/Guuu/

Miután Viridient hátra hagyta meghalni, a hadvezér, kit titkos célok hoztak erre a vidékre, jobbnak látta lerövidítenie az utat. A még fás völgyek aljából egy magasabban fekvő hágó felé vette az irányt.
El szerette volna kerülni a nehezebb terepet, nem csak nehezen járható volta miatt, de nem érezte magát jól. Viszont nem tudta biztosra, nincsenek-e a közelben az erdei barátai, akik hamar a nyomára bukkannának a sok növénnyel körül véve. Itt fent a tiszta időben messzire látni. A hatalmas sziklatömbök tövébe néhány növény tud csak megélni, amik alkalmazkodtak a zord időjáráshoz. Az egyik igen gyakran felbukkant, mostanában volt az érési szezonja.
A lovat és gazdáját egyaránt megpróbálta a terep. Több helyen mindketten négykézláb másztak fel. De a hátasra szüksége lesz, ha kiér a síkságra. Jobb szeretne a völgyben menni, ahol megült a köd és a fák jobban rejtik. Bár jelentősen csökkenti a látótávolságot, azon a részen ez segíthetné akár abban is, hogy átcsússzon a barangoló orkok között.
Itt nehéz lesz a figyelő tekinteteket elkerülni és ha egyszer befogják, csak a hasadékokba és barlangokba tud megbújni, ahol menekülésre jóval kevesebb lehetőség.

/Rád bíznám, hogy hol és hogyan futunk össze. /

A sötét elf hadsereg legtekintélyesebb tisztje makacsul baktatott felfelé a nyereg felé. A táj egyre zordabb lett. A hóban kotorászva kereste a kapaszkodót, miközben lova egyre kevésbé bírta a meredek emelkedőt. Ám küzdöttek derekasan... rossz hasonlattal, mint kacsa a jégen.
A seregben megtanulta, hogy ha akar valamit, azt bármin átgázolva megszerezze. Ne álljon elébe túlerőtől való rettegés, sem pedig a felszín jelentette akadály. Ráadásul hadvezérként azt is a fejébe véste, hogy ezek nem mások, mint puszta tereptárgyak, melyekhez a tervet hajlítani kell. A többi nép közötti megosztottság vagy az információ lassú áramlása mind olyanok voltak számára, mint egy hegy, mely szétválasztja a katonák állomáshelyeit, vagy egy folyó, mely a haladást lassíthatja vagy akár egy csónakos rajtaütésre lehetőséget ad.
~A katona nem fázik, csak érzékeli a hideget!
*Bár az extrám hideg időjáráshoz minden faj közül ők alkalmazkodtak a legjobban, ám még ők sem fürdenek a csontig hatoló hidegben. Talán csak az orkok azok, kik hozzájuk hasonlóan bírják a telet és északot. És ez a közös vonásuk nem tette egy pillanatig sem szívesebben látottá ama fajt Uráldur szemében. Még mindig nem értesült elmenetele előtt arról, hogy az új király szövetség kötéssel követet indított az ork törzsek vezéréhez. Talán jobb is most még lelki békéjének. Ám azt sem tudni, hogy a másik nép körében mennyire elterjedt a hír, hogy a két faj nem fenyegeti egymást?
- Héé!
Nem véletlen, hogy egy helyivel sem szeretett volna találkozni, ami most megtörtént. Ahogy felnézett a hegyoldalba, megpillantotta a nőt, ki egy szikla mögül előbukkanva már közeledett is felé. Még jóval fentebb volt, mint a tünde, nem kevéssé zavarta is a férfit. Gyorsan visszapillantott a nem rég elhagyott kő felé, hogy a mögött keressen fedezéket, de mivel paripáján keresztül kellett volna keresztülverekednie magát, így lemondott róla. Hátáról lekapva az íjat próbálta megcélozni a másikat, miközben hátasát másik kezével maga és az érkező közé húzni, hogy kicsit legalább takarja őt.
-Nem akarunk titeket fosztogatni. Csak áthaladni a territóriumotokon. Ha nem támadtok meg minket, mi sem bántunk titeket.
*Bár úgy számolta, hogy Saraven talán csak napokkal később fog intézkedni az ide is behatoló felderítőkről, de úgy vélte, hogy ez egy hasznos adu a kezében. A váratlanul megjelenő fajtársairól senki se tudhatja biztosan, hogy csak egyedül kószáló hírszerző vagy egy kisebb-nagyobb csapat leszakadt tagja. Inkább vigye ez a nő hírét, hogy a rettegett had újra elindult, mint hogy kiszolgáltatott, magányos hősnek nézze. (Még ha jelen pillanatban ez is volt a helyzet.)
Egyelőre esze ágában sincs lőni és szívből örülne, ha az ork visszavonulót fújna. De tisztában van azzal is, hogy a legkevésbé sem előnyös a helyzete. Ha nem csak egy magányos vadászba bukkant, akkor a túlerő már adott is. Még nem látja tisztán, így nem tudja kizárni, hogy nincs nála távolsági fegyver, amivel fentről igen könnyen tűpárnává változtathatja. És egyetlen reménye egy csatában a közelharc, melyet csak akkor fog a lány választani, ha úgy ítéli meg képességeit, hogy ez az erőssége. (Összefoglalva ellenséges területen elkapták. Ideje lesz eszesebb dolgot is kigondolni, mint hogy viszonozza a tüzet a nyilaival. Különben nem fogad egy aranyba se, hogy az ő képességei fognak érvényesülni most.)

A hadvezér nézte, ahogy a másik immáron lassabban közeledik. Úgy tűnt, nincs nála fegyver. Bár gyanakvