Frederic


Bár a lábtörés sem töltheti el jókedvvel, azért biztos vagyok benne, hogy más is okozza a kínt, amit láthatóan nagy erővel és önuralommal próbál kezelni. Főleg becsülöm azért mert egy szóval sem hibáztat és nem növeli már így is hatalmas önvádamat, amit érzek.
- Óóóó……akkor ne nagyon mozogj. – keseredek még el még jobban, mert azt a legnehezebb rögzíteni, de talán egy szoros kötés megakadályozza, hogy a törött csontok nagyobb kárt okozzanak.
Egy kínos mosollyal válaszolok a helyeslésére, hogy a sínbe tétel jó ötlet, bár kétlem, hogy akkor is annak fogja gondolni, amikor meg kell mozdítani majd a lábát.
- Igen, kellene találni hatásos növényeket, de nem tudom, hogy itt vannak-e. – nézek körbe. – De legalább tudom miről beszélsz és meg is ismerem őket, ha elém kerülnek. Ki bírod még egy kicsit?
Közben azon morfondírozok, hogy a kereső varázst vajon ilyesmire is lehet-e alkalmazni vagy csak személyekre működik. Szerintem még senki nem próbálta ki, de nem veszíthetek vele semmit.
Már tápászkodok fel, hogy megtegyem a megfelelő lépéseket mielőbb, hiszen alig bírom nézni, ahogy szenved, amikor valami őzeket emlegetve, kifut az arcából a vér és ………MÁSZNI KEZD?
- Mit művelsz! – tör ki belőlem. – Maradj nyugton, ha elmozdulnak a csontok meg is halhatsz! Vagy minimum sánta maradsz. – igyekszem visszatartani. – Mi a baj? Mert hogy az van, az biztos, ha egyáltalán meg tudtál mozdulni. – fürkészem a környezetünket.
Tudom, hogy erdei elfként különleges képességei vannak, így olyanról is tudhat, amiről én nem.

Lassan eljutunk oda, hogy valamit kezdeni kellene az őzekkel.
Meg helyre hozni Lazy testét.

Szóval bőségesen válogathatnak most hőseink, hogy ki mit akar csinálni, de az egyiküknek a házi orvos azt tanácsolja, hogy SEMMIT.
És miután így összefoglaltam, jöhet az újabb kör.

Igazi kincs és isteni áldás lenne, ha találnának használható növényeket, viszont amilyen balszerencse szokott a nyomában járni, nem igazán reménykedik. Csak szeretné, ha enyhülne a fájdalom, és valószínűleg az idő múlásával hamarabb fog bekövetkezni, mintha rábukkannának néhány fontos hajtásra vagy gyökérre. Vonásai keserűbbé is válnak ettől a reménytelen gondolattól, bár ennél fanyarabb arckifejezést már aligha vehet fel a szenvedések közepette.
- Persze, kibírom - nyöszörgi fájdalmas mosollyal. - Ennél rosszabbat... - Félbe kell szakítani a a mondatot, amíg újra legyűri a belül tépázó kínokat, arca pedig eltorzul ettől. - Rosszabbat is kibírtam már - erőlteti magára a tőle telhető legbarátságosabb vonásokat, aztán behunyja a szemeit, hogy teljes mértékben képes legyen mindösszesen monoton mondogatással csillapítani a szenvedésen. Általában szokott segíteni, jelen körülmények közt azonban egyelőre hatástalannak tűnik - és bizonyára az is marad, főleg az után, ahogyan villámcsapásként éri az őzeket fenyegető veszély tudata. Nyomban felemelkedik, és ha lenne elég ereje és felesleges keze, amit nem testének tartására szán, lesöpörné magáról a visszatartó ujjakat, így viszont kénytelen beletörődni abba, hogy nem mehet innen sehova. Tehetetlen, gyenge haraggal üt a földre, fejét teljesen leengedi, ahogyan küzd a fájdalom okozta könnyekkel és a felelősségtudattal, a segíteni akarás vágyával, de ez vehető a meg- és feladás jeleként is.
- Őzek maradtak a szigeten! - fakad ki hirtelen, és egész testében remegni kezd. - Egy... Egy újszülött és... és az anyja, nem hagyhatom ott őket! - néz kétségbeesetten, vizes tekintettel Fredericre. - Vissza... Vissza kell mennem! - pillant kezeire, miközben ujjait a földbe vájja kínjában. Tudja, hogy őrültség, de nem tudna együtt élni a tudattal, hogy nem tett meg mindent annak a két jószágnak a megmentése érdekében. Lehetne mondani, hogy ez számtalanszor megtörténik az életben, de most egy újszülöttről van szó! Egy aprócska gidáról!
Ha nem tartják már vissza, akkor már csak a hajthatatlan vágy okozta felelőtlenségből is megpróbál ép lábára nehezedve felemelkedni, persze csak óvatosan. Nem szeretné elveszíteni az egyensúlyát, hogy még rosszabb állapotba kerüljön, viszont négykézláb sem mehet egy mentőakcióra.

