Dagnír


Nem kevés időt emésztett fel, mire apja irodájában található dobozokokat, fiókokat és a benne talált papírokat átnézte - jóformán már be is költözött néhai szobájába a kutakodásának végéhez érve -, de sokkal előrébb nem jutott. Sejtette, hogy rengeteg adatot elégetett a biztonság megőrzése végett, viszont arra azért nem számított, hogy ilyen szinten tett azt. Talán csak nem nézte még meg mindenhol eléggé... Akármennyire is igyekezzen megcsinálni ezeket, nem merte elsietni, nehogy szemet hunyjon véletlen valami felett, ami esetében nem kéne, és bár ez a lassúságot eredményezte, kivételesen bosszantotta. Talán csak az eredménytelenség és tanácstalanság miatt.
Mivel főként csak érdektelen jelentéseket talált, amiknek egy része már elég régi ahhoz, hogy visszarakja porosodni a legmagasabb polcok egyikére, jobbnak látja, ha inkább leül már és inkább pihen. Meglehet, készülődhetne lassan az étkezéshez is, ugyanakkor a gondolatára nem jön meg az étvágya annak ellenére sem, hogy anyja főztjét kifogástalannak találja. Az előtte lévő asztalon található papíron kopogtatja az ujjait, mintha türelmetlen vagy ideges lenne, a ráírt betűket nézi, de nem rakja őket össze szavakká; csak bámul elmélyült ürességgel, mígnem behunyja a szemét, hogy egy sóhajtással hátradőljön szemeit dörzsölgetve. A hatalomnak nagyon sokan szoktak örülni, az újnak és nagyobbnak főleg, azonban nagyon nem hiányzott ez neki, persze a házuk bukását meg nem kockáztathatja meg semmiféleképpen sem.
Az egyik váratlan pillanatban egy katona nyit be kopogás nélkül, mire felkapja a fejét a tekintetével együtt, hogy találkozzon a beosztott elsápadó arcával. Megkockáztatná, hogy döbbenetében még rá is mutatna, ahogy nem hisz a szemének, kit talál Uráldur székében, végül aztán a figyelmeztető pillantás sokat segít, és a katona összekapva magát haptákba vágódik. Ő maga is feláll, rátámaszkodva az asztalra, ezzel is némi hangsúlyt adva annak, hogy most már ő a főnök, ábrázatáról pedig lerí, hogy nincs ínyére ez a fajta közvetlen járkálás, de aztán meggondolva magát felegyenesedik, és egy mosollyal az arcán lép ki az asztal mellé.
- Nahát-nahát, még nem értesítettek mindenkit? - érdeklődik szórakozottan, közelebb lépve a katonához, akinek arca mintha izzadtságtól csillogna. Ettől még jobban szélesedik a mosolya, mert vagy rosszban sántikált az illlető - bár amilyen mamlasz képe van, nem feltételezi -, vagy nagyon is tisztában van a sötételfek büntetéseivel.
- Hmmm... Nem - kerüli egy darabig a tekintetét, aztán belenéz, bár túlságosan későn ahhoz, hogy egy halvány jelét is érezze a magabiztosságnak.
- Jól van, nem baj - paskolja meg a fejét további mosollyal, aztán fenyegető közelségbe hajol. A barátságos tekintete megmarad ugyan, a mélyén ott lapul a kegyetlen figyelmeztetés, hogyha még egyszer előfordul ehhez hasonló, nem lesz jó dolga a katonának. - Legközelebb ne a megszokás vezesse a kezét, katona - mondja csendesen, azzal felegyenesedik, a kilincshez nyúl, hogy nagyobbra tárja az ajtót, ezzel jelezve kitessékelési szándékát, mire megpillantja az odébb libbenő szolgálólányi ruhát. Vesz egy mély levegőt behunyt szemmel, és tudja, hogy Uráldur távollétében anyja igyekezett elég körültekintően vezetni, nyilván belopakodnak oda az ilyen alkatok, ahol épp nem tartózkodik senki - vagy kitudódás híján merészebbé válnak. Talán túlságosan is. De ezt az elkanászodást... Jobban megnézve mondjuk nem veterán katona az előtte álló, és bizonyára a szolgálólány is valami frissen felvett egyén lehet...
- Nincs szükségem arra, hogy naponta, kétnaponta bejárjanak ide port törölgetni, így megkérem a kisasszonyt is, hogy távozzon - kéri meg a sötételfektől szokatlan kedvességgel, és bár választ nem kap, a távolodó lépések elegendő jelzésnek bizonyulnak a számára. - Ez neked is szól. Az előbbi mondatomban is azért volt ott a mostanra már többedszerre elhangzó 'is' - pillant le a katonára, aki összerezzenve még tiszteleg egyet, azzal távozik a szobából. Ő becsukja az ajtót, és már fordul vissza az asztalhoz, sarkon fordultában viszont megdermed.
Engedtek be ide valaha szolgálólányt? Annyi rejtett információ lehet, hogy...
Újabb kopogás, újabb szemhunyás és egy halk, elégedetlenkedő morranás.
- Tessék - fordul vissza az ajtó irányába, és egy másik katona jelenik meg.
- Uram, a húga megérkezett Capitalba, hamarosan eléri a palotát és a lakosztályt - magyarázza lihegve az egyenruhás férfi; láthatóan nagyon sietett.
- Pompás! - jelenik meg egy szívélyes mosoly az arcán. - Akkor kérem, hívassa a dolgozószobába anélkül, hogy említené, én vagyok itt. Fogalmazzon valahogy úgy, hogy... igen, a ház ura várja őt - válik cinkossá az ábrázata, mire az alárendelt főt hajt.
- Ahogy kívánja - csukja be az ajtót, magára hagyva őt, így elégedetten és csendben lép vissza a székéhez, beleülve abba. A hecc kedvéért meg is fordul, így a szék támlája takarni fogja az alakját, legfeljebb fehér haja fog látszódni fönn, oldalt pedig a könyökei, ahogyan a karfára támaszkodik, egy pillanatra sem feledve a szolgálólány esetét, amit mindenképp meg kell érdeklődnie. Valami nem tetszik neki.

AGLARNIS

Azt hittem, már sosem fogom viszontlátni Capital városát, hogy eladnak valami jó messzi helyre rabszolgának és mivel nem vagyok az az engedelmes típus, hamar egy gödör mélyén találom magam holtan. A mai napig nem tudom, hogy az a komisz Vörös miért segített nekem, de ezzel örökre az adósává tett a nyomorult, bár talán már nem is volt életben. Az a tigrises lány nem hiszem, hogy egyedül volt és ha ők az erdő lakói voltak, akkor nem sok jót jósoltam a bandának.
Minden esetre én éltem és, ha nem is könnyen, de sikerült visszatérnem népünk földjére.
Az út nyomai meglátszottak rajtam, bár igyekeztem valamennyit vadászni, de az élelem nem tartott ki végig és az utolsó napok elég éhkopposan teltek. Tele voltam karcolásokkal, zúzódásokkal, a bilincs nyoma még mindig élesen meglátszott a csuklómon, bár azért már halványult.
De a legnagyobb gondom mégis az volt, hogy nem jutottam el a célomig és nem teljesítettem a feladatomat. Apám nem fog neki örülni és talán nem kapok még egy esélyt bizonyítani, már épp elég sokszor okoztam neki csalódást.
Kicsit irigykedve gondoltam arra, hogy én nem vagyok olyan jó, mint a bátyáim. Rájuk mindig büszke volt és én annyira szerettem volna a nyomdokaikba lépni.
Még az is felmerült bennem, hogy vissza sem megyek, de………hiányzott anya és a húgom is….és különben is, mi mást kezdhettem volna?
Összeszedtem magam, amennyire lehet egy kútnál megmosakodtam és leporoltam a ruhám, aztán nekivágtam a Pók Házhoz vezető útnak. Biztos voltam benne, hogy ahogy megközelítem máris jelentik apámnak, hogy megjöttem és nem lesz időm sem átöltözni, sem megtisztálkodni rendesen.
És nem is tévedtem! Az őröktől kaptam pár furcsa pillantást, de azt betudtam annak, ahogy kinézek, de hamarosan már egy testőr jelent meg és ellentmondást nem tűrően közölte, hogy Uraldur vár a szobájában.
- Megértettem! – bólintottam neki, hisz ő is csak a dolgát végezte, azzal egy elfojtott sóhajjal, megindultam a helyiség felé.
Megállva előtte még egyszer végig néztem magam és elhúztam a szám. Hát ez van.
kopogtam, aztán ha engedélyt kaptam a benyitásra, be is léptem. A szék háttal volt nekem, mintha csak a kandallóban ropogó tűzben gyönyörködött volna, de szerintem inkább a gondolataiba mélyedt az apám.
- Visszatértem Első Lord! – húztam ki magam és hivatalosan szólítottam meg, mert nem tudtam, milyen minőségben akar velem most beszélni. – Sajnos………- akadtam el, aztán megembereltem magam és megkeményedtek a vonásaim, - nem jutottam közelebb Nysiy belsejéhez és a titokzatos lakóihoz…….nem teljesítettem a feladatomat, uram és ezért vállalom a következményeket.

Dagnír

Csendben, behunyt szemekkel és egy elégedett mosollyal az arcán ül, és ahogy az idő telik, egyik lábát megemelve teszi bokáját a térdére, jólesőn véve egy mély levegőt. Nem mondhatja, hogy nem lenne kedvére, ha ehhez hasonló helyzetek nyílnának neki, ha innen kéne irányítania, intéznie mindent, bár továbbra sem akarja megcélozni az uralkodói rangot, ami többnyire parancsok osztogatásából állna. Az alól mihamarabb ki kell bújnia és mielőbb tudatnia a többi nemessel és házfővel, hogy nem kell rá ilyesfajta veszélyként tekintenie senkinek. Ő már annak örül, ha képes a saját, újonnan megszerzett házát vezetnie, mellette a korábban megkapott ezredével is képes lesz foglalkozni. Nem kell neki egy egész birodalom  - így is túl sok szem tartja rajta a szemét, és nem igényel többet.
A kopogást meghallva nyugodtan nyitja ki a szemeit, nézve a szemközti polcokra és rajta található iratokra, könyvekre, igyekezve valahogy úgy torzítani a hangját, hogy apjáéhoz hasonlítson annyira, hogy az ajtón túl tartózkodó betudhassa ezt a különböző helyiségekben tartózkodásnak.
- Gyere! – emeli meg a hangerejét, hogy a túloldalon is érthető legyen, és mikor hallja az ajtó nyílását, szélesedik a mosolya. Hát még a megszólítás! Az egész ugyanakkor emlékezteti őt arra, hogy neki milyen érzés volt újra és újra idejönni, hol sikeresen, hol sikertelenül, hogy minduntalan állta a sarat és megrovást, még azt is, amit apja csak becsúsztatott a kedves szavak mögé vagy alá, esetleg közé... Párszor borzasztóan megalázónak érezte, de lehet, ez már csak a saját maga iránti elvárások miatt történt, de ennek vége most már. Ha valaki javíthatatlanul elront valamit, akkor azért értelemszerűen büntetés fog járni, de ez nem az az eset. Aglarnison egyébként is elég nagy lehet a súly és teher, ami biztosan nem kevés feszültséggel is jár, szóval ideje lesz, ha egy kicsit megkönnyebbül most már.
- Aglarnis... – szólítja meg, megfordulva a székében, és mintha csak tudta volna, hol lesz az arca, egyenesen a húga szemeibe néz egy visszafogott mosollyal az arcán, és mikor már nagyjából az asztallal és testvérével szembefordult, kezeit az asztalra rakva emelkedik fel, karjaira támaszkodva. – Megtisztelő, hogy Első Lordnak hívsz, de azt hiszem, van még mit tanulnom és öregednem ahhoz, hogy ezt a címet magamnak tudhassam – egyenesedik fel kimérten, teljesen úgy beszélve, mintha ez egy megszokott dicséret vagy félreértés lenne. Kilép az asztal mögül, ám mivel nem tudja, miként fogja húga fogadni őt, egyszerre készül egy ölelésre és a leforrázott álldogálásra egyaránt. Ha nem rohan azonnal a nyakába, mint ahogyan azt anyja tette, akkor néhány lépéssel kerül elé, mindvégig a szemeibe nézve, azonban ha az ölelés mellett dönt, azt értelemszerűen viszonozni fogja. Pár pillanatig aztán csendben marad, csak figyelve némán, ami minden más esetben nagyon kínos lehet – vagy inkább kellemetlen, mert a beosztottjai tudják, mire lehet számítani tőle -, ebben az esetben viszont ott csillog a családi és testvéri szeretet a tekintetében, nem éreztetve semmi bajt.
- Üdv itthon – mondja neki, fürkészve a vonásait, és ha nem vél felfedezni semmiféle ölelési szándékot, akkor ő maga nem is erőlteti. Nem tudja, jelenleg milyen sértésnek venné – vagy úgy egyáltalán mit venne sértésnek. Kellően kiszámíthatatlan és hirtelen haragú a húga ahhoz, hogy megfontolja, miféle gesztusokat is tesz a irányába, így aztán csak végignéz rajta úgy, mint aki jól mulat a látványon, és ezt az ábrázatát megtartva lép az asztalhoz, háttal támaszkodva neki annak, már-már ráülve, karjaival maga mellett támasztva ki magát.
- Ahogy elnézem, így is elég nehéz és körülményes utad volt, a sikertelenség miatt ne bánkódj. Nem tudom, mennyire volt fontos az ügy, de tekintsük tapasztalatgyűjtésnek a részedről, amiben szerintem bővelkedett ez a titkos küldetésed... – kezdi. – Ha tudtam volna, hogy így jössz haza, akkor nem azonnal hívatlak, mivel az ügy, ami miatt fontos lennél, nem fog pár percen vagy néhány órán múlni. Menj, egyél valamit, édesanyánk biztos csinált valamit mostanra, valószínűleg valami kivételeset, mivel nagyon várt már téged. Utána tisztálkodj meg, bizonyára jobban éreznéd magad tiszta öltözékben is. Amit át kell beszélnünk, ahhoz egy kis összeszedettség kelleni fog, így pihenj az evés és fürdés alatt, és majd azt követően megbeszéljük – komorodik el a közepén az ábrázata, de aztán újra fellelhetővé válnak rajta a visszafogott testvéri szeretet és törődés vonásai, és ha Aglarnis elfogadja ezt a javaslatot, akkor ellöki magát az asztaltól. – Szólok néhány szolgálónak, így mire végzel az étkezéssel, a fürdővíz kész lesz – biccent egyet. – Ha pedig kész vagy, akkor nem kell kopognod, csak nyiss be – teszi még hozzá. - A szobámat is felkínálnám ilyen beszélgetésre, de mivel most költözöm vissza, nincs épp nagy rend benne - mosolyodik el halványan, testvérével együtt távozva a szobából, viszont mielőtt teljesen elhagynák azt, megáll, gyanakvón fürkészve a környezetet, végül jobbnak ítélve, ha bezárja a szobát. A kulcsot utána zsebre teszi, és hátratett kézzel, a maga elegáns és simulékonyan büszke tartásával sétál húga mellett.

