyomodban – ereszti el az utóbbit, reflexszerűen kissé ironikusra véve a figurát az utolsó néhány szónál. – Ja, meg persze a most is jó – enged meg egy széles, ártatlan mosolyt. – Szeretek bagolykodni, túlzottan is – teszi hozzá.
A sofőr elég nyugodtan vezet, és mivel néhány megállóban nem is áll meg, mert egy utas sem akar fel- vagy leszállni, nincs kifejezetten tudatában, mennyit is haladtak. Az a néhány megálló persze nem lehet hosszú idő, ugyanakkor biztos vannak olyan járatok, ahol szokatlanul nagy két állomás közt a táv. Ettől függetlenül kíváncsian fürkészi azt, mikor valaki felszáll, mikor aztán leendő vezetője bemutatkozik.
- Tuti valami haver adta neked a Ronin nevet, nem találtam volna ki az igaziból – jegyzi meg. – Elizabeth White, de igazából bármilyen normális becenevet elfogadok, még „a Vöröst” is – macskakörmözi a szót ujjaival is, az újabb kérdés hallatán pedig megjelenik egy savanyú mosoly az arcán. – Hát... Ki fogsz röhögni. Egy ilyen bűnügyelhárító mellett, mint te, még csak labdába se rúghatok. – Hah, jó vicc! Magában azért nevet ezen, mellette gondolatban még a szemeit is forgatja, de az aktuális ’munkája’ nem épp olyan, ami sokakból akkora értelmet vagy elismerést váltana ki. Mármint... Alapvetően mindig olyan ködös képet vágnak az ilyen témákra, mert abszolút nincs rálátásuk erre, és neki sincs teljeskörű ismerete erről. Orvosnak készült, nem művésznek!
Egy kicsit vár, és akár noszogatja, akár nem, egy nem túl lenyűgözött pillantással kiböki.
- Művésznek. Grafikusnak. Látványtervezőnek. Amelyik jobban tetszik, viszonylag közel állnak ezek a dolgok egymáshoz – mondja, szándékosan olyan hangsúllyal, mintha ő maga is röhögne ezen, mert nem sokan tudják komolyan venni ezt az egyébként igazán komoly szakmát. Van pár ismerőse, akik ezzel foglalkoznak, lehet, el fogja kérni néhány nem publikált alkotásukat, és ezzel bővíti a szegényes készletét. Máris hitelesebbnek fog tűnni, hogy ebben tanul és van néhány projektje, jobb esetben pedig nem kell bebizonyítani rajzos tehetségtelenségét. - Na és te? Bevállaltad az egyetemet vagy inkább dolgozol valahol? - érdeklődik és összeszűkíti a szemeit, ahogy Ronin vonásait fürkészi, próbálva elképzelni, ha dolgozik is vagy tanul, mégis mit. - Biztos valami humán területen vagy.

Kicsit meglepődtem, amikor bandáról beszélt, de aztán megerősítettem a vigyort az arcomon, mert láthatóan csak viccelődött, belemenve egy kis heccelődésbe. Úgy éreztem megtört a jég és kezdett feloldódni.
- Hát persze, én vagyok a jóképű jófiú a csapatban én csalom lépre a madárkákat. – bólogattam kuncogva. – És, ha nem vagy válogatós, akkor pláne jól fogod érezni magad Mammánál. – erősítettem meg a kaja ajánlatomat, aminek emlegetésére már összefutott a nyál a számba. Éhes voltam már.
Tényleg nagyon jól haladtam a dolgokkal, hiszen a következő pillanatban már egy meghívást is bezsebelhettem. Ez meggyőzött róla, hogy nem egy nagyvárosi lány ül előttem, mert az sokkal, de sokkal gyanakvóbb lett volna és egy rövid ismerkedés után nem hívott volna a lakására, de mákja volt, nekem nem voltak rossz szándékaim. Azért úgy véltem nem árt, ha erre tréfásan felhívom a figyelmét.
- Akkor lebeszélem a Hasfelmetszőt, hogy bepróbálkozzon nálad. De komolyra fordítva a szót, köszönöm kipróbálnám, hátha te leszek a következő Séfek Séfe!
Nekem igazából mindegy volt, hogy mikor akar majd találkozni, elég kötetlen volt a „munkaidőm”, de láttam, hogy neki azért be kell illesztenie a teendői közé mielőtt rávágta volna a választ.
Mikor aztán még a mai nap is szóba került, rá is bólintottam. Mára én sem terveztem már semmit a kajáláson kívül, legfeljebb belógtam volna egy filmre valamelyik moziba, de társaságban jobban telik majd az idő.
- Nem vinnélek durva helyekre, mert még nem tudom, mennyire gyorsan tudsz futni. – csóváltam meg a fejem, úgy téve, mint aki ezt még komolyan is gondolja, de végül csak nem bírtam faarccal tovább, így lebuktattam magam, a névadásra meg csak megrántottam a vállam. – Általában egyedül melózok és ezért kaptam és nekem bejön a Vörös. – néztem a jellegzetes színű hajára, aztán vártam, hogy kibökje milyen pályára is készül. Nem lepett meg.
- Ha tippelnem kellett volna, akkor ezt választottam volna. – jegyeztem meg. – Eléggé elvarázsoltan álltál ott a megállóban, ahogy egy művésztől várná az ember.
Sejthettem volna, hogy ezek után visszanyal a fagyi, de hát erre már megvolt a bejáratott válaszom, ami illett a profilomba.
- Pizzafutár vagyok, az egyetem nem volt pálya nekem. A szüleimtől pár éve lepattantam és el kellett tartanom magam. De gyere, a következő megálló a miénk. – pattantam fel és a kezem nyújtottam, hogy felhúzzam. – Ott van a kajálda, látod? – intettem ki az eblakon, ahová bevilágított a narancsosan villogó felirat.

