A közelmúltban több vezetőváltáson is átesett falu élete lassan lecsendesedett. A törzsfők összemérték az erejüket, mert aki indulni akart a knuut posztért, azoknak bizony párbajokban kellett bizonyítaniuk. Az egyik vesztes így emlékezett vissza amikor a törzse otthon maradt tagjai faggatták: „Eltörtem öt bordát, egy lábat és két kezet. Szerencsére nem az enyémeket.”
Yrch új vezetőjének, Wirtschaftswundnak viszont még egy apróbb horzsolása sem lett, igazolva ezzel alkalmasságát az életben maradtak irányítására. No, nem azért, mert olyan teknikásan küzdött volna, hanem mert már Harman legyőzését követően is gyorsan elhatározta, hogy meg sem fogja próbálni. Persze a saját régebbi törzsének elment drukkolni, ám nem omlott össze, mikor eszméletlenül elterülve látta a mindmáig csodált nagy darab ougwarit, mellyel szertefoszlott a remény, hogy egy jó ismerőse ragadja magához minden ork igazgatását.
De ne is merengjünk túl sokáig a múlton, hiszen szövetségesek jöttek látogatóba. Két sötét elf oson az éjszakában, lopva, mint a tolvajok. Három jó barát lesz figyelmes rájuk, akik kellemes beszélgetést terveztek be eredetileg. Őrszemként küldték ki őket, hogy Yrch még éjjel is rajta tartsa a szemét az általa birtokolt területeken.

Bár kevesen maradta a nagy árulás és mészárlás után, de azért lassan, de biztosan kezdett visszazökkenni a falu a dolgos mindennapokba, kivéve, hogy most már egy farkasfalkával is gyarapodtak, akik, ha nem is híressé, de azért szóbeszéd tárgyává tették a kis települést.
Azonban a knuut választás hamar kiszorította a friss hírek közül, hiszen az orkok apraja-nagyja, akik nem tudtak elmenni az eseményre, feszült figyelemmel leste, hogy vajon melyik törzs fia lesz képes megszerezni a győzelmet és átvenni, az öreg vezér már lassan kihűlő helyét.
Yrch népe is kíváncsiskodott persze, de számukra közvetlen tétje nem volt a dolognak, hiszen az új törzsfőnök, Wirtschaftwund, csak lelkes drukkolóként vett részt a megmérettetésen, bár többen szívesen látták volna a küzdőtéren is, de ő vagy jól megfontolt érdekből, vagy mert úgy érezte nem áll készen, ki tudna belelátni egy ork kemény, busa fejébe, nem érezte szükségét, hogy harcba szálljon.
A falu irányításában viszont jeleskedett, a vadászok az asszonyok, de mg a gyerekek is tették a dolgukat, amihez hozzá tartozott, hogy a múltbéli események tükrében bizony, sosem hagyták őrizetlenül a települést és a környéket.
Így a három őr, akinek a mai nap volt ez a feladata, sem henyélt, hiszen bár fiatal harcosok voltak, azért tudták, hogy komoly verésben lesz részük, ha elhanyagolják a kötelességüket.
Persze ebbe azért a beszélgetés, egymás kis ugratása még belefért, de csendben tették, csak néha hallatszott felőlük egy-egy halk kuncogás, ami azonnal meg is szűnt, ahogy az egyikük éles szaglása idegen szagokat fogott.
A fiatalokon bőrvért volt csak, meg a szokásos fegyverzet, íj és hajító dárda meg nyúzókés, egyiküknél volt egy kard is, amit nem olyan rég talált az erdőben, valószínűleg még a csatából maradt ott.
Most már nem beszéltek, csak kézmozdulatokkal érintkeztek, hogy szép halkan körbe vegyék az osonókat.
Mikor már látótávolságban voltak felismerték ellenségüket és szemük villanása nem sok jót ígért, de nem ölhettek, Wirtschaftwund szigorú parancsa, csak elfogásra kárhoztatta őket, pedig szívesen szerezték meg volna első levágott varkocsukat.
Egyikük a lopakodó elfek elé lőtt az íjával figyelmeztetésként.
- Álljatok meg! És maradjatok mozdulatlanok! – kiáltott fel Yamda a legidősebb fiú.

