/Sánta Kutya- lezárás/


Aglarnis Zevadarban ébred a párbaj után. Egy ork sámán az, akit elsőnek meglát. És ebből sok rosszra asszociálhat. Ám hamarosan megjelenik anyja, hogy közölje, épp ebédelnek apjával és ha fel tud állni, akkor őt is szívesen látnák az asztalnál. Ha nincs még olyan állapotban, akkor inkább behoz neki egy kis levest.

/Sánta Kutya- lezárás/

Mikor kinyitja a szemét Aglarnis, egy pillanatig azt sem tudja ki ő és hol van, aztán hirtelen rohanják meg az emlékek, amire halkan felnyög. Nem lett volna szabad elájulnia, hiszen ott voltak még a kapitány emberei, bár valószínűleg akkor sem tudott volna semmit tenni, ha nem veszíti el az eszméletét, hiszen már úgy is alig állt a lábán.
Egy pár pillanatig csak fekszik mozdulatlanul, mélyeket lélegezve, míg aztán ráeszmél a környezetére.
Mikor az ork sámánt meglátja, azonnal arra gondol, hogy ismét fogságba került és ez azonnal adrenalinnal tölti el a szervezetét. Ismét fogságba kerül! Ez nem történhet meg, inkább azonnal végez magával!
Ám ekkor megjelenik anyja és a lány csak nagy szemeket meresztve rá hallgatja, ahogy ebédelni hívják.
Mi történt? Csak képzelődött? Vagy most képzelődik?
- Megyek! – feleli végül halkan, többszöri torok köszörülés után, ahogy hangjára lel.
Óvatosan ül fel, mert kicsit még szédül, de aztán erőt vesz magán. Rájön, hogy a házuk lakosztályában van és a sámán, csak valószínűleg a gyógyulása miatt van itt.
Felöltözik, rendbe szedi magát – a hideg víz csodákra képes – aztán komor arccal belép az ebédlőbe.
- Anyám, Apám! Húgocskám! – biccent az asztal körül ülök felé, majd maga is letelepszik az apja másik oldalán megterített helyére. – Bocsánat a késésért, még nem igazán tudom összerakni a történteket, de örülök, hogy épségben látlak benneteket. Apám, ebéd után beszélhetnék majd veled?

/Sánta Kutya- befejezés/


Uráldur alig bírja elfojtani a derültségét, mikor a lánya bocsánatot kér a késésért. De végül kemény arcán csak egy jól látható mosoly jelenik meg. A sámánok elég gyors gyógyításra képesek, de mindennek meg van az ára. Ő még emlékszik arra az árra is, amit az elfogott ork sámánok fizettek azért, amikor nem tudták beteg gyermekeiket meggyógyítani a rejtélyes kórból.
Aglarnis jobb szeretne evés után beszélgetni, ám apja úgy véli, ideje elkezdeni a lassú, de módszeres tanítást a legkisebb gyermeknek is, hogy milyen nagy büszkeség az, ha családtagjainknak számolhatunk be dicsőségeinkről. És milyen kellemetlen helyzetbe kerül az, aki kudarcok hírével tér haza.
-Egyik emberünk hozott haza. Aszem Vidkun embere. Beszámolt arról, hogy al-Sziszi rád támadott megmagyarázhatatlan okokból. És te sikeresen elhárítottad a veszélyt. Nekem az a gyanúm, hogy pusztán félt, hogy elveszti pozícióját, miután a párosotok téves döntéseket és következményeit tárta fel.
Ha valaki érzi, hogy balfogásait nem tudja már leplezni, gyakran ingerültté és kötekedővé válik. A tettére mégsem lehet mentség. Nem kértük tőle, hogy hibázzon. Ő hozott hibás döntéseket.
*Ezzel tovább folytatta a leves kanalazását és érdeklődve nézett gyermekére.

