Üdvözöllek! |
Köszöntelek Neminra világában! Mielőtt regisztrálnál, kérlek, nézd át a Szabályzatot a regisztrációra vonatkozó kikötések miatt. Az oldal keresett karaktereire is nézz rá, ha esetleg találnál egy számodra érdekes karaktert, akkor arra lecsaphass. A regisztrációt követően a leírások alapján nekivághatsz az adatlapod elkészítésének és beküldésének, az elfogadást követően pedig szaladhatsz a játéktérre, hogy belemerülj a világ történetébe és részese lehess annak alakításában! Ha bármi kérdésed van akár regisztráció előtt, akár regisztráció után, a lejjebb található chatablakban felteheted a kérdésedet. A regisztrációt követően pedig az admint is felkeresheted egy privát üzenettel, ha nem szeretnéd a chatet használni rá. Tárt karokkal várunk és előre is jó játékot kívánunk!
|
Legutóbbi témák | » Mindent vagy semmitCsüt. Jún. 17, 2021 6:15 pm by Aesma Daeva» A királyi főtanácsos lakosztályaPént. Május 21, 2021 7:31 pm by Octavia Yar» Első fejezet: A vidéket járókVas. Május 02, 2021 5:13 pm by Destiny Vex» Selieth AwarionKedd Ápr. 27, 2021 5:27 pm by Shuga» Készen vagyok!Kedd Ápr. 27, 2021 2:50 am by Wanderer from the Past » ElithneHétf. Ápr. 26, 2021 12:00 pm by Elithne » A végtelennek tűnő útKedd Ápr. 20, 2021 9:19 am by Destiny Vex» Zelgadis MelionSzomb. Ápr. 17, 2021 4:33 pm by Zelgadis Melion» Az új világ új csodái és pár manó.Szomb. Ápr. 17, 2021 1:50 pm by Isabella» HarlonSzomb. Ápr. 17, 2021 9:20 am by Harlon» Egy titokzatos levélCsüt. Ápr. 08, 2021 5:19 pm by Ethugan Merlioth» Egy új esélyCsüt. Márc. 04, 2021 5:54 pm by Wora» Egy város alapításaCsüt. Márc. 04, 2021 12:13 pm by Isabella» Felaern LaralythaKedd Márc. 02, 2021 5:07 pm by Felaern» Flern az őrült, de cukiCsüt. Feb. 25, 2021 2:40 pm by Isabella» Éjtünde bál, Neminra 473. éve Szer. Feb. 24, 2021 7:48 pm by Isis Do’Odrun |
Ki van itt? | Jelenleg 25 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 25 vendég Nincs A legtöbb felhasználó ( 366 fő) Pént. Nov. 22, 2024 7:00 am-kor volt itt. |
Top posting users this month | |
Statistics | Összesen 128 regisztrált felhasználónk van. Legújabb felhasználó: Elithne
Jelenleg összesen 20728 hozzászólás olvasható. in 782 subjects
|
|
| |
Szerző | Üzenet |
---|
Lashrael Laralytha Hozzászólások száma : 1607 Join date : 2017. Jun. 27.
| Tárgy: A tél csendjében Kedd Dec. 10, 2019 1:11 pm | |
| Bivalyból hazatérve újabb nyugalmasabb időszak köszöntött be - az ő nagy megkönnyebbülésére, és talán egy kicsit férjének is megnyugvást hozott, hogy biztonságban lehetnek. A nyár maradéka gyorsan elrepült, helyét átvette az ősz, majd a tél, kerek pocakja még nagyobb és még kerekebb lett, bár az utóbbi időben már nem változott sokat. Számolta a hónapokat, a napokat, bár pontos érkezésről nem tudott, csak egy nagyjábóliról, amit egyre izgatottabban várt. Egyre kevesebbet járt el Viridiellel az útjaira, amire a király újra és újra felkérte, főként az emberek földjére küldve - valószínűleg a friss uralkodóval van mit tárgyalniuk. Tudva párjának igényeit és mozgékonyságát, ismerve az állandó kalandvágyát, rövidebb utakra nyugodt szívvel engedte el, bár minduntalan a lelkére kötötte, hogy semmi veszélyesbe ne keveredjen, végül egy búcsúcsókot és egy követelt pocaksimogatást követően figyelte hol az ajtóban állva, hol az ablakból, ahogy eltűnik a fák között. Félt attól, hogy magányos lesz férje hiányában, ám a téllel járó betegségek miatt egyre csak szaporodtak a betegek; főleg a gyerekek megfázása vagy láza miatt jöttek hozzá, na meg az ő csemetéje is virgonckodott. Unalomban így aztán nem volt része, és magányosnak sem igazán érezte magát, főleg, hogy esténként minden egyes nap felvette Viridiellel a kapcsolatot, alaposan érdeklődve tőle, merre jár és hogyan van, mit csinált aznap, mik a teendői. Alkalmanként ő is mesélt, élvezettel ecsetelve az őrült, teljesen lehetetlen álmait, bár ezek eltörpültek a gyerekükről szóló regélések mellett, hogy mivel lepte meg őt ma vagy hogy mennyire volt aktív a nap folyamán, párszor elejtve, hogy hiányzik neki, főleg néhány nap után, nehezen véve az egyedül alvás akadályát, amit egyébként is meg-megszakít egy-egy kellemetlenebb álom. Gyakrabbakká váltak a csöppség rugdalásai vagy ütései, bár ez csak valami kellemes csiklandós érzéshez hasonlított leginkább. Egy-egy kora este csak azzal foglalkozott, hogy becsukta a szemét, a hintaszékében ringatózva pedig magában számolta, mennyiszer érzi a kis huncutot mocorogni, és ettől újra és újra átmelegedett a teste és a lelke egyaránt, folyamatosan arra gondolva, hogy nemsokára már át is ölelheti, aztán pattanhatott is fel, mert a tűzön hagyta a teának való vizet. Sokszor bosszankodott feledékenységén és szétszórtságán, egyre ügyetlenebbnek is bizonyult, aztán ahogy mérgét egymagában kiadta, egy mély sóhajtással nyugodott le teljesen, párszor csak azt kívánva, bárcsak Viridiel ölelésében lehetne, mikor éppen nem tartózkodott otthon. Sokat olvasott és főzött, hálásan köszönve meg a falusiak segítségét, mikor egy-egy kosárnyi élelemmel eljöttek hozzá, kellemesebbé téve várandós napjait, hogy nem kell a hóban és hidegben rohangálnia. Ittlétekor Viridielt ugraszthatta ilyenekért, főleg az utolsó hónapban, mikor már erdőjárói kötelezettségei lettek vagy éppen apjánál folytatta a tanítványok képzését, hiszen amit ígért, azt megígérte! És talán képes lesz ezt az időszakot mellette tölteni anélkül, hogy túlságosan elvágyódna, főleg így télen, meg különben is, direkt azért volt annyira engedékeny előtte, hogy most szó nélkül viselje el a nyugalmat. A hátát folyamatosan kenegette, mert meglehetősen kellemetlen volt a folytonos fájdalom, néha pedig az alhasi tájék is görcsössé vált, bár nem sok időre, így nem aggodalmaskodott. Továbbra is figyelt a súlyára, az étrendjére, mindennél fontosabbnak tartva, hogy a baba a lehető legegészségesebben szülessen meg, nem egyszer említve férjének, mennyire izgul. Mikor nem volt semmi teendője - hiszen a tél miatt a kertet nem gondozhatja, így ez egészen sokszor előfordult -, a gyerekszobában üldögélt a hasát simogatva, csak nézve és ábrándozva, az elkövetkezendő évek alatt hogyan fogják alakítani a szobát. Férjét minduntalan nagy szeretettel fogadta, mikor a munkájából hazaért, meleg ételt rakva elé, ő maga is társulva egy kisebb tányérral - mert már korábban evett egy jóval nagyobb adagot, de még mindig éhes volt. Párjának szabadnapjait vele töltötte, és mivel nem kívántak sehova sem menni a szülés hónapjában, a férfi családja is gyakran jött hozzájuk látogatóba, hol az egész família, hol kevesebben, bár talán az édesanyja volt itt a legtöbbet, nagyon sokat segítve a nehézzé vált házimunkák elintézésében. - Nemsokára, Viridiel… - bújik hozzá éjszaka az ágyban a meleg, vastag takaró alatt, mellkasán pihentetve a fejét és egyik kezét, finoman cirógatva a bőrét, elnyomva egy ásítást. - Nemsokára már hárman leszünk itthon, egy családként… - mondja csendesen, aztán kicsit megemelkedik, hogy az éjszakai, téli sötétben megpróbálva férjének vonásait kivenni a szemeibe nézzen. - Még egy kicsit kibírod mellettem kalandok nélkül…? - kérdezi halkan, aggodalmasan, óvatosan végigsimítva az arcán, majd levezeti a kezére a sajátját, hogy a hasára rakja. - És kész vagy rá…? - érdeklődik, titkon remélve, hogy a gyerekkel való foglalkozás és a kezdeti zavaros alvás kicsit elcsitítja benne az utazás és kalandok iránti szenvedélyét. Persze hibáztatni sem tudná, ha menni akarna, már régen elfogadta ilyen szinten, hogy neki az utazás az életét képezi, és nem is kívánja röghöz kötni és elvenni tőle ezt az élményt. |
| | | Viridiel Hozzászólások száma : 3300 Join date : 2014. Nov. 23.
| Tárgy: Re: A tél csendjében Csüt. Dec. 19, 2019 9:56 am | |
| Többször is hálát adtam Természet Anyánknak, hogy élve és egészségben hozott haza minket az emberek földjéről, ahol segítettünk a királynak felszabadítani a szörnyek foglalta városát. Bár már hosszú ideje jártam a környező népek földjét, azt kell mondanom, hogy mindezek után is sikerült újabb tapasztalatokkal gyarapodnom, ami némiképp átértékeltette bennem az előítéleteimet, vagyis megtanultam, hogy nem minden fehér és fekete. Kapcsolatom a párommal még jobban elmélyült és most már biztosan tudtam, hogy ha valaha valami történik vele, akkor az én életem is értelmetlenné válik, nem bírnék nélküle élni. Ő volt a másik felem, aki teljessé tett és félemberként ki akarna tovább létezni. Boldogságos volt az az időszak, amit ezek után együtt töltöttünk a most már teljesen kész házikónkban, amit távollétünkben a család befejezett, kiszépített, ajándékba pedig húgaimtól egy berendezett gyerekszobát, egy kis kuckót kaptunk. Első időben furcsa volt az utakra egyedül mennem, bár szigorúan csak könnyű és teljesen veszélytelen feladatokat kaptam és bár biztos voltam benne, hogy ebben a király Lash kérésének tesz eleget, nem háborogtam, hiszen vállaltam ezt, ígéretet tettem édes kis feleségemnek és elszántan be is tartottam. Aztán már, ahogy a pocakja egyre nagyobb lett, már csak az erdő őreinek segítettem vagy apámnak a kölykök tanításában és egyre izgatottabban vártam, hogy megtörténjen a csoda és megszülessen a gyermekünk. Többet voltam otthon, mint eddigi életemben bármikor és lestem Lash minden kívánságát, vagy anyámat nyaggattam, hogy szerinte még mit kéne tennem. Szerintem mindenkinek az idegeire mentem. Aztán az egyik éjszaka……. Kedvesem szavaira meleg mosoly jelenik meg az arcomon, bár nem tudom az ablakon beragyogó hold fényében ebből ő mit lát. - Igen, már nagyon fészkelődik a kis lurkó, nagyon ki akar bújni. – cirógatják meg ajkaim Lash feje búbját, miközben a kezemmel a hátát simogatom. Kérdőn nézek a szemébe, amikor ezek után elhúzódik, de a kérdése nem ér váratlanul. Tudom, hogy mennyire aggódik, hogy nyughatatlan természetem felülkerekedik rajtam, pedig tudni kell, hogy ő és a gyerek, mindent felülír. - Ez életem legnagyobb kalandja édesem. Semmilyen út, semmilyen kaland nem tud ennél többet kínálni nekem, mint, hogy itt legyek veled, amikor megszületik a gyermekünk. Nézem a kezem a keze alatt, mely most a domborodó hasán nyugszik és ami alatt ott dobog egy másik kis szív….. - Nem tudom, hogy lehet erre készen állni, de izgatottan várom és már most büszke vagyok rátok. Próbálok majd legalább olyan jó apa lenni, mint az én édesapám volt, de csak remélni tudom, hogy jó leszek benne. De azért……bevallom……picit félek. – sóhajtottam és gyengéden magamhoz szorítottam. – De ketten mindent meg tudunk oldani! Ha egy szörnnyel el tudtunk bánni, csak nem győz le minket pár lurkó!
|
| | | Lashrael Laralytha Hozzászólások száma : 1607 Join date : 2017. Jun. 27.
| Tárgy: Re: A tél csendjében Csüt. Dec. 19, 2019 1:58 pm | |
| - Már nagyon kíváncsi az apjára, aki erős karjaival védelmezi az otthont – vigyorodik el, élvezve férjének ölelését, igyekezve belesimulni annyira, amennyire a hasa megengedi, kellemesen borzongva háta simogatására. – A legnagyobb példaképére és arra, akire felnézhet – folytatja, miközben lassan és kissé ügyetlenül felkel, az ilyen kellemes és meleg pillanatokban mindig elfelejtve, hogy jobbja olyannyira lelassul, mint a természet maga. Külön koncentrálással és természeti erejénél fogva mintha könnyebb lenne, de lehet, csak ő képzelte be mindvégig. Az aggodalom tagadhatatlanul mardossa őt belülről, még ha gyakran alig érezhetően is, de vannak pillanatok, amikor kifejezetten erőteljesek a kétségbeejtő gondolatok, melyek szinte már pánikszerűen rohamozzák meg őt a nagy nap közeledésével. Viridiel nyugtató válasza és jelenléte újra és újra elhessegeti ezeket, így mikor újabb megerősítést kap, megkönnyebbülten engedi ki a levegőt, békésen hunyva le a szemeit. Kinyitásával ismételten férje vonásait igyekszik fürkészni a sötétben, lassan cirógatva arcának ívét, élvezve bőrének finom tapintását. Nem tudja, mik lennének a megfelelő szavak, így a telepatikus képességeiken keresztül igyekszik megosztani párjával az érzéseit, a hálával vegyes boldogságot, azt a meleg biztonságérzetet, amit a férfi válasza kivált belőle. - Én pedig boldog vagyok attól, hogy velem tartasz ebben a kalandban. Semmi mást nem kívánhatnék – talál mégis feleletet, miközben Viridiel megkeresett kezét az arcához emeli, hozzásimulva ahhoz. Talán ennél nagyobb békességet és megnyugvást nem is érezhetne, és mivel felfogni már képtelen, inkább csak sodródik ennek az árjával, elmerülve teljesen ebben a szeretetben. Pár pillanat múlva azonban mégis eszébe jut néhány nyomasztó gondolat, ahogy az első gyermekének születése ismételten megkörnyékezi gondolatait, aggodalmas ráncokat húzva rajta. Hasára téve férjének kezét fürkészi ismét a sötétben rejtőző vonásait, ám felelete újra derült mosolyt csal az arcára. - Jó leszel benne – mondja csendesen, de teljes meggyőzöttséggel. – Csodálatos apa leszel, ebben nem kételkedem. Nyitott vagy és rugalmas, sokféle tudással és tapasztalattal rendelkezel, de legfőképp szerető és törődő szíved és lelked van... – vezeti vissza kezét Viridiel arcához, hogy újra azt cirógassa. – Olyan csodálatos apa leszel, mint amilyen csodálatos férj is vagy – hajol hozzá, könnyed csókkal igyekezve erősíteni és alátámasztani véleményét. – Nálad jobbra sem én nem vágyhatok, sem a gyermekünk, mert nincs jobb – simogatja az arcát lágyan, ugyanígy figyelve párját is, miközben megtartja az érzéki közelséget, bár egy kissé megemelkedik a szemöldöke, mikor akadozva tudomására hoz mást is. A megilletődött vonások hamar eltűnnek, gyengéden nézve le Viridielre, mert jobban belegondolva ő is fél, csak ezt az izgatottsága az esetek többségében elnyomja. - Ez természetes – nyom egy puszit a homlokára, igyekezve elhalmozni a szeretetével, viszonozva egy töredékét annak, amit Viridieltől kap, magabiztosságot önteni belé, mert nem érzi, hogy bármi félnivalója lehetne. Neki nem. – Mind a félelem, mind az, hogy ketten megoldjuk. Én is féltem az elsőnél és most is van bennem félelem, bár ez már másfajta... – néz oldalra kissé elkomorodva. – Tudom, hogy nem fog megismétlődni az, ami az első gyermekemmel, mégis minden porcikámban érzem a félelmet és felkészültséget, hogyha újra bekövetkezik, akkor erőmön felül fogom védelmezni, legyek bármilyen kimerült, álljak akár az elájulás szélén is... – húzza le a kezét a férfi mellkasára, finoman támaszkodva rá, ahogy gondolatban megelevenedik előtte a jelenet. Pár pillanat után viszont visszafordítja tekintetét férje felé. – De ott leszel velem – keresi meg a kezét, hogy ujjaival rászorítson. – Legalábbis... – vörösödik ki egy kissé a zavartól, mert nem akarja ráerőltetni a kéréseit. Épp elég nehéz végigmenni neki a gyerekszülésen, hát a tehetetlen nézése milyen lehet...? – Nyilván örülnék, ha ott lennél mellettem és... és fognád a kezem, amíg tart a vajúdásom, és hogy figyeld a bábát... Nem mintha nem bíznék benne, sokat beszélgettünk és próbáltuk szűkíteni az időpontokat, mégis nyugodtabb lennék, ha... ha figyelnél rá is, és amint lehet, a gyerek nálad lenne... – halkul el ennél is jobban, ahogy egyre jobban elbizonytalanodik. – Én... Én nem tudom, mit fogok érezni vagy miként fogok cselekedni, ha nem láthatom vagy tarthatom a karjaimban szinte azonnal... Nem tagadhatom, hogy ez a legnagyobb félelmem... – reszket meg a hangja, véve egy mély levegőt, behunyva a szemeit próbálva kicsit megnyugodni és emlékeztetni magát, hogy már egy más életet él, de az akkori félelem és összetörtség mélyen beitta magát a csontjaiba. Talán a második közös gyereküknél könnyebb lesz, hiszen a rossz élményt felülírhatja majd ez, noha biztos, hogy akkor is szüksége lesz Viridiel töretlen támogatására és törődésére. – Félek magamtól, hogy abban a kiélezett, mégis tompa pillanatban kifordulok magamból a mélyen gyökerező rettegésem miatt, ami még mindig itt van benn, örök sebként lüktetve, tüskés indákkal körülfonva... – emeli a szívéhez a kezét, szomorúan nézve maga elé, kisvártatva mégis mintha megkönnyebbülne. – De tudom, hogy ez változni fog. Nemsokára – simít végig a hasán. – Napok kérdése lehet már csak, és újra megváltoztattok... – jelenik meg egy derengő mosoly arcán, majd visszafekszik, közel maradva Viridelhez, jól magára húzva a takarót. – Végre ezt is hamarosan elengedhetem, és magamnak is bebizonyíthatom, hogy lehetek jó anya... – szívja magába mélyen párja illatát. |
| | | Viridiel Hozzászólások száma : 3300 Join date : 2014. Nov. 23.