Nem akarom, hogy még több fájdalmat szenvedjen el a lány, pedig most pont ezt teszi és tudom, hogy valószínűleg részem van a szenvedésének fokozásában azzal, hogy én nem értem azt, ami őt mozgásra bírja még ilyen állapotban is. Műs megmozdulni nem tudna, ő meg még az életét is kockára teszi. Csak a még nagyobb kárt akarom elkerülni, amit okozhatna magának, amikor visszatartom amennyire csak tudom finoman és inkább szép szóval szeretném meggyőzni.
Tanult pap révén jobban tisztában vagyok a fajok különböző képességeivel, mint más ember, ezért mikor kinyögi, hogy mi nyugtalanítja ennyire, jobban megértem a késztetését. Az erdei elfek szimbózisban élnek a természettel, ezért egy állat, mely veszélyben van és a segítségüket kéri, nem hagyható figyelmen kívül.
- Ez szörnyű, de te hogy akarnál ilyen állapotban segíteni rajtuk? Próbálj meg logikusan gondolkozni, csak magad is elveszejtenéd. – próbáltam rávilágítani a helyzetre, miközben a környéket fürkésztem. – Merre vannak? Talán tudok nekik ….hmmm….építeni egy föld híd féleséget, de ígérd meg, hogy nem mozdulsz el innen addig.
Ha sikerül betájolnom a helyet Lashrael segítségével és megtalálom a két rémült állatot, akkor a föld mágiáját hívom segítségül és megpróbálom kimenteni őket, valószínűleg csak ezzel érem el, hogy a lány nyugton maradjon és a lelkiismeretem is megkönnyebbül kicsit.

Az aligátor egyelőre csak dögöket eszik, amiből van így is szép számmal. Ám Lazy nemes lelkét és szenvedését megérezve felajánlja segítségét. Ami most már nem is kell.
Ha a lány elmondja Federicnek az irányt, akkor elemi mágusunk tud építeni egy földhidat, amin át kijönnek ketten az elf mentorlásával, hogy ez az "égbe nyúló út" biztonságos. És lassan el is köszönünk hőseinktől, hagyva őket, hogy ismerkedjenek a Mesélő zavarása nélkül.
A vörös valószínűleg a fájdalom miatt nem emlékszik azonnal, hogy legjobb tudásom szerint az egyik fájdalomcsillapító gyógyír növénye volt az, ami figyelmeztette őt, hogy az áradás évente kétszer megszokott dolog. Ám ha a KalandMester rosszul emlékszik, akkor is talál belőle.
A kis pap kereső varázslata viszont nem hozott eredményt, ha csak nem tudja valamelyik növény születésekor kapott nevét...

Mikor Frederic rávilágít az egyértelműre, csak elrántja a fejét, teljesen más irányba nézve így. Alsó, már szétrágott ajkát harapdálja kínjában, és egy pillanatig nagy késztetést érez arra ingerültségében, hogy orrára kösse, őt egyáltalán nem zavarná ez a végeredmény. Átélt már ezt-azt, amik megtörték, és semmi kedve ennél is nagyobb bűntudattal a vállain élni, persze ezek végül csak gondolatok maradnak. Nincsenek olyan viszonyban, hogy feltárja neki ezeket az apróságokat, és ha tőle függ, nem is lesznek. Nem akar semmilyen kapcsolatot, sem barátit, sem ismerősit - semmit, és ehhez tartani is fogja magát.
Mikor a férfi felajánlja segítségét és hatásosnak tűnő ötletét, kétségbeesett és némileg talán haragos vonásai megváltoznak, noha a másik erről aligha vehet tudomást, elvégre nem abba az irányba fordítja a fejét. Megkéri hát a növényeket, árulják el neki az irányt, merre vannak a csapdába esett lények, amit aztán továbbít a papnak némi daccal és beletörődéssel. Hogy társasága megnyugodhasson, óvatosan visszafekszik a földre, egyelőre még elnyomva pár másodperc erejéig a kínok okozta szenvedő arcot és gyötrődés szülte kiáltásokat, önmagával is próbálva elhitetni: sokkal jobban van. Nyilvánvalóan belül ég és lüktet mindene, és egyre inkább úgy érzi, mintha kitépnék a helyükről a bordáit - a lábáról nem is beszélve.
Nehezen ugyan, de az őzeknek eljuttatja az információt, miszerint biztonságos a megjelent út, és legalább ez megkönnyebbülést hoz neki. Lényegesen nyugodtabban fekszik a helyén, bár a szenvedés folyamatos kifejeződésétől ezt nehéz lenne bármilyen kívülállónak megállapítani. Fohászkodik, hogy legyen valami használható növény a környéken, ami csillapítja fájdalmait, mert a törött csontok okozta kínok egyre inkább azt hitetik el vele: nem éri meg a holnapot.

A lány végül hallgat rám, vagy a fájdalom gyűri le egyszerűen, nem tudom eldönteni, mert annyira igyekszik tartani magát, de a fel-felhangzó halk nyögések, a gyakran eltorzuló vonások azért elég sokatmondóan árulkodnak.
Szerencsére az állatok elég nyugodtan tűrik a varázslatot és ki is használják az alkalmat, hogy az alkalmi földhídon eltűnjenek.
Aztán azonnal a gyógynövények keresésére indulok, sajnos a mágiám segítsége nélkül, mert a kereső varázs nem működik úgy látszik.
Muszáj gyorsan találnom valamit és bízom benne, hogy sikerült is.
Ha találok és lehántom a fa kérgét, talán azt elrágcsálva, valamennyit enyhíthet Lasrael fájdalmain.
Addig kitörök két fiatal facsemetét és a köpenyemmel összekötve őket, egy kezdetleges szállítóeszközt eszkábálok, amin elhúzhatom a lányt, hogy a következő településen gyógyítóra leljünk.
- Tarts ki, biztos találunk valakit, aki jobban ért a gyógyításhoz, mint én. - erősítgetem.

