Lazy gond nélkül kiér a vesztőhelyre. Ám az akasztófát már bontják. Az emelvény még mindig áll, ám az azon lévő dolgokat lassan mozgó munkáskezek szakértő fogásokkal szerelik szétfelé. Sokan vannak, akik átsétálnak a téren dolgukra menet, de egyetlen kofa van csak, aki árulja portékáit, az is csak a közeli cukrászat mestere. Így nincs állandó nagy tömeg.

Egész máshol a bíró előre hajol az emelvényen.
-Mégis mi közöm ahhoz, hogy a társnője nem tudta fékezni magát? Én is családos ember vagyok, mégsem esek neki a tiszt úrnak -int a kihallgatód felé- ha egy becsületes gyerekemmel egykorú utcakölyköt ítélt halálra az egyik kollégám.
Ez egy súlyos döntés, amit nagy megfontolás kell, hogy megelőzzön. Nem pillanatnyi fellángolás, hogy neki esik valaki mindenkinek, mint bolond borjú az anyjának.
* Szavai nyomán egy csöpp kétséged sincsen, hogy nem fogja felülírni a munkatársa ítéletét. Ha ugyan nem ő hozta meg. Én Mesélőként nem voltam jelen a tárgyaláson, nem tudom, hogy mi történt ott.
Ám ha beleegyezel a felajánlott büntetésbe, akkor hagyni fog elkísérni téged a piactérre. De természetesen még megfellebbezheted és harcolhatsz az igazadért, ha nem teszed.

Hiába vár és hiába nézelődik, eléggé úgy tűnik, hogy itt nem lesz semmi. Nem hinné, hogy annyira későn indult volna, hogy teljes mértékben lemaradjon Viridiel sorsáról, na meg ha valóban kalodába zárják, akkor még itt kéne lennie egyébként is. Korán semmiképpen sem indulhatott el, megölni meg...
Az eshetőségre a szíve hirtelen a torkába ugrik, de gyorsan megnyugtatja magát, hogy ez utóbbi semmiképpen sem történhetett meg. Biztosan tudná már mostanra egyértelműen, nem csupán feltételezésként, van elég erős a kötelékük ahhoz, hogy ezt érzékelje, nem? Nem lehet annyira figyelmetlen vagy szerencsétlen, hogy ennek a megérzésére ne legyen képes. Persze mindennek ellenére is borzasztóan aggódik, hosszú percek múltán pedig már nem tud megülni a helyén. Ingerülten jár fel-alá a tetőn, újabb percek elteltével végül úgy dönt, lemászik róla, keres magának egy rejtett zugot, ami most egyszerű, hiszen a katonák egy darabig még a börtönt fogják tűvé tenni csak azért, hátha megtalálják őt a rácsok közt, majd azok mögé dughatják.
Kíváncsiskodó szemek társasága nélkül visszaváltozva köpenyének csuklyáját mélyen arcába húzza, hogy ne legyen túlságosan feltűnő, amíg a siktárok közt járkál, magának feltérképezve menekülőlehetőségeket baj esetén, miközben Viridielt próbálja elérni telepatikusan.
~ Viridiel, hallasz? Hol vagy? ~ érdeklődik, és minden erejét be kell vetnie, hogy a lehető legkevésbé legyen érzékelhető az egyre inkább tapintható kiborultsága. Tudja jól, hogy sokáig nem fogja tudni tartani a higgadtság és nyugalom látszatát, belül teljesen kikészül, hogy fogalma sincs, merre kéne a férfit keresnie, hogy végül mire ítélték őt ténylegesen; a tehetetlenség és tudatlanság felháborítóan és elviselhetetlenül rossz.
Ha Viridiel nem válaszol vagy kitér a kérdés elől, akkor némi gondolkodás után, tudva, hogy egyáltalán nem fog tetszeni a futárnak az ötlet, beveti. Elképzelése sincs, mennyire fogja utálni ezért őt a férfi, de ha ez kell ahhoz, hogy kiszedjen belőle néhány dolgot, hát nem fogja sajnálni, legyen akármekkora rossz pont is tőle.
~ Ha ennyinek megválaszolására nem vagy képes, akkor megyek és elfogatom magam. Akkor legalább megtudhatom, hol vagy. ~ Elég határozottan adja elő, hogy hiteles legyen, a szavak keményen és türelmetlenül csengnek, más kérdés, hogy esze ágában sincs továbbra sem a katonák kezére kerülni. Most is figyelmesen hallgat, mikor megy el esetleg a környéken egy páncélozott alak, illetve a gyanakvón rászegeződő pillantásokat hidegen és ellenségesen viszonozza.
Ha Viridiel segítőkésznek bizonyul, nem engedi el az üzengetést egy figyelmeztetés nélkül:
~ Ha kiderül, hogy nem ott vagy, ne számíts túl sok jóra. Sietek oda, és ne, ne kezdd el ecsetelni, mennyire vigyázzak magamra. Tudok vigyázni magamra, tisztában vagyok a korlátaimmal, azzal, mire vagyok képes, mit tehetek meg az adott pillanatban, az indulataim nem minden esetben változtatnak a cselekedeteimen, még ha a fiú felakasztásával ez az állításom meg is cáfolódik. Szerintem nem egy buta liba vagyok, aki eszetlenül nekimegy dolgoknak, de javíts ki, ha tévednék. ~ Szinte érzékelhető, hogy most karba tett kezekkel, vitára készen állva figyel és beszél, noha másik karja már nincs, hogy az alkarokat egymáson pihentesse. Mindenesetre eléggé megrendíthetetlennek tűnik, és talán túl keményen kezeli Viridielt a helyzethez mérten, de jócskán felhúzta azzal, hogy nem szólt neki. Nem érdekli, hogy így akarja védeni, ezzel csak sokkal rosszabbá teszi a szituációt, de ezt ráérnek megbeszélni. Egyelőre jusson ki ebből a városból... Aztán majd utána kitárgyalják, mert ezt nem fogja szó nélkül hagyni.
Még megvárja, amíg Viridiel válaszol, de ha ismét elkezdi a védelmező beszédét előadni, akkor egy mély sóhajtással, szemét megforgatva keres egy magányos zugot, ahol felveheti macskaalakját, jelzés nélkül kilépve a kommunikációból. Jelenleg úgysincs olyan közel hozzá, hogy képesek legyenek így beszélgetni, és bár tényleg jólesik neki az aggodalma és védelmező szándéka, most nem segít, csupán még ingerültebbé teszi őt.
Nagy valószínűséggel Viridiel megadta kérdésére a választ, így az említett helyszín felé veszi az irányt néma tappancsain, persze a tetőn téve meg a távokat, ahol jobban belátja a várost.

Miközben a bíró meghallgat és már az is csoda, hogy türelmesen meghallgat, megérkezik Lash üzenete is.
Bár a telepátia nem közvetít érzelmeket, szinte magam előtt látom, ahogy a lány dühösen fürkész és akaratosan felkapja az állát. Tudom, hogy mennyire frusztrálhatja a dolog és alapos bűntudatom is van miatta, de csak őt akartam védeni és még mindig volt remény, hogy megtudom a bírót győzni, hogy belássa, nem akartunk semmi rosszat, semmi olyat, amit ne lehetne helyrehozni vagy kijavítani.
~ Hallak kedvesem, hallak. ~ és megáll bennem a szívverés is, amikor megfenyeget, mert még azt is el tudom képzelni, hogy miattam megteszi. ~ Na jó……..a bírónál vagyok. ~ elmondom merre lehet az épület. ~ És nem tartalak felelőtlennek, vagy butának, ne is gondolj ilyenre, csak miért csattanjon kettőnkön az ostor, ha ez elkerülhető, hiszen te szabad vagy. Egy egész városi őrséggel nem vehetjük fel a harcot, különben körözött bűnözők leszünk és sehol nem lesz maradásunk az emberek földjén. Jobb, ha túlesünk, túl esek ezen és tiszta lappal indulunk tovább. ~ próbálok most mással érvelni, bár ennek igazságához sem fér kétség, ezt nem csak úgy kitaláltam. ~ Mivel bízom benned, azt is rád bízom mit teszel ezek után, csak tudd, szeretlek. ~
Ezek után már a bíróra figyelek, aki közben teljesen félreértelmezve a dolgot ad választ a védekezésemre.
- Már bocsásson meg bíró úr, de azért ez nem ugyan az. Ha a gyerekéről és nem egy idegenről van szó, azért csak megpróbálná megvédeni és a társnőm esetében erről van szó. És csak nem dőlt volna össze az igazságszolgáltatás a városban, ha az akasztás elszenved egy kis halasztást és tisztázásra kerül a félreértés.
Egy parányi reménysugár csak az, ami éltet, hogy meggondolja magát a bíró, de túlságosan nem bízom benne. Ha a szavaim ellenére elítélnek, ami nem a beleegyezésem kérdése, mert a vétkem nem rosszakaratból valósult meg, akkor nem ellenkezem és Lash-nak is megüzenem, ha közben nem ért utol.

/Viridiel és Lazy/


Még van időtök telekommunikációra, ha Lazy nem változott át. Macska alakban csak cica nyelven tudod megérteni a beszédét, mint bármelyik másik állatnak.
-Azt állítja, hogy a barátnőd a fiú édesanyja?
* A bíró kellemetlenül vakarja meg a tarkóját. És hirtelen a kihallgató tiszt is motyog maga elé valamit.
-Már ketten vannak. Kár, hogy nem lehettem jelen.

