Ha életek mentéséről van szó, egy kis víz nem nagy ár, elvégre nem lesz tőle semmi baja. Nem sodorja el a folyam, nem ad neki tulajdonképpen semmiféle hátrányt, de ha mégis nagyon fázna az átázottságtól a meleg idő ellenére is, akkor felveszi macskaalakját, bundája pedig kellőképp melegíteni fogja, így nem panaszkodhat.
Szerencsére nem kell sokat küzdenie azzal, hogy kijjebb húzza a csónakokat. Egyetlen nehézség igazából a víz alatt kutatni a láncok után, ha csomózták, akkor azt kikötni, de viszonylag hamar ráérez. Csizmája sokáig nem bírja a folyóban való mászkálást, nem kell sok ahhoz, hogy teljesen beázzon, beengedve a hideget, és ujjai is lassacskán érzékelik a fagyasztó, merevítő hatását a vízfelszín alatt való kutakodásnak köszönhetően, nehezítve a markolást és láncok kibogozását. A hordozásukkal nincsen gond még így sem, elvégre csak alkarjára csavarja, és már húzhatja is maga után őket.
Amint az összes megmaradt csónakot biztosabb ponthoz kötötte, kimászik a vizes, iszapos földterületről, és a száraz részen ül le, egy darabig pihenve. Attól még, hogy egyszerű volt, azért igencsak fárasztó, gyorsabb légzését pedig igyekszik mihamarabb csillapítani, hogy visszamehessen a falusiakhoz és Frederichez, most már tényleg értesítve őket a helyzet súlyosságáról. Mielőtt azonban még elindulhatna, feltápászkodása és falu felé fordulása után észreveszi a közeledő népet, és halvány mosollyal fogadja őket. Nem köszön, nem szól semmit, csak örül, hogy valamiben segíthette őket, ám a hála sehonnan sem érkezik semmilyen formában, mi több, csak hibáztatják őt az egyébként is elsodródott csónakok miatt. Rögtön kényszeredetté válnak a vonásai, háta mögött összekulcsolódó kezei ökölbe szorulnak, és bár lenne néhány szava hozzájuk, lenyeli őket. A szidalmazásra nem szól semmit így, csak beletörődő mosolyával és oldalra tekintésével védekezik, elvégre nem látja értelmét annak, ha most vitába elegyedne az itteniekkel. Tény és való, borzasztóan rosszul esik neki, hogy ennyire nem értékelik azt, amit tett - hiszen akár az összes hajó elúszhatott volna -, és ettől a szíve szakad, ha lenne még akkora darab belőle épen. Továbbra sem bánja, hogy ennyivel segítette a menekülésüket, viszont a továbbiakban nem áll szándékában cselekedni az érdekükben. Nem azért, mert nem akarja védelmezni őket, de úgy hiszi, csak elutasítanák őt és a felkínált segítségét, ha pedig valami rosszul alakul, mindenképpen őt hibáztatnák azért, amiről nem tehet.
- És az a lehetőség nem létezik, hogy a hajó nélkül maradtak beszállnak másokhoz? - érdeklődik még azért egy utolsó kísérletet téve, bár biztos benne, hogy lehurrogás lesz a vége. - Csak van annyi hely, hogy felosztva elférjenek - enged meg egy reménykedő mosolyt. - Nem tudhatjuk, mikor jön még nagyobb mennyiségű víz, én inkább kibírnám a zsúfoltságot, minthogy a kényelmesebb utazás biztosítása közben elvesszek.
Az anyagi javak feleslegességéről hiába is papolna, elvégre az emberi lét főleg ebből áll: minél több fogható érték van, annál nagyobb személynek bizonyul. Nem is lenne képes így rávenni őket, pláne kívülállóként, hogy mennyire értelmetlen visszafordulni olyan tárgyakért, amik egyébként teljesen értéktelenek az élethez és kapcsolatokhoz mérten.
Ha ennyi nem bizonytalanítja el a falusiakat, akkor nem állítja meg őket visszamenetelükben, ugyanakkor nem is tart velük. Feleslegesnek érezné magát ott, hiszen nem egy gyenge fizikumúnak kéne cipelnie a faajtót, ráadásul úgy gondolja, nem szívesen látott a csónakok "elvesztése" miatt. Elindulásukkal pillantása elborul, mosolya eltűnik, és a közelében lévő fűzfa felé fordul, akinek segítségét kéri, hogy könnyebben felmászhasson rá, majd a közepén apróra összekuporodik, a különleges lomb mögül figyelve, mi is történik ezek után.