Beszáll a bólogatásba, felvéve a kétkedő vonásokat, és persze nem fogja kibírni, hogy újabb odaszúrással ne jutalmazná a szavakat, mert hát miért is kéne visszakoznia? Jó lesz ez így, a srác láthatóan úgyis tele van önbizalommal, azt meg a megfelelő módon és megfelelő keretek között igazán jó egy picit megpiszkálni.
- Igen, meg az öreg nénikék aranyoskája, mi? Szinte látom, ahogy azt a puha kis babaarcodat rángatják – szurkálódik, kicsit feljebb tolva orrán a vastag keretes szemüvegét, ellenállva a kísértésnek, hogy hátradőlve az egyik kezét az ülések háttámláján pihentesse, túlzottan nagy magabiztosságot mutatva, ami nem feltétlenül illene a képébe.
Bólint egyet az elképzelésre, miszerint jó lesz a palacsintázóban eltöltött idő, visszafogva a gesztusát egy könnyed mosolyra, bár nemsokára muszáj nevetni a feltételezés abszurditásán. Méghogy ő Séfek Séfe! Azért annyira nincs toppon a szakácskodásban, nem ez a szakmája, de igazából nem is bánja.
- Hát felőlem Hasfelmetsző barátod is jöhet, ha ennyire jóban vagytok, hogy le tudod beszélni a kicsinálásomról, legalább dumálhatna egy jót a pénterk 13 Jasonjével – vonja meg a vállát. – A főztöm meg azért annyira nem jó, de azért hátha elfogadható lesz majd a számodra is. Persze ezt majd később, ha nem csalod lépre a vörösbegyet – jelenik meg egy újabb ártatlan mosoly az arcán, ami Ronin hirtelen elkomolyodása láttán el is tűnik róla, hogy érdeklődőn fürkéssze a vonásait. Hamar kiderül ugyanakkor, hogy ez egy újabb viccelődés, így visszaengedi arcára a kedves arckifejezést.
- Hát a busz után tudok futni, gondolom, ez se lenne akadály, viszont tény, lehet, előbb a kevésbé durva helyekkel kéne kezdeni, csak hogy tudjam, mennyire is akarom oszlatni a tudatlanságomat. Még a végén félúton inkább meggondolom magam és visszahátrálok – gondolkodik el egy kissé, noha tudja nagyon jól, hogy úgyse fog kihátrálni, hanem még inkább elmélyedni abban a sötét iszapban, hogy nyomokra bukkanva megtalálhassa azt a mocskos gazembert, akivel már nagyjából tíz éve le akar számolni.
Becenevére csak bólint egyet, így legalább jó eséllyel nem fog előfordulni, hogy az egyelőre azzal a névvel szólítsák meg, amire még nem figyel fel ösztönösen. A vöröst viszonylag gyakran használják rá, néhány közelebbi és szórakozottabb munkatársa is előszeretettel hívja Vöröskének vagy Piroskának emiatt, noha a piros köpeny jócskán hiányzik.
Aztán beszámol a neki egyáltalán nem szimpatikus, leendő ál-állásáról – már olyan szempontból nem szimpatikus, hogy abszolút nem érzi közel magához. Még egy tesitanári vagy tesiszakos szakot is jobban viselt volna, de mindegy is, emiatt nem fog panaszt tenni. Attól azonban felugrik a szemöldöke, hogy Ronint nem érte váratlanul. Azért nem érzi, hogy ennyire jól adná a szerepet, még ha nem is fekete-fehér minden, de akkor is. Ez viszont egy elég jó visszajelzés a számára, hogy beleesik a sztereotípiába, és mikor az indok említésénél észbe kap, akkor a sztereotípiákból kiindulva zavartan süti le a pillantását, kínos idegességben tűrve hátra pár kikandikáló tincset.
- Iiigen... Sok... Sok elképzelés jár a fejemben és sok az ötlet – kerüli a szemkontaktust egy ideig, de aztán felbátorodva dobja vissza a kérdéseket, amitől megint megemelkedik a szemöldöke. Igazából nem tudja, meglepődött-e, valahogy nem volt konkrét kép a fejében; sejtette, hogy emberekkel foglalkozik, bár inkább hitte volna egyetemistának, akinek mondjuk mellette van egy bandája, akivel a garázsban hetente összegyűlnek egy rockelőadás erejéig. Újabb kérdésre viszont most éppen nincs lehetősége, pedig óvatosan kipuhatolózná, hogy mi indok volt erre a pattanásra, mivel azonnal témát vált. Kezének nyújtására nem kell egyáltalán tettetnie, hogy kellemetlenül érzi magát az érintéstől; zsigereiben ott van ez, kivéve persze akkor, mikor valakinek bemos egyet, finoman átrendezve az arcképét. Ettől függetlenül elfogadja, és egy félénk mosolyú biccentéssel köszöni meg, terpeszben állva és megkapaszkodva az egyik kapaszkodóban, nehogy gondoljon egyet a sofőr, és a hirtelen fékezéstől elhasaljon a járművön.
- Igen, látom, nehéz lenne eltéveszteni – mondja az ablakon kinézve, követve a mutatott irányt, de csak egy gyors pillantást tud vetni a kivilágított feliratra.
Megnyomja a gombot, ezzel jelezve a buszsofőrnek, leszállni kívánnak, és nemsokára a sofőr meglehetősen nyugodtan lelassít és fékez. Sziszegve nyílnak ki az ajtók, mire leszáll a járműről, zsebre is rakva a kezeit, mert nem a legmelegebb az idő, kíváncsian nézve abba az irányba, amerre Zelda Mama palacsintázóját látta, és meglepetten veszi észre a kicsit odébb lévő rendőrkocsit. A tulajdonosok nincsenek benne, bizonyára beugrottak valahova egy kései vacsorához ők is, meg biztos balhé volt a környéken, ami nem bizonyult túl súlyosnak.
- Akkor menjünk - néz Roninra, és ha nem kifogásol semmit, akkor szépen körbenéz az úttesten, és mivel egyetlen kocsi sem közlekedik erre éppen, el sem megy a zebráig. Nemes egyszerűséggel csak átsétál, és még néhány métert sétálni kell, hogy az épület előtt legyenek.
- Esetleg az nagy titok, hogy miért léptél le a szüleidtől? - érdeklődik, és nem sikerül a kérdése olyan puhatolózóra, mint szeretné. - A környezetemben nem volt sose túl jellemző az ilyen, legfeljebb a velük ápolt rossz kapcsolat miatt vették saját kezükbe az irányítást.


//Rövid instrukció: Ha bemegyünk az épületbe, akkor a leírást rád bízom, na meg talán nem fog meglepetésként érni, hogy odabenn fog tartózkodni két rendőr, akik közül az egyik kifejezetten ismerős is lehet neked (első poszt alapján). Egyelőre nem ismer fel téged, így gond nélkül le tudunk ülni.//

Régen hívtam már ezt a figurát. Nem is tudom pontosan mikor volt, hiszen általában valamelyik emberem az amelyik tartja vele a kapcsolatot.
Így hát most is lustán veszem elő a telefonomat és keresni kezdem Cody nevét. A srác valami elképesztően jó hacker és mindemellett még nem is néz ki rosszul. Mármint az ilyen kockáktól az ember nem azt várná, hogy úgy néz ki mint ő... Bár ne lenne annyira arrogáns a stílusa, még akkor lehet lehetne is kezdeni vele valamit...
Gondolkodom el a dolgon, miközben megtalálom a számot. Rányomok a zöld kagylóra és máris elindul a hívás. Egy csörrenés, semmi, két csörrenés semmi, három csörrenés semmi...
Már éppen idegessé váltam volna amiatt, hogy ez a kis kukac nem veszi fel a telefont, amikor megszólalt benne.
-Ami azt illeti igen... Be kéne jönnöd hozzám még ma ha lehet.-mondom neki egy kicsit megnyugodva, tudva, hogy nem tűnt el ez is, mint a korábbi drogszállítmány. Ezután persze ad nekem pár kifogást, hogy még ennie kell és a többi, de persze mikor abbahagyja teszek hozzá neki pár dolgot:
-Ohh édes, ha sietsz kapsz tőlem finom házikosztot....-mondom neki egy kicsit kuncogva a végén, hiszen eddig mindig kapott enni és inni is.-Tisztára úgy beszélsz mindig, mintha ennek ellenére nem ennél annyit, mint egy elefánt.-mondom neki, majd kicsit komolyabbra fordítva a szót:-Na mindegy, ha nem kell az ellátás itt, akkor jó a két óra múlva, én személy szerint nagyjából--néztem rá az órára az asztalomon-Egy óra múlva akartam vacsorázni egy jót, lesz finom garnéla felvezetésnek, steak és egy kis desszert is, ha kérsz belőle siess.-tettem le a telefont, miután befejezte a mondandóját. Persze tudom pontosan, hogy nagyjából egy óra amíg ideér, ha nem kezd el enni, meg a többi, szóval azért mondtam neki azt amit. Komolyan rosszabb, mint egy hercegnő ez a srác. Minden esetre szólok is a kaja miatt a konyhára, hogy kéne nekem belőle, aztán már csak várnom kell amíg ideér. Ha pedig kopognak az ajtón, mivel őt ismerem és ő is engem ~sajnos~ így vele szemtől szemben kezdek el beszélni:
-Ohh szia kedves Cody már vártalak. Bár ezt úgyis tudod. Ülj le kérlek aztán mesélj hogy halad a munkád.-mondtam neki, miközben ha egy óra alatt odaért a terítéket is hozták már befelé mögötte, ha pedig késik, akkor már az ételeket elfelé viszik az asztalról előlem. Persze az irodában eszem meg, hiszen annyira kényelmes és amúgy sincs kedvem emiatt elmászkálni máshova. Úgyis enyém a hely, akkor meg miért ne tehetném meg?
Lényeg ami lényeg azért a beszámolóját érdeklődve hallgatom, majd kicsit később rátérek én is arra amiért hívtam:-Mit szólnál hozzá, ha több időt tölthetnél velem? Lenne egy jó kis munka, és arra gondoltam érdekelhet téged is. A helyi rendőröket akarom egy kicsit megszorongatni, mert állítólag a kapitány ahogyan öregedik úgy felejti el, hogy hol a helye. Mit szólsz?