A sötét elfek a hirtelen megszólaló hangra engedelmeskedtek is és megálltak.
-Állj! Ki vagy!
*A kérdés furcsának hangzik, de jogos. Az mégsem járja, hogy egy katona csak úgy szellemekkel hadakozzon! Ezt a kérdést még akkor is feltették volna gondolkodás nélkül, ha nevesül a saját kaszárnyájuk bejáratánál látnák sétálni az orkot. Ráadásul nem is látták!
Így az élen haladó igyekezett a hang irányában fülelni, míg hegyes szerveit a mögötte haladó a körülöttük lévő éjszakai erdő megannyi zajait fürkészte, de ez alapján nem tudja megmondani, hogy mik settenkednek a bokrok között.
Lándzsájuk szúrásra készen lapul a markukban, az élen haladónál egy láncos buzogány látható, de van elrejtve még egy titkos fegyvere. Míg társánál egy rövid kard virít a derekán, ám neki is van elrejtve egy fegyvere láthatatlanul.

Yamda elégedetten látta, hogy szavai milyen hatásosak voltak és a két sötét elf, akik nem épp valami eltévedt vándoroknak látszottak felfegyverkezve, megálltak és mozdulatlanok maradtak, ahogy arra utasította őket.
Az is csak tovább növelte képén a vigyor, mikor visszakérdeztek, mert ezek szerint sem őt, sem két barátját nem látták meg, így tökéletesen sikerült megközelíteniük és körbevenniük a két betolakodót.
- Én vagyok Yamda, Gvada fia és jobb, ha nem nagyon ugráltok sötétség fiai, mert mindkettőtők szívére  nyílvessző irányul. Yyrch határát járjátok és itt ellenség a ti fajtátok. Dobjátok el a fegyvereiteket és akkor élve juttok a törzsfőnökünk elé, ha nem akkor…….meghaltok. – vigyorodik el, mire agyarai még vészjóslóbbá teszik az arcát.
Ha a sötét tündék nem bolondok láthatják, hogy az ork csak az alkalomra vár, és némi bozóthullámzásból azt is, hogy igazat mond, nincs egyedül.
- Na? Megadjátok magatokat…..nekem, Yamda-nak? – dülleszti ki a mellét, miközben már azon gondolkozik, milyen jót mulatnak majd Kuta-val és Ewra-val, társaival, ezen egy-egy kupa bor mellett.

A selfek figyelmét nem kerülte el a mozgás és most már tudták azt is, hogy hány emberre -illetve orkra- kell számítaniuk. És bár az egy fős létszámfölény nem volt ledolgozhatatlan, jobb a békesség elvét követve eldobták a lándzsájukat. Nem tettek semmi fenyegető mozdulatot.
-Mégis ki vagy te, hogy átszabod a határokat? Állj elénk, ha nem csak elbújva mersz beszélni velünk! A társaid maradhatnak ott, ahol vannak, amíg le nem tárgyaljuk, ki is a behatoló.
*Karjaik elemelkedtek a testüktől és megfeszültek. Ám fegyelmezettségük nem tört meg.

Miután lekerültek a dárdák, Yamda előrelépett, hogy megmutassa magát, habár közben elégedetlenül csóválta meg a fejét.
- Azt mondtam, hogy a fegyvereiteket. Van nálatok még, amitől meg kéne szabadulni, ha nem akarjátok sündisznóként végezni.
Nem megy közelebb, de azért láthatja a két self, hogy ki az, aki eddig beszélt hozzájuk. Az ork nem kis darab, termetes vállai és vastag combjai mutatják, hogy erő van benne bőven és a lándzsáját ő dobásra készen tartja.
- Yrch harcosa vagyok és én már bemutatkoztam tündék, most rajtatok a sor, de előtte lefelé a fegyverekkel és most mondom utoljára, aztán térdre és kezeket hátra. A foglyaink vagytok és viszünk a falunkba, már, ha nem álltok ellen. Vagy igen? Ez a mi területünk és aki vitatja, az meghal! – kezd mérgesedni, hogy ezek itt előtte a süketet és értetlent játsszák.
Tudja, hogy csak intenie kell és két barátja már el is eresztik a nyilaikat.

A bőbeszédű lassan, kimérten megindult a beszélgetőtársa felé, miközben válaszol. Ha az ráhajítja a dárdáját, megpróbál elugrani. A nyíl ellen igaz nem sokat tehetnek. De nem is féli a halált.
-Te sem dobnád el az összes fegyvered, nekem itt ne add a nagyképűt! Tettem egy gesztust, hogy ezt a helyzetet megbeszéljük, mint szövetségesek. De ha erre nem vagy hajlandó, akkor ki is verhetünk téged a területünkről. Ez még a Lápvidék, ami a mi földünk volt mindig is. Nem a tiétek.
*Bár az most magyarázatra szorul majd, hogy miért is mondta azt, hogy ez a mocsár, miközben nedves a föld az elolvadt hó után, de koránt sem térdig érő pocsolyák. No, meg arról nem is beszélve, hogy annyi víz nem is maradna meg a hegyoldalban.
Ha Yamda hagyja, akkor annyira előre jön, hogy a fejük majdnem összeér. És a hegyesfülű szemeiből nem kevés elszántság süt. Gyermeteg feltételezés, hogy ő megalázkodik teljes fegyverletétellel, még az is csoda, hogy ennyi kis gesztust megengedett.