/Sánta Kutya- befejezés/

Nem akarta Aglarnis, hogy erre a beszélgetésre a családi ebédnél kerüljön sor, mert úgy gondolta, hogy ezek katonai dolgok és nem kéne anyját és kishúgát ebbe belekeverni, főleg, mivel tudta nagyon jól, hogy anyja amúgy sem örült neki, hogy ő belekerült a mélyvízbe, nem akarta még azzal is ezt fokozni, hogy beszámol arról, hogy majdnem többször is ott hagyta a fogát.
Hozzá sem nyúl az ételhez, ahogy megszólal Uráldur, inkább a tányérjára szegezi a szemét, de végül felemeli pillantását és látszik benne az elszántság. Most kiderül, mit gondol arról az apja, hogy jól vagy rosszul döntött, mikor neki esett a kapitánynak.
- Hát legyen! – kezd bele. – Mikor megérkeztünk Délos-ba, már látszott, hogy valami nincs rendben. Al-Sziszi és z általa vezetett sötét elfek eltűntek és mint kiderült, nem ok nélkül. Kiderült, hogy egyáltalán nem erdei elfek, ahogy magukat eddig eladták a városban, de e még a kisebbik baj lett volna, hanem még az a szóbeszéd is elindult, hogy démonokkal paktáltak le, azok dúlták fel a törzshelyét és környékét. Az emberek vezetői papokat küldtek oda és a nép is fellázadt a kapitány ellen és az erdőbe űzték, hajtóvadászat indult ellene. Vidkun-nak egyetértésben a keresésére indultunk és némi …..apróbb problémák után rá is találtunk. – ugorja át ennek részletezését, hiszen a történtek szempontjából nincs jelentősége. – Felszólítottam, hogy adja meg magát nekem, hajózzon vissza ide és vesse alá magát ítéletednek, amiért felfedte magát az emberek előtt, de ezt megtagadta, nem ismert el engem megbízottadnak, éreztette, hogy csak egy taknyosnak tart, aki……..aki csak azért az, aki, mert ott állsz a hátam mögött. – pirult bele még most is a haragba. – Végül erőszakba torkolt a dolog és úgy gondoltam tisztességes párbajban győzöm le, de ő démont idézett maga mellé! Egy démont, apám! És mindenki más csak nézte és meg sem mozdult! Vidkun cserbenhagyott, csak tétlenül nézte, ahogy ketten rám támadnak. nem……nem akarom részletezni, mert …….mert sokáig küzdöttünk és a végén már azt hittem végem, mert nagyapa, bár elhozta Al-Sziszi partónus démonát, nem tudott segíteni. De a végén cselhez folyamodtam és ekkor a kapitány azt gondolta, itt az idő, hogy lelkemmel váltsa meg démona bizalmát. De én nem adtam fel és ekkor az újból megidézett démon megdühödött és elvette a kapitány életét. Nagy volt a vérveszteségem és nem tudtam ezután magamról többet. Sajnálom…..sajnálom apám, de gyenge voltam, így valószínűleg Vidkun ki is használta az alkalmat és átvette az irányítást. De az az ember legalább akkora áruló, mint Al-Sziszi volt. Hagyta volna, hogy megöljenek és nem csinált semmit, csak kivárt. – ült ki a lány arcára a düh.

/Sánta Kutya- befejezés/


A hadúr szeme csillogása nem hagyott alább, mikor hallgatta a történetet. Olyan volt újra, mint az ő kicsi lánya. Az a kicsi lánya, aki még elmondja a bánatát szüleinek, nem próbál lázadni kamaszként a szülői tekintély ellen. Aki bele kezd részletekbe, amit el akar mondani, hogy mindent tudjon, ami kicsit is bántja az utódját. Majd félbe hagyja, mikor belezavarodik a fontos és kevésbé fontos részletek között.
-Szóval egy szemtől szembeni párbaj, melyben bevetettétek a kardotokat és mágiátokat? Ez igen! Fel fogom hívni a figyelmét néhány elkényelmesedett úri embernek, hogy sok tekintetben már most teljesíted és meg is előzöd az oktatók tudását.
De ami a fontos, és amire még nem válaszoltál. Mi a helyzet Vidkunnal? Küldjelek újra vizsgáló bizottságként a városba és megölöd őt is párbajban? Szeretnéd folytatni, amit elkezdtél, amíg általad elfogadható bölcs, erős és jóképű mentor nem kerül az élre?
*A családfő tovább mosolygott arcával, de szavai eltéveszthetetlenül komolyak voltak. Kíváncsi volt, hogy mit válaszol az ő kicsi lánya. Tekintetét az övébe fúrta, hogy ne is lássa hű neje reakcióját a felvetésre.

