Tizenkét év. Ennyi ideje hagyta el Tarsis Neminrát, s ez az időszak az életének felét öleli fel. Vehetné úgy is, hogy valójában nem is élt a kontinensen soha, hiszen olyan fiatalon, mikor is elszakították tőle, nem fogta fel az élet súlyát, így nem is érezte, hogy a vállát nyomja. Nem tagadhatja persze, hogy itt született és töltötte nevelkedésének hajnalát, azonban a szívében ő a tajtékzó, vad tenger gyermeke.
Amennyire tudta kereskedőhajószerűvé alakította mozgó világát, s embereit is arra utasította, hogyha partot érnek, uralkodjanak állatias ösztöneiken. Nem volt hiánytalan a létszám, hiszen nem mindenki vállalkozott az önkéntes száműzetésre, még akkor sem ha Tarsis kérte. Ám azt többször hangoztatta, hogy aki vele tart, nagyobb eséllyel éli meg a következő nyarat, s mivel mindenki ismerte a veszélyt, mely a sarkukban lihegett, sokukat sikerült is meggyőznie.
Az ellenőrző ponton minden további nélkül engedték tovább őket a királyság felségterületének vizeire, így már nem is tartott sok mindentől. Ha más nem is, de koldusként elélhet szülőhazájában. Ám Tarsisnak voltak tervei, melyek sokkalta ambiciózusabbak voltak, mint, hogy földönfutóként esdekeljen alamizsnáért. A rokonok persze bizonyára ellenkezni fognak, de ezzel elég akkor törődnie, mikor a királlyal már beszélt.

A kikötést követően maga mellé rendeli inasát, ki vele fog tartani az útján, részben a látszat kedvéért, részben pedig a személyes biztonsága érdekében. Az Arton nevű inas girhes kis mitugrásznak tűnik, de a kése olyan gyors, mint a villám.
- Ha Arton nem tér vissza két napon belül, tiéd a hajó, s vele együtt minden gond - mondja Tarsis első tisztjének, kivel együtt szolgált elrablója hajóján.
- Ha két napon belül nem tér vissza, megtámadjuk a királyi várat, s le van a gond - mosolyodik el a férfi, s jobbot nyújt kapitányának, ki határozottan csap bele barátja karjába. Lehet, hogy utoljára látja a férfit.