Egy örökkévalóságnak tűnik a fájdalmak miatt, mire a férfi visszatér. Úgy érzi magát, mintha alig élne - a folyamatos lüktetés és égetés teljesen kimeríti őt, ahogyan igyekszik a lehető legtöbb kifejezését elnyomni, hogy ne vonzza ide az esetleges ragadozókat, akik ezeket a kihasználandó alkalmakat keresik. Próbál továbbra is nagyon csendesen szenvedni, de mindig kap emlékeztetőt ennek lehetetlenségéről, így akármennyire is igyekszik, újra és újra elbukik.
Szerencsére legalább fűzfakéreg van a környéken, és nagyon reméli, valamennyit használni fog. Talán képes lesz magán is segíteni, ha elkezd hatni a növényrész, amit, ha erőtlenül is, de elkezd rágni jobb megoldás híján. Furcsa és íztelen így, valahogy van benne mégis valami fanyarság és kellemetlenség, de lehet, ezt már csak a tudata adja hozzá kelletlen kiegészítésül. Tekintve, hogy mást aligha tehet, csak hagyja, ahogyan Frederic összerakja a hordozására alkalmas eszközt, és bár nagyon nem tetszik, hogy ennyire a másikra kell támaszkodnia, kénytelen beletörődni. Ez jelenleg az egyetlen esélye a túlélésre, ha már nem ilyen körülmények közt akar meghalni, ráadásul nem ilyen lassan.
Erősen behunyja a szemeit, fejét némileg oldalra fordítja, igyekezve a pihenés lehetőségét megteremteni magának, miközben vonszolni kezdik valamerre.
- Egy lakott faluban biztos lesz - mondja egy szuszra, hadarva, hogy a kín ne torzítsa el az érthetetlenségig a szavakat. - Sajnálom, hogy... ennyi gondot okozok - teszi még hozzá, megszorítva a kezében lévő kéregdarabokat, és szabad kezével ügyetlenül a szájába tesz még egyet.

A szállítóeszközt sikerül nagy nehezen összeállítanom, remélve, hogy kitart legalább az első faluig.
A nehezebb része a dolognak az, hogy Lasrael-t feltegyem rá úgy, hogy nem öljem meg vele.
Én is a lánnyal szenvedek, de végül a csak fenn fekszik.
Bízom benne, hogy a fakéreg valamennyire használ, mert tudom és hallom is, hogy nem lesz ez egy sétagalopp.
- Én tehetek erről az egészről. - rázom meg a fejem, de már fogom is be magam és húzni kezdem a két faoszlopot. Nem könnyű, hiszen annak végei a lány súlya miatta a földbe nyomódnak, de meg fogom csinálni.
- Jól haladunk! - mondom összeszorított szájjal.

Amennyire lehet, segít Fredericnek, megpróbál rámászni az összeeszkábált hordozóeszközre, és akármennyire igyekszik legyűrni a fájdalmat, néha elég keményen maga alá temeti. Visszagondolva sosem volt ennyire rossz állapotban. Az esetek többségében nagyon figyeltek arra, mégis mit csinál, na meg a természet mindig védte és óvta őt. Persze történt olyan már, mikor egy karját vagy egy lábát sikeresen eltörte, de a gyógyítóknak köszönhetően az ebből való felépülés sem tartott huzamosabb ideig. Minden bizonnyal ezt az esetet gyerekkori énje megirigyelné.
- Dehogy a tiéd! - emeli meg a fejét az enyhe felháborodás lendületével, ahogy megkísérel Fredericre nézni, persze nem sokat vizsgálhat belőle. Óvatosan vissza is teszi a fejét, halkan szitkozódva közben, ahogyan megérzi ennek a felelőtlen cselekedetnek a következményeit, és inkább a korábban eldöntött pihenéssel foglalkozik. - Én is tehettem volna valamit - teszi hozzá azért, gyorsan formálva a szavakat, és mikor elhangzik a pap biztató mondata, csak fanyarul elmosolyodik. Tudja, hogy nem haladnak annyira jól, és ahol lehetőség adódik, valamint képes annyira koncentrálni, megkéri a növényeket, segítsék a haladásukat valamicskét.
- Inkább... - kezdené, vonásai viszont hirtelen torzulnak el, és néhány keserves nyöszörgéssel teli másodperc után képes folytatni csak. - ... mesélj valamit... - fejezi be némi fáradtsággal vegyes szenvedéssel.