A yrchi ork egyáltalán nem ijedt meg a felé közeledő elftől, hiszen bízott benne, hogy egy rossz mozdulatára kicsipkéznék társai a fülét, de azért megfeszült a keze a saját hajító dárdáján, jelezve a másiknak, hogy azért résen van, különben is termetre is nagyobb volt, mint ellenfele.
- Nagyképű? Sértegetsz hegyesfülű? Itt nekünk ne játszd a szövetségest, meg a nagyurat, mikor nem olyan rég mészároltátok le a falunk népét! – villannak meg dühösen az agyarai, de aztán kissé visszahököl, amikor tovább hallgatja az éjtünde vartyogását. – Te meg miről beszélsz tünde? Kicsit el vagy tévedve, ez nem a Lápvidék, hanem Oughwar hegység, mi ütött belétek? – néz a két fickóra gyanakodva és némi tanácstalanság azért fellobban a szemébe, ahogy arra felé les, ahol társai rejtőzködnek.
Mikor azonban a másik túl közel ér hozzá, maga elé emeli a dárdáját, hogy az megbökje a tünde mellkasát.
- Ne tovább self! Ez a föld az orkoké és ha kétségbe vonod, akkor megöllek! – sziszeg a másik felé, hiszen ő sem a gyávaságáról híres és szívesen dicsekedne el egy sötét elf fejével a törzsben, ahol majd mindenki veszített el valakit a múltkori csatában. – Vagy megadjátok magatokat, vagy meghaltok és nem mondom még egyszer. Yrch itt van és ott Wirtschaftwund főnök eldönti mit tesz veletek. – int a falu felé.

Tarot békésen várta és tűrte még a mellének szegeződő szálfát is, egészen addig, míg a büdösszájú fél kézzel a faluja felé nem lendítette egyik kezét. Nem, nem a híres és nagy érzelmeket kiváltó karlendítés az, melyet összekevert volna a gesztussal! Nem!
Egyszerűen csak minden megvolt, amit akart. Pontosan tudták, hogy hány ellenséggel kell összemérniük a tudásukat. És mivel azok a mocorgással, mellyel a beszélő társai szavait akarták megerősíteni el is árulták a helyzetüket, így már csak az volt hátra, hogy Yamda a faluja felé mutasson.
Ezzel ugyanis elengedte csaját fegyverét egyik kezével és talán elegendő időt hagyott neki, hogy azt minél gyorsabban megragadva söpörje félre a bal karral együtt. Miközben varázsolt, igyekszik minél közelebb kerülni és a rejtekéből előkapott késsel, mely eddig nem volt látható, az alsó hasat megszúrni.
A bűbáj pedig nem volt más, mint a bénítás átka, melyet a másik self is használt, hogy ezzel tegyék mozdulatlanná a meglapuló két oughwarit. És a néma levente ez idő alatt rövid kardját vágta bele az egyik orklövész leshelyébe, hogy maga is bevetődjön utána. Megpróbálja földre teperni azt, hiszen tudja, nincs sok idejük.

Ha az volt a selfek célja, hogy felbőszítsék az orkokat, hát akkor bizony sikerült, legalábbis Yamda-t biztosan, hiszen amúgy is hajlott rá, hogy ne csak elfogják, hanem inkább megöljék a démoni férfiakat, akik oly sok társukat megölték.
Azonban dühét egy pillanatra megzavarja az egyre közelebb lépkedő fickó, aki a Lápvidéket emlegeti, amikor attól olyan messze vannak…….olyan messze, hogy még csak szegény yrch-inek gőze sincs róla, hogy merre is kéne keresni.
De nem akar lemondani a zsákmányról, ezért továbbra is úgy gondolja, hogy itt csak neki lehet igaza és ezt nem csak a dárdájával, hanem még széles gesztusokkal is a két self tudomására akarja hozni.
Yamda-nak az ereje sokkal nagyobb, mint az agya kapacitása, így bár nem rossz harcos az átverést nem veszi észre és a mágiára sem számít, hiszen nincs tisztában ellenfelei képességével, így alaposan meglepi a felé mozduló ütés, amivel elfordul fegyvere az elfről, de azért nem annyira birka legalább, hogy hagyja magát levágni és az utolsó pillanatban hátra ugrik, térdét felfelé rántva, hogy azzal lendítse felfelé a szemben álló és késsel fenyegető ellensége karját, ezzel egy időben szinte önkéntelenül mozdulva eldobja a lándzsáját,amely a bokorba igyekvő self háta felé igyekszik.
Bokorban lévő társai Kuta és Ewra zavartan érzi, hogy moccanni sem tudnak, ráadásul Kuta-nak nincs szerencséje sem, mert jobb kezét eltalálja a bokorba vágott kard és alaposan felvágja és ő még mindig csak gyökeret eresztve áll. Barátja sem tud neki segíteni, így csak a szellemekben bízhat.
- Te aljas féreg! – vicsorog Yamda ellenfelére. – Megöllek. – rántja elő ő is a kését és a másik torka felé kaszál.