Lenyeli azt a rossz érzést, ami a fenyegetőzéssel bújik elő sunyi módon, mikor Viridiel végre válaszra méltatja a hatására. Nem akar gyakran ehhez nyúlni, sőt, ha nem szükséges, akkor nem is fog, a mostani helyzetet azonban túlságosan kiélezettnek érzi ahhoz, hogy a finom és lassú módszereket válassza. Nincs ideje sem annyi, mint amennyit szeretne, gyorsan kell lépnie, és talán pont ez fogja őt vezetni a bukáshoz. Nem is... Már elbukott akkor, amikor meggondolatlanul védelmezni kezdte a félelf fiút, ugyanakkor nem érzi teljesen veszettnek a helyzetet, noha beláthatná már mostanra, hogy esélye sincs bármi hasznossal is előrukkolni. Őt is keresik, ennek következményeként aligha járhat hosszú ideig tündeként a falak közt, illetve ugyanazt sem játszhatja már el, mint az előbb. Tegyen bármit, tudják, hogy társak, egyértelműen kifejezték ezt korábban, és talán még feltételezik is, hogy megpróbálja megszöktetni akár a nyilvánosság előtt is. Meglehet, hogy tartják olyan felelőtlennek, aki még egyszer elköveti ugyanazt a hibát, más kérdés, hogyha valóban el is követi, nem tündeként lesz.
Figyelmesen hallgat, mikor a jellegzetesebb épületek kerülnek ecsetelésre, vagy egyszerűen az irányok felsorolásra, igyekezve átlátni, merre is kéne jelenlegi pozíciójából indulni. Ennek végeztével Viridiel egészen más szemszögből fogja meg a dolgokat, és úgy is érvel, mire megtorpan, hirtelen harapva alsó ajkába kínjában, már az első hangból tudva, ez bizony hatással lesz rá, nem is akármennyire. Az első része eddig is világos volt a számára, és bár most nem köti az orrára, hogy egyáltalán nem akarta egyébként sem feladni magát, ez alap volt idáig is. Már nem rohan bele felelőtlenül a veszélybe, hanem óvatosan megkörnyékezi azt, hogy elűzze, esetleg ő maga váljon a veszéllyé. Hirtelen felhozná aztán Délost is, hogy ott bezzeg nem számított, ha az egész város ellenük van, és mikor akaratlanul is szólásra nyílik a szája, nyomban visszatartja a szavakat. Ott bűnözőkkel volt tele az egész hely, ott nem számított túlságosan, milyen vétkeket követnek el, itt azonban még fennáll az a dolog, amit az emberek rendnek neveznek, noha neki inkább káosz és érthetetlen, érzelemmentes ítélkedés. Ugyanakkor azt is hozzátenné, hogy nem kívánja felvenni velük a harcot, egyszerűen csak meg akar szökni, kibújni minden alól, ahogyan azt eddig is tette, szinte ismételve a korábbi mondatokat annyi különbséggel, hogy sötételfek helyett már az emberekkel van a gond. Lehet, hogy elég elszánttá válik egy idő után ahhoz, hogy tényleg nekirontson egy egész városnyi katonának, ám ez még kicsit odébb van, több kell ahhoz, hogy ilyen mértékig kiboruljon.
Alapvetően nem érdekelné, hol és miért nyilvánították bűnözőnek vagy bűnösnek, elvégre számára ez már aligha számít. A születését már eleve bűnnek gondolták, és ha nem is mondták a szemébe mindig, ilyen-olyan módokon mindig kifejezésre került csupán azért, mert másképp néz ki egy kicsit. Persze ennek nem azt kéne jelentenie, hogy Viridielt is magával rántja csak azért, mert már egy párt alkotnak, sőt, talán eddig ez a legnyomósabb indok, miért kéne veszteg maradnia. A férfinak fontos a futársága miatt, hogy a törvények szerint is tiszta maradjon, bűnmentes vagy legrosszabb esetben is elszenvedje a jelenleg igazságtalannak ítélt büntetést, tényleg tiszta lappal indulva.
Teljes mértékben lecövekel mostanra, a lendületét hirtelen elveszíti érzelmileg is, és az eddig határozottnak tűnő céljai hirtelen válnak meglehetősen ingataggá, aminek követésében egyre kevésbé biztos. Fogait csikorgatva álldogál a magányos, keskeny utcán, balját ökölbe szorítja, és a választásoktól, a megannyi döntéstől és érvektől legszívesebben felkiáltana, így adva ki a feszültséget, amit a józan ész a logikus érveivel és az érzelmek összefeszülése generál. Ezek alapján tisztán megállapíthatja, hogyha hagyja, mit mondanak az érzelmei, csak rosszabbá teszi a helyzetet, nemhogy javítana rajta, hiába ezzel a szándékkal indul neki.
Hirtelen emeli meg ökölbe szorított kezét azzal a szándékkal, hogy a falban próbál kárt tenni, egyre kevésbé bírva elviselni, hogy ennyire megváltozott, ám félúton megáll. Most annyira élettel teli, annyira eleven, annyira színesnek hiszi belső világát, valahol mégis kárhoztatja, hiszen ez az eset kiváló példája annak, hogy amit eddig annyira lehetett értékelni benne - a hidegvér és józan ész különösen kiemelt szerepe - elveszni látszik. Lehet, hogy továbbra is óvatosabban kezeli a különféle helyzeteket a szokásosnál, de ha ebbe belekerül Viridiel is, be kell látnia, mennyire elvakulttá válik, és már nem vesz figyelembe minden lehetőséget, nem mérlegel annyit, amennyit kellene. Néha kifejezetten utálatos változni, és egyelőre nem tudná megmondani, megérte-e ezen keresztül menni akaratlanul is, hiszen ha pont emiatt, ismét a saját hibájából veszíti el a férfit...
Újabb lendületet kap, és ráfordulva az ütés irányába vág bele a falba, mire egész karján végigfut a fájdalom, de csak halk nyekkenés hangzik tőle. Fortyog, dühös és ingerült, próbálja saját magát felhúzni, hogy kitartson addig a lendülete, ameddig kell, ám a most elhangzott érvek gyorsan kioltják ezeket a lángokat, hiába akar ellenállni bármennyire is. Hibáztatja saját magát, a saját gyengeségét és ötlettelenségét, és bár ez is egy darabig megtartja az ingerültséget, hamar keserűvé és kétségbeesetté válik. Aztán az az utolsó mondat... Annyira igyekezett az édes szavakat is figyelmen kívül hagyni, de most egy kegyelemdöfésnek bizonyul a számára; a szíve és gyomra egyaránt összeszorul tőle. Amennyire lehet, még mindig tartja a haragos vonások keménységét, úgy nézi a falat, mintha fel akarná robbantani, ám hamar meglágyul a pillantása, lassan térdre rogyva kémlelve az ölét és az ott pihentetett kézfejét. Gyűlöli ezt a tehetetlenséget, gyűlöli, hogy csak várni lehet, hogy nincsen más hasznos cselekedet, amivel elősegíthetné Viridiel szabadulását, és bár az is megfordult a fejében, hogy felkínálja a helycserét a nagyokosok előtt, rá kell jönnie, hogy nem fogják elengedni a férfit a felajánlásra. Ha már mind a két jómadár eléjük került, az egyik ráadásul önként... Biztos nem fogják elszalasztani a lehetőséget, hogy példát statuáljanak. Azzal ugyancsak nem ér semmit, ha belemar a kézfejébe az ütlegelőnek, csupán kellemetlenség és felfordulás lesz, a szökést azonban továbbra sem biztosítja. Azt a fiút se kérheti meg, hogy az éjszaka leple alatt szabadítsa ki a futárt, mert akkor megint az lesz az eredménye, hogy összedolgoznak a bűnözőkkel, azaz ők is bűnösök...
A szemei csípni kezdenek, miközben dacosan figyeli az ütéstől elgyengült ujjakat.
~ Viridiel... ~ Szinte suttogásnak, ábrándnak tűnik, annyira halk, annyira könnyen beképzelhető. ~ Elhagyom a várost, de nem megyek messze a határától. ~ A hangerő nem sokat változik, de a gyászos tehetetlenség érződik rajta. ~ Ha bármi történik, kérlek, nagyon szépen kérlek, értesíts. Ha éhes vagy és nincs senki körülötted, mondd, hozok neked élelmet. Ellátni pedig akkor... Egy nap múlva foglak... ~ Összehúzódik az utolsó pár szónál, ahogy a bűntudat kegyetlenül sújtja le őt. Csak tudná, miért ilyen nehéz. Nem csupán a szituáció maga, hogy ennyire megrendíti őt érzelmileg Viridiel hátrahagyása, hanem úgy egyébként ez az egész, maga a kapcsolat. Annyira erősen és keményfejűen ragaszkodnak a saját akaratukhoz, ami alapvetően biztosan megmosolyogtatná, most csak szenved tőle. Keresnie kell a megoldásokat, az utakat, hiszen kerüljön az életébe akár, fel nem adná ezt a köteléket, legyen bármilyen nehéz vagy furcsa, mert számára az. Más, sokkal másabb, ha békességben ismerkednek össze, úgy alakítanak ki közösen teret és sokkal másabb, mikor veszélyek közt épül ki és erősödik meg, ahol egészen más tapasztalatok és módszerek engedték a túlélést, ám képtelenek átvenni a másik egészen eltérő életstílusát.
~ Ne haragudj, de képtelen leszek végignézni, ahogy bántanak ~ teszi még hozzá. ~ Már a gondolata is szörnyű... Sajnálom, hogy legalább pont ekkor nem tudok melletted lenni...
Még mindig csak ül, bénultan és bűnbánón, nem érezve sem szükségét, sem erejét, hogy felálljon.