//Aglarnis//

Ez a hang!..........A ki nem mondott szavak bennem rekednek és a döbbenettől se köpni se nyelni nem tudok, ahogy a szék fordultával, már meg is pillanthatom………a bátyámat, Dagnirt!
Szavai egy pillanatig nem is jutnak el lebénult elmémbe, csak kistányérrá nyíló szemeim tudathatják vele, hogy sok mindenre számítottam, ám erre a legkevésbé sem.
A cselekedeteim ellenére, nem vagyok azonban ostoba és azonnal végig vág rajtam az a gondolat, hogyha Dagnir ül apánk székében, akkor……….Uráldur már……..
Elhessegetem a belém vágó képet, talán van sokkal másabb magyarázat, de egyelőre itt van nekem ez a kópé testvérem, aki nyilvánvalóan szándékosan tévesztette meg és hagyott tévhitben! Hát ezért néztek rám olyan furcsán a katonák is….
- Te……te komisz, komisz testvér, hát ezt érdemli a kishúgod, amikor fáradtan és kimerülten hazaér? – lépek fenyegető tekintettel felé egy lépést, bár sejtem, hogy nem leszek rá túl nagy hatással, hiszen eddig kemény katonák közt élte az életét, nem az egy fejjel és jó pár kiló izommal kisebb húgicától fog megijedni, aztán a következő pillanatban már a nyakában csimpaszkodok. – Úgy örülök bátyus, hogy itthon vagy!
Persze aztán kicsit zavartan elengedem és a ruhámat húzogatva állok meg előtte, de a mosoly az arcomon nem változik. Nagyon rég láttam, talán túlságosan is rányomta a bélyegét a sereg, hogy elfelejtse a mi különös családunk érzelmi életét.
Ám Dagnir tekintetéből is süt a szeretet, így már kicsit megnyugszom.
- Köszönöm. – biccentek a jókívánságára, majd követem a szememmel, ahogy otthonos mozdulattal a nagy iróasztalnak támaszkodik, aztán persze rögtön atyáskodni is kezd felettem.
- Ez volt a szándékom, amíg az első katona ide nem rángatott és meg is fogom tenni, éhen halok és egy alapos fürdő is rám férne, anyánk látványáról már ne is beszéljek……. – grimaszoltam felé egyet, nem szívesen gondolva rá, hogy milyen rossz érzésekkel, hiszen ismét elbuktam, ám Dagnir szavai arra is utaltak, hogy baj van és nem csak a szavai…..
- De……- intek körül abban a szobában, ahová csak apánk hívására jelenhettünk meg, - de, hogy hogy itt vagy? – bukott ki az aggodalom a hangomból. – Talán történt valami……..?
De már kifelé terelget a szobából, amit meglepő módon be is zár. Nem is tudtam, hogy van hozzá kulcs, hisz apánk sosem zárt, anélkül sem mert bemenni oda hívás nélkül senki.
Bár a feszültséget érezni a levegőben és majd kifúrja az oldalam a kíváncsiság, tudom, hogy igaza van a bátyámnak, tiszta fej és tiszta test és tele has kell, hogy értelmesen tudjak gondolkozni és erre biztosan szükség lesz, ahogy ezt látom.
- Hamar meg leszek. Nem váratlak sokáig. Érzem, hogy nem jó híreket tartogatsz. – szorítottam meg kérges kezét, aztán elrohantam, hogy köszöntsem anyámat és a húgomat, aztán pedig meg tudjam, mi szakadt már megint a Pók Ház nyakába.
Nem sok idő kell, elvégre katonai nevelést kaptam én is, hogy a megszokás hatalmával élve, mégis csak kopogással jelezzem érkeztemet.
Talán most megtudom, hogy miért van Dagnir itt és miért használja apa dolgozószobáját…….

Dagnír


Ha nem gyakorolt volna kellő önuralmat annak érdekében, hogy nehezen megfogható ezredessé válhasson – és a sötételf életet is képes legyen kivételesen problematikus gondokkal élni -, akkor most biztosan felnevetne húga ábrázatát látva. Így viszont, gyakorlottsággal és tréfa továbbvitele miatt csak egy kicsit szélesedik a mosolya, tartása továbbra is magabiztos és természetes, mintha ez mindig is így lett volna – még ha a valóság nagyon is kiábrándító.
Ezt a derűs hangulatot egyelőre nem akarja megtörni semmi rosszal, kiélvezve az Aglarnissal való kellemes találkozó minden pillanatát, akinek megjegyzésére csendes kuncogással lép előrébb.
- Mintha te nem csináltad volna meg fordított helyzetben... – mondja csibészesen csillogó szemekkel, noha tőle megszokottan ezek is visszafogottak. Az ölelést ugyanakkor nem sajnálja tőle, bár azért ügyel arra, hogy ne legyen túl szoros – biztosan kimerült a hosszú úttól -, tagadhatatlanul hiányolva ezeket a perceket. Nem mintha anyja ne üdvözölte volna hasonlóképpen, még mindig szoknia kell, hiszen a hosszú távollétei során végig nélkülöznie kellett ezeket és csak azzal volt elfoglalva, hogy a saját csapatán, ezredén belül rend legyen, ha pedig terepre került, akkor a saját biztonsága élvezett elsőbbséget. Jóformán egészen idáig nem engedhette le a védelmét, már-már ösztönösen is emelve maga köré egyfajta falat. Most pedig, kinézve ebből az igazi kastélyból, igazán különleges – de lehet, ez inkább a kastélyba való betekintés.
- Én is örülök, hogy hazaértél többnyire épségben – távolodik el tőle aztán, hogy nekitámaszkodjon az asztalnak. Mindvégig megtartja a mosolyát, és Aglarnis beszámolója alatt is ott játszik az arcán letörölhetetlenül, leheletnyit szélesedve a grimaszolásán. Ezek után viszont muszáj kicsit éreztetnie vele, hogy nem éppen azért tartózkodik itt, mert véletlenül erre járt, és még csak nem is azért, hogy a családtagokkal találkozzon, kicsit szabadságoltatva a kötelességeit.
Az aggodalmas kérdések hallatán csak vesz egy mély levegőt, finoman fogva meg testvére vállait mindkét oldalon.
- Aglarnis, mindent el fogok mondani – néz a szemébe komolyan. – De sem elsietni nem szabad ezeket, sem fejjel nekirontani. Ne aggódj, nem leszek felszínes a beszámolóval és a terveimmel, de előbb szedd rendbe magad – enged meg egy biztató mosolyt, finoman a hátánál tolva kifele a szobából, ha esetleg tovább makacskodna. Fizikai erőben egyébként is jócskán fölötte áll annak ellenére is, hogy nem ez volt a legfőbb dolog, amire épített, szóval ha ellenkezik, akkor nála van ez a fajta előny. Szerencsére ugyanakkor a testvéri szó elég és az érvek is meggyőzik őt, így egy elégedett ábrázattal lép ki a szobából, hogy azt bezárja maga után a biztonság kedvéért, emlékezve a korábbi esetre.
- Én úgyse rohanok sehova – enged meg azért egy újabb mosolyt, finoman viszonozva a kézszorítást, rögtön el is engedve utána, nem tartva őt fel.
Míg Aglarnis megebédel – vagy inkább már megvacsorázik? Már régen elveszítette az időérzékét, annyit volt abban a szobában, átnézve mindent, újra és újra kipakolni, bepakolni, hátha eredményre jut. Mindenesetre ameddig Aglarnis a hasa megtömésével van elfoglalva, addig szól néhány szolgálónak a meleg víz miatt, hogy testvére zökkenőmentesen töltődhessen fel, és amíg várakozik rá, hívat egy művészetekben otthonosabb alakot, aki képes lesz fantomképet készíteni az Aglarnis által megadott leírás alapján. Amíg őt keresik és Aglarnis is feltöltődik egy kissé, visszamegy a dolgozószobába, újra kinyitva azt. Még egy darabig pakolgat, pár paksamétát lerak az asztalra, hogy azokat fussa át újra és újra, és szerencsére még piros tintát is talál a szokásos fekete helyett, amivel kiemelheti a fontosabb vagy megkérdőjelezendő részleteket. Napok kérdése, és talán jut valamire...
A kopogás zökkenti ki őt az olvasásból, és hirtelen felkapva a fejét fordítja pillantását az ajtó irányába.
- Gyere – szól ki, visszahelyezve a tintásüveg fedelét, megtörölve az íróeszköz hegyét is, mielőtt használhatatlanul rászáradna a folyadék. Ez alatt belép a vendége, felpillantva pedig elmosolyodik Aglarnis láttán, körbenézve, van-e még szék, amit megpillant a szoba oldalában. – Húzd ide, kérlek – fordítja ki ő is a sajátját, hogy ne az asztal legyen kettejük között, ami most egyébként is roskadásig van iratokkal, amik vagy átnézést igényelnek, vagy újraolvasást. Ha Aglarnis letelepszik elé – vagy ha jobbnak látja állva maradni -, akkor folytatja is.
- Távollétedben bizonyára nem hallottál róla, de apánk hosszú ideje nem került elő – kezdi is komoran, mellőzve mindenféle finomkodást vagy éreztetést. – Hírt nem kaptunk róla, levelet nem küldött, és futár sem jött tőle, így lehetne feltételezni a legrosszabbat, de... – Hagy egy kis szünetet, hangsúlyosabbá téve az utolsó szót. – A szelleme se jelent meg egyikünknél sem. A ház démonával nem beszéltem, lehetőség szerint mellőzném az ő bevonását ebbe, és ettől - hozzám hasonlóan - anyánk is tartózkodna. Ezek alapján nem tartom kizártnak, hogy valahol fogságban legyen komoly őrizettel, adott esetben a mágikus képességeit is elvéve tőle valamilyen tárggyal, és így szellemként sem tud értesíteni minket, merre van és hol találnánk meg őt – hagy egy újabb szünetet, hogyha Aglarnis szeretne valamit mondani, akkor azt meghallgassa, kérdés esetén pedig arra válaszoljon, egyébiránt meg folytatja. – Bizonyára emlékszel arra az erdeire, aki nagyon sokszor húzta keresztbe a családunk számításait, és tudomásom szerint találkoztál is vele. Majd szeretnék egy leírást róla, amint találtak egy olyan személyt, aki képes lenne nagyjából megrajzolni őt a leírásod alapján, ugyanis azt feltételezem, hogy benne van a keze apánk eltűnésében.
Végig Aglarnis szemeibe néz, csak néha-néha pislogva. A színtiszta komolyság és elhatározás ott van benne, és apjuk megmentését és visszahozását kétségtelenül végre fogja hajtani, legyen az akármilyen hosszú és nehéz folyamat is. Fogságban nem hagyhatják, és azt sem nézhetik végig, ahogyan valamilyen idegen területen váratlanul kivégzik, és már csak a halálhírét kapják meg – bele se mer gondolni, hogy anyjuk ebben az esetben mihez kezdene. Egyelőre még van remény ahhoz, hogy épségben visszatérhessen az apjuk, és nem akarja elengedni a felkínálkozó lehetőségeit, mindenbe belekapaszkodva és mindent kihasználva, a legkisebb nyomok után is felfedezve mindent akkor is, ha végül zsákutcába vezet.
- Talán badarságnak hangzik most ez, hogy egy erdei képes erre, de még mindig él, úgy is, hogy apánkkal volt dolga... Megszökött a területünkről nem egyszer, egy-egy jól őrzött táborból és börtönből egyaránt, így legyen akármilyen nevetséges, nem tekinthetünk el attól, hogy potenciális ellenség, akit nem szabad alábecsülnünk, mert többet tud, mint azt mutatja.
Ezek után várakozón néz testvére szemébe, kíváncsian arra, hogy mégis mit gondol vagy van-e bármi ötlete.
- Ha más nem, amíg megjön az illetékes, addig mesélj a személyiségéről, a nevéről. A bérgyilkosnak szüksége lesz rá.

//Aglarnis//

Izgatott vagyok, hogy mi minden történt idehaza, amíg távol voltam és bár nagyon örülök fiatalabbik bátyám ittlétének, az, hogy apánk szobájában fogadott, rossz híreket vetít előre. Még fiatal vagyok ugyan, de már nem vagyok gyerek, a nevelésem felkészített sok mindenre, elvégre egy főnemesi ház sarja vagyok és katona. De nálunk, a népünktől szokatlanul, meg van a kapocs a családtagok között, amit anyánk szerencsénkre, vagy szerencsétlenségünkre belénk oltott. Én szerencsének érzem, mert úgy tapasztaltam, hogy a szeretet sokkal nagyobb önfeláldozásra késztet, mint a vasszigor és a megfélemlítés.
Még a fürdő előtt egy röpke időt szakítottam, hogy beköszönjek anyámhoz és a húgomhoz, aztán igyekeztem felfrissülve vissza abba a szobába, ami nem túl sok jó emlékkel jutalmazott eddig, de hát Dagnirnak biztos oka van, hogy ott tájékoztasson.
Miután elhelyezkedtünk kényelmesen, egymással szemben, bátyám már láthatja a fegyelmezés máza mögött a türelmetlenségemet, így nem húzza tovább és beszélni kezd, én meg figyelmesen hallgatom, hiszen megtudhatom végre, mi folyik itt.
Ahogy sejtettem rossz hírek, mondhatni letaglózóak. Valamiért sosem gondolkoztam el azon, hogy mi lesz, ha elveszítjük apánkat, a Ház vezetőjét. Persze ez mindig fenn állt, de ……..annyira kézben tartotta a dolgokat…….
- Ki lehetne ehhez elég erős? – futok végig gondolatban a számba jöhető ellenségeket, de megdöbbenve kapom bátyámra a tekintetem, amikor nem népünk egyik hatalmasságát, hanem egy erdeit nevez meg gyanúsítottként.
Dagnir láthatja rajtam a meglepődést, mert váratlanul ér, na meg előtte nem is kell tartanom magam.
- Viridiel……azt hiszem, Turinon fia Viridiel, ……..így hívták…..- bököm ki és gyorsan számba veszem, amit tudok róla.
Persze nem zárható ki, hogy ő van e mögött, de akármennyire is nem vitte vele dűlőre a dolgot apánk, azért mindig ő kerekedett felül. Az erdeinek csak szerencséje volt, vagy nem?
Visszatér a szemeimbe  a másikra irányuló figyelem és az ujjaimat magam előtt összetámasztva, hátradőlök a székben, miközben elkezdek beszélni.
- Talán tényleg badarság, hiszen van ellensége apánknak bőven közelebb is. Elsőnek mindjárt Al-Nuszra, de gondolom őt már számbavetted…..és akkor Viridiel…… Én úgy gondolom sem erőben, sem mágiában nem veheti fel a versenyt apánkkal, bár lombzabáló létére, elég jól használja a saját mágiáját és nem elvetendő harcos sem. De eddig nyílt küzdelemben, mindig alul maradt apánkkal szemben…… - csóválom a fejem. – A szökésekkel pedig nagy szerencséje volt…….De,……- ráncoltam a homlokom, - de, lelke mélyéből gyűlöli a népünket és főleg apánkat, bár a konfliktusuk eredetéről én sem tudok többet. Érdekes, de erdei létére, akik annyira „tisztábbnak” tartják magukat nálunk, a fickóban van egyfajta…..sötétség……. – méláztam el ezen, aztán viszont rákérdeztem, ami már az előbb is megütötte a fülem. – Bérgyilkos? Csak nem akarsz Awyrisba egy bérgyilkost küldeni, hiszen a határon sem jut át, az erdő azonnal ellenünk fordulna. – fürkésztem a bátyám arcát, mert ennél sokkal okosabbnak gondoltam.