~ Bátor egy lány! ~ jelenik megy egy halvány mosoly kezdemény a szám sarkában, ahogy a hátam mögött a gyenge, fájdalommal teli, de mégis csak biztató hangot hallgatom.
- Nem gondoltam át a varázslat erejét, ami az én hibán, akár hogyan is nézzük, ráadásul rosszabbul is végződhetett volna, bár neked így is nagyon rossz lett. - mondom mégis, mert a felelősséget nem dobhatom le magamról még sem.
~ Meséljek? ~ hökkenek meg, és törni kezdem a fejem, mit is mondhatnék.
- Tudod, amikor bekerültem az iskolába, azt hittem, hogy valami óriási tévedés volt, hiszen minden varázslatom balul sült el. Aztán a főpap a szárnyai alá vett és lassan ráéreztem az ízére és......szerettem, még ha a papi életet nem mindenben nekem találták ki. Egészen az orkokkal való legutóbbi csatáig úgy gondoltam, hogy mégis csak jó vagyok a mágiában, aztán a nyelvem megsérült és onnantól kezd megint bonyolultnak lenni az életem. Sokszor csak egy hajszál választott el a haláltól, mert nem voltam képes kimondani jól a varázsigét. Bár most sikerült, a dolog még sem lett túl jó és megsérültél. Talán más foglalkozás után kéne néznem. - mondtam nagyot sóhajtva.

Mélyet sóhajt, már amennyire a törött bordák ezt engedik neki a helyzethez mérten fájdalommentesen. Érdekes ennyire ügyelni a légvételre is, mert az is igencsak rossz következményeket eredményezhet, ha nem figyel erre is.
- Ha lett volna annyi eszem, megkérhettem volna a folyót, hogy... nos, ennél is jobban áradjon ki... - mondja oldalra nézve, továbbra is hadarva a szavakat. Más kérdés, hogy fuldoklás közben nem feltétlen azon gondolkodik mindenki, melyik varázslatát tudná bemutatni következőnek - valahogy a megkapaszkodás egy, a vízen lebegő tárgyon sokkal valószerűbbnek tűnt, minthogy egy kiáradt folyamot még jobban kiárasszon. Fene se tudja, bejött volna-e egyébként is a képesség, szóval inkább csak hálás azért, hogy még mindig itt lehet, járjon ez bármennyi szenvedéssel. Ha másnak nem is, de veheti Természet Anya büntetésének, hogy mániákusan keresi a vesztét.
Becsukott szemekkel hallgatja Frederic életének rövid összefoglalóját, és mivel nem éppen ilyen őszinteségre és fordulópontokra volt kíváncsi, nem kicsit lepi meg. Ezt egyelőre csak magasra húzott szemöldökei jelzik, egyébiránt értékeli ezt a megnyílást, csak nem érzi, hogy képes lenne viszonozni. Épp elég, hogy önmagában sajnálkozik és siránkozik, valamint rágódik a múlton, a saját keserédes hozzáállását meg nem akarja másokkal megosztani, terhet jelentve ezzel. Ez már egy olyan mélyen gyökerező dolog, amin egy ilyen beszélgetés nem fog segíteni semmit sem. Nem beszélve arról, hogy nem is éppen arra tanították, hogy ossza meg más fajokkal a titkaikat... Bonyolult ez az egész tartózkodás és visszahúzódás.
- Én értékelem a szándékot - felel némi szünet elteltével, és kínjában újabb kis adag fűzfakérget vesz a fogai közé, a fájdalomtól durván harapva szét. - Ha más foglalkozás után néznél, mi lenne az? - érdeklődik két nyöszörgés közt. - Nem ismerem a rendszereteket, társadalmatokat, de ha egy tippem lehet, nincs más, aminek mágia lenne az alapja. Ha annyira... - kénytelen félbeszakítani a mondatot, ahogyan egy újabb hulláma a kínoknak végigsöpör rajta, és nem sok híja van, hogy ép lábával keményen a földbe rúgjon. Egyelőre legyűri úgy, hogy csípő tájékán rászorít a ruhára, alatta a bőrre, a fojtott kiáltást azonban nem tudja elnyomni. Ahogyan vége ennek a néhány másodperces szenvedésnek, egy darabig még szaporábban veszi a levegőt, de utána folytatja, mintha mi sem történt volna. Még mindig nem akarja nagy dolognak beállítani az esetet, még ha ez igencsak fontos és életveszélyes is.
- Ha annyira szereted a mágiát, nem hinném, hogy mással kéne foglalkoznod még a nehézségek ellenére sem. Nem élveznéd. Én... - törli meg homlokát és halántékát alkarjával, miközben elgondolkodik, hozzon-e saját életéből bármilyen példát. - Belőlem kiváló íjászt akartak faragni, de a színtiszta mágia jobban érdekelt, és annak ellenére, mennyire nem hitték, hogy tehetséges vagyok benne, túltettem a közösségen belül mindenkin. És ezt most ne vedd nagyképűségnek - enged meg egy halvány mosolyt. - Az íjászatba viszont belehaltam volna, lelkileg véve. Egyszerűen... Nem taszított, de nem szerettem túlságosan. Egyszerű gyógyító vagy állatidomár se akartam lenni, de még csak kötögető vagy hímző sem...