| Tárgy: Re: A tél csendjében Pént. Jan. 03, 2020 10:38 am | |
| Boldog vagyok, hogy sikerült Lasht is boldoggá tennem és ezek a beszélgetések azt bizonyítják, hogy mindketten alig várjuk már, hogy ez egy gyermekben teljesedjen ki. Már azt is megszoktam, hogy szerelmemnek sokkal több megerősítés kell ezen a téren, mint bárki másnak, hogy ne bizonytalanodjon el, de ha kell én ezerszer, százezerszer elmondom neki, hogy mennyire szeretem. Viszont én meg abban vagyok elveszett, hogy vajon megfelelek e apaként e gyermekünknek. Az első időben még csak fiúként tudtam elképzelni, de most, hogy egyre közelebb kerültünk ahhoz, hogy megszülessen, már csillogó szemű kis Lasként is nagyon jól el tudtam fogadni, sőt……. Mikor párom hasán nyugtattam a kezem, sokszor beszéltem hozzá telepatikusan, bár nem gondoltam persze, hogy választ is kapok, de jól esett. - Azt mondod csodálatos férj vagyok? – évődtem vele, ahogy foglyul ejtettem a kezét az arcomon és a tenyerébe csókoltam. – Szavad ne feledd majd, ha koszosan, szakadtan, karcolásoktól hemzsegve kerülök elő egy-egy vadászatból, vagy elfelejtem kivinni a szemetet. Tagadhatatlan azonban, hogy az ő szájából hallani, hogy legalább olyan jó apa is leszek felért egy kis megnyugvással. - És ezért nem is fogod felhánytorgatni, ha a fiúnk is ilyen lesz. – biccentettem leszögezően, de a kaján vigyor ott ült az arcomon. Ez azonban fokozatosan elhal, ahogy bevallom neki, mi aggaszt a legjobban, főként, hogy ez elég ritkán esik meg velem, ahhoz túl vakmerő vagyok legtöbbször. Aztán elszégyellem, amikor Lash válaszol, hiszen igaza van, neki sokkal több félelme és aggodalma lehet és én itt magammal vagyok elfoglalva. Neki milyen érzés lehet az első gyermekére és a születésének körülményeire gondolni. - Ó Lash! Édesem! – támaszkodok fel a könyökömre, hogy jól a szemébe tudjak nézni, miközben a karját simogatom. – Milyen ostoba vagyok, hogy itt panaszkodom neked! Tudom, hogy milyen nehéz lehet neked leküzdeni azokat az érzéseket, de nem kell félned, én végig ott leszek melletted, egy percre sem engedem el a kezed. A családom minden tagja ott lesz a másik szobában és még ha egy sárkány szállna le, hogy elraboljon, akkor ott állnának, állnék és soha nem kerülhetne a te vagy a gyermek közelébe, amíg egy csepp vér is folyik bennünk! A kezét a szívemre szorítom. - Természet Anya látja a lelkemet, gyermekünk, ahogy a bába engedi, azonnal a karjaidba kerül és ha szavamat szegném, halljak száz halált. Az arcához hajolok és gyengéd csókokat lehelek a szemére, majd az orrára és a szájára. - Most már nem megyek a szülésig sehová, csak itt ténykedek majd a ház körül, hogy veled lehessek a legnehezebb és a legszebb percekben. És Lash......nagyon jó anya leszel......– simulok ismét mellé és lassan ringatom a karjaimban, hátha megnyugszik és tud egy kicsit aludni majd.
|
| | | Lashrael Laralytha Hozzászólások száma : 1607 Join date : 2017. Jun. 27.
| Tárgy: Re: A tél csendjében Pént. Jan. 03, 2020 11:09 pm | |
| Halk kuncogásba kezd az évődő szavak hallatán, a tenyerét érő csókra pedig kellemes borzongás fut végig rajta a belső melegség hullámával együtt. Most, ebben az időszakban talán még többet gondolt a múltra, és jelenleg is ahányszor ezzel a gesztussal kedveskedett Viridiel, minden eset, mikor ezt tette, halványan feldereng előtte, egészen a kezdetekig visszamenőleg. - Igen, azt – válaszol vigyorogva, újabb csendes nevetéssel reagálva a magyarázatra, ha lehet, még közelebb húzódva férjéhez. – Akkor úgy mondom, hogy nekem csodálatos vagy – puszilja meg a homlokát. – Nekem így vagy tökéletes, és én így szeretlek. Ha sérülten jössz haza, akkor meggyógyítalak, ha a ruhád szakad el, akkor összevarrom, ha meg elfelejtesz valamit, akkor eszedbe juttatom, még ha néha egy kicsit bosszúsan is – cirógatja tovább az arcát, ha párja keze fogsága kicsit lazul, szeretettel beszélve és fürkészve a sötétben kivehető vonásait. Annyira természetes és békés ez így, annyira idilli a maga kis apró hibáival, és a világért sem engedné el ezt a kapcsolatot. Akárhányszor is volt ütközés a két világszemlélet és életcél között, boldog attól, hogy megtalálták a köztes utat, hogy képessé vált ő is engedni, hogy ne csupán neki legyen jó, hanem párjának is, és nem akar ezen változtatni. Tetszik neki ez a fajta egyensúly, még ha értelemszerűen azt az időszakot, mikor Viridiel mellette van, jobban élvezi - és sajnos azok a napok telnek gyorsabban. - Miért hánytorgatnám? Tudod jól, hogy nem fogom bánni, ha rád hasonlít – viszonozza a vigyort. – Sőt, csak örülni fogok neki, bár még nem tudom, hogy foglak titeket és a kalandvágyatokat kordában tartani... – tűnődik el. – Jobb esetben majd egymást fogjátok fékezni... – viszi tovább a gondolatot. – A rosszabbikban meg ketten kétszeres erővel fogtok nekiindulni, és mindkettőtök orrára koppinthatok, ha valami felelőtlen tett miatt megsérültetek! – játszadozik az elképzeléssel derűsen, és bár még ez elég messze van, igencsak szórakoztatja. Saját félelmeinek bevallására félénken néz felemelkedő párjának szemeibe, de aztán megilletődötten nyílnak nagyobbra a szemei, mikor ostobának hívja magát. - Dehogy vagy ostoba! – kotyogja közbe. – Teljesen... helyénvaló és érthető ez a félelmed, ez nem... Nem arról szól, mint egy növénynek a nevelése, hogy időközönként megöntözöd, beszélsz hozzá, esetleg földet cserélsz vagy trágyázod... – vonja össze kissé zavarodottan a szemöldökét, egyértelműen próbálva valami értelmes hasonlatot találni. – Ez... A gyereknevelés egy teljesen más lépcsőfoka egy kapcsolatnak, a miénknek is – néz aztán rá Viridielre, megemelve a kezét, hogy csupasz mellkasára, a szíve fölé helyezhesse, lassan simogatva. – Sok időt és törődést fog igényelni, és nem mindegy, mennyire védjünk vagy mennyire engedjük a saját kis feje után menni, hogy mennyit engedünk neki és mit tiltunk meg... – sóhajt egyet. – Ezektől én is mind-mind félek, hogy milyen lesz, egészséges lesz-e, hogy én elég jó leszek-e ehhez... – csúsztatja fel kezét a nyakán, hogy újra Viridiel vonásait cirógassa, és elmosolyodik, noha ez hamar keserűvé válik. – Csak nyilván a születés pillanatától sokkal jobban félek ahhoz, hogy képes legyek ezen rágódni... – hunyja be a szemeit lemondóan, ugyanakkor párjának biztató szavai némileg megnyugtatják. Hálásan pillant vissza rá, egy pillanatig sem rejtve előle, mennyire sokat jelentenek neki ezek a kedves és bátorító szavak, keze alatt érezve igaz szívének ütemes és egyenletes dobbanását, és ígérete hallatán elérzékenyülten figyel tovább. Ha nem Viridiel kezdeményezne, akkor ő mozdulna, hogy csókokkal fejezze ki köszönetét, így viszont behunyt szemekkel és boldog mosollyal az arcán fogadja a puszikat, finom gyengédséggel viszonozva az ajkait ért csókot, kibújtatva a mellkasán lévő kezét férje tenyere alól, hogy az arcán simíthasson végig. - Köszönöm... – suttogja Viridiel ajkai közé, folytatva még egy lassú és hálás csókkal, ki se nyitva a szemeit, élvezve a törődést, az előzékenységet és a mérhetetlen szeretetet, amiben férje füröszti őt, újra és újra csak azt gondolva, képtelen lesz ilyen mennyiségben viszonozni mindezt. Mostanáig sem hiszi el igazán, hogy megtették ezt a lépést, hogy elvállalták a családalapítást, a gyereknevelést, de örül, kimondhatatlanul boldog és hálás, hogy mindez valós és nem csupán egy álom részét képezi. Fogalma sincs, hogy Viridiel miatta hajlott erre, mikor már nem először került szóba, mennyire szívesen foglalkozna közös gyermekeikkel, vagy egyébként is kezdte érezni a vágyat egy ilyen jövő irányába, de talán nem is fontos ez igazán. Szeretik egymást és amit lehet, megadnak a másiknak, és az a legkisebb, hogy támogatja őt az érzéseiben, biztatva, mennyire jó szülő lesz, és biztos benne, hogy igazi példakép lesz. További meglepetésére van, mikor párja még az erdőjárói feladatokat is hátrahagyja így, az utolsó napok eljöttével, döbbenetében elvált ajkakkal figyeli a halványan megvilágított vonásokat, az utolsó mondat pedig felér egy kegyelemdöféssel. Az elérzékenyültség okozta sűrű pislogással most már örömkönnyek gördülnek végig az arcán, ahogy megnyugodva, mégis kiugró szívvel viszonozza az ölelést, amennyire csak lehet, simulva és bújva férjéhez. - Te pedig nagyon jó apa... Higgy nekem... – suttogja fojtottan, arcát a férfi nyakába rejtve, miközben baljával a tarkoját cirógatja, finoman túrva bele az ezüstös tincsekbe. – Szeretlek... Mindennél jobban... – ad még egy csókot, nem tudva magában tartani azt a szeretetet, amivel férje elhalmozza. Még könnyes pilláin keresztül figyeli egy kicsit, de aztán kényelmesen elhelyezkedik, nyakig felhúzva a takarót. – Aludj jól – keresi meg párja kezét, hogy arra rászorítva aludjon el. |
| | | Viridiel Hozzászólások száma : 3300 Join date : 2014. Nov. 23.
| Tárgy: Re: A tél csendjében Kedd Jan. 07, 2020 10:25 am | |
| Sosem tudnék semmiért neheztelni az én kedvesemre és sosem akarnám megváltoztatni, hiszen úgy szeretem, ahogy van, így aztán –bár már számtalanszor megbeszéltük és biztosítottuk egymást e felől, - azért mindig jó eső érzés viszont hallani, hogy nála is ez a helyzet. Máig nem tudom mivel érdemeltem ki Természet Anyánál, hogy ilyen boldogságban lehet részem, de akármivel is, mindig hálás szívvel fogok fohászkodni hozzá, mert tudom, hiszen már tapasztaltam, hogy rajtam tartja a szemét. Le sem tagadhatnám, hogy a gondolataimban azért az a gyerek egy élénk fiúcska, aki minden kalandban benne lesz és teljesen egyetértek Lash-sal abban, hogy nagy kihívás lesz kordában tartani, bár ha engem kérdez valaki, ha lányunk lesz, ugyan ilyen kis örökmozgónak és tűzrőlpattantnak képzelem el. - Mondhatnám, hogy jó példával fogok az apjukként előljárni…. – kezdek bele egy kaján vigyorral a képemen, - de sajnos ismersz annyira, hogy tudd, elsősorban engem kell majd pórázon tartanod. – nézek azokba a gyönyörű szemekbe már most bocsánatkérően. És hát igen, mennyivel egyszerűbb lenne a dolog, ha csak egy növényről lenne szó, de hát foglalkoztam és még foglalkozom is gyerekekkel, csak nem lehet nehezebb a sajátommal is megbírkózni…….Jaj, csak el is kéne hinnem ezt magamnak! - Együtt megoldjuk ezt is, ahogy sok minden mást is megtettünk. – szorítom magamhoz meghitten, emlékeztetve rá, hogy mire vagyunk képesek egymásért, aztán ismét elmosolyodom. – Úgy beszélünk a születendő gyermekünkről, mint még egy félelmetes szörnyről sem, azt hiszem tényleg be vagyunk tojva. – kuncogtam fel. Tisztában voltam vele, hogy mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy megnyugtassam, biztonságot nyújtsak Lash-nak ahhoz, hogy ne pánikoljon a szüléstől, ne rettegjen a múlt rémálmaitól és ezt csak azzal érhetem el, ha most már, hogy minden percben várható volt a baba születése, itt vagyok mellette. Igyekeztem ezért nem csak meleg öleléssel, megnyugtató szavakkal, hanem szerelmem minden érzésével telepatikusan is átadni neki azt, amivel beburkolhatom a biztonság bölcsőjébe. - Ne köszönj semmit, hiszen olyan sokat adsz nekem, hogy azt el sem tudom mondani….- suttogtam. Boldog sóhajjal dajkáltam a karjaimba, valamelyest én is ellazulva, hogy talán tényleg képes leszek felnőni majd a feladathoz. Az biztos, hogy a családom teljes mellszélességgel mellettünk áll és alig várják az első unokájuk, a lányok meg az első unokaöcskös megszületését. Már előre félek, hogy mennyire el fogják kényeztetni. Ezzel a gondolattal merülök álomba, miközben mosoly játszik a szám szélén.
|
| | | Lashrael Laralytha Hozzászólások száma : 1607 Join date : 2017. Jun. 27.
| Tárgy: Re: A tél csendjében Csüt. Jan. 09, 2020 12:11 am | |
| Halkan nevet a bocsánatkérő szavakra, nyomva egy rövid csókot férje ajkaira. - A póráz nem illik egy farkashoz, túl erős és nemes ahhoz, csakúgy, mint te, és nem fosztanálak meg ezektől – mondja, beletúrva az ezüstös hajába, pár tincsét az ujjai köré csavargatva. – De majd kitalálok valami mást – csúsztatja le az ujjait a füle mögött az állakpcsán, hüvelykujjával cirógatva az arcát. – Kitaláljuk együtt – suttogja, közelebb hajolva egy újabb rövid csók szándékával, élvezkedve és fürdőzve a szerelemmel teli szeretetben és biztonságban egészen addig, míg az aggodalmak fel nem merülnek. Persze ezek hamar feloszlatásra kerülnek, köszönhetően a biztató és megnyugtató szavaknak, a kölcsönös támogatásnak, amiből sosem lesz elég. - Igen, együtt – sóhajtja, jólesően bújva a férfi ölelésébe, és csak mélyésges egyetértéssel tud az elhangzottakhoz hozzászólni. Annyi mindenen mentek végig, annyi mindenről döntöttek közösen és annyi mindent vészeltek át együtt, hogy ez sem lehet gond hosszútávon, legfeljebb fárasztó. Legalábbis bízik benne, mert bár mindig vágyott egy gyerekre, csak most adatott meg a felnevelésének biztosítása mellett... Első gyermekét félig már Természet Anya gondjaira bízta, félig viszont még mindig vágyik arra, hogy megismerje, hiszen anyja elhintette, még életben lehet. A kuncogáshoz egy kicsit hangosabb nevetéssel társul, miközben elnyújtózik az ágyról, ahogyan elképzeli, micsoda bestiális szörnyeteg is lesz a gyerekük. Alszik, aztán felébred, hogy sírjon és figyelmet követeljen, aztán megint alszik, aztán sír, mert éhes, később meg megint azért fog sírni, hogy foglalkozzanak vele... Még csak az ajtóban toporzékol ez a jövő, de már nosztalgikusnak hat ennek az érzete, annyiszor elképzelte már a lehető legkülönbözőbb helyzeteket. - Még a vakmerő hős Viridielt is visszatántorítja a saját gyereke. Tényleg egy igazi fenevad lesz! – kacag tovább, majd kicsit nyugodtabban simít végig a hasán egy fáradt, de annál boldogabb mosollyal az arcán, és belső nyugalma megmarad férje ígérő szavai hallatán. Érzéseivel szinte már betakarózik, olyan puhán és melegen simul elméje köré, hagyva, hogy ezúttal egy buborékba zárja, véve is egy mély levegőt, míg behunyt szemekkel élvezi a mélyen gyökerező szerelmük ilyen módú kifejeződését, a továbbított érzésektől ködösen és elgyengülten simulva párjához. - Te még többet adsz... – válaszol, talán még halkabban suttogva, mint ahogyan azt Viridiel tette, elcsendesedve hallgatva aztán férjének lélegzését és szuszogását, boldog és békés álomban találva magát. *** Csendesen nyitja ki a szemét grimaszolva a hasában lüktető fájdalom hatására. Néha előfordult kisebb görcsösség, és lehet, most is valami hasonlóról van szó, de ahogy egyre éberebbé válik, úgy erősödik a fájdalom is. - Ah, Természet Anyára... – suttogja, mély lélegzetet véve kelve fel, halkan nyögve, ám ahogy megmozdítja a lábait, összeszalad a szemöldöke. Megizzadt volna...? Önkéntelenül is elkezdi tapogatni az éjszaka sötétjében a lepedőt és a takarót, egyre inkább sápadva fogva fel, hogy ez nem izzadtság, mert a hátánál például semmi nincsen, de a combjainál... - Édes Természet Anya... – emeli a szájához a kezét izgatottságtól zúgó fülekkel, egy pillanatra meg is feledkezve a hasi görcsről, de aztán már el is kezdi finoman lökdösni Viridielt. – Viridiel, ébredj... – suttogja sietősen, szinte már pánikszerűen, és ha nem ébred fel azonnal, akkor szólongatja még tovább, kicsit erősítve a lökdösésen, és amint felébredt, reszketve szorít rá a kezére, elakadó lélegzettel nézve férje holdvilágította arcára. Talán nem is kell neki semmit sem mondania, arcán van a benne lévő érzelmi kavalkád, a félelemmel vegyes izgatottság, a reménykedés és kétkedés, a türelmetlenség és pánik, végül az öröm könnyei győzedelmeskednek, ahogy sűrűn pislogva egyre csak homályosodik a pillantása. - Itt... Itt az idő – suttogja reszketegen, hirtelen kapva fejét oldalra, azon gondolkodva, mit tud még azelőtt tenni, mielőtt a szorító fájdalomtól már nem tud másra koncentrálni, csak a várhatóan üvöltött, parancsoló szavakra. – Siess, öltözz fel, és hozd el a bábát a lehető leghamarabb – néz ismét Viridielre, a szemeibe, újfent nem tudva, hirtelen mit mondhatna vagy mit kéne mondania, de észbe kapva inkább segít gyorsan összeválogatni Viridielnek valami meleg ruhát, és hiába lesz valószínűleg farkasalakban, mert úgy gyorsabb a közlekedés és a személyek hozatala-vitele, jobb, ha erdei alakjában is melegen öltözik. Végig zaklatottan veszi a levegőt, ideges pánikkal gondolva végig, mit tud tenni, teljesen szétcsúszva, viszont mielőtt Viridiel még távozna, megfogja a felkarját, némán a szemeibe nézve, felváltva figyelve hol az egyiket, hol a másikat. - Hívom én a szüleidet és a testvéreidet, szóval ne maradj el sokáig, a... a görcsök... – igyekszik valamit megfogalmazni, aztán tehetetlenül néz maga elé. – Siess haza – mondja végül, egy forró, izgatott boldogságtól heves csókkal engedve útjára férjét, akinek távozása után megtámaszkodik a legközelebbi asztalban, többször is mély levegőt véve, mielőtt az adrenalintól és túlzott idegeskedéstől elájulna - vagy zakatoló szíve szakad ki a mellkasából lendületes dübörgései nyomán. |
| | | Viridiel Hozzászólások száma : 3300 Join date : 2014. Nov. 23.
| Tárgy: Re: A tél csendjében Szomb. Jan. 18, 2020 2:49 pm | |
| Az „együtt” szó, lassan már egy fajta hitvallássá válik számunkra, mert mindig megerősít bennünket az egymás iránti szeretetben, egységben, hogy mindig mindent túlélhetünk, ha nem hagyjuk el egymást, oltalmazzuk egymást. Ez juttatott túl minket sok veszélyes helyzeten és ez fog segíteni abban is, hogy megküzdjünk a szülői felelősséggel és az azzal járó gondokkal. - Vagy olyan makacs és elszánt, mint az anyja és akkor jaj nekünk! – nevettem mindennél drágább feleségemmel, magamhoz ölelve vigyázón őt. Halk szavai végigborzolják az érzékszerveimet és boldog mosolyt ragasztanak a képemre, így alszom el……. ….hogy aztán Lash izgatott és talán félelemtől bizonytalan hangjára ébredjek. A szemem azonnal tágra nyílik és a kezem a fegyverem után kap, persze a semmit markolva, hiszen az a szoba másik felén van a szekrényben, mi meg a házunkban biztonságban……. ~ Mi van? ~ próbálom összerakni a helyzetet, de még a levegő is bennem reked, ahogy párom sápadt, verejtéktől és könnyektől nedven arcát meglátom a fényes holdvilágnál. Úgy pattanok fel az ágyból, mintha darázs csípett volna meg. - Mi…….Mi történt! Bánto……..- a szavaim többi része azonnal megszakadt, amikor testben és lélekben reszketősen megszólalt. – Az …..idő? – meredtem rá izgatottan toporogva és a szemem körbe-körbe járt a veszély után kutatva……aztán leesett. – AZ IDŐŐŐŐ???? ÉDES TERMÉSZET ANYA ITT AZ IDŐŐŐŐ! – kezdtem el kapkodni, mint egy őrült, össze-vissza felráncigálva magamra a ruhákat, talán még Lash-é is volt közötte. Közben őt is terelgettem a szobába. – Te csak ne csinálj semmit! Ülj le! NEEE! Feküdj le! Hozzak valamit? – pakoltam a kezébe kekszet, teát, gyümölcsöt, amit csak találtam. – Ne mozdulj! Már itt sem vagyok…..áááá, de mi van ha rosszul leszel! – kaptam a fejemhez, mert azt hittem mindjárt megőrülök az idegességtől. – Jó, akkor hívd őket, majd anya tudja, hogy mi kell, én már itt sem vagyok. – indultam el, aztán visszarohantam, hogy egy csókot adjak neki. – Nagyon vigyázz édesem, egyik lábam itt a másik ott. Itt leszek melletted. Persze ha választásom lett volna egy percre sem mozdulok el mellőle, de akkor ki hívja a bábát? Az aggodalom szárnyakat adott és a bábát az ágyából rángattam ki, jóformán belebolondulva, amíg össze szedte a cókmókját. Telepatikusan zaklattam a szüleimet – Lasht nem mertem, mert féltem, hogy felizgatom még jobban, - aztán máris suhantam vissza. - Itt vagyunk! – zuhantam szinte be az ajtón, magam előtt tolva a bábát. – Ugye minden rendben van kicsim! Lash-on kívül nem láttam senkit, pedig biztos tele volt a ház.
|
| | | Lashrael Laralytha Hozzászólások száma : 1607 Join date : 2017. Jun. 27.
| Tárgy: Re: A tél csendjében Vas. Jan. 19, 2020 11:54 pm | |
| Nem tudja elnyomni a nevetést, amit Viridiel hirtelen realizálása okoz, a kapkodás és szétszórtság, de ugyanezek mondhatóak el róla is. Ugyanúgy képtelen értelmesen összeszedni a mondatait, mint ahogy eldönteni, mit kéne tenni most, de amennyire lehet, segít férjének, hiszen rajta a világ szeme, hogy elhozza a szakavatott asszonyt, ha már belőle nem lehet kettő. Néha azért jó lenne, és hányszor fogja még ezt érezni a nevelés alatt! - De... Hadd... – kezdene tiltakozni, mikor párja szépen visszatessékeli a szobába. – Nem, nem kell sem... – kapja máris kézbe a dolgokat, és ami nem fér az ujjai közé, az ágy melletti éjjeliszekrényen landol, teljesen zavarodottan nézve izgatott, már-már rémült férjére, aki minden figyelmét eltereli a görcsös állapotáról és a saját félelmeiről. Jóformán nem hagyja őt lélegzethez sem jutni, úgy kapkod és úgy próbálja őt kiszolgálni, segíteni, így értetlenül ül le, önkéntelenül is elkezdve nyammogni az egyik gyümölcsön. Ezt a következő pillanatban le is rakja, újra felállva a helyéről, hogy átölelje Viridielt, talán lenyugtatva egy kicsit. - Jól leszek! – mondja a lehető legmeggyőzőbben, ami jócskán könnyebb most, hogy elmúlt a görcs talán néhány percre, talán valamivel többre, lelkileg felkészülve arra, hogy ezek sűrűsödni fognak. – Vegyél mély levegőt te is, én is azt fogok, és ahogy kérted, szépen itt fogok várni – vesz példastatuálásként mély levegőt, amit lassan fúj ki. – Jól leszek és a szüleid is nemsokára itt lesznek, biztosan! – ismétli el egy izgatott mosollyal, hagyva aztán, hogy kirohanjon, ő pedig leül, mielőtt tényleg beigazolódna az emlegetett rosszullét, megilletődötten kapva fel a fejét visszarobogó férjére, nyakánál átölelve viszonozva a csókot. – Helyes, de azért a bábára vigyázz, nélküle nehéz lesz – mosolyog rá, figyelve, ahogy kilép a szobából, hallva, ahogyan az ajtó becsukódik... nem is, becsapódik Viridiel után, úgy siet. Még egy halk nevetésre telik tőle, aztán mielőtt megint cselekvésképtelenné válik a fájdalmaktól, szól Viridiel családjának, bízva abban, hogy valakit felébreszt a családból a gondolati üzenettel, folyamatos szólítgatással. Még az is lehet, hogy párjának anyja éberen tölti mostanában az éjszakákat, ha esetleg ilyen meglepetésben lenne részük - maga se tudja, csak bízik abban, hogy gyorsan rendeződik ez is. Végül sikerül valakit elérnie a családból, aki riasztja a többieket, így aztán ők is a lehető leghamarabb útra kelnek, felszerelés híján csak felöltözve és nyomban indulva. Amíg megérkeznek, ő addig mély levegőket vesz, és kivételesen igyekszik nyugodtan maradni a helyén, rábízva magát másokra, hagyva, hogy segítsenek neki. Ahogy az idő telik, úgy veszi észre, hogy egyre gyorsabban jönnek a hasi fájdalom hullámai, amitől összepréselt ajkakkal süppeszti a fejét a párnába, erősen behunyt szemekkel koncentrálva a nemsokára bekövetkező elmúlásra. Folyamatosan simogatja a fájó részt, és mosolyog, még ha csak magában is, hiszen akármilyen borzasztó is legyen, talán már csak néhány óra vagy kevesebb, és már a karjaiban tarthatja a gyermekét, aminek lehetőségét két évtizede nem adták meg neki. Egy pillanatra elgondolkodik azon, hogy szól anyjának, végül oldalra vezetve a pillantását mond le róla, sejtve, hogy a múltban történtek miatt képtelen lenne bízni benne, főleg ebben a helyzetben, tartva attól, hogy ismét elveszi tőle, hogy a kezeibe se adja. Nem kell tudnia arról, hogy mikor született meg az utód, sem azt, hogy most. Már egyébként sincs közük egymáshoz. Az ajtónyílás és izgatott duruzsolás meghallásával, a toporzékoló léptekkel lekiált a beözönlő családnak, hogy hol van, és mivel Viridiel anyja és lánytestvérei eléggé otthosan járnak a házban, gyorsan összeszedik azt, ami kellhet, vizet felrakni melegedni, lepedőt hozni és még néhány párnát. Harapni lehetne a tehetetlenséggel vegyes izgulást, a feszültséget, de ezzel egyre kevésbé képes foglalkozni, ahogy a görcsök sűrűbben térnek vissza, fájdalmasan markolgatva az ágyneműt, harapva rá többször is alsó ajkára kínjában. Megváltásként éri az újabb ajtónyitódás és a beviharzó Viridiel alakja, aki amint mellé kerül, már meg is ragadja a kezét, rászorítva a férfi ujjaira, a szemeibe nézve. Most már inkább riadt, mint izgatott, fél, hogy mi lesz, fél, milyen állapotban lesz a gyerek, és a kérdésre is csak hezitálva válaszol. - Igen... – suttogja, fájdalomtól torzuló vonásokkal. – Most, hogy itt vagy, igen – bólint párat, behunyt szemekkel fordítva fejét előre, igyekezve nem hangot adni a kínjainak, de egyre jobban izzad és az arcán is ott ül a gyötrelem; képtelen már ennek rejtegetésére. A fejét visszanyomja a párnába, zaklatottan és szenvedve véve a levegőt, aztán Viridielre pillant, továbbra is félelemmel vegyes fájdalommal. – Ne engedj el – kéri csendesen és reszketegen, mereven szorítva párja kezét, számítva rá, a jelenlétére, a biztonságára, mert talán ez az a helyzet, ahol a legjobban szüksége van rá. Megkockáztatná, hogy soha nem volt ez az érzése ilyen szinten jelen; letaglózón söpör végig rajta, mennyire kell neki most a törődése, az érintése, a biztató szavai vagy pillantása. Magára kényszerít egy mosolyt végül, lassan fátyolosodó szemekkel és összeszoruló torokkal. – Nemsokára láthatjuk, milyen kis csodabogarunk lesz – mosolyog végtelen boldogsággal és meghatottsággal. Nem lehet szavakba önteni azt a belső melegséget, ami ettől a gondolattól végigterjed a testében, nem lehet megfogalmazni azokat az érzéseket, amik most benne viaskodnak, mert egyszerre retteg és egyszerre boldog attól, hogy megvalósulhat az az álom, amiről azt hitte nagyon sokáig, már nem történhet meg. Az események ezek után kissé ködösödni kezdenek, ahogy lassan már szünet nélkül húzódnak össze fájdalmasan az izmok – vagy csak annyira rövidnek érződik a köztes pihenő, hogy fel sem fogja jóformán. A bába is összekészült már, és mikor meghallja a nő első utasító szavát a nyomásra, csak még zaklatottabbá válik a lélegzete, még mindig félve, mi fog történni, hogy meg merje-e tenni. Olyan mélyrehatoló ez a régi félelme, olyan mélyen gyökerezik mindez benne, hogy még az utolsó pillanatban is képes elgondolkodni, akarja-e, akkor is, amikor már nincs lehetőség visszafordulni. Már lassan egy éve nem lehetséges a visszafordulás. Rápillant a Viridielével összekulcsolt kezére, izzadva és rettegve fürkészi az ujjaikat, ami szoros köteléküket aligha tükrözheti, majd nyel egy nagyot, ahogy lélekben megerősíti magát az elkövetkezőkre és próbál a kapcsolatuk mélységéből bátorságot meríteni, amire jobban szüksége van, mint azt valaha is hitte. Még egy kétségbeesett pillantást vet Viridielre, fürkészi az arcát zihálva és izzadva, kiáltozó gondolatai pedig egyre inkább taszítják őt a pánik peremére, hogy aztán a közepébe essen, végül behunyja a szemét, és egy bólintással kezd bele megfeszülő izmokkal a parancsszó teljesítésébe, noha nem tudja eldönteni, hogy könnyebb-e attól, hogy nyom, vagy rosszabb. Az biztos, hogy néhány után már nem tud visszaemlékezni arra, hogy képes-e visszafogni a fájdalmak okozta nyöszörgéseket és kiáltásokat, a szorosabbá váló kézszorítást, mely újra és újra meggyőzi őt arról, hogy ott van mellette párja, vigyáz rá és figyel rá – vélhetően nem, mert még ezzel is könnyebb elviselni a belső kínokat. Néha alig jut levegőhöz vagy muszáj megpihennie, ahogy a zsibbadásig feszülő izmok már nem tudnak húzódni tovább, nyögve lélegezve sokat és aprót, a szíve zakatol, vergődik és kínlódik maga se tudja, meddig, de a fejében már nincs félelem vagy aggodalom, ki nézi őt vagy kit tesz mindez zaklatottá és nyugtalanná; egyszerűen nem tud gondolni rá, annyira elborítják elméjét a vajúdással járó gyötrelmek, csak a neki címzett parancsszavakra és utasításokra reagálva és téve úgy, ahogyan mondanak neki, már-már megközelítve az önkívületi állapotot. Egy ponton már azt mondaná, hogy nem bírja tovább, hogy muszáj megállnia, legyen ez akármilyen rossz és fájjon akármennyire, mikor végigsöpör rajta a megkönnyebbülés, egy jóleső és kimerült sóhajtással ernyesztve el izmait és süpped bele az ágyba, a párnák közé, elengedve Viridiel kezét, behunyt szemekkel pihegve. - ...menj... – suttogja fáradtan, ha esetleg még mellette álldogálna, de talán nem kell emlékeztetnie arra, hogy mire kérte. Ő addig próbálja összeszedni magát, hogy legalább nézni képes legyen vagy megemelni a karját, viszont ez most olyan nehéz... Egy kicsit ugyanakkor felélénkíti az, amikor hűs vizes rongyot érintenek a homlokához, letörölve az izzadtságot róla, és egy hálás mosolyra már most telik tőle, lassan felnézve a segítőre, hogy a tekintetéből ugyanezt lehessen kiolvasni. Amikor aztán mintha meghallaná a gyereksírást és a szót, hogy „kisfiú”, a figyelmét lassan a gyerekkeresés kezdi el lekötni, igyekezve legyűrni a pánikot, ami még csendesen meghúzódik a háttérben, szívét mégis a torkába ugrasztva. Pillantásával kutatja a jelenlévőket, hogy kinél van a gyerek, testének kimerültségét teljesen feledve ülve fel, egészen addig zaklatottan és rémülten kutakodva tekintetével, amíg meg nem találja a csecsemőt. |
| | | Viridiel Hozzászólások száma : 3300 Join date : 2014. Nov. 23.
