/Viri és Lazy/


Visszatérnek a bűnösök, mintha loptak volna ebben a városban. Talán egymástól. Valami értékeset.
De még sem az ősz Viridielre és vörös hajú társaságára figyel az olvasók többsége. Pokolra jutnak egyszer majd bűneikért. De ezen a szép tavaszi napon más valaki van soron. Egy fiatal fiút visznek a bitófához.
-Nem én voltam. Ez csak egy szörnyű félreértés.
* A félelf már megjelenésében is bűnös. Rőt, hullámos haja inkább hasonlít a rókára, mint egy igazi tünde-ember keverékre. És szemeit csak nézni kell, hogy láthassuk, nem esett a fejére. A gyenge szóbeli tiltakozás közben ide-oda jár. Élénken figyel minden nézőt, hátha hall egy szót akár, amivel kimenekül a helyzetéből.

Hihetetlennek találta a tényt, hogy Viridielt nyomban egy olyan helyre küldték, aminek eléréséhez keresztül kell menniük Lukoilon - vagy legalábbis megtehetnek egy ilyen rövid kitérőt. Mintha csak Természet Anya is ezzel hagyná jóvá a közös utazásukat és magát a kapcsolatukat is, így nem hagyhatta ki a lehetőséget, és talán a férfinak is rögtön eszébe jutott, hogy itt találkoztak először. A nosztalgia és a lassacskán már egy éves véletlen összefutásuk emlékére mindenképp ragaszkodott a város meglátogatásához és egy kis idő eltöltéséhez itt, néhány üdítő percet szerezve. Azt már csak mellékesen tette hozzá, hogy a Kereskedők Gyöngyében ejthetnék meg az ebédet, ahol legelőször tették, ehhez azonban már kevésbé ragaszkodott, emlékezve a számára igencsak horribilis árakra. Továbbra sem akarja, hogy irdatlan összegek kerüljenek kiperkálásra miatta, így ahol lehetett, macskaként beosont Viridiel szobájába vagy megtalálta annak ablakát, ahol bemászhatott, az ottani egyetlen ágy pedig tökéletesen megfelelt mindegyik fogadóban nekik, amilyen szorosan hozzábújva szokott aludni, még álmában is kifejezve túlzott ragaszkodását.
Gondolatban igencsak humorosnak találja, mennyire, de mennyire más volt egy éve minden. Mindketten annyira felhősnek és vészjóslónak látták a jövőt, múltjuk ugyancsak szorongatta őket, most meg már felszabadultan, egymásra és magukra egyaránt figyelve néznek előre, mintha kigyógyították volna egymást a problémáikból. Az ő esetében mindenképp így van, hiszen Viridiel tényleges célt adott neki, egy igencsak erős indokot arra, hogy éljen és ne kergesse egy őrült módjára a sötételfeket, hátha belehal egy megoldás keresése közben. Lassítani akar, kiélvezni a boldog időszakot addig, ameddig csak lehet, ha már a világ úgyis tenni fog azért, hogy minél keserűbbek legyenek az életek.
- Ha egy éve azt mondták volna nekem, hogy egy ilyen csinosan öltözött futárfiú ilyen csúfosan elcsavarja majd a fejem a folyamatos idióta hősködésével, ráadásul még meg is őszül, annyira aggódik értem, kinevettem volna - vigyorog szélesen, még egy darabig fogva kedvese kezét, emberek közé érve azonban, ha nehezen is, de elengedi a saját biztonságuk érdekében. Még az utazás elején kikötötte, hogy nem szeretné, ha mások látnák, milyen mélyen kötődnek egymáshoz, és nem azért, mert szégyellné a kapcsolatukat, sőt, ezzel csak dicsekedne, szégyentelenül kiáltva akár világgá is. Egyszerűen csak túlságosan fél attól, hogy felhasználják ellenük ezt az információt, és ez főleg azért aggasztó, mert egy kézzel most még kiszolgáltatottabb, mint eddig volt - tökéletes fogoly, ha valamit ki akarnak szedni Viridielből az életével fenyegetőzve. Még egy gyengébb fizikumú férfi is könnyedén lefoghatta őt két keze ellenére is, így viszont már semmi kihívást nem jelenthet mások számára. Legyen akármilyen csendes vagy biztonságos a közeg, tarthatja csizmáiban az utazás elején beszerzett két tőrt, nem bízik semmiben és senkiben Viridielen kívül, a háborús helyzet miatt pedig bizonyára a férfi is megérti talán túlzott aggodalmaskodását.
Lelkesen szemléli a házakat, emlékezve arra, nagyjából hol is járt macskaként, majd keresve azt a pontot, ahol üldögélt a napsütésben egészen addig, míg meg nem pillantotta a futár csillogó felszerelését.
- Milyen nevetségesen távol akartam tartani magam tőled... - rázza meg a fejét, megigazítva a vékony rövidköpenyt, aminek brossa bal vállán pihen. Részben azért vette magára ezt a ruhadarabot, hogy kevésbé legyen feltűnő jobb karjának hiánya, ugyanis nem szeretné, ha bámulnák. Újdonságnak bizonyul továbbá a hátán lévő kisméretű táska, amibe a Viridieltől kapott faragott dobozt tette, benne a két sárkánygyümölccsel, illetve szükség esetére néhány hasznos gyógyfüvet is szedett, ami szembejött velük az út során, ezeket igyekezett mihamarabb kiszárítani, nehogy elfonnyadjanak és használhatatlanná váljanak. Így, hogy egy társsal, ráadásul a szerelmével járja a vidékeket, nem bízhatja rá magukat véletlen szerencsére.
Ezen kívül a szokásos öltözék található rajta: egy rövid ujjú fölső hosszú szárú nadrággal, benne övvel, bár ezek újabb darabok a futár jóvoltából, azonban nem maradhatott el Viridiel délosi inge sem, melyet derekára kötött. Mindemellett baljának csuklóján ott pihen a családi karkötő, amit nem egyszer akart elhajítani már.
Ahogy róják az utcákat, tekintetét magára vonzza egy vörös hajkorona, mely magasan kiemelkedik a tömegből, már a hangja előtt észrevéve a jelenetet. Bizonyára Viridiel is hamarosan felfigyel rá, de így is ujjai közé csípi ruháját, megállásra és további figyelemre kérve őt, tekintetét mereven szegezve a bitófánál álldogáló félelfre. A kor jónak látszik, a hajszín egyértelműen illik, noha nem tudhatja biztosra, hogy nem inkább valamelyik nagyszülőtől örökölte-e, esélytelenné téve a vörös tincseket. Az azonban egy elég meggyőző tényező, hogy félvér - látszik rajta, nem olyan durvák a vonásai, mint egy embernek, de nem is olyan finomak, mint egy elfnek, pont a kettő között van. Ennél konkrétabbakra igyekszik inkább nem gondolni, ugyanis tudja, hogy ilyenkor mindig magát vagy néhai párját próbálja látni benne, és noha már elengedte régen a képüket és létezésüket, a lehetőség mégis kínzón égeti őt. Mi van, ha mégis? Tény, hogy így könnyebb a jelenben élni, de nem engedheti meg magának, hogy a lehetőséget is eldobja magától, ha így felkínálkozik neki.
- Várjanak! - szólal meg önkéntelenül, előrébb lépve, át sem gondolva, mivel is akarja folytatni, a kétségbeeséssel vegyes reménykedés pedig kiül az arcára, hiába igyekszik elrejteni. - Mi a vád? - érdeklődik részben időhúzást gyanánt, hogy alaposabban szemügyre vehesse a halálra ítéltet, részben tényleg kíváncsi.

Egyáltalán nem tartottam rossz ötletnek, hogy betérjünk a városba, hiszen itt volt szerencsém megismerni az a lányt, aki egy év leforgása alatt, bár ha őszinte akarok lenne, akkor sokkal előbb, elrabolta a szívemet és azóta is aranykalitkában tartja, édes rabságban.
Az, hogy most itt tudhatom az oldalamon és a városig vezető úton többször is elcsábíthattam, ha mást nem heves csókokkal, az már felért egy csodával, Imádtam, ahogy kéz a kézben andaloghattunk és ilyenkor semmi sem volt „nagyon” sürgős.
Ha nem is örültem, de megértettem azon kívánságát, hogy az emberek között ne mutassuk ki, az egymás iránti érzéseinket, a kapcsolatunkat, mert a feladataim veszélyesek voltak ezekben a háborús időkben. De én inkább azért mentem ebbe bele – időlegesen, amíg nem állapodunk meg, - hogy én ne sodorjam veszélybe őt. Ha meg is akar valaki támadni, vagy rosszat forralnak ellenem, őt nem akartam belerángatni és időt nyerhetett ezzel a menekülésre. Na már persze, ha ezt nem gondoltam volna kizártnak, eléggé ismerve már őt. Na, de a remény hal meg utoljára.
Évődő szavaira végig néztem magamon, mint aki teljesen egyetért, mert szerettem húzni ezekkel a fennhéjázó mozdulatokkal, amin persze úgy is átlátott.
Rajtam könnyű szarvasbőr nadrág és ing volt, könnyű erdőjáró csizmával, ami halk és könnyű járást biztosított. Hosszúkás zsákom, melyeben többek között kámzsás köpenyem volt, keresztbe volt vetve a vállamon, ahogy íjam és a tegezem is. Derekamon öv ölelt körül, rajta vadásztőr, kulacs és pár kisebb tasak, amiben tűzgyújtó szerszám, és pár szárított gyógynövény pora pihent.
- Azt meghiszem, pedig én már akkor is kipécéztelek magamnak, de időt hagytam neked, hogy észrevegyél és hagytam magam szép lassan elcsábítani. – vigyorogtam felhőtlenül a szemébe, miközben azért végigszalad pillantásom karcsú alakján.
Ugyan olyan felkészült volt az utazásokra, mint én. Tudtam, hogy jobb és kitartóbb társra sosem támaszkodhattam, mint ő, így nyugodtan róttam tovább a város főtere felé vezető utunkat, ami az első találkozásunk színhelye felé vitt, szándékaim szerint.
A főtér felé közeledve azonban láthatóan nőni kezdett a tömeg és mind egyirányba tartott és nem kellett sokat várni arra, hogy a szemünkbe ötöljön a nép fölé magasodó bitófa, ahol egy vörös hajú, élénk és okos tekintetű legényre várt a szélkakas szerepe. Hallhatóan nem nagyon akarta, hogy a szél csapkodja össze a bokáját.
Míg átverekedtük magunkat a bámészkodókon, kivettem pár pletykálkodó szavát, így mire közelebb értünk, már tudtam egyet és mást.
Meglepődtem, amikor Lash feladta a mindig csendben szemlélődő és a háttérbe húzódó szerepét és felkiáltott mellettem, de csak egy pillanat kellett, hogy tudjam mi váltotta ezt ki.
- Óóóó……Igen! Igen! – kaptam fel én is a szót. – Van rá valami bizonyíték, hogy ő az a tolvaj? Nem csak az a baj, azért ő a vádlott, mert félvér?
Talán nem volt szerencsés ezt így kimondani, de valamit ki kellett találnom, hogy húzhassuk az időt.

Egyre jobban belekeveredtek abba, ami nem a ti dolgotok.
Az emberek már egyre jobban érezték magukat, hogy végre akasztanak és előbb Lazy pofátlankodik bele, de mégis Viridiel kérdésére válaszol egy alacsony, tömzsi hölgy fejkendőben.
-Sok bizonyíték van. A fiam látta kimászni az ablakon, a zsebében meg megtaláltuk az ellopott eljegyzési gyűrűmet.
* Ez még a modern bíróságon nem perdöntő bizonyíték, noha azért őrizetbe veszik az embert és a legenyheszívűbb bíró is azért előzetes letartóztatást engedélyezne. Hiszen fennállna a törvényi követelmény, a bűnismétlés és a bizonyítási eljárás meghamisításának veszélye. JAJ, meg az alapos gyanú...
-Akasszuk fel! -ordítja egy magáról megfeledkezett ember a tömegben.
* Érezhetően ellenetek is fordult a közhangulat egy fél perc alatt. Viridiel pedig sokat tett ezért.

Egy lemondó sóhajtással forgatja meg a szemeit, amint Viridiel látványosan végignéz magán megjegyzése hallatán, és ha tehetné, még legyintene is egyet, szinte már hallhatóvá téve a szót: tipikus. A reményteleneknek szánt félmosollyal figyeli a férfit, hitetlenül megingatva a fejét, folytatva átlátszó színjátékukat. Lassan már inkább a hencegő hercegének kéne hívnia, nem a hősének, sőt, most, hogy így eszébe jut... Egy ilyen esetben később biztosan megejti.
A válaszát hallva szinte leesik az álla. Összeráncolt szemöldökkel fordul felé, kutatva a szemeit, hátha felfedezheti benne azt a halvány szikrát, ami meggyőzheti arról: vicc az egész. Egyszerűen nem akarja elhinni, hogy ez így történt, hiszen mégis hogyan tudhatta volna, hogy ez ennyire jól fog alakulni? Jóformán sehonnan, hiába az elképzelés, hogy Természet Anyának köszönhetően nagy valószínűséggel előző létükben is találkoztak. Felfoghatatlan mindez a számára, és nem is akarja elfogadni ezt a kijelentést. Az meg már csak tetézi az egészet, hogy Viridiel hagyta, hogy ő csábítsa el - nem fordítva kellett volna ennek történnie? Vagy legalább kölcsönösen? Viszont ha ez valóban így volt, akkor szándékosan csinált mindent? Mert akkor elég jól leplezte céljait, talán túl jól is, mert egyáltalán nem érezte, hogy a személyisége ellen ment volna bármelyik cselekedete. Ráadásul nem úgy volt, hogy Viridiel sem vágyik semmiféle szerelmi afférra, mert csak megőrjítené az aggodalom? Emlékszik ám rá! Mindezt összevetve eléggé bizonytalan lábakon áll a kijelentése, persze azt is be kell ismernie, hogy nem tudhatja, mi is jár pontosan a másik fejében, továbbra sem gondolatolvasó, csak gondolatokban kommunikáló.
Mivel nem talál arra utaló jelet, hogy mindez csupán egy tréfa lenne, már szólásra is nyitja a száját, ám ahogy a férfi tiszta, barna, boldogságtól csillogó pillantását figyeli, elfelejti a szavakat - már megint, az elmúlt időszakban... Meg nem mondja, hanyadszorra már. Pedig már a nyelvén volt! És már fenyegetőn meg is emelte a kezét, és annyira, de annyira felkészült arra, hogy most jól odadörgöl valamit az orra alá!
Végül a visszahúzódás mellett dönt, makacsul rántva oldalra a fejét, kezét kimérten engedve le, vissza köpenye részbeni takarásába.
- Erre még visszatérünk - motyogja enyhe pírral az arcán, ahogy megszavaz az elhangzottaknak egy kis valószínűséget, és talán a futárnak is elég egyértelmű, mi is történt. Kellemesen, mégis zavarba ejtően bizsergeti a tudat, hogy egy ilyen odaadó és tisztelendő személy felfigyelt rá, a tisztátalan kor...
Az már a múlt - figyelmezteti magát, de csodálkozása megmarad. Igyekszik minden tőle telhetőt megadni a férfinak, de még mindig nem hiszi, hogy elegendőt tett volna, hogy kiérdemelje a kapcsolatukat, ennélfogva furcsállja is, hogy ennyire vágyódik a közelségére. Vagy talán túl sokat várna el magától?
A főtéren ő maga is meglepődik viselkedésén, ugyanis sose szerette a feltűnést érthető okokból kifolyólag, ám ezt most muszáj hátrahagynia. Biztosan nem fogja megbánni, hiszen legrosszabb esetben legalább megbizonyosodhat arról, hogy bár egy vörös hajú félvért találtak, nem az ő régóta keresett gyermeke. Őszintén szólva most sem ad neki túl sok esélyt, hiszen egy csodával egyenlő lenne, ha annak a csecsemőnek valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva sikerült volna életben maradnia és felnőnie, nem rabszolgasorba kerülnie. Még azt is képes lenne megbocsátani neki, ha gyilkossá vált volna a két évtizednyi élete alatt, és legjobb tudása szerint próbálná más útra téríteni. Nem lehetnek annyira rosszak a körülmények, hogy valakit végleg elrontsanak, és a sötételfekkel is ugyanez az elképzelése, noha a bányában tapasztaltak után lehet, megkérdőjelezné ezt. Sőt... Még a pokolból való visszatérésükkor minden más lénynek az épségét is kétségbe vonta, az emléktől pedig keserűvé válik a szájíze, gyomra összeszorul. Nem akarja, hogy egyelőre egyetlen leszármazottja javíthatatlanná romoljon, és hirtelen elönti őt a végtelen aggodalom a félelem mellett. Egyre kevésbé tudja eldönteni, miben lenne érdemes és miben is akar hinni, úgy emésztik fel a kétkedő gondolatok és elméletek, aztán Viridiel hangja rántja ki az egyre rosszabb képzetekből.
Pillanatnyi meglepettséggel néz rá, és megenged egy halvány, hálás mosolyt felé. Még nagyon furcsa, hogy a férfi itt tartózkodik mellette, ennyire közel hozzá és a nap minden percében támogatja és segíti. Bár már egy ideje igencsak szoros kapcsolatot ápolnak, az eddigi találkozásaik leginkább nyugalomban és zavartalanul történtek, és ő maga is félrevonult idáig, hogy magában gondolja végig a helyzetet. Persze az érzéseit nem tudta megtagadni és nem is fogja, nincs értelme, egyiküknek sem tenne jót, ő pedig nem akar fájdalmat okozni, főleg nem a futárnak. Egy életre elég volt a sebekből.
Ha nem ígértette volna meg magával is az elején erős érzelmi kötelékük kifejezésének elnyomását, bizonyára Viridielhez bújna, most azonban megállja, mereven és feszülten bámulva a nőt, akinek szavait nem akarja elhinni - vagy inkább nem érdeklik. Ahogy a hosszú másodpercek telnek, úgy erősödik benne a vágy, hogy kideríthesse a félvér származását.
- Nem lehetne valahogy ezt...? - kezd bele a kérdésbe, ám ahogy egy másik alak a tömegből felszólal, a vér is megfagy az ereiben. Hirtelen kifutni látszik alóla a talaj, de még biztosan áll a lábán valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, nagyra nyílt szemekkel keresve a tömegben az akasztásra való vágy ismételt elindítójának.
Hogy lehetnek ilyenek az emberek? - fut át rajta a kérdés újra és újra, egyre haragosabban és kétségbeesettebben, mélyítve azt a mocskot, amit eddig is gondolt az őket körülölelő és befogadó világról. A torka és gyomra összeszorul, rettegve pillantva a félelfre, kinek vörös haja megbabonázza a reménnyel. A szíve félelemtől zakatol, a fülei zúgnak, és észre sem veszi, hogy légzése is hisztérikusabbá vált.
Mi van, ha ő az? Mi van, ha ő az, és a szemem előtt fogják felakasztani? Mi van, ha végre húsz év után itt van előttem? Nem veszíthetem el azonnal!
Tisztában van vele, hogy szavakkal nem ér semmit, mi több, talán cselekedettel sem, másodszor is megbukva ezáltal anyaként. Nem hagyhatja ugyanakkor mindezt ennyiben, muszáj valamit tennie, mert akkor egy örökkévalóságig emészteni fogja őt a bűntudat és a kétség, hogy talán a saját vérét hagyta pusztulni.
Önkéntelenül mozdul, átfúrva magát a tömegen, ha kell, némileg nagyobb erővel nyomulva, hacsak Viridiel meg nem állítja, ám akkor rögtön ingerülten követelni kezdi szabadulását.
Nem tehetik meg ezt. Nem vehetik el újra és újra tőlem.
- ITT NEM LESZ AKASZTÁS! - kiált zihálva a félelf elé állva védelmezőn, baljával hirtelen kicsapva, egy félkörívet leírva vele, mintha csak azt akarná mondani: takarodjon mindenki más, aki ártani akar. Néz, de nem lát, elvakulttá vált a reménytől és a szorult helyzettől, amit fokoz tekintete nedvessége, könnyei pedig lassan megindulnak, még mindig emlékezve az elszakítás fájdalmára, melynek frissülése és újabb megtörténésének lehetősége teljesen kifordítja önmagából.

Egy idősebb fejkendő nő azonnal mész a válasszal, ami nagyon is egyértelműnek tűnik, hogy akik hallják máris bűnösnek kiáltsák ki a kölyköt.
Ha életemet egy kis faluban töltöttem volna, talán én is hajlanék ezen bizonyítékok feltétel nélküli elfogadására, azonban nem kevés tapasztalattal és világjárással a hátam mögött már azt mondom, hogy nem kell elsietni a dolgot.
Persze azt látva, hogy Lash mellettem mennyire az érzelmei hatása alá került, amit nekem, aki nap, mint nap csüng az arcvonásain és minden rezdülését számon tartom, nem nehéz olvasni a hol elsápadó, hol kipiruló arcról, a meg-megfeszülő izmok játékából.
Akkor is kiállnék mellette, ha magam is láttam volna a bűntényt, mert nem tehettem ki annak, hogy ne ismerje meg ezt a fiatal legényt és tisztázhassa, tűzvörös haja és félvér kiléte az elveszett gyermekét takarja vagy sem.
Szavai is ezt a kérést erősítik meg, a vágyat, hogy megakadályozza az ítéletet és ebben segíteni fogok neki csak meg kell találni a módját………
-Akasszuk fel! - ordítja fel a bitófa körül álló arctalan tömegből valaki és ez annyira jellemző az emberekre. Így a legkönnyebb hergelni az amúgy is izgatott lakosokat, akiknek ez az akasztás egy kis izgalmat hozhat az életükbe.
El fog a düh egy pillanatra, hogy ennyit számít nekik egy fiatal élet, de azonnal belém csap a félelem is, hogy ez vajon, miként hat kedvesemre.
Egy röpke időnek tűnik csak, amíg meglátom, ahogy kitágulnak a pupillái és talán egy pillanatra meg is szédül és én azonnal közelebb lépek, hogy megfogjam a karját.
- Ne……semmi baj…..megold…………………
De azt hiszem meg sem hallott engem. Olyan hirtelen indul meg és söpör félre mindenkit a fiúhoz vezető útjából, hogy nem tudom visszatartani.
Kiáltása még a falu végén is biztosan hallatszik, így valószínűleg eléggé meglepi a népet addig, amíg magam is mellé lépek és felemelem a kezem, hogy csillapítsam a kedélyeket.
Persze egy perc kétségem sincs, hogy ha kell kiverekedjük magunkat innen, mire összekapják magukat, de remélem a szó is elég lesz.
- Várjatok! Én az elf király futára vagyok és épp diplomáciai küldetésen vagyok! – talán ez elég, hogy egy kicsit visszafogja őket, míg megpróbálom meggyőzni őket. – Ez a kölyök még az élete elején tart és nem gondolnám, hogy egy olyan végleges dolog, mint az akasztás, nem érdemelné meg, hogy minden oldalról körbe ne járjátok a történetet. Sok felé jártam már és higyjétek el nekem, tudom, hogy nem szabad az első hallásra és látásra mindennek hitelt adni. Ki lett vizsgálva az ügy az ítélet előtt? Nem képzelhető el, hogy a megkárosított néne fia, haragudott a kölyökre és csak bajba akarta keverni? Mit mondtok?
Feszült vagyok, de már sok küldetést végig csináltam és sokszor kellett kidumálnom magam, talán most is sikerül és addig sem akasztanak fel senkit…….

Ki tudhatja, hogy mit mondtatok egymásnak az elcsábítás előre kiterveléséről a főtér előtt? Leginkább ti ketten.
Ám a város központjában egyre biztosabban mennek a dolgok. Lazy egész az emelvényre feljut lendületével, mellyel meglepi elsőre a népet. Ám hamar bekiabál megint valaki.
-Nem lehet, hogy a cinkostársa a csaj? Hiszen ő is csak elf. Nézzétek, mennyire hasonlít az arcuk!
* Ketten a lábad után nyúlnak odalentről, hogy markukba kerítsenek és nehogy mindenki szeme előtt elszökjél hirtelen. Ám a vádlott mellett álló két katona is azonnal ugrik és megpróbálják alabárdjukkal az esetleges verekedést megakadályozni köztetek. A fiú pedig oly szeretettel néz rád, mint a jó gyerekek az anyjára.
Más fronton viszont kudarcot vallottak a strázsák. A fejkendős asszony ököllel esett Viridielnek, amint hazugsággal megvádolta a szeme fényét. Minden más mondanivalódat az összes ember mintha meg sem hallotta volna. Egyetlen kivétellel, aki melletted halkan motyogva veti fel, hogy itt már eleget bizonyítottak az enyveskezű ellen, ám neked a szavaidat érdemes lenne.
A rokonok igyekeznek közbeavatkozni és fél kezükkel hátrébb húzni az anyatigrist maguk mögé, miközben a másikkal megpróbálnák eltalálni az arcod. Ők is sérelmezik, amivel a tanút megvádoltad.
Mesélőként nem igazán láttam, hogy mit csinált ez alatt a félelf kölyök a nézésen és a hallgatáson kívül. Túlságosan sokat kellett figyelnem a kialakulófélben lévő bunyókra.