Nem gondoltam bele, hogy a történet, amit elmeséltem, az úgy tűnik, mintha valakit a legbelsőbb titkaimba avatnám be, csak épp ez jutott eszembe és különben is mit kezdene vele.
Valószínűleg épp elég Lasrael-nek megküzdenie a fájdalommal, szerintem a felét sem fogja fel, amit mondok neki, legfeljebb a hangom mormolása nyugtathatja meg.
- Köszönöm. – kunkorodott kissé fel a szám széle, ahogy biztosított arról, hogy ő megért. – Nem tudom, talán valamiféle vándor segítő lehetnék, aki ott nyújt segítséget, ahol mágiára van szükség. – vontam meg a vállam, igaz ezt ő nem láthatta.
Kis csen telepszik ránk és hallom újra szaporává váló lélegzetét.
- Nagyon rossz? Nem segít a kéreg? – kérdezem aggodalmasan és a látóhatárt fürkészem, ahol mintha fényeket látnék. – Úgy vélem hamarosan elérjük a falut. – szaporázom meg lépteimet és megkettőzöm az erőfeszítésemet, hogy bírjam még.
Értékelem, hogy megpróbál vigasztalni és magáról is mond pár dolgot ezért. Nem tűnt olyan locsi-fecsinek, aki bárkire rábízna ilyeneket.
- És végül mi lett belőled, azon kívül amit már tudok rólad, hogy nagylelkű és segítőkész vagy, aki nem megy el mások baja mellett? – folytattam a beszélgetést, hátha elvonja a figyelmét.

Halványan mosolyog, ahogyan belül beismeri: jó azért beszélgetni, ha nem is túlságosan nyíltan, de őszintén, a tudattal, hogy nem fogják faggatni őt, ha nem akar róla beszélni. Mindig is ez volt az egyik rémálma - kierőszakolni belőle a választ.
- Ez elég jól hangzik. Nekem tetszik - mondja halkan, a fájdalmak ellenére szinte már békésen. - Ha nem tetszenek a papi kötelezettségek, akkor mindenképp érdemes kipróbálni, bár nem tudom, mennyi előnye lesz. Vélhetően az információforrásoktól el leszel vágva a folyamatos mászkálás miatt... - tűnődik, újra megszaporázva a szavakat, mielőtt rákényszerülne félbehagyni a mondandóját.
Az újabb kínlódás az ő időérzéke szerint igencsak hosszasan elhúzódik, ám amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen múlik is el, és már hallja is az aggodalmas kérdéseket.
- Hát... Ha jobb is, akkor csak egy leheletnyivel - piheg egy fanyar mosoly kíséretében. - Később talán erősebb lesz a hatása - néz a kezében lévő darabokra. Nem akar a kelleténél többet elrágni belőle, nehogy kellemetlen mellékhatásai legyenek, amik még súlyosabb helyzetbe taszítják.
A falu emlegetésénél némileg megkönnyebbül, és elmormol egy fohászt Természet Anyának, hogy adjon egy gyógyítót arra a településre, és ne hagyja őt még elveszni. Épp elég a számára ez a kegyetlen kínlódás, és ha egy kérése lehet, tisztes halált akar halni mondjuk egy csatatéren.
Mikor Frederic a témát félig-meddig kérdésben visszadobja neki, tekintetét oldalra vezeti, noha ezt nem láthatja. Kezeit finom ökölbe szorítja, ahogyan a rosszabbnál rosszabb kifejezések eszébe jutnak, és hosszú másodpercekig nem szólal meg, csak emészti magát azokon, miket kapott idáig. Félvér, korcs, mocsok, bűnös... Itt is megbélyegezték ügyetlennek és használhatatlannak, és ez korábban sem volt másként. Sajnos.
- Egy egyszerű vándor vagyok. A magányosabb fajtából, mármint... Abból a fajtából, aki kevés időt tölt falvakban, társaságokban - javítja ki magát gyorsan, mielőtt egy lelki pátyolgatás részesévé válna. Nem szeretne ilyen mélységekig eljutni, és nem is akarja a másik tudtára adni, hogy az elviselhetőnél jóval kevesebb időt szán ismerkedésre. - A dicsérésemet viszont ne vidd túlzásba, még a végén túl nagyra hízik a májam tőle - teszi hozzá némi jókedvvel, noha nem hiszi el, hogy ez a néhány szép szó igaz lenne. Túl sok rosszat kapott már ahhoz, hogy képes legyen rá.

- Ha a mágiámmal segíthetek az embereknek, az nekem már elég és a hírek meg mindig megtalálják az embert, ha akarja, ha nem. - vigyorodtam el a szavaira, de aztán egy kisebb emelkedő miatt neki kellett feszülnöm a hámnak, így kis ideig csak a szaggatott légzésem hallatszott.
Nem tetszett, hogy nem nagyon javult az állapota, legalábbis a fájdalom nem hagyta el, a kéregnek már hatnia kellett volna, de legalább már volt remény, hogy hamarosan elérjük a falut és a segítséget.
- Frusztrál, hogy itt a segítségről beszélek, de neked még sem tudok. - lihegtem. - Te legalább jobban tudod használni a saját varázslataidat, és ezt nem azért mondom, hogy növeljem a májadat.
KÖzel voltak a szélső házak, már láttam a parázsló fényeket, ez megnövelte az erőmet és gyorsabban húztam.
- Hahó! Segítség kéne! - kiáltottam, ha már elég közel voltam.