- Ki állítja? – nézek kicsit értetlenül a bíróra, de aztán megrázom a fejem. – Én nem tudom, de sok minden erre is utalhat,a kor, a nem, az, hogy félvér, a haja színe…..szóval, ha – ahogy tudom, kétségek merültek fel a fiú származásával kapcsolatban – bökök a tiszt felé, - akár ez a lehetőség is fennállhat és egy megtört anyai szív cselekedete érdemelhet egy kis megértést. – ütöm a vasak, ahogy a bírót elgondolkozni látom.
Próbálok közben Lash üzeneteire is figyelni, mert erősen remélem, hogy célba ért az előbbi meggyőzésem és……….azt hiszem igen és ez még a várható büntetés mellett is megnyugvással tölt el, pedig tudom, hogy milyen mérhetetlenül nehéz döntés lehetett ez kedvesem számára. Én biztos nem tudtam volna megtenni.
~ Édesem…….őszintén örülök, hogy így döntöttél. És bár nem hiszem, hogy ne bírnám ki, amit rám mérnek büntetésül – és még mindig van remény, hogy ez változni fog, - ígérem neked, hogy azonnal szólok, ha valami rosszabb történik, mint amire számoltam. Ezen kívül én sem akarnám, hogy végignézd ezt az egész cirkuszt, ha túl vagyok rajta utánad megyek és igyekszünk elfelejteni ezt az egészet. És ne szomorkodj, gondolj arra, hogy te adsz erőt nekem, hogy átvészeljem az előttem álló napot. Rád fogok gondolni és arra, hogy hamarosan együtt leszünk ismét. ~
Mindeközben várakozóan nézek a bíróra, mit fog dönteni, nekem nincs több mondanivalóm.

/Lash és Viri/


A bírónak azért van még egy kérdése.
-Egy valamit nem értek. Hogy mégis hogyan gondolta?
A fiú apja azt vallotta, hogy nem az övé. Az édesanyja pedig a bíróság előtt azt, hogy az övé. Ha rájuk és a fiúra néztem, nekem minden stimmelt, hiszen félvér. De két dolog mégsem fér a fejembe.
Hogy hozhatta össze azt a gyermeket két nő és nem a hagyományos családmodell? Meg hát egy férfinak mindig lehet kétsége, ha a kérdéses utód nem rá hasonlít. De egy nő hogyan nem tudja, hogy az övé vagy sem? Szóval érti. Egy hölgynek mindig megadatik a bizonyosság áldása.
Vagy nagyon eltévedtem a biológiában?
* Ha Virinek valóban nincs több mondanivalója, akkor Uráldur fogadott gyermekét kikísérik az akasztás egykori helyére, ahol az emelvény még mindig áll, de minden mást lebontottak róla. És megkezdődik a büntetés. De kerek egy nap múlva újra találkozhatnak szerelmével.


/Ha nem kutyulódnak az események, akkor köszönöm a játékot! Nektek még lesz -úgy tudom- egy kis magán beszélgetésetek./

//Köszi a kiruccanót, és akkor át is vezetem arra a pár nyugis körre, amit kértem //

Nem tudja, mit érezzen a válasszal kapcsolatban. Valahol megbújik benne a boldogság, hogy legalább Viridiel örül ennek a döntésének, illetve a tény, hogy ennyi erőt ad neki a gondolata - az ő gondolata, ami még mindig furcsa bizsergést vált ki belőle. Mostanáig felfoghatatlan a számára, hogy ennyire számít valakinek, hogy ennyire kötődik hozzá, a legrosszabb pillanatokban sem hibáztatva őt, de még akkor sem, mikor egyértelműen ő a bűnbak. Szinte rosszul van ettől a jóságtól, ugyanakkor keserűen marja emellett továbbra is a tehetetlenség, a tény, hogy valóban őmiatta került oda Viridiel, ahol most tartózkodik. Alsó ajkát harapdálja, ahogyan akaratlanul is elképzeli az eseményeket, ahogyan a büntetés lezajlik, és legszívesebben továbbra is közbeavatkozna, valahogy megállítaná, azonban, ha nem is adta a szavát, már beszámolt szándékairól, amiken nem javasolt változtatni. A futár meggyőzte az érveivel, és az ő helyzetét előrébb kell vennie, mint a saját érzéseit és azt, mit talál ő helyesnek. Sajnos az ő nézetei nem egyeznek a világ nézeteivel, noha jobban belegondolva ez talán jobb is, különben egy elviselhetetlen káoszban találhatná magát bárki.
Válaszolni már nem válaszol, mert csak gondterhesek lennének szavai, amikkel nem akarja egyébként sem terhelni a futárt. Így is ki kell bírnia egy komolyabb megpróbáltatást - vagy legalábbis neki biztosan az lenne -, illetve egy napot bezárva, kiszolgáltatottan mások előtt, és már ennek gondolatára is megalázva érzi magát. Noha sosem volt ilyen helyzetben, hasonló tapasztalatokban volt része; mindenki őt bámulta, de úgy, mintha egy démontól lett volna az a gyerek, akit a szíve alatt hordott hosszú-hosszú hónapokig. Persze ennek az időszaknak megvoltak a maga csodái is, és ezek az örömpillanatok halványan fénylenek a rossz emlékek sötét masszájában, amiken most hangsúly van.
Egy darabig még ül, amíg nem hall meg a közelében lépéseket, aztán az első ilyen zajokra felkapja a fejét. Jobbnak látja, ha odébbáll, így feltápászkodva megindul egy magányosnak tűnő zug felé, talán még beljebb is haladva a sikátorok rengetegében, és mielőtt felvenné állati alakját, ideiglenesen elveszítve a kommunikáció lehetőségét Viridiellel, összeszedi a bátorságát ehhez a rövid és halk üzenethez:
~ Szeretlek.
Várakozik egy picit, hátha a férfi még válaszol, és nem csupán azért teszi ezt, mert esetleg meg akar róla győződni, hogy butaságai miatt biztosan nem változott semmi, hanem azért is, mert jólesne hallani neki a viszonzást. Eddig aligha igényelte ezt, hiszen mindvégig érezte és tudta, most azonban egy gyámoltalan és bűnbánó gyerekké válik, aki minden formájában meg akar győződni egyetlen dologról.
A felelet után - vagy felelet híján pár percet követően - felveszi állati alakját, hogy eleget tegyen korábbi állításának; elindul a városból kifele, keresve a lehető legrövidebb utat, hogy minél hamarabb a falon kívül találhassa magát. Sok gondja igazából nem akad a lelkiismeretén kívül, néhány kutyára kell ügyelnie, nehogy ösztöntől vezérelve elkapják a grabancát, aztán már csak a vadon van, pontosabban a folyam és a messzire nyúló pusztaság, noha még nem a nyári szárazság a jellemző. Van esélye arra, hogy gyógynövényeket találjon Viridiel leendő sebesüléseire, és bár bármennyi energiát rááldozna, hogy saját erejével foltozza össze a férfit, szükségét érzi növénytudásának felelevenítésére.

Egy nappal később már úgy néz ki, mintha egy hetet töltött volna el folyamatos utazással a kontinensen. Csupa piszok mindenütt, ahogy megkereste a megfelelő helyszínt az ideiglenes táborhoz, amit megjegyezve aztán tovább is állt, hogy a kellő növényeket összeszedje. Talán egy fél napja is elment rá, hosszas keresgélés után sem talált semmit, végül valamivel odébb bukkant rá néhány használható levélre. Megkönnyebbülten szedte ezeket le, rakta a tatyójába, és már vonult is vissza, hogy legalább egy kicsit pihenjen, na meg éjszaka egyébként sem tanácsos annyira mászkálni. Állatként nyugalmasan töltötte el azt az időt, amíg el nem érkezett a hajnal, noha állandóan járkáló gondolatai miatt nehezére esett a békés pihengetés. Állandóan a futáron járt az esze, néha hol dühösen morogva egy-egy cselekedetére emlékezve, néha dorombolva ismételgetve el a kedves szavakat. Gyakran felvette vele a kapcsolatot egy-egy szóváltás erejéig, ahol direkt a vidámabb témákat erőltette, egy-egy kósza jövőbeli ötletet osztott meg vele, kíváncsiskodva mellette arról, ő hogyan és mit képzelt el vagy vár el.
Hajnalban aztán újra felkerekedett, ezúttal néhány ehető bogyót és gyümölcsöt keresve, amiket aztán a köpenyéből alakított szövetkosárba tett. Nem talált túl sokat, de több volt a semminél, ezt kiegészítve még macskaként fogott néhány halat a folyónál, ami mellé telepedett egyébként igencsak szorosan, főként az általa biztosított élelem miatt.
Tüzet ugyan nem rakott az éjszakára, azt mostanság tette hatalmas szenvedések árán, hiszen egy kézzel közel sem olyan egyszerű lángra lobbantani a száraz anyagokat, mint ahogyan azt hitte. Ilyen-olyan kényelmetlenebb megoldásokkal sikerült aztán a tűzcsiholás, és már vígan táncolnak is a lángok, halkan ropogtatva a száraz anyagot, a halakat pedig, miután megszabadította a pikkelyektől, tőrével hántva le róluk a külső burkot, egy-egy ágon átszúrva közel tette a tűzhöz, hogy mire Viridiel megérkezik, már jó is legyen. Persze meglehet, jóval később érkezik, sőt... Nem tudhatja, mennyire pontosan tartják azt az egynapot, esetleg kitolják még egy fél nappal akár...
Mindenesetre a fürdés mellett dönt, onnan még szemmel tudja tartani zsákmányának épségét. Alaposan kimossa ruháit, hogy megfelelő tisztaságúak legyenek, hiszen mással nem fogja tudni rögzíteni a növényi részeket, amik a zúzódásokra, horzsolásokra és nyílt sebekre lesznek. Így némileg alulöltözötten várakozik aztán tovább a tábornál, haja is inkább rozsdaszínű most az élénk narancsos árnyalat helyett, és hiába csavarta ki, még így is folyamatosan csepeg belőle a víz. Ezek után a növényi részeket pépesíti egy kissé, bár ezt is csak úgy tudja több-kevesebb sikerrel megoldani, hogy a sárkánygyümölcsöket kiveszi a dobozából ideiglenesen, és kézzel próbál hasonló hatást elérni, mint amit rendes eszközökkel tenne. Nem a legjobb és legprofesszionálisabb megoldás, de legalább tudja már, mit kell következőnek beszerezniük az egyik elveszett tőre mellett.
Aztán már tényleg csak várni tud, miközben összeszedi a gondolatait, mit akar kitárgyalni a férfival, mert ugyan békés időkben talán túl jól is működnek, később ezek az esetek jócskán elcsúfulhatnak, ha újra és újra vitázniuk kell.