Amennyire kis elveszettnek tűnt a buszmegállóban Vörös, most olyan meglepő volt az, hogy mennyire felengedett. Igazán jól is esett, hogy megbízik bennem, holott talán én lettem volna az utolsó, akiben ezt megtette volna, ha tudja igazából ki vagyok.
Pedig Isten lássa a lelkem, nem állt szándékomban semmilyen módon neki ártani, nem volt a listámon, hiszen nem a hozzá hasonlók voltak a célpontjaim. Simán jól esett vele beszélgetni, mint ahogy a normál fiatalok szoktak.
Vicces volt és vette az én hülye beszólásaimat is és nem sértődött meg, nem értetlenkedett, így én is jókat vidultam.
- Sosem vinnélek veszélyes helyekre, mert képzelj el engem, mint hős megmentőt, nem hiszem, hogy engem akarnál magadnak.
Tény, hogy nem voltam valami kigyúrt alkat, az én munkámhoz, nem is jöttek volna jól a nagy muszklik.
Tényleg elvarázsolt volt ott a megállóban, így egyáltalán nem lepett meg, hogy milyen szakon tanul, de jó volt, hogy azért ki tudott lépni a komfortzónájából.
- Szerencsés vagy, hogy van neked ez a kreativítás, mindig irigyeltem, akik csak úgy a semmiből alkottak valamit. – igyekeztem enyhíteni a zavarát, amit sikerült elérnem nála.
Vannak olyan emberek, akik nem szeretik, ha elismerik, vagy dicsérik őket, talán Vörös is ezekhez tartozott, ezért nem feszegettem a témát tovább, nem akartam túlfeszíteni a húrt, beszélhettünk sok minden másról is.
Például, hogy a következő megállónál megérkezünk és reméltem, hogy tetszik neki majd a hely, bár fogalmam sem volt miért olyan fontos ez nekem.
Felhúzom Vöröst az ülésből, aztán fogódzkodva eljutunk az ajtóig, pont amikor a busz megáll és leszállhatunk róla.
Elég erős még a forgalom, de azért nem okoz gondot átjutni a túloldalra és már ott is állunk a palacsintázó előtt, ahonnan már most finom illatok lengedeznek kifelé.
Nem kerüli el a figyelmemet a nem messze parkoló rendőrautó, de mivel most egyáltalán nem akarok a tilosban járni, így ez nem kelt bennem feszültséget, persze más lenne a helyzet, ha dolgoznék……
Vörös kérdése ránt ki a szemlélődésből.
- Hát ez a rossz kapcsolat kategória. – vonom meg a vállam. – A fater minden pénzt elszórt piára, anyám meg belekeseredett azt egyik nap arra ébredtem, hogy volt anyám, nincs anyám. Jobb volt lepattanni, mint a lassan az eszét is elivó apámmal. – fejeztem be közömbösen, már rég lezártam magamban az ügyet, éltem a saját életemet.
Kinyitottam az ajtót, aztán beengedtem Elizabeth-et az étterembe.
A bejárattól balra egy hosszú pult és mögötte a konyha foglalta a teret, előtte magasított lábú székek álltak sorban, melyen most is ültek jópáran. jobbra négyszemélyes bokszok sorakoztak, középen pedig két és négyszemélyes szabadon álló asztalok. Hátul nyíltak a mosdók és egy régimódi telefonfülke, ami kuriózum volt, én legalábbis ez előtt csak filmen láttam.
Az egyik asztalnál megpillantom a rendőrautó utasait, ami nem lenne gond, de az egyik pont az a fószer, aki végig kergetett a fél városon.
Egy pillanatra megtorpantam, de aztán erőt vettem magamon, nem hiszem, hogy látta volna annyi időre az arcom, hogy megismerjen és annál feltűnőbb most nem is lehetett volna, mint hogy faképnél hagyom Elisabeth-et, sarkon fordulok és elfutok.
A palacsintázóban volt kamera és ha a zsaruk szagot fognak…….
- Ott van egy klassz hely. – mutattam a rendőröktől a lehető legtávolabbi bokszra.
Ha Vörös elfogadta, behúzódtam a legbelső sarokba és vártam, hogy megjelenjen Debih, Mamma lánya és felvegye a rendelést.

- Hát ha a hátvéd szerepe neked megmentőt jelent... – vonja meg a vállát, próbálva elfojtani a vigyorát, és átlátszó arroganciával dőlve hátra. – Nem látom kizártnak titkos Wonder Womanként, hogy inkább én legyek a hős – simít hátra néhány rövid tincset a homlokából. – Ó, miket is beszélek, most lebuktattam magam! – kapja szájához a kezét, aztán nevetve visszaengedi az ölébe, majd mikor a karra terelődik a szó, amin tanul és az ehhez társuló irigykedés, valamennyi háttértudását erről összeszedni, mert igazság szerint sok tapasztalata nincsen eze a téren. Tényleg meg kéne kérdeznie erről az ismerőseit, és majd az általuk összegyűjtött vélemények alapján egy sajátot kialakítani, így viszont egyelőre csak valami kamuszöveggel kéne előrukkolnia vagy valami semlegessel.
- Hát igazából szerintem... Elég sok helyen van kreativitás, csak nem mindig teljesen egyértelmű. Tény, hogy az a szak, amire járok, erre épül és ezen mutatkozik meg a leginkább, de nem egy csettintésre szokott jönni ez sem, inkább... Kereséssel. Mint ahogy a régi alkotók a múzsáiktól kértek ihletet – vonja meg a vállát esetlenül. – A tánc is egy kreativitás, vagy bizonyos helyzetek megoldásához is kreativitás kell, csak ez nem az a fajta kreativitás, ami festékkel vagy ceruzával készül, hanem... tettekkel... – próbálja megfogalmazni, aztán kínosan az temeti arcát a tenyerébe, ujjait a szemüvege alá csúsztatva. – Most biztos nagy hülyeségeket mondok – nyitja szét ujjait, úgy nézve Roninra, és bár különösebb pironkodást nem érez, a szerepéhez valószínűleg hozzátesz.
Amikor feltette a kérdését, nem számított arra, hogy ilyen nehéz választ kap, és bár igyekezett puhatolózva fogalmazni és utalni rá, hogy nem fontos adott esetben megválaszolni a kérdését – még ha valahogy ez is volt a legegyértelműbb formája a beszélgetés folytatásának -, egyre inkább képed el, ahogy Roninból nyersen kerül elő a felelet. Egy pillanatig nem is tud mit mondani, csak lesüti a szemét, és talán ez az első igazán őszinte érzése a beszélgetés alatt, mégpedig a sajnálattal vegyes részvét. Bár neki kissé másfajta a tragédiája, és bár javíthatatlan törést okozott benne, nem szedte szét a családot – egészen az apja haláláig. A rá következő héten már költözött is el.
- S-sajnálom, nem kellett volna megkérdeznem... – néz rá bocsánatkérőn, és bár nem lát rajta megbánást vagy keserűséget, akkor is úgy érzi, hogy így helyes. Mondjuk ha nem kötődött túlságosan hozzájuk, akkor végül is sok gyász vagy megbánás nem lehet mögötte, de ebbe már igazán nem akar belemenni. – Viszont legalább így szabad vagy és azt csinálsz, amit akarsz – próbálja feldobni valahogy inkább talán a saját hangulatát. – Még ha talán egy kicsit korábban is a vártnál, de ha megvagy, akkor nem lehet annyira rossz, főleg egy városban, ahol nem egy lehetőség van a megélésre és arra, hogy a saját lábadra állj, hogy a magad ura lehess. És így csak a munkaidőd köt. A barátnőd is biztos örül, hogy a lakásodban csak te vagy – somolyog, ahogy megbökdösi könyékkel Ronint, bár gondolatban legszívesebben képen törölné magát, utálva ezt a megjegyzését, de ha a körülötte lévőkből indul ki és abból, hogy manapság már a tizennégy és fiatalabb korostálynak is van „partnere”... Ilyen korban meg főleg nagyon valószínű, a beszélgetés továbbviteléhez meg teljesen megfelelő cukkoló megjegyzés.
- Ritka manapság ez a fajta hmm... lovagiasság - néz Roninra, amint újra előreengedi, és még ki is nyitja előtte az ajtót. - Köszönöm - szegi fel egy pillanatra peckesen az orrát, két lépés után már jóval visszafogottabban néz körbe a bizalomgerjesztő és családias hangulatú helyszínen. A rendőrök jelenléte abszolút nem zavarja őt, nincs vaj a füle mögött, inkább csak megmosolyogja a kései vacsorájukat. Mivel azonban a társasága jártas a helyszínen, rábízza a helyválasztást, sokat pedig nem is kell várnia, máris mutat az egyik elkerített boxra, így lendületes léptekkel indul meg oda, miközben kigombolja a kabátját. A boxba ledobja magát, és a kabátot maga mellé teszi, és talán így vele szemben ülne le Ronin, ezzel erősíti ilyesfajta kívánságát.
- Ha már palacsintázó, akkor gondolom, palacsintázunk - néz érdeklődőn társára, keresve az étlapon a palacsinták feliratot, és az alatt nézegetve, hogy miket tud kérni, de talán az első átnézésre tudja is, mihez lenne kedve. - Van valami javaslatod? Elvégre te vagy a hely szakértője - pillant fel kicsit késve Roninra, kíváncsian fürkészve őt.