Az északi tündék szóvivője meglepődik azon, hogy a hátra lépő ellenfele hirtelen kirúgja a kezéből a fegyverét. Ám a következő pillanatban már félre is ugrik.
Nem érdekli, hogy a dárda hová szállt, tudja jól, hogy a mágiája igen csak sietős. És ezért fedezéket keres. Igyekszik a sűrűbb részek felé venni az irányt.
Eközben már a lövész fedezékében sikerült megszereznie újra a kardját a társának, bár igen csak fáj neki a háta, ahol a vas hegy belevágódott a húsba. Az íj már használhatatlan ilyen közelről, aminek a húrja el is pattant, miközben a pengét kirántotta a testből.
-Átkozott betolakodó! -szólalt meg jól hallható rekedtes hangon.

Erős morgással veszi tudomásul a yrchi őrök vezetője, hogy a kése a levegőt szelte az ellenfele nyaka helyett, mert az fürgén a bozótosba veti magát, aminek szélső fájába rezegve áll bele egy megkésett nyílvessző, ami Ewra íját hagyta el, ahogy az átok gyengülni kezdett.
Ettől függetlenül Yamda-nak még szerencséje is volt, hiszen a dárdája célba ért, bár erejét meggyengített némileg egy útban lévő faág, így nem ütötte keresztül a selfet, csak megsebezte, na meg lendülete sem volt elég hozzá.
Továbbra sem rest azonban és a menekülő éjtünde után veti magát, hogy végezzen vele. Jobban ismeri a területet, hiszen itt született, így megpróbál elé vágni és a fülére hagyatkozva követni azt. Ha van rá mód ráveti magát és megpróbálja leszúrni.
Kuta felkiált, mikor a kardot megrántja a hirtelen előtte termett tünde, lőni már nem tud, se helye, se ideje nincs rá, sőt arra sem, hogy a kését kirántsa, ezért az íj alsó végét rántja felfelé, hogy azzal vágja gyomron a selfet, aki még őt nevezi betolakodónak.
- Eskűszegők! Mészárosok! - sziszegi vissza.
Ewra rohanva indul barátja segítségére, hiszen nyilat nem mer lőni, nem látja a harcolókat tisztán, ezért ő is kést ránt és a sebesült hátába igyekszik kerülni, hogy végezzen vele. Bár Yamda-ért is aggódik, azért ismeri már annyira, hogy termetes társa meg tudja védeni magát.

Ahogy Yamda a prédája után fut, hamar rájön a füle hegyezésével, hogy az bizony nem egyenesen fut. Hamar tennie kell egy éles fordulatot, mikor az út menti fák között surranó egyre határozottabban elfordul és bele villan a felismerés, hogy Ewra felé akar kerülni, hogy a gyanútlan orkot letámadja a leshelyén. Mit sem sejtve, hogy az már elmozdult idő közben. Ám igen érzékenyek a hegyes fülű érzékszervei, így nem éri meglepetésként az oldalról dúvadként rárontó, csak nem tud kitérni az ismerős terepen jobban mozgó elől. Ahogy megperdülnek és gurulnak a földön, úgy hatol az őrző kezében a tőr az éjtünde hasába.
Felpattan minél gyorsabban és buzogányát teste körül forgatva hátrál. Eközben már meg lett a következménye, hogy egyik barátja nem rántott elő új fegyvert. Bár az eddig hallgatag betolakodó sikerrel provokálta és törött íjával vágja gyomorszájon, ám ezzel épp bal kezét elhasználja és végzetesen közel kerül a rövid kardhoz. Fájdalom átka hasít a sérült jobb kézbe és a gyilkos vas belevágódik a húsba. A tüdő felé szúrt és bár nem biztos, hogy a halál azonnal bekövetkezik, de a tüdő bevérzése és lassú megtelése elkerülhetetlenné teszi.
Fájdalomtól eltorzult arccal néz szembe gyilkosa az arra rohanó Ewrával, kihúzva a hátából a dárdát, melyet ballal tart. Tudja jól mind a két zevadari, hogy küldetésük teljesítése a halálukat is megéri. Úgy érkeztek, hogy elszántak. Nem haboznak, ha kígyó nyelvükkel kell előnyt kicsikarni a küzdelem során.
-Egyik társatok már meghalt, amiért itt orvvadásztok nálunk. Miért nem mentek el békével? -morran oda a véres kardot is szorongatva.