| Tárgy: Re: A tél csendjében Csüt. Jan. 23, 2020 11:05 am | |
| Hogy őszinte legyek nem sokat fogtam fel a félelmetes ébredésem és a között, hogy elindultam a bábáért. A hideget sem éreztem, pedig amit lehet azt félrekötve és fordítva vettem fel, még jó, hogy a csizmám rendesen volt a lábamon. Persze ez annyira nem volt lényeges, mert olyan gyorsan szeltem a szelek szárnyán a levegőt, hogy talán nem is érintettem a talajt. A szívem biztos, hogy dupla vagy tripla annyit vert, mint amennyi normális és merő szerencse, hogy nem mentem neki egy fának sem, vagy ……..talán félreugrottak az útból, érzékelve idegességemet. A bába is hiába próbált nyugtatgatni, a végén már beletörődött, hogy szinte végigrángattam a házig. Beérve betuszkoltam a szobába, ledobtam a kabátomat, álomszerűen érzékeltem, hogy a családom is megjött már, így biccentettem nekik, aztán izzadtságtól csatakosan rogytam Lash mellé, hogy megragadjam a kezét és aggódva merüljek el a pillantásában. A szenvedése nekem is fáj, de most mégis csak össze kell szednem magam, hiszen támogatnom kell. - Nem engedlek el, soha nem engedlek el édesem. – szorítottam a kezét. Lehettem bármennyire izgatott és aggodalmas, tudtam, hogy most minden támogatásra és bátorításra szüksége van és én kész voltam megadni neki. - Most már nem visszakozhatunk. – bólintottam és egy kezembe nyomott nedves kendővel végigsimítottam ajkain, szemein, homlokán. A vajúdás ideje alatt, végig fogtam a kezét, bátorítóan suttogtam neki, biztosítva szerelmemről, időnként végig törülve a fájdalomtól nyirkos, sápadt arcát. Bár igyekezett magában tartani, különleges lelki kapcsolatunkon átszivárgott a szenvedése, így próbáltam telepatikusan is melegíteni. Csakis rá figyelek, csakis őt igyekszem megóvni, elvenni a következőktől való rettegését. Aztán eljött az idő! Az ujjaim már elzsibbadtak a szorítástól, de akár le is vágtam volna, ha ez segít elviselnie a kínt. Majd mindennek vége lett és a hirtelen csen szinte hihetetlenül és félelemtől telve zuhant rám. Lash gyenge suttogására térek csak magamhoz, hirtelen azt sem tudva, hová is kéne mennem. Kezem már nem szorítja, de tekintete szinte könyörög. Pár tántorgó lépés után megpillantom a kis csomagot, melyből először csak halk nyöszörgés, majd éktelen sivalkodás hallatszik. Arcom felragyog, ahogy a bába a kezembe nyomja a vöröslő orcával, nagy hangon ordító csecsemőt. - Kisfiú! Egészséges, mint a makk! – mosolyog rám számtalan ráncai közül. Alig merem megfogni, mer félek, hogy összetöröm a kis testet, ezért azonnal fordulok is szerelmemhez, aki kimerülten piheg, de tekintete éber ragadozóként figyeli minden mozdulatunkat. A karjaiba fektetem a gyermeket és könnyeim között vigyorgok rá, mint egy eszement. - Lash, szerelmem, itt van a fiúnk. Van egy fiúnk!!!! – öleltem át gyengéden mindkettőjüket.
|
| | | Lashrael Laralytha Hozzászólások száma : 1607 Join date : 2017. Jun. 27.
| Tárgy: Re: A tél csendjében Csüt. Jan. 23, 2020 2:18 pm | |
| Viridiel támogatását nem tudná nélkülözni; fogalma sincs, ha nem lenne itt vele, akkor mégis miként alakulna mindez, hogyan érezne, vagy teljesen megbénulna a félelemtől. Hálás neki és Természet Anyának, hogy férje itt van vele ezekben az órákban, hogy kitartott mellette egészen idáig, elviselve minden nehézségét az elmúlt időszaknak. Valószínűleg képtelen lesz kifejezni azt, hogy mennyire hálás ezért, hiszen így képes valahonnan meríteni, hatalmasat és mélyet, hogy a fájdalom hullámain átvergődje magát, téve azt, amit kell. El-elgyengülve a kínok közepette jóformán csak az a háttérben mocorgó tudat lendíti tovább, hogy Viridiel itt van, vigyáz rá, és büszkévé akarja tenni, hogy átvészelte ezt is egy szépséges gyermekért. Aztán mindennek vége. Az elméje teljesen kiüresedik, annyira kimerült, és képtelen gondolni bármire is. Csak szaporán lélegzik egy darabig, szinte érezve, hogy a zaklatottan kalapáló szíve a bordáinak ütközik, ahogy ki akar onnan törni, kisvártatva pedig jön a felismerés, hogy vége, a gyerek pedig valahol a szobában van valaki karjaiban. Azonnal elkezdi kutatni a jelenlévőket, a kezüket, az arcukat, és mivel a bent lévők a bábát, Viridielt vagy őt nézik, nem nehéz kitalálnia, hogy kinél lehet a sírdogáló csecsemő, csak éppen ezt képtelen teljesen tudatosítani. Egyre zaklatottabban keresi a nagy hang kicsiny forrását, mikor aztán megpillantja őt; éppen átkerül Viridielhez. Megkönnyebbülésében biztosan visszafeküdne, de annyira a karjaiban akarja tartani, annyira szeretné átvenni, fogni, tartani és csak gyönyörködni benne... Viridiel közeledésével már emeli is a kezeit szinte kétségbeesett könyörgéssel az arcán, és ahogy a kisded súlyát megérzi a karján, jobbját nehezen mozdítva a téli időszak okozta lelassulás miatt, megszűnik létezni minden körülötte. Figyeli a vörös kis arcot, a kalimpáló kezeket, és a lassan megnyugvástól kisimuló vonásokat, ő pedig képtelen másra, csak hatalmasra nyílt szemekkel próbálva beinni a látványt, nem hallva és nem látva mást, csak ezt az apró teremtményt, az ő vérét. Fel sem fogja Viridiel ölelését, ösztönösen dőlve a karjai közé, tekintetét le sem véve a gyerekről, még pislogni se merve, ahogyan próbálja feldolgozni, ez a valóság – és hogy húsz éve is ilyennek kellett volna lennie, ilyen boldogságos pillanatnak, amit túltölt a szeretet és megkönnyebbülés, az öröm az újszülött családtag láttán. - ...anya vagyok... – mondja némán, és maga sem hiszi el, hogy elérkezett ez azalkalom, hogy már nem egy gyerekét vesztett nő, akitől az első pillanatban elvették a lehetőségét, hogy neveljen, vállalva a sérelmeket, amikkel újra és újra sebet ejthettek volna rajta. Finoman alsó ajkába harap, feljebb csúsztatva balját, hogy a kisded ujjai közé csúsztassa a saját mutatóujját, és mikor megérzi szorítását, összeszorul a torka és a gyomra a meghatottságtól. Sűrű pislogásba kezd, szemei egyre nedvesebben csillognak, így nézve le a gyerekre, megszabadulva a múlt súlyától és félelmétől, hiszen itt van vele nem csupán a csecsemő, de az apja is, aki ugyanúgy végtelen boldogságtól sugárzik. - ...olyan szép... – suttogja fojtottan és reszketegen, könnyes szemmel nézve fel párjára. – Gyönyörű fiunk van. Gyönyörű... – teszi hozzá csendesen és hitetlenkedve, még egy darabig fürkészve férje boldogságtól könnyes arcát, ábrándosan és csodálkozva vezetve vissza pillantását az egyre nyugodtabb gyerekre, és ahogy lassan elkezdi felfogni mindezt, hirtelen vesz erőt rajta a sírás, először csak meg-megreszketve, majd zokogva bújva párjához, nyomva a fejét a mellkasába, továbbra is óvatosan tartva a gyereket, akire még így is le-lepillant vizes pilláin át, mintha újra és újra meg akarna arról győződni, hogy ez a valóság és még mindig ott van-e. – Köszönöm...! Köszönöm, hogy megadtad őt nekem...! – sír eleinte csendesen, ami egyre hangosabbá válik érzelmei intenzív kavalkádjától, nem tudva más módon kiadni vagy megbirkózni azzal a lelki változással és érzelmi viharral, amin most végigmegy. Gyönyörködik és csodálkozik, tudja, hogy valóság, mégis kétségbe vonja, félve attól, hogy a következő pillanatban felébred ebből a csodálatos álomból, realizálva, hogy ez csak az agya szüleménye és Viridiellel nem is találkoztak – ugyanakkor ez nem történik meg, hosszú percek elteltével is itt van, változatlan körülmények közt. Csak sír, átvéve ebben gyermeke helyét, nem tudva elégszer megköszönni, hogy mindez megvalósulhatott – és hogy önmagának is végre bebizonyíthatja, hogy képes az anyaságra és jó is lehet benne, elhatározva, hogy olyan szerető családot és meleg otthont biztosít, amire még nem volt példa. Végül, mikor már ő is lenyugszik, könnyes arcát újra a csecsemő felé fordítja, aki fáradtan szuszog a karjaiban, nehezen válva el tőle, tudva, hogy neki is pihennie kell annyit, amennyit lehet. Szeretettel figyeli a csöppséget, még akkor is, mikor már Viridiel karjaiba helyezte őt, majd kicsit feljebb csúszik, megerőltetve még magát, hogy az alá terített lepedőket, ruhadarabokat elvegyék, meghatottan nézve végig azokon, akik a szobában vannak, megköszönve a támogatásukat, a bábával meg majd később megbeszéli, mit kér a segítségéért cserébe; mégsem hagyhatja jutalom és fizetség nélkül. Most viszont mindenképp aludnia kell, borzasztóan fáradt szellemileg és fizikailag egyaránt, és mivel a gyermekük is biztonságban van Viridiellel, képes a nyugodt és pihentető, de vélhetően rövid alvásra, amit jó eséllyel fog megszakítani a régen várt gyereksírás. //Kis időugrással (nagyjából egy hónap) folytatás lesz, így ha tudsz írni, akkor dobj még egy posztot, ha nem, akkor szólj, és folytatom // |
| | | Viridiel Hozzászólások száma : 3300 Join date : 2014. Nov. 23.
| Tárgy: Re: A tél csendjében Csüt. Jan. 30, 2020 7:16 pm | |
| Érzem Lash repdeső gondolatait, most nem tudja úgy elzárni, mint amikor teljesen kontrollálja magát. Érzem a nagyon mélyről érkező rettegését és annak éles ellentétjét, a várakozó, kirobbanásra kész örömöt, ahogy átveszem a kicsit és minél előbb igyekszem a karjaiba helyezni, ha nem akarom, hogy kiugorjon az ágyból, úgy ahogy van. Aztán, ahogy már magához öleli, akkora hitetlenkedő szemekkel, amekkorát még nem is láttam, már magam is gyönyörködhetek az apróságban, valamint a kedvesemben, akinél szebbet még soha nem láttam, ahogy ott ül a fiammal. ~ Édes Természet Anya! Olyan boldog vagyok! ~ fohászkodom a családomat ölelve, szinte elolvadva a pillanat mámorától. Egyáltalán nem szégyen az, hogy könnyek csorognak a szememből. Érzem, ahogy Lash megreszket a karjaimban, valószínűleg most tudatosul benne, hogy minden rendben, biztonságban van……vannak. - Igen……..és…..gyönyörűek……vagytok! – adok egy csókot a feje búbjára, onnan nézve a lassan elhallgató gyermekünket, akinek színe már visszanyerő hamvas rózsaszínjét, anyja ölelésében, halkan szuszogva. A halk zokogás elszorítja a szívem, de egyben felszabadító is, hiszen Lash talán most már képes lesz teljesen elengedni a múltját és csak a jövőnek élni, biztonságban tudva magát. - Ne köszönd édesem, hiszen tudod…..együtt…..együtt csináltuk, együtt értünk el ideig…..- kezem a kezükre simítom, - ......hozzá. Hagytam, hogy kisírja magát, hiszen ez most jófajta sírás volt, ezért csak simogattam a hátát és fogtam az ő és a fiam kezét. Lassan mindenki megnyugszik és Lash visszaadja nekem a kis csomagot. Még mielőtt lepihen, gyengéden megcsókolom a kezét és megvárom míg kisimult vonásokkal elalszik. Aztán csendesen elhagyom a hálószobát, hogy a külső szobában toporgó, halkan nyüzsgő családomnak is bemutassam az új jövevényt. - AZ ELSŐ FIUNK! – emeltem meg kicsit, hogy mindenki lássa a békésen alvó csecsemőt. Halk és boldog kiáltásokkal zúdul ránk a családom……….
|
| | | Lashrael Laralytha Hozzászólások száma : 1607 Join date : 2017. Jun. 27.
| Tárgy: Re: A tél csendjében Csüt. Jan. 30, 2020 9:31 pm | |
| Nem tud már mást csinálni Viridiel karjaiban és a gyermeket tartva, csak sírni. Ha akarna is mondani valamit, a torkán akad a szó, mert nem lehet megfogalmazni azokat az érzéseket, amik viharként dúlnak benne. Mikor férje elveszi tőle a csecsemőt és kezére csókot ad, még rászorít ujjaival párja kezére, finoman húzva közelebb magához, hogy felemelkedve az ajkaira nyomja a sajátját, legalább egy rövid, hálás csók erejéig. - Cuinor… Mert kis eleven volt végig, és biztosan eleven is marad – suttogja aztán Viridiel fülébe a korábban általa tett névjavaslatot és indokot, majd megkönnyebbülten mosolyogva dől vissza, csak egy leheletnyit biccentve, hogy menjen. A család már biztos tűkön ülve várja, hogy megtudja, mi történt, miféle kis szerzetet üdvözölhetnek maguk között, aki ezzel át is vette a legfiatalabb családtag címet. Akár megy végül párja a család elé a szomszéd szobába, akár nem, biztos nyugodtan és kimerülten merül álomba, tudva, hogy apja kezeiben biztonságban van a kis tünemény. ***
Szuszog, halkan és édesen, csendesen, néha meg-megránduló dundi kis tagokkal, és csak nézi őt gyönyörködve, le sem véve a pillantását róla, mert a mai napig képtelen elhinni, hogy itt van vele. Az apró, hegyes fül és a kerek orcák szinte hívják őt, hogy még egyszer hozzáérjen, a pisze orr ugyancsak mintha azt várná, hogy egy puszit nyomjon rá, de a gyönyörűségtől nem képes megmozdulni, csak az ágynak támaszkodva figyelni, bámulni, próbálva felfogni a látványt, amibe nem lehet beleunni. Nem tudja megunni, nem tud betelni vele, annyira hihetetlen még egy hónap után is. A születését követő néhány nap a pihenésről szólt, már amennyire képes volt rá, és csak akkor kelt, mikor a gyerek sírt, megetetve, mikor az éhség miatt hangoskodott, büfiztette, ringatta, pelenkát cserélt. Mindig valamiféle meleg érzés futott végig rajta, ha ránézett, ha érinthette, ha hívta őt, főleg, mikor a mellkasán elaludt a csecsemő, szíve felett érezve az ő szívverését, a csendes légzését, a nyugalmát. Többször azon kapta magát, hogy könnyezik a boldogságtól és a gyönyörűségtől, újra és újra meghatódva ennek az ártatlan tüneménynek a jelenlététől, aki még csak azt sem tudhatja, miféle világba született. Nem mintha sokat számítana, hiszen megóvja őt mindentől. Mindvégig nagy volt az étvágya, ő pedig csak mosolygott rajta, csendben várva, amíg megtelik és elengedi őt, hogy nem sokkal utána jóllakott kisgyerek módjára aludjon el a karjaiban. Talán ez volt a második legkedvesebb időtöltése, érezve a gyerek kiszolgáltatottságát, és hogy ő védelmezheti, tudva, mennyire függ tőle, mennyire sok múlik a törődésén, az óvásán… És mindennek a kavalkádja, ez az élmény felülmúlhatatlannak bizonyult. Gondolatai végig a csecsemő körül jártak, ő maga is szinte már keselyűként körözött állandóan az ágya mellett, vagy vette magához, mikor ébren volt, és úgy mászkált a házban, mikor már jobban volt, maga intézve a házimunkák egyre több részét. Eleinte nem mert sokat vállalni, így Viridielt folyton folyvást bevonta, hiszen mindez megterhelő volt a szervezetének, és nem egy aprócska súllyal lett hirtelenjében kevesebb, amihez úgyszintén hozzá kellett szoknia. Van még mit letornáznia ugyan, de idővel ez is újra beáll és ugyanolyan lesz, mint a gyerek előtt. Most is ott áll a csecsemő felett hálóingben, őrző szellemként, mosolyogva rá lágyan, mint a legszebb csodára és ajándékra, amit Természet Anya adhatott volna nekik. Arcát az éjszaka csendjében csak a kandalló meleg lángjai világítják meg, de még azt sem érzi igazán a belső melegség mellett, amit a kisgyerek nézése vált ki belőle, és képes lenne bámulni őt egy örökkévalóságig. Minden bánatát, ami felmerült benne, eloszlatta a csecsemő látványa, és bár gyakran érezte magát kizökkenthetőnek és szélsőségek közt ugrálónak, a gyerek mindig megnyugtatta – vagy inkább a tudat, hogy felelősséggel tartozik iránta. Az elmúlt napok, hetek csak róla szóltak, különös elsőbbséget élvezett mindennél az ő jóléte, minden és mindenki mást hanyagolva, úgy dolgoztak benne azok az anyai ösztönök, hogy minden meglegyen a gyermek számára. Gyakran felejtett el éppen emiatt enni is, a fürdések is kimaradtak volna, ha Viridiel nem figyelmezteti vagy segíti egy kicsit, akinek igyekezett ugyan kimutatni a háláját, a gondolatai a kisbabával voltak tele, szinte már megszállott módon. De hogyne lett volna megszállott? Mégiscsak majd’ egy évig hordozta őt a szíve alatt, fejlődött benne, érezte azt, amikor rúgott vagy kapálózott, egyek voltak, most pedig kivált belőle és milyen szép kis legény is ő...! - Nem tudom megunni – szól halkan, mikor Viridiel jelenlétét érzékeli a közelében, és bár a születés óta már eltelt nagyjából egy hónap, régen összefolytak már a napok a számára, elsősorban az éjszakai ébresztőknek köszönhetően, amiktől nem kicsit volt fáradt az első néhány héten. Mostanra már valamelyest kiimserte az apróságot, és mivel meg is etette nem túl régen, egy darabig jóízűen fog aludni. – Képtelen vagyok megunni... – suttogja, le sem véve az alvó csecsemőről a szemeit, és egy kis szünettel folytatja csak. – Ez a legszebb ajándék, amit valaha kaphattam, Viridiel... Annyira... szép... – simít végig leheletfinoman a gömbölyded arcon. – És hihetetlen... Hihetetlen, hogy... hogy két éve még meghalni mentem valahova, eldobni a saját életem a veszteségek és fájdalmak hatására, elképzelhetetlennek találva a folytatást, erre most... Most itt vagyok... itt vagyunk és egy új életnek örvendünk... Egy új kis tüneménynek, aki miattunk létezhet. Én, aki megszállottan kereste a saját halálát, most megszállottan figyelem, milyen csodálatos is egy életet... teremteni... Hogy milyen jó is valójában... élni... – emeli a fejét lassan párja felé, hálóingjét összefogva maga előtt. – Szerintem... Soha nem hittem volna, hogy ilyen mélységű célt fogsz adni az életemnek. Féltem hinni, féltem remélni nagyon sokáig, a házasságunkig, rettegtem, hogy a vágyaimmal bezárlak és a szabadságot választva inkább magamra hagysz, őrületesen megrémültem ennek a gondolatától egészen addig, amíg össze nem kötöttük az életünket - pillant le a gyűrűjére, szeretettel gondolva vissza a leánykérés és a mennyegzőjük napjára, aztán visszanéz férje arcára. - Olyan hit kezdett el ébredezni bennem neked és a kitartásodnak köszönhetően, amit nagyon régen tapasztaltam már. Olyan hitet adtál nekem, amitől felbátorodtam és el mertem vállalni őt... – pillant a szuszogó gyerekre, majd vissza férjére. – Nem tudom szavakba önteni, mennyire hálás vagyok, hogy mennyire kötődöm hozzád és milyen mélyen szeretlek, Viridiel... Képtelenség ezeket megfogalmazni – ér finoman ezúttal a férfi arcához, és ha idáig nem jött közelebb, akkor ő tesz felé lépéseket, hogy hozzáérhessen. - Soha nem lehetnék boldogabb sehol máshol és senki mással… Köszönöm, hogy új életet adtál nekem, köszönöm, hogy megadtad nekem azt, amiről mindig is álmodtam; a családot és az anyaságot… - néz a szemeibe hálásan és megigézetten. - Szeretlek, bár ez már nem szó arra, amit irántad érzek - teszi hozzá csendesen, óvatos és félénk csók szándékával hajolva közelebb, hiányolva a kettesben töltött időt, amikor talán már egymással foglalkozhatnak anélkül, hogy vagy a szakmájuk kötelessége szólítaná el őket, vagy a gyermek sírása ugrasztaná őket a babaágy mellé, megtörve a hangulatot. |
| | | Viridiel Hozzászólások száma : 3300 Join date : 2014. Nov. 23.