Ismételten megvontam a vállam, amikor elnézést kért, hogy a családom után kérdezősködött. Én már rég túltettem magam ezeken a dolgokon és nem is akartam vele foglalkozni. Nem volt egyszerű az önállósodás, éppen ezért hamar el kellett döntenem, hogy az utcai koldusok sorát gyarapítom-e vagy beállok egy bandába és lassan gyilkossá válok, vagy…..hát az lett amivé most váltam, valahol a kettő között. Nem voltam jó fiú, de nem is lettem a legrosszabb.
- Igen, nincs aki megmondja, hogy mit csináljak. – értettem egyet vele könnyedén. – És van időm bőven a hülyeségeimre, meg hogy a város jó és rossz oldalát is megismerjem. – vontam meg ismét a vállam.
Az utolsó mondata azonban meglepett, nem néztem volna ki belőle, hogy eljutunk idáig, így aztán önkéntelenül is védekező mozdulattal emeltem meg a kezem és egy vigyor ült ki az arcomra a bökdösésére, mintha pisztolyt fogott volna rám.
- A nemlétező barátnőm rosszul lenne a lakásomtól, mivel igazi legénylakás, kicsi, zsúfolt és rendetlen.
A zsarumobilról teljesen elvonja a figyelmem, amikor tovább viccelődik velem a lovagokról, mert igazán kezdem megkedvelni a kiscsajt. Ott a buszmegállóban nem néztem volna ki belőle, hogy ennyire vicces és jópofa tud lenni, azt hittem olyan magábaforduló okostojás fajta.
- Hölgyem! – hajoltam meg én is bohóckodva, véve a lapot, míg besétált az ajtón.
A jókedvemen kicsit rontott a rendőrök jelenléte, de nem akartam az ördögöt a falra festeni, számtalan helyen, számtalan zsaru ült be ilyen helyekre, szóval elnyomva ösztöneimet, nem foglalkoztam vele, hiszen itt volt velem Vörös, akivel meg kell ismertetnem Mama inycsiklandozó juharszirupos és még számtalan más palacsintáját.
- Jól gondolod, palacsintázunk, de persze van hamburgerük és salátájuk is, ha esetleg kevésbé édesre vágysz. Például ott van a Godzilla kedvence, ami igen csak kiadós marhahúst és valami tojásos feltétet jelent, aztán a Démonok tüze, ami meg tényleg könnybelábasztja az emberfiát is. Palacsintából a karamellásat és a juharsziruposat tudnám ajánlani…. – sorolom a kajákat és az étlapon is mutogatom, teljesen elfeledve a zsarukat már. – Remélem kedvedre van a választék és az étvágyad is megjött, mert én éhen halok. – intettem a felszolgálólánynak.

Amrekth ---> Cody

Csak egy hümmögéssel reagálja le, hogy be kéne menni, mert hát mi másért hívta volna, ha nem ezért? Más kérdés persze, hogy miért nem az egyik melákja intézte ezt, de talán ez is azt jelzi, hogy fontos az ügy, így nem kéne szórakoznia. Az meg megint egy egészen más téma, hogy az alárendeltjeivel csak akkor viccelődik, ha nő keresi fel őt, a férfiak teljesen hidegen hagyják, velük inkább beismerten bunkó. Freiával meg természetesen mindig extrém módon nyomulós, ha a helyzet úgy hozza, de semmiképpen sem hagyja ki a perverznek nevezett megjegyzéseit, hadd érezze Freia is a törődést! Nehogy véletlen zokon vegye, hogy nem foglalkozott vele eleget.
- Hmmh, igazán? – kezdene el hintázni a székén, ha olyan lenne, de a forgós, kényelmes ülőhelyével és körülötte a rengeteg kábellel inkább nem kockáztatja meg. – Amúgy meg nyilván annyit eszek, mint egy elefánt, hát amilyen jó a koszt, ötször megnyalom mind a tíz ujjamat! Arról nem is beszélve, hogy minden jobb, mint a zacskós leves – áll fel a helyéről, vállával nyomva a mobilt oldalra hajtott fejéhez, kimászva a helyéről, táncosokat megszégyenítő egyensúllyal lavírozva ki a kábelek közül, hogy az olcsó kajáját a konyhában hagyva nekilásson az öltözésnek. Ez már beszéd! Ingyen kaja? Nyilván megy!
Nem mintha nagy meglepetés lenne, hiszen mindig részesül az ottani étkekből, ettől függetlenül szeret újabb és újabb megerősítést nyerni, hiszen ki tudja, mikor gondol egyet a maffiabanya. Mondjuk a melójával sosem volt gond és nem került rá panasz, szóval logikusan átgondolva nem kerülhet sor a szopatására, de azért mégis...
- Úgy beszélsz, mintha nem ismernél, drágám – magyarázza vigyorogva, és bár nem nevet, a mosolya érződik a hangján, és nehéz lenne tagadni, hogy a felsoroltak közül visszautasítana bármit is. Kifejezetten kedveli az ínyencségeket, és nem fog nemet mondani arra, amire valószínűleg jutna pénze, csak éppen elkészíteni nem tudja őket, mert pocsék szakács. – Ahogy tudok, indulok, talán a tömegközlekedés sem fog beszólni, szóval ha késnék, akkor kezdd el nélkülem nyugodtan, de azért hagyj pár finom falatot nekem is – rakja le a zacskós leveses tányérját a konyhapultra, és megfordulva nekitámaszkodik annak. – Mindenesetre számíthatsz rám, cica, hamarosan ott leszek – szánja ezt elköszönésnek, és még csak kinyomnia sem kell, Freia megteszi helyette, így a telefon gyorsan az asztalra kerül, ő pedig előkotorja hálószobája egyik szekrényéből a megfelelő öltözékeket.
A megfelelő, igényes szett felvételével még az ajtóban megáll a tükör előtt, megigazgatja hosszú, elegáns kabátját, és biztos, hogy az ízléstelen suttyók azt mondanák rá, hogy egy ferdehajlamú buzi, de azok bekaphatják. Csajozni úgysem lehet bunkón – és túlzott perverzióval sem, de a megfelelő lányoknak úgyis megadja a kellő tiszteletet és távolságot. Úriember ő, még ha egy kicsit bolondos is.
Szóval útra kész, kinyitva az ajtót bezárja a lakását, a gépet meg hagyja, hadd menjenek azok a letöltések, úgyis kéne lassan valamivel kockulnia, igazán kijár neki. Nyakába akasztott bluetooth-os fejhallgatót a fejére teszi, a kabátzsebébe csúsztatott telefont kiveszi, feloldja és kapcsolódva a fejeshez elindít egy kellemes háttérbe való zenét, amit hallgatva kényelmesen elbattyog először a közeli buszmegállóba. A busz szerencsére hamar jön és éppen nincsenek is olyan sokan, így amint talál magának egy megfelelő helyet, lehuppan oda, elhelyezkedve pedig az ablakon bámul ki addig, amíg a villamoshoz közeli megállóig meg nem érkeznek. Még előtte felpattan a helyéről, megnyomja a jelzőgombot, a járgány megállásával pedig leszáll róla, elvánszorog a villamoshoz, amire ugyancsak szerencsére nem kell sokat várnia. A felszállással viszont nem ül le, hiszen két megállóval a környékre ér, így állva várja azt ki, finom biccentéseket téve az éppen aktuális zene ütemére, néha a lábfejével is halkan toppantva egyet-egyet.
Még egy igazítás a kabátján, és leszáll a villamosról, majd néhány utcát megjárva megérkezik Freia törzshelyére, és mivel szinte már ő is törzsvendégnek számít, olyan magabiztossággal és otthonossággal megy keresztül a helyiségen. Ha esetleg valamelyik melák megállítaná, mert... fogalma sincs, mondjuk kiskorúnak tartja, akkor csak felmutatja az ide hivatott iratát, és már megy is tovább. Ha meg kérdez, akkor úgyis tudja a megfelelő választ, amit meg egy vállvonással köt a kötekedős kedvébben lévő fickó orrára.
Egy darabig elnézné az itt magukat illegető-billegető hölgyeményeket, de azon kívül, hogy csak bámészkodik, másra nem futja. Molesztálni nem fog, még a végén túl nagy felhajtás lenne belőle, és bár szívesen vetné be magát, egyelőre megbeszélést kell tartania a maffiabanyával. Az ajtaján természetesen bekopog, hogyha kell, akkor tudja magát még rendezni esetleg az udvarlóját gyorsan elrejteni, nehogy irigykedjen, és amint megkapja az engedélyt, már be is lép, elkezdve kigombolni a kabátját, amit egy otthonos mozdulattal az akasztóra aggat.
- Na, semmi üdvözlő csók? Pedig egész jó időben értem ide ráadásnak – érdeklődik pimasz mosollyal az arcán, és ezt lehet köszönésnek venni, ugyanis utána helyet foglal, ahogyan azt Freia kérte, és egy vállvonással válaszol először. – Szokásosan jól. Vannak itt-ott kellemetlen részek, de hamar megoldásra kerülnek úgyis – legyint egyet, mintha annyira egyszerű lenne. – Annak az arab fickónak is lassan meglesz pár mocskos kis dolga, és bár ezúttal elég jó embereket szedett fel az infói védelmére, még így se fog jelenteni nekem hosszútávú akadályt – húzza ki magát elégedetten, nem is véve a fáradtságot, hogy a másik maffiavezetőnek a nevét megjegyezze. – Mindenesetre úgy tűnik, hogy bankrablást szervez olyan klasszikus módon – vonja meg a vállát. – Legalábbis eddig ez jött át, aztán lehet, hogy valami más suttyóságra készül, a dátumok és ehhez kapcsolatos sms-ek és e-mailek egyelőre nem elérhetőek, de ez is biztos kiderül némi meló után, ha érdekelt vagy benne.
A terítés során nem néz rá az ételre, végig Freián tartja a pillantását, és csak akkor fürkészi, mi került az asztalra, mikor már mindent lerakta, és eljött az ideje venni belőle. A kezdéssel megvárja a társaságát, és csak utána kezd el matatni, kiválogatva azt, ami neki a kedvére való, bár sok válogatást nem látni tőle; nem egy finnyás figura.
Az ötlet váratlanul éri őt, így egy pillanatra meglepetten néz fel a nőre, majd vissza a tányérjára, a villájával túrva egy hümmögéssel az ételt, bár legszívesebben kétpofára enné, hiszen zacskós levesen élni nem épp vicces dolog. Egy mosolyt ugyanakkor nem tud elszorítani, mielőtt megadná erre a választ, és ahogy levegőt vesz ehhez, ismételten kissé kihúzza magát.
– Hát figyelj, tudod, hogy nem tudnék nemet mondani egy szép nő társaságára – kacsint. – Egyébiránt nincs kifogásom, tőled van a lóvém – könyököl az asztalra, összefűzött kezein támasztva az állát. – Mit szeretnél vele? Titkos, fenyegető üzeneteket küldetni neki? Esetleg a gyerekének terrorizálásképpen? Vagy legyen inkább olyan Fűrész-szaga a dolognak? – dönti oldalra a fejét kíváncsian. - Egyébként melyik nagyszerű levesedbe köpött bele?

Elfojt egy hirtelen kitörni készülő nevetést, ahogy felvilágosításra kerül, és nem azért, mert nincs barátnője, hanem a lakása leírására jön ez a reakció tőle.
- Ilyen tipikus alsógatya és szennyes mindenütt vagy legalább annyival enyhített a helyzet, hogy mondjuk pizzafutárként pizzás kartonok és üres, behorpasztott sörös dobozok hevernek mindenütt? – érdeklődik pimaszul, karba téve a kezeit is, enyhén felé dőlve, mintha csak számon kérné, mégis van valami játékosan szurkálódó él a hangjában. - Szörnyű – csóválja a fejét. – De legalább effektív, nem hiszem, hogy bárki be akarna így törni, de azért megnéznék egy alsógatya-bemutatópartit. Ez biztos a fiús változata a csajos pizsipartinak... – dörzsöli meg az állát, elgondolkodva bámulva felfelé, és ha másban nem, akkor legalább a piszkálódásban elég jó tud lenni. A munkatársai is inkább csípős nyelvű kisasszonyként hivatkoznak rá alkalmanként, kit jócskán nyersebben, kit ezzel a szintű odaszólással ugratva, a rossz napjain pedig inkább meg sem szólal. Azért ilyenkor kicsit hálás tud lenni a melóhelyének, részben az ottaniak is segítették őt, hogy ne legyen annyira hideg, bár lehet, ez csak egy betanult viselkedés másokkal szemben. Az ember elvégre nem egy magányos vagy magányra ítélt lény.
- Holnapra majd szerzek egy habos-babos kosztümöt is, és pukedlizek egyet hálából – vigyorog rá, aztán belép a helyiségbe egy alapos körbenézéssel. Egy darabig úgyis ezen a környéken fog lakni, jobb, ha tudja, hogy mi merre hány méter és merre érdemes mennie, ha nem akar állandóan GPS-t használni és rohamtempóban emészteni a mobilnetjét.
A helyet megtalálva a javaslatok hamar megérkeznek a kérdése nyomán, és értelmes bólogatással, a neveket megmosolyogva figyeli a mutatott sort. Az árat meg sem nézi, kártyával fizet és most úgyse számít különösebben, mennyi kiadása lesz; éhes és információkat is kap egy vacsoráért cserébe.
- Hát azt hiszem, az étel megsiratását másra hagynám, így a Démonok tüzét passzolom mára. Majd legfeljebb akkor, ha valami fogadást kötünk és elbukom, de akkor még extrának csiliszószt is kérek bele – könyököl az asztalra, elnézve az étlapot. – Viszont, ha már palacsintázó, teljesen megfelel a palacsinta nekem, szóval az általad javasoltakat fogom kérni. Megérdemlem úgyis és elég éhes vagyok én is, egész nap pakoltam. Ha meg esetleg nem tudnám megenni, akkor elviszem, biztos tudnak valami dobozt adni neki – vonja meg a vállát, és félretolja az étlapot, megvárva, amíg a felszolgáló idejön. Hátradől addig, amíg nem egymással beszélgetnek, és mikor a rendelés felvételére kerül sor, és a lány kíváncsian fürkészi őket, a kis füzetét maga elé emelve a tollával, Roninra pillant azzal a szándékkal, hogy kezdje ő. Ha esetleg átadná a lehetőséget a kezdésre, akkor figyelmét a lányra fordítja.
- Van lehetőség arra, hogyha nem tudnám megenni az egészet, akkor elvigyem egy dobozban? – érdeklődik először is, mert akkor annak megfelelően kér; nem kifejezetten szeret pocsékolni, főleg nem ételt.
- Van, természetesen – biccent egyet egy megnyerő mosollyal, amit önkéntelenül is viszonoz.
- Szuper, akkor az úriember javaslatára két adag palacsintát kérnék, egy karamellásat és egy juharsziruposat – marad meg az arcán a gesztus, aztán Roninra pillant, a tekintetét pedig a felszolgálólány is követi. Ha társasága is közölte a kívánságát, akkor a felszolgálólány még magához veszi a szót, miután pár címszóval felírta a rendelést.
- Esetleg valami italt, amíg elkészül? – fürkészi őket felváltva, megtartva a bájos mosolyát.
Roninra pillant megint, aztán vissza a lányra.
- Szerintem egy barackos gyümölcslé nekem jó lesz, köszi – biccent egyet, és ismét a kékhajú lovagon a sor, hogy valamit mondjon.
- Egy perc, és hozom – indul is el a pulthoz, ő pedig az asztalra könyökölve hajol közelebb.
- Legyek az egyik idióta haverod és kezdjek el olyan marhaságokat mondani, hogy bejössz neki, próbálkozz be? – érdeklődik egy komolytalan vigyorral az arcán halkabban, mikor már a lány hallótávolságon kívülre esik. – Sőt, inkább arra térek, hogy mennyire messze fogunk kezdeni, mármint a mostani helyünkhöz képest. Ha úgyis ráérsz, gondolom, egy-két helyszínt majd azért megmutatsz, ami nem a lakásod vagy annak pincéje, ahova bezársz, hogy befogj takarítónőnek. Már most figyelmeztetlek, hogy sokat nem érnél velem, én is tudok nagyon rendetlen lenni – emeli meg a mutatóujját figyelmeztető jelleggel. - A járatokkal még nem vagyok tisztában, és valószínűleg éjszakaival kell majd visszajussak. Nem tudom, meg merjem-e kockáztatni a címem elárulását - válik tűnődővé az ábrázata, bár látszik az is rajta, hogy valahol már eldöntötte, és továbbra is inkább csak Ronin agyát próbálja ezzel húzni - vagy inkább csak továbbra is játszadozik vele úgy, mint egy haver.
Még pár szóváltás, és érkeznek az italok egy-egy üvegben, amihez poharak is társulnak.