Dagnír


Aglarnis meglepetését látva vonásain nem látszódik semmi változás; számított arra, hogy nem várt fordulat lesz ez a húga számára is, így csak komolyan fürkészi a vonásait, nem titkolva előtte, hogy fontosnak tartja az ügyet. Emellett azt is egyértelműsíteni akarja, hogy nem viccel – amilyen nevetségesnek hangzik, annyira lehetségesnek pont azért, mert a többség lenézi más fajták tagjait, mely természetesen nem alaptalan, de nem is szabadna ilyen mértékig lenézni a tőlükétől másabb népségeket. Azok a legveszélyesebbek, akik a legjobban alá vannak becsülve.
Amint testvére elkezd néhány információt mondani róla, kicsit hátrébb csúszik a székével, hogy a tintás üveg tetejét lepattintva belemártsa a tollát, elővéve egy papírlapot, aminek üres hátuljára feljegyzi az elhangzottakat. A nevet, bár rak egy kérdőjelet a teljes neve mellé, hiszen húga nem mondta teljesen biztosra, és el is hallgat pár pillanatra. Egy darabig vár, aztán lassan emeli tekintetét rá, majd a folytatásra egy kissé elmosolyodik, már-már szórakozva a feltételezésen, visszafogva egy csendes kuncogást, de majd ha elárult mindent, amit tud erről a... Viridielről... Akkor majd elárulja neki is, miért felesleges sötételfek között keresgélni. Nem zárható ki és nem is zárja ki, de nem pazarolná az erejét arra, ami kevésbé valószínű addig, ameddig nem szabadul fel annyi energia, idő és használható eszköz, katona, kém, amíg pontosabb információkhoz nem jut, hogy megbizonyosodhasson a tettesről, aki valószínűleg még nem végzett az apjukkal...
- Szerencséje? – fordítja vissza villanva a tekintetét, mely a magyarázat közben a lapra terelődött. – Ennyiszer nem lehet senkinek szerencséje, nem sötételf területen – szűkíti össze egy kissé a szemeit, nyilvánvalóan lehetetlennek gondolva ezt, noha részleteket nem tud a szökései kapcsán, de... Akárhogy gondolkodjon, vagy a gyomzabálók istennője figyeli nagyon az útját, ami tekinthető szerencsének, vagy segítette őt valaki. És az nem szerencse. – Bányákból, sötételfek őrizte helyekről megszökni ennyiszer, puszta szerencsével? – könyököl az asztalra, ízlelgetve a gondolatot, a papírra nézve, és felvésve a közepesnek titulált képesítését, majd hezitál egy kissé, aztán...
Aztán egy kérdőjel társaságában odaírja a szerencsét. A bérgyilkosnak bármi hasznos lehet, és ez neki is jó jelzés lesz, hogyha megkérezik, akkor a lehető legpontosabb beszámolót adhassa róla, és az esetleges veszélyekre is felhívja a figyelmét ezáltal.
- Az erdeiek csak álszentkednek és elhitetik magukkal ezeket a badarságokat, hogy felsőbbrendűnek állítsák be magukat a többi faj szemében. Mintha el akarnák mosni a saját hibáikat és azt a vért, amit ők ontottak, soha nem téve a saját hibáikról említést, és így hamis fényben úsznak. Senki sem teljesen tiszta és nincs teljesen önzetlen egyén sem - mindez rájuk is érvényesül. Legfeljebb kordában tartani lehet és eltakarni ezeket a kellemetlenségeket, de a tökéletes tisztaság az önálló tudat megszületésének első pillanatában megszűnik létezni – dől hátra a széken, úgy vésve fel a sötétséget és a sötételf gyűlöletet, ami erős kapaszkodó lehet a későbbiekre nézve. Nem is tudja elfojtani a mosolyát, mely egyre csak szélesedik gonoszul, ahogy elképzeli, micsoda előnyt faraghatnak ebből, hogy ez egy közös pont lehet, és egy erdeinek a szavát mégis miért vonná kétségbe, főleg egy olyanét, akinek kegyetlen sötételf háttere van? Aki végre megszökött annyi év és megpróbáltatás után, aki ugyancsak gyűlöli a sötételfeket...? Legalábbis azt tetteti, és ha bizonyítani kell, akkor küldet valakit, akivel bizonyíthat... Persze... Nem a saját egységeiből, van elég fogoly és bűnös, akik megérdemelhetik ezt a sorsot.
- Mint ahogy népünket motiválja a hatalomszerzés, a sorsunk beteljesítése, mint felsőbbrendű és abszolút uralom a többi nép felett, úgy nekik is megvannak a maguk mozgatói, csak titkolják. Idővel úgyis kiderülnek a szándékaik és kénytelenek lesznek megmutatni, mit rejtenek... Akár egyenként, akár az egész birodalom... – könyököl a székre, a levésett szavakat nézve, elégedetten keresztezve a lábait, feljebb lévő lábát finoman, de annál nagyobb izgatottsággal harangoztatva. Izgalmas ez a játék, izgalmas, hogy ennyi ponton meg lehetne őket támadni, hogy ennyire kiszolgáltatottak csupán pár információval...
...de nem rohan előre. Még a bérgyilkosnak is bizonyítania kell.
- Reméltem, hogy megkérdezed – kuncog aztán, lerakva a tollat, ujjait összefűzve rakva azt az ölébe. – Alsóbb körökben bizonyára nincs nagy hírneve, és a ritkasága miatt pofátlanul drágán adják a szolgálatait, ugyanis nem egy sötételfről van szó – vigyorog sejtelmesen. – Hanem egy itt kiképzett és itt nevelt erdeiről – szűkíti össze a szemeit részben az elégedettségtől, részben pedig azért, hogy Aglarnis várt megrökönyödését teljesen beigya, ugyanakkor még mielőtt szóhoz jutna, a téma elejéhez is visszatér. – A sötételfek közül nem nagyon van értelme jelenleg megtámadnom és gyanúsítanom bárkit is. Előbb egyébként is szövetségeseket kell keresnem, nem ellenfeleket, hiszen apánk hiányában a ház meginoghat, így ha valaki elkapta apánkat a fajtánkból, akkor az már régen megpróbálhatta volna behajtani rajtunk az árát akár egy kényszerből kötött szövetséggel, akár beházasodással, de édesanyánk nem tájékoztatott semmi ilyenről, így nem hiszem, olyan ejtette volna foglyul, aki alkudozni akarna. Mivel Al-Nuszra hadvezér jelentős támogatással és katonai erővel, kiterjedt kémhálózattal rendelkezik, észrevétlenül is megölhette volna. Apánk megölésével egyedül maradt volna hatalmon, jóformán elnyerve a királyi címet, így ha az ő szemszögéből nézem... Nem tétovázott volna a megölésével, amint lehetősége nyílik rá – jelenti ki inkább közönyösen, igyekezve a lehető leglogikusabban felvezetni eszmefuttatását, bár a végére már hidegen villannak a szemei. - És szerintem más sem, aki a házunk pusztulását akarja végigkísérni - teszi hozzá, és most már hangjában is megjelenik a fagyos tényközlés éle.

//AGLARNIS//

Mindig a hibámnak könyveltem el, amit ki kell javítani, hogy én nem gyűlöltem az erdeieket olyan mélyen, ahogy a legtöbben a seregben. Igaz, hogy abban sem voltam biztos, hogy apám miként áll ehhez a dolgokhoz. Ha kívülállókkal beszélt erről, azt hihette az ember, hogy ő is ezen a véleményen van, ám amikor nagy ritkán alkalmam volt belelátni egy-egy tervébe, inkább egy ravasz sakkjátékost láttam magam előtt, aki ellenfélként és nem ……ellenségként tekintett rájuk. És valamiféle játszmát játszott ezzel az erdeivel is….Viridiellel. Abban sem lehettem biztos, hogy nem-e az ő keze volt abban, hogy oly sokszor sikerült a legőrzöttebb helyekről is megszöknie…….Talán tényleg nem a szerencse volt ide a megfelelő szó……
És most, azon kívül, hogy Dagnir az erdeit gyanúsította apánk eltűntetésével, az ő szavaiból sem a gyűlölet sütött igazán, csak valamiféle tapogatózás arra, hogy megértsük a fűevők motivációját, mozgatórugóit.
- Egyetértek veled bátyám. – bólintottam. – Véleményem szerint is jobb, ha kikutatjuk és megismerjük őket, mint, hogy arra a kevés tudásra támaszkodva vagdalkozzunk, ami eddig a rendelkezésünkre áll. Csak úgy győzhetünk, ha ismerjük az ellenfeleinket.
Ebben apánk is erős volt, ezt el kell ismerni. Természetesen a lehető legnagyobb erővel és kegyetlenséggel kell azonban fellépni, ha családunkat, vagy egyenesen a család fejét érte részükről támadás.
Ezek után igen csak kíváncsivá tett, hogy mit tervez azzal a bérgyilkossal és őszintén szólva is leesett az állam, mikor kiderült, hogy valahonnan szerzett egy erdeit, akit hozzánk köt a hűség.
- Te szerencsés kurafi! – szaladt ki a számon, amit talán nem vett zokon, hogy így magunk között voltunk.
De hát milyen esélye lett volna ennek, hogy így az ölünkbe pottyanjon. Na jó, biztos, hogy sokat dolgozott ezért, de akkor is……….
- Ezek után már értem miért bízol a sikerben, hogy előbbre jutunk Awyris és egyben Viridiel felkutatásában. – bólintottam és az én arcomon is felfénylett az elégedettség.
Az, hogy ezek után kifejtette, hogy miért nem hiszi, hogy bármelyik másik Ház keze lenne apánk eltűnésében, már teljesen logikus volt, ha végig gondolom, én is erre a következtetésre jutottam volna. Persze Al-Nuszra ténykedésére vonatkozóan nem árt résen lenni. Az egy kígyó és senkit és semmit nem átal felhasználni a céljaiért.
- Mindazon által azért én nem zárnám ki. Végül is Thea kölykét sem ölte meg egyből. Nem tudhatjuk, hogy nem-e apánk is élve kell neki valamiért. – hívtam fel Dagnir figyelmét erre is.

Dagnír

Elégedetten veszi tudomásul Aglarnis egyetértését, csak bólintva a szavaira.
- Jó is lesz éppen ezért elkapni egyet és itt tartani, bár nem éppen a legbeszédesebbek a fogságunkban... – mosolyog finoman, cska élvezve a helyzetet, némileg megalapozva a másik, sokak által felháborítónak található dolgot, amit anyjának már az érkezése napján felvetett, másnak még nemigen beszélt róla. Az alsóbb rétegek esetében elég, ha utolsó pillanatban értesülnek róla, hogy már ne tehessenek keresztbe a terveinek; a felsőbb hatalomnak meg egyébként is kénytelenek lesznek behódolni.
A mosolya vigyorrá szélesedik Aglarnis döbbent, mégis megkönnyebbült szavai hallatán, és halkan még fel is nevet a megnevezésén. Nem mond ugyan semmit, de az ábrázatán tisztán látszódik a boldog, mégis sejtelmes elégedettség, és nem is tudja elfojtani mindezt a következő megjegyzése alatt sem.
- Igen. Ezért sem kifejezetten értettem, apánk miért hangoztatta azt, hogy más népek felhasznála gyengeség, ha előnyt is lehet kovácsolni belőlük. A legjobb bizonyíték erre a mostani eset lesz, ha sikerrel zárjuk – könyököl a szék karfájára, úgy támasztva meg kezén a fejét. – Értem, hogy azt akarta, a saját erőnkből mutassuk meg, mit tud a népünk, de a kihasználásuk és valótlanba ringatásuk ugyanúgy a mi érdemünk lenne. Semmi szégyellnivaló nincs más fajúak felhasználásában, a fajtánk a sajátjait is képes bábként alkalmazni... – Vagy talán csak azért nem akarta az idegen fajúakat ilyenre felhasználni, mert az egy szintre emelné a sötételfekkel? Hmh, micsoda gondolat és mekkora badarság is egyben. Akik sötételfek által felhasználásra kerülnek, mert belesétálnak a csapdába és elhiszik azt, amit mondanak neki, nem is érdemelnének helyet ebben a társadalomban. Nem többek ők sem, mint bábok és rabszolgák – már persze abban az esetben, ha ugyanazt a fajta munkát végeztetik el vele, mint egy kívülállóval. Komplikált és érdekfeszítő ez a téma, de nem alkalmas most ennek a kifejtése, sok ellentmondásba ütközne és ez sok időt venne el tőle, de kifejezetten izgalmas beszélgetés alakulhatna ki, főleg talán az apja és őközte, noha aligha akarná ezt felhozni neki. Valószínűleg az érvei hallatán sem hallgatna rá, amennyire megrögzötten állítja, a sötételf az abszolút és saját erőből mindent megcisnálhatunk. Nem mintha ne lenne meg hozzá a képességük...
...mások irányításával...
- A többséggel szemben úgy tűnik, az Árnylégió tisztában van, micsoda érték is az, ha egy más fajú bérgyilkost képeznek ki, és valahol elégedett is vagyok, hogy nem értékelték alul. Zevadarban könnyedén el lehet tussolni az eseteket, amiket ő okoz, mert senki sem feltételezné, hogy egy erdei tette – mosolyog, főként azért, mert ez más népekre ugyancsak igaz. Senki sem hinné, hogy ez erdei képes lenne olyan porkavarásra, ami negatív hatással lenne más népekre, ami rossz fényben tűntetné fel a fajtájukat.
Érdeklődőn fürkészi Aglarnist, mikor felhívja figyelmét az óvatosságra Al-Nuszrával kapcsolatban, de aztán újra elmosolyodik.
- Tény, hogy a törvényes fiút nem azonnal ölte meg, de nem sok idő telt el a házasságkötéshez képest. Rathallal feltételezzük, hogy a saját pozíciója féltése miatt, követelve ezzel a jogos örökségét, a lányt ugyanakkor felhasználhatta volna másra feltételezhető gyengesége miatt... – emeli állához a kezét, kicsit megdörzsölgetve azt. – Most őt és Hiriont kergeti, én magam is találkoztam a kiküldött katonákkal, akik szíveskedtek elárulni nekem ezt, így feltételezem, hogy valamit akar tőlük, talán az Awernondyas-ház démonait... Nyilván a lányt irányíthatóbbnak tartotta, így a démonok szövetségéhez is felhasználhatta volna, csak Hirion nekünk kedvezően beleköpött a levesébe – válik ismét szórakozottá, hiszen meglehetősen mulattatja a gondolata mindennek. Szerencsés fordulat ez rájuk nézve, de még mindig nem tudja, miként fogja őket megtalálni, de legfőképp a saját oldalára állítani őket. – Mindenesetre ne aggódj, Aglarnis, nem zárom ki a kevésbé valószínű lehetőségeket sem – teszi hozzá lágyan. - Viszont mesélj még róla, erről a Viridielről - tereli vissza a szót a beszélgetés fő alanyára. - Biztosan nem ma történt, hogy találkoztál vele, de érdekelne a személyisége, a foglalkozása, mire lehet számítani tőle, persze csak ha emlékszel még rá. Ha esetleg tudsz ismerőséről, annak is örülnék, elvégre valakivel ki kell csalogatnunk - változik a mosolya és szemének csillogása kicsit sötétebbé, elvégre már mindennek a vázát és indítóját kitalálta. Már csak ezek az apró részletek kellenek neki, amikkel fokról fokra növelik az esélyt a sikerre, bár már így is nagy a győzelem ígérete. - Illetve... - szól még hozzá egy pillanatra elgondolva. - Az lenne igazság szerint a legjobb, ha egy gyógyító ismerőse lenne, de ezt már valószínűleg csak a bérgyilkos fogja tudni kideríteni. Szeretnék ezzel két legyet ütni egy csapásra, ahogy azt mondani szokás, és a gyógyító elfogásával a saját területünkön alkalmazni, mint gyógyítót. Ne merüljenek fel olyan feszültséggel és félelemmel teli esetek, mint annak idején veled kapcsolatban... - komorodik el egy kissé, és csak a hírét hallotta, hogy az egyik küldetés alatt húga sérülése elfertőződött valamiféle rozsdás fegyvernek köszönhetően. - És itt most ne magadat hibáztasd, hogy úgy alakultak az események, ahogy - teszi hozzá, feltételezve, hogy húgában kialakul egyfajta bűntudat ennek felemlegetésére. Annyira teljesíteni akart mindig és annyira akarta, hogy elégedettek legyenek vele - ő nem akarja fokozni benne ezt az érzést. Akkor fog tudni teljesíteni, ha nincs súly a vállain, most pedig még hatalmas súly nehezedik rá. - Ha apánk előrelátó lett volna a korábbi tapasztalatok nyomán és nem ragaszkodott volna a régi tradíciókhoz, szokásokhoz és elfogult gondolkodáshoz, egy befogott és ellátott erdeivel az oldalunkon könnyedén elkerülhető lett volna rengeteg keserűség, és itt nem csupán a te esetedre gondolok.
Azt most inkább nem említi meg, hogy a kínzásoknál is könnyedén bevonható lett volna egy olyan, aki gyógyító képességekkel rendelkezik. Minél hamarabb eltűnnek a sebek a foglyon, annál hamarabb lehet folytatni azok újbóli elejtését, tovább tarthatják életben és egy örök tortúrának tekinthetik ezt, hiszen jóval lassabban pusztulnak bele... Mintha egy olyan halhatatlant próbálnának játszani, akit tehetetlenségében egy örökkévalóságig kínoznak.