Miután sikerült mindenkit felverni és megakadályozni még a pánik kialakulását is, mindenki a csónakok felé igyekezett, mint elsődleges menekülési eszköz felé. Örömmel láttam, hogy a tünde kisasszony nem ült a babérjain, hanem nagyon is hasznosan töltötte az időt és megmentett egy csomó vízijárművet, amit egyébként már maga alá temetett volna az ár.
Azonban azt is kénytelen voltam átélni, hogy a hálátlan falusiak szavai, miként törlik le az elégedett mosolyt az arcáról, ahogy az enyémről is.
Szerencsére még voltak olyanok, akik józanul gondolkoztak és próbálják elvenni ezek élét és olyan javaslattal előállni, ami kicsit megnyugtatja a kedélyeket. Ám nem akarom szó nélkül megállni e megnyilvánulást és teljesen egyetértek Lashrael válaszával is.
- Emberek, a tünde kisasszonynak igaza van, inkább megköszönni kéne neki, hogy az életét kockáztatva kimentette a csónakokat, különben most mindenki valami kezdetleges tutajon lenne kénytelen kockáztatni. – emeltem a csoport felé megrovó tekintetem. – Minden csónakban annyian üljenek szerintem is, ahányan csak biztonságosan elférnek és egy gyerek se maradjon ki. A holmik kerülhetnek az ajtókból kreált tutajokra, ha azok el is vesznek, azt még mindig lehet pótolni. De most mindenki dologra a víz nem viccel. Addig én megpróbálok földből egy kis gátat építeni, ami lassítja az áradást errefelé. Itt maradsz velem Lashrael? Szemmel tarthatnád a környéket, nehogy valami váratlan történjen, téged segíthetnek a növények és az állatok is ebben.
Ha megteszi ezt velem, akkor neki gyürkőzök a földhöz kötődő varázslatomnak, hogy nagyobb darabokat megmozgatva kis gátat emeljek a csónakoktól nem messze, hogy a visszatérő lakosoknak legyen hol beszállnia biztonságosan.

Federic amilyen jól kezdett a kocsmárossal, olyan gyorsan veszti el vezető szerepét a papként terelgetett nyáj fölött. A lakosok fegyelmezetten őrzik a pánikot és ezt szó szerint. Inkább figyelmen kívül hagyják hőseink szavait és levegőnek nézik őket, mint hogy a jó szót megfogadnák. Beszéddel nem éreztetik ezt, ám immáron nem sokszor és akkor is csak röviden néznek arra, amerre a megboldogult főpap kedvence áll és egy láthatatlan fal emelkedik közéjük.
Immáron saját maguk szervezik saját maguk és vagyonuk mentését és nem zavarják a tünde lány fáról történő figyelését sem. Ám közel egy óra múlva újabb problémával szembesülhetnek. Az események ilyen fordulata következtében senki nem sietett felajánlani nekik helyet a ladikjában és már elkezdik belökni a víz felé őket, páran már elindultak, amikor is rádöbben a páros, hogy nekik is ki kellene jutniuk.
Vagy itt maradva direkt dőzsölhetnek most az élelem raktárakban és az üres házakban, később úgy is megtalálják a kiutat.

A szavak láthatóan teljesen feleslegesen hangoztak el. Semmi hatást nem érnek el a falusiaknál, hiába mondják ketten ugyanazt, egymást támogatva mondandójukkal. Mintha nem is félnének igazán, mintha nem is számítana, hány évük maradna még hátra... Nem kifejezetten ismer magára ebben a magatartásban, nála némileg másképp merül fel, de a lényegük ugyanaz: teljesen mindegy, milyen élet vár még rájuk, csak hadd legyen vége.
Sóhajt egyet, beletörődve, mennyire érdektelen a lakosok számára, de legalább nem bántják ennél jobban. Ez is valami, nem igaz? Frederic szavai ugyanakkor némileg meglepik őt, aminek jeleként fel is szalad a szemöldöke. Nem nagyon akart további támogatást nyújtani, de egy kérést természetesen nem utasít el, így egy halvány, hálás mosollyal fordul a férfi felé.
- Egy próbát azért megért - vonja meg a vállát keserűen. - Köszönöm - biccent még egyet, ugyanis sokat jelent neki még ez a kis támogatás is. Külső szemlélőként biztosan nem túl jelentős, de neki egy apró kincs, aminek emlékét megőrizheti rosszabb idők átvészelésére.
- És persze, nekem így elég könnyű a tájékozódás - felel a kérdésre is, felmászva a fűzfára, onnan figyelve a környéket, hallgatva a természet szólamát. Amikor azonban az első falusi visszatér, váratlanul és kétségbeesetten bevillan egy gondolat:
- Minden állatot kiengedtek? - érdeklődik érezhető frusztráltsággal, ugyanis nem szeretné, ha a bolondnak gondolt fogságuk miatt fulladnának bele a vízbe. Ha bizony nem engedték őket ki, akkor muszáj lesz az épületek közé sietnie, hogy még időben szabaddá tegye a jószágokat.
A csónakszerzés igazából nem különösebben zavarja őt, ehhez úgy áll hozzá, hogy majd a helyzettel megoldja. Fogalma sincs, mekkora lesz a víz, milyen erős, de ha lebontja az építményeket sodrásával, lesznek akkora törmelékek, amikre ráugorva elúszhat a helyszínről. Hogy a falusiakkal tartson... Gyakorlatilag eszébe sem jut, már csak a buzgóságukat és odaképzelt ellenségességüket tekintve is. Ritkán érez utálatot, de most itt egyre erősebben érzékelhető belülről, ahogyan sarjad és növekszik, kezdve a hálátlanság pillanatától. Nem szereti ezt magában, de be kell vallania, hogy a történtek miatt már nem olyan tiszta tünde lelkileg, mint ahogyan a többség vallhatná magát. Sajnos.
Egy darabig még várakozik, nem zavarva Fredericet munkálkodásában, ám mikor pillanatnyi szünetet vesz - vagy teljesen végez a feladatával -, megszólítja:
- Hogy fog... sz kijutni? - vesz egy közvetlenebb hangvételt egy kis gondolkodás után, bár ez némileg nehezére esik, elvégre jobban szereti eleinte a távolságtartást.