| Tárgy: Re: A tél csendjében Szer. Feb. 05, 2020 4:36 pm | |
| ……Cuinor…….Cuinor……Cuinor! Az ujjongás amit eddig igyekeztem magamba fojtani, a családom körében már nem ment és világgá kiáltottam a kisfiam nevét, hogy mindenki megtudja, hogy egészen Természet Anyáig eljusson az örömünk és a boldogságunk……..
Aztán elkezdődtek a szülői „hétköznapok”, amik persze lehet, hogy azoknak, akik már gyakorlottak voltak ebben, megszokottak voltak, de nekünk, olyan volt, mintha lassan és elégedetten ébrednénk egy álomból és kezdenénk egy boldog ébrenlétbe. A családom biztosított róla, hogy mindent megcsinálnak a ház körül és az ételről is gondoskodnak, így minden időmet Lash és a kisfiam körül tölthettem, amire szerelmemnek az első héten még szüksége is volt, hiszen legyengítette és kimerítette a szülés. Az sem volt kérdéses, hogy a babának minél több időt kell töltenie az édesanyjával, aki mindig feszült lett, ha Cuanor nem volt a látóterében. Ám, ha a karjaiban tarthatta olyan béke és nyugalom, olyan boldogság sugárzott az arcából, hogy órákig el tudtam nézni őket. Ahogy telt az idő Lash egyre több mindent tudott már elvégezni a házi munkában, így én is elmentem egy-egy vadászatra, vagy épp beszerezni valamit, de még nem igazán akartam félnapokra magukra hagyni őket, főleg, mert kedvesem időnként annyira bele tudott feledkezni gyermekünkbe, hogy magára már nem gondolt és képes lett volna egész nap egy falatot sem enni, csak nézni őt, ahogy gőgicsél, ahogy alszik, vagy épp sír. És igen egy csecsemő sír akkor is, amikor semmi oka nincs rá! Ezt megtapasztalhattuk az álmatlanul töltött éjszakákon keresztül, amikor anyámat kétségbeesetten rángattam ki az ágyából és aki mosolyogva nyugtatott meg minket, hogy csak a szelek bántják. Ilyenkor órákig ringattuk vagy simogattuk am pociját, amíg végül elégedetten elaludt. Most is a bölcső mellett találom az éjszaka közepén, ahogy ragyogó szemekkel nézi, jóllakottan szuszogó, alvó fiunkat. - Édesem. – karoltam át hátulról, a válla fölött pillantva a kicsire. - - Ne gondolj már a múltra. Engedd el. Nincs többé. – suttogtam a fülébe, nem akarván megzavarni a pici alvását. – Csak ez van. Mi vagyunk és Cuinor, meg még a másik féltucat lurkó, aki még követi. – kuncogtam. – És igen, félek tőle, hogy ha mindegyiket ilyen hévvel fogod szeretni és ennyi időt töltesz velük, mi lesz velem? – tréfálkoztam vele, de ezt érezhette a hangomon is, ami aztán megkomolyodott, de tele volt érzelemmel. – Szerelmem, te sosem tudsz bezárni engem, mert én magamtól sem mennék sehová. Nem bírnám ki, ha nem láthatnálak benneteket és, ha……….el is kap majd a vágy, hogy ismét útra kelljek, az nem most lesz és vagy nem nélkületek, vagy ha mégis, mert itthon akarnál maradni, akkor is mindig visszatérnék. Ti vagytok az életem, ti vagytok a mindenem. – szorítom magamhoz lélegzet vissza fojtva. Szavai, amik mérhetetlen hálát és szerelmet árasztanak, alig bírom elviselni, hiszen nem ezért tettem, hanem mert jobban szeretem őt az életemnél is. Ezért nem jár köszönet. Nem is tudok mit mondani, mert elakadnak a szavaim, ezért csak telepatikusan, gondolati úton árasztom el a bennem kavargó gondolatokkal és érzelmekkel. - És….én….boldogabb…..nem is lehetnék veled…..veletek. – csókoltam meg hosszan és forrón. – Én is nagyon, nagyon szeretlek. – fordítottam magam felé és vontam meleg ölelésbe, majd hangtalanul kaptam a karjaimba és vittem a hitvesi ágyunkhoz, hogy ne csak szóban, hanem tettekkel is bizonyítsam ezt a szerelmet.
|
| | | Lashrael Laralytha Hozzászólások száma : 1607 Join date : 2017. Jun. 27.
| Tárgy: Re: A tél csendjében Szer. Feb. 05, 2020 10:15 pm | |
| Belesimul az ölelésbe, mikor párja átöleli, behunyt szemekkel véve mély levegőt jólesőn, kellemesen borzongva meg szavaitól, és ha létezne még nagyobb nyugalom, mint amit mostanában érzett, most biztos azzal a békességgel mosolyodna el halványan. Lelki szemei előtt látja, ahogy a sok-sok gyerek játszik körülöttük, ahogy visongatva szaladgálnak a ház körül vagy a házban, alig tudva őket megállítani, meg sem hallva a szülői parancsszót vagy azt megszegve folytatva a tevékenységüket. Muszáj társulnia a csendes nevetéshez, arcát Viridieléhez simítva, ölelő kezeihez finoman érve hozzá. - Tudom... – suttogja. – Vele mindent felülírtál, minden, amit egykor rossznak hittem, már csak jó élményként jutnak eszembe. Már nem félek és nem ragaszkodok a múlthoz, csak... boldog vagyok... Végtelenül boldog, hogy hátrahagyhatom mindazt, és veled tarthatok egy szép jövő felé... – cirógatja hüvelykujjával férje kézfejét, csendesen kuncogva a méltatlankodás hallatán. – Majd ha jön a második gyerek, akkor neked kell foglalkoznod az elsővel úgyis, így észre sem fogod venni – vigyorodik el szélesen. – Valakinek tanítania kell majd! – nyom egy puszit az arcára, majd az elmúlt időszak rendszertelenségei miatt fáradtan, de szeretettel teli kíváncsisággal fürkészi párját. Míg a komolyabb, mégis érzelmes szavaktól eleinte csak meghatódik, ahogy Viridiel tisztázza az érzéseit és hozzáállását, annál inkább nyílnak nagyobbra a szemei és válik meglepetté. Emlékszik még azokra a beszélgetésekre, amikor azt próbálták kitalálni, ha családot akarnak alapítani, mégis miként fognak a saját igényeiknek eleget tenni, hogy lesz megoldva a kalandorkodás a letelepedéssel, hogy nem várhatja el egyikük sem a másiktól, hogy lemondjon az életéről, legyen az a vágyott vagy meglévő... Pillantását maga elé vezeti, fokozatosan fogva fel, párja mennyit változott a várandósság ideje alatt és Cuinor megszületésével. Talán idáig nem is tudta elképzelni, milyen lesz, talán fogalma sem volt róla, miként is fogja kezelni mindezt, és boldog, hogy nem a kényszerű lemondást hallja a hangjában, hanem a vágyat, hogy itt lehessen velük. Hogy együtt legyenek, akár... ...akár úton is... együtt... Elérzékenyülten bújtatja a fejét férje álla alá, finoman rászorítva a kezére, érezve a bizalmat, hogyha mennek is valahová együtt, akkor képes lesz, képesek lesznek megvédeni a csemetéjüket és biztonságban tartani őt. Felforrósodik belül mindettől, az elismeréstől, a gondolattól, hogyha szárnyra is kap, mindig visszatalál hozzá, soha nem hagyva el őt, az érzéstől, mennyire fontossá is vált valaki számára, akinek a szeretete és szerelme hatalmas és végtelen. Nincs még egy olyan erdei, de még csak más fajú lény sem, aki képes lenne ugyanezt megtenni, aki képes lenne ugyanilyen mélyen kötődni hozzá. Képtelen már arra gondolni, hogy lánccokkal bilincselik magukhoz egymást, édes rabságként jellemezve összetartásukat, ez már otthon és a honvágy érzete a számára – valamiféle új és megfoghatatlan szintje annak, ami idáig benne élt. - Ti vagytok az én mindenem is... Fogalmam sincs, hol lennék nélküled... – csókol bele a nyakába puhán, érezve, míg beszél, elméje és így egész teste fel- és megtöltődik a gondolati úton megosztott érzésekkel. Szinte egybeolvadnak ezen a megfoghatatlan síkon, olyan tökéletes harmoniával, mégis szenvedéllyel vegyülnek egymással érzelmeik, mintha csak egy személyként létezne. Érzi ebben a békés kavalkádban sajátjait, de sajátjáénak érzi férjéét, és ezt a szintű egységet képtelenség csak a gondolati síkon meghagyni, némán merülve bele forró csókukba, ujjaival felkúszva az ingjéhez, melybe mellkasnál gyengéden markol bele. Vágyódva bújik ölelésébe, mikor szavakkal biztosítja szerelméről, mélyen szívva magába kellemes illatát, miközben ajkaival lehel a nyakára lassú csókokat, és ezt felemelésével sem hagyja abba. Ujjaival megtalálja férje ingjének fűzőjét, amit félig kiold, mire már óvatosan kerül az ágyra, vágytól szomjasan nyújtózva csókért, hálóingjéből kibújva tárva fel férje előtt mindenét, hogy ne csupán gondolati síkon legyenek csupaszok és egyek. Elmerül és feltöltődik, megfeledkezik önmagáról és a valóságról, túlcsordul benne a szeretet és törődés, és ha nem lenne a gondolati egység, soha nem tudná túlfűtött és mély érzelmeit szenvedélyes, mégis érzéki ölelkezésük során kifejezni. Nincs az a szó vagy hangtalan sóhajtás, mely megfogalmazhatná mindezt, nincs az az érintés vagy vágyaktól csillogó tekintet, mely tükrözhetné, és ezt a csendesen kirobbanó káoszt befogadva ölel és bekebelez, miközben ő maga is elnyelődik, elveszítve önmagát, az önállóságát a testében szétterjedő és mindent domináló gyönyörtől. Vágyainak beteljesülésével merül el egy egészen másfajta nyugalomban, miközben az összeolvadásuk és annak élménye halványodik, de soha meg nem szűnik – ők egyek, egyek voltak és egyek is lesznek éltükben, holtukban és következő életükben egyaránt, mert minden porcikájuk összetartozik. *** Még éjszaka van, mikor felébred. Lassú bágyadtsággal nyitja ki a szemét a sötétben, hallgatva a feje alatt lévő mellkasban dübörgő szívet, feljebb húzva a takarót, hogy vállait is fedje, megvédve őt a téli hidegtől. ...hidegtől...? Finoman ráncolja a gondolatra a homlokát, ködös elméjén túl nem látva az összefüggéseket és magyarázatokat, békésen szenderedve el újra, mikor Cuinor sírása szűrődik be a szobába. Mintha csak a női megérzés ébresztette volna fel pár másodperccel korábban, így már ébren éri őt a ragaszkodó, törődésért kiáltó zokogás. Álmosan és fáradtan nyomja fel az ágyról magát egy kissé, kábán pislogva egyet, és férjéhez fordulva ad arcára egy puszit. - Megyek én, te aludj csak tovább – suttogja a fülébe, lágy csókot adva neki, még finoman végigsimítva izmos, régi hegek borította hátán, úgy kibújva a takaró alól és nem fárad azzal, hogy magára vegyen bármit is a fűtött otthonban. Mégis... Végigfut a hátán a hideg, mert nincs olyan meleg, mint amire emlékezett. Talán ezért sír, talán elkezdett fázni, bár húzott rá takarót, meleg ruhát, legalább a felsőtestére, a lábára vastag zoknit... A szemeit dörzsölgetve lép a szomszédos szobába a nyitott ajtón át, és már mosolyogva, csendesen és megnyugtatón suttogna a fiához, érdeklődőn, mi a baj, mit tud csinálni, még ha egyértelmű választ nem is kap, de mintha csak jeges vizet zúdítottak volna rá, úgy mar belé a fagyos rémület a szobában megpillantott alak láttán, aki ott áll a babaágy mellett, benne a hangosan síró Cuinorral. - Lépj el a fiam mellől... – préseli ki a szavakat csendesen és fogcsikorgatva, már-már vicsorogva, fenyegető éllel a hangjában. Vadul villogó szemekkel nézi a ruhákba bugyolált alakot, akinek mocsoktól koszos haja miatt még a tekintetét sem látja. Felemelné védekezőn a kezeit és talán mondana valamit, de nem hagyja - ha tehetné, akkor még azt sem hagyná, hogy lélegzethez jusson. – Most! – idézi elő a fakarját, hogy az idegen érezze a szavainak súlyát és tudassa vele, nem fog jót állni magáért, ha egy ujjal is hozzáér a zokogó csecsemőhöz. Képességének mondjuk most nem sok hasznát veszi így télen, de korlátozott mozgásáról nem kell tudnia a másiknak. A férfinak látszó idegen némán hátrál szavai nyomán, és ezt kihasználva sietősen kapja ki a bölcsőből a gyerekét, mellkasához tartva húzódva a hálószobába nyíló ajtó mellé. - Semmi baj, kincsem, semmi baj, anya itt van... – suttogja, simogatva gyermeke csupasz kobakját, és amilyen szeretettel és féltéssel beszél a kisbabához, olyan ellenségesen figyeli mindvégig az idegent, kit jobban megnéz eközben. Nem sokkal magasabb nála, vállai azonban szélesek, így meggyőződik arról, hogy férfit rejtenek a rajta lévő, több helyen állati karmok vagy fegyverek miatt elszakadt ruhák. Ennél többet sajnos nem lát, mert bár vastag köpenye megtépázott, nem enged sokat láttatni így sem. Még mindig nem szólal meg, ami egyszerre bosszantja és aggasztja őt. – Csukd be az ablakot – szól rá ellenségesen, és a szavak címzettje így is tesz: odalép az ablakhoz és becsukja azt. Megilletődötten, de védelmét nem engedve le figyeli őt, és ha párja még nem kelt volna fel erre, akkor őt is megszólítja: - Viridiel! – emeli meg a hangerejét, dajkálva eközben a gyereket, tekintetét továbbra is a néma, sötét öltözetű alakon tartva. - Hozd a fegyvered! |
| | | Viridiel Hozzászólások száma : 3300 Join date : 2014. Nov. 23.
| Tárgy: Re: A tél csendjében Pént. Feb. 07, 2020 5:24 pm | |
| Most, hogy itt van már előttem az egyik gyermekem, nem is nehéz elképzelni, hogy fél tucat is rohangál körülöttem. Bár biztos vagyok benne, hogy az őrületbe fognak kergetni engem is és Lash-t is, de mégis boldogan dobban meg a szívem már arra is, hogy rágondoltam. És nekem most nincs is nehéz dolgom, csak azt kell tennem, ami a lehető legkedveltebb tevékenységem mostanában és a jövőben is: a családomat szeretni! És ez most a gyakorlatban is bemutatom szerelmemnek………………….