Az erdei fogócska nem vezethet jóra ezt még Yamda is tudja, hiszen bármennyire s ő van otthon, egy hirtelen irányváltoztatásra akkor sem készülhet fel és a fák az ellenséget pont úgy elrejtik, ahogy őt, szóval gyorsan kell ezt a dolgot rendezni.
Hallja is, hogy a másik harcos pár minutum után máris visszafelé veszi az irányt, így keresztbe csörtet, hogy oldalról letámadja, nem törődve már a zajjal, most a súlykülönbség az, amit be akar vetni, hogy szabályosan elsodorja a selfet, gondolkodásra időt sem hagyva neki, hiszen nagyon úgy néz ki, hogy barátját akarja hátba támadni a nyomorult férge.
Mivel jövetelét nem tudja elcsendesíteni az éjtündének van ideje szembe fordulni vele, de a lendületet már nem tudja megtörni. Yamda elsodorja a másikat és miközben összegubancolódva gurulnak érzi, hogy sikerül annak testébe megmártania a tőrét.
Azonban a szúrés láthatóan nem okozott elsőre nagy kárt, mert az még mindig feláll és most buzogánnyal a kezében akarja távol tartani magától a nagydarab orkot, aki pár pillanatig farkas szemet néz vele, majd egy hirtelen mozdulattal, mikor a buzogány ütemét már kiszámította a vele szemben álló szíve felé hajítja a pengét, hogy ezzel tegyen pontot a határsértés végére.
Közben Kuta sajnos nem ilyen szerencsés, bár megpróbál a kezében tartott íjjal védekezni, a kardot nem tudja megállítani és az mélyen felnyársalja. A fájdalom belerobban a fejébe, majd érzi, hogy a torkán valami fémes és meleg tolul fel. Aztán még mereved, lassan mozduló szeme az ellenség háta mögött feltűnő barátjára rebben és hörögve a földre csuklik.
Ewra fájdalmasan felbődül és még futás közben aljza fel az íját, most, hogy nem kell vigyáznia kit talál el. Egyáltalán nem érdekli, hogy mit mond a másik a bosszú vörös ködként telepszik a gondolataira és azonnal a másik mellkasára célozva engedi el a nyílvesszőt.
- Halott vagy gyilkos!

Tarot felkészül, hogy forgó buzogányfej mindent és mindenkit letarol, ha megpróbál az útjába állni. Ám ellenfele úgy tűnik, átlátta a helyzetet és inkább távol marad a hatósugarától. A sebesülés túl súlyos, hogy ebből felépüljön és már ereje sem maradt, hogy újra felálljon. Így tudva az elkerülhetetlent egy kockázatos fegyvert vet be. Az Elmúlás igézetét szabadítja Yamdára, ám a szerencse nincs vele. Talán haldoklás közben nem tudott már eléggé koncentrálni, talán a talan népek erősebb mágiaellenállása okozta... De a rontás megfordult és az ő fejére szállt. Láthatja a yrchi, ahogy a földön fekvő teste rohamosan öregszik és olyan vénséges lesz az ábrázata a végére, amilyen tündékre szinte soha nem jellemző.
Eközben hátul a másik életben maradt őr igyekszik fegyvert cserélni, de ez időt vesz igénybe. Ellenfele pedig ki is használja, hogy a baljában lévő dárdát a mellkasának hajítsa teljes erőből és megpróbáljon utána elszelelni. Bár sebesülten ez nem túl könnyű, ám nem is akar túl messze jutni. Ha sikerül neki, akkor egy közeli ezer éves tölgy törzse mögött neki dönti a hátát, hogy kicsit pihenjen és hegyezze a fülét.