E kell ismernem, hogy Dagnir jól átgondolta ezt az egészet, ráadásul a fene sem tudja honnan, még egy olyan bérgyilkost is leakasztott, akiért nagyon, nagyon sokan a fél karjukat odaadnák. Már persze, ha tényleg a helyén van az esze a fickónak…..vagy épp nőnek, hiszen még azt nem is tudom, hogy hímnemű- e az illető.
- Tehát az Árnylégió volt ez az élelmes társaság. Mondjuk eddig csak jót hallottam róluk, bár meglepő, hogy ki tudták aknázni a kék elfek jobbik képességeit. Most nem kérdezem meg, hogy miként jutottak hozzá, mert van épp elég megbeszélni valónk gondolom, de majd egyszer azért meséld el. – tettem hozzá elmosolyodva.
Nem lep meg, hogy azonnal bevonta Rathalt a terveibe és elképzeléseibe, mert még kedvenc testőrünk elvesztése előtt is nagyon jó barátságban voltak, bár azért igyekeztek apánk előtt amennyire lehet leplezni, de kétlem, hogy elkerülte volna a figyelmét. Hogy nem avatkozott közbe, sejtésem szerint anyánk keze van benne. De örülök, hogy Rathal visszatért a halálból, tettrekészebben, mint valaha és, hogy Dagnir sem felejtette el, hogy a férfi mindig mellette állt.
Al-Nuszra motivációjával, amit felhozott a „megörökölt” gyerekeivel kapcsolatban, talán magyarázattal szolgálhatnak feltűnő kegyességére. Az az ember sok mindenre hajlandó lett volna a hatalomért, talán pont ez hiányzik még neki ahhoz, hogy megtámadja a Házunkat.
- Ezek szerint a fattyú Hirion és a húga is él és szabadon mászkál, ha jól értettem. Ez igazán nagy tüske lehet Al-Nuszra körme alatt. Ez valószínűleg akadályozza a terveit, ezért maradt anyánknak lehetősége, hogy tartsa magát. – bólintottam értően. – Talán segíteni kéne a két kölyköt, ezzel kifoghatnánk a szelet a vitorlájából egy ideig.
Dagnir láthatóan mindent meg akart tudni az erdei elfről, hogy minél jobban felkészüljön, vagy felkészítse a bérgyilkosát, de sajnos azt hiszem nem sokkal járulhatok hozzá, bár amit lehet megteszek. Próbáltam erőltetni a gondolataimat, hogy minden egyes lényeges dolgot felidézzek, amivel segíthetek.
- Nem nagyon emlékszem, hogy beszélt volna a munkájáról, de mintha valami küldöncféle lett volna……Az viszont biztos, hogy biztos kézzel tudta irányítani a növényeket, a fákat, a bokrokat és …..az állatokat. Emlékszem, hogy meglepődtem, amikor egy állat szemén keresztül kémlelte ki az ellenséget………Áááá…és úgy tudott futni, minha csak a levegőben járt volna. – jutott még eszembe, aztán az eszembe villant a fogoly erdei, akit majdnem megfőztek. – A földrengés……az is erdei képesség, bár Viridieltől nem láttam csak egy másik lombzabálótól…. – tettem hozzá egy vállvonással, aztán bűnbánóan Dagnirra néztem. – Viszont ő is megtudta, hogy nekem van a testből kilépő képességem. Kényszerhelyzetben voltunk, ráadásul akkor még azt hittem nem jut ki élve e kezünkből.
Arra, hogy az erdeinek lenne-e gyógyító ismerőse, csak megráztam a fejem.
- Nem tudom bátyám, sajnos ezt nem tudom. Nem beszélt a családjáról vagy ismerősökről, de eléggé lefoglalt minket a túlélés és a menekülés. Különben is úgy gondoltam, majd ha hazaérünk, alaposan kifaggathatjuk, így nem is erőltettem. – sóhajtottam, de igazából ezt nem én szúrtam el……- De azokat az erdeieket ismerve, nem hiszem, hogy fenyegetéssel, zsarolással, nem lehet elkapni egyet, ha a bérgyilkosod elég ügyes. – biccentettem mosolyogva Dagnirnak, mutatva, hogy az ötletével egyetértek.

Dagnír

Az elégedett vigyor végig ott táncol ajkain, mikor feltárja Aglarnis előtt, honnét is szalajtotta az az erdei bérgyilkost, akit az erdőbe fog küldeni. Bízik benne, hogy nem fog semmi butaságot csinálni majd az erdőben és nem fog olyan gyomzabáló módon elérzékenyülni a természet láttán és a „kedveskedéseket” tapasztalva, ám ha meg is történik, akkor sem lesz különösebben nagy hátránya belőle. Egységet nem veszített, és azzal, hogy kockáztatja a titkai kiderülését, jó eséllyel csak saját magát veszélyeztetné...
- Kicsit hosszú történet, de mindenképp sort fogok keríteni rá, mikor mindketten szabadok vagyunk és nincs ekkora felfordulás – bólint rá az ötletre, és akárcsak Rathallal, Aglarnisszal sem ártana egy alapos beszélgetés. Egészen régen volt már ilyenre lehetőségük, főként talán azért, mert húga a kémek közt szolgálva meglehetősen sok időt töltött külhonban, ő pedig a saját ezredével törődött rengeteget, hogy biztosan megtarthassa pozícióját.
- Igen, jól – bólint egy újabbat Hirion és Elethea kapcsán egy pillanatig elkomolyodva, de hamar visszaszökik az elégedett mosoly az arcára néhány szó erejéig, melyet újfent a komolyabbak váltanak fel. Nem kifejezetten kíván abba belegondolni, mi lett volna, ha Al-Nuszra orra alá nem törnek borsot... Valószínűleg jóval korábban cselekszik, ő pedig késve érkezik, olyannyira késve, hogy a lakosztályuk már másé. Kinézné azt is a hadvezérből, hogy puszta arcátlanságból Rathalt kijelölné az új lakónak a testőrparancsnokává, és figyelembe véve, hogy jelenleg ő az egyetlen elérhető hadvezér, nagyon nagy kifogások és tiltakozások nem alakulhatnának ki. Hát akkor, ha még királlyá avatnák!
Megborzong a gondolatra, melyeket visszaterel a beszélgetés felé – Al-Nuszrával még ráér foglalkozni, noha nem fog sok idő eltelni, hogy muszáj legyen egyezséget kötni vele. Jobb esetben az érkezésére már kiérdemelt pár háztól némi bizalmat és megszavazzák, hogy Uráldur helyét ő foglalja el, ha nem is az Első Lord címén – hiszen közel sincs abban a korban, hogy megkaphassa -, de legalább második hadvezérként, ha ez kell ahhoz, hogy a családja és a Pók-ház maga biztonságban fennmaradhasson.
- Egyelőre az került kitervelésre, hogy valahogy a szárnyaink alá vesszük őket... Még nem tudom, milyen módszerrel csalogatjuk őket elő és miként fogjuk magunk mellé állítani őket, de édesanyánk javaslatára nem fogom elvetni, sőt... – gondolkodik el egy kissé, miként tudná befejezni a mondatot, végül nem látja ennek szükségét. Ameddig ingoványos a talaj, amire lépnie kell, addig inkább nem kezd el tervezgetni – úgyis felborul és felesleges időpazarlás volt ugyancsak felesleges szócsépléssel, amit nem kedvel.
- Küldönc? – emeli meg a tollát, érdeklődőn fürkészve Aglarnist, ahogy elkezdi ecsetelni az erdeivel kapcsolatosan megtudottakat. – Végül is… Logikus… - vezeti vissza pillantását a papírra, felírva a feltételezhető szakmát, ami megnehezítheti a keresését, hiszen ki tudja, merre jár… De ha kitalálnak egy jó indokot, miért keresik, akkor az elfek sem fogják jó eséllyel kitalálni a hátsó szándékokat, az indokot pedig lehet a szakmájához kötni.
Elkezdi felírni a feltételezett szakmáját, egy újabb kérdőjelett téve mellé, hiszen nem vehetnek rá mérget, a növények irányítását, amibe beletartoznak a fák, bokrok, emellé az állatokat is feljegyzi katonához mérten meglepően elegáns kézírásával. Következőnek az állatok szemén keresztüli figyelés és a különleges futás is felkerül az eddigi pontok alá, a földrengés pedig kap egy kérdőjelet. Talán mindvégig komolynak kéne maradni, de Aglarnis annyit segít mindezzel, annyi dolgot elárul, amit idáig jóformán nem is tudatosított a sötételfek népe, hogy muszáj mosolyognia és képtelen ennek a letörlésére. Ha nem lenne túl veszélyes, még ő maga is elmenne csak azért, hogy a gyengepontjait kihasználva egyszerűen csak sarokba szorítsa és pánikba ejtse, ennek a késztetésnek viszont kénytelen most ellenállni.
- Ha aktívan harcolunk egymással, akkor előbb-utóbb kitudódnak a titkaink – tárja szét finoman a kezét. – De nézd a jó oldalát: így is több derült ki róla, mint rólad, nem? – könyököl a székre, laza ökölbe szorított kezén támasztva a fejét, úgy hallgatva a gyógyítók kapcsán a beszámolót – vagy inkább az indokot, ami miatt nem tud sokkal ehhez a részéhez hozzájárulni. – Nem probléma, sejthető volt, hogy ez a bérgyilkosra marad – biccent egyet, ami bólintássá válik. – Bízom benne, és mivel nem kevés pénz ment rá, kissé magasak az elvárásaim, de jelenleg az anyagiak a legkisebb gond – fűzi össze ölében az ujjait, és már újra szólna, megköszönve húgának a segítséget, mikor kopogtatnak az ajtón. Odafordítja a fejét, és nem zavartatva magát engedi be a jövevényt, és nem engedve a meglepett vonásoknak mosolyodik el, hogy két személy is kedveskedett benézni hozzá.
- Nahát, igazán keresett személy vagyok ma – jegyzi meg szórakozottan, és feláll a székéből, megkerülve az asztalát indulva az ajtóhoz, de meg is áll, amikor a két katona közül az egyik mögött ott álldogál egy rab. Komolyabbá válnak a vonásai és hűvösebbé a pillantása, hangja hasonló éllel cseng. – Ő meg ki? Olyat kértem, aki leírásnak megfelelően képes rajzolni, nem egy legyengült rabot…
Aki ráadásul nem is ismerheti őt. Legalább egy erdeit hoztak volna! Bár azok közül is többnyire inkább katonák vannak a háborúskodásból… Meg úgy mindenki katonai fogoly vagy küldönc, akit kivételesen nem öltek meg a határőrök… Azokat is meg kell fegyelmezni a közeljövőben, mit tesznek, ugyanis egyre inkább látszik, hogy nincs senki, aki irányítsa őket.
- Nagyon sajnálom, uram, de ő volt az egyetlen, aki azt vallotta, hogy tud rajzolni – mondja a katona a helyre tekintettel csak óvatosan vágva magát haptákba.
- És sötételf? – kérdezi karba tett kezekkel.
- Hát… Nem nagyon volt szükségünk ilyenre idáig… uram… - illetődik meg a férfi.
- …és így nem tudjátok, hol keressétek, jól van, nem baj. Végeredményben, ha nem csinálja olyan jól, ahogyan azt mondja, büntetést kap, sok időt nem pazarlunk vele. Engedjétek be – lép félre, hogy a szakadt, egyszerű rabruhákban lévő, ápolatlan és koszos ember belépjen a szobába. Van benne valamiféle katonás tartás, ami különös lehet olyan szempontból, hogy nő, és emberi területeknél nem éppen szokványos nőket katonának kiképezni, a sötételfeknél töltött idő azonban meglátszik rajta és nem kevés bizalmatlankodással és bizonytalankodással szemléli a szobát.
- Még valami? – érdeklődik, ezúttal a másik katonára nézve.
- Uram, a kapukat átlépte egy erdei, és a Pók-ház pecsételt levele volt nála, ez…? – kezdi a jelentést, amit egy befejezetlen kérdésként hagy félbe, ugyanis megemeli a kezét, jelezve, nincs ok a pánikra és nem loptak el tőlük semmt. Csak egy elégedett mosoly jelenik meg az arcán, alig tudva legyűrni a tekintetében bujkáló gonosz villanást és a győzelem kezdeti ízét.
- Ő hozzánk jött, hagyjátok. És ha megérkezett a palotába, vezessétek ide. Más valami? – néz a két katonára az ajtóban, akik egyszerre adnak választ.
- Nincs, uram!
- Akkor mehettek – int egyet, és ahogy eltűntek, már be is csukja az ajtót, fordulva a szoba közepén mereven álldogáló nő felé, akinek pillantásában ott lapul a gyűlölettel vegyes félelem. – Ha jól végzed a dolgod, még jutalmat is kapsz – jelenti ki, visszasétálva az asztalához, és rá se kell a rabra néznie, hogy tudja, kétségbe vonja a szavait. Az asztalnál előkotor az alsó fiókokból szenet, egy használható papírt és mivel egy hosszabb és vékony falap nincsen, így csak egy szélesebb könyvet kap, amit használhat támasznak és ami a kemény felületet biztosítja a kényelmesebb rajzoláshoz.
- Ülj le – int az egyik messzebbi szék felé, mire a nő csendesen néz körbe, és megpillantva a bútordarabot, el is helyezkedik rajta, végig Aglarnison és rajta tartva a szemét. Megmosolyogja őt a bizalmatlankodása, de ez már csak ilyen; a főasztalhoz meg nem akarta ültetni, mert bár kényelmesebben tudna rajta dolgozni, nem akarja ilyen tiszteletlenségben részesíteni apját és saját magukat. Ez nem egy rabnak a helye.
- Aglarnis, ha megkérhetlek, adj egy leírást a hölgynek a keresettünkről, addig én összekészítek néhány dolgot az érkezőnek – mosolyog rá húgára.

