/ISIS/

Uráldur embereivel együtt vonult be Capitalba.
A kapuban várta az előre küldött embere, aki az Exailed és parancsnokával vívott küzdelemben meghalt élőhalott lovát gyorsan kicserélte egy élőre. Az Első Lord, ha tehette, inkább használt ilyet, még ha Zevadar szegényes vidékén igen keveset tartanak fent és a katonái többsége is csak zombin halad mögötte.
A lila takaró, melyen a faránál ott van a pók címer átkerült az új hátasra és büszkén poroszkál a főutcán, hangosan hirdetve egy rikkancs előtte, hogy a hadsereg feje saját maga szállt szembe a behatoló ellenséggel, hogy foglyul ejtse annak vezetőjét, kizavarva a territóriumukról a jöttmenteket.
Egy nő gyalogol, rabláncon vezetik meztelenül. Nem! Nem Exailed az, csupán egy bányából ideiglenesen kihozott szerencsétlen, miért is lenne fontos a köznépnek, hogy a valódi rabot lássák? A hatás így sem marad el. A birodalom szíve döbbenten veszi tudomásul, hogy megtámadták. Hogy rettegett hírük már nem elég ahhoz, hogy ilyen skandalum meg ne történhessen. És a hadúrnak épp ez is volt a terve. Rádöbbenteni a túlságosan önhitté vált fajt, hogy a veszély valós és gyermekei egész sokasága adta már eddig is a győzelmekért életét. Nem sebezhetetlenek, csupán fegyelmezett és céltudatos nemzet.
Így keverte a valót a megtévesztéssel a férfi, miközben a palota elé vonult és ott szállt le paripájáról. Köpenyét, mely a hidegtől védte hátra csapta és nagy léptekkel indult lakosztályuk felé. Az egyik testőr már oda érkezése előtt kopogott az ajtón, hogy bejelentse a jó hírt a ház úrnőjének, hogy a verhetetlen hadvezér újra vissza tért élve a csatából, ha nem a palota előtt fogadja a hű asszony.

Izgatottan nyitottam ki az ajtót, mikor kopogtattak. Rhatal volt, személyes testőröm, aki értesített, hogy Uráldur közeledik a csapatai élén és már a kapukon belül jár.
Az öröm borzongása járt át, hogy ismét láthatom őr, hiszen soha nem lehetett tudni, hogy melyik útja lesz az, melyről nem tér majd vissza, vagy az ellenség keze által, vagy valamelyik feltörekvő ifjú tiszt által, akinek nem tudja időben kiszámítani szándékait.
A mi világunkban a külső ellenségtől néha kevésbé kellett tartani, mint a belsőtől.
Most azonban itt van és hamarosan átölelhetem verejtéktől és a szabadban töltött éjszakák fölszagától „illatozó” emberemet, aminek már a gondolatától is hevesebben vert a szívem, habár kívülről ezt nem mondta volna meg senki, higgadtnak és összeszedettnek látszottam.
Bólintottam Rathal-nak és szóltam, hogy álljanak készen, mert személyesen megyek férjem elé üdvözölni sikeres hazatértét, ami minden bizonnyal győzelmét is hirdette.
A hálószobában gyorsan rendbe szedtem a ruhámat, hogy egy oda nem illő ránc se legyen rajta, megigazítottam a hajamat és egy elégedett mosollyal indultam, hogy megmutassam a kíváncsian összegyűlt népeknek, hogy milyen hű asszonya is vagyok az Első Lordnak.
A lakosztálytól nem messze, még fekete pók címeres testűrök által megfelelően védettnek tartó területen néztem, ahogy délceg férjem bekocog a lován, mögötte saját és, ha kutató tekintetem nem téved Awernondyas emberei trappoltak vegyesen, de magát a parancsnokot nem láttam sehol.
Egy röpke pillanatra megcsapott a szomorúság egy újabb nemesi család elvesztésén, de nagyon is tisztában voltam, hogy ez elkerülhetetlen volt az után, amit Thea felelőtlenül művelt.
Szemem végigsöpört a rabláncra fűzött, ruhátlan nőszemélyen is, aki minden bizonnyal nem lehette csak egy közönséges harcos, de kevesebb figyelmet szenteltem neki, mint a gyönyörű hátasnak, amin Uráldur érkezett.
Mikor leszállt és felém indult, a nézőközönségnek játszva illendően meghajtottam a fejem és mosolyogva köszöntöttem, pedig szemeimből láthatta, hogy legszívesebben a nyakába vetettem volna magam.
- Uráldur, kedves férjem, szívem örül, hogy épségben viszontláthatlak. Házad és annak népe hűsége töretlen, mint mindig.
Aztán félreálltam, hogy elhaladva mellettem a karját kínálja nekem és én azon vonuljak vissza lakosztályunkba.
- Awernondyas? – kérdeztem tőle.