Soha még nem tapasztaltam azt, hogy ennyire figyelmen kívül hagyják a mondanivalómat és a tanácsaimat. Eltartott egy darabig, amíg ezt megemésztettem, de látható volt, hogy akármennyire is erőlködnék, mennek a saját fejük után. Persze megijeszthetném őket talán a mágiámmal, de azzal csak még nagyobb pánikot keltenék, lehet még nekiszaladnának a víznek.
Így aztán csak komoran megtettem azt, amit megtehettem, hogy valameddig feltartsam a vizet.
Úgy látszik Lashrael is ezt látta rajtuk, de azért megtette, amit kértem, miután a falusiak ahogy tudtak elmenekültek és ha volt olyan háziállat, amit nem vittek magukkal, azt a lány kiengedte.
A nagy igyekezetben aztán tényleg az volt az utolsó gondolatom, hogy vajon mi, miként jutunk ki, bár a kérdés úgy szólt, mintha csak nekem kéne ezen töprengenem.
- Meg tudom oldani. – válaszolom magabiztosan. – Szerencsére van megfelelő bájitalom és mágiám hozzá. De mi van veled? Téged is el tudlak varázsolni, hogy a víz alatt is tudj lélegezni, ha nincs más. – teszem hozzá.

//Az események folyása//


A falusiak azt gyorsan elmagyarázzák, noha megint csak fukarkodva a kedves gesztusokkal, hogy eszük ágában sincs kiengedni az igen értékes állatokat és szélnek ereszteni. Nem mondják ki, de tudják jól azt, hogy a legtöbben elpusztulnak, mire visszatérnek. De inkább annak előnyét ecsetelik, hogy ha néhány meg marad, legalább lesz mit enni. És amelyik húzza az ekét. A többit leírható veszteségnek tartják, de lehet el sem éri a víz őket, hanem megáll az áradás az első házaknál...
Azért ahhoz nincs hatalmuk, hogy elmenekülnek, de még valamilyen módon ellencsapást mérjenek az érdekeiket sértő két alakra. Ahogyan a házak védtelenül állnak, csupán néhány hátra hagyott eb nehezíti a két mentő és az esetleg felbukkanó haramiák dolgát, hamar végezhettek az állatok megmentésével. Még a kutyákat is, ha Lazy használja képességét, hamar meggyőzhetitek arról, hogy féljenek az érkező ártól, aminek baljós hírét érzik valahol mélyen az ösztöneikben ők is a természet rezdüléseiben.
Nem tűnik annyira veszélyesnek a folyó, hogy Federic felkínált mágiájával ne tudnának a fenéken sétálva-mászva átjutni a másik partra akár. De ez a leányon is múlik. Ha nem akarja, akkor kidőlt fatörzsén kell utaznia.

Nem túlságosan ért egyet az elhangzott érvekkel, amik nagyon bizonytalanul állnak helyt. Őt egyáltalán nem sikerült meggyőzni afelől, hogy hagynia kéne a jószágokat a helyükön, szóval amint van lehetősége és senki sem fog szólni miatta, a szándékával egyezően cselekszik: visszamegy az épületek közé, kiengedve a megmaradt állatokat. Néhányan vonakodnak elhagyni a helyet, de finom szavakkal és erős indokokkal alátámasztja a távozás helyességét, na meg ha annyira vissza akarnának jönni, úgyis megtalálják elmosott otthonukat. Az életük sokkal fontosabb, minthogy a végtelenségig hűek maradjanak azokhoz, akik végső soron elárulták őket, az üres házakat meg értelmetlen őrizni. Hogy ezt az élettelenséget bárki kihasználja, meg nem mondaná, de józan ember közelébe sem fog jönni ennek a területnek, nehogy meghaljon.
Halvány örömmel fogadja a férfi magabiztosságát, a felsorolt megoldásait, ő azonban annyira nem bízik ezeknek a bájitaloknak a hatásosságában. Mindemellett nem ismeri az emberek mágiáját sem, és nem akarja olyanba ártani magát, ami egyáltalán nem vonatkozik rá. Tény és való, érdeklik őt a különböző népek varázslatai, de valószínűleg irigységgel vegyes csodálkozás lenne a vége, ami csak mágiával kapcsolatos mohóságát idézné elő, előnye pedig nem sok lenne. Hasznos a tudás, ez tagadhatatlan, de ha az oldalát fúrja a gondolat, hogy ő nem csinálhat ilyeneket, nagyon nem éri meg. Persze ez idővel változhat, és bizonyára fog is, hiszen nem panaszkodhat a tündevarázslatokat illetően. Sokszínűen képes felhasználni őket, szinte mindenütt alkalmazhatóak bármilyen helyzetben, így tényleg nem kéne más képességek után vágyódnia.
- Azt hiszem, ezt nem próbálnám ki élesben - emeli fel védekezőn a kezét, finoman elutasítva a javaslatot. - Majd a magam módján megoldom én is - biccent egyet, biztosítva a másikat arról: rendben lesz. Vándor, nem kell őt félteni, van néhány trükk a tarsolyában, akarat és kitartás meg főleg szorult belé, ami izzítja a küzdeni akarást, más kérdés, milyen irányba tereli őt. Macskaként majd használja különösen erős egyensúlyérzékét, és még a billegő tárgyakon is megmarad, ahogyan a víz elsodorja őt valamerre az ismeretlen felé.
Inkább a természettel való utazást választja, minthogy számára bizonytalan és talán enyhén gyanús megoldásokba bonyolódjon. Különben is, valahogy jobbnak érzi, ha a fa mellett van végkiszenvedése idején, már csak tiszteletből is, ha esetleg van mit elmesélnie neki, szórja csak a szavakat. Rajta kívül más úgysem fogja megérteni, miről beszél, és legyen bármilyen fájó a mondandója - ha mond egyáltalán valamit -, meghallgatja.

Nem egyszerű először az állatok elengedése, amiben mindenképp egyetértek Lasrael-lel és segítek is, ahogy tudok, de aztán az erdei elf beveti a képességeit valószínűleg, mert a felénk acsarkodó kutyák hirtelen megnyugszanak és inkább maguk is a menekülés útját keresik.
Mikor már csak ketten maradunk jóformán, akkor felajánlom neki a mágiám hatalmát, hogy ha már így egymás mellé sodort minket a sors, akkor együtt is másszunk ki a bajból, főleg, hogy nekem megadatott, hogy épségben vészeljem át az áradást, még ha víz alá is kell miatta merülni.
Ám a lány nem akart élni vele és elhárította az ajánlatomat.
Nem látszott izgulni, így úgy gondoltam, hogy meg van a saját verziója arra, miként vészeli át a víz betörését. Persze az is lehet, hogy nem jön el idáig az ár.
- Rendben, de ne habozz, ha mégis úgy döntesz élsz az ajánlatommal. – villantottam rá egy mosolyt, aztán nekidőltem az egyik ház falának, hogy szemügyre vegyem a vizet, meddig jött már el.
- Én még várok egy kicsit, talán nem is ér el eddig a víz, akkor meg minek vizezzem össze magam. De ha te már mennél, az égiek óvjanak az utadon Lasrael.

A két főszereplőnk úgy tűnik csak addig ért egyet, amíg ki nem engedik mások tulajdonát. És nem utolsó sorban érző, élő lényeket. Megmentve őket a pusztulástól.
Ám ez után mindenki menőzni akar képességeivel és lássuk be, hogy ezek az ötletek és egyéni verziók igen hasznosak képességeik gyakorlására és kreativitásuk továbbfejlesztésére. Ráadásul mindkettejük ötlete saját adottságaikkal könnyedén kivitelezhető, egy macskának jó az egyensúlyérzéke, Federic pedig remek elemi varázslatot talált saját tárházában.
Ám a fiú halovány reménye, hogy talán nem éri el őket a katasztrófa bizony hiábavalónak bizonyult. Az ár jön és hamarosan elsodorja az összes épületet. A kis pap tüsszentése hallatszik az éjszakában, ahogy Lazy hallgatja az öreg tölgyet, mely szomorú beletörődéssel jegyzi meg, hogy a legtöbb ember alig marad pár évig. És utána meghal. Csak kisebb részük az, akik huzamosabb ideig megmarad és átadhatja a tapasztalatát  tájról. Előnyeiről és hátrányairól...

- Köszönöm a lehetőséget - viszonozza finoman és távolságtartón Frederic mosolyát, semmiképpen sem akarva udvariatlannak vagy tiszteletlennek mutatni magát. Továbbra is a saját verzióját tartja megbízhatónak, elvégre képességeit gyakorlatilag azóta használja, mióta az eszét tudja, az emberek varázslata... Nos, ahogyan az már korábban is átfutott az agyán, igencsak távol áll tőle (néhai párja meg egyébként is katona volt, nem mágus alkat), noha némi irigységet azért érez a másságuk, erősségük és hatásosságuk miatt.
- Rád pedig Természet Anya vigyázzon a víz alatt - búcsúzik némi lenyelhetetlen szórakozottsággal, és egy intés után már indul is, hogy keressen magának egy biztonságosnak tűnő helyet, vagy legalább egy olyan környéket, ahol talál egy utazóeszközként használható tárgyat, rosszabb esetben fát.
Az ár eljövetelével hamar kiderül, min kell utaznia - eleinte macskaként néhány kisebb eszközön egyensúlyoz, próbálva távol tartani magát a nyaldosó hullámoktól. Nem mondaná, hogy annyira tartana tőlük, de azért állati alakjának berögződéseinek nehéz ellenállni. Ez valamivel később aztán változik, ahogyan egy kényelmesebbnek tűnő, vaskos, a földből kiragadott fát vesz észre, melyre átugrik, a víziszony megszüntetése érdekében pedig visszaveszi tündealakját. Amilyen kényelmesen csak lehet, elhelyezkedik, néha egyébként is átázott csizmáját a folyóba engedve, szomorkásan játszva a felszínével, hallgatva a keserű mesét, amivel a tölgy jutalmazza társaságát. Innentől bizonyára nem lesz semmi gond, és ahol elkezd szűkülni a folyó medre, ott majd ügyeskedve a part felé evez a lábaival, majd kiugrik a szilárd talajra, búcsút intve a fának is, ha kibírja addig élve.