/Sánta Kutya- befejezés/


Látja, hogy apja figyeli , de egyáltalán nem tudja leolvasni az arcáról, hogy vajon elégedett-e az eredménnyel vagy sem, hogy megfelel-e neki ez a helyzet vagy valamit nagyon elrontott megint.
Azonban akkor lehet, hogy inkább világgá ment volna, mert még egy olyan szégyent nem akart elviselni, hogy megint kudarcot vallott, megint nem tudta teljesíteni apja és a sötét elfek akaratát, amivel megbízták.
Próbálja a lehető legjobban elmondani, hogy mi történt és se nem szépíteni, se nem kisebbíteni az érdemeit vagy a vétségeit.
Mikor végül befejezi és apja megszólal továbbra is kétségek között vergődik, hogy szavait bóknak vagy gúnynak tekintse.
Arca továbbra sem enyhül, izmai feszességén is látszik, hogy mennyire nem tudja elengedni magát. Az ebéd számára már rég feledésbe merült, csak szeretne végre tisztán látni.
Mivel soha nem szerette az intrikát, a politikai játszadozásokat, aminek apja nagy mestere, most is egyenes választ és ítéletet vár. Jól tett-e, amit tett vagy sem.
- Tettem, amit jónak láttam és amit életem során megtanítottak nekem. – válaszolt nyíltan apja szemébe nézve. – És soha nem az vezérelt, hogy én mit tartok elfogadhatónak, hanem hogy ki és mi szolgálja házunk és népünk érdekeit, apám. Egyébként, ha csak a jóképűségre adtam volna, akár Al-Sziszi is megtette volna. – vonja száját most grimaszra először vetve le a közömbösség álarcát. – Nem az én kompetenciám eldönteni alkalmas-e Vidkun az ottani csapat vezetésére, ebben igazad van, én csak felhívom rá becses figyelmedet, hogy ő nem hű a családunkhoz és nem hiszem, hogy érdekeinket szem előtt tartva fog ott ténykedni. De a döntés a tied.......atyám. – hajtja meg a fejét és várja az ítéletet, miként értékeli a család fejeként és Első Lordként a férfi a küldetését.

/Sánta kutya, befejezés/


Uráldur csak jó ízűen ette a levest, miközben néha oldalra nézett, hogy most már lássa ISIS reakciót is. Végre a lányuk sem akar -minden áron- keresztül szúrni bárkit, aki kicsit is az útjában van.
~De vajon mikor nő már fel annyira, hogy ne nyíltan intézze az ügyeit? Életveszélyes ilyen egyenesen és tenni akarással élni. Jobb lesz távol tartanom Capitaltól addig, míg utol nem éri magát ezen a téren.
Úgy tűnik a csatatéren nagyobb biztonságban van, mint ide haza.
*Arcán továbbra is rejtve voltak az érzelmek. Ám egy idő után elővett egy papírt ruhájából.
-Az a családunk túléli, ha csak egy oktató nem az ő érdekei szerint tevékenykedik a kémeknél. Ám a Birodalom eddig is megsínylette, hogy az újoncok túl nyíltan cselekedtek és nem tanulták meg a rejtőzködést az árnyékban. Remélhetőleg Vidkun majd javít a kezei közül kikerülők túlélési képességein.
Neked viszont újabb dolgod lesz. A Raydani hegyekbe kell menned, hogy megtalálj egy kaput. Nem leszel egyedül, ez a feladat jelenleg a hírszerzésben a legfontosabb. Csupasz kősziklákból faragott kapu hegyek között valahol ott, mely egymásnak feszülő két alakot ábrázol. Csak ez a rajz van róla.
*Ezzel folytatta a beszéd közben megszakított étkezését.