/A hű asszony/

A férfi mosolyogva szállt le a csataménről, hogy oda lépjen az asszonyhoz. Arcáról csak úgy sugárzik az öröm, ám a kérdés hallatán... ajkai mellett szélesen húzódik a vigyor ránca.
-Én is örülök, hogy láthatlak, drága ISIS.
*A kérdése mégis megválaszolatlan maradt, csendben karolt bele a feleségébe és kísérte őt fel a lépcső tetejéig, ahol megfordultak.
-Halljátok a számból a híreket! Ránk törtek a barbárok és kultúránkat akarták eltaposni. Saját magam és Awernondyas hadvezér vettük fel velük a harcot és GYŐZTÜNK! Legjobb barátom életét vesztette a haza szolgálatában, ehhez méltó temetést fog kapni és emlékét őrizni fogjuk... családjának pedig kijár a tisztelet. Meg fogom hallgatni az óhajukat és aki csatában esett el, annak családja nem marad gondoskodás nélkül.
Ám aki megöl egyet közülünk... -mutatott fenyegetően a szabad bal kezével a meztelen nő felé- A nekem magát megadó ellenség parancsnokasszonyán statuálunk példát. Törjétek be lovakkal!
*Ezzel a láncot levéve kezeiről megragadták a térdelőt és két ló közé kötözték ki. Ahogy azok neki feszültek a két iránynak, úgy feszült meg a rab teste is. Az elején, az ítélet hirdetésnél még ordítani akarta, hogy nem ő volt, ám előbb a fojtás átka tartotta bent szavait, majd ahogy a katonák és egyre többen a civil nézők közül is a fájdalom bűbájával kínozták, a felszabaduló levegő csak kínt és üvöltést hozott fel. Izmai görcsösen rándultak volna összébb, ám a csuklóján szoruló kötél, mely a lovak nyergére volt kötve makacsul tartotta egy darabig. Ám az atomok sem dacolhatnak az élő testtel sokáig, ahogyan egyik nekilendülésükben megindultak a lovak patái, úgy pattant szét a leány ittlétének porhüvelye.
Ez után már nem hallatszott a sikolya, csak a győzelmi kiáltások, melyet az erősebb gyomrúak hallattak a főtéren. Míg a gyengébb idegzetűek arcára a borzalom festője írt ecsetvonásokat.
Ám Uráldur arcán a kőbe faragott vonásokat nem mozdította meg semmi, se erre-se arra. Minden további előadást mellőzve fordult meg, karjával még mindig gyermekei anyját karolva és indultak be, a lakosztályuk felé vezető úton.
-Tudod, nem mondtam teljesen igazat neked. -mondta előre szegett fejjel csendesen már jócskán az összegyűlt néptől távol- Beszéltem Theával. Váratlan bejelentést készül ezek szerint tenni, mely szerint szerelmesek a legmegbízhatóbb tisztembe, Al-Nuszrával. Hamarosan nyilvánosan is eljegyzi őt, ha minden igaz.
*Feleségét megkímélte néhány részlettől, ám nem gondolta azt, hogy nem jönne rá hamar a mögöttes dolgokra. Csak... beszélni nehezebb róla.