Megbiccentem a fejem a lány jókívánságaira, ezzel tudomásul is véve, hogy nem kér a segítségemből, de ezen nem csodálkozom, hiszen ő egy erdei elf, minden olyan képességgel megáldva, amivel valószínűleg könnyedén kimászik az itteni nehéz helyzetből. Egy csepp aggodalom sem látszik rajta.
Sajnos az ár láthatóan nem akar megállni és hamarosan a legszélső házak omlásának zaja is elér hozzám, ezért nem várok tovább, nem szeretném, ha valami keményebb tárgy fejbe vágna, vagy akadályozna.
Megiszom a bájitalt, közben abba az irányba tartok, ahol a legvalószínűbb, hogy hamar ismét szárazföldet találok. De még egy percre meg kell állnom, mert nagyon csavarja valami az orrom, nagyot tüsszentek. Ezt nem lenne jó a víz alatt is megtenni. Ha nem folytatódik tovább, akkor belegyalogolok a vízbe.

Lazy bundája macska alakban is nedves volt, hiszen nem olyan régen még a víz alól kötötte el a ladikok láncait és alaposan átázott közben. Ám ebben a másik formájában természetesnek tűnik, hogy nem szeretne ismét megmártózni az éjszakai folyóban.
Federic tervei is tökéletesnek tűnt egészen addig, amíg ki nem jött a vízből. Akkor tüsszentett először, jelezve maga számára, hogy a vízbe merülésével nem volt olyan szerencsés, mint kicsit korábban lombtünde társa. Ám szinte érződik a levegőben, hogy valaminek még történnie kell.
A partra hamar kiugró lány már hamar értesül valamiről. Egy őz személyes tragédiájáról számol be a természet, akinek a gyermeke nem rég született, lábra sem állt még, de a falut is magába foglaló új szigeten ragadt. Az anya állat nem akarja magára hagyni, még ha ez az életébe is kerül.
A kis papunk egyelőre csak a feszültséget érzi a levegőben. A sötétben motoszkálás hangjait hallja a sűrű bokrok közül Szerencsés módon mind a ketten ugyan azon a parton vannak.

Szerencsére sokáig nem kell utaznia a fán, a folyó hamarosan keskenyedni kezd, így szilárd talajt tudhat a lábai alatt, valamint mehet más irányba, felfedezni újabb tájakat. Mielőtt azonban egy lépést is megtehetne, a természet ismét megszólítja őt, a szavak hallatán pedig megtorpan. Tündeként eleve elég nagy tragédia az, amiről beszámolnak a növények, de úgy, hogy személyes élménye is fűződik egy gyerek elvesztéséhez... Csak még szív- és gyomorszorongatóbb az eset. Nincs is ereje ahhoz, hogy hátat fordítson, hiszen azzal önmagát és saját elveit árulná el.
Egy rövid ideig tagjai remegnek, ahogyan visszaemlékszik az ő esetére, aztán ökölbe szorítja a kezeit. Már valószínűleg senki sem lesz a szigeten, aki segítsen neki, és mivel vesztenivalója nincsen, nem is kell tűnődnie azon, melyik lehetőséget választja: megfutamodik vagy nekivág. Természetesen belemegy a küzdelembe, és még ha el is sodorja őt az ár, maga alá temetik a folyó hullámai, akkor is ki fogja hozni azt a néhány állatot. Képtelen lenne magukra hagyni őket - egy életen át bűntudatot érezne utána. Mintha csak ölésre szánta volna magát, olyan nehezen viselné el ezt a súlyt a vállain.
Nyomban futólépésbe vált, segítségül hívva a környezetét a tájékozódásban, hogy mihamarabb arra a pontra érkezzen, ahol a legközelebb lehet a csapdába esett jószágokhoz.

Lehet, hogy a mágiám megvédett a megfulladástól, de azt senki nem mondta, hogy a meghűléstől is, hiszen a víz alatt eléggé hideg volt és most csurom vizesen álldogálok a parton. Így hát ami jó ötletnek tűnt, az most még sem volt az, bár kétségtelenül hasznos, mert megvédte az életemet.
Nem voltam túl sokszor beteg és most is abban reménykedtem, hogy ez hamar átmegy rajtam, vagy csak megúszom egy kis tüsszögéssel, némi szipogással.
Nem sokáig foglalkoztam azonban egyelőre az egészségi állapotommal, mert szinte tapintható volt a feszültség. Természetesen azonnal kiélesedtek az érzékeim, próbáltam látni, hallani mi okozhatja ezt és biztos voltam benne, hogy a hullámok locsogásán túl, valami neszezés szűrődik a partmenti sűrűből. Lehet, hogy csak állat, de ha mégis valami segítségre szoruló vagy sebesült lény, akkor talán meg kéne néznem.
Kiöntve a csizmámból a vizet, kicsavarva a köpenyemet, el is indulok, hogy utána nézzek. Persze nem voltam óvatlan, hiszen vadállat is lehet, akit megvadított az ár.
- Van ott valaki? - kérdezem azért hangosan is.

/Az események folyása/


Lazy a folyóba újból belépése előtt lehetőséget kap, hogy elmélkedjen egy rövid pillanatot egy előtte elúszó dinnyehéjon. Ám a belső késztetés hajtja előre és hamarosan meg is lesz az eredménye. Az ár elsodorja, mielőtt a szigetre kiérne és elég kétségbeejtő a helyzete.
Federic felszólítására apró testű vadak szélednek szét a bokorból és egy vörös hajú nő kapálózására figyelhet fel a szeme sarkából.

