Pár napja lehettem úton amikor egy katonákból álló csoport állított meg. Zsoldosokat kerestek és engem is fel akartak bérelni uruk szolgálatába. ~Nevetséges banda, és még azt hihetném hogy a katonák közt akad olyan aki képes is forgatni a kardját~.
-Jó estét hölgyem, zsoldosokat keresünk egy elkövetkező csatára. Az urunk jól fizet, több mind 5 ezüst pénzt. El mosolyodtam a katona ezen mondatán.
-Szerinted ha zsoldos munkát keresnék holmi apró pénzért tenném? -Talán újoncnak nézek ki neked, olyan nőnek aki még nem harcolt?! Mordultam rá a csapat vezetőjére. Mire ő csak meg hátrált, és nagyot nyelve válaszolt.
-Ne... ne.. nem hölgyem elnézését kérem, én csak a parancsaimat követem. Ezt a választ is vártam tőle, egy kis katona aki még kardot sem látott életében nem hogy harcolni tudna. Vontam le a következtetést végig nézve rajta.
-Vigyél az uradhoz, beszédem van vele a béremről. Amint ki mondtam már el is indultak mutatva nekem az utat, közben már az áron gondoltam.

A nemeshez érve egy roppant ismerős páncélt villantottam meg ami egy lovagé volt, régi ismerősé még a különleges erőktől.
~Hogy az a jó édes...~ Gondoltam magamba mikor meg láttam a páncél viselője arcát.
-Jó újra látni Ex. Szólalt meg a lovag.
-Kellemetlenebb helyzetbe is találkoztunk már Helen. Válaszoltam a női lovagnak, félvárról.
-Nos jó uram a zsoldos munkára jelentkeznék viszont az összeg amit a szolgálataimért kíván fizetni sértőnek találom Fordultam a dundi nemes úrhoz, aki rossz volt nézni a páncélzatot.
Mit tartana normális összegnek egy ilyen neves zsoldos amit a királyi különleges erők egy tiszteletre méltó tagja is tud? A nemes úr arcán gúnyos mosoly jelent meg.
-Ötven ezüst az alap bérem, de hát véres csatába készül uraságod, így az tudásom árra két arany és még ötven ezüst. -Garantáltan nem talál nálam jobb zsoldost. Fintorogtam el mereven.
-Ha meg dolgozik érte meg kapja a bérét. Válaszolta a nemes, és sarkon fordult nyomában a lovaggal.

Négy nap elteltével a csata után egy félre eső kis fogadóban szálltam meg, s váratlan vendégként Helen is csatlakozott hozzám.
-Jó újra viszont látni magát parancsnok, látom a harci tudása a börtönben töltött idő alatt se kopott meg. Próbált kedves lenni de sose sikerült neki legalábbis velem.
-Ne hogy azt hidd hogy bármi közöm is van a különleges barmokhoz. Átvertek, hagyták volna hogy egy cellában rohadjak meg. Így szerintem számodra is érthető hogy nem vagy kellemes ismerősöm. Válaszoltam neki semmit mondó hangnemben, nem is érdekelt hogy meg bántom-e vagy sem.
Meg értem, őszintén meg vallva én se nagyon bízok bennük főleg azok után ami magával történt. Bejárta ám a hírre az egész hadosztályt, a legfelsőbb körök emberei is ezzel foglalkoztak, de engem nem érdekelt. Ez a mondata kedves volt tőle de hát estére járt, én pedig fáradtabb voltam így elvonultam a bérelt szobámba, amikor utánam szólt.
-Nem lenne kedve egy tiszti hálóban aludni ahogy régen parancsnok? -Ha érdekli kint vertek tábort az embereim, várom a személyi sátramban.
Nem igazán volt időm válaszolni, így hát vállat vonva követem őt.

csak másnap reggel tértem vissza a fogadóba reggelizni s így ültem le egy magányos Oawa mellé. A Többi asztal tele volt katonákkal és vendékkel.

Középen hosszúra hagyott hajam az arcomba lógott, mikor belepillantottam a tükördarabba. Zord, sebhelyes arcom ettől mintha nőiesebbé vált volna. Legalábbis hozzám képest. Nem sokat tűnődtem a kósza gondolaton, oldalra vetettem a fejem és leborotváltam hajam egy jó részét. Elbíbelődtem a feladattal, főleg a csíkos mintával, de kivételesen bőven volt időm ilyesmivel foglalkozni.
Egy héttel korábban érkeztem a városba abban a reményben, hogy a közelgő ütközet munkát tartogat a számomra. Sajnos ebben az esetben két olyan nemes marakodott egymással, akikben az orkok iránti ellenszenv annyira erősen élt, hogy zsoldos seregeikben sem voltak hajlandóak bevetni a másik ellen. Hiába jöttem hát ide, hiába vettem ki egy szobát a lepukkant minőségéhez képest felháborító áron. Pedig sosem tudtam az emberi nem pihepuha ágyaiban aludni, s az is zavart már egy ideje, ha éber álmom nem a csillagok vigyázták. Pusztán azt gondoltam, ha közeledem hozzájuk, a szokásaikhoz, hamarabb áll pénz a házhoz. Ezúttal tévedtem.
Borotválkozásom után összepakoltam kevéske holmim, magamra aggattam könnyű páncélzatom, vállamra dobtam csatabárdjaim és könnyed, gyors búcsút vettem a szobámtól. Sejtettem, hogy nem lesz feltűnésmentes a távozásom. Ahogy robosztus léptekkel ledöngettem a lépcsőn több szem is rám szegeződött. Azon nyomban ellenséges szikra lobbant a tekintetekben. Már-már ismerősként üdvözöltem az effajta pillantásokat. Mindazonáltal sosem éheztem a konfliktust, a harcot, így nem foglalkoztam a visszatért zsoldosokkal, bízva a békés távozás lehetőségében.
A pulthoz lépve kifizettem hátralékom, a legutolsó estét, és már a fogadó közepén jártam, mikor a tulaj utánam kiáltott.
- Így van, ilyenek az orkok! - hanghordozása azonnal megállította lépteim, sőt, többek figyelmét is felkeltette. - És én még bízni akartam bennük! Fabatkát sem ér a szavuk! A legjobb szobámat adtam a megígért árért! Erre tessék, kiszúrja a szemem ezzel a félig üres erszénnyel!
Egy futó pillanatra lehunytam szemem, miközben leeresztettem vállamon pihenő bárdomat a másik mellé. Visszafordultam lassan a férfi felé, észrevehetetlen sóhaj hagyta el ajkaim, majd megszólaltam.
- Valami gond van? - halkan, de erőteljesen zengett mély tónusú hangom.

Az ork kérdésére én is felkaptam a fejem s fekete csuklyámat hátrébb húztam, pár fekete hajszálam kivillant a csuklya alól.
-Ha jól értelmezem a kedves fogadós kevésnek tartja a pénzt amennyit adtál. Válaszoltam az orknak ülve és reggelimet folytatva. Mikor befejeztem a pincér nőre néztem.-Hoz valami erőset, ne pedig csak mereszd a szemed, a sok vendég mind a kiszolgálásra vár. Vettem oda a pincérnek, miközben már az italomat vártam a hirtelen rám merevedő szemekkel.