/A hű asszony/


Természetesen Uráldur is folytatta a népnek szóló színjátékot, amit már hosszú évek gyakorlata tett gördülékennyé, így már nem is nagyon kellett erőltetni magunkat, hogy hihető legyen ez a mesterkélt és hivatalos viselkedés.
Igaz, hogy a legtöbb régi nemesi családban ez volt a valós gyakorlat, de a mi házasságunk a kölcsönös szerelmen és megbeszélésen alapult, így erre nem lett volna szükségünk, de ez nem volt a mi fajtánknál olyan minden napos.
Mikor a férjem nem válaszolt azonnal a kérdésemre, akkor már tudtam, hogy igazam volt Thea-val és a férjével kapcsolatban és szerelmem megtett, amit meg kellett tennie, még ha ezzel maga is életveszélynek tett ki magát.
Mielőtt eltűnhettünk volna a lakosztályunk ajtaja mögött, el a kíváncsi tekintetek elől, Uráldur visszafordult a kíváncsiskodók és a sok katona érkezésére érdeklődve összeverődők felé, hogy kielégítse őket, hiszen máris megindultak a találgatások és suttogások.
Természetesen azt mondta, amit mondania kellett, de én már tudtam, hogy mi van a szavai mögött, és sejtésem szerint a rangosabb házak itt lévő tagjai közül mások is voltak, akik ezek után tisztába jöttek vele, hogy már nincs helye a bizonytalankodásoknak. El kell, hogy kötelezzék magukat.
Érdeklődve futtattam én is végig a szememet az összegyűlteken, de elégedetten láttam, hogy férjem beszéde osztatlan lelkesedést váltott ki és a harciasabbak még az öklöket vagy a fegyverüket is rázták hevületükben.
Aztán szemem a meztelen térdeplőre vándorol, akinek az Első Lord szavai után látom felvillanni a páni rémületet a szemében és bár egy hangot sem tud kiadni és azt is sejtem miért, biztos vagyok benne, hogy ő nem lehet az, aki egy sereg élén behatolt a rettegett selfek területére. Ezek a szemek nem egy harcoshoz tartoznak.
Bár megedzett testileg és lelkileg is az Első Hadvezér melletti élet, azért a kivégzés ilyen módja még engem is elborzaszt, de most a bennem sorjázó kérdések valamennyire elviszik a figyelmemet, így rendületlen arccal állok párom mellett, példát mutatva, ahogy elvárták.
Mikor vége lett és már csak a test cafatai és rengeteg vér festette meg a teret, Uráldur végre megindult, hogy visszavonuljunk.
Testőreink gyűrűjében haladva zsibongtak a gondolatok a fejemben, amit a hozzám intézett halk szavai váltottak ki.
- Thea és Al-Nuszra? Milyen kis titoktartó lett kedves barátném, hogy ezt egy szóval sem említette soha, vagy ez valami első látásra szerelem? - néztem kissé összeszűkült szemmel férjuramra, éreztetve vele, hogy ezt nem veszem be. – És ki volt az a nő a téren? Mert, ha ilyen némber által vezetett haddal kellett megküzdenetek, azt kel l hinnem szegény parancsnok elfelejtett harcolni. – mosolyodtam el, bár nem voltam felhőtlenül vidám.
Tudom, hogy nem mondhat el mindent esetleg, de azt sem szeretném, ha ostobának hinne, bár ezt nem feltételezem, hiszen nagyon jól ismer.

/A hű asszony/

ISIS tekintete újra sokat árulkodó módon felragyogni láthatta Uráldur arcát, tudta, hogy mondata mindent tartalmaznak, amit az elf nőnek tudnia kell. Még azokat is, amiket a legmegbízhatóbb testőreik jelenlétében sem mondanának ki hangosan. Más az, amit ők is tudni vélnek és más, amit vezetőjüktől megerősítve hallanak. Sokára szólalt meg, mintha csak új beszélgetést kezdenének.
-Látniuk kellett őt meghalni. -oda fordult szerelméhez- Magam vívtam meg a parancsnokasszonyukkal és legjobb bajnokukkal Aw oldalán egy kettős párbajban. Nem volt könnyű.
*Ezzel befordultak az ajtajuk folyosójára, hamarosan haza érnek és végre kettesben lehetnek. Fárasztó volt mára a sok álarc. Egy utolsó vérig párbaj, melyben a hadvezértárs halála után két ellenfelet is le kellett győznie. Utána egy kettős kivégzés, mely helyszínére vitette Theát. És a népnek előadott színjáték.
Ahogy az író is rótta a sorokat: „Nézzétek urak: idestova ötven esztendeje már, hogy belerángattatok ebbe a játékba. Játszottatok az én bőrömön háborút és országosztást … urak, nekem elég volt. Én nem játszom tovább.”
Egy éjszakára elcsendesedett a háború minden zaja, hogy másnap még hangosabban újra kezdje.

/Egyelőre köszönöm a játékot! Hamarosan egy új epizóddal folytatjuk. /