Valóban nem hall meg semmit, ahogy gondolatai teljes egészét lekötik a védelmezés és menekítés akarata és a lehetőségeinek keresése. Csupán ez az, amire figyelni képes, mintha minden más tudás egy pillanat alatt elpárolgott volna, kezdve a türelmes és higgadt kommunikációval és mérlegelt cselekedetekkel. A járható és használható tettek igencsak csökkentett száma nem hagy neki sok választást, mint ahogyan a szituáció maga sem, a sarokba szorultságtól pedig egy egyszerű ösztönlénnyé válik, aki csupán védelmezni akarja utódját bármi áron, és mindössze a barát és ellenség megkülönböztetésére képes. Drasztikus változás ez a korábbi felépített és tűnődéssel kialakított események után, de az állatias védőösztönökön kívül nem reagál semmi más, ahogy az őrjítő féltés és a veszteségtől való hatalmas félelem megbéklyózza. Védekeznie kell a végső kétségbeesés ellen, mely csupán úgy válik kivitelezhetővé, ha háttérbe szorítja akár akaratlanul is azt az oldalt, ami fogékony ezekre a hatásokra. Valahol tudja, hogyha hezitál, mindennek vége lehet.
Leginkább talán valóban egy vadállathoz lehetne hasonlítani, mely mindenével és utolsó csepp véréig védelmezi kölykét, legyen ő maga bármilyen fizikai és szellemi állapotban, éppen ezért észre sem veszi a könnyeket és a belülről maró ürességet. Izmai megfeszülnek, felkészülten áll bárminemű támadásra, mintha egész lénye arra éleződne ki, mikor kell ugrania. Tekintetével már nem a vonásokat vagy a személyiségeket keresi, hanem azt kutatja, melyik mozdulatban van ellenséges szándék, és csupán azt engedi magához közel, akinek minden mozzanatából az ártatlanságot vagy ártani nem akarást érzékeli, senki mást. Viridielre éppen ezért rá sem néz, még a legmélyebb és legkevésbé tudatos oldalán is tisztában van azzal, hogy nem kell tartania tőle, és számtalanszor bizonyította már bajtársiasságát és hűségét, ami bizonyára csak fokozódott szerelmük kialakulásával. A férfi mondandója mindennek ellenére nem tudatosodik benne, csupán hallgatja megnyugtató hangját, közben tekintete mindvégig cikázik egyik mozzanatról a másikra, veszélyt keresve és szimatolva, egyre látványosabban véve fel egy védekező pozíciót. A fegyver előrántása eszébe sem jut egy pillanatra sem - azzal végképp elúsznának a lehetőségeik, melyekből így sincs kellően sok.
A baj pedig hamar kiüt; amint kezek nyúlnak felé, reflexszerűen tapos rá az egyikre ingerülten, sarkát durván belenyomva a kézfejbe, majd kihátrál, mielőtt elkaphatnák. Az őrök mögé bújik, tartása továbbra is feszült, ahogyan nézi az egyre agresszívabbá váló népet, ám hátrapillantva úgy érzi, mindent megért. Az a tekintet... Húsz éve erre a pillantásra vágyott, és annyira félt, hogy másként fog alakulni, annyira rettegett, hogy megvetéssel fog telni. Legszívesebben zokogva vonná magához, teljes mértékben beleringatva magát a hitbe, hogy megtalálta régen elvesztett utódját, de tisztában van vele, hogy erre most nincs lehetőség. Nem állhat meg, tennie kell azonnal valamit annak érdekében, hogy megmenekülhessen.
Ha nincs további őr, akkor egy szó nélkül ragadja meg a karját, hogy húzva maga után elrohanjon, azonban mielőtt ezt megtehetné, villámcsapásként éri, hogy másvalakit is meg kell védenie, aki ugyanolyan fontos a számára, mint a gyermeke. Őrá is ugyanúgy vigyáznia kell, hiszen elvesztésével ő maga is elbukik. Végül mégis fegyvert ránt, ha esetleg a félvért megkötözték, és gyorsan elvágja a köteleket.
- Éjszaka találkozzunk a város határán, addig vigyázz magadra - suttogja, és indításként meglöki a vállát, ő maga pedig egy kisebb kerülővel rohan Viridielhez, ügyelve arra, hogy egyetlen ujj se akaszkodjon bele ruházatába vagy ragadja meg úgy, hogy képtelenség legyen a szabadulás.

Úgy tűnik, hogy itt a faluban ugyan csak elfajultak ahhoz az események, annyira vért akarnak az emberek, hogy semmiféle észérvet nem hajlandók elfogadni, de legalább átgondolni sem, pedig semmi mást csak egy kis időt kérek és egy tisztességes kivizsgálást.
Nem tudom miféle település ez, ahol ennyire gyűlölik az elfeket, hogy már az is a bűnösség egyik bizonyítéka számikra, hogy melyik fajhoz tartozunk.
Már a kis beszédem utáni bekiabálás a tudomásomra hozza, hogy itt nem fogok diplomataként jól szerepelni, főleg nem úgy, hogy kedvesemet is veszély fenyegeti, a falusiak közül már páran a kezüket emelik, hogy őt is megfogják és a történtek és a közhangulat után el tudom képzelni, hogy vele sem bánnának kesztyűs kézzel, az ítéletük már megszületett és mi itt csak kívülállók és bűnösök lehetünk.
Ösztönösen kapom el a fejem a harcias öregasszony, aztán az azonnal mellé álló társainak közeledő ökle elől, hiszen ha harcra kerülne a sor nem ellenfelek nekem, de mivel nem akarok fegyvert rántani és a mondás is jól tudja, hogy sok lúd disznót győz, nem maradjatok a tömegben.
Gyorsan szétlökdösöm a körülöttem állókat és míg az őrök a Lash-t az emelvényről lerángatni akarókkal tusakodnak, én is felpattanok az emelvényre, hogy onnan nézzek körül, mit lehetne tenni, hogy épp bőrrel kerüljünk innen ki…..mind hárman.
Mert az a lány ádáz tekintetéből látom, hogy innen nem fogunk elmenni a kölyök nélkül.
Nem tudom, hogy az a vöröshajú, félelf fiú tényleg Lash gyermeke-e, de ez most úgy vélem lényegtelen. Egyébként sem hagynék itt senkit egy ilyen elvakult embertömegnek, akiket nem az igazság, hanem egy ember halála szórakoztat.
Próbálok úgy állni, hogy kedvesem úgy tudja elvágni a fiú kötelékeit, hogy az ne nagyon tűnjön fel, mert nagyon úgy néz ki, hogy futva és harcolva fogunk innen kijutni.
Mikor Lash előhúzza a fegyverét én is lekapom az íjat a vállamról és arra a férfira fogom, akinek a kinézete valamiféle előljáróra utal, miközben kedvesemnek odasúgom.
- Menjetek, át a falun és tűnjetek el az erdőben. Megyek utánatok, csak nyerek egy kis időt és ne aggódj Lash, ezek falusiak, nem képzett harcosok.
Utána pedig hangosan kiáltok, hogy mindenki hallja.
- Ha valaki közelebb jön, akkor ő lesz az első, aki nyilat kap. Oktalan állatok vagytok tán, hogy megrészegedjetek a halál illatától? Nem érdemel halált egy épp csak a siheder korban lévő kölyök, még ha lopott is. Vizsgálódni kell és aztán ítélkezni, ls ha bűnös is, akkor is inkább csak elzárni, hisz még előtte az élet, megjavulhat. De ti vért akartok, ezért hát megkapjátok, ha kell. - mondom dühösen és egyben elkeseredve.
Remélem Lash-ban a gyermeke megmenekítése most felülírja az én védelmemet és tényleg elfutnak. ÉN sem szándékozom maradni, ha elég időt adtam nekik, akkor hátrálni kezdek arra amerre ők is mentek.

/Userrel egyeztetve/


Már megint ketten kettőt mondtok egymásnak, de szerencsére elég jól összeszoktatok, hogy már nem fagytok le és vitatkoztok ki meneküljön előbb. De ne siessünk!
Ahogy a hátra kötözött kezű fiút megfordítod, talán meglepődve tapasztalod, hogy a vita eldurvulása közben rég kioldotta a csomót. Csupán színleli azt, hogy még mindig nem szabad a keze.
Ahogy meglököd, a lábak között kúszva-futva cselezi ki egyik dühös embert a másik után. Te pedig szedd össze magad, ha követni akarod Viri terve alapján, mert téged is megpróbálnak feltartani. És nem vagy ilyen ügyes kölyök.
A futár pedig saját kardja helyett legfeljebb csak egy egyszerűt hord és a családjától örökölt íját. Amint megfenyegeted az elöljárót, az eddig a tömeget visszatartani igyekvő őrök feléd szegezik a fegyvereiket. A hosszú szálfegyverek egy pillanat alatt fordulnak és a biztonságos távolba tartó népből nagyon közeli fenyegetés válik.
Bár időt nyersz Lazyéknek, de a katonák tekintetében látod, hogy nem sok módod lesz innen elmenni. Vagy harcolsz vagy hamarosan börtönbe dugnak.

A fiú hamarosan lerázza az embereket és a sikátorokon át rohanás hosszú útja után egy düledező vályogház rozoga ajtaját megfogva, fél lábával az egyetlen lépcsőfokra fellépve fordul vissza a nőhöz, ha még mindig sikerült követnie.
-Itt lakik az anyám. Köszönöm a segítséget. Most már minden rendben lesz.