- Bíró úr…..- nézek rá fejcsóválva, - nem mondja komolyan, hogy nem hallott már elég hazugságot! Valamelyikük vagy akár mindkettő hazudhatott is. Az apának nem tudom az indokát, de az anya mondhatta azért is mert szerette a fiút és nem akarta, hogy árvaként nőjön fel, vagy más indoka is lehetett. Persze igazat is mondhattak és akkor nyilvánvalóan a társnőm tévedett, de épp ezért kellett volna némi idő az akasztás előtt, hogy ezt tisztázni lehessen és ő is megnyugodjon. És nem azt gondoltam, hogy a fiúnak két anyja van, vagy valami hasonló, ami a bíró úrban felmerült. – forgattam meg a szemem ekkora ostobaságon.
Tudom, hogy nem sokat nyom a latban, de legalább kifejthettem az álláspontunkat, hogy azért rávilágítsak, nem bűnözők vagyunk, csak a véletlenek szerencsétlen összjátéka vezetett ehhez a végkifejlethez.
Hamarosan már ismét a főtéren állok, z emelvényen, ahol nem rég még a bitó állt, de most az én büntetésem színtere lesz.
~ Én is szeretlek édesem! ~ küldöm vissza szívem minden szerelmével, miközben lecibálják a felső ruházatomat, aztán már csak arra tudok koncentrálni, hogy kibírjam a verést, a kaloda sem egy megváltás utána, mert a sebemet csípi a vér és verejték és a rovarokat sem tudom elűzni, de minden perccel közelebb kerül a szabadulás.
Néha elvesztem a fókuszt, valószínűleg az ájulásba menekülök és ebből egy egy rohadt paradicsom és büdös tojás csattanása ébreszt, amit a körülöttem lófráló kölykök és vizet hordó asszonyok szórakozása vagy dühe ad hozzá a megpróbáltatásaimhoz.
Aztán – már nem követem az idő múlását, - a tiszt jön és maga oldoz el, a karomba nyomva a ruhámat és a fegyvereimet.
- Nem szeretnélek itt látni soha többet. – lök rajtam egyet, hogy utamra engedjen.
Még eltámolygok a kútig, hogy lemossam magamról a mocskot és tele igyam magam, aztán lassan magamra öltöm a ruhám, bár tudom, hogy hamarosan meg fogok veszni úgy kidörzsöli a hátam nyers húsát, de legalább nem minden szembejövő látja mi történt és a legyek is kerülnek.
Nem túl nagy tempót diktálva megyek ki a árosból és indulok el az úton.
~ Merre vagy szerelmem? Elengedtek és már a városon kívül vagyok, Hol talállak? ~
Ha választ ad, akkor arra megyek és minden valószínűség szerint meg is találom.
Igyekszem nem mutatni előtte, hogy mennyire megviselt vagyok, mert tudom, hogy így is sokat tűrt tőlem. Ráadásul azonnal felragyog a tekintetem, ahogy még kissé nedves hajzuhatagát és hiányos öltözetében megpillantom.
- Vége van, túl vagyunk rajta és örülök, hogy újra látlak. – lépek hozzá, hogy megcsókoljam.

Mikor Viridiel gondolati üzenete eléri, felkapja a fejét, meglepett reménykedéssel kutakodva, hogy esetleg a közelben jár, aztán hamarosan rájön a szavak miatt is, hogy még csak most indult el. Kedvetlenül hajtja le a fejét, és bár elhatározott néhány kellemetlen dolgot, attól még várja, hogy lássa a férfit, nagyon is, mintha a korábban megszokott ritkás találkozások közti idő telt volna el egy nap helyett.
~ Kövesd a folyót felfelé, a folyásiránnyal ellenkező irányban haladj, jobb oldalon. Igyekeztem egy kicsit bujább növényzetű részen megbújni, bár valószínűleg a mostani tábortűz füstje távolról látszik ~ válaszol egy körbepillantás után. ~ Egy darabig el fog tartani az út, ezért elnézésedet is kérem, de nem akartam veszélyesen közel és védtelenül letáborozni ~ teszi még hozzá, bár lehet, kedvesét kicsit hamarabb kellett volna felkészítenie szavakban egy hosszabb gyaloglásra.
Nagyjából tudja, meddig tart a séta, így addig tesz-vesz, kicsit még talán tovább is foglalatoskodik az előkészületekkel, mint amit eredetileg szánt nekik, persze ez sokat nem változtat; Viridiel kimerült baktatásának végére pont befejezi az elkezdett dolgokat. Megpillantva alakját először a megkönnyebbülés hulláma söpör végig rajta, és legszívesebben a karjaiba rohanna, ám mielőtt egy mozdulatot is megtehetne az örömteli fogadás szándékával, figyelmezteti magát, hogy először másra kell sort kerítenie, és az bizony nem lesz kellemes. Eltolná nagyon szívesen, de tudja, hogy későbbre halasztani nem érdemes, mert akkor az egy következő kiborító eset után lenne (ne adja Temrészet Anya, túl későn), hiszen amint kevésbé aktuális a probléma, hajlamos lenyelni és kimondatlanul hagyni a dolgokat. Így hát, amilyen keményen elhatározta, úgy is fogja teljesíteni a magányos percekben kitűzött célokat, és csak drukkol annak, hogy attól a szeretettel teli barna tekintettől ne felejtsen el beszélni.
Feltápászkodik, mikor a férfi közelebb ér hozzá, és sietősebb léptekkel indul el felé teljesen figyelmen kívül hagyva mindkettejük zilált állapotát, igyekezve az elnézést és empátiát a háttérbe szorítani, és talán ettől egy picit merevebbé is válnak a vonásai. Amint a futár kellően közel tartózkodik, hirtelen emeli balját, hogy egy jókora pofonnal díjazza az elmúlt nap tevékenységeit, bizonyára ezzel teljesen elfeledtetve a másikkal a csók szándékát.
- Önző disznó vagy! - fakad ki rögtön utána, ahogy az eddig elnyomott ingerültség és aggodalom kivörösíti az arcát. Teljes mértékben tisztában van azzal, a férfi mégis min mehetett keresztül, van annyi fantáziája hozzá, hogy ezt könnyedén fel tudja vázolni magának, és éppen ezért szorul össze a torka, kezdenek el csípni a szemei, de néhány percet még várhat a kezelés, ha eddig kibírta. - Csak arra tudsz gondolni, neked mi esik jól! Csak és kizárólag úgy akarsz cselekedni, hogy a te lelkiismereted ne bánja, hogy saját magad előtt is bizonyíthasd és igazolhasd, mennyire "jó vagy hozzám"! - kiabál erősen gesztikulálva mellette. - Azt hiszed, nekem nincsenek érzéseim? Azt hiszed, nekem nem fáj ugyanúgy az, ami neked is fáj? Szerinted én nem borulok ki, mikor bántanak téged? Mikor veszélyben vagy vagy abban hiszlek? Azt hiszed, képes vagyok mindezt higgadtan és ölbe tett kezekkel végigkísérni? - kérdezi folyamatosan, de egyáltalán nem vár rájuk választ, sőt, nem is hagy időt a feleletadásra, hanem folytatja tovább: - Lehet, hogy egy hidegvérű gyilkos démont akartak belőlem csinálni a sötételfek ellen, de attól még én is aggódom érted!  - A végén megcsuklik a hangja párszor, de nem adja fel, és talán túlzásokba esik, nem állhat meg, mert akkor a folytatásból nem lesz semmi, úgy magába roskad, amint megpillantja a sérüléseket vagy erőteljesen emlékezteti magát rájuk. - Nem vagyok az a fajta nő, aki a háttérben meghúzódik és megvárja, amíg az ura mindent elintéz. Nem vagyok az a fajta, aki megfutamodik, mikor a párja bajban van. Ha mégis egy ilyen asszonyt akarsz, aki képes nyugodtan ülni a kandalló mellett a veszélyek tudatában is, követni egy gondolat nélkül az utasításaidat és vágyaidat, akkor keress mást! - rántja meg maga előtt egy félkörben a karját, hirtelen téve a mozdulatot, mintha valóban el akarná küldeni a másikat. Valahol ez a kijelentése neki is fáj több szempontból is, ugyanakkor tudja magáról, hogy nagyon szélsőségesen ragaszkodik már Viridielhez, így képes lenne az emlegetett szintre ereszkedni, ha ez lehet csak a megoldás. - Idomulok hozzád, csiszolódom, ezt tegnap többször is tapasztalhattad, mert veled akarok lenni, elviselhető akarok lenni a számodra, hogy egy életet képesek legyünk együtt eltölteni boldogan, de nem fogok a jellegtelenségig elmenni, amivel kényelmes bánni, mert nem ellenkezik, nem akar többet és jobbat, másat! Nem akarok egy üres, vélemények nélküli porhüvely lenni, aki csak egy használható élvezeti tárgy kellemes beszélgetőkészséggel, elegem volt abból a szerepből! - Sűrűn kezd el pislogni, próbálva tartani magát, hagyni, hogy a lendület továbbvigye őt. - El nem tudod képzelni, milyen bűntudatom volt, mikor végül mégis eljöttem - halkul el egy kissé. - Belegondoltál egyáltalán abba, én hogyan érzek? - szorítja mellkasánál meg a ruhát. - Csak mert nem egy báb vagyok, akinek az érzései megegyeznek a gazdáéval, vannak sajátjaim, amik azt diktálják, védjelek és óvjalak, akárcsak a te esetedben. De hogy tehetem ezt meg, ha te nem szólsz, hol vagy, ha állandóan csak elhajtanál és azt mondod, hogy mentsem magam, majd te megoldod?! Hogy legyek így képes egyenrangúan állni melletted? - tárja szát karját, vonásai most már inkább kétségbeesettek, mintsem haragosak. - Nem azért jöttem veled, hogy egy szép díszként ballagjak az oldaladon és csupán testi örömöket adjak neked, nem a szajhád akarok lenni, hanem a teljes értékű támogatód, és lehet, hogy most elszúrtam, de legalább ilyenkor engedj, amikor miattam kerülsz bajba, hadd oldjam meg én azt, amit okoztam! Vagy legalább közösen. - Néha olyan a hangsúlya, mintha könyörögne a szándékolt követelés helyett. - És nem érdekel, hogy sokkal rosszabbat kibírtál - rázza meg a fejét hirtelen. - Nem akarom, hogy bármi bántódásod essen sem a jelenlétemben, sem akkor, mikor távol vagyok, főleg nem miattam. Én akarok a pajzsod lenni, én akarom felfogni a sérüléseket, de így mégis hogyan? - kérdezi egy pillanat szünettel, hogy levegőt vegyen, mert a tüdeje mintha egyre inkább szűkülne, észre sem véve, hogy kicsit hisztérikusabbá vált, valamint egyre erősebben zihál, ahogy a sírással küzd. - Hiába szeretsz, nem vállalhatsz fel minden feladatot, nem foghatsz fel mindent. Nem egy mártírt akarok a szerelmemnek nevezni, aki felesleges áldozatokat vállal, hanem egy hőst, aki egyenes és nem titkolózik, mikor kérdezem... Mert nem lesz jobb tőle...- kezd el könnyezni végül. - Bizonyára eszedbe se jutott, de akkor tettél ki a legnagyobb veszélynek, ami a tudatlanságból fakad; a vesztembe rohanva kutathattalak volna fel... - A beszédtempó egyre lassul, ahogy a szavak és gondolatok folyamatosan fogynak el, és az artikulálás is egyre nehezebb. - Önző disznó vagy! - szuszakolja ki magából még egyszer ezt a három szót, és valahol elképesztőnek találja, hogy egy-egy tetőfokot leszámítva, mikor a testbeszéde erősebb volt, végig a férfi szemeibe nézett.