- Tény, ha nem remete életet él valaki, akkor ez valóban így van... - pillant oldalra, közben a saját helyzetére gondolva. Ő gyakorlatilag mindenféle információt ignorált nagyon hosszú ideig, amíg a számára legkedvesebb személyt kereste, kinek létezéséről még csak meg sem bizonyosodhatott teljesen. Kutatott ott, ahol csak lehetett, kérdezett és furakodott, és sokszor mintha még önmagából is kifordult volna, főleg az elején. Borzasztóan magányos időszaka volt az életének, ami lassan megszokottá vált, kibírhatóvá, de továbbra is kiborítóvá. Milyen nevetségesen félresiklott egy élete lett... Nem mintha számítana ez bárki számára is.
- Nem? - vonja fel a szemöldökét. - Pedig én úgy tapasztalom, igencsak sokat segítesz - nézne Fredericre, mozdulatot azonban nem mer megtenni, nehogy eluralkodjon testén a fájdalom. - Ha te nem vagy ott, lehet, belefulladok a folyóba. A mostani a kisebbik rossz, ami történhet velem. Egyébként meg erdei vagyok... Melyikünk nem tud kellően jól varázsolni? - kérdezi némi iróniával, emlékeztetve társát - ha esetleg tudna róla -, hogy ők beleszületnek a mágiába, a természetbe, összhangban élnek vele és nélkülözni nem tudják. Szerencsére az utóbbi valóságosságáról még nem kellett megbizonyosodnia, elvégre mindig körülölelte őt Természet Anya áldása, ha már szeretetnek nehezen tudná nevezni a múltban történtek után.
Mikor a férfi már segítségért kiált, először csak megkönnyebbülten mosolyodik el, elvégre remélhetőleg ez azt jelenti, hamarosan vége a szenvedéseinek. Ugyanakkor ott van a lehetősége is, hogy a falunak nincsen semmiféle magasabb tudással rendelkező gyógyítója, így vagy tovább kell állniuk, vagy valami mást kell kitalálniuk. Szinte biztosra veszi, hogy nem lesz itt senki, aki segíthetne rajtuk - rajta -, így a kellemes gesztusból fanyar vonások lesznek. Szerencsésebb is nem hinni teljesen a jóban, mert így nem rázza meg őt a csalódás, nem ringatja magát mindenféle álomképbe, még ha utóbbi személyiségéhez is nőtt. Sajnos nem engedheti meg magának, hogy mindenféle gyerekesnek tűnő képzetet elfogadjon...

- Hát pont ezért irigyelem az elfeket. - sóhajtottam és megtöröltem izzadó homlokomat. - Minden elf olyan könnyedén varázsol, pedig én csak tudom, hogy mit kell áldoznia egy embernek, hogy egy kölyök tünde szintjét elérje. Pedig a papok közé is csak olyanokat vesznek fel, akikben van legalább egy kis mágia.
Bár igyekszem tartani a lelket a sérült lányban, de tudom, hogy ha nem kapunk segítséget itt, akkor nem leszek képes tovább húzni, legalábbis ma már nem. Pihennem kell, neki meg nincs ideje erre.
A kiáltásomra azonban kinyílnak a szélső házak ajtajai és emberek indulnak meg felénk fáklyákkal. KÖzelebb érve azonban látom, hogy botokkal, kapákkal, gereblyékkel vannak felfegyverkezve.
- Hahó emberek! - állok meg felemelve a kezem. - Nem akarunk senkinek sem ártani, csak segítség kéne, a .......társam megsérült. Van itt gyógyító?

- Nem kell irigyelni őket, nincs miért... - néz oldalra, észrevéve, ahogyan látása időről időre homályosabbá válik, aggodalommal véve tudomásul a fájdalom okozta kimerültséget. Jó lenne, ha találnának egy gyógyítót, aki hamar rendbe tudja őt szedni, mert ez így csak egyre rosszabb lesz.
- Mit érnek ezzel az erővel, ha csak elzárkózva élnek a saját területükön? Lehet, hogy az erdőben történteken tudnak javítani, de a világ más rosszát nem tudják elűzni ezzel a magatartással. - Mintha hangot adna annak az elképzelésének is, hogy már nem is igazán való az emlegetett fajhoz, és teljes mértékben meg is van győződve arról, hogy nem tartozik a tündék tényleges sorába. Elvégre ő csak egy korcs egy hatalmas mágikus szerencsével, nem igaz?
- Az embereknek viszont olyan előnyeik vannak, amik meg a tündéknek nincsenek. Nem hiszem, hogy irigyléssel bárminemű előrelépést tehetnél, inkább csak a saját állapotodat rontod a korholó gondolatokkal. - Ő már csak tudja, ha nem is ugyanennek, de hasonlónak a csapdájába esett, és még mindig nem talált ki annak feneketlen gödréből. - Azt kell használni, amihez értesz, és ha van benned ilyesfajta mágikus erő, azt nem a semmiért kaptad. Csak még meg kell találnod, hogy mire tudnád kifizetődőn használni, gondolom. Persze téves következtetéseket is levonhatok, nem ismerlek annyira - enged meg egy halvány mosolyt. - A hosszas, anyáskodó beszédemért pedig elnézésedet kérem, kezdek kimerülni... - vesz nagyon lassan egy mély lélegzetet, halkan nyöszörögve, amint a fájdalom belenyilall, emlékeztetve őt nem túl rózsás állapotára.
Hallja a messzebbről jövő hangokat, a csapódó ajtókat, a fémek összekoccanását ugyanúgy, mint a férfi kérdésére érkező beképzelt nemet egyaránt. Szeretné hinni, hogy lesz itt valaki, aki segít rajta, ugyanakkor erősen él benne a kétely, ami megfertőzi gondolatait és reményeit. Inkább csak felkészül a pusztulásra, így nem fog legalább hiábavaló elképzelésekbe kapaszkodni. Úgy csukja be a szemeit ez után, mintha tényleg feladott volna mindent, noha neki igazából már nincs vesztenivalója hosszú ideje.