Hiába a kimerültség a csemeténk sírására szinte azonnal felébredek és megmozdulok, de nem tudom megelőzni Lasht, aki álmos hangon, de már felemelkedett a mellkasomról, ahol elnyomta őt az álom. Máskor talán ellenkeznék vele, hogy megyek én, de most valahogy jobban vonzott az ágy, bár elhatároztam, ha elhúzódna Cuinor megnyugtatása, akkor felváltom, de most csak egy kis mormogással válaszoltam és magamra húztam a takarót, próbálva pótolni kedvesem melegét. Azonban még az álom mezsgyéjét sem érintettem, máris felpattantak a szemeim. Nem tudtam volna megmondani, hogy hallottam-e valamit vagy sem, ám Lash felől, mintha olyan izgatottság sugárzott volna telepátiánkon keresztül, ami nem szavak formájában fogalmazódott meg, hanem valami elemi erő vágott volna belém. Valami baj volt! Halkan szálltam ki az ágyból, most már teljesen éberen. Ekkor hallottam meg a feszülten kipattanó hangját páromnak, ami bár jelenthetett volna sok mindent, de soha nem szólt volna így a gyermekünkhöz: - Most! Valaki volt a gyerekszobában! És ott volt Cuinor és Lash! Csak egy kurta pillanatig haboztam, hogy mit vegyek magamhoz, hiszen csak alsónemű volt rajtam. Az íj mellett döntöttem. - Semmi baj, kincsem, semmi baj, anya itt van... Lash nagja halk volt, nyugtató, de mégis kihallatszott belőle a……harag…. Már féluton jártam az ajtó felé……. – Csukd be az ablakot! – csattant a szó, aztán hangosabban ……- Viridiel! Hozd a fegyvered! - Itt vagyok! – szólaltam meg olyan hidegen, hogy csoda, hogy nem koppant jég után, de látni, hogy valaki a családomat fenyegeti, majd felrobbantotta a szívemet. – Ne mozdulj, ha életben akarsz maradni! Csak tégy egy meggondolatlan mozdulatot……..- nem fejeztem be, hiszen ha nem volt vak, láthatta, hogy egy hajszál választja el egy nyílvesszőtől a mellkasába. – Lash, állj a hátam mőgé! – pillantottam fél szemmel végig a gyermekemen és a feleségemen, hogy lássam sértetlenek. Elküldeni sem mertem őket, hiszen lehet, hogy a férfi nincs egyedül! - Mi a démonok retkes f…..fülét keresel itt? – kiáltottam az alakra.
|
| | | Lashrael Laralytha Hozzászólások száma : 1607 Join date : 2017. Jun. 27.
| Tárgy: Re: A tél csendjében Pént. Feb. 07, 2020 8:14 pm | |
| Amilyen tompán és ködös elmével kel, elégedetten mosolyodva el Viridiel mormogó válaszára, mikor magára rántja a takarót, olyan hirtelen élesedik ki minden érzékszerve a gyerekszobában, megpillantva az ismeretlen idegent Cuinor mellett. Szerencsére nem ütközik nagy ellenállásba, így meglehetősen gyorsan kerül kezei közé a csecsemő, aki csak sír és sír, de a jelenléte, a közelsége és az érintése megnyugtatja őt némileg, csendesebben zokogva már. Tudja, érzi, hogy gyermeke is érzékeli a feszült hangulatot, érzi azt a nyugtalanságot, ami oda és vissza rohan közöttük, szerencsére azonban párja teljesen ébernek bizonyul és már fegyverrel jön a szobába. Férje hangja olyan fagyosan vág a levegőbe, hogyha neki szólna, ő maga biztosan megdermedne, nem beszélve a határozott fenyegetéséről. Talán még sosem látta őt ennyire védelmezőnek, ennyire kimértnek – mindig volt benne valamiféle hév és forró ingerültség, amire több esetre visszagondolva is valahol aranyosnak talál, de most... Szó és hezitálás nélkül bújik a felhúzott idegű íjat tartó Viridiel mögé, miközben karjával visszaveszi a hagyományos elfi kart – már nincs szükség a saját fenyegetésére, így amint lehet, két karral öleli Cuinort, tekintetét továbbra sem véve le az idegenről. Csak figyeli, ahogy mereven áll és nem tesz semmit, ahogyan arra férje felhívta a figyelmét, és tisztán látja maga előtt, hogyha kell, akkor tényleg lelövi, olyan határozottsággal és elhivatottsággal védelmezné őt és a gyereküket – és most ezt nem bánja. Ha kell, ő is ölni tudna csak azért, hogy biztonságban tartsa a fiukat. Az első ideges és hangos kérdés hallatán Cuinor hevesebb és hangosabb sírásba kezd, amit dajkálással igyekszik csillapítani, odahajolva a füléhez beszélve: - Cssss, semmi baj, nincs semmi baj... Anya itt van – suttogja folyamatosan és ismételgetve a szavakat, amíg meg nem nyugszik, de figyelme megoszlik a gyerek és az idegen között, aki pár másodpercig mélyen hallgat, továbbra is mereven állva a helyén, ott, ahol Viridiel is megpillanthatta. Keservesen hosszúnak tűnő másodpercek telnek el, mikor az ismeretlen kiemeli köpenye alól a kezét, amit ugyancsak sötét, koszos ruha fed, hogy a szája elől elemelje az azt takaró öltözéket, illetve fejéről is hátrahúzza köpenyének csuklyáját, felfedve ezzel hegyes elffüleit. Még az ablakon beszűrődő gyenge, éjszakai holdvilágban is kiemeli annyira a vonásait, hogy ismerősnek mondhassa. Összehúzza a szemöldökét, amíg a férfi elfiesen szép, mégis valamelyest markánsabb vonásait fürkészi, az orrát, amely az orrnyereg alatt enyhén megtörve fut egyenesen tovább, vékony ajkai fölött állva meg. A szemei fáradtak, talán több nap áll mögötte, amit alvás nélkül töltött, és ezt sápatag arca is igazol, illetve világosbarna pillantása is kimerülten csillog. Ami talán a legfurcsább vagy legkülönlegesebb a férfi egész megjelenéséből, ami kilóg az átlagos elfi megjelenésből, az a haja. - ...vörös...? – suttogja, ahogy összehúzza a szemeit, hogy jobban lásson, és még a tincsekre ragadt mocsok sem tudja teljesen elfedni haja eredeti színét, mely az erdeiek között nem mondható annyira átlagosnak vagy természetesnek. Az a fajta rőtvörös, ami a sajátja is, aminek köszönhetően a gyerekkora borzasztó volt és aminek a problémái nagy részét köszönheti. A férfi arcán az a néhány ránc, amit nem a fáradtság húzott rá, jelzi, pár évtizeddel idősebb náluk, de még nincs abban a korosztályban, mint mondjuk az anyja. Óvatosan vezeti pillantását Viridielre, aztán vissza az idegenre, mert nem tudja kiverni a fejéből a gondolatot, hogy már látta őt valahol, valamikor... Csak felidézni képtelen. - Egyedül vagyok... – mondja az ismeretlen. – A fegyvereimet lecsatolom, ha megengeded, és tudom, nem a legalkalmasabb az időpont, de... – tör rá erős köhögés, mire szája elé kapja a kezét, és egész testében megrázkódva ereszkedik térdre, folyamatosan és megállíthatatlanul köhécselve, mintha elkapott volna egy rossz kórt. A babaágy miatt nehezen lát rá, de a vizes csillogás az elvett kezén és szájának megtörlése miatt elég egyértelmű, hogy valamit felköhögött – jó eséllyel vért. Nagyobbra nyílik a szeme, ahogy a rémület egyre fokozódik benne, mert hát... Egy ilyen volt a gyereke mellett? Mi van, ha valamit...? - Nem fertőző... – mondja az idegen halkan, visszanyerve a hangját, valószínűleg megérezve a fokozódó pánikot. – Inkább belepusztulok, minthogy egy csecsemőt megfertőzzek, főleg a tiéteket... – mosolyodik el halványan és láthatóan nagy erőfeszítéssel, fáradtan tápászkodva fel ismét. Egy darabig értetlenül bámulja a férfit, és rengeteg kérdés forog az elméjében, mégsem tud semmit mondani, tanácstalanságában pedig inkább Viridielre pillant. – A segítségeteket kérem – teszi hozzá, mondandóját Viridiel kérdésével zárva, és csak most fogja fel, mennyire higgadt és komoly volt mindvégig, már-már beletörődő, és ettől még inkább zavarba jön, csak mert nem tud kiigazodni ezen az egészen, miközben Cuinor is végig a fülében sír, nem akarva csendesedni, hiába babusgatja. Bízik benne, hogy gyermekük csak megrémült, és nem rossz eseményeket vetít előre saját megérzéseivel... |
| | | Viridiel Hozzászólások száma : 3300 Join date : 2014. Nov. 23.
| Tárgy: Re: A tél csendjében Szomb. Feb. 08, 2020 9:27 pm | |
| Nem akartam mutatni az idegességemet a behatoló felé, de a kisfiam sírása nagyon felzaklatott. Az, hogy Lash szó nélkül tette, amit mondtam neki is azt mutatta, hogy ő is nagyon fel van kavarva, hiszen ki számított arra, hogy az elf erdő közepén, a házunkba behatol valaki és veszélyezteti a gyermekünket. Még most is alig tudtam felfogni, pedig kézzel foghatóan itt állt előttem. Kedvesem próbálta nyugtatni Cuinort. Én meg villámló szemekkel néztem a férfit, aki szerencséjére teljesen mozdulatlanul állt. Nem tetszett a szaga, a csapzott kinézete, ami azt súgta, hogy jó ideje kerülte a lakott helyeket. Ha értékeket akart, miért a gyerekszobát vette célba? Voltak persze ellenségeim, de egy gyereket bántani…… Megfeszül a karom, ahogy a férfi megmozdul és tényleg nagyon közel van hozzá, hogy lelőjem. - Lassan a testtel….- ám nem csinál mást, mint, hogy felfedi magát és kiderül, hogy egy elffel van dolgunk. Elhúztam a szám, ezt nem vártam volna. De…..valahogy olyan ismerősnek tűnik és mikor meglátom a szokatlan, vörös haját, már bevillan valami az elmémbe…………….alig hallva, hogy a hátam mögött Lash is a meglepődésének ad hangot. - Ha nem veszed zokon, ezt nem biztos, hogy elhiszem. De a fegyvered nagyon lassan tedd le. – bólintok rá, aztán megint majdnem sikerül lelövetnie magát, amikor hirtelen köhögés rázta teste a térdére rogy. – A fene essen beléd….Beteg vagy? – hördülök fel. A vér felköhögése soha nem jelet jót, de ez Lash asztala. A férfi, mintha csak a gondolataimban olvasna, mikor kijelenti nem terjeszt kórt. A hangsúly azonban egyelőre azon van, hogy „főleg a mi csecsemőnk”! A segítség kérésre azonban meglepődve húzom fel a szemöldököm. - És ezért döntöttél úgy, hogy nem az ajtón kopogsz be, hanem besurransz a gyerekünkhöz? Gondolod ez segít? Mi baja lehet? – pillantok egy röpke időre Lashra, aztán azonnal vissza a férfira, nehogy kihasználja a pillanatot és ekkor……….villámként hasít belém a felismerés…..- Lash…… - nyögöm ki a szemem meresztve. – nem lehet, hogy….ő…….az apád? Az íjat leengedem, nem hiszem, hogy fegyver nélkül ne kerekednék fölé, ha mégis meggondolná magát, különben sem tudom megtartani a döbbenettől és kérdőn nézek a feleségemre.
|
| | | Lashrael Laralytha Hozzászólások száma : 1607 Join date : 2017. Jun. 27.
| Tárgy: Re: A tél csendjében Vas. Feb. 09, 2020 12:13 am | |
| Nem lepődik meg azon, hogy párja nem hiszi el azt, amit a férfi mond – ő maga is nehezen hisz neki, mert valóban kopogtathatott volna. Más kérdés, hogy jó eséllyel nem hallják meg, ő legalábbis biztos nem ébredne fel rá, és talán Viridiel is békésebben alszik itthon, nem úgy, mint az utazások során. Persze a fiuk sírására úgy pattannak fel, mintha jeges vízzel öntötték volna őket nyakon, ám a maga részéről ő mást nem is hall meg. A neki címzett kérdés hallatán megilletődötten fordul férje felé, tanácstalanul rázva meg nemlegesen a fejét. - N-nem tudom, belső vérzés vagy mérgezés is lehet, nem csupán betegség, bármi más is okozhatja, rendellenesség... – sorol fel néhány példát kissé zaklatottan, miközben a zokogó gyereket ringatja, aki végre lassan csendesedni kezd, és ez némi megnyugvására van. Rámosolyog a csecsemőre, megcirógatva finoman az arcát. - A helyzetem bonyolult, és nem is várok megértést – szögezi le az idegen vörös, ezzel jóformán kibújva a válaszok alól, miközben lassan feltápászkodik, és Viridiel kérésének megfelelően ledob a csizmájából kihúzott két vértől vöröslő tőrt a padlóra. Láthatóan nem foglalkozott azzal, hogy alaposabban megtisztítsa, és ez vagy nemtörődömségre vall, vagy... Gyanakvón vonja össze a szemöldökét a gondolatra, hogy esetleg menekült volna, de csak nem csal ide bármilyen lényt, hát itt a természet, tudja használni, nem? Egyre zavarodottabb ennek az egésznek a láttán és hallatán, és bár nagyon szívesen segítene a baján, azt azért meglehetősen zokon veszi, hogy a fiát felriasztotta és így rájuk ijesztett. Mégis... Az a beletörődés a tekintetében... Elbizonytalanodik és tépelődik magában, mert míg anyaként kizavarná őt az otthonukból egy szó nélkül, gyógyítóként azonnal ellátná, a döntést ugyanakkor nem most kell meghoznia, mert Viridiel magára vonja a figyelmét. Megilletődötten fürkészi megrökönyödött vonásait, és amennyire meglepetten nézett, úgy válik első pillanatban felháborodottá a feltételezés hallatán, majd elgondolkodóvá és ismételten tanácstalanná. Nem zárhatja ki mégsem ezt, hiszen nem jellemző a vörös haj, de... A férfi halkan felnevet, a helyzethez nem éppen illő jókedvvel, ami újfent kizökkenti őt a csendes értetlenségből. - Ava mesélt volna rólam? – tárja szét finoman a karját, még mindig mosolyogva, tekintetében mégis valamiféle szomorú komorságot talál. Aztán sóhajtva egy nagyot. – Innentől nem sok mindent kell akkor titkolnom – lazít egy kicsit a tartásán, de nem annyira, hogy azt mutassa, nem tart attól az íjtól, amivel könnyedén a mellkasába lőhetnek egy nyilvesszőt. Mosolygós ábrázatát is visszább fogja, bár így sem tűnt annyira vidámnak a tekintete borús csillanása miatt. Alig hisz annak, amit hall. Egyszer Viridielt nézi, másszor az idegen férfit, aki feltételezhetően az apja, Cuinornak meg akkor a nagyapja, és... Mégis hogy lehetséges ez? Miért nem jelent meg korábban? Miért nem volt mellette, amikor kellett volna, miért nem...? Miért most? A szava és lélegzete akad el, és nem tudja, mit kéne éreznie, férjének kérdő tekintetére meg úgy tátog, mint valami hal, értetlenkedve és zavarodottan rázva a fejét, ösztönösen dajkálva tovább a gyereküket. Most... Dühösnek kéne lennie vagy megkönnyebbültnek? Örülnie kéne? Vádaskodnia kéne? Mit kéne éreznie ezzel az elffel szemben? Meglenne minden joga, hogy elítélje őt, de mivel semmi köze nincs hozzá, és már megvan a saját élete, már elengedte a múltat, elengedte Joavant, elengedte az anyját, a származását, mindent, erre most... Mintha vissza akarna térni hozzá a múltja, pedig egy darabját sem kéri többé. - Ne haragudjatok, de nem azért jöttem, hogy elvállaljam a visszatérő apa szerepét, de még csak nem is a gyereketekre jöttem vigyázni, ha a kedves királyi futárt szólítja a kötelesség – mondja megfáradt barátságossággal, finoman és védekezőn megemelve a kezeit, és még kevésbé tudja, mit érez azon kívül, hogy zavarodott. Lassan azonban előlép Viridiel mögül, tekintetét folyamatosan a férfin tartva, aki fáradtan viszonozza kutakodó pillantását, de nem udvariatlankodva azzal, hogy túl alapos vizsgálódásba feledkezzen. - ...miért...? – kérdezi csendesen, megreszketve. – Miért most? – érdeklődik kicsit összeszedettebben, figyelve, ahogy feltételezett apja próbál valamiféle választ összekaparni, végül bűntudatosan süti le a pillantását, nem tudva magyarázattal szolgálni. Kiábrándult dühvel fürkészi őt, ölelve Cuinort, aki még mindig ott szipog csupasz mellkasán, mielőtt azonban feltehetne még egy kérdést, a vörös erdei a szemébe néz. - Nem vihettelek magammal – mondja aztán, mire egy pillanatra alsó ajkába harap, hogy a vádló és ettől hangos visszakérdezést visszafogja, a saját gyereke békéje érdekében. - Elég lett volna, ha figyelsz rám – közli végül hidegen. – És akkor most, több, mint hatvan év után megjelensz és idepofátlankodsz egy kéréssel úgy, hogy felelősséggel tartoztál volna irántam, a saját gyereked iránt – veti a szemére, ezt mégsem tudva megbocsátani az idegennek, és talán még jobban neheztelve rá azért, hogy ő sem tudta ellátni a saját feladatait, mikor Deiryth megszületett. Hiába, hogy saját hibáján kívül veszítette el első gyermekét, nem tudja magának megbocsátani még akkor sem, ha Cuinort a tőle telhető legjobban nevelgeti és terelgeti. - Szerinted nem figyeltem rád? – kérdezi kissé sértetten és mérgesen, ami benne is felszítja az indulatokat, nem akarva megengedni neki ezt a hangsúlyt vele szemben, nem akarva elismerni, hogy valaha egy pillanatig is törődött volna vele. Mikor? Hogyan? Soha nem látta, a nevét sem tudja! – Szerinted nem tudtam, hol jársz, mikor nem érezted otthon jól magadat? Szerinted nem ismerem a kedvenc helyeidet, hogy mik gyötörtek téged nap mint nap? Szerinted nem tudtam, miként vigasztalhattalak meg, mikor sírtál? – érdeklődik tovább egyre indulatosabban, és süt belőle a bántottság, akárcsak beszédéhez társuló mozdulataiból. – De erre most nincs időnk, Lash, később... - Lashrael! – szakítja félbe ingerülten, mire Cuinor újra hangos sírásba kezd, és ez visszarántja őt a valóság talajára. Riadtan fordítja pillantását a gyerek irányába, azonnal csendesen és békésen beszélve hozzá, suttogva kis hegyes fülébe a megnyugtató szavakat, már bánva, hogy belebocsátkozott ebbe a társalgásba. - Erre is figyelmeztetett anyád, hogy nem szereted... – dörzsöli meg az orrnyergét, majd arcának egyik oldalát fáradtan, összepréselve az ajkait, és még a sötétben is jól látszódik rajta, hogy nem hiányzott neki egy vitatkozás. |
| | | Viridiel Hozzászólások száma : 3300 Join date : 2014. Nov. 23.