A folyt nem nehéz megtalálni, amúgy is arra gondoltam, hogy biztos mellette fog tábort verni. Így aztán már, főleg a füstöt követve, nyíl egyenesen Lash felé tartottam.
Legyengülten kissé tovább tartott az út, de végül csak megpillantottam szívem választottját, ahogy rám várt.
Feltűnik a mosoly az arcomon, ahogy közeledni látom és már készülök, hogy a karomba zárva lecsókolom az aggodalmat piros ajkairól, amikor……..Jókora nyakleves csattan az arcomon és én úgy meglepődöm, hogy meg sem tudok mozdulni, döbbenten meredek rá, miközben a tenyerének helye vöröslőn parázslik. Nem fogta vissza magát.
És én megértettem, megértettem volna akkor is, ha nem szól ezek után egy szót sem, de erről most szó sem volt, mint ha csak egy gát szakadt volna át, úgy kezdtek kiömleni belőle a szavak, a megrovó, szemrehányó szavak, mellyel feltárta mindazt, ami az alatt az idő alatt felgyülemlett benne, amíg távol voltunk egymástól és én megpróbáltam kihagyni …….igaz nem csak megpróbáltam, hanem ki is hagytam.
Nem kapom el róla a tekintetem, bár láthatja, hogy süt belőlem a bűntudat, hiszen egyáltalán nem tagadhatom, hogy igaza van. Ismerem élete történetét és tudom, hogy mit élt át és mit érez irántam, mégis elvártam tőle, hogy mindezt sutba dobva elváljon tőlem.
Nem tehettem mást, mint, hogy most végighallgatom, hogy hagyom, hogy kitöltse a mérgét és elmondja mindazt, ami nyomja a lelkét. Végighallgatom és a megbocsátását kérem. Újból, hiszen már egyszer- kétszer megígértem neki, hogy visszafogom magam. És megint meg fogom ígérni!
De, hogy hagyhattam volna, hogy kitegye magát mindannak, amit büntetésül szántak és amin én keresztül menetem. Talán soha nem heverte volna ki, ha megint az emberek megvetését kell elszenvednie, ha megalázzák. És azt is tudom, hogy fordított helyzetben ő is ezt tette volna.
Ám akkor is igaza van, egy kapcsolat nem így működik, egy szoros érzelmi kötődés egyenrangú félként tekint a másikra, megbízik benne.
Mikor befejezte közel lépek hozzá és, ha nem húzza el, megfogom a kezét és belecsókolok a tenyerébe, miközben továbbra sem engedem el a pillantását.
- Nem tudom tagadni az igazságot a szavaidban és önző disznó vagyok, ahogy mondod, aki megérdemelte azt a pofont, ahogy talán többet is. Igazad van abban is, hogy én is megörültem volna, ha te vagy abban a helyzetben, mint én és el akartál volna küldeni. Én nem lettem volna olyan erős, mint te, mert igen, ahhoz nagyon erős hit kel, hogy megtedd, hit a szerelmedben, bennem. – csókolok ismét a tenyerébe. – Csak abban reménykedem, hogy meg tudsz bocsátani és talán nem utoljára. Mindennél jobban szeretlek és egy percig se kételkedj abban, hogy egyenrangú félként, erős nőként gondolok rád, aki megharcol a szerelméért. Nem, nem áll szándékomban elnyomni téged, vagy azt kétségbe vonni, hogy mellettem állsz bármi is történjen, de pont ezért……..pont ezért kell megértened, hogy nem csinálnám most sem másként…..Belehaltam volna, aha bajos esik, ha végig kell néznem…….- nagyot nyelek már csak a gondolatára is, hogy ott álljon véres háttal a pellengéren. – Bármit elviselnék, hogy téged biztonságban tudjalak.
Nagyot sóhajtok és a kezét a gyorsan dobogó szívemre húzom.
- Kérlek, ne taszíts el ezért magadtól. Nem kívánok náladnál jobb, szebb, önfeláldozóbb embert és társat nálad. Veled akarom leélni az életem, veled, akinek a véleménye és szava a legtöbbet jelenti. Tudom, hogy aggódtál és minek tettelek ki, ezért nem védekezem, ha még meg akarsz büntetni, pofozz tovább, ha ezzel jóvá tehetem és elnyerem a megbocsátásodat. Kérlek…… - suttogom, miközben kissé megrogyik a térdem, de kiegyenesedem és megacélozva magam várom az ítéletét.