Viridiel több-kevesebb biztonsággal átverekszi magát az embereken, felpattanva mellé, amitől rögtön némileg megnyugszik. Szinte már ösztönösen nyúl aztán tőréért, és igencsak furcsa realizálni ilyen körülmények közt is, hogy nincs meg jobbja, amivel talán még egyszerűbben oldozhatná el a félelfet, de így sem panaszkodhat. Óvatosabbnak kell lennie ugyan, hogy ne sérüljön meg, illetve nem tudja tartani a csuklókat, de ez minden, a kötél ugyanúgy leesik attól, hogy...
...a félvér már eloldotta magát...?
Magasra ugrik a szemöldöke, ám mielőtt még engedné magát összezavarodni és értetlenkedni, a férfi suttogni kezd. Nagyra nyílt szemekkel fordul felé, hogy ellenkezzen, de mintha csak számított volna rá, szünet nélkül folytatja a megnyugtatással. Pár másodpercig aggodalmasan vizsgálja szerelme vonásait, és láthatóan nehezére esik hátrahagyni őt - egy külön próba ez a számára. Hátat fordítani annak, akit az egyik legjobban védene, és hiába ad nekik időt, tudatosan téve mindent, annyira nehéz...
- Azért vigyázz magadra, jó? Sose lehet tudni - néz kérlelőn társára, egyben féltőn is. - Ha bármi baj van, azonnal üzenj - mozdulna rögtön, hogy egy gyors, de annál szenvedélyesebb csókot követően tegyen eleget a férfi kérésének, ám megtartja későbbre hálájának és szeretetének kifejezését. Muszáj, hiszen most nem Awyris különféle pontjain rejtőzködnek a buja növényzet közt egymagukban, hanem egy háborgó embertömeg előtt tartózkodnak, az idő pedig sürgeti őket.
Alsó ajkába harap, azzal megragadná a félelf karját, de ő megy magától is, méghozzá sokkal gyorsabban és ügyesebben, mint ahogyan azt feltételezte. Minden erejét és tehetségét össze kell szednie ahhoz, hogy képes legyen lépést tartani vele, és még ha nehéz is, kellő koncentrációval és odafigyeléssel sikerül némi lemaradással a nyomában maradnia, mely egyre könnyebbé válik, mikor már a sikátorok közt haladnak. Gyomrában ugyanakkor a kialakuló görcs egyre erősödik, hogy talán rosszul döntött, valamint lelkiismerete sem nyugszik, hiába ajánlotta fel a futár ezt a lehetőséget, túlságosan félti ahhoz, hogy nyugodt szívvel engedje át a konfliktus középpontjába. Az aggodalom emészti, valamint a rémképek, hogy talán ezzel a délosi eset megismétlődik, noha bízik benne, hogy ő is sietősen és a lehető legkevesebb sebesüléssel és harchelyzettel megoldja a helyzetet. Mindennek ellenére kész arra, hogy visszaforduljon azonnali segítségnyújtás esetén, még ha tudja is: fél kézzel és természetmágia nélkül semmit nem ér.
Gondolatai a lehetséges végkifejletek közt járnak, mikor aztán megérkeznek bizonytalan célhelyükre. Zihálva dől előre, baljával térdén támaszkodva, a tüdeje szinte kiszakad, de mit sem számít, hiszen itt van a...
- Mi...? - suttogja zavarodott kétségbeeséssel, hirtelen kapva fel a fejét a félvérre, miközben úgy érzi, az összes ereje elszáll. - Édesanyád...? - Megremeg a hangja, mikor ezt az egyetlen szót kimondja, és mintha ezzel egy tőrt forgatnának meg a gyomrában. Sose hitte volna, hogy ez a szó lesz az, ami egyszer belső világát fogja súlyosan megroncsolni, a helyzet tudatosításával pedig elképesztően bolondnak tartja magát.
Elkeseredetten mosolyodik el, miközben felegyenesedik, figyelve a másikat, akiről legalább kiderült, nem a saját vére. Hiába számított erre a fordulatra, valahol nagyon reménykedett, és ezek az ábrándok váratlanul és fájdalmasan törnek apró darabjaira, melytől legszívesebben összekuporodva zokogna Viridiel ölelésében. Maga se érti, miért engedett az önhitegetésnek, elvégre semmi esélye nem volt annak, hogy valamilyen csoda folytán ő lenne a gyermeke, hiszen ő már meghalt. Egyedül semmiképpen sem élhette túl a vadonban, így hát hogy másképp is alakulhatott volna az általa adott első életnek a sorsa...?
- Akkor... Akkor vigyázz magadra és... légy jó... - próbálja összeszedni a szavakat, és minden erőfeszítése ellenére is biztosan látszik rajta a csalódás és az általa okozott összetörtség. Még int egyet, azzal sietősen veszi az irányt a sikátorok és épületek felé, hacsak meg nem állítják, hamar eltűnve, hogy aztán letelepedjen az egyik üres és szűk utca egy házfalánál, esetlenül és bénán meredve maga elé. Gyűlöli a reményt, ami képtelen meghalni benne, hiába fogadta már el, hogy elveszítette végleg a gyermekét. Még mindig dolgozik benne a vágy, hogy újra és újra padlóra kerüljön, mi több, az események alakulása miatt a semmiért került veszélybe Viridiel is. Ha vele is valami történik...
Dühösen csap a kikövezett útra ökölbe szorított kézzel, fogait csikorgatja, majd szenvedve dől előre, átkozva magát gyengeségéért és naivságáért.

Nem is tudom elmondani, hogy mekkora kő esett le a szívemről, amikor Lash nem állt le vitázni velem azon, hogy marad és majd ketten oldjuk meg, hanem egy röpke hezitálás után beleegyezően szól.
A csók elakasztja a lélegzetem és egy pillanatra megremeg a kezemben az íj, de aztán erőt veszek magamon és visszaveszem a fenyegető tekintetem, különben elveszítem azt a kis előnyt is, amit ezzel nyerhetünk.
Fél szemmel látom, hogy a fiú olyan, mint egy kis gyík és nem okoz neki gondot kijutni a tömegből, azonban Lash-nak már nehezebb dolga van, de végül is eltűnik a házak között a kölyök után.
Megkönnyebbült sóhajom azonban a torkomon akad, ahogy az őrök felém fordítják a fegyvereiket.
A tekintetek, melyek rám szegeződnek nem barátságosak, de én sem most kezdtem a szakmát.
- Azt hiszem, ez a kis vesszőcske, hamarabb ér célba, mint hogy egy lépést is tehetnétek felém. – hívtam fel a figyelmüket a logikus tényre.
Mondjuk azt nem tudtam mennyire kedvelik a fickót, lehet, hogy még örülnek is neki, ha kiiktatom, az nagy pech lenne.
Hogy segítsek a patt helyzet megoldásán és végre eltűnhessek én is társam után, elengedem a nyilat, ami leviszi a férfi kalapját és míg ezzel vannak elfoglalva. az íjat megsuhintva kiütöm egy széles félköríves csapással az őrök lábát, aztán nyargalok a faluból kifelé, arra amerre Lash-ék is eltűntek.

A futár ellövi a nyilat és ezzel fegyvertelenné is válik. Helyesen tette, hiszen előtte is látta a bakákon, hogy sem sakkban tartani, se utat követelni nem tud a városi képviselő életével fenyegetve.
Mielőtt új vesszőhöz nyúlna, már lefogják a kezeit és földre teperve és a börtönbe vonszolva falból kiálló vasláncok kattannak a csuklóin. Ezt még az őrök lábára mért csapás sem állította meg. Ám most vitázni sem hajlandóak vele.
-Itt maradsz, amíg nem döntenek a sorsodról.

Lazy pedig hiába várja őt a városfalnál. Igaz, nem is biztos, hogy várni fogja, ha időközben telepatikus üzenetet kap arról, hogy baj van.


/Bocsi, jelenleg tartalmasabb mesélő nem jut eszembe, hiszen minden más a cselekedeteitektől függ./

Természetesen eszem ágában sincs bántani senkit, csak egérutat akarok magunknak, ezért az előljárónak a haja szálát sem fenyegeti veszély, amikor a nyíl elviszi a kalapját. Viszont utána már nincs egy pillanatnyi maradásra sem időm, azonnal cselekszem és igyekszem az őröket hatástalanítani és késleltetni azzal, hogy leverem őket a lábukról. Egy esésen kívül nekik sem esne bajuk.
Ám valószínűleg rosszul mértem fel az esélyeimet, amikor bíztam a gyorsaságomban és a váratlanság erejében, mert hamarabb a nyakamon voltak, mint, hogy leugorhattam volna az emelvényről.
A következőpillanatban már arccal a padlón heverek és karom a hátam mögé csavarva, amire aztán iziben béklyó kerül.
Pár kék folttal és dühös őrökkel gazdagabban, a falu tömlöcében kötök ki, miközben alig térek magamhoz az események ilyen gyors fordulásától, hiszen nem gondoltam, hogy ilyen rátermett őröket foglalkoztat a falu.
- Azt hiszem nem sok választásom van. – nyögöm a katona után, aki még utoljára ellenőrizte, hogy a bilincsek megfelelően fognak-e és nem lazultak-e meg a falban.
~ Lash, …..kicsit később érkezem. Eszetekbe se jusson mutatkozni, kicsit felhergeltük a kedélyeket. ~
Üzentem a lánynak, mert nem szerettem volna, ha mérlegelés nélkül iderohan és közben bajba sodorja magát és a megtalált fiút.