| Tárgy: Re: A tél csendjében Csüt. Feb. 13, 2020 4:38 pm | |
| Feszülten hallgatom Lash diagnózisát az idegennel kapcsolatban, de mivel nem látom, hogy túlzottan izgatott lenne e miatt, így én is kevésbé aggódom azon, hogy valami miazmát hozna a házba. Egyelőre a betolakodónak persze egy szavát sem hiszem, így mondhat, amit akar, viszont legalább nem tanúsít semmilyen ellenállást és önként lefegyverzi magát, ezzel kicsit oldva a feszültséget. A véres pengék nem tesznek boldoggá, ezt egy vadász vagy egy harcos sem engedné meg magának, hogy így tegye el őket, csak ha nagyon siet valamiért és ez bajt jelent. Fél szemmel mindig Lash-t és a fiamat figyelem, így látom, hogy párom arcán is hasonló aggodalmak suhannak át, már ismerem annyira, hogy sejtsem mire gondol. Látom a vívódást is, ami gyógyítóként végig szalad rajta, de ezt átveszi a döbbenet, ahogy meghallja a gyanúmat. És a férfi elismeri! Elképzelni sem tudom, hogy valaki így akarna a közelünkbe férkőzni, hiszen ahhoz nagyon jól kéne ismerni a család gondosan takargatott titkát, így a megtévesztést azonnal kizárom. Nem, ez az igazság! Lash apja áll előttünk! Leengedem ugyan az íjam, de nem engedem el, hiszen semmit nem tudunk róla azon kívül, hogy sosem kereste a lányát. Sosem! Nem bízom benne, főleg, hogy így belopakodott az otthonunkba, mint valami tolvaj. - Nem volt sok mit mesélni. – morogtam. ~ Jól vagy? Minden rendben? Elzavarjam? ~ kérdezgettem kedvesemet, akit láthatóan nagyon felzaklatott a dolog, hiszen még megszólalni is képtelen volt. - Ha igaz is az, hogy a feleségem nemzője vagy, az sem mentesít az alól, hogy így ránk törj és halálra rémítsd a fiamat. – nem gondoltam, hogy kedvesebbnek kéne lennem egy ….majdnem idegennel. – Ahhoz meg aztán végképp nincs jogod, hogy azt hidd, valami idétlen tréfának fogjuk majd fel.. – tettem hozzá, nem értékelve a mentegetőző szavait, amivel arra is utalt, hogy tudja ki vagyok. Megfeszülök, ahogy Lash előlép mögülem, de tisztában vagyok vele, hogy egy hajszálnyit sem kockáztatna, főleg nem, hogy Cuinor a kezében van, így csak figyelek, hallgatva halk számonkérését. Ez most az ő története, az ő életének része és az ő döntése, amiben teljes szívemmel támogatni fogom és biztos vagyok benne, hogy Lash tudja. Csak vigyáztam rá, rájuk és kis morgással jeleztem, amikor a férfi túlságosan izgatottá vált és felemelte a hangját. - A feleségemmel beszélsz és felizgatod a fiamat. – figyelmeztettem, de ha Lash nem kérte, nem tettem egyebet. Nem tudom mit akar tőlünk ennyi idő után, de oka lehet annak, hogy így bukkanjon fel, már ha csak nem bolondult meg. Cuinor-nak viszont pihenni kell. - Menjünk át a nappaliba és hagyjuk Cuinort pihenni. – léptem előrébb, megszakítva őket. – Ott elmondhatod, hogy miért bukkantál fel most. – javasoltam, bár felmerült bennem, hogy egyszerűen kidobom. De ezt Lash-nak kell eldöntenie. ~ Mi legyen vele? ~ néztem szerelmem szemébe.
|
| | | Lashrael Laralytha Hozzászólások száma : 1607 Join date : 2017. Jun. 27.
| Tárgy: Re: A tél csendjében Csüt. Feb. 13, 2020 9:43 pm | |
| A gondolati üzenet hallatán összerezzenve kapja pillantását a hang tulajdonosára, miközben dajkálja Cuinort. Figyelmét lassan, de visszatereli aztán az idegen férfira, figyelve őt és próbálva megfogalmazni az érzéseit, a gondolatait, igyekezve kitalálni, mégis mihez kezdjenek vele, de csak zavarodott fejrázással tud reagálni az első pár pillanatban. Mégis mit kéne mondania Viridielnek? Ő maga is el akarná zavarni, ha az anyai ösztöneire hagyatkozik, de gyógyítóként teljesen mást mondana annak ellenére is, hogy így belopakodott. Nem hitte volna, hogy valaha sor kerül ilyenre, hogy az anyaság és a gyógyítói szellem ennyire mást fog mondani. ~ Nem... Nem tudom, Viridiel, nem tudom, mit kéne éreznem ~ válaszol kétségbeesetten, nem érezve, hogy lenne bármi fogódzkodója, amire alapozva dönthetne, hiszen a múltját már elengedte, eltemette, és nem is számolt azzal, hogy bármi visszatérhet onnan, az első fiát leszámítva. Ő az egyetlen, akit szívesen látna, bár nem hinné, ha tudomást szereznének egymás létezéséről, Deiryth annyira örülne, hiszen... Mégis mit gondolhat róla? ~ Ne, ne zavard el, talán... Talán tud valamit ~ tekint reménykedőn Viridielre, és talán mondania sem kell, hogy az elveszett gyermekére gondol. Talán... Csekély az esély rá, de mégsem kizárható, és... Talán ennek kapcsán is juthatnak előrébb, talán nem lennének annyira elveszettek, és nem csak egy olyan információ lesz a birtokukban, amit nem láthatnak meg azonnal. Persze nem ringatja magát hiábavaló reményekbe, hiszen még mindig nagyobb a valószínűsége annak, nem tud róla semmit. Miért tudna? A férfira kapja a pillantását, mikor az mély levegőt vesz Viridiel kioktató felvilágosítása után. - Tisztában vagyok vele, és sajnálom – hajol meg egy kissé, jobb karját a mellkasához téve és balját oldalt magasabbra emelve, de feltűnik neki annak erős reszketése. Nem hinné, hogy ne tudná egyébként kitartani ezt az egyszerű mozdulatot és pozíciót, így feltételezhető, hogy megsebesült ott – onnan az erős reszketés -, persze ahhoz előbb meg kéne vizsgálnia. Figyeli azt, ahogy ismét felegyenesedik és borosztyánszín szemeivel őket fürkészi fáradtan, de komolyan. Nem úgy tűnik, mintha annyira meg akarná velük osztani a miérteket, és ettől kissé elhúzza a száját, viszont a kérdést sem tudja kiverni a fejéből: miért? Miért most? Sok választása nincs, minthogy megkérdezze, noha egyáltalán nem érzi jól magát tőle. Csak lerázná magáról a múltat minden mennyiségben és nem foglalkozna vele többet, Természet Anya mégsem adja meg neki a nyugalmat és lelki békét, amit végre megkaphatott volna. Az anyjával is megszakították a kapcsolatot, és úgy megkönnyebbült, hogy nem kell ragaszkodnia ahhoz a családhoz, ahhoz a vérhez, hogy elfelejtheti mindazt, ahonnan jött, és hogy csak a jövőjére kell koncentráljon. Párja figyelmeztetésére a férfi Viridielre néz, pár pillanatig meredten bámulva, aztán lehunyja a szemét és egy mély levegővétellel rábólint. Nem mintha lenne más választása, és a javaslatra is egyetértőleg reagál, miközben ő igyekszik az újra hangos sírásba kezdő Cuinor zaklatottságán csillapítani. Csendes és megnyugtató szavakat suttog a fülébe, ringatva és ölelve, hozzásimítva kopasz kis fejéhez az arcát, és ha nem lenne itt ez az idegen vörös erdei, most biztosan belemerülne mindebbe. - Rendben van, csak akkor vezessetek a nappaliba, ott pedig megvárom, amíg magatokra vesztek valamit – tekint a férfi előbb őrá, aztán Viridielre, a gyerekvédelemben teljesen megfeledkezve arról, hogy talán nem ártott volna magára kapnia valamit. Mondjuk ha azt állítja, hogy ő az apja és kellően figyelt rá, akkor úgyis mindegy – tudja, hogy néz ki, milyenek az adottságai, és különben is, a gyerek a fontosabb. ~ Még nem tudom ~ felel Viridielnek, tekintetét feszülten az „apján” tartva, majd félreáll az ajtóból, hogy a férfi elsőként hagyhassa el a szobát, és mikor az idegen a fegyvereire pillant, magához veszi a szót: - Hagyd ott, majd visszakapod, ha biztosak lettünk abban, hogy nem ártasz nekünk – közli hidegen, mire a férfi újabb bólintással indul meg, hacsak Viridielnek nincs mit hozzáfűznie mindehhez. Az ajtóban ugyanakkor kénytelen lesz megállni, ugyanis van - Egyetlen kérdés fogja eldönteni, maradsz-e vagy sem – figyelmezteti az idegent olyan éllel a hangjában, amit nem sokakkal szemben szokott megütni. - Amire tudok, válaszolok, Lashrael – felel halkan, és az ábrázatát elnézve még mondana valamit, végül elveti és megy tovább. Ellenszenvesen figyeli az erdei alakját, miközben dajkálgatja a fiát, kisvártatva pedig Viridielre néz. - Menj te, én még megnyugtatom Cuinort, aztán csatlakozom – ereszt el egy kényszeredett mosolyt. |
| | | Viridiel Hozzászólások száma : 3300 Join date : 2014. Nov. 23.
| Tárgy: Re: A tél csendjében Kedd Feb. 18, 2020 3:31 pm | |
| Még mindig bizonytalan vagyok abban, hogy miként is kéne viszonyulnom ehhez az egészhez. Ha csak egy ismeretlen betolakodó lenne, már rég kidobtam volna és hívtam volna az Őrzőket, vagy meglőttem volna, ha erősködik, de ez a férfi Lash apja volt, a fiam nagyapja és bár tudom, hogy Kedvesem milyen óriási erőfeszítéseket tett azért, hogy végre maga mögött hagyja a múltat, szerintem sosem gondolta volna, hogy egyszer csak az éjszaka közepén szemtől szemben találja magát a nemzőjével. Ráadásul, ha volt is sötét oldalam, akkor sem lettem volna hidegvérrel elküldeni, egy láthatóan beteg embert, aki – bár furcsa formában mutatja ki, - mégis csak a segítségünket kéri. Ezen kívül időt kellett hagynom Lash-nak is, hogy átgondolja ezt az egészet, túl sok minden zúdult rá megint és aztán meg ott sírt Cuinor a karjaiban, így minden bizonnyal nem is tudott tisztán gondolkozni. Bár továbbra is szemmel tartottam a férfit, ezért ajánlottam fel, hogy menjünk át a másik helyiségbe, ahol, miután a fiam megnyugszik, zavartalanabbul beszélhetünk és végre megtudhatjuk, hogy vajon mi volt az, ami ilyen hosszú idő és ismeretlenség után arra késztette ezt az embert, hogy itt felbukkanjon. Amikor szerelmem rajtakapta, egyikünknek sem az volt az első gondolata, hogy öltözködéssel húzza az időt. A javaslat persze ésszerű volt, hogy most nagyjából rendeződtek a dolgok, így Lash felé biccentettem erre is, meg a telepatikus tanácstalanságára is. - Ha Curior elaludt, öltözz fel nyugodtan, aztán ha kész vagy, majd megyek én is. Ezzel tudattam, hogy nem, nem bízom benne annyira, hogy magára hagyjam egy percre is az otthonomban. Egyikünk minimum mindig ott lesz vele. Kedvesem jól mondta, a fegyvert nem hozhatja magával, ellentétben velem, így félreálltam én is, hogy elmehessen előttem. Nem akarok bele szólni, amíg nem muszáj, ezt nekik kell megoldani, ám Lash tudhatja, hiszen már számtalanszor biztosítottam róla, hogy a családjával kapcsolatban számíthat minden támogatásomra. - Hallottad. – néztem a férfira. – Ő az én feleségem és én mellette állok, ha ő azt mondja menned kell, akkor mész. – erősítettem meg szavakkal is. A nappalit el sem téveszthette. Ott intettem neki, hogy üljön le, én viszont az ajtóban álltam, míg Lash fel nem tűnt. Nem kezdeményeztem beszélgetést, ha a férfi sem. Amint megjött Lash a kezébe nyomtam az íjat – ilyen közelről nem téveszthetett el egy embert, - aztán mentem én is öltözni. Már a kardommal mentem vissza és ha kedvesem nem tiltakozott elvettem az íjat és leraktam. Én is leültem és a kardot magam mellé tettem.
|
| | | Lashrael Laralytha Hozzászólások száma : 1607 Join date : 2017. Jun. 27.
| Tárgy: Re: A tél csendjében Kedd Feb. 18, 2020 9:21 pm | |
| Az idegen férfi nagyon egyetértőnek és beletörődőnek tűnik, és minden arra mutat, hogy a támadás legfeljebb a legvégső esetben merül fel benne. Mondjuk jó eséllyel nem maradt nála másik fegyver, hiszen a köpenye alól sem kandikál ki sem egy kard, sem íj nyílvesszőkkel, a tőröket, késeket meg már a padlóra dobta, amiket a legkönnyebben lehetne elrejteni. Talán nincs mitől félniük ennek az elfnek az esetében, de nem akarja elbízni magát – különben sem akar egy olyan személlyel foglalkozni, aki ugyancsak hátrahagyta őt. Bízik benne, hogy a megszólalásával legalább egy kicsit megszorongatja, miszerint az az egy kérdés fogja eldönteni a maradását, noha jelét nagyon nem adja annak, hogy igazi fenyegetésként kezelné. - Rendben, amennyire tudok, sietek – mondja Viridielnek, és odalép a babaágy mellé, egyik lábáról a másikra hintázva dajkálva Cuinort, néha téve egy kört a szobában, undorral és utálattal nézve a ledobott fegyverekre. Még mikor férje alátámasztja kijelentését, fürkészi a férfit, de nem vél rajta felfedezni fenyegető vonásokat, sőt, csak fáradtságot és beletörődést talál. - Ha azt mondja, mennem kell, akkor megyek – mondja az idegen vörös, és már-már elsápad elképedésében, amilyen szinten elfogadja mindezt. Persze biztosan ott van Ava, aki segíthet neki, ha ők nem teszik, viszont nem akarja magával elhitetni, hogy nincs szüksége ennek az erdeinek a tudására – ha már kapcsán nem is, de Deiryth miatt muszáj még itt tartania. Ha maguk keresnék, valószínűleg soha nem találnák meg, de talán így... Ha annyira figyelt rá, ahogyan állítja... Akkor csak tudja, hol van, talán... ...talán az anyja neki adta oda...? De akkor miért nem juttatták...? ...eltűnt, igaz is... Lesüti a szemét pár pillanatra, és inkább a síró Cuinort ölelgetve igyekszik ő maga is megnyugodni, békítőn suttogva a csecsemő fülébe, simogatva a hátát, a fejét, elhalmozva a szeretetével és törődésével. Szinte már belefeledkezik ennek a kicsi teremtménynek a lényébe, aminek kibontakozását már alig várja, noha a tüneményességét sem akarja elengedni. Fogalma sincs, meddig tart, amíg sikerül megnyugtatnia, de nem is sieti el – nem tudja -, így mikor visszarakja a csöppséget a babágya, még egy darabig nézi, áthajolva a korláton nyomva egy puszit a homlokára. A gyönyörködős pillanatokat azonban megpróbálja félretenni, és amint teljesen megbizonyosodott arról, hogy Cuinor már alszik, felveszi a földről a mocskos pengéket, melyeket jobban megnézve biztosra mondhatja, hogy nem állati, de még csak nem is tündevér van rajta. Gyanakodva vizsgálgatja a holdvilágban a sötétlő vért, ami Észak-Bivaly szörnyeire emlékezteti, azonban bízik abban, hogy valami teljesen másról van szó, és nem egy ottani dög menekült meg és fészkelte be magát Awyris szívébe.