Ha remegve is, de tartja magát, mondandója befejeztével marad a szemkontaktus, és mikor Viridiel közelebb lép hozzá, bekerülve az intimszférájába, nem sok kell ahhoz, hogy ösztönösen hátráljon, testével még emlékezve sikertelen kiképzésének terrorára. Egyetlen rándulás csak, amivel reagál végül a közeledésre, igyekszik megacélozni magát testileg-lelkileg egyaránt, és nem akarja hagyni, hogy a múlt újra és újra beleszóljon a cselekedeteibe, hiszen már egy teljesen más időben él teljesen más körülmények közt, ahol szokatlanul finoman és szeretettel kezelik.
Egy másodperc töredékéig mereven tartja maga mellett karját, nem engedve Viridiel gyengéd kérésének, aztán, úgy gondolva, baja nem lehet belőle, mégis hagyja, hogy a férfi megemelje kezét. Egyébként se akar neki ennél több kárt okozni, a pofon maga is egy igazi kihívás volt a számára, amire órákig tartott a felkészülés. Őszintén nem tudja, mire számítson most, ugyanis eddig komoly vitájuk talán nem is volt, nem merült fel semmi, amin megütközhettek volna, csupán éltek idáig a maguk rózsaszín ködjében, féltő és határtalan szeretetükkel ostromolva a másikat minduntalan, néha szinte már versenyszerűen borítva be a másikat ezzel a puha melegséggel.
Hogy a futár ilyen nyíltan felvállalja tetteit, hogy nem tagad le semmit, hanem alázatosan bocsánatot kér, mellette gyengéd gesztusokkal teletűzdeli szavait, egyenesen lenyűgözi. Felkészült arra az eshetőségre, hogy túlfűtött veszekedés fog kialakulni, és önfejűségük miatt ennek is adott nagyobb esélyt. Persze erre a következményre is gondolhatott volna nyertesként, hiszen a férfi nagyon vigyáz rá, nagyon előzékenyen kezel mindent, ami vele kapcsolatos, és talán még önmagától is óvná, ha kettő lenne belőle, mégis saját igazának erőltetését vélte valószínűbbnek. Akármennyire is vette számításba mindezeket, arcán egy-egy izom megrándulása bőven elég jelzés lehet kedvese számára, hogy a felkészültségét sikeresen darabjaira szedi, ahogy halad mondandójában a szavakkal és újra belecsókol a tenyerébe, mintha csak hálás lenne, hogy nem tartotta mindezt magában. Annyira szeretne végigsimítani az arcán, azonban neki most a bosszús és akaratos felet kell megtestesítenie, viszont Viridiel teljesen meglágyítja elhatározását és őt magát is. Vagy nagyon jól kiismerte már őt, vagy egyébként is így viselkedne, nem tudná megmondani, de tudná érte morgolódva átkozni, hogy ennyire kiszolgáltatott előtte.
- Szerinted én nem lennék képes elviselni érted bármit, Viridiel? - kérdezi halkan, finoman rázva a fejét. - Ugyanígy érzek, a karomat is csak addig bántam, amíg kiderült, hogy így is elfogadsz. Nem érdekel, mit kell kibírnom, milyen változáson kell még keresztülmennem, amíg szeretsz és védve vagy. Csak te legyél épségben, én is bármit megadnék ezért. Természet Anya adott nekem épp elég kihívást, hogy az, amit érted kibírok, minimális legyen az eddig tapasztaltakhoz képest.
Nem tudja még, mi szolgálhatna erre megoldásként. Mindketten rengeteget szenvedtek, tisztában vannak mind a testi, mind a lelki kínokkal, amiktől védenék a másikat, ugyanis ők már hasonlón keresztülmentek, és nem akarják, hogy a másiknak baja essen. Ugyanazon az oldalon állnak, mégis egymásnak kell esniük, és hiába szeretné, ha ezt közösen képesek lennének elviselni, elképzelése sincs jelenleg, miként osztozhatnának fizikailag is a fájdalmon, amin időről időre majd át kell vergődniük magukat.
Mikor egy sóhajtás erejéig társa elhallgat, és tenyerét a szívéhez emeli, lehajtja a fejét. Ez a gesztus mindig arra a napra emlékezteti, amikor először találkoztak a pokol után, amikor megerősítették és bizonyították érzéseiket a másik irányában. Éppen ezért még nagyobb hatást gyakorol rá csupán ennyi, majd mikor Viridiel kérni kezdi, kimondja a kívánságait... Képtelen a szemébe nézni, és most már ő érzi magát bűnösnek, hogy így letámadta a férfit a problémájával, hiába van tisztában azzal, hogy szükséges volt a saját érdekükben.
A végszóra összepréseli ajkait, szemét is erősen hunyja be, miközben elfordítja a fejét, mintha neki fájna mindez. Néhány pillanat múlva már emeli a kezét, vélhetően újabb pofon szándékával, miközben dacosan és már-már megtörten néz ismét a férfi szemeibe, mielőtt azonban útjára indíthatná egy lendülettel tenyerét, elgyengülten engedi maga mellé, homlokát a futár mellkasának támasztva aztán egy lassú mozdulattal, elengedve néhány könnycseppet.
- Nem tudnálak eltaszítani, Viridiel. Soha nem lennék rá képes, betegesen ragaszkodom hozzád - suttogja fojtottan, miközben a cseppek végigszántják orcáját. - Az életemnél is jobban szeretlek, és kövess el bármilyen hibát, képtelen lennék rá akkor is. Lehet, hogy haragudni fogok rád, lehet, hogy kiborulok, mint ahogyan most is, de nem tudnálak nem szeretni, nem tudnék nem vonzódni hozzád, aki helyettem is vállalta volna a halált, aki még a halálban is védelmezett... Hogy tudnálak ennyi bizonyítás, ennyi megpróbáltatás és ennyi törődés után ellökni magamtól? Csak... - felnéz, könyörgőn keresve kedvese pillantását, közben vakon akaszkodva bele Viridiel ujjaiba, ami, ha nem talál ellenállásra, kezük összekulcsolásává válik. -... soha ne hagyj magamra. Sohase vállalj olyat, ami a vesztedet vagy szenvedésedet okozza, ha elkerülhető. Ha mégsem kerülhető el, vigyél magaddal! Tudom, hogy mennyire romlott minden, tudom, hogy nekünk is szenvednünk kell azért, hogy minden jobb lehessen, de ne egyedül vidd végig, jó...? - reszketve emeli a kezét, hogy a pofontól kivörösödött arcon ezúttal minden gyöngédségével simítson végig. - Ott akarok lenni melletted, a legrosszabb pillanataidban és a legszebbekben egyaránt, segíteni akarlak, levenni a terheid egy részét a válladról, ezért is vagyok itt, nem csak az önző vágyamtól, hogy kisajátíthassalak... - enged meg egy esetlen mosolykezdeményt. - Nem akarom, hogy erődön felül védelmezz, nem akarom, hogy beletörj ebbe, féltelek... Egyikünk sem végtelenül erős, és nekem szükségem van rád. Miattad merek álmodni, miattad merek újra reménykedni, miattad vagyok még mindig itt, rengeteg dolgot köszönhetek neked, és nem érzem helyesnek, ha továbbra is te gondoskodsz mindenről. Én is akarok tenni valamit érted, amivel kiegyensúlyozhatom ezt az egyoldalúságot, ennek első lépéseként pedig most gyere, kitisztítjuk a sebeidet - fogja meg a kezét, hogy közelebb vezesse a táborhoz.

Miközben igyekszem meggyőzni kedvesemet, hogy érdemes nekem megbocsátani, látom, hogy szavaim nem hatástalanok számára, hiszen le nem veszem a szemem a haragjában talán még gyönyörűbbé váló arcvonásairól és így nem kerüli el a figyelmem az árulkodó ki rándulás, ami egy pillanatra megenyhíti.
- Tudom, hogy olyanokat is kibírsz, amit talán még én sem. – mormogom a tenyerébe.
Ahogy az előbb én is, most ő is végig hallgat, többször nem szakít félbe és bár én éreztem, ahogy a szigorúsága és haragja meginog már a mondandóm felénél, a végére mégis elbizonytalanít, ahogy vonallá préselt ajkaira siklik a tekintetem.
További testbeszéde is azt sugallja, hogy nem volt elég az, amit hallott tőlem és azt gondoltam most átléptem nála azt a határt, amit még el tudott fogadni. A szívem súlyosan döbögött a mellkasomban és az idegesség görcse szorította össze a gyomromat arra a lehetőségre, ami felvillant előttem, hogy……….olyan döntést hoz, ami a földre súlyt. Hiszen miatta csináltam az egészet! Csak meg akartam óvni, védeni és szembesülnöm kell vele, hogy már nem először hozza a tudomásomra, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Hogy kiveszem a kezéből a dolgokat, a döntését.
Féltem……nagyon féltem, hogy későn eszméltem fel.
Mikor felemelte a kezét nem mozdultam. Bármit akart csinálni, nem akartam védeni magam, beletörődően vártam az ítéletét.
És…….annyira megkönnyebbültem, amikor a homloka a mellkasomon koppant, hogy szinte összeestem, de aztán inkább csak öleltem boldogan.
A forró cseppek, amik az ingemet áztatták józanított ki.
- Ne sírj szerelmem, ne sírj, mert megszakad a szívem, hogy ezt én váltottam ki belőled. – suttogtam a hajába és szorítottam meg belém kapaszkodó kezét. – Megtanultam a leckét édesem, megtanultam és nem fogom elfelejteni. Bármennyire is nehezemre fog esni, szem előtt fogom tartani, hogy figyelembe vegyem a kívánságaidat, az érzéseidet, hogy pont azt érzed, amit én. Csak légy velem türelmes,, kérlek. Tudod, hogy összetörnéd a szívem, ha elveszítenélek, akár úgy is, hogy elhagysz. Mivel nem vagyok öngyilkos alkat, valószínűleg nem ölném meg magam, de nem lennék már ugyan az a Viridiel, aki voltam, csak félember lennék.
Ahogy a keze végigsimít az arcomon én is két kézbe veszem az övét.
- A továbbiakban együtt csinálunk mindent, együtt ugrunk a kútba, együtt nevetünk a bolondságokon és együtt egy család leszünk…..mindig.
Engedelmesen követem a tűzhöz, hogy alávessem magam az óhajának és a szívem most a boldogságtól repes, még ha nem is lesz fájdalommentes a következő pár óra.