Nagyon régen nem éreztem magam ilyen jól senki társaságában és Vörös, most mindent felülmúlt, csipkelődő megjegyzéseivel, amik a lakásomra és annak állapotára vonatkoztak és igen elmés megjegyzések születtek mellé, amiket biztosan nem néztem volna ki belőle, amikor először megláttam.
- Szerencsésnek érzem magam, hogy megismertelek, de a legjobban a habos-babos kosztümöt várom majd. – csíptem rajta én is, ha már feldobta a magas labdát.
A rendőrök jelenléte kicsit megcsappantotta a jókedvemet, de miután beültünk a boxba és kikerültek a képből, hamarosan már el is feledkeztem róluk
- Jujj, ez újabb magas labda Vörös! Most már tudom, hogy mi az egyik gyenge pontod. – néztem rá démoni tekintetet villantva. – És hidd el nem döntöttél rosszul és úgy tudom el lehet vinni, szóval ne fogd vissza magad.
Mivel én éhes voltam nagyon, így egy hamburgerrel is megtoldottam a palacsinta rendelésemet.
Vörös meg most már biztosan megtudta, hogy kaphat dobozt, ha megmaradna a kajája, de ebben enyhén kételkedem, mármint, hogy meghagyna bármit is, inkább még többet fog rendelni.
- Én egy Colát kérek, köszi. – biccentettem Annabelle-nek, a felszolgálónak.
A lány szavaira viszont elképedve meredek rá, aztán gyorsan Annabelle után pislantok.
- Nem hiszem, hogy bejönnék neki, de nem is próbálkoznék, egy drabális állat a barátja és nem szívesen kerülnék az útjába. – borzongtam meg.
Lehet, hogy a törvény másik oldalán állok, de nem vagyok verekedős fajta, én jobb szeretem csendben csinálni a dolgom, feltűnés nélkül.
- Hmm…..csábító ötleteket adsz. – jelentettem ki miközben merőn fürkésztem, mint aki felméri a zsákmányt. – Az előző rabszolgám már úgy is lestrapál, nem bírja a pinceéletet. – vigyorogtam rá. – De részemről bolyonghatunk még, tényleg ráérek. – vettem komolyabbra, de csak mértékkel. – Egyébként meg nem lenne nehéz megtudnom, hol laksz, hiszen gondolom arrafelé, ahol felszálltál, de hidd el, tőlem senki nem tudja meg. – cipzároztam be a számat egy mozdulattal.
Anabelle közben meghozta az italokat, aztán már fordult is, mivel a konyhából szóltak, hogy mehet a kajáért is. Pár perc múlva ott illatozott elöttünk.
- Jó étvágyat! – haraptam nagyot a hambiból.

Fél kézzel húzom össze magamon a fekete, talán kissé túl bő kabátomat, elmorzsolva egy cifra káromkodást a csípős hideggel szemben. Napközben még épp, hogy elviselhető az ősz, este viszont még az a kis meleg is eltűnik a utcákról, nem hagyva semmi mást hátra, csak a kietlen, hűvös éjszakákat. Általában Senki kisegít azzal, hogy a ruhám alatt megbújik, de valahogy még most ez sem segít a helyzetemen. Valószínűleg átfagytam.
Lopva pillantok a mellettem világító táblára, először a busz érkezésének időpontját csekkolva, majd a jelenlegi időt. Még van öt percem egy tüdőrákra.
Sietve nyúlok két kézzel a kabát zsebeinek mélyére, amik eredetileg nagyra vannak tervezve, erre pedig csak rátetéz a tény, hogy két számmal nagyobb méret van rajtam. Szinte alkarig merülök benne, félre tolva a nem kívánatos tárgyakat, amik benne lapulnak egészen addig, amíg meg nem találom az ismerős papírdobozt és az öngyújtót. Az utóbbit kétszer belobbantva, ugyanis eléggé a végét járja már - majd ne felejtsek el lenyúlni valakitől egy újat -, de még épp be tudja gyújtani a papírt. Jól jön a meleg, mind a kezemnek, mind a belső szerveimnek.
Nem telik bele pár percbe amíg meg nem látom a busz jól ismert fényeit a kanyarban, így egy utolsó szívás után oldalra dobom a csikket és a kabátomat kicipzározva kihúzom onnan a félálomban lévő Senkit, akinek állapota leginkább egy puhára főtt spagetti tésztához hasonlítható. Tetszik vagy sem, sajnos muszáj a hordozójában felvinnem, bármennyire is hideg számára. Sajnos ezzel fel is ébresztem eléggé ahhoz, hogy utána ne lehessen megint nyugton maradni tőle. Még szerencse, hogy mind a ketten éjszakai állatok vagyunk, így nappal közösen aludhatunk.
Hangosan csapódik ki előttem a busz ajtaja, én pedig fellépek a fűtött légtérbe, áldva az eget, hogy van lehetősége marra, hogy húsz percig élvezhessem. Ilyenkor már kevesebben utaznak, főként éjszakások, akik nem zavarnak nagy vizet, maximum csak néha koppan valamelyikük feje az ablaküvegen, de ezen kívül zavartalan az utazásom.
Hamar ledobom magam az egyik hátsó ülésre, a mellettem lévő székre rakva a táskámat és a hordozót, fél kézzel kiemelve a telefonomat, végigpörgetve a névjegyzék között -  közben előkutatva a határidőnaplóm - szabadon rábökve egy véletlenszerű telefonszámra. Míg várom, hogy kicsörögjön, addig a vállammal odaszorítva tartom, a bal lábamat pedig az előttem lévő ülésre támasztom.