//A nappaliban//
Jó eséllyel már nem emlékszel a férfi nevére, mely csak egyszer vagy kétszer került említésre, mikor Avával beszélgettetek egy éve nagyjából ugyanekkor. Akkor találtátok meg az első követ, aminek köszönhetően sikeresen megmenekültetek a hatlábú, rókafejű szörnyeteg elől, noha jócskán megsérültetek mind a ketten, és csak Lash anyjának volt köszönhető a gyors felépülésetek és életben maradásotok. A nappaliba érve a férfi nagyjából a szoba közepén megfordul, téged fürkészve borostyánszín szemeivel, és az intésedre kissé kellemetlenkedve néz az ülőhelyre. Némi hezitálás után foglal csak helyet, alaposan beburkolózva a köpenyébe, és ha nem az előbb dobta volna el a fegyvereit, akkor még azt is sejthetnéd, hogy rejteget valamit. Fázni sem fázhat, hiszen az otthonotokat fűtítek így télen, talán főleg azért, hogy a gyerek nehogy megfázzon. - Szép otthon – böki aztán ki némi kínos csend után, mintha el lenne szokva magától a beszélgetéstől, attól, hogy társaságban van. – Újnak tűnik – néz körbe alaposabban, bár a gyér megvilágítás miatt valószínűleg nem sokat lát magából a helyiségből. - Mióta ismeritek egymást? - néz rád, megpróbálkozva kicsit barátibbá tenni a hangulatot és ezzel lehetőleg elindítva egy felszínes csevegést is. Ha nem bizonyulsz túl beszédesnek vagy nyitottnak egy társalgáshoz, akkor nagyon nem is erőlteti, és Lash is idővel megjelenik.
//Lash//
Sokat nem foglalkozik azzal, mit kéne felvennie; ami volt rajta még az alvás előtt, hálóing, azt magára rángatja, amint sikerült az ágy körül kitapintania valahol a földön. Elsőre a sötétben nem is találja meg az ujjait, sem azt, hogy melyik része a belseje, de némi tapogatózás után jobbjának telente bekövetkező lelassulásával kicsit kínlódva veszi magára a könnyed ruhadarabot. Deréknál ügyes-bajosan összeköti, és fáradtan bár, de belép a nappaliba, ahol már ott ül az idegen, jobb esetben nem a legfagyosabb hangulatban találva a két férfit. - Alszik - kezdi ezzel a megjelenését követő pillanatban, az ajtóban álldogáló férjére nézve, finoman végigsimítva a felkarján. Az íj megkapásával egy pillanatig értetlenül néz a fegyverre, aztán felnéz Viridielre, megtartva ugyanezeket a vonásokat. ~ Tudod, hogy ilyenkor semmi kétkezeset nem tudok értelmesen használni ~ közli vele, aztán megemeli a szobából kihozott tőröket. ~ Jók lesznek ezek ~ teszi hozzá. ~ Ha meg megpróbálna megszökni, akkor a természet fog segíteni, nem lesz gond ~ mosolyodik el halványan. ~ Menj öltözni, addig foglalkozom vele. Ha férje beleegyezik és visszamegy, hogy magára vegyen valamit, akkor ő leül a magát apjának kiadó személlyel szemben, lerakva a közöttük lévő asztalra az egyik tőrt, a másiknak a markolatát még mindig az ujjai között szorítva. Figyeli a férfi borostyánszín szemeit, azon gondolkodva, hogyha valaha a fejében meg is formálódott az igazi apjának az alakja, valószínűleg sosem ilyen szemeket képzelt hozzá. Talán inkább kékeket, mint amilyenek az anyjának voltak, vagy zöldeket, mint amit Joavan a magáénak tudhatott. - Megvárjuk, amíg Viridiel visszajön, és utána beszélgetünk - közli vele keményen és fagyosan, mielőtt a másik belekezdene valamibe. Nem kifejezetten akar vele csevegni, nem úgy, hogy párja nem fültanúja az egésznek, így mindenképp ragaszkodik a csendhez egészen addig, míg Viridiel meg nem jelenik. Amint meghallja lépteit, enyhén megrezdülnek a fülei, tekintetét azonban nem veszi le a férfiról, aki párját kezdi el nézni. Meglátja rajta az arcán a mosolyt, és mintha magában nevetne is, úgy rázza meg szórakozottan a fejét - ez kissé bosszantja őt. Enyhén összeszűkíti a szemeit, és már kérdezné, hogy mégis mi olyan vicces, jóformán azonnal választ is kap. - Mintha kihallgatáson lennék az egyik börtönben, bár szerintem még ott sem őriznének ennyire jól - jegyzi meg a helyzethez nem feltétlenül illő vidámsággal és könnyedséggel. |
| | | Viridiel Hozzászólások száma : 3300 Join date : 2014. Nov. 23.
| Tárgy: Re: A tél csendjében Kedd Feb. 25, 2020 6:58 pm | |
| Nem nagyon érdekel a „vendégünk” lelkivilága, hogy tetszik-e neki a bánásmód vagy sem, hiszen örüljön, hogy nem lőttem le vagy hajítottam ki ott, ahol bejött. Az, hogy a nappaliba invitálom egy beszélgetésre az a teljes jószándékom jele, amit azután nyújtani tudok neki, hogy a gyerekem ágya mellett találtam az éjszaka közepén. Próbálkozom azon, hogy eszembe idézzem Lash apjának a nevét, de nem járok sikerrel, annyira kedvesemre koncentráltam akkor és arra az ostoba, makacs és prűd családjára, hogy nem nagyon figyeltem, ha említésre is került, de ha kell majd úgy is megtudom. Mivel már azért közvetlen fenyegetéstől nem tartok tőle, nem szegezek rá fegyvert, de azért nem is lazulok el, csak állok az összekötő ajtóban, őrizve fiam és feleségem nyugalmát, fürkészve a magába gubódzó férfit. A szavaira némi szünet után válaszolok, mert ezzel nem árulok el semmi titkot. - Nem túl régen építettük, még mielőtt Curior született. Az emlékeim máris elkalandoztak, ahogy arról érdeklődött, hogy mióta is ismerjük egymást. Olyan sok minden történt velünk azóta, hogy úgy érzem, mindig is ismertem az én drága szerelmemet. Persze nem hagyhattam, hogy az emlékek elsodorjanak magukkal, amikor egy idegen ült előttem, mert hiába volt Lash apja, még ő sem találkozott vele soha. - Két és fél éve, már majdnem három. – adtam neki választ. – Ám nem akarok faragatlan lenni, de jobb, ha megvárjuk a feleségemet a „családi” csevegéssel, ha nem bánod. – néztem rá és annyira a számom volt a gúnyos „papa” szó, hogy érezze, mit gondolok egy olyan alakról, aki nem, hogy magára hagyja a gyerekét, de soha még csak nem is jelezte, hogy érdekelné él-e hal-e. Úgy látszik vette a lapot és ezek után csendben maradt.
~ Rendben édesem, de ne habozz, ha úgy véled veszélyt jelent. ~ bólintottam egy pillantást vetve a kanapén ücsörgő, megfáradt alakra, bár ránézésre nem gondoltam volna, hogy akarna valamit és már ismertem a feleségem annyira, hogy tudjam, nem kell állandóan a sarkában lennem, hogy megvédje magát, főleg nem itt, ahol a természetes közegében van. Így hát megyek öltözni. Igazán rekordot döntöttem benne és nem sokra rá már meg is jelentem ismét a nappaliban, ahol Lash vasvilla szemekkel tartotta sakkban az apját. Ha nem lett volna ilyen feszült a helyzet, most kuncogtam volna egyet az én marcona kis páromon. A csendet a férfi – a helyzethez egyáltalán nem illő – vidám hangja töri meg. - Te hogyan védnéd meg az otthonodat, ha egy idegen törne be a gyereked szobájába egy éjszaka? Jaaaa, hogy te elhagytad a gyereked! Így persze nem tudhatod, mit meg nem tennék értül és nem hiszem, hogy ki akarod próbálni. – vágtam vissza, nem értékelve a humort. – Most már elmondhatod miért vagy itt?
|
| | | Lashrael Laralytha Hozzászólások száma : 1607 Join date : 2017. Jun. 27.
| Tárgy: Re: A tél csendjében Kedd Feb. 25, 2020 11:57 pm | |
| Nem éppen a legmelengetőbb környezet fogadja őt a nappaliban, de nem is lepődik meg rajta. Sem ők, sem senki más nem bízna ebben a férfiban ilyen belépő után; mégiscsak a szülők leggyengébb pontjára került egy idegen, egy olyan tüneményhez közel, akit minden bajtól és rossztól távol akarnak tartani. Cuinor szeretettel teli ölelgetése és dajkálása jócskán megnyugtatta őt, viszont most már nincs a karjaiban, hanem biztonságban a szobájában a babaágyban, így a megnyugtatását követően magára veszi a keményebb ábrázatot. Nem akarja, hogy az ismeretlen azt higgye, befolyásolhatja őt; sőt, igazából semmiféle előnyt nem akar biztosítani. ~ Nem fogok ~ pillant Viridielre határozottan, ujjait enyhén a kezében lévő tőrre szorítva. Egyáltalán nem kenyere sem a gyilkosság, sem mások bántalmazása, de ha kell, akkor nem fog tétovázni. Bízik ugyanakkor abban, hogy nem lesz erőszakra szükség – idáig is elég beletörődőnek tűnt az idegen erdei, és ha bántani akarta volna őket, akkor vele már megtehette volna, mikor a gyerekszobába lépett. A gondolatra kissé összepréseli a száját, és ez még inkább fokozza, hogy ne akarjon vele társalogni Viridiel visszatéréséig; egyébként is megvárná, mit szól mindehhez férje, hiszen ez már nem csupán a saját ügye, hanem Viridielé is, bármennyire szeretné mentesíteni őt a saját ágáról jövő problémáktól. Viridiel lépteinek halk neszezése nem kerüli el a téli éjszaka csendjében a füleit, és bár nem néz rá, tudomást szerez a jelenlétéről. A tartása is kicsit lazábbá válik, és némileg nyugodtabban dől hátra, hogy hátát megtámasztva fürkéssze a férfit, sejtve, hogy ez hosszú beszélgetés lesz. Meg így néhány centivel távolabb van tőle és a kezében lévő tőrtől... Férjének mondandóját meg sem szakítja, noha más esetben valószínűleg már a gondolatai közé szólt volna, hogy elég lesz, biztos megvan az indoka. Most mégsem képes ennek megtételére, és bár nem sok köze van a férfihoz és nélküle is képes volt felnőni, végül Viridiellel elindítani a családalapítást, úgy érzi, teljes mértékben megérdemli. A helyében ő mégiscsak bármit megadott volna, hogy a saját gyerekével, gyerekeivel lehessen, és ezt feladni valami másért... Nehezen tudná elképzelni, mi lehetett fontosabb. Végig az ismeretlent figyeli, aki párjának vonásait fürkészi mereven, amíg beszél, és gúnyos megjegyzésére mintha néhány izom is megrándulna az arcán, megfeszülve attól, hogy ne szóljon valami olyat vissza, amit azonnal megbán, ha nem is azért, mert megbántaná őket, hanem a saját épsége miatt. A férfi keményen tartja azonban a szemkontaktust, és a könnyed, de fáradt ábrázat is teljesen lecserélődik valamiféle sötét komolysággá, ami bármikor máskor megriasztaná, de nem most. Tagadhatatlanul elülteti azonban ez a balsejtelmet a gyomrában, az elméjében, egy pillantást vet is Viridielre, ám mikor az idegen vörös egy sóhajtással behunyja a szemeit és kissé leengedi a fejét, rögtön vissza is néz rá. - Lashrael is akart valamit kérdezni, ami dönt a... sorsomról – keresi a megfelelő szót, megemelve ezúttal a bal kezét az irányába. - Örülök, hogy nem felejtetted el – szűkíti össze a szemeit. – Ha nem is tudsz választ adni rá, attól még megvárom, amíg Viridielnek is felelsz, és csak utána teszünk ki – teszi hozzá, kicsit mégis előrébb dőlve, térdein könyökölve fürkészve a sötétbe öltözött erdeit. - Minő nagylelkűség – húzza egy halvány félmosolyra a száját az idegen, akinek szavai szinte már gunyorosan hatnak. Ő maga – és talán a feltételezhető apja is – számít arra, hogy Viridiel figyelmeztető jelleggel közbe fog szólni, így hagy is egy leheletnyi szünetet, figyelve, ahogy a realizálással az ismeretlen arcáról is eltűnik a megjelent mosoly. - Szóval a kérdésem... – szólal meg újra, és ha lehet, még jobban előrehajolva, igyekezve saját kéklő tekintetével a borostyánszín pillantást fogságban tartani, főleg talán azért, mert a szemei sokat elárulhatnak, ha a vonásai nem is. – Tudsz-e bármit az első gyermekemről? Akit elvettek tőlem? – kérdezi csendesen, feszülten figyelve a másikat, a reakcióját, mert mindent akar tudni; tudni akarja, ha hazudik, tudni akarja, ha őszintén nem tud róla semmit vagy csak nem akar róla beszélni, ha egy kicsit ferdít... Mindent, mert ha már elültette benne az anyja a reményt, akkor meg akarja keresni, ha már nem is olyan hévvel, mint annak idején, hiszen itt van neki Viridiel és Cuinorral is törődnie kell. A férfi állja a tekintetét, mintha csak farkasszemet néznének, azt a benyomást keltve, hogy nem próbál takargatni előle semmit. Kérdése súlyosan nehezedik egy darabig a szobára, és mivel a tekintete megvan, már csak a szavak kellenének, a válasza, hiszen a tekintete nem beszél, és akkor... - Én vigyáztam rá – mondja ugyanolyan csendesen, továbbra sem szakítva meg a szemkontaktust, mire nagyobbra nyílnak a szemei, és döbbenten bámulja a magát apjának állító alakot. Pár pillanatig nemhogy szóhoz nem jut, de még lélegezni is elfelejt, és még jó, hogy ül, mert biztos kifutna a lába alól a talaj, ahogy tudatosodik benne az információ. Egy kissé zaklatottabbá válik a légzése, és a kétségbeesett vágy, hogy láthassa, egyre inkább előtör benne szíve egyre hevesebb verésével együtt. - Hol... Hol van most...? – kérdezi olyannyira reszketegen, hogy nem csupán a hangja, de az ujjai is remegnek. Érzi, hogy a szemei elkezdenek csípni, ahogy a remény növekedni kezd benne annak ellenére is, hogy próbálja visszatartani ezt. Soha nem származott jó abból, ha a legjobbakban bízott, mindig inkább rosszabbat ígért magának, hogy ne kelljen kiábrándulnia, és ez talán a mai napig nem változott – túl bizonytalan ez a világ ahhoz, hogy képes legyen rá. Amint a férfi lesüti a pillantását és lehatja a fejét, mire rögtön elhűlve dől vissza, már-már összetörten, hogy beleringatta magát egy hiúságos ábrándba, és mielőtt feltenné a vészjósló gondolatával kapcsolatos kérdését, a másik megelőzi a válasszal. - Három... Nem... Két éve eltűnt. A saját... kötelességeim miatt... - Milyen kötelességeid?! – csap dühösen az asztalra, felállva a helyéről, hangja élesen és rekedtesen szakítja félbe a férfit, ahogy a torka körül szorulni érzi a láthatatlan hurkot. – Mi volt fontosabb, minthogy vigyázz arra, aki a te véred, aki a lányodnak a leszármazottja?! Miért nem hoztad hozzám vissza?! – pislog egyre sűrűbben, az alsó ajkába harapva, könyörögve és haragosan nézve a férfit, aki ahogy feltekint rá, újra állja a pillantását. Egy darabig csak fürkészi azokat a drágakőszerű szemeket, a szótlansága pedig fokozatosan gyengíti el, szinte darabjaivá esve rogyva vissza ülőhelyére. – Mondj már valamit... – suttogja, a férfi pedig vesz egy mélyebb levegőt, behunyva a szemeit, hogy összeszedje magát. - Próbáltam megkeresni, követtem az általa hátrahagyott nyomokat, érdeklődtem, leírást adtam – noha a vörös haja és félelfes fülei bőven elegek voltak a legtöbb esetben -, újra és újra zsákutcába futottam. Biztos vagyok benne azonban, hogy életben van; talpraesett és okos kölyök, én nem féltem, több hónap keresés utána viszont nekem menekülnöm kellett, aminek távoli eredményeként vagyok itt – pillant Viridielre. – Szükségem van egy gyógyítóra, viszont jó eséllyel már nem lesz elegendő a tündék által használt gyógyító könnyeknek, a bajomra az ellenszer pedig Awyris általunk jó indokkal lakatlan részein van. |
| | | | Tárgy: Re: A tél csendjében | |
| |
| | | |
| Engedélyek ebben a fórumban: | Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
| |
| |
| |