Ahova a növények vezetik, ott megáll. Vesz egy mély levegőt, miközben tanulmányozza környezetét, keresve a lehetőségeket, ahol átkelhet, viszont nem sokat talál. A sodródó darabokon kell átugrálnia, ami nem lesz egyszerű feladat még macskaként sem, ahogyan küzd az irtózattal és egyensúlyának megtartásával. Furcsa egy szenvedésnek ígérkezik, de meg fogja érni, biztosan.
Átváltozik hát állattá, nem sokat gondolkodva azon, bárki is van-e a környéken, elvégre az ár, mint ahogyan már azt korábban elemezgette, senkit sem vonz, csak menekülésre késztet. Nem hinné így, hogy észrevenné valaki képességét, szóval neki is veselkedik feladatának. Az első biztosnak tűnő pontra átugrik, majd a következőre, aztán az azt követőre, igyekezve tartani a sodrás okozta sebesség kiegyensúlyozását a visszafele haladással. Nem könnyű, több ponton is megcsúszik, ám a következő ugrása végzetesnek bizonyul. Egy darab deszkára érkezik, amiről nem tudta, hogy három, lazán összefüggő darabból áll össze, így a súlya alatt az apró, vékony tartóelemek elszakadnak, eltörnek, ezért ő a vízbe csúszik, bárhogyan is kaparjon bele a fadarabba. Karmai nem tartják meg, ráadásul a folyó úgy szívja magába, mintha fojtó ölelést akarna neki adni, és ennélfogva hiábavaló minden próbálkozása. Még mielőtt teljesen belecsúszna a hullámok közé, visszaváltozik, hátha nagyobb a valószínűsége a túlélésre - így valamennyire képes a felszínen maradni, míg macskaként erre alkalmatlan, csak elsüllyedne egy idő után, belefulladva a folyamba.
A sodrás elég erősnek tűnik ahhoz, hogy fejét gyakran hullámok alatt találja, és az emiatt fellépő pániknak köszönhetően néha veszett kapálózásba kezd a felszínen maradás érdekében. Nagyokat kortyol a levegőből, amikor kibukkan a feje egy hosszabb ideig tartó, víz alatti kényszerkaland után. Nem lát gyakorlatilag semmit a zavaró cseppeken kívül, minden homályos körülötte, és csak reménykedik benne, hogy semminek nem fog nekiütközni, mikor az ár irányának háttal van. Nem kéne elájulnia, majd így belefulladni a folyóba...
Kiabálni csak akkor kiabál ösztöntől vezérelve, mikor fogytán van tüdejéből a levegő, és a pánik teste uralmának ezt a részét is magáénak tulajdonítja pár pillanat erejéig.

Úgy látszik igazam volt abban, hogy csak állatok bújtak meg egy reménybeli rejtekben és mikor hangosan szóltam, gyorsan eliszkoltak. Veszélyes vadállatot szerencsére nem láttam köztük, csak pár itt szorult apróvad és pár bátrabb háziállat volt köztük.
Azért a feszültség egy szusszanással kijön belőlem, ám nem sokáig tart ez a látszólagos nyugalom, mert a megáradt folyó felől a szemembe ötlik valami heves mozgás, ami nagyon kapálózás gyanús és a vörös haj is ismerős, bár tagadhatatlan, hogy erősen meglepődök, a gyors viszontlátásnak, főleg, hogy ilyen vészes helyzetben történik. Nagyon úgy néz ki, hogy nincs időm sokáig hezitálni, hogy mit tegyek, mert néha már egész hosszú időre elmerül a lány.
Számot vetve a lehetőségeimmel az ajkamba harapok, mert elég veszélyes mutatványra kényszerülök, de reménykedem benne, hogy kellően kézben tudom tartani a dolgokat.
- Furiosus! – mondom ki a varázsszót és Lashrael felé emelem a kezem, hogy irányítsam a tornádó tölcsérét, ami felemelheti és a partra teheti a lányt, ha kellően ügyes vagyok.
Minden erőmet bevetettem a megmentésére.

A történet nem várt fordulatot vesz. Igazából a Mesélő már azt sem várta, hogy beleesel a folyóba, de hogy a barátod jótékonyságból még egy másik elemi csapást is megidéz rád...
Hősnőnk egy jó ideig ismét küzdeni fog a levegővétellel, mert a légtölcsér külső oldala megtelik vízzel és ezen a kavargó részen szívja fel vele együtt őt is. Ha az volt a terv, hogy ezzel kirántja az áradó folyóból és megmenti a fulladástól, akkor sikerült, ám a magaslati levegőből végül -ahogy a sztárok esetében is szokott történni- kemény lett a földet érés. Lazynek három bordája és egy lába eltört.
Federicünk pedig végig nézte az egészet.