Nem tart sokáig a tétlen vergődés és önmaga szidalmazása, ugyanis Viridiel gondolatai hamarosan elérik őt. Felkapja a fejét, ám már saját beceneve elhangzásával sejti, hogy valami nagyon rosszul alakult, a következőkkel pedig ez be is igazolódik. Gyomra erős görcsbe rándul, hirtelen állva fel, riadtan meredve maga elé, miközben az önhibáztatás felerősödik, és a vádló szavak szinte ostorként csattannak tudatában.
~ Nem esett bajod, ugye? Hol vagy? ~ érdeklődik azonnal, maga körül minden baljós árnyékra figyelve, rohamos tempóban építve ki ismét az óvatosságot, amit a futár társaságában - nagyon rosszul - leengedett. ~ Azonnal megyek érted, nem hagylak egyedül ~ jelenti ki határozottan, már indulásra készen, ám addig nem mozdul, amíg egy pontos helyszínleírást vagy útvonalat nem kap. Tudja, hogy a főtérre visszamenni nem lenne tanácsos bizonytalanság esetén, ugyanis akkor biztosan az összes kéz őt szorongatná, így veszteg marad addig, ameddig szükséges, de nem tovább. ~ Annak a fiúnak úgyis van anyja, visszakísértem, és el is köszöntünk. Továbbiakban biztosan megoldja a gondjait ~ teszi hozzá, igyekezve legyűrni a keserűséget és csalódottságot, helyette megacélozva magát. ~ Mondd, hol vagy, macskaként megtalállak, nem hagylak mások kezei közt ~ ismétli meg még egyszer kérését, de ha a férfi ellenkezik, nem átall vitába elegyedni vele, tovább és tovább erősködve, előállva minden észérvvel, amije csak van, hogy meggyőzze a futárt.

Főhősnőnk nehéz léptek ütemes csattogását hallja az egyik sarkon túl. Összetéveszthetetlenül a katonaság hangolja össze egyedül még futás közben is a lába mozgását. Legalább is az embereknél ezt több helyen megfigyelhette. Odahaza az apja semmi ilyet nem követelt meg, ahogy nem is sok minden mozdítaná a dolgot Awyrisban erre felé. Hiszen jóval ritkábban harcolnak alakzatban, inkább a fák lombjai között futva vagy a növények takarásában az észrevétlen közlekedésre edzenek.
Nincs sok új a Nap alatt, hiszen kényelmesen hátra dőlve várom meg, hogy megbeszéljétek a további teendőket. Macska alakban egyelőre Lazy teljes biztonságban lesz, mindig akad olyan zúg, ahol a tekintetek elől rejtve átváltozhat és tovább beszélhet szerelmével gondolatok útján.

Akármennyire is levert (és elvert) vagyok, azért sejtettem, hogy nem lesz egyszerű meggyőzni kedvesemet, hogy hagyjon hátra engem, de reménykedtem benne, hogy a fiú eltereli annyira a gondolatait, hogy most az egyszer nem az én jólétem határozza meg a cselekedeteit.
Azonban szinte azonnal érzem az aggódást a telepatikus üzenetben, még látnom sem kell hozzá.
~ Hát……bezártak, de nem esett….bajom. ~ böktem ki végül, mert úgy is megérezte volna, ah hamukázok. ~ Ne gyere ide, mert te is bajba kerülhetsz. ~ ráztam meg a fejem, bár tudtam, hogy nem látja . ~ Ha kivisznek innen, akkor én is átváltozom. Mire észbe kapnak, már nem leszek sehol. Tudom, hogy macskaként szinte láthatatlan vagy, de ne feledd, három lábbal azért nem vagy olyan gyors. Ne kockáztass, megoldom. ~ folytatom szelíden győzködve.
Megdöbbent, amit a fiúról mond és el tudom képzelni mit érezhet most, még a saját bajomról is elfeledkezem hirtelen.
~ Biztos, hogy az anyja? Az édesanyja? Nem lehet, hogy csak meg akart tőled szabadulni, hiszen nem tudta mit akarsz tőle? Lehet, hogy csak valami rokon, vagy nevelő…..Jaj, édesem, annyira sajnálom. ~
Önkéntelen megrántottam a bilincseket, annyira szerettem volna most magamhoz ölelni és megvigasztalni.
~ Hamarosan veled leszek és ki fogjuk deríteni, csak ne keverd magad bajba te is, ha már nekem nem sikerült. ~ küldtem felé sokkal vidámabban a balsorsom feletti érzéseimet, mint amennyire a helyzet engedte, de szöktem már meg, ennél nehezebb helyzetből is.

~ Tehát nagy bajod nem esett ~ vonja le azonnal a következtetést, felkapva a fejét a körülötte lévő, összhangzó léptek zajára, a falhoz húzódva, egy darabig hallgatózva. Jobbnak látja, ha elindul valamerre, így köpenye csuklyáját a meleg ellenére is magára húzza, hogy vörös loboncával ne hívja fel annyira a figyelmet. Tagadhatatlanul át kell változnia hamarosan, és figyel is arra a pillanatra, amikor muszáj felvennie állati alakját. Egyelőre a sikátorok közt kering addig, amíg túl közel nem kerülnek hozzá a katonák, folyamatosan tartva Viridiellel a kapcsolatot.
~ A bajt én magam indítottam el a felelőtlen cselekedetemmel. Ne gyere azzal, hogy ne hibáztassam magam, mert ösztönök és érthető reakció tőlem, attól még tudnom kell kontrollálni önmagam. Annyira legalább jó volt, hogy beigazolódott: még helyettem is önként és dalolva vállalod a börtönt ~ rázza meg a fejét egy halvány mosollyal a végén, ismételten emlékeztetve magát Délosra. ~ Remélem, továbbra is úgy gondolod, hogy valakiért megéri ~ néz ki közben az egyik sarkon, és amint nem lát senkit ott, megindul, továbbra is figyelve minden egyes apró mozzanatra, halk zörejre.
Három lábának említésére savanyúvá válik a szájíze, és akaratlanul is rászorít baljával jobbjának vállára. Gyűlöli, elmondhatatlanul utálja, hogy a használhatatlannál is használhatatlanabbá vált. Jó ötlet volt Viridiellel tartani? Csak feltartja őt a bolond berögződéseivel, nem beszélve arról, hogy csak hátrányos helyzetbe kerül miatta. Lehet, jobb lett volna, ha marad a formás fenekén Awyrisban, ahol elvették mindenét, ott legalább nem okoz semmi bajt, legfeljebb betegre aggódja magát a futár miatt.
~ Ha meg tudjuk oldani csendesen, tegyük úgy. Nem hinném, hogy tanácsos lenne ennél is nagyobb felfordulást kelteni. Az alakod lehet, hogy csodálatos és irigylésre méltó, attól még ugyanolyan figyelemfelkeltő és megfélemlítő. Illetve legyen akár három vagy négy lábam, a börtönöd kulcsát továbbra is könnyebben tudom ellopni.
Hirtelen közelről üti meg fülét újabb összehangolt léptek zaja, mire egy gyors mozdulattal fordul be egy másik utcába, nyomban a falhoz simulva. Szemeit behunyja, hogy jobban kivehesse, merre és hogyan mennek, erősen koncentrálva arra: ne lássák meg. A szíve hevesen ver, lélegzetét visszafojtja, aztán megnyugodva tapasztalja, hogy elhaladtak a katonák. Bizonyára őt és a tolvajt keresik, noha a fiú miatt nem aggódik, valószínűleg tisztában van ennek az egész cirkusznak a következményeivel. Nem tűnt tapasztalatlannak, épp ellenkezőleg.
Viridiel felvetésére a félelffel kapcsolatban csak oldalra pillant. Nem gondolt ezekre a lehetőségekre, mert... Maga se tudja, pontosan miért. Hirtelen bepánikolt, és képtelennek bizonyult a rendes gondolkodásra, na meg melyik anya hagyná magára a gyerekét?
Te.
Összepréseli ajkait, kezét újra ökölbe szorítja, majd megrázza a fejét. Nem szabad elkalandoznia, nem engedheti meg magának most, hogy szerelme miatta került bajba, de azok a szavak egyszerűen égetik őt. Nem akarja táplálni a reményt, hagyni akarja elveszni, hogy ne keserítse tovább az életét, hogy ne eméssze őt tovább, elvégre már túllépett rajta, de akkor mégis miért...?
~ Ne sajnáld... ~ vonja meg a vállát. ~ Inkább magad sajnáld, hogy egy hozzám hasonló roncsba szerettél bele ~ enged meg egy halvány, kesernyés mosolyt. ~ Figyelj, Viridiel, én... ~ kezdene bele, hogy saját kétségeit és bizonyára csalódást okozó gondolatait közölje, de aztán elengedi őket. Csak a félelem vezeti őt, a rettegés, a tartózkodás, egy újabb sikertelenség gondolata, és bár lehet, elfáradt, szégyellhetné magát, ha Viridiel mellett feladná.
- Meddig fogom én ezt még bírni lelkileg? Ennyi gyötrelmet és szenvedést két évtized alatt... - suttogja, majd egy sóhajtással kiengedi a bajokat. Már egy új életben van új problémákkal, új lehetőségekkel, új ábrándokkal - és egy új reménnyel. Teljesen mások a körülmények, és nem szabad engednie a lemondásnak, nem teheti meg. Végre kapaszkodhat egy álmába a végtelenségig, mert valaki segíti őt. Nem szabad ezzel visszaélnie.
~ Kérlek, mondd el, hol vagy, és ígérem, hogy nem fogok felelőtlenül cselekedni és bajba kerülni. Csak engedd, hadd legyek közel hozzád. Féltelek ~ kérleli finoman és csendesen, félretéve az erőszakosabb és akaratosabb követelőzést, amihez általában nyúl ilyenkor.