Soha nem volt a családunkban széthúzás, ebben sem voltunk hasonlatosak az átlagos nemesi családokhoz, akik néha úgy marakodtak a koncon, mint a veszett kutyák, vagy addig ármánykodtak, míg csak egyikük markába nem került a hatalom. Ha csak ez lebegett volna a szemünk előtt, akkor most nem Dagnir ülne előttem, apánk asztalánál, hanem a legidősebb bátyám és én sem beszélnék itt az erdeiek gyenge és erős pontjairól, mert megtartanám magamnak, hogy később a magam hasznára fordítsam.
De itt ülök és mindenben támogattam a fiatalabbik testvéremet. Amennyire beavatott a terveibe, abban semmi kifogásolni valót nem találtam, csak egyetérteni tudtam vele, mert ez segíthet visszajuttatni oda a Pók Házat, ahová tartozik.
Mindent elmondtam amit csak tudtam, gyötörtem az elmémet, hogy ne felejtsek el semmilyen apró, de jelentőséggel rendelkező részletet sem. És bár úgy éreztem nem vet rám jó fényt, azt sem titkoltam el, hogy magam is felfedtem neki valamennyit a képességemből.
Ha túl akarunk járni az erdei eszén, ha meg akarjuk fogni és sarokba akarjuk szorítani, akkor nem szeretném ha amiatt nem sikerülne, mert én valamit kifelejtettem.
- Hát valószínűleg igen, de még az is lehet, hogy már tudta, hogy ilyen képessége is van a fajunknak, hiszen jó párszor találkozott még apánkkal is. – adtam igaza Dagnirnak, kissé fellélegezve, hogy nem ítél el.
Én is reménykedtem benne, hogy a jól megválasztott bérgyilkos teszi a dolgát és utána Viridiel-lel, valamint egy értékes és hasznos gyógyítóval tér vissza.
Kíváncsian fordulok én is az ajtó felé, amikor kopogás zavar meg minket, bár valószínűleg ok nélkül nem zavarnák meg, ha tárgyal valakivel.
Hallhatóan azonban ő magam kéretett valakit ide, ahogy kivettem egy olyan személyt, aki ügyesen rajzol, csak épp nem azt kapta, akit várt.
Ismertem már jól ezt az élesebb hangot és ha valaki a bátyám halkabb, udvariasabb viselkedéséből, abba a hitbe ringatta magát, hogy Dagnir nem tud olyan veszélyes és kegyetlen lenni, mint apánk, azt nagy meglepetések érhetik. Én is felálltam, hogy jobban rálássak az ajtóra és fürkészve néztem, mit lép a katona. Az azonban a régebbiek közül volt és ismerte már a testvéremet, így gyors és értelmes magyarázatot adott.
Egy röpke mosoly jelent meg a szám szélén, hiszen nem irigyeltem őket, hogy ilyen parancsot kaptak. Tényleg, még én sem hallottam, hogy apánk akár egyszer is alkalmazott volna rajztudót. Sejtettem Dagnirnak mire kell.
A másik katona is megteszi a jelentését. A szemem a bátyámra villan, de annak arca csak elégedettséget sugároz, így valószínűleg ez lehet a bérgyilkos, akit várt. Más erdei nem is lehetne. Gondolom, hogy milyen zavar lehetett a kapuknál ezzel kapcsolatban.
Mondjuk, levél ide vagy oda, azért annak az erdeinek gúzsba kötve kéne a tömlőcben várnia, míg a Ház ura mást nem mond, hiszen egy levelet és még egy pecsétet is lehet hamisítani.
De ezt nem az őrök és nem egy fogoly előtt fogom megemlíteni Dagnirnak és Rathalnak.
Rezzenéstelen arccal várom, hogy testvérem elmondja a női rabnak, hogy mik az elvárások, aztán, ahogy leülteti, már kezd érdekes lenni. Szerintem soha ilyen még nem fordult elő apánk szobájában.
Persze nálunk legalább volt fegyver és különben sem lett volna értelme, hogy nekünk támadjon, de azért ugrásra készen ültem vissza a helyemre.
- Remélem, hogy nem pazarolod az időnket. – néztem a jogosan ideges nőre, aztán felidéztem magamban az erdei alakját. - Vékony, de láthatóan edzett alkatú. Bőre olyan…..nagyon halványan zöldes árnyalatú, de csak, ha valaki többször látta akkor tűnik fel. A haja nagyon világos barna, de van benne pár zöldesbarna tincs. Amikor én láttam, félhosszú volt, de nem ért a válláig. A szeme….szintén barna. A vonásai lágyak, nem markánsak. – próbálok minél több információt adni, de nem tudom elég lesz-e.

Dagnír


Fejben igencsak jól mulat azon, ahogyan elképzeli a legkülönfélébb helyzeteket, és ez sokkal jobb, mint bármilyen előadás. Több megoldást találhat ki rá, több lehetőséget kínálnak fel a szituációk, és a legizgalmasabb, hogy minden olyan képlékeny. Akármennyire nem szeret bizonytalan talajra lépni, a lehetőségek nyitottsága és mennyisége mindig le fogja őt nyűgözni végeláthatatlan kombinációival.
- Nagyon valószínű, mégsem két napot töltött a területünkön, legalábbis az én tudomásom szerint – nézi a papírt halványan mosolyogva, amin ott díszelegnek a felfirkált szavak, a beszélgetésüket azonban kopogás zavarja meg. Az indoknak hamar utánajár, és máris több dologgal kerülnek így előrébb, illetve bízik abban is, hogy nem egy hasznavehetetlen rabszolgát rángattak fel magukkal. Nem akarja hiányos tájékoztatással elküldeni a bérgyilkost, ha már drága pénzért megvette a szolgálatait, és a lehető legjobban biztosítani akarja a sikert. Fontos lenne nem csupán neki, de a házuknak is, és azért, hogy elindíthasson valami olyat, amire sötételf történelemben talán nem volt példa.
A rabszolgára néz, aki olyan elveszetten álldogál a szoba közepén, láthatóan már nagyon jól ismerve a helyi rendszert. Ha semmiben sem emelkedik ki, ami miatt meg kéne tartaniuk, akkor hazugság esetén nem fog könnyeden bánni vele, de ezt nem kívánja az orrára kötni - vélhetően nagyon is jól tudja, mibe cseppent bele és bukás esetén mivel járhat, bár Aglarnis kemény hangszíne kellő sejtetés lehet a nő számára.
Elmosolyodik húga figyelmeztetsére, és miután a rabszolganő is elhelyezkedett, ő maga feltápászkodik a helyéről.
- Szerintem fogod tudni kezelni a helyzetet – néz testvérére. – Megyek, fogadom az érkezőt, így ha végeztél, nem marasztallak. Az egyik testőrrel őt is visszaküldetheted – int a nő irányába. – Később pedig még beszélünk, köszönöm a segítségedet – biccent egyet, és ha Aglarnis nem állítja meg őt, akkor hamar kilép a szobából, két katonát megállítva a folyosón és odaállíttatva őket a dolgozószoba ajtajához. Kiköti nekik a feladatot, hogy senkit ne engedjenek be, és büntetést ugyan nem emleget, illetve vonásai alapján sem kéne tartaniuk tőle, a helyiek sokat látnak a barátkozós ábrázat mögé már csak azért is, mert Uráldur fiáról van szó, így jó eséllyel nem fognak semmi rosszban sántikálni. Különben sem lesz hosszú ideig távol és Aglarnis is még egy darabig a szobában fog tartózkodni, innentől a rosszakarók különösen előkelő helyről indulnak a lebukás kapcsán.
Kényelmes tempóban sétál végig a folyosón, biccentve azoknak, akik elhaladnak mellette, érdeklődőn figyelve más lakosztályban élő nemesek katonáit, de legfőképp az Al-Nuszra alá beosztottakat tartja szemmel. Kíváncsi lenne, hol tart a keresése és mégis mikor akar átfáradni hozzájuk egy kis beszélgetésre – valószínűleg nem számított arra, hogy ő fog érkezni, hanem mondjuk a bátyja, Thoron... Bizonyára vele könnyebb lett volna a dolga egyezkedés szempontjából, és a gondolat, miszerint a hadvezér jobban tart tőle, megmosolyogtatja. Nem hinné, hogy nagy valóságalapja lenne ennek, azonban mást nem tud elképzelni, ami a késlekedését indokolná – netalán a bányájában kellett intézkednie? Vagy a vakarcsok kergetése ennyire lekötné őt?
Komótosan, de feszes és egyenes tartással lépeget le a lépcsőn, és ha kell, akkor a palota bejáratának hatalmas kapujáig is elsétál, ha esetleg a várt vendége még nem érkezett volna meg. Nem kell túl alaposan fürkésznie ahhoz, hogy gyorsan megpillantsa a bérgyilkost, hiszen ilyen körülmények között a sötételf területen úgy kivirít, hogy tekintetét, és ezzel figyelmének egy nagy részét azonnal magára vonzza. Ráadásul jó esély van arra is, hogy nem egy és nem is kettő, de három vagy négy katona kíséri őt a biztonság kedvéért, kézközelben egy bilinccsel, továbbra sem bízva egy olyan alakban, akit kívülállóként kezelnek csak azért, mert más fajba tartozik.
Szívélyes mosollyal lép közelebb a bérgyilkoshoz, amint megtalálja őt, az őt környező katonáknak pedig csak int egyet elbocsátólag.
- Köszönöm, hogy idáig elkísérték, innentől átveszem – néz rájuk, és míg a beosztottak pár pillanatig kissé értetlenül bámulnak rá, végül haptákba vágják magukat, kisvártatva pedig visszasietnek az őrhelyükre. Nincsenek továbbra sem fülek és szemek nélkül, hiszen az épület hemzseg a sötételfektől, főként a rangosabbaktól és azok beosztottjaitól, így értelemszerűen a feladat részleteit a dolgozószobában fogják átbeszélni.
- Remélem, nem érte túl sok attrocitás a város határát átlépve – nyújtja jobbját egy erős kézfogásra, a kékelfek táborában nevelt erdeit teljes értékű munkatársaként kezelve. Egyértelműen nem zavartatja magát amiatt, hogy ki látja vagy ki nem, ki fogja ezt felháborítónak és megbotránkoztatónak tartani - eljött a változás szele, és ő felhúzza a hajó horgonyát, hogy végre megindulhassanak a kiszámíthatatlan tengeren, vitorlákkal szelídítve meg azokat a viharokat, amiket eddig senki nem mert.


//Aglarnis: A rabszolganő meglepő ügyességgel vázolja fel az általad leírt elfet, noha mivel nem bonyolódsz részletekbe az arca kapcsán, a szénnel egy teljesen átlagosnak nevezhető fejformát alakít ki. Jó eséllyel beleszövi a saját elképzelését, hiszen szűkítve lett, hogy erdeiről van szó, így az általa is szépnek ítélt faj tagjának a rajzán egyenes, vékony orrot ad, finoman ívelő, barátságos szemeket és vékony ajkakat, csak annyira erősítve a vonásain, az állának ívén, hogy egyértelmű legyen, férfi van az alkotáson. Az állcsúcsához is ad némi szélességet, nem hegyesítve annyira, mint mondjuk egy nő esetében lehetne, és a szemöldököt is csak egy leheletnyivel rajzolja vastagabbra.
A nő mindvégig feszülten ül, és mikor úgy érzi, nagyjából elkészült a portréval, feléd fordítja az itt-ott széntől maszatos rajzot. Enyhén felhúzott vállai jelezhetik feléd, hogy tart attól, mit fogsz szólni hozzá, és biztos lehetsz benne, hogy a legrosszabbra számít annak ellenére is, a legjobbakban próbál bízni. Akár elégedett vagy, akár nem, dönthetsz úgy, hogy kicsit még javíttatsz rajta, de mivel régen láttad Viridielt, talán nem is zavarnak a kisebb-nagyobb pontatlanságok, és el is küldhetheted a Dagnír által emlegetett katonával.//

AGLARNIS

Tudom, hogy még közel sem vagyok olyan jó katona, vezetőnek meg még annyira sem, mint a bátyám, de azért egy fogollyal még elboldogulok, így csak bólintok Dagnir szavaira, egyáltalán nem úgy véve, mintha le akarta volna becsülni a képességeimet. Kemény kézzel lettünk nevelve, hogy megfeleljünk az elvárásoknak, de anyánktól azt is megtanultuk, hogy sosem legyen céltalan az a keménység, vagy kegyetlenség, amit másfelé tanúsítunk.
- Köszönöm bátyám a bizalmadat, nem leszek méltatlan rá. – biccentek felé. – És sok sikert a…..megbízottadhoz. – villantom ki a fogaim egy vigyorhoz
Aztán, amikor elhalnak a léptei és az őrök is a helyükön állnak, a füleim tanúsága alapján, a rabhoz fordulok és az emlékezetemet megfeszítve próbálok mindent az eszembe idézni, minden kis részletet, amivel segíthetek egy olyan arcképet összehozni, ami az emlékeimben él.
Mikor az első vázlat elkészül a nő mögé állok és megmutatva, hogy mit kell, vagy hol kell javítani, irányítom, hogy a lehető legjobban hasonlítson az eredeti személyhez.
Végül aztán ott van előttem Viridiel, az erdei elf, az ő szemei néznek vissza a rajzról, az ő tipikus arcvonásai tűnnek fel papíron. Elégedetten bólintok és elveszem tőle a rajzot.
- A bátyám megígérte, de én is megerősítem, hogy megkapod érte a jutalmadat, nem lesz elfelejtve a segítséged. – mondtam neki és kiszóltam az őröknek, hogy kísérjék vissza. – Kapjon kényelmes cellát és jobb ételt, amíg a bátyám nem dönt a sorsáról. – utasítottam az őröket.
Ezek után a másik őrrel elküldtem a rajzot, hogy adja oda Dagnirnak és pedig mentem, hogy megkeressem a húgomat egy jó kis beszélgetésre.


Tarek Hunter - Táncos

Közömbös tekintettel sétáltam a négy katona között, végig egészen egy hatalmas palotáig, ami majdnem város volt a városban. Mindenki megbámult, ki döbbenten, ki gyűlölettel a szemében, de én nem reagáltam rá. Már régen megszoktam, hogy ne foglalkozzak vele, hogy én más vagyok, hogy kilógok a többiek közül. Ez nem befolyásolta a képességeimet, megtanultam, hogy csak azzal foglalkozzam, hogy én legyek a legjobb. Mások voltak az erősségeim, mint a társaimnak, de helyettük megtanultam a közelharc és a csendes gyilkolás minden csínját-bínját. Megtanultam igazi Árnyék lenni!
Abban azonban bíztam, hogy ha egyenesen a börtönbe is vezetnek, de legalább szólnak a Pók Ház urának és nem veszik semmibe a levelet.
Szerencsére erre nem került sor, hamarosan egy barátságosan mosolygó (!!???) nemes self állt meg előttem és bár az arcát a találkozókor takarta, a hangja most elárulta, hogy ő volt a megbízó.
Az őrök hamarosan eltűntek a parancsára vita nélkül.
Az arcomon végigszaladt némi döbbenet, ahogy a kezét nyújtotta nekem, de gyorsan letöröltem és katonásan megszorítottam. Soha nem tapasztaltam még ilyet másoktól. Furcsa volt, de nem mondom, hogy nem esett jól.
- Csak akkor mutatkoztam meg, amikor már a városnál voltam. – vontam meg a vállam. – Az őrök pedig, bár kételkedtek a levél valódiságában, úgy látszik inkább biztosra mentek.
Nem mutattam neki, de azért zavart a nyílt terep és, hogy annyian láthattak minket. Mi az árnyékban dolgoztunk és soha még ennyien nem láttak engem. Tisztában voltam azzal, hogy miként vélekednek az éjelfek a fajomról, nem csak gyilkolni tanítottak, hiszen a munkám elvégzéséhez a világ dolgaival is tisztában kellett lennem.
- Uram, bemehetnénk valami zártabb helyre. – nyögtem ki végül zavartan.