/Sánta kutya, befejezés/

Aglarnis erősen feszengett már, mert apja még mindig csak az étellel foglalkozott és csak olyan tessék-lássék érdeklődő mosoly honolt az arcán, mintha a lány a hétvégi vadászatról, vagy valami egyáltalán nem fontos ügyről beszélt volna, nem egy élethalál küzdelemről és egy város lehetséges elvesztéséről, ahol lelepleződtek.
Zavarodottan figyelte felmenője reakcióit, hiszen nem erre számított, vagy elégedett dicséretre, vagy dühös lehordásra, de nem erre.
Kérdőn nézett anyjára, aki élénken figyelte a beszélgetést, de nem szólt bele, nem fűzött hozzá megjegyzést, de szeme láthatóan Uráldur-ra szegeződött. Úgy érezte Aglarnis, mintha telepatikus úton küldene felé üzenete, bár tudta, hogy ez lehetetlen, de hát annyira összeillettek ők ketten, annyi év rutinja áll a hátuk mögött, hogy a lány biztos volt benne, hogy anyja még így is hatással van az Első Lordra.
Végre aztán apja abbahagyja az evést és egy papírdarabot vesz elő, amire lánya kérdőn mered rá.
Talán valami jelentés, amiben Vidkun őt szapulja?
De nem! Apja továbbra sem foglalkozik túlságosan a Délos-ban történtekkel és ezzel szinte lánya torkára fagyassza a szót.
- Értem! – nyögi ki, bár semmit nem értett, de anyja csak biccentett felé, így annyiban hagyta.
És megint elküldik! Mehet most az orkok közé, bár ott talán jobban megállja a helyét, mint a politika színterén, mert, hogy a délosi eseményeket is odasorolhatja, az már biztos.
- És mit csináljak, ha megtaláltam? – veszi kezébe a rajzot, hogy tanulmányozza, miközben a ház ura visszatér az evéshez. – És minek a kapuja ez egyáltalán?
- Biztos, hogy rögtön indulnia kell Uráldur, talán pihenhetne pár napot, hiszen alig áll a lábán. – szólalt meg csendesen anyám, ahogy mindig is szokott, bár tudom, hogy ha kettesben vannak, nem mindig ennyire szelíd. – Az sem ártana, ha látnák néha az arra alkalmas fiatal urak is, hiszen jó páran komolyan érdeklődnek utána. És komoly házaktól.
- Micsoda? – horkant fel Aglarnis és most már végképp elment az étvágya. – Nem! Nem kívánok semmilyen fiatal urakkal megismerkedni. A feladat gondolom sürgős, azonnal indulok, ahogy lehet. – néztem szinte könyörögve apámra.

/Sánta Kutya- lezárás/

Az Első Lord már épp válaszolni akart arra, hogy mit tegyen a lány, amikor felesége Daus Ex megszólalt és látványos fordulat állt be Aglarnis lelkiállapotában.
-Ha megtaláltad, csak mond el, hogy hol van! Ez koránt sem olyan könnyű feladat, mint amilyennek látszik! Sokakat küldtünk már és sikertelenül tértek vissza. Nem is tudom, mi visz rá engem, hogy most saját véremet állítsam ilyen kihívás elé. Ám csak remélni tudom, hogy a térképészetből és a terep felderítéséből jól kiképeztek még a seregben.
*Majd feleségéhez fordult, hogy megnyugtassa.
-Nem kell sietni. Jobb az alapos felkészülés. De házasodni egy katonának csak a király engedélyével szabad. Addig érdemes minden igyekezetünket arra koncentrálni, hogy ezt már fiatalon kiérdemelje.
*A legkevésbé sem tudta még elképzelni, hogy egyszer ez a kislány, aki ennyire őszintén -szinte naivan- száll szembe mindazzal, amit nem szeret, kirepülne a családi fészekből.

/Köszönöm a játékot!/

A feladat tényleg nem tűnik nagyon nehéznek, de hát nem ez lenne az első, ami könnyűnek indul, aztán beletörik a lány bicskája, így egyáltalán nem bízza el magát, csak elteszi a papírt, amit kapott és végül tologatni kezdi az ételt a tányérján, egészen addig, míg anyja fel nem veti ezt az úrifiús dolgot, amitől mindjárt úgy érzi, hogy teljesen felépült, nincs szüksége pihenésre és akár azonnal útnak is tudna indulni, még ha a démonok országán is kell keresztül verekednie magát érte.
Szerencsére apja is úgy gondolja, hogy ez még bőven a jövő zenéje.
- Igen, igen, még egyáltalán nem érdemeltem ki semmilyen engedélyt, ehhez még sokat kell letennem az asztalra. – bólogat hevesen. – De most nem érzem túl jól magam, inkább a szobámban enném meg a vacsorámat, ha nem bánjátok, aztán lepihenek. – válik sürgőssé a távozás. – Aztán, amilyen gyorsan csak fel tudok készülni, indulok is.
Persze azért szán még egy kis pihenést a sérülései miatt, na meg a húgával és anyjával is eltölt egy kis időt, hiszen már rég nem találkoztak. És egyelőre lekerül a napirendről az udvarlók dolga.

//ÉN is köszönöm a játékot //