Lazy kérdésére gyorsan tud válaszolni a Mesélő, hogy meddig bírja ki épp ésszel a két évtizedes lelki nyomást. Semennyire. Hiszen eddig sem tette.
De amit nem tudhatunk, arra az olvasók türelmetlenül kíváncsiak. Hogy melyik tervet fogjátok megvalósítani? Az elf nő nem hívta fel magára a közelében elhaladó katonák figyelmét. Fejének vörös koronáját pedig csuklya alá rejtette. Ám jellegzetesen ívelt, hosszúkás arcvonásairól egy figyelmesen tanulmányozó emberben ugyan úgy felébredhet a gyanú, hogy Awyrisból származik.
Ettől függetlenül el tud jutni néhány átváltozás árán a katonák központjáig, ahol az épület minden oldalát két őr védi. Egymással szembe kimért, precíz lépésekkel haladnak és pontosan félúton találkoznak, majd mint két hajó a tengeren, egy szó nélkül elhaladnak egymás mellett. Minden égtáj felől ez látható.
Külön vizsgálódás nélkül nem tudni, mi van odabent, noha macskaként erős rágcsáló szagot érezhet. Délosból ismerős lehet.

Viridiel viszont csak később kerül majd sorra, a mai nap még nem próbálhatja ki a tervét, ám ki tudja, hogy a türelem nem terem-e rózsát számára? Sajnos ezen kívül nem tudok beszámolni neki semmi fejleményről. Ő már látta belülről az épületet és a rendfenntartók az utcával ellentétben itt gyakran kigombolt zubbonyban tartózkodnak, nem ritkán ülnek. Jól láthatóan a lassan nyárba forduló meleg időt sokkal jobban bírják, amikor a köznép látja.

Persze tudom én, hogy Lash-nak igaza van és a bilincsből farkas alakomban sem tudnék jelenleg szabadulni és még nagyobb feltűnést sem lenne jó kelteni, de ha idejön, akkor őt is elfoghatják.
Egyelőre én nem követtem el semmit, némi fenyegetésen kívül, így még akár meg is úszhatom valami kisebb büntetéssel, na jó egy fogolyszöktetés is benne van….
Persze, ha itt egy kis lopásért már felkötnek valakit……….mégis jobb lenne búcsú nélkül távozni.
~ Nem tudom hol a kulcs és az ablakon én nem férek ki. Várnunk kell míg tudunk majd valamit. ~
A kis szünet utáni szavai erősen mellbe vágnak és olyan erővel rázom meg a fejem, hogy még a bilincseim is belecsendülnek.
~ Ezt most hagyd abba Lash! Sosem bántsd magad, soha! Én nem a karodba, vagy a lábadba szerettem bele, hanem beléd, a szívedbe, a lelkedbe és ezen nem változtat semmi, szóval ez a téma lezárva. ~ küldtem felé erőteljesen az üzenetemet.
Biztos voltam benne, hogy nem fog elmenni nélkülem, így dühösen összeszorítottam a fogam, de aztán megenyhültem, hiszen magam sem tettem volna másként, viszont ettől nem lett könnyebb, hogy veszélybe tudtam őt.
~ Meg vagyok láncolva, így hiába nyitnád ki az ajtót és amennyit látok az ablakon és a réseken keresztül az épületet nagyon jól őrzik. Nem tudom miért van itt ennyi őr, nem hiszem, hogy a kölyök miatt, ráadásul túl hatékonyak egy egyszerű település őreihez képest. A tömlöcömmel szemben van szerintem a szállásuk egyébként, és valahol a hely közepén lehetek. ~ vázolom a helyzetet, ami a szabadulás szempontjából nem rózsás. ~ Várnunk kell. Ne mutatkozz, csak ha tényleg nem fenyeget veszély. ~ figyelmeztetem egy sóhajjal, remélve, hogy megfogadja.

~ Amennyire lehet, majd körbenézek. Terepszemle nélkül nehéz tervezni vagy bármit is kitalálni, Délosszal a hátunk mögött talán nem lesz nehezebb. Legrosszabb esetben majd a macskaszerencse kisegít, hacsak nem kívánnak ők is elégetni minket egy démon javára ~ enged meg némi optimizmust és ezzel együtt egy mosolyt is, persze ez korántsem jelenti azt, hogy ne venné figyelembe a balszerencsésebb végkifejleteket is. Ugyanúgy szemei előtt lebegnek a rosszabbnál rosszabb lehetőségek, hogy mindenre résen legyen, ám tény, hogy így sem küszöbölhet ki mindent, hiába rágja át magát számtalanszor ugyanazon más szemszögből és más eseménysorok felhozásával. Talán a védelme és óvatossága megnövekszik, de sebezhetősége nem fog változni egy cseppet sem, illetve érhetik őt jócskán meglepetések, mint ahogyan Viridiel hirtelen felháborodása. Kénytelen megtántorodni és nagyokat pislogva maga elé meredni, olyan váratlanul zúdulnak rá a szavak erőteljesen, noha nem épp testi hátrányosságát akarta kiemelni megjegyzésével. Azon már túltette magát.
A férfi határozottsága és bizonygatása széles mosolyt csal az arcára, gyerekes örömmel dédelgetve az értékes mondatokat.
~ Eszembe sem jutna bántani magam, hát egy ennyire jó szerető mellett miért is tenném? Tejben-vajban fürösztesz, és lassan már inkább egy dagadék, csupán dorombolni képes macska lesz belőlem, aki már a csábító egérszagra sem ugrik, annyira ellustultam a túlzott kényeztetésedtől ~ veszi könnyedre az elején, majd némi szünettel kissé lehangoltabban folytatja: ~ Egy megtört lélekbe és szívbe szerettél bele, Viridiel, de éppen ezért tudom biztosan, hogy nem hazugság vagy kósza ábránd, mint amilyenek az előzőek voltak, ahol bizonyára csak új és törhetetlen, tökéletes és sértetlen dísznek kellettem a magam másságaival ~ indul el, mielőtt túlságosan feltűnő lenne meredt bámészkodása. ~ Elmondhatatlanul szerencsésnek tartom magam, hogy megtaláltál és végre tényleg viszonzásra kerültek az érzéseim minden önzetlenségével, őszinteségével és féltésével együtt, még ha szavakban nem is fejezem ki ezt annyira ~ néz oldalra, mintha némileg kínosnak találná ennek bevallását. Valahogy még nem tudott hozzászokni ehhez a gondolathoz és a tényhez, és mai napig belebizsereg az egész teste ebbe. ~ Ez számomra egy olyannyira felbecsülhetetlen érték, hogy százszor szívesebben keresem, miként mutathatom ki fontosságát, mintha a sötételfek után rohangálnék ~ válik ismét szórakozottabbá hangja, aztán csak gondolkodva hallgatja a továbbiakat, igyekezve mindent megjegyezni, újabb és újabb eshetőségeket számításba venni.
~ Majd megtaláljuk a bilincs kulcsát is. Lehetőségek mindig vannak, amíg nem adjuk fel, nem igaz? ~ Ennek elhangzását nyomban rossznak ítéli meg, elvégre ennek hajtogatása teljes mértékben idegen tőle. Szinte már szánalmasnak hat, és emiatt meg is enged egy grimaszt fejrázás és halántékának lemondó dörzsölése közben.
~ Igyekszem, aztán csak türelmesen! Nemsokára azt fogod észrevenni, hogy kulcsokkal a kezemben álldogálok melletted, így a napot büszkén zárhatjuk a hercegnő sikeres hősmentési akciójával ~ vigyorog, aztán kicsit szaporábban kezd el lépkedni, üres helyre érve pedig átváltozik, úgy keresve meg a célt.