Lassan hőseink elérnek az első lakott településre. Nagy bajba kerültek, amikor meg akarták menteni a falusiak értékeit, akik az áradó folyó elöl elmenekültek, ám a papot és a tündét nem túl barátságos légkörben hagyták hátra.
Lazy majdnem belehalt és most sincs túl messze a Kaszástól. Ám ebben a faluban jóval másabb emberek élnek. Odasereglenek és bár most még külső szemlélő szerint nincs gyógyítójuk, ám lassú elalvásából a lányt gyengéden felpaskolják és egy érdekes alakú fadarabot nyomnak a szájába.
-Édesanyám mindig azt mondta, hogy ha valakinek fáj valamije, akkor egy fakanálra kell ráharapnia, Kedveském.
* Egy kendős, öreg néni mosolyog rád megmaradt fogaival.

Tudja, hogy nem szabadna elaludnia, mert megeshet, hogy sosem jön már vissza, így minden tőle telhetőt megtesz, hogy ne adja át magát az álom csábításának. Igyekszik az őt körülölelő hangokra koncentrálni, érzékelni a nem túl messze tartózkodó emberek zaklatottságát, ám mind hiába: a korábbi elmosottság egyre erősebbé válik. A környező tárgyak, élőlények sziluettjei már csak ritkán élesednek ki; egyre tompul minden, ahogyan fokozatosan veszít erejéből és tudatos állapotából, ami határozottan nem jó hír, de lassan már ennek súlyosságát sem fogja fel.
Szemhéjai ólomsúllyal nehezednek, lassan ereszkednek, és egyre gyakrabban csukja be a szemeit, aminek megváltoztatása fokozatosan nehezedik. Tovább és tovább öleli őt körül a kényelmes sötétség, amit már egyre kevesebb hajlandósággal szakít meg az ébrenlét erősítésével. A vigasztaló és megnyugtató gondolatok is előtérbe kerülnek, melyekről nem mondható el a tudatosság, ahogyan halkan azt suttogják: egy kis alvásból nem lesz baj, kijár neki a pihenés ennyi testi kín után, ráadásul amíg ebben az eszméletlen állapotban van, addig a fájdalmakat sem érzi. Csak előnye származhat belőle. A háttérben sikító aggodalmas hangot meg sem hallja már, és hamarosan behunyt szemekkel, enyhén oldalra billentett fejjel szuszog halkan, mintha minden rendben lenne.
Nem tudná megállapítani, mennyit pihen így, mikor a paskolás és a szájába dugott fakanál némi ébrenlétet kényszerít rá. Gyengén hunyorít, hogy a szemei előtt lévő formákat tisztábban lássa, mire kirajzolódik előtte egy idős nő arca, amitől halványan elmosolyodik.
- Nem éppen így képzeltelek el, Természet Anya... - mondja halkan, ugyanakkor maga se tudná eldönteni, melyik világon is van: a istennő külön birodalmában, esetleg még a valóságban, netalán ez egy álom...?
- Meghaltam? - érdeklődik ugyanolyan erőtlenül, arra pedig gondolni sem tud, hogy megmozduljon. Nem akar, túlságosan fáradt ahhoz.

//Egy kétségbeesett Frederic //

Nagyon nagy kő esik le a szívemről, amikor kiderül, hogy ezek az emberek legalább nem viseltetnek eleve ellenszenvvel irántunk és a zord és fenyegető kellékek ellenére meghallották segélykérő szavaimat, még ha egyelőre gyógyítóval nem is szolgáltak, vagyis.......
A néne korát nehéz lett volna megsaccolni, főleg ha a ráncok számából kellett volna kiindulni és nem is hiszem, hogy egy szakavatott gyógyító kelléke lett volna az a fakanál, amit fogatlan vigyorral, de nagy jóindulattal erőltetett bele a rémisztően elfehéredett arcú......
~ MIIIII? ~
- Hééé, te lány! Azonnal térj magadhoz, el ne aludj nekem! Hallod? HALLOD????? - ugrok Lash mellé és rázom meg önkéntelenül, nem gondolva rá, hogy mit okozok vele.
- Azonnal segítség kell neki! - fordulok kétségbeesetten a körülöttünk álló falusiakhoz, mert hiszen én okoztam ezt, én leszek a vétkes, ha baja esik.......
Ekkor eszembe jut a derekamra akasztott kis butykos, amit egy jószándékú kocsmáros erőltetett rám és amibe állítólag olyan lórúgásszerű itókát töltött, ami a holtakat is feléleszti.
A lány szájához emelem és erőteljesen rászólok:
- Igyál! - döntöm meg a kulacsot.
Ha ez nem ver belé életet, akkor nincs több ötletem.