Bár Yamda fiatal harcos és nem is áldották meg nagy ésszel a szellemek, inkább csak izommal, azért a harchoz van érzéke és éppen ezért esze ágában sincs most is a lerohanást választani sebesült ellenfelével szemben, míg az veszettül forgatja nehéz buzogányát.
Inkább váratlan fordulattal kését dobja neki, amikor úgy látja elérheti a penge a mellkast, de közben már előhúzza a talált kardot is, hogy ha terve még sem sikerülne, de maradjon fegyver nélkül.
Azonban erre láthatóan nem lesz szükség, a tőr betalált, a tünde összeesett és a yrchi ámuló szemei előtt válik vénné és aszottá, ami biztos valami mágia lehet, így az ork sebesen hátrál mellőle. Nem is sejti, hogy mekkora szerencséje van, hogy az az igézet nem az ő fejére hullt.
Ewra dühében elfelejt mindent és nem érdekli, hogy mekkora hibát követ el, mikor szinte védtelenül hagyja magát, ezért hökkenten nézi a vállába száguldó lándzsát, ami jóformán az egyik fához szegezi, aztán elveszíti az eszméletét.
Yamda közben már visszafelé tart és először a vérbe fagyott Kutába, majd a fára szegezett másik barátjára bukkan, aki ugyan még él, de ájult.
Kihúzza a dárdát, Ewra-t lefekteti a földre és mohával tömíti el a vállán lévő nyílt sebet, de aztán útnak ered. Végeznie kell a másik elffel is!
Bár a nagydarab orkot is majd szét veti a düh, azért most óvatossá válik és szinte nagy testétől szokatlanul, hang nélkül követi a nyomokat, ami nem túl nehéz, hiszen ellenségük épp eléggé vérzik, de a mágikus tudásukat nem lehet félvállról venni.
A dárdát magával viszi, ahogy nyúzókését is készenlétben tartja és ő is hegyezi a fülét. Ilyen sebbel nem mehet a fickó messzire.
Nem közvetlenül a nyomon megy, hanem kissé oldalról követi, ha meghallja esetleg a másik zihálását, akkor kerülni kezd és képén gonosz vigyor terül el.

Tarot társa arra számított, hogy csak visszaveti a sebesülés valamennyivel a másikat. Meg volt győződve, hogy hamarosan a sarkában fog loholni. Még csak meg sem mozdult, úgy hallgatta éles fülével a legapróbb neszt is. Ám képtelen volt beazonosítani az utána csörtetőt, lévén, hogy nem is tört át az aljnövényzeten a nyomait kutatva.
Így hát amíg Yamda ellátta sérült barátját, az életben maradt északi tünde nem győzte türtőztetni a kíváncsiságát és kilépett a porhüvelyéből. Lelke egyszerűen átsétált a kilátást takaró vastag fatörzsön és nem messzi földi valójától fülelt és figyelt a matéria nélküli szemeivel, hogy kiderítse, mi történt.
Ki tudja, hogy mit tesz a határ őrzője, ha nem észlel semmi jelet a fülével. Ám akire vadászik, az tetszhalott állapotát nem fogja egykönnyen feladni. Akár közel is mehet hozzá, hogy megvizsgálja, ha gondolja.

Ha arra számított az életben maradt sötét elf, hogy Yamda-t visszatartja némileg társa sérülése, nem számított rosszul, hiszen tényleg segítette neki, de csak annyira, hogy aztán már maga is boldoguljon, ha magához tér.
Utána máris megkezdte a hajtó vadászatot és ezt nem is hagyja abba, míg a férfi életben van, ha kell még a szégyent is vállalja, hogy visszatérjen a faluba és a többiektől kérjen erősítést. Barátja halála nem maradhat bosszulatlan.
Bár felötlik benne a gondolat, hogy vajon mit keres itt egymagában két sötét tünde, de mint említettem, a yirch-i nem a gondolkodást részesíti előnyben, így ezt hamar elhessegeti magától. Itt vannak, maguknak követelik a területet, amin nem olyan rég még öldököltek és meggyilkolták az egyik legjobb barátját. Ez vért kíván!
Lassan és óvatosan halad, szaglászva, fülelve, míg bele nem botlik az éjtünde hullájába.
Mert, hogy halott, ahhoz kétség sem fér, hiszen nem lélegzik és hiába rugdossa, meg sem mozdul.
Azért úgy dönt, nem hagyja itt, hanem leviszi a faluba, hogy közszemlére tegyék ellenségük tetemét a falu főterén, hogy mindenki legalább leköphesse egyszer.
Megragadja a lábát az elfnek és maga után kezdi vonszolni, vissza Ewra-hoz, hogy őt is letámogassa, aztán valaki visszajöjjön másik barátjuk testéért is.

A másik éjtünde legyőzője igen csak meglepődhet, mikor megragadja a hulla lábát. Ugyanis a rugdosás ellenére sem rendült meg egyetlen apró izom sem, még csak az arcon sem egy rezdülés, hogy érezné. Pedig nem olyan ostoba azért, hiszen leellenőrizte, hogy tényleg kimúlt az átkozott ellenség.
Ám amikor a bakancsánál elkezdené húzni, hirtelen ugyan az a bénultság árad szét a testében, mint előtte a két másik társában. És bár nem tarthatott soká, a zevadari már pihent annyira, hogy blokkolja őt, míg a kardjával átvágja a másik torkát, vörös vért spriccelve szét.
Miközben a nem túl szószátyár felderítő a harmadik orkot keresi, addig a környező hegyekben máshol is érdekes jelenetnek lehetünk szemtanúi.