Dagnír


A vonásai elégedetté válnak Aglarnis szavai hallatán, egy viszonzó biccentéssel köszönve meg a jókívánságát, bár tagadni se tudná sem a kíváncsiságát, sem az eredmények mihamarabbi elérésének sötét vágyát. Már szeretné a markában tudni azt az erdeit a gyógyítóval együtt, szeretné, ha a cellájában lenne, és apja nyomára bukkanhatna, és végül elismerésben részesülhetne.
A szobából kilépve azonnal visszaveszi az egyszerű szívélyes mosolyt, amivel másokkal szokott beszélgetni, és amit hozzá szoktak kötni, ezzel parancsolva a helyükre a katonákat és sétálva végig a palota területén, egyenest a főkapukhoz. Nem közelíti meg teljesen azt, inkább az egyik oszlopnál várakozva szemlélődik addig, amíg a bejelentett bérgyilkos meg nem jelenik feltételezhető kíséretével, nem tartva fontosnak, hogy bárminemű kíséretet magával rángasson. Senki sem annyira bolond, hogy megkockáztasson egy ilyen húzást, és lassan már kezdi megszokni az itteni életet – megint. Tagadhatatlanul elszokott ettől egy kissé, hogy több ház tagjai keverednek itt egymással, míg a saját birtokán a saját egységeivel kellett csak foglalkoznia. Néha itt meg még a falnak is füle van a nemesi kör sokszínűsége miatt...
Néha összeszűkített szemekkel szemléli az elhaladó sötételfeket, mintha csak elemeire bontaná, ki miben sántikál, próbálva kitalálni, mit gondol, hova tartozik, viszont az ajtó felől érkező mozgás magára vonja a figyelmét, és így a várakozásnál őt szórakoztató fejtörő játékot is abbahagyva löki el magát az oszloptól egy finom mozdulattal, hogy üdvözölje az új beosztottját. Odalépve hozzá az őrök azonnali elküldése után a kézfogás teljesen természetes mozzanatként kerül elő, de munkatársak esetén, főleg ilyen fontos szerepkört kapó egyénnél nem habozik ennek megtételén egyébként sem. Más kérdés, hogy emellett a férfi vonásai és érzései is érdeklik őt, mert neveltetés szempontjából nem sok jót hallott az Árnylégióról – inkább az eredményeket nézik, mintsem azt, hogy jó lelkiállapotban legyen a tanonc.
Az apró rezdüléseket elkerülhetetlenül érzékeli lila tekintetével, tartva a kezét még egy pillanatig, és érezve a szorítást, viszonozza azt azzal a fajta katonássággal, amivel a bérgyilkos is teszi.
- Az őrök mindenben kételkednek manapság – szélesedik egy kissé a mosolya, maga mögé húzva a kezét, ott összekulcsolva azt. – De jobb félni, mint megijedni, bármilyen klisésen is hangzik, és nem egy példát lehetne mondani, ami az őrök figyelmetlensége miatt vált komolyabbá. Mindenesetre örülök, hogy csupán ennyi volt a gond – teszi még hozzá, egy pillanatnyit várva, hogy van-e hozzáfűznivalója, viszont a kérése és annak esetlensége belül megnevetteti. Finoman oldalra hajolva nyújtja egyik kezét a lépcsők irányába, téve is egy lépést felé, hogy az erdei kicsit kényelmesebben érezhesse magát – na meg megszabaduljanak a tekintetektől. Nem akarja ő sem nyíltan közölni, mik a szándékai, mik a tervei, viszont, mivel megvette – ha vissza is megy végül a feladata teljesítését követően -, hozzá kell szoknia a palotában lévő élethez. Mondjuk jobban belegondolva sok időt nem fog itt tölteni; meglepően gyorsan megérkezett, így ez elég erősen utal arra, hogy nem szereti pazarolni az időt. Csak a feladata során legyen türelmes...
- Természetesen – mondja kissé megkésve, és elindul felfelé a lépcsőn, és amikor olyan katona jön szembe, aki azonnal kételkedni kezd, illetve megpillantja tekintetében a hezitáló, de támadó szándékot, nyomban leinti. – Ha tudtam volna, hogy ilyen hamar érkezik, akkor a visszatértemkor a katonáim értesítése lett volna az első. Igazán meglepett ezzel – kezdeményez beszélgetést, fojtott kíváncsisággal nézve a férfira, kissé úgy érezve magát, mintha valami dögkeselyű vagy varjú lenne, aki megpróbálja ízekre szedni. Nem mintha ne lenne valós; meglehetősen nagy érdeklődést érez a fickó irányába elsősorban a származása miatt, és rendkívül izgalmasnak találja, hogy még mindig életben van közöttük, hogy így viselkedik, és nyomát sem mutatja annak, ami egy áltagos erdeiről hírlik. Mintha valami kísérletnek a sikeres végeredménye lenne.
Eközben odarohan egy katona egy összetekert papírossal a kezében, és megáll, mikor a közelébe érkezik – a tekintetét és a figyelmét nézve egyértelműen őt keresi. Egy bizonytalan pillantást ő is vet a bérgyilkosra, végül nem teszi szóvá; előbb vagy utóbb úgyis hozzá fog szokni mindenki az apjához mérten különös kérésekhez és tettekhez.
- Uram! – tiszteleg röviden, aztán átnyújtja az összetekert lapot, amit el is vesz. Kérdő pillantást sem kell vetnie az éjtündére, már folytatja is: - Aglarnis kisasszony elégedett volt, és jóváhagyta, hogy a rabszolga sorsa felől szabadon döntsön. Ez a... ehm... munkája... – keresi a megfelelő szót zavartan, amitől kissé szélesedik a vigyora.
- Kiváló! És nem kell megilletődni, nekünk, éjtündéknek egyébként is fontosabb dolgunk van, mint ilyeneket csinálni, nem? – mutatja fel az összetekert papírost, mire a katona bizonytalankodva bólint, nem tudva átlátni azokon a szelíd és nyájas, de becsapós vonásokon. Vélhetően azt sem tudja eldönteni, egyet kell-e értsen vagy sem, bizonyára azért, mert apja mindig egyértelműen és nyersen közölt mindent. – Helyes – lapogatja meg a vállát. – Köszönöm, a rabszolga sorsát meg majd még fontolóra veszem – biccent még egyet, és egy intéssel el is küldi. – Bízom benne, hogy ezzel könnyebb lesz a dolga – emeli meg újra a papírt, szavait ezúttal az erdeinek szánva, kisvártatva pedig visszatérnek a dolgozószoba ajtajához, ahol még mindig ott álldogál egy őr. Őt is elküldi, viszont mielőtt elmenne, kinyitja előttük az ajtót, és miután belépnek, a katona egy tisztelgéssel már csukná be, ha kerülne megállításra.
- Egy pillanatra...! – lép oda kissé elgondolkodva. – Szóljon, kérem, az úrnőnek, hogy egy tál ételt szedjen, és kivételesen szeretném, ha valaki idehozná – mondja még neki, mire a katona bólint – noha újabb bizalmatlan pillantást kap a bérgyilkos -, és némi habozást követően az alárendelt már távozik is, természetesen az ajtót becsukva maga mögött. Ő maga megfordul az erdei felé egy megkönnyebbült sóhajtással, remélhetőleg nem egy kirántott fegyverrel a torkánál, hiszen most, hogy maguk vannak, elég jó esélyei lennének ellene. – Ez megfelelően zárt? – érdeklődik továbbra is mosolyogva.

Tarek Hunter- Táncos

Amennyit én megtapasztaltam az őrök „figyelmességéből” az édes kevés volt ahhoz, hogy bármilyen következtetést is levonjak arra nézve, hogy jól vagy rosszul végzik a munkájukat, de hát ez engem nem is érintett. Ez az őket felügyelő uraké volt. Nekem meg az, hogy szolgáljam és teljesítsem a parancsát annak, aki megfizette a céhet, vagy mint a mostani különleges esetben, hogy egyszerűen…..meg vett engem.
Egyébként is, ha nem akartam volna, akkor nem vettek volna észre az őrök, ebben biztos voltam. Jártam már a városban, az utolsó vizsgáim egyikeként. Pont arra voltak kíváncsiak a mesterek, hogy meg tudom-e oldani. És itt vagyok.
- Ahogy mondja, nem volt gond. – vontam meg kissé a vállam.
Kényelmetlenül érzem magam, amikor megmosolyogja a kérésemet, mert úgy érzem, hogy talán gyengének tart ezért, de én csak pont azért akarok a szemek elől eltűnni, hogy a munkám hatékonyságán ne essen csorba.
De le kell nyelnem ezt a békát és majd a tetteimmel bizonyíthatom, hogy mennyire hatékony vagyok, ha nem, akkor úgy is vége az életemnek, nem kell aggódnom a jövőmért.
A palotában nem ismerem a járást, így bár megindulok a mutatott lépcsők felé, azért utat engedek neki, hogy ő vezessen, egyéként is jobb, ha őt látják meg előbb, így csak pár vasvilla tekintetet kell elviselnem és nem kell végigvívnom magam a folyosókon.
- Azt hittem gyors munkát akar. Ha egyszer megkaptam a feladatot, hogy jöjjek ide, mire vártam volna még? – néztem rá értetlenül. – Vagy rosszul értettem valamit? A Mester, vagyis ……. – javítottam ki magam, - a volt Mesterem már ……elbocsátott.
Mikor a katona megjelent a tekerccsel én a háttérbe húzódtam, arcomra közömbös álarc hullott, nem véve fel a fickó gyanakvó pillantását. Majd megszokik vagy megszökik.
Nem tartozott rám, de azért semmi nem kerülte el a figyelmem.
- Uram? – néztem kérdőn a férfira, valamint a meglóbált tekercsre, bár a nevét még nem tudtam, de a magas rangja nem volt kétséges a többiek viselkedése után.
Közben a folyosón megérkezünk egy ajtóhoz, ahol őrök állnak, de őket is elküldi.
nagyon bízhat az Árnylégió becsületességében, vagy nagyon biztos magában, hogy magára marad egy képzett bérgyilkossal. Na, nem mintha ártani akarnék neki persze.
Csendesen várakozva megvárom, amíg kiadja a parancsait, ahogy meg fogom várni, amíg lebonyolítja az étkezését is és megtudom, hogy mit vár tőlem.
- Igen, uram. Teljesen megfelelő. – bólintottam, igyekezvén azért mindig beleolvadni az árnyékokba, ahogy illik. – Rendelkezzen velem.

Dagnír


Az értetlenkedés láttán és hallatán egy kissé mintha ő maga is összezavarodna, újra végignézve a másikon, mert hát a kérdése teljesen jogos – ugyanakkor fogalma sincs arról, miféle rendszerként működik maga az Árnylégió és mennyi eladata van egy onnani fejvadásznak, bérgyilkosnak, kémnek... Lehet, kicsit tájékozottabb lehetne, de így is örült, hogy ki tudta csikarni a rendszer rangosabb alakjaiból a látogatást, illetve Táncost is megvehette a maga oldalára – és bízik benne, hogy ki fog fizetődni.
- Hívd csak mesternek, hiszen ha elvégezted a feladatod és úgy döntesz, visszamehetsz – hessegeti el a bizonytalankodást néhány mozdulattal. – Ha kell, akkor én is beleszólok a visszahelyezésedbe, ám előreláthatólag ez még jóval odébb van – teszi még hozzá, de amíg nem érkeznek meg a dolgozószobába, addig nem akarja kifejteni a részleteket. Egyébként se kell tudnia a katonáknak addig, amíg a markában nem lesz a győzelem, kérdőre vonni a döntését utólag meg lehet, tenni ellene már nem – noha nem hinné, hogy egyszerű szemöldökvonogatáson és néhány kétkedő megjegyzésen kívül bármire sorra kerülne. Más házak felől talán, de nem a saját katonái irányából...
- Nem, dehogy, semmi nem került félreértésre – engedi vissza arcára a mosolyt aztán. – Kicsit később számítottam az érkezésre, csupán ennyiről van szó, de ami szükséges a feladat elvégzéséhez, nagyrészt már megvan. Párakkal még ugyan fel kell vennem a kapcsolatot, addig viszont lehetőség lesz a palota megismerésére, hacsak ki nem egyezünk egy biztonságos levelezési módban... – simít végig az állán elgondolkodón.
Amint a katona átadja a papírt az információkkal együtt, majd el is megy, az egyszavas, de annál többet jelentő kérdés hallatán az erdei elé fordul.
- Egy fantomkép a célpontról – válaszol neki. – Odabenn megnézzük – int a nem túl messze lévő helyiség irányába, ahol gyorsan elintéz egy tál ételt, ami hamarosan bizonyára megérkezik. Talán anyját nem fogja meglepetésként érni ez, nem tartja kizártnak, hogy Aglarnis említést tett a bérgyilkos érkezéséről – vagy anélkül is sejti, hiszen vele beszélte meg a tervét először, amit meglepő koraisággal mozgásba tud indítani. Remélhetőleg sem a bérgyilkos oldaláról, sem a saját részéről nem kerül sor a bukásra, és sikeresen fognak zárni minden apró küldetést, hadjáratot.
- Ez örömömre szolgál, de szólíts csak Dagnírnak – lép az asztalhoz, ahol összeválogat néhány papírt és előkeresi azokat, amire jegyzetelt az ügy kapcsán. – Ha jól emlékszem, megemlítettem neked Awyrist, mint helyszínt és azt, hogy egy erdei a célpont – tekeri ki a papírost, amin a szénrajz van. Szerencsére nem maszatolódott el túlságosan, és a tónusozott, alapos rajzot kíváncsian fürkészi ő maga is, elnyomott ellenszenvvel az elkövetett bűnökre gondolva és ugyancska háttérbe szorított, sötét vágyaktól is, melyeket a rácsok mögötti lehetséges tettek ébresztenek benne. – Ő a célszemély – emelkedik egy kissé fel, egy-egy nehezebb tárgyat rakva a lap széleire, hogy ne tekeredjen össze. – Viridiel... – nyúl egy másik papírért, amire jegyzetelte Aglarnis mondandóját. – A neve második fele nem biztos, a forrásom Turinon fiaként emlékszik rá, így ha nem is Turinon, valami hasonló lehet, de nézd végig te magad. Nem sok ugyan, de egy olyan területen élőről van szó, ahova csak nagyon kivételes alkalmakkal sikerül beférkőznünk – nyújtja át neki a papírt. – Tömören ez lenne, értelemszerűen a helyszínt fel kell térképezni és úgy kell megkeresni őt... – kopogtat az asztal papírral fedett területén. - ..., hogy ne kelts nagy feltűnést. Illetve biztosítani kell egy módot, amivel tudjuk tartani a kapcsolatot, akár levél formájában pár megbízott segítségével, akár meghatározott időnkénti találkozásokkal. Ahogyan azt korábban említettem, ehhez a Viridielhez a legközelebb álló, kiszolgáltatott személyt kell fogságba ejteni és elhozni. Ha bekapja a csalit, akkor nyert ügyünk van – támaszkodik neki az asztalnak a szélén, hogy az erdeinek jó rálátása legyen a célszemély megrajzolt vonásaira. – Még a gyógyítók jelenlétére kéne figyelni, így ha van az ismerősi körében egy tehetséges gyógyító, és vannak is olyan kapcsolatban, hogy kockáztatna érte, akkor ő legyen az elsőszámú célpont.
Megvárja előbb, mit szól mindehhez a felbérelt erdei, a kérdései esetén meg értelemszerűen válaszolni fog, de ha kihátrál a küldetésből most, néhány részlettel többet megtudva, akkor inkább nem szervezkedik vele komolyabban. Egyébként is kell az egyetértése vagy rábólintása, az esetleges ötletei vagy kérdései, az elképzelései, noha nem tartja valószínűnek, hogy valaha látta volna a gyomzabálók hazáját.