Nem tudni, hogy ébredés utáni szavait fakanállal a szájában mennyire értette a környezete, csupán az biztos, hogy egy kétségbeesett Federic ugrott oda hozzá és a fát eltávolítva inkább piát erőltet belé.
Lazy fahéjjal fűszerezett barackpálinka izét érezheti, és ha lenne a környezetében orosz ember, folyékonyan beszélhetnének az ő anyanyelvén. Bár a ruszkiknál a magánhangzók igen cselesek, ezért fenntartjuk a lehetőséget, hogy egy szerb férfival könnyebben elbeszélgethetne akár romantikus témáról is.
De egyelőre annyi előrehaladást sikerült elérni, hogy a lány már biztosan ébren marad.
-Maris bábhoz is bevihetjük. Ő szokta levezetni az asszonyoknál a szülést.

Ahogy Frederic elkezdi rázni, bordái, az ottani izmok és szövetek nyomban tiltakozni kezdenek, és a hirtelen fájdalomtól reflexből ráharap a fakanálra - szerencsésen nem a nyelvére. Bizonyára abba is csúnyán belemélyesztette volna a fogait, a nyöszörgés és elfojtott kiáltás viszont így is, úgy is bekövetkezik. Nyomban rájön, hogy ez itt se nem álom, se nem istennőjének otthona, hanem még mindig a valóságban ragadt, amit valahol egészen szomorú felismerésnek talál, hiszen ez azt jelenti, hogy a keresést még folytatnia kell. Vagy a saját halálát kell továbbra is üldözni...
A férfi szavait egyáltalán nem hallja meg, ahogyan letaglózzák őt a testi kínok, próbálva megállni önmaga önkéntelen szorongatását is, így a szájába öntött erős alkohol meglepetésként éri. Talán egy-két nagyon kicsi kortynyi lecsúszik a torkán, de az események gyorsaságának köszönhetően félre is nyel, amitől köhögésbe kezd, oldalra borulva szinte már öklendezve. Amint a tüdeje már nem sikít az oda került folyadéktól, fájdalomtól és kimerültségtől eltorzult arccal fekszik újra a hátára óvatosan, hiszen már így is úgy érzi, hogy amellé a két borda mellé társult még egy törött társnak, csak eddig nem lukasztották ki a belső szerveket, hadd röhögjenek még a kínlódásán. Elaludni már biztos nem fog, mivel a száját és torkát az erős ital szinte kiégeti, és ha tehetné, vizet kérne, de inkább hagyja magát a hányingerrel küzdeni.
Hátrányos helyzetének köszönhetően az ajánlatot alig sikerül felfognia, mindösszesen az a szó jut el a tudatáig, amit a legkevésbé akar hallani bárhol is, mert keserűséggel és bánattal tölti el őt minden egyes alkalommal. Némi ingerültséggel emelkedik könyékre, teljesen figyelmen kívül hagyva testének fájdalmát - az indulat pillanatnyilag erősebbnek bizonyul.
- Úgy nézek ki, mint aki gyereket vár?! - Tőle szokatlan türelmetlenséggel és mintha némi haraggal tenné fel a kérdést, palástolva az őt megpecsételő múltjának borússágát. Lenne ehhez még egy-két elhamarkodott szava, amik közt szerepel a "soha többé szerelem és szenvedély", és ezek visszafogása miatt elfelejti, hogy talán pont az emlegetett nő rendelkezik a legtöbb gyógyítói tudással, elvégre mind a gyerekre, mind az anyára figyelni kell, nehogy bajuk essen. Továbbiakban már csak arra képes, hogy a régi emlékek szenvedésétől és haragtól parázsló tekintettel méregesse mereven a környezetét.

//Frederic//

Hát azt hiszem nem volt a legjobb ötletem, hogy szesszel itattam, de a legrosszabbtól mégis megmenekítette, mert legalább az alvásról letett.
Az más kérdés, hogy mostanában egyik ötletemet sem lehet jónak nevezni, amihez csak fogtam rosszul sült el és akkor még nem mondtam semmit.....
Még időben megállítom a kezem, ahogy a köhögésre és az öklendezésre önkéntelenül mozdulva még hátba is veregetném a tündét, mert szerintem azzal végképp megkoronáznám a mai nap szerencsétlenkedését.
Zavartan és egyre kétségbeesettebben pillantgatok körbe, míg elrakom a kulacsot és bár nem a megváltó "gyógyító" nevet hallom felvetni, de a semminél azért több.
Nagyot fújva beletörődően bólintok és bágyadtan megveregetem a valamiért élénken felhorkanó Lashrael kezét.
- Nyugi! Nálam biztosan többet tud segíteni, hátha szerencsénk lesz vele.

Miután láthatóan nem jött be a fakanalas trükk és Lazy állapota válságosról kritikusra romlott, hiába kelt ki magából a bába ellen, mégis oda vitték. És a megboldogult főpap legkedvesebb tanítványa nyugtatja, hogy hátha így túléli.
Ott ahogy megvizsgálja az öregasszony a sérülést, azonnal tudja mi a teendő. Egy üvegcsét vesz elő és seperc alatt a tünde szájába nyomja. És rekedtes hangon szólal meg.
-Itt csak meg! Ez megalvasztja a véredet és nem árasztja el a tüdődet. Aludj csak kicsikém!
Vigyétek oda az ágyra!



/Bocsi a késői mesélőiért, több nem jutott eszembe./