Gond nélkül kerül el odáig, a kutyákat nagy ívben kerüli, és ahol lehet, fel is mászik a tetőre, ahol jóval átláthatóbb a számára minden, nem beszélve a könnyebb közlekedésről. Állatként annyira nem fél, hogy váratlanul elkezdik üldözni, mikor már lenn jár az építmény közelében, legyen akár három lába is. Túl jelentéktelen jelenség ahhoz, hogy egy pillanatra is vele törődjenek, ám ha valamelyik katona mégis vonzónak találná a lehetőséget egy macskasimogatásra, egy darabig hátrál, tartva a célirányt, aztán morogva áll meg, figyelmeztetve az őrt: nincs ehhez kedve. Viridiel az egyetlen, akinek engedi, mástól elfogadhatatlan bűn, amiért szenvednie kell, ha ennek ellenére is cselekszik.
Ha ez sem állítja meg, akkor fenyegetőn ráharap a kézre, aztán már rohan is, hogy elkotródjon, nem akarva sem bajt, sem ennél nagyobb feltűnést. Az épület körül óvatosan mászkálva pedig egészen ismerős illatra figyel fel...
Felkapja a fejét, füleit hegyezi, sietősen véve a levegőt, erőteljesen szimatolva, keresve a forrását, ami remélhetőleg egy bejárathoz fog vezetni. Ha ezen sejtése beigazolódik, akkor még nem lép be az esetlegesen felfedezett járatba, amit igyekszik úgy megtalálni és leleplezni, hogy senki se kíváncsiskodjon utána, mindezek helyett ösztöneit legyűrve kerít egy eldugott zugot, ahol pár szót válthat kedvesével.
~ Hercegnő jelentkezik, de nem bajból. Nem mondom biztosra, de a délosi bordélyház egy kellemesebb bűzét felismerni vélem. Nem kizárt, hogy koboldok vannak az épületben, így azon keresztül majd elmenekülhetünk, és így csak a bilincsed kulcsát kell megszereznem.
Ha Viridiel nem szándékszik semmi olyat hozzáfűzni, ami maradásra kényszerítené őt, akkor visszamegy állatként a járathoz, ahova ezúttal belép, vállalva a kockázatot, hogy néhány kobold szembejön vele nem éppen a legbarátságosabb szándékkal.

Hőseink beszélgetnek a távolból, ám végül a vörös hajú szépségünk akcióra szánja el magát. Bemegy az egyik kobold alagútba és ott bolyongva egyszer csak hangokat kezd hallani. "Idegen az otthonunkban. Idegen az otthonunkban." Szokatlanul nyugodt egy riadólánchoz képest. Viridiel is maghall belőle egy hangot hegyes elf füleivel. Mintha a padlóból jönne.
Ha nem tesznek semmit, akkor is veszély nélkül jut el Lazy egy szobában, ahol két őr kártyázik az asztalnál ülve. Egyikük övéről nagy kulcscsomó lóg le.


/Ha akartok viszont kapcsolatba léphettek a koboldokkal./

Gond nélkül találja meg a járatot, azon belépve pedig ugyancsak zavartalanul közlekedik. Hozzászokott már hiányzó mellső lábához, és meglehetősen gyakorlottan teszi meg a lépéseket, noha valóban nem olyan gyors, mintha meglenne mind a négy. Ugyanakkor ez sem alábecsülendő, és bár a mozdulat folyamata meg-megtörik hiányossága miatt, egészen folyékonynak tűnik már.
A sötétségben igyekszik tájékozódni, bajsza pedig nagy segítségére van, hogy fény nélkül is érzékelje a falak közelségét, illetve ezáltal könnyedén meghatározhatja haladási irányát is. A csábító szag igencsak erős, de nem engedi, hogy az állati ösztönök eluralkodjanak rajta, mert akkor inkább vadászatra indul, minthogy a Viridielhez vezető utat megtalálja.
Mikor visszhangszerűen eljutnak hozzá a szavak, megdermed. Vajon róla beszélnek vagy van más is, aki megzavarta az ittlétüket? Egy darabig vár megfeszült izmokkal, felkészülve arra, ha esetleg meglepetésből rárontanának, hiszen széljárás hiányában nehéz lenne szag alapján tájékozódni ebben az esetben, persze meglehet, így is megérzi. Várakozása azonban hiábavalónak tűnik, hiszen senki sem szánja rá magát, hogy megállítsa vagy megtámadja őt, így megadja annak a lehetőségét, hogy másvalaki is tartózkodik a járatok közt, azonban az a nyugalom... Zavaros, nem is kéne talán most foglalkoznia vele, különben egy másik megoldatlan rejtélyben találhatja magát, arra pedig nincs ideje. Nem akarja, hogy Déloshoz hasonlóan elcsúfuljon a helyzet, de talán itt nem tartózkodik egyetlen kegyetlen inkvizítor sem.
Ismét megindul, feleslegesnek vélve a további tétovázást, az első járat, ahol kibukkan, de még a sötétségben meghúzódik, két őrhöz vezet. Jól látja az egyiküknél lévő kulcscsomót, a vadászösztönt felébresztő szagok miatt pedig azonnal megölését találja legmegfelelőbb megoldásnak a megszerzéséhez, de nyomban kiveri a fejéből ezt a képtelenséget. Nem azért jött ide, hogy harcoljon, hanem egyszerűen csak elmeneküljön, és igencsak csábító a lehetőség, hogy most valahogyan ellophatja a fémkarikát. Mutatkoznia viszont nem kéne... Meg bizonyára észreveszik, ha ott settenkedik a kulcsos mögött tündeként, de meg kell próbálnia, a késztetés szinte ellenállhatatlan, kockázat nélkül pedig eredményt sem érhet el.
Amikor az esetlegesen rálátó fél nem figyel, gyorsan odarohan puha és néma tappancsain a kulcsos mögé, ügyelve arra, hogy takarásban legyen. Körbenéz, van-e más is a környéken vagy beláthat-e bárki a szobába, és ha nem, illetve még észrevenni sem vették észre, visszaváltozik. Bizonyára a katona férfi épp eléggé megtermett ahhoz, hogy az ő apró, törékeny alkatát továbbra is elrejtse a másik kártyázó fél elől. Csuklyájáról még megbizonyosodik, hogy a fején van, hiszen ruházatának barnásabb és sötétebb színválasztása kevésbé feltűnő, mint vörös haja, mely szinte sikít a figyelemért. Ha nem vették észre, akkor, bár egy kézzel ugyan és végtelenül lassan is, ügyelve arra, hogy a kulcsok ne csörrenjenek meg, megpróbálja lefejteni az övről a karikát komolyabb erőkifejtés nélkül, amit a kártyázó megérezhetne.

Némileg beletörődve próbálok valamennyire kényelmesen elhelyezkedni, amennyire csak béklyóim engedik, de persze ez hiú remény, nem azért helyeztek el itt, hogy kényelmes legyen.
Az sem tölt el boldogsággal, hogy tudom, Lash-t hat lóval sem lehetne elhúzni innen, amíg meg nem tesz mindent a kiszabadításom érdekében, de azt is tudom, hogy ez nem lesz egyszerű. Sok az őr. Túl sok. Még mindig ezen agyalok és természetesen aggódom és ezt párszor még elküldöm kedvesemnek a gondolataimban, de nem akarom zavarni sem, mert talán pont ezzel teszem veszélyessé neki az utat.
Viszont annyira hegyezem a fülem, hogy mikor valami nem emberi hang üti meg, először nem is akarom elhinni, de talán mégis igaza van Lash-nak és itt is vannak koboldok?
~ Vigyázz kedvesem, nagyon vigyázz, tudod, hogy ezek miatt a kis szörnyek miatt kerültünk veszélybe Delos-ban. ~ tört ki belőlem a feszültség és még jobban füleltem.

A szerelmes lány ritka nagy butaságot csinált, de mintha az istenek, a Sors és a Mesélő is neki akarnának kedvezni, a kártyázó katonák között vita pattan ki és bár csak pár percig tart, míg át nem beszélik a szabályokat, ez bőven elég idő, hogy hősnőnk ellopja a zár nyitját.
Végig visszahangzik mindenhonnan továbbra is a rusnya képű faj jellegzetes hangja. Ám zavartalan az utad Viridiel cellájáig. Nem akarnék nagyon előre ugrani az eseményekben, de majd kiderül számotokra, mikor kipróbáljátok, hogy nem a cellaajtajának és még csak nem is a bilincs zárjának nyitja az, amit az imént eltulajdonítottál.
De legalább elszóltam magam, hogy ha úgy döntesz, hogy kitérő nélkül egyenesen szerelmedhez indulsz, akkor sikerrel jársz és látjátok egymást.