A papíron feltűntetett dolgok::

Egy arcvonásom sem rezzent, amikor azt mondta, hogy visszatérésemkor vissza akar majd küldeni az Árnylégió mesteréhez. Számomra ez felért egy kudarccal, mert azt jelentette volna, hogy nem elégedett a teljesítményemmel és a Légióban sem hiszem, hogy becsületem maradt volna, de ő volt most az uram, így nem szállhattam vele vitába. Talán ha mindenben a megelégedésére leszek majd, akkor megengedi, hogy maradjak…….
Akár már az ronthat a megítélésemen, ha nem megfelelően értelmeztem a szavait, amivel ide hívott, így cseppet sem nyugodtan – amit gondosan a közömbösség álcája mögé rejtettem, - vártam a választát és tagadhatatlanul megkönnyebbültem, amikor kiderült, nem én voltam az oka ennek, hanem a még nem a rendelkezésére álló információk a küldetésemmel kapcsolatban.
Most először kissé zavarodottan néztem rá.
- Nem…..nem mehetek vissza a Légióhoz……, de nincsenek igényeim, a pince egy sarkában is elalszom, de ha itt …..nem lehet, akkor keresek magamnak, megoldom és majd mindennap jelentkezek, hogy megfelelő-e az idő a feladathoz.
Ennyit összesen nem beszéltem mostanában, de ezzel a nemessel minden szokatlan, hiszen először nem az Árnylégió mesterei a megbízóim, akik maguk sem beszédesek. Meg kell szoknom az új körülményeket, de azt hiszem meg tudom majd szokni.
Engedelmesen követem a szobába, ami láthatóan egy jól felszerelt dolgozószoba. Az már nagy előny, ha még kép is akad a célpontról, de nem izgulok, a nagy költség és a palota sejteti velem, hogy nem mindennapi küldetést fogok kapni és azt kellően elő is készítették. Mindent időben meg fogok tudni.
Ezek után újabb szokatlan utasítás jön részéről. Gondolom a tényleges nevét adta meg, de én még a légiós társaimat is csak az ott kapott nevükön ismerem. Feljebbvalóink mind mesterek voltak és ezt a megnevezést várták el. Biztos vagyok benne, hogy nem igazán fog az ajkamra jönni ez a megszólítás, legalábbis egyelőre….
Az, hogy az fajtám otthonába szólít majd a feladat már tudtam, valószínűleg pont ezért is én kaptam, így csak bólintottam a szavaira, aztán alaposan megszemléltem a papírra vetett képet. Tipikus, de mégis megjegyezhető erdei elf vonások, amit igyekeztem alaposan az agyamba vésni.
~ Szóval Viridiel! ~
A név tipikus, ahogy az erdeiek használják sokszor, az apát is megjelölve, de ezek szerint ez nem teljesen biztos, így módjával használható.
Szám széle önkéntelenül is felfelé kunkorodik egy pillanatra, hiszen egy erdeinek azt mondani, hogy Awyrisban ne keltsen feltűnést, elég érdekesen hangzik.
- Szerintem jól eltudok majd vegyülni.
Nem ezzel lesz a gond, hanem, hogy leszűkítsem a kört, hiszen az erdeiek erdeje nem egy kis liget.
- Ha már Awyrisban vagyok, az üzenetekkel gond lesz, oda nem jöhet idegen észrevétlenül. – válaszoltam azonnal.
Nem igazán értettem, hogy miért kéne ezt a Viridielt egy hozzátartozójával, vagy szerettével kelepcébe csalni, miért ne rabolhatnám el egyszerűen őt magát.
- Tudtommal mindegyik fajtársam képes valamilyen szinten gyógyítani, ha elég tapasztalt már, még én is képes vagyok rá, de csak nagyon alapszinten persze. De, ha jól értem, az lenne a legjobb, ha ez a Viridiel ragaszkodna a képzett gyógyítóhoz, így két legyet ütne egy csapásra. – fogalmaztam meg, ami kialakult a fejemben erről a megbízásról.
Közben tanulmányozom az információkat is, amit erről az erdeiről tudni lehet. Az egészből a legfontosabb egyelőre talán az, hogy futárként dolgozik. A képességei nem különlegessek, azok nem érintenek meg.
- Lehet tudni, hogy milyen futár? A királynak dolgozik közvetlenül? Ezzel szükíteni lehetne a helyet, ahol keresnem kell, ráadásul, ha hosszabb utakra is küldik, lehet, hogy hónapokat kell várnom rá. – jegyzem meg a homlokom ráncolva. – De ez semmiképp nem egy gyors sikerrel kecsegtet amúgy sem és a visszaút ……két erdeivel…….talán a víziút lenne a legjobb, de ahhoz nem ártana pár semmitől vissza nem riadó….kalóz.

Dagnír


Az arcán derengő mosoly most egy kicsit szélesebbé válik – minél inkább zavarba hozza a magát kősziklának mutató, arcán jégmaszkot hordó erdei bérgyilkost, annál jobban szórakozik. Nem kifejezetten volt dolga még az Árnylégió tagjaival és nem is lát bele a kiképzésük folyamatába; ő csak értesült róla, hogy kivételesen jó munkát teljesítenek azok, akik életben maradtak a kiképzést elkezdők közül. Különösebb indok és lehetőség korábban nem volt, ami miatt el kellett volna bérelnie közülük valakit, de tagadhatatlanul izgalmasnak és mulattatónak találja a mostani helyzetet, ahogy a kékelfekhez került erdeit a zavarodottság egyre mélyebb részei felé taszigálja. Különösebb meglepetése azonban mégsincs ebben, hiszen annak idején a saját ezrede is többször illetődött meg, mint amit észben tudna tartani másajta magatartása és viselkedése miatt, de talán főleg a kívülállók számára inkább titokzatos és érthetetlen megszólalásaival vagy tetteivel. Valahogy újra és újra sikerül rátapintani arra a hangsúlyra, arra a szóhasználatra, ami pár pillanatra kizökkenti a másikat a megszokott rendből, és a reakciók...
- Ugyan-ugyan, efelől nem kell aggódni – válaszol, igyekezve legyűrni a hangjában rejlő derűs színt, bár nem hiszi, hogy pont egy bérgyilkos ne tudná a legkisebb jelből, hangrezgésből kitalálni a belső szórakozottságát a helyzet enyhe abszurditásán. – A palotában több lakosztály és rengeteg szoba van, nem hinném, hogy pont neked ne találnánk helyet... Majd előkészíttetek egy szobát, nem kell külön keresni, így a szállás és az étek is biztosítva lesz addig, amíg a tervhez szükséges részleteket ki nem derítem. A maradékát, legalábbis – teszi aztán hozzá, ekkorra már teljesen ura a saját hangjának. Ettől függetlenül azért vet a másikra egy pillantást, fürkészve rajta, vajon érzékelte-e első mondatában lévő megingását, vagy ugyanolyan keményen néz-e, közben pedig a szobakérdésen gondolkodik. Értelemszerűen nem akarja kitenni a családját veszélynek és elsőre nem is akar olyan szobát adni neki, ami túl közel lenne hozzájuk, de pont az álta felbérelt és így viselkedő bérgyilkos fordulna ellene? Ennek tetejében, mivel már az épületben jár, bárhol is helyezze el, ha végezni akarna velük, semmi sem állítaná meg őt, sem zárt ajtó, zárt ablak... Megtalálná a módját nem csupán a kivégzésükre, de még a saját menekülésére is.
Tudja, hogy ez felér a kígyó melengetésével a mellkasán, de a lakosztályban lévő szobák egyikét fogja kirendelni neki – valamelyik vendégszobát. Halott testvéreinek egykori szobáját nem meri, hiszen az egyfajta megemlékezés róluk és azokat a helyiségeket nem is akarja háborgatni, nemhogy valakit odaköltöztetni, hiába hangulatosabbak és jobbak. A vendégszoba valószínűleg így nagy meglepetésére lesz a felbérelt erdeinek, aki az elmondottak alapján nem ehhez szokott hozzá, hiszen még a pincesarkot is elfogadná, ami elsősorban a foglyoknak van kirendelve néhány ráccsal.
A szobában a tervek átbeszélése elkezdődik, és mivel nem számít ironikus vagy humoros megjegyzésre, így igencsak megilletődik, mikor Táncos hozzászól az elvegyülés kapcsán. Pillanatnyi meglepettsége aztán kuncogássá válik – úgy tűnik, kezd alkalmatkodni azokhoz a körülményekhez, amikbe került és oldódik valamelyest a társaságában. Még jobb! Még a végén szórakoztatóbb lesz ez az erdei, mint azt gondolta, mert bár eleinte karótnyeltnek és némának tűnt, azonban ezzel elég ígéretesnek tűnik.
- Szerintem is – ért egyet a mostani talán legszélesebb mosollyal, amit idáig megengedett magának a beszélgetés alatt. – Ennél erdeisebb erdeit nehéz lenne találni, ettől függetlenül ügyelj arra, hogy ne legyen túl sok a kérdés. Nem tudom, mikor kezdenek el gyanakodni a saját fajtájukra, mert bár a határon nem hiszem, megállítanának egy fajtabelit, a túl sok és egyoldalú kérdésből baj lehet – teszi karba a kezeit kissé elgondolkodva, a következő megjegyzésére bólintva egyet. – Igen, pontosan ezért kell majd kitalálni, milyen úton lenne a legjobb. A kémhálózat az emberi birodalomra is kiterjed, így akár néhány emberi kereskedőt is megfűzhetek üzenethordással, egy kisebb zacskónyi pénz csodákra képes az esetükben, bár Szentkő váránál tovább nem biztos, hogy eljut... – tűnődik az asztalon heverő papírt nézve, fürkészve a számára ismeretlen gyomzabálónak a vonásait, úgy hallgatva Táncos további mondandóját, mely újabb megilletődöttséghez vezet. Megemelt szemöldökkel fordul az irányába, mikor a saját képességeiről kezd valamennyit beszélni, jóformán nem is tudatosítva azt, hogy teljesen jól átlátja a küldetés lényegét – ami igazi megkönnyebbülés néhány bugyuta katona után, akiket még az orkok is képesek lekörözni értelmi szinten. Na, persze nem mindegyik ilyen és nem is emel ki olyanokat, akik nem képesek felfogni a feladataikat, de pályafutása elkezdésénél nem kevés ilyennel kellett találkoznia a szellemek tréfájának köszönhetően.
- Feltételezem, nincs annyira erősen kifejlesztve a neked adatott képességtár... Zevaradban kevés olyan dolog van, ami köthető lehetne az erdeiekhez, és így nem csoda, hogy akik ide kerülnek, azok többsége elpusztul az általuk annyira szeretett természet komoly hiánya miatt. Volt tanítód, szereztek valahonnan egy erdeit? – érdeklődik talán egy kicsit túl kíváncsian is, fürkészve a fiatal, talán nálánál is fiatalabb vonásokat, és mire felfogja, megemeli a kezét. – Elnézést, kissé belelovalltam magam. Ha beleütközik a Légió szabályzatába, akkor nem kell mondanod, a képességeidről sem érdeklődöm, hiszen ha tisztában vagy a mágikus adottságaiddal, valószínűleg nem az awyrisiak fognak meglepni téged. Ennek ellenére kihasználhatod az alkalmat – teszi ismét karba a kezeit. – Figyelembe véve, hogy jó eséllyel el fog húzódni az ottani feladatod, a helyedben megfontolnám a mágikus képességek fejlesztését. A megfelelő közegben való tanulás jó eredményeket ígér – veti fel az ötletet, végül kitér a feladat értelmére és miértjére is. – A feladat céljának egy részét teljesen jól látod. Bizonyára tisztában vagy azzal, hogy Zevadar nem bővelkedik gyógyítókban, és ezeken a rossz berögződéseken szeretnék lassan és eredményesen változtatni, kezdve egy idegen fajú gyógyító beszerzésével, aki ugyanolyan ellátást kapna, mint bármelyik rangosabb katona. Mégsem azt akarom, hogy néhány éven belül elpusztuljon valamelyik cellában, kiszolgáltatva azoknak a katonáknak, akik nem bírnak a vérükkel vagy a modorukkal... – vesz egy mély levegőt, elégedetlenül fújva ki azt. – Ha meg csak végül egy szerettére esik a választás, akkor a vele való zsarolással könnyebben kiszedhető Viridielből az az információ, ami engem érdekel, mert ha magát nem félti, más, főleg egy általa kedves személynek a bántalmazása biztosan megereszti a nyelvét – jelenik meg újra egy halvány mosoly az arcán, inkább csak maga elé nézve, noha nem hinné, hogy pont a bérgyilkos elől lenne képes rejtegetni azt a sötét éhséget, ami Viridiel megkaparintása miatt alakult ki benne. Annyi terv, annyi lehetőség a kifaggatására, a büntetésére azért, amit a családdal tett, azért, amit eltételezhetően az apjával művelt... És ha nem ő, akkor mégis ki más tudna arról, a ház tényleges feje mégis merre lehet?
Eltart egy rövid ideig, míg ezen mereng és csak az újabb kérdés húzza vissza a valóságba, de semmi hirtelen mozdulatot nem tesz, ami arra engedne következtetni, kissé előreszaladt az események kapcsán. Egy darabig még elgondolkodva összegzi az általa megtudott információkat, ami alapján leszűrheti, hogy mégis miféle futár is a keresettjük, és akárhogy rakosgassa az információkat, nem hinné, hogy csak egy egyszerű futár lenne... Ha az lenne, akkor nem találkozhatott volna Aglarnisszal sem, sem az apjukkal, nem került  volna csak úgy Zevadarba sem.
- Ha abból indulunk ki, hogy nem egy sereg tagjaként került Zevadarba rabszolgának, és Awyrisból nehéz lett volna elhozni a semmiért őt... - ...mindemellett az apjuknak is valami miatt fontos volt az az erdei... Talán az általa hordozott információk miatt? Vagy csak a saját szórakozása miatt? De akkor miért hagyta élve? Hasznot vélt felfedezni benne a szakmája miatt? Ha a puszta szórakozás miatt engedte volna el, az nem jelent biztos sikert, mert hát nem biztos, hogy újra találkoznak, viszont az apjáról van szó...
- Amennyire én tudom, más-más helyeken bukkant fel és szaladt bele azokba az ügyekbe, amikkel nekünk tett keresztbe. Ezek alapján én azt mondanám, hogy a királynak dolgozik – dönt aztán emellett. – Ezért is javaslom, hogyha épp távol tartózkodna, akkor használd ki az idődet és fejleszd a mágikus adottságaidat. Amilyen lágyszívűek az ottaniak, biztos segítenek neked tanulni, főleg, ha valami általuk szomorúnak talált mesével hitegeted őket – veti fel ismét az ötletet, ami talán a megtudott információk alapján még csábítóbb lesz a másiknak. Ha pedig az erdei marad az ő szolgálatában és a végén nem akar visszatérni az Árnylégióhoz, csak annál jobb lesz neki, hiszen megbecsült tagként fogja kezelni a kezdeti ellenérzések ellenére is, ugyanazokat a szolgáltatásokat biztosítva neki, ami bármelyik másik katonának elérhető - fizetés, szállás, élelem...
A kalózok említésével halkan, mélyen kuncog, hiszen ez lett volna a következő, amit meg akart vele beszélni.
- Az erdeieknek esetleg nincs gondolatolvasási képessége? – érdeklődik szórakozottan, majd megfordul, háttal állva az asztalnak, hogy nekidőljön annak. – Pontosan ez lett volna a következő, amire ki akartam térni - mosolyog tovább elégedetten. - Még meg kell beszélnem az illetékesekkel, de az elképzelésem alapján lesznek olyan kékelfek, akik segítőkészek lesznek bér fejében és néhány más fajú rabszolgával a fedélzeten nem lesz annyira feltűnő, ha kereskedőhajóként megjelennek az erdeiek táborában. A nyáron volt egyébként is valami hirdetés egy új sziget felfedezéséről, ahol elég vegyesen jelentek meg a fajok, erre hivatkozva pedig nem lesz meglepetés a jelenlétük. Az éjszaka leple alatt erdeiként feltűnésmentesen kerülhetsz a hajóra, viszont javaslom, hogy csak a Viridielhez közel állót hozd magaddal - hangsúlyozza az elsődleges célt, ami elképzelése szerint kevesebb kockázattal jár, mintha két erdeivel kéne rohangálnia az erdőben. - Viridielnek elég lesz egy üzenetet hátrahagyni egy találkozó helyszínéről és időpontjáról. Értelemszerűen valami neki előnytelen helyet kell választanunk, ahol elfogjuk és idehozzuk, és így neked is több esélyed van visszatérni és sikeresen végrehajtani a feladatodat - teszi hozzá. - Persze, ha meg tudod oldani és úgy érzed, nem lesz belőle komoly baj, elhozhatod mind a kettőt is, nem állítalak meg benne - fontolja meg ezt a lehetőséget is, ugyanis meglehetősen magabiztosnak tűnik annak kapcsán, hogy el tud hozni két erdeit, és ha sikerül... Hmm... Még talán valamiféle meglepetésben is részesíti siker esetén, hiszen felülmúlta az elvárásait, és az ilyen bizony jutalmat érdemel. Persze erről nem kell tudnia, nehogy tudat alatt elinduljon valami és csak emiatt váljon figyelmetlenné, óvatlanná. Az lenne a legrosszabb, főleg a küldetés végéhez közeledve.