Egy másik ösvényen két járőröző yrchi halad szemben a párban tevékenykedő tündékkel. Az elől haladó két elf pengét markol erősen és van nála egy szekerce és egy kés. A mögötte gyalogló kezében íj van és övére csatolva egy sarló alakú kard és egy pöröly. Igyekeznek csendben, de azért fürgén előre haladni.

Természetesen meglepődne, ha lenne rá ideje, de egyrészt egészen máshol járnak Yamda gondolatai miközben a „hullát” vonszolni kezdi, másrészt tényleg meggyőződött róla, hogy az éjelf nem él már, így nem számít támadásra.
Könnyű dolga van a mágikus képességű tündének így, hiszen áldozata védtelen és ellenállni sem képes. Az igézet hatására megdermed és elképedt szemével még látja közeledni az éles kardpengét, mely elmetszi a torkát és elemészti fiatal életét. A szégyen az, amire utoljára gondol, hogy miként lehetett ennyire bolond és ostoba.
Közben Ewra-t a fájdalom téríti észhez, főleg mikor eszébe jutva mi történt, hirtelen akar felülni.
Mellette csak Kuta holtteste hever, de biztos benne, hogy Yamda volt, aki leszedte és nagyjából elállította a vérzést, hiszen az éjtünde nem volt sehol és az nem hagyta volna életben.
Nem maradhat itt, el kell jutnia a faluba. Az eldobott dárdával támogatva fel magát, összeszorított foggal tántorog a falu felé, hogy segítséget kapjon.

Az újabb őrök is közelednek, akik vagy láttak valamit, vagy csak nem olyan óvatlanok, mint másik három társuk, de ők már fegyverrel a kézben és óvatosan közelednek.

Ki tudja, hogy eme másik helyen miért vették észre hamarabb a betolakodók a veszélyt, mint azok, akiknek szótlanul kell egész este figyelniük és minden apró nesznek utána járni... No, nem mintha az eseteknek akár csak egy töredék részében is így történne. Az orkok nem a fegyelmükről híresek. Nem lebecsülendő a képességük, de inkább találékonyak, mint merev szabálykövetőek. Hajlamosak vadászatra adni fejüket a katonai őrszolgálat közben is. Vagy beszélgetéssel múlatják az időt. Nem is tekintik ezt olyan bűnnek, amit meg kell torolni, hiszen aki vad után oson a környéken, azt nem zárja ki, hogy közben figyeljen a behatolókra. Oughwar szegényes megélhetést biztosító környékén pedig mindig jól jön a friss hús.
Ám ahogy megneszelik, hogy hamarosan társaságuk lesz, a két sötét elf elbújik a bozótosba. Az íjász kicsit hátrébb, hogy orvlövészként kilőjön az elől haladó mellkasára egy tollas végű fadarabot, melyen szürke, mattos hegy van. És ha felfedezik őt rejtekhelyén, akkor a dupla kardot forgató társa ugorjon ki váratlanul az előrébb lévő bukszusból, hogy hátulról kapja az esetleges rohamozókat.
Hogy minél jobban elrejtőzhessenek, még a szívüket is megállították és csak akkor fognak újra életre kelni, ha eljött az idejük.

Akármiért is lopakodnak olyan óvatosan yrch fiai, nem elég ez ahhoz, hogy elkerüljék a tilosban járó sötét elfek figyelmét, akik hamarabb megneszelik őket, mint ahogy az orkok szagot fognának.
Ezek sem túl tapasztalt harcosok, hiszen a legtöbben a faluban azok maradtak a mészárlás után életben, akik még nem rendelkeztek sok érdemmel, így őket hátratartották, ezért mondhatni vakon rohannak bele a csapdába, amit az éjtündék állítottak nekik.
Libasorban haladnak a szűk ösvényen, így a hátul haladó kissé meg is lepődik, mikor majdnem neki megy társának, ahogy az megtorpan előtte és csak akkor látja, hogy bizony nagy a baj, mikor az összeroskad egy hosszú fekete tollú nyílvesszővel a mellkasában.
Azonnal oldalt veti magát a bozótosba és úgy igyekszik előre, hogy ne nyújtson felületet egy másik lövésre, de közben próbálja kiszűrni a neszeket is, merre keresse az orvlövészt.
Ha nem hall semmit, óvatosan visszafelé igyekezik, hogy riassza a falu főnökét, mi történt és majd többed magával térjen vissza megkeresni a gyilkost. Nem ostoba, hogy egymaga álljon neki keresgélni, mikor ki tudja kiket rejt az erdő mélye.