Annyira belefeledkezek a kényelmes, de praktikus testtartás megtalálásába, hogy teljesen megfeledkezek arról, hogy közben hívtam valakit, így egészen meglep, amikor felveszik.
- Csá, Asma vagyok. Setareh. - Egészítem ki pontosan a bemutatkozásomat, miközben befejezem a félbe hagyott mondatot a papíron. - Hogy áll a kéglid? Mert tudod... - Itt tartok egy kis szünetet, hogy helyesen írjam le a szavakat, majd egy hangos csattanással összezárom, most már teljes figyelmet fordítva rá. - ...jó lenne egy hely, ahol maradhatnék pár éjszakára. Ugye nem baj, ha van egy kisállatom is? Nem nagy és nem csinál sok mindent, csak alszik és aranyos. Szerintem szeretnéd. - Teszem hozzá bájos hanggal, hátha abban a hitbe tudom ringatni, hogy egy macskáról van szó. Valamiért sokan nem szeretik a rágcsálókat, érthetetlen okokból.
Csak nézz rá. Olyan, mint egy tacskó-cica.
- Ha gondolod bepótolok az albérletbe, vagy mittomén' főzök, vagy valami... - Persze, csak ha utána ő mosogat. - Mindegy, neked oké?
Amíg várok a válaszra, a jobb kezemmel kiveszem a telefont a vállamtól, bal kézzel pedig megtámasztom az arcom, hogy nyugodtan kibámulhassak az ablakon. Nem kissé meglep, amikor igent mond, mert őszintén, ha valaki felhívna egy ilyen szöveggel, én tuti elküldeném a francba.
- Tényleg? - Vágom rá megrökönyödve, majd egy kis torokköszörüléssel korrigálok. - Egy helyet meg tudnál nekem adni? Vagy nekem az is oké, ha találkozunk a megállóban, ahogy kényelmesebb.  - Ha kapok valami adatot, azt gyorsan leírom az alkaromra, ha viszont inkább az utóbbit választja, rövidre fogom. - Akkor majd ott találkozunk, puszi.

-Nem tudod még mindig, hogy a búcsúcsók híve vagyok?-kuncogok a srácra rá, aki éppen belépett. A telefonban is annyira kis tenyérbemászó volt, de valahogy ez most bejön... Igazán egyedi a stílusa és nem mondom, hogy néha nem irritál, de azért néha jó is ez a furcsa dolog. Persze nem sokra rá rátér az üzletre is, ami kicsit megnyugtat, hogy nem fog engem most feszéjezni a fura bókokkal és az enyelgő szavaival.
-Bankrablás mi? Kéne még róla infó, poén lenne keresztbetenni neki, aztán meg a zsaruk elviszik és lecsukják.-fordulok körbe a székemen, közben az államra téve a kezemet amolyan gondolkodás céljából.
-Tetszik Cody, jól meg kell őket szivatni, kezd irritálni az amatőrségük... Megaztán..-tértem rá arra amiért idehívtam.
-Hmm nem rossz ötleteid vannak, de a Fűrész túlzás lenne azért... de mondjuk mit szólnál hozzá, ha inkább beszerveznéd a kölyköt hozzánk? Akkor az apja bepánikolna, a gyerek a markomban landolna és ha a papa megint incselkedik velünk, akkor a gyerekének eshetne egy kis baja... Mondjuk pár ujj... nyelv... Tetszik ez a dolog mit szólsz?nézek rá egy kicsit előre dőlve.-Megaztán ha beszervezed ide és mint pártfogója itt lennél, még többet láthatnálak és kitudja, lehet még lenne pár szabad óránk is közösen itt az irodámban.-kacsintottam rá, hogy szervezze be a középiskolást, már majdnem egyetemistát.

A vigyora kissé szélesedik a válasz hallatán, kommentálni azonban már nem kommentálja, nem akarva sokáig a nyitott ajtóban állni – még a végén megorrolnának rájuk a bentiek, hogy kiengedik a meleget némi nem kívánt hidegért cserébe. Ha majd azonban ismét szóba kerül a téma, akkor valamiféle frappáns mondattal újra előrukkol, ugyanis az eddigiek alapján működik ezzel a hozzáállással és stílussal a beszélgetés. Persze sokkal másabbra nem számíthatott – már a megjelenésekor volt benne valami Humor Herold-szerű, csak abban nem volt biztos, hogy a kellemesebb fajtából-e vagy a bunkó altípusból.
Egyértelműen kifogta a kellemesebb fajtát.
- Kérdés, mikor tudod kihasználni – mosolyog rá Roninra úgy, mintha valamiben sántikálna, bár van egy kihívó jellege az ábrázatának. – Ahhoz előbb nyerned kell egy fogadást, és nem! Nem olyat, hogy eszem-e még itt palacsintát vagy sem – emeli meg a kezét tiltakozón, mielőtt beböfögne valami ehhez hasonló sunyiságot.  Nem éppen lenne fair a fogadás, ha a másik többet tud és valószínűbbé válik a győzelme – legalábbis ebben az esetben Ronin meglehetősen nagy előnyben van még úgy is, hogy nem tudja, mennyit bír a bendője.
Még aztán bólint egyet a további megjegyzésre kicsit visszafogottabban, ettől függetlenül azért megérdeklődi az apróságokat biztos, ami biztos alapon. Legközelebb meg lehet, indulás előtt bedob a táskájába egy lezárható edényt, ha esetleg ilyen váratlan esemény felmerülne, ne kelljen ilyenekért külön dobozt kérnie, amit úgyis kidob a belerakott étel elfogyasztása után.
Ahogy társasága is leadja a rendelését, enyhén a fejét csóválja, de nincs semmi rosszallás benne; ábrázata az elégedettségről árulkodik.
- Alaposan kihasználod ezt az alkalmat – jegyzi meg szórakozottan. - Még jó, hogy ez csak egyszeri alkalom, még a végén mínuszba süllyednék miattad. - Nem sok választja el egy kellemes kuncogástól, de aztán témát is vált a beszélgetés továbblökése érdekében, na meg természetesen a hecc kedvéért, a válasza alapján viszont nem tudja eldönteni, hogy viccként kezelte-e Ronin vagy sem. Inkább csak figyelmesen és némi értetlenséggel hallgat, mert nem ismeri a körülményeket, a mondat végével persze egy halk nevetésfélét elenged.
- Jól értem, hogy akkor csak az emlegetett drabális állat barátja állít meg? – kap a lehetőségen, és le se tagadhatná, hogy szórakoztatja őt a szavak kiforgatása, érdeklődve várva, mennyire bírja Ronin az ilyesfajta gyűrődést. Ha nem is kifejezetten kedveli, a viccként felhozott rabszolga-téma a jelek szerint mulattatja, és a látványos bámészkodását nem hagyhatja szó nélkül.
- Vetkőzni nem fogok, hogy még pontosabb becslést adj, mennyire vagyok értékes – jegyzi meg halkabban, továbbra is könyökölve az asztalon előrehajolva. – Viszont javaslom, hogyha az elfogásom mellett döntesz, akkor becsülj majd meg egy kicsit jobban az előző rabszolgádnál, és napi szinten sétáltass meg a napfényben. Tovább fogok tartani – válaszol teljesen természetesen, amibe vegyül némi nevetséges komolyság is. Vonásai aztán hamar szelídülnek, bólintva egy újabbat, hiszen ő is ráér, és ha Roninnak nincs programja és képes lesz adott esetben felkelni másnap a melóba... Bár valószínűleg szabadnapos – ha említette is, így hirtelen nem tud rá visszaemlékezni. A lényegen persze nem változtat; mennek éjszakai vadászatra – vagy inkább szimatolásra.
- Arrafele, igen, de mondjuk meg kéne találd a háztömböt is, meg aztán az emeletet és utána a lakást is... Csak egy kis albérletem van arra az időre, amíg itt tartózkodom – vonja meg a vállát. – Úgy fél év és megyek vissza, szóval úgy haverkodj össze velem. Még a végén túlságosan hiányolnál, miután leléptem, így ha sürgősen kell rabszolga, akkor gyorsan kell cselekedned – vigyorodik el ismét, kapcsolva vissza az előző témához a válaszát, mikor aztán jön a pincérlány. Egy pillanatig megfordul a fejében, hogyha tömve lenne a hely, akkor vajon a Roninnal való beszélgetésükből kihallatszódó szavak alapján mégis milyen arcot vágnának, bár a leányzó nem tűnik túl zavarodottnak – valószínűleg nem figyelt túlságosan, vagy csak megszokta, ha vannak kétes dolgokról társalgó vendégek. Ronin mondjuk visszatérő vendég lehet, szóval ez is változtathat a benyomáson...
Még megköszönni se tudja, már fordul is az italok lerakása után, hogy – a hangok alapján – hozza a megrendelt vacsorát. Nemsokára azok is eléjük kerülnek, elnézve a tányérját elégedetten figyelve, hogy nem sajnálták az öntetet.
- Jó étvágyat – felel, neki is látva a palacsinták elpusztításának, a palacsinta kiválóságát csak néhány hümmögéssel jelezve.