Tarek Hunter - Táncos

Igyekeztem végre uralni a vonásaimat és nem újra és újra meglepődnöm azon, hogy egyáltalán nem úgy bánik velem, mint amit megszoktam életem során a Légióban. Eddigi életem során soha nem kérdezte meg senki, hogy mi a véleményem a dolgokról, hogy miként oldom meg a szállás vagy az étkezés gondját, hogy egyáltalán ne úgy gondoljanak rám, mint egy használati tárggyal.
Ez a self …….barátságos volt velem, pedig semmi nem kényszerítette rá, senki nem szorított fegyvert a fejéhez és ráadásul a legfelsőbb réteghez tartozott, ez nyilvánvaló volt, ahogy a Mesterem beszélt vele.
Nehéz volt kívül hagynom, hogy többször szabadkozott olyan dolgokért, amit más észre sem vett volna, az előbb még a nevén szólítását is felajánlotta! Most meg a saját lakhelyén belül biztosít nekem szállást és ellátást?
Szóval nem nehéz belátni, hogy küzdenem kellett, hogy tartsam az eddig elvárt közömbösséget, pedig az ősök szelleme lássa a lelkemet, nehéz volt, de nem vonhatok le messzemenő következtetéseket még ilyen rövid idő után, hogy ő más….nagyon más, mint akiket eddig ismertem.
Minden esetre annyit megengedtem magamnak, hogy lazítsak a tartásomon és a vonásaimon, majd megbiccentettem köszönetképpen a fejem, mert szavakat amúgy is nehéz volt erre találnom.
Egy kis kamra is több volt, mint amit már elgondoltam magamnak.
Lazításomnak köszönhetően talán többet is szóltam a kelleténél, amikor a beépülésem került szóba, de úgy látszik még tetszett is az új gazdámnak, nem rótt meg érte. Talán ez a taktika követendő nála, talán ettől jobban megbízik bennem.
- Természetesen, uram – valahogy még nem állt a számra a „Dagnir”, így maradtam ennél, - nem vagyok az a szószátyár fajta, nem hiszem, hogy ebből gond lenne, meg aztán sok erdei járja a világot, egy újabb vándor nem fog feltűnni. – magyaráztam az aránylagos magabiztosságomat a témában.
A kapcsolattartás kérdésében teljesen egyetértettem Dagnirral, ez valószínűleg járható út, bár nem bíztam jobban az emberekben sem, mint másban.
Más esetben soha nem beszélhettem volna a képességeiről vagy azok erősségeiről, de jelen esetben már neki tartoztam csak hűséggel, így csak egy röpke pillanatig haboztam, aztán válaszoltam.
- Bár nem lehetek benne biztos, de úgy vélem az alap képességeket sikerült elsajátítanom, a tanulásom első szakaszában hoztak gyakorolni fajomból hadifoglyokat. – néztem a szemébe. – Mivel a Légió jóformán elbocsátott, átadta a tulajdonom jogait magának, így joga van tudni bármit rólam. Természetesen, ha módomban áll fejlesztenem magam a küldetésem során, nem fogom elszalasztani az alkalmat. – bólintottam a meglátására, hiszen egyre gondoltunk.
El kellett ismernem, hogy nagyon furfangosan és előrelátóan gondolkozik a Pók Ház vezetője. Ha sikerül a terve akkor két legyet is üt egycsapásra. Szerez magának egy jó információ forrást és egy olyan gyógyító képességekkel rendelkező valakit, amivel a többi, konkurens Ház nem rendelkezik vagy még nem mérték fel a jelentőségét.
- Az elképzelése, uram, nagyon ………hagyománybontó, de minden szempontból…..előnyös. – hajtottam meg a fejem elismerésem jeléül, habár nem hiszem hogy erre szüksége lett volna, láthatóan képzeletben már előtte is áll a két erdei.
A közvetlen célpontomról megtudottak alapján most sem találok belekötni valót Dagnir fejtegetésébe, én is erre a következtetésre jutnék az információk alapján.
- Mindent el fogok követni, hogy a legjobb tudásom szerint legyek az Ön hasznára, majd az ott tapasztaltak alapján kitalálok egy történetet, ha várnom kell. A Mesterem szerint kitartó és türelmes vagyok.
A következő szavaira önkéntelenül is felszalad a szemöldököm, de rögtön ezután mélyen elgondolkozok, majd megrázom a fejem.
- Nem tudok róla, uram, hogy lenne ilyen képességük, bár egymással, az állatokkal és a növényekkel telepatikusan tudnak kommunikálni, de gondolatot…….nem, nem tudnak olvasni. – erősítem meg már határozottabban, mert sosem hallottam ilyet és soha nem is éreztem, hogy engem ez megérintett volna.
Egyébként a kék elfek ilyetén bevonása tényleg teljesen jó gondolat volt, mert őket még az erdeiek is elfogadták, még ha nem is tartoztak a kedvenceik közé.
- Ezt én is így terveztem, habár ha minden kötél szakadt volna, elkábítva a férfit el tudnék jutni, nagy valószínűséggel egy hajóra, de ha egy szerettét ejtem foglyul, akkor magától is követi a mézesmadzagot, amit az orra előtt húzok.
A Pók Ház fejének eszejárása nagyon is megegyezett az enyémmel, így elég könnyen ment az egyeztetés, nem valami hozzá nem értő fafejjel kezdett megküzdenem és veszélyesebben végezni a munkám, mint ami egyébként lett volna.
- A szituáció fogja eldönteni azt, hogy milyen megoldást fogok használni,……….. már ha szabad kezet kapok, uram. – kapok észbe, hogy talán túl lőttem a célon.
Könnyű volt elfeledkezni a ranglétrán betöltött helyemmel, ha valaki olyan volt, mint az előttem álló nemes, aki nem éreztetett semmilyen lekezelést irányomban.
- Eddig is azért voltam sikeres, mert a Mesterek teret hagytak a rögtönzéseimnek. – magyaráztam az előbbieket ismét kissé megmerevedve.

Dagnír

Elgondolkodón hümmög az asztalán támaszkodva, mikor Táncos meglehetősen jogos dolgokat vet fel – ő maga nem járt a határon túl, többnyire belügyekkel kellett foglalkoznia és a ranglétrát kellett megmásznia, helyi eseményeken kellett részt vennie és problémákat megoldania. A kémektől talán többet kellett volna kérdeznie, de amennyire az hírlik az erdeiekről, hogy az erdejüket aligha hagyják el, valahogy fel sem merült benne, hogy talán... Bár... Belegondolva, hogy az a Viridiel is milyen helyeken megfordult... Nem sokan hagyják el élve Zevadart.
- Igazad lehet – bólint aztán rá, ránézve a bérgyilkosra. – Nem vagyok túlságosan jártas a kultúrájukban és a szokásaik kapcsán, de feltételezem, te többet voltál határon túl. Mondjuk ha más nem, akkor kereskedési vonalakon biztos be lehet jutni, természetesen a nem sötételfeknek... – enged meg egy halovány, ironikus mosolyt, folytatva aztán a kapcsolattartás mikéntjével, hiszen ezt is meg kell oldani valahogy anélkül, hogy a lebukás kockázata felmerülhetne. Amennyire lehet, gördülékennyé szeretné tenni Táncosnak a munkáját és adott esetben tanulási folyamatát, és bár Awyrison belül nincs semmiféle hatalma, de egyfajta hátszélként szeretné támogatni annyira, amennyire lehet. Mégiscsak a saját sikere is múlik ezen.
Kissé megilletődik, amikor az erdei némileg beavatja kiképzésének mikéntjébe, és bár nem mintha aggódnia kell amiatt, hogy továbbadná bárkinek is az Árnylégió titkait, mégiscsak engedélyt adott Hunternek, hogy visszatérhessen a Légióhoz, ha elvégezte a feladatát. Csupán tisztában volt azzal, hogy kockázatokkal jár maga a küldetés és elhúzódhat olyan hosszú időre is, hogy a Légió maga is elkönyvelheti halottnak. Arról nem is beszélve, hogyha Táncos elég nagy jövedelmet biztosított annak a társaságnak, akkor az elég nagy kiesést jelentett volna. Lehet, hogy nem probléma ez nekik – elvégre nem lát bele az Árnylégió rendszerébe -, jobban szereti tisztázni az ügyeket, és akkor inkább úgy összedolgozni másokkal, hogy közvetlenül alatta szolgál, nem pedig valamilyen kívülálló csoporton keresztül.
- A megvételed indoka elsősorban a küldetés miatt merült fel bennem. Most már talán kicsit jobban látod, hogy nem egy sétagalopp lesz, legalábbis feltételezem, hogy idáig nem volt ilyen nagy volumenű és előkészítést igénylő küldetésben részt venned – kezdi aztán, kicsit komolyabban beszélve már, és a meglepettség is eltűnik az arcáról. – Azt sem akartam továbbá, hogy bármilyen úton-módon kiszivárogjanak információk, és bár nem kételkedem az Árnylégió rendszerében és tagjainak szakértelmükben, szeretek úgy dolgozni, ha kövzetlenül engem szolgál az, akit megbízok. Tekinthetjük ezt egy hosszabb bérbe vételnek, de kételkedtem, hogy egy ennyire elnyúló és ilyen távolra eső küldetésre elengedtek volna, és könnyebbnek találtam ezt a megoldást. Azonban, mivel ez nem lett veled megbeszélve, csak már-már igazságtalanul cseppentél ebbe bele, felkínálom a lehetőséget, hogy visszatérj, ha ragaszkodnál a Légióhoz – tisztázza talán az eddigieknél egy kicsit jobban az álláspontját. – De természetesen ezt majd te magad fogod eldönteni, miután sikeresen lezárhattuk ezt a feladatot – mosolyodik el. – Ezektől függetlenül köszönöm a rövid beszámolót – biccent aztán, folytatva terveinek további felvázolásával, ezt már egy kicsit mosolygósabban. Még egy halk és jókedvű kuncogást is megenged, mikor a finom véleményezést meghallja.
- Örülök, hogy így látod. Még majd biztos gondok lesznek más házaknál az elfogadással, de majd elsimítom – vagy maga az idő fogja ezt megtenni. Mindemellett, ha maradsz a házam szolgálatában a küldetésed teljesítése után, akkor elég jó lehetőségeid lesznek a további tanulásra is – szövögeti tovább a szálakat és terveket, bár ez egyelőre csak egy halvány elképzelés, egyfajta mézesmadzag, amivel talán egy kicsit kívánatosabb lesz a maradás gondolata, noha a reakcióit elnézve nem lehetett túlságosan jó sora a Légiónál. Ha egyelőre nem is fejezi ki vagy nem is nagyon tudatos a gondolat, talán már most jobban érzi magát, hiszen úgy kezeli, mint egy élőlényt, egy sötételfhez hasonlót, aki képzett – és a képzetteket tiszteli.
- A türelem valószínűleg kulcsfontosságú lesz – bólint egyet. – A megfelelő pillanat megtalálása pedig főleg. Jó eséllyel csak egy lehetőséged lesz, hiszen onnantól éberebbek lesznek a veszély kiszagolásához, de talán ez nem új a szakmádban – emeli meg a kinyújtott mutatóujját, ezzel is nyomatékosítva, nem szabad elszúrnia túlságosan. Botladozások biztos bele fognak csúszni az eseményekbe, de amíg nem gyanakszanak a bérgyilkosra, addig továbbra is nyitott lehetőségei lesznek.
Meglátva Táncoson az újabb meglepettség nyomait, újabb mosoly terül szét az arcán, persze csak az udvarias szórakozottság határain belül, hiszen nem kívánja megsérteni azt a kulcsfontosságú személyt, akinek köszönhetően jócskán előrébb léphet a sötételf társadalom tekintélyi és hatalmi ranglétráján. Nem mintha így, a Pók-ház vezetőjeként lehetne bármi panasza, de amíg nincs uralkodó az élen, addig muszáj magához ragadnia a lehetőségeit, főleg, ha ez a társadalmuk fejlesztését is jelentheti a későbbiek folyamán – és az ilyen elengedhetetlen a továbblépéshez.
- Ezek igazán érdekes képességek, és még ha mások gondolatai közt nem is lehet olvasni... Hmm... Nem csoda, hogy ennyire függnek az erdőtől és hogy ennyire erősek növényekkel és állatokkal teli vidéken.... – simít végig az állán. – Mondjuk ha képesek egymással kommunikálni, ez egyszerre jelenthet előnyt és hátrányt is, bár ha már Zevadar területén vannak, nem hiszem, hogy bárki is mozdulna a hívószóra... – tűnődik tovább. Nem állt szándékában eddig sem különösebben bevonni a fogságba eső elfeket a terveibe, de így még óvatosabbnak kell lennie a szavaival, mert ha olyat elmond nekik, ami akár az uralkodójuk számára előnyt is jelenthet, akkor főleg meg kell gondolnia, mit árul el és mit tart titokban. – Mindenesetre erre tekintettel különös óvatosság kell majd – egyszerűsíti le végül a következtetéseket, utána meg már csak elhallgatja azt, hogy milyen elképzelései vannak az erdeienk, hiszen mégiscsak ő az, aki a szakmában van. Az ötlete tagadhatatlanul tetszik, főleg talán azért, mert látja rajta, hogy valóban meg merné lépni ezt, és ezt egy úja megjelenő mosollyal jutalmazza, és ez csak szélesedik, amikor hirtelen visszafogja magát. Már szólásra is nyitja a száját, amikor kopogás állítja meg a beszéd elkezdésében.
Az ajtó irányába néz, majd egy bocsánatkérő pillantást vet Táncosra.
- Egy pillanat türelmedet kérem – löki el magát könnyeden az asztaltól, pár lépéssel már az ajtó előtt állva és kitárva azt. A dolgozószobát őrző katona egyike az, aki levesért lett elküldve, és a kezében lévő tálcán ott a tányér, benne gőzőlgő tartalmával, ami azt mutatja, sikeresen rendezésre is került az ebéd. Már csak az a kérdés, Táncos mit fog ehhez szólni, hiszen valószínűleg azt feltételezi, hogy magának hozatta...
- Uram... – biccent egyet a katona, és a tálcát átnyújtja kicsit talán kényelmetlenül, hiszen ő katona, nem holmi cseléd.
- Nagyon köszönöm – veszi át a tálcát, viszonozva a biccentést, bár ő köszönetképpen, mintsem a rangból adódó kötelező tiszteletadásnak. A katona ezt követően, tudva a dolgát, becsukja az ajtót, és ismét magára hagyja őket, bár a behallatszódó lépései alapján nem túl messzire. Ez jókedvet vált ki belőle, kicsit humoros, hogy még igencsak frissen van itt, máris úgy legyeskednek körülötte, nehogy bármi baja essen.
- Nem áll szándékomban elvenni tőled a lehetőségeket – fordul aztán a vendége felé. – Értelemszerűen nem ismerem Awyris területét, soha nem jártam ott és nem ismerem az ott élőket sem. A terepmunkán így minden döntés a tiéd és minden következménye is; én csak annyit tehetek, hogy megpróbálom segíteni a küldetésedet a háttérből. Egyébként sincs mindenlátó szemem és nem leszek képes felügyelni téged folyamatosan – lép a férfi elé egy halk nevetéssel. - Végeredményben az fog számítani, hogy sikeres volt-e vagy sem, szóval tégy belátásod szerint – nyújtja felé a tálcát. – Most pedig egyél, biztos rád fér az utazás után, utána pedig megmutatom a szobádat is. Ami fontos volt, az szerintem megbeszélésre került, de persze, amíg itt tartózkodsz és amíg meg nem tudom, számíthatunk-e a kékelfek segítségére, bármi eszedbe jut, mondd csak, bár szerintem a továbbiak már a helyszínen és megtudottak alapján fognak eldőlni.