A nem kifejezetten várt tragédia bekövetkezik, csak éppen kicsit másképp. A hátának és tarkójának nem ütközik neki semmi, így elájulni sem ájul el, viszont valami számára megfoghatatlan erő felkapja vízzel együtt, ezáltal teljes mértékben gátolva a légzést. Csak még jobban kapálózásra bírja az eset, ahogyan az értetlenség okozta pánik lassacskán eluralkodik rajta, és nem sok híja van annak se, hogy levegőt próbáljon venni, gyorsítva megfulladásának bekövetkezését. Szája elé emeli hirtelen a kezeit, amint tudatosítja magában, nem most kéne megkísérelnie a hallét elérését, és ilyen módon igyekszik tüdejében tartani az éltető oxigént.
A furcsa emelkedés megszűnik, és mielőtt észrevehetné, hogy zuhan, már le is érkezett a földre, Természet Anya pedig nem kíméli ebben az esetben sem. A talaj keményen fogadja őt, durván és mintha még ellenséges is lenne. Hallja testének puffanása mellett a csontok törését is, és egy pillanatig semmit nem érez, aztán kegyetlen fájdalom söpör végig rajta, amit fojtott kiáltással, alsó ajkának harapásával igyekszik legyűrni, miközben ökölbe szorított kezeivel a kínok feledése érdekében erőteljesen a földet üti. Néha halk szitkozódásra kerül sor köhögéssel felváltva, de az artikulált szavakat nem sokáig tudja megtartani - hamar átfolyik kiáltásba, ami ismételten fojtottá válik néhány pillanat alatt. Nagyon nehéz látni ebben a jót, ahogyan elborítja elméjét a szenvedés, ami hirtelen minden irányból érkezik felé, és az agonizálás közben gyakorlatilag se hall, se lát. Néhány gyenge gondolatfoszlánnyal tudatosul benne, hogy a tüdejét nem szúrták át a bordák, viszont nagyon óvatosan kell mozognia, ha szerveit biztonságban akarja tudni. Azok a csontok nem viccelnek!
Képtelen tudomást venni a külvilágról még egy darabig, miközben próbálja csillapítani a fájdalmat, folyamatosan mondogatva magában: nem fáj, nem fáj, nem fáj... Persze ennek jelen körülmények közt semmi hatása, és hiába volt már élménye csonttörésben többször is, csak mert kis erdei elfként túl magasra mászott, akkor volt gyógyító a közelben, aki nem ő volt. Itt neki kell kitalálnia, mihez kezd, és jobb esetben nem fogják cafatokra tépni a környező ragadozók, amíg némileg enyhül az állapota. Jelenleg koncentrálni gyakorlatilag lehetetlen, így nem tudja bevetni képességeit.

Nem volt időm nagyon tervezgetni, finomkodni meg még inkább, hiszen az ár gyorsan ragadta tovább a lányt, ezért aztán kapkodtam. Szerencsére a széltölcsért azért a part felé tudtam irányítani és meg is tartottam, de ez a mágia nem erre lett kitalálva, így a letevés már kevésbé sikerült úgy, ahogy szerettem volna. Összerándultam, amikor meghallotta,m a csontok reccsenését és nagyon bíztam benne, hogy nem valami létfontosságú helyen zúzta össze magát.
Alaposan lesápadtam, ahogy közeledtem és láttam, ahogy szinte hang nélkül küzd és kínlódik.
- Uram segíts! Uram segíts! - mantráztam egyre hangosabban. - Nem akartam! Én csak segíteni akartam!
Azt hittem, hogy nem tud beszélni, úgy sérült meg. Mellé térdeltem és kétségbeesve tördeltem a kezem, hiszen a gyógyítás nem szerepelt a képességeim között.
- Orvos kell! Valahogy el kell vinnem egy orvoshoz!

Nem sokat tudok hozzáfűzni erről a helyről nézve a történéseket. Egy aligátort csábít a víz ezen részére a sok áradó folyóban fuldokló háziállat. Majdnem mindegyik tud úszni, ám a ragadozóhoz képest nem túl jól, könnyű prédák.
Ám ahonnan figyelem az eseményeket, onnan nem látszik, hogy két főhősünkkel mi történik. És csak gyanítom, hogy a hüllő felbukkanása jelen körülmények között Lazynek csak az elméje igen távoli, eldugott sarkában jelenik meg, mely dobozra gondolatban a "NEM FONTOS" felíratott írta már nagyon régen. Noha találkozott már a fajjal többször is korábban.

A belső fájdalmak legyűrésére ugyanazokat az eszközöket használja: a földet üti ökölbe szorított kezekkel, és néha sajnos, akármilyen természetbarát is legyen, muszáj egy-egy fűcsomóba kapaszkodnia. Kiált hol fojtottan, hol hangosabban, és próbálja gondolatait a megoldás kitalálása felé terelni, de a kínzó lüktetés megállíthatatlanul söpri el újra és újra az agyát.
A közeledő lépteket nem fogja fel, ahogyan csak fekszik szenvedve, és az ismerős hang is hosszú másodpercek eltelte után jut el hozzá. Lassan oldalra fordítja a fejét, hogy végignézzen az alakon, de a szétesettség miatt alig tudatosul benne a látványt, a tény, hogy Frederic van mellette, és akármilyen fájdalmas módon is, de ő menthette meg az életét.
Megemeli a kezét, próbálva legyinteni egyet, de ez egy erőtlen ütéssé válik a földön.
- Ssssss... Sssss... - emeli meg tagját ismét, miközben a föld felé fordítja kínjában a fejét, és a tőle telhető legfinomabban próbálja megérinteni Fredericet, nyilván ott, amelyik testrésze a legközelebb van hozzá (valószínűleg a térdénél). - Nyugalom... - nyöszörgi, és nem akarja azzal fokozni a férfi pánikját, hogy kijelenti: ő az orvos, még ha igaz is lenne. - Meg... Megoldjuk, jó? - pillant újra rá, magára erőltetve egy biztató mosolyt. Elég, hogy ő kínlódik, nem kell egy túlzottan kiborult alak mellé (mint amilyen ő maga is), aki képtelen cselekedni, mert ahogyan mondja, valóban kell találni egy gyógyítót, csak a közelben valószínűleg egy sem lesz.
- Nincs... Nincs gyógyító mágiád? - érdeklődik, noha valahol tudja, nem lesz a válasz.