//Mesélői instrukció:
A rendőrpáros felől röhögés hallatszódik, valószínűleg valami humoros hangzott el közöttük. Nemsokára azonban a hangok alapján valamelyikük kitolja maga alól a széket, és talán először azt hinné az ember, hogy távozóra fogják pillanatok leforgásán belül, csak az egyikük lépteit hallani, méghozzá a mozsdó irányába. Az efelé vezető folyosó azon boxok között vezet el, ahol a karakterek is ülnek, és két lehetőség merül fel, de mind a kettő egy végeredménybe folyik.
Ha a folyosóval szemben ülsz, akkor a támlától és a box kerítettsége miatt az általad már ismert rendőr nem fog felismerni azonnal, ugyanakkor elhaladtában biccent egyet, ezzel mintegy jóétvágyat kívánva. A pillantása egy röpke időre mintha téged is megtalálna, és ha figyelsz, akkor némi értetlen zavarodottságot vélsz meglátni benne, de nem áll meg, hogy faggatózni kezdjen; megy tovább a mosdók irányába, hogy könnyítsen magán.
Ha azonban háttal vagy a mosdóknak és így szemben a közeledő rendőrrel, akkor rajtad legelteti egy darabig a szemeit. Próbál ugyan uralkodni a vonásain, de így is látszódik a belső vívódás, láthatóan emlékezve arra, akit üldözött, de nem teljes mértékben biztos annak kilétében. Egyelőre ebben az esetben sem áll meg és a jókívánságos bólintás sem marad el, útja ugyanúgy a mosdóba vezet, és be is csukódik mögötte az ajtó. Van így pár perc dönteni, kockáztatsz-e a maradással vagy megpróbálsz kereket oldani.//

Paul Donovan/Ronin

Egyelőre nem kötöm az orrára, de nem áll szándékomban kienni a vagyonából, nem azért fogadtam el a meghívását. Én is éhes voltam, hiszen eleve kajálni indultam és nem lenne bőr a képemen kihasználni a jóindulatát. Igaz, hogy tolvaj vagyok, de megnézem kitől lopok, nem vagyok lelketlen gazember, aki megfosztja az öregeket vagy a diákokat az utolsó kis vagyonától. Van épp elég tehetős, akik ráadásul még nem is ügyelnek a holmijukra. Nem sűrűn akad munkám a tömegközlekedési járműveken, inkább a plázákba szoktam vadászni, de volt már, hogy megbízásból loptam, igaz ilyen csak párszor volt, nem szeretem, ha sokan tudják a kilétemet.
Élveztem a társalgást és hátradőlve hallgattam, ahogy Vörös egyre jobban feloldódik és már zsigerből tréfálkozik velem. Eszem ágában sincs megsértődni, hiszen az egész hangnem ilyen és én is annak szántam a szavaimat.
- A látszat ellenére nem vagyok az a fejjel a falnak menős fajta. – vonom meg a vállam egy vigyorral az arcomon. – Jól feltudom mérni az esélyeimet.
Örülök, hogy továbbra sem mélyülünk el semmi komoly dologba, mert ha ezek szóba kerülnek, előbb-utóbb mindenki tanácsokkal akar ellátni, mivel azt hiszik nekem rossz egyedül, család nélkül, pedig sokkal jobban élvezem, mint amikor otthon kellett élnem. Lehet, hogy a világ árnyékosabb oldalán keresem a kenyerem, de legalább a magam ura vagyok. Ezért nem is akartam egy bandába sem bekerülni. Persze muszáj ismernem őket, ha nem akarom folyton megveretni magam, meg aztán a legtöbb bandát a zsaruk is szemmel tartják, ismerik a tagok jó részét. Nekem pont jó így, ahogy van.
- Szóval te olyan ….hmm……vagy, mint valami növény? Kell a fény, hogy szép és fitt maradj?
Lelki szemem előtt megjelent, ahogy valami csicsás nyakörvvel a nyakán sétáltatom, mint valami gazdag ficsúr a pudliját és majdnem elnevettem magam. Na, nem, ezt nem fogom megosztani vele!
Valamiért nem is gondoltam arra, hogy ez az ismeretség csak futó lesz, de a lány szavai rávezettek, hogy a jó dolgok mindig csak rövid ideig tartanak, de persze ezekkel a negatív gondolatokkal nem akartam most mérgezni a társalgásunkat.
- Ha nem találkoznánk a közeljövőben már most hiányolnám. – vallottam be egy suta szájhúzással azért. – De rabszolgának ezek szerint alkalmatlan vagy, én általában hosszú távra tervezek. – nyugtattam meg a hátsó szándékaimat illetően.
Mikor megérkezik az étel, engem nem kell biztatni, farkas éhesen vetem rá magam és örömmel látom, hogy Vörösnek is ízlik, bár ebben egy percig sem kételkedtem.
Azonban nem sokáig élveztem a szaftos ízeket, mert a rendőrök hangoskodása magára vonja a figyelmem, hiszen amúgy sem tudtam megfeledkezni róluk, csak egy kis időre a háttérbe szorítottam.
Mivel szándékosan háttal ültem a társaságnak, csak a hangokból tudtam következtetni, hogy egyikük felállt és felénk közeledett. Próbáltam teljesen normálisan viselkedni és enni tovább, de minden izmom megfeszült, ugrásra készen vártam, hogy mi lesz.
Annyira, de annyira nem állt mellém ma Fortuna, mert amikor mellénk ért a zsaru merő udvariasságból felénk köszönt és akkor találkozott a tekintetünk…….
És igen, ő volt az, aki végig kergetett a fél városon! Láttam a szemén, hogy valami eszébe jut, de nem volt biztos a dolgában és én csak abban reménykedhettem, hogy elég sötét volt ahhoz, hogy nem tudott rendesen megnézni magának.
A halántékomon kiütött az izzadtság és még levegőt sem igen vettem, de…….tovább ment.
A gondolataim rakéta sebességgel jártak. Több dolgot is tehettem persze, ám akkor az biztos, hogy egyrészt most már megjegyezte az arcom, másrészt Vörös-nek nem igen tudnék magyarázattal szolgálni, hogy miért pattantam fel és hagytam faképnél.
Az ösztöneim dobolása ellenére tehát, nyeltem egyet és rágtam tovább, még egy kényszeredett mosolyt is kipréseltem magamból, mint akinél minden rendben.
- Látod, itt aztán biztonságban vagy.
Remélem nem bánom meg, hogy nem a menekülést választottam.