Még Ewra visszaérkezése előtt órákkal történt, hogy eme tapasztalatlan fiú, ki nem rég érett meg rá, hogy harcos legyen, lélekszakadva rohant be a faluba. Nem volt ostoba, még ha nem járt dicső harcokban. Ám tudta jól, hogy azt a gyilkos lövést nem egy játékszer adta le tévedésből. Aki végzett a társával, az ott ólálkodhat még, így a sűrű fedezékében vágott át egy nagyobb kanyart, hogy utána kiérve a hegyi útra már minden erejét megfeszítve csak annak szentelje, hogy visszatérjen.
Wirtschaftswund és Hraman a többi „hússzal”, akiket az új vezér kiválasztott nagyobb húsadagra hallgatta, ahogy ellenség tevékenységéről számol be a visszatért. Még nem tudják, hogy máshol két másik társuk életébe kerülő összecsapásra került sor és onnan már csak egy sebesült fog visszatérni akkor, mikor halottnak gondolván tovább elmegy mellette a Sötét Tömeg egy sokat megélt tagja.
-Te mit gondolsz, jobb kezem? -fordult oda elődjéhez.
*Bár úgy gondolta, sosem fog gondolkodni, ha nyílt kihívásról lesz szó. A vér vért kíván. Ám... Nyomasztotta, hogy a vadász már megélt egy ilyen csatát, de ő nem tudja elképzelni. Magában gyengeségének és alkalmatlanságának könyvelte el, hogy nem buzog benne az az örök mersz, mellyel anno akár egy őz reménybeli elejtéséért is neki ugrott volna másodmagával egy egész törzsnek.
Ám most nem érezte alkalmasnak magát. Az motoszkált a fejében, hogy ha a mészárlás hőse egyszer megmentette ezeket a túlélőket és menekülő utat vágott a kardjával... akkor most is megtalálja azt az utat, amivel túlél itt legalább annyi, amennyivel újra kezdhetnek.

Mikor Wirtschaftwund összehívatta a harcosok „krémjét”, amibe Hraman is beletartozott, aki miután elvesztette főnöki pozícióját nem lett megvetés tárgya, sőt az új törzsfőnök helyetteseként bánt vele, maga is ott állt a többiekkel, hogy megvitassák vajon mit tegyenek, hiszen nagyon úgy nézett ki újabb támadásnak van kitéve a sokat szenvedett falu.
Hraman kicsit zavarba is jött, ahogy a másik ork egyenesen neki szegezte a kérdést, hogy ő mit gondol erről az egészről, így megvakarta az üstökét, majd a hírt hozó ifjú harcoshoz fordult, aki fáradtan támaszkodott az egyik kunyhó falának. Jó nagyot futott, hogy időben értesítse a törzset a bajról.
- Milyen volt az a nyílvessző? Hallottál valamit,a miből kiderült egyedül volt e a merénylő, vagy láttál valami mást, mozgást, hangokat? – faggatta a fiút, aki láthatóan igyekezett minden az eszébe idézni, de nem sokra mentek vele, vagy legalábbis csak egy momentummal, a nyíl tollazatával.
Hraman egy pillanatra elgondolkozott, majd gyorsan bement a saját kunyhójába és pár minutum után egy nyílvesszővel tért vissza.
- Ilyen volt? – tolta a fiatal harcos orra elé,  aki azonnal bólintott.
- Ez egy sötét elf vessző. – jelentette ki komoran és a többieknek is megmutatta. – Ez még a múltkori támadásból maradt itt. Tehát ismét itt vannak. – nézett az új törzsfőnökre. – Felderítés kell, nem rohanhatunk be az erdőbe, hogy leöljenek bennünket az orvvadászaik. Én jól ismerem a környéket, megyek én, de szétküldhetünk pár fakaskölyköt is a többi irányba, nehogy körbefogjanak minket. – javasolja.

Hraman beazonosította a gyilkos fajt, mely kioltotta egyik felderítőjük életét. És ennél sokkal többet is tett!
Tíz jó harcossal és a kölyökkel indulhattak előre az éjszakába megnézni, hogy is áll a helyzet. Ahhoz a csúcshoz indultak, ahol a beszámoló szerint az életet elvette az útjára engedett vessző. ÉS meg is pillantják a még mindig mozdulatlanul heverő földijüket.
De ugyan mit parancsol az expedíció vezetője? Hogyan tovább?