Nem tudom igazából, hogy milyen sérülése van, azon kívül, hogy az egyik lába furcsa szögben van, de a kínlódását látva biztos van még más is, de remélem a gerince nem sérült meg, mert azt nem venném a lelkemre. Nem nagyon gondolkozom logikusan, mert iszonyúan sajnálom, amit tettem, hiszen miattam sérült meg és ezt nem érdemelte meg.
Ha nem lennék ennyire bajban még el is mosolyodnék azon, hogy még ő nyugtatgat engem, pedig látom a verejtéket kiülni a homlokán és a fájdalom remegését a hangjában.
- Gondolod? – szakadt bennem az aggodalom, hogy aztán ezt egy bizonytalan nyikkanással kérdezzem meg, miközben megragadtam a kezét, hogy megszorítsam hálám jeléül, hogy nem akarja a fejemet venni. – A…a….lábadon kívül …….máshol is megsérültél?
Őszintén szólva nem mertem még megmozdítani sem, de itt sem kellene maradnunk.
- Sajnos…….minden elemet uralok, de …..gyógyítani nem tudok….. – keseregtem. – De……valamennyit ellestem a felcserektől……azt hiszem a lábad…..valahogy rögzíteni kéne. – nézek körül alkalmas ágdarabokat keresve. – Aztán kitaláljuk, hogy oldjuk meg a szállításodat.
Amire fogalmam sincs egyelőre.

A Mesélő lassan felzárkózik ismét az események folyásához, de még azért úgy érzi egy kicsit, hogy le van maradva. Hagy titeket legalább még egy kört megbeszélni a teendőket, és csak halkan tudatja, hogy a nem rég érkezett aligátor Bambi és anyukája környékén portyázik. Igaz a szülő a szárazon van, ő pedig a víz alatt.

Csak egy alig érzékelhető biccentéssel válaszol a kérdésre, többhöz egyszerűen nincs ereje. Éget és fáj mindene, nem tudná eldönteni, mégis melyikre figyeljen, és lassan azon se csodálkozna, ha beképzelné magának a fájdalom egy kisebb részét. Amikor a férfi érdeklődik további sérülések után, fanyalogva engedi ki a levegőt, majd vesz nehézkesen újat, küzdve azzal, ne rendezzen síróversenyt. Igazat megvallva nem is sok választja el a zokogástól, de muszáj visszatartania, hiszen ez csak nehezítené a továbbiakban mind a kommunikálást, mind a légvételt, és úgy egyébként mindent.
- A bordáim... - enged meg egy kínos, reszketeg mosolyt, ám ez gyorsan letörlődik, mikor újabb hullám söpör végig a testén, és ettől akaratlanul is rászorít Frederic kezére, ami mellett még a földet is kaparja. Fogait összeszorítja, így igyekszik hangtalanul kínlódni, de a nyöszörgést képtelen lenyelni.
A férfi javaslatát csak fél füllel hallja, és csupán néhány erős légvétel után válaszol neki - korábban nem tud. A fájdalom néhány másodpercre enyhül, és ezt kihasználja a beszédre, ha már társasága akadt ezen a mélyponton.
- Ez határozottan... jó ötlet... - szuszogja. - Fájdalomcsillapító növény kéne még... - hadarja gyorsan, és megint fojtottan kiált fel, újra rászorítva a kézre és a fűcsomóra egyaránt. - Fűzfakéreg... vagy fekete nadálytő... Hátha hat... Ha enyhül a fájdalom, talán... meg tudom gyógyítani magam - szedi össze a régen tanultakat, reménykedve abban, annyira nem kopott el a tudása, na meg valamelyik hatással is lesz. Bár kérdés, hogyan készítik el fogyasztható formában, ugyanis felszerelése nincsen, és inkább azon kéne gondolkodnia, mi az, amit nyersen elrágva vehet be, használhat, ám mielőtt nagyon elgondolkodhatna rajta, bevillan, miért van ebben a helyzetben.
- Az őzek... - suttogja, teljesen megfagyva, és egy pillanatig bárki azt hihetné, hogy egy csoda folytán elpárolgott az összes fájdalma, viszont hamarosan visszatér, és hangosan nyöszörögve, kis híján sírva dörzsöli fejét a földbe. A tudat, hogy meg kell mentenie őket, mozgásra bírja még a reménytelenség és tehetetlenség egyértelműsége ellenére is. Kezét lassan elemeli, tenyerét szilárdan a vállai mellé helyezi, hogy felnyomja magát, kínlódva és végig fojtottan kiabálva. Alsó ajkát véresre harapva emelkedik négykézlábra, ügyelve arra, törött lábát ne nagyon mozdítsa, és arra is figyel, nehogy hirtelen erejét vesztve essen vissza, súlyosbítva helyzetén.