Elönti őt a melegség, mikor Viridiel átöleli őt, ám mivel megérzi pillanatnyi elgyengülését is, amit felvált megkönnyebbült öröme, tudja jól, hogy nem beszélhet sokáig. Nem akarja nagyon elhúzni az időt, még a végén csúfosan elfertőződnének a sebei, és mivel nem a leggyakorlottabb gyógyító, lehet, nem tudna vele mit kezdeni. Viszont nem akarja ennyivel félbehagyni, így folytatja halkabban és kevesebb erővel, inkább már csak keserűen és könyörgőn, Viridiel válaszát pedig továbbra is elképesztően őszintének találja, és már csak ennyitől furcsa biztonságban érzi magát. Az utolsó két mondatára kissé összehúzódik, ahogy tudatosodik a számára, tényleg mennyire fontos lett valakinek méghozzá ilyen rövid idő leforgása alatt. Még mindig annyira szokatlan, hiába került ez már számtalanszor kifejezésre, hiába kezdődött el ez... mikor is...?
- Megpróbálok türelmes lenni, de félek, hogy túl késő lesz akkor már... - mondja halkan. - Bármi más esetében sokkal lassabban és finomabban terelgetnélek és kérnélek, de az önfeláldozásod olyan nagy, hogy egyszerre érzem magam veszélyben és biztonságban. Tudom, hogy védenél mindentől, és pont ezért is félek, mert ha valami nálad sokkal nagyobbal és erősebbel kell kiállnod... - Nemlegesen megrázza a fejét a baljós következményre gondolva, lehajtva ekkor a fejét, szemeit újra erősen behunyva, erősítve a szorításán. A kérdésre, ami most hirtelen felmerül benne, még nem tér rá, majd akkor, mikor nekilátott Viridiel ellátásának, de el is felejti néhány másodpercre, mikor a férfi közrefogja az arcát. Jólesőn hunyja be a szemeit egy rövid időre, tekintetével aztán tovább kérleli a futárt a korábban elhangzottakra, még ha az előbb ígérte meg, hogy figyelembe fogja venni kéréseit.
Elmosolyodik aztán, ahogy kedvese még egyszer szavát adja, mindent együtt fognak csinálni, megkönnyebbültté is válva tőle, hiszen ezt akarja megvalósítani, nem akar többet. Félénken közeledik egy kicsit, aztán megáll, mintha eltűnődne rajta, szabad-e ilyet tennie, végül mégis rászánja magát, hogy egy hálás csókot adjon Viridielnek, bár ő azzal is megelégszik, ha engedi ajkaira az óvatos puszit.
- Köszönöm - suttogja, aztán már tényleg elindul a tábor felé, vezetve a futárt. - Segítek levenni a ruháid, biztos mindened fáj - ajánlja fel, máris mögé lépve, hogy amint a fegyvereit letette, óvatosan emelje meg a szövetet egészen a lapockáig, ügyelve arra, nehogy hozzáérjen a sebekhez. Először igyekszik tekintetét a saját ujjain tartani, oda fókuszálni, majd mikor a felső lekerül a férfiról, csak akkor figyeli meg a véres, gennyes, itt-ott piszkos felületet. Elkeserítő a látvány, és akaratlanul is szája elé emeli a kezét, alsó ajkát harapdálva gondolva: az ő hibája. Magában elhatározza, hogy nem teszi ki ennek még egyszer Viridielt, inkább ő megy oda százszor is elviselni, csak hadd kímélje a másikat. Épp elég kínban kellett részesülnie a sötételf bányákban...
Elmormog egy gyors imát Természet Anyához, és bár talán aggódnia nem kéne, hiszen képes a gyógyításra, nem tudja, ilyen esetekben mennyire hatásos, de minden tőle telhetőt meg fog tenni.
- Vedd le a nadrágod is, kimosom, amíg pihensz, és akár meg is mártózhatsz egy kicsit a vízben, ha szeretnél - mondja, odalépve az előkészített ételhez. Két halat lehúz a rögtönzött nyársról, rárakva a gyümölcsökre, amiket az alaposan kimosott köpenyébe burkolva tesz vagy Viridiel elé, vagy a folyó szélére, ahova a futár fog ülni egy rövid ázás után. Mikor aztán párja elhelyezkedik, ő mögé telepszik, keresve közben valamilyen anyagot, amivel a sebek tisztítását megkezdheti. Mivel saját nadrágját és fölsőjét a levelek rögzítésére akarja használni, és ezek, illetve Viridiel öltözetének kimosása több ideig tart a rajta levőeknél, kényelmetlenebb is lenne alkalmazni őket, így leveszi a most kebleit takaró rövid szövetet, a vízbe mártva azt pedig finoman érinti hozzá a bőrhöz. Más esetben biztosan valami kellemes és vicces megjegyzést fűzne mindehhez, jelenleg azonban nem érzi magát annyira vidámnak, hogy elejtse azt a pár szót.
- Remélem, így is jó lesz, bár az alkohol lenne a legjobb... - motyogja mellékesen, sűrűn csavarva az anyagot, mártva újra és újra a folyóba, és habár lassan, de alaposan megy végig a sérüléseken. Ha Viridiel kéri, akkor megáll, tudva, mennyire rossz, mikor egészen nagy felület csíp a fertőtlenítés során.
- Egyébként... - Elgondolkodik, mivel is kezdje, ugyanis pár dolog a monoton tisztítgatás közben felmerült benne. - ... az általad előbb mondottak alapján... Nincs elég nagy hited bennem? - emeli maga elé az anyagot, takarva a takarandó dolgokat, noha mostanra már igazán nincs mit rejtegetnie Viridiel elől. - Mondtad, hogy nagy hit kellett ahhoz, hogy képes legyek hátrahagyni téged, és hogy te nem lettél volna képes ugyanerre... - Nem úgy hangzik mindez, mintha bántaná őt, egyszerűen csak érdeklődik, és ő maga se tudná megmondani, mennyire zavarja.

- Nem szeretném, ha veszélyben éreznéd magad mellettem, pont ellenkezőleg azt akarom, hogy biztonságra lelj velem. – suttogtam erőtlenül, ahogy összeszorult a szívem a szavai hallatán. – Azt nem hittem, hogy mindig nyugodt útjaink lesznek, de reménykedtem benne, hogy nem keveredünk olyan bajba, amit nem tudok…….., tudunk megoldani. – javítottam ki magam, hogy hallja, tanulok. – Most, hogy ezeket így átgondoltam, sokkal, de sokkal megfontoltabb leszek.
A csók olyan érzésekkel áraszt el, mint ha egy sivatagban szomjazónak adnának vizet és egy kis ízelítő után még többet akarna és én is így voltam vele, de most nem akartam még egy kicsit sem ellenkezni vele, most ő volt a főnök, majd ha kicsit jobban leszek és már ismét a karjaimban tarthatom, bepótolom minden egyes elvesztegetett percemet, amivel nem olthattam a szomjamat.
- Én is köszönöm, hogy adtál egy újabb esélyt ennek a tökfejnek. – mutattam magamra, aztán mentem oda, ahová mutatta.
A szívem bánata miatta szinte elfelejtkeztem a testem fájdalmáról, de nem akartam megint felmérgesíteni azzal, hogy még sziszegek is a látvány mellé, ami minden bizonnyal ismét felszítja benne a tüzet a tettem miatt. Inkább beharaptam a szám és hallgattam, mint a hal, ahogy a nedvedző sebekről felemelte a beleragadt inget.
A hűs levegő már gyógyír volt a hátamra. Tudtam, hogy a morgás, most nem nekem szól, hanem egy fohászt mormol és azt is, hogy hamarosan mindent elkövet majd, hogy képességével gyógyítson, de ahhoz is ki kell tisztítani a sebeket, mert nem lenne jó, ha koszosan gyógyulnának be. És az fájni fog.
Miután az ingem lekerült lassan, a nadrág is követte, már régebben sem okozott gondot, hogy levetkőzzem előtte, így ez most sem volt másként.
Kicsit megáztattam magam a vízben, ami jólesően lehűtötte a bőröm izzását, aztán helyet foglaltam a parton és szinte nekiestem az elém tálalt ételnek. Már nem is emlékeztem mikor ettem utoljára.
Lash annak ellenére, hogy milyen dühös volt rám, mindenre gondolt és ez megmelengette e szívemet.
Sajnos azt nem látom – egyelőre, - hogy leveszi a kebleit takaró ruhát, mivel háttal ülök (de ami késik nem múlik), ám a ruha érintésére, már kissé megmerevedek.
- Tudom, hogy szükség van erre, csak csináld. – válaszoltam kissé rekedten, aztán igyekeztem az ételre koncentrálni és nem a testem jelzéseire.
De nem sokáig tudtam elterelni a figyelmem, vagyis a hátamról igen, de arról amit mondott……..majdnem megfulladtam és félig hátra fordultam, ne törődve a bőr tiltakozásával.
- Nem! NEM! – mondtam másodszor még nyomatékosabban. – Én az életemet is rád bíznám szerelmem, úgy hiszek benned. Én a saját gyengeségemre utaltam ezzel. Ez……ez annyira nehéz………nehéz megfogalmazni, talán azt mondhatnám, hogy képtelen lettem volna megtenni, még akkor is, ha tudom, hogy kivágod magad. – nyökögök össze-vissza.
- Áhh, ebből semmiképp nem jövök ki jól, mi? – hajtottam le a fejem, de aztán visszakaptam, mert akkor tudatosult bennem, hogy a keblei fedetlenek és nagyot nyeltem míg le nem vettem róla a szemem. – Édes jó Természet Anya, de gyönyörű vagy!
És most már semmilyen seb nem tarthatott vissza, hogy ne öleljem meg és tapadjak az ajkaira, aztán ha nem lök el magától, sokkal kellemesebb dologgal töltsük a következő órát, mint a sebápolás.

Meglepetten vonja fel a szemöldökét, mikor Viridiel is köszönetet mond, nem igazán értve, ezen mit kell annyira hálálkodni. Nem érzékelte ezt az egészet súlyos véteknek, hogy ezért új esélyt kell adjon neki, ám eléggé úgy tűnik, kifakadása az ellenkezőjét bizonyította a férfi számára, akinek saját minősítésén muszáj elmosolyodnia.
- Egy ilyen őszinte tökfejnek nem nehéz - paskolja meg szórakozottan feje tetejét.
Az ing levétele közel sem olyan egyszerű, és hiába próbálja a lehető legóvatosabban eltávolítani a szövetet a férfiról, a sebekbe bele-beleragad az anyag. Legjobb tudása szerint igyekszik elválasztani a nedves, sérült felületről, párszor halkan bocsánatot kérve, mikor elővigyázatossága ellenére is fájdalmasnak tűnik a ruha lefejtése. Feszült koncentrálás és odafigyelés után eljut a lapockáig, itt megkönnyebbülten sóhajt fel, hiszen már jóval egyszerűbb a folytatás: csupán egy rántással jobb híján a földre dobni. El fog tartani, mire kellően tisztára mossa, megszabadítva minden véres folttól, az időtartam miatt azonban nem sokáig aggódik, biztosra veszi, hogy Viridiel épp elég kimerült ahhoz, hogy órákig aludjon, főleg a fájdalmasnak ígérkező gyógyítás után.
Az étellel túl sokat nem kell törődnie, a parton várja, míg a futár felfrissíti magát, egyszerre gyönyörködve benne, figyelve mozdulatait és vonásait, és egyszerre gondolkodva, hogyan tehetné kellemesebbé az ápolást. Visszajövetelekor egy halvány mosollyal biccent az élelem felé, noha biztos benne, hogy kedvese már régen kiszúrta. Arcán a gesztus csak szélesedik, mikor társa mohón nekilát az evésnek, ám ez hamar el is tűnik, ahogy a háta mögé telepszik, az ottani látványtól pedig szinte neki is fáj a sérült felület. Mély levegőt vesz, határozottan nem örülve, hogy kedvesének ilyenben részesülnie kellett, viszont mostanra ezt már csak keserű beletörődéssel fogadhatja, további ingerültségnek és hárpiáskodásnak nincs sem értelme, sem előnye.
Egy kézzel nehéz a gyors öblögetés, így mindenképp a rövidebb, könnyebben használható fölsőjével kezd neki a sérülések kitisztításának.
- Ha elviselhetetlen, azért mondd, nem kínozni akarlak. Annyit lehet várni, míg jobb lesz, aztán folytatom - mártja vízbe az összegyűrt ruhát, valamennyire kipréselve belőle a folyadékot, hogy ne csordogáljon végig Viridiel hátán.
Mikor teljes közönnyel érdeklődik arról, ami hirtelen szöget ütött a fejében a nagy fertőtlenítés közben, párja enyhe kirohanására ijedten rezzen össze. Egy pillanatig azt hiszi, valami rosszat mondott, de hamar kiderül, hogy a férfi csak mihamarabb tisztázni akarja a dolgokat, ami közel sem olyan egyszerű, mint azt elsőre hiszi. Muszáj megmosolyognia, de van benne valami megfáradtsághoz vagy beletörődéshez hasonlító érzet, ahogy visszaemlékszik arra, neki mennyire nehéz döntés volt elhagynia a várost. Még mindig nem tudja, mennyire cselekedett helyesen, hiszen lehet, megakadályozhatta volna mindezt.
Vagy csak súlyosbított volna rajta.
- De, jól jössz ki belőle, mivel szerintem értem, miről beszélsz - vonja meg először a vállát, aztán kiöblíti a kezében lévő ruhát, hogy folytassa a munkálkodást. - Viszont nem kívánom, hogy belekerülj ugyanebbe a helyzetbe, tényleg nem volt egyszerű, és még most sem tudom, mennyire választottam helyesen - szorít rá a szövetre, visszafordulva Viridiel felé egyértelműen azzal a szándékkal emelve a kezét, hogy újabb bőrfelületet tisztítson meg, de megáll a mozdulat közepén, észrevéve társa elbűvöltségét. Szívesen megkérdezné, mégis mi annyira érdekes és letaglózó, mielőtt azonban egy szó is elhagyhatná a száját, Viridiel felcsattan, hirtelen fel sem fogva, mégis miről beszél. A vizes ruhadarab kiesik a kezéből, amint a férfi szorosan magához öleli és akaratos csókkal kezdeményez, amit képtelenség nem viszonozni, még mindig nem tudva betelni ajkuk találkozásának forró érzetével, elutasíthatatlanná téve ezt, főleg ilyen hirtelen. A gyomra összerándul a váratlan hévre, a szenvedélyre teste szinte azonnal reagál összes porcikájának bizsergésével és vágyódásával, bőrük találkozásánál és érintése nyomán éget, meglepettségében pedig belenyög az első csókba, aztán már a futárhoz hasonló vadsággal veszve el a nem várt lázban. Eleinte próbálja megállítani mindezt gyenge és hatástalan eltolással, két csók közt szeretne lélegzethez és szóhoz jutni, de hamar megadja magát az érzéseinek és párja türelmetlen kívánságainak, átragasztva rá sóvárgását.
Szinte észre sem veszi, de már félig a hátán fekszik, könyékkel támasztva magát, combjait Viridieléhez simítja, erős kísértést érezve, hogy összekulcsolja lábait csípőjénél, de még megállja, köszönhetően tudata hátsó szegletében lévő figyelmeztetésnek. Zihálva és nehezen válik el kedvese ajkaitól, és nagyon erősen kell tartania magát, hogy ne engedjen szenvedélyének, amivel folytatná a heves csókváltást, teljesen elfelejtve, mi is lenne most a feladata.
- Ki... ki kell tisztítanom a sebeid, Viridiel... Nem... Nem hagyhatom, hogy el... elfertőződjön - suttogja szaggatottan ki sem nyitva a szemét, alig bírva háttérbe szorítani vágyódását, de még halványan felsejlik előtte, mivel kéne foglalkoznia. Néha ajkaival közeledik, kívánva az újabb találkozást, de minduntalan visszahúzódik, mintha nem tudna dönteni, mit is vegyen előrébb. Arcára van írva, hogy boldogsággal töltené el, ha folytatnák így, és minden szeretetével elárasztaná szerelmét, mindent megad neki, amit csak lehet, amire csak kéri, ugyanakkor így nagy valószínűséggel kezdhetik elölről a sebek tisztogatását, és lehet, tanácsosabb lenne először befejezni az ápolást. Innentől viszont már nem tudja diktálni a következő lépést, a józan ész így is igencsak gyengén van jelen, szóval Viridielen áll, előbb egymás kényeztetését szeretné megvalósítani, vagy a kevésbé ilyen kellemes gyógyuláson túlesni.

Ellazítom az állkapcsomat. hogy válaszolni tudjak, méghozzá úgy, hogy nem akarja abbahagyni.
- Jobb minél előbb túlesni rajta, kibírom.
Ahogy már a mai napon többször megállapítottam, a fizikai fájdalmat sokszorosan el tudja velem feledtetni az, ha valamivel úgy érzem megbántom és most egyáltalán nincs rá szüksége, hogy megint úgy érezze, ezért sürgős szükségem van rá, hogy tisztázzam, nem vele van a baj, hanem velem.
A heves reakciómmal láthatóan megijesztem, de most a dolgok rendbetétele mindennél előbbre való és miközben a magyarázatom eléggé…..hmm……sok kívánnivalóz hagy maga után, azért megkönnyebbülök, amikor mégis jelzi, hogy megértette.
- Tudom, hogy nem volt könnyű – mondtam bűnbánóan, - de ne kételkedj benne, hogy helyesen döntöttél-e. Még súlyos áron sem győzhettünk volna és az semmit nem javított volna a helyzetünkön csak rontott volna. Téged is ugyanezzel a büntetéssel, vagy még rosszabbal sújtottak volna. Azon kívül, hogy azt nehezen éltem volna meg,és ezért még jobban megsérültem volna, míg a katonákkal harcolok, még logikus döntés is volt. Így csak egy ember sérült és nem kettő vagy még több. Persze tudom most már, hogy ez nem mentség arra, hogy legközelebb együtt nézzünk szembe ….a bajokkal vagy mással. – sóhajtottam beleegyezően, hogy visszafogom védelmező ösztönöm, de ez már csak valamiféle mormogással jött ki a számon, mert egészen más kötött le.
Annyi mindent elviselt miatta és annyira védelmező volt és olyan gyönyörű, ahogy ott ült kissé beharapott, majd a meglepetéstől elnyíló ajkakkal, hogy ember vagyis elf legyen a talpán, aki ennek ellen tudott volna állni. Be kell vallanom, hogy gyenge hím vagyok és elbuktam a látványtól.
Nem először és valószínűleg nem utoljára.
Tudom, hogy van abban valami, amit mond és egy-egy kósza nyilallás emlékeztet is, hogy lenne mit tisztogatni, de a fontossági sorrend most felborult bennem és én egészen más tisztogatni valóra gondoltam.
- Nem ……érdekel……majd …..később. – ziháltam, ahogy azokra a csodálatos és kívánatos ajkakra hajoltam elmerülve a csókjában, beléfojtva a további beszédet.
És igen a józan észt minden további nélkül suttba dobtam, mivel sokkal fontosabb elfoglaltságom akadt.
Lehet, hogy az élvezetnek meg fogom inni a böjtjét, de ennyit és.......még többet is megért.
Így aztán - mivel rajtam múlt és az ellenkezése sem volt számottevő - arra az ápolásra csak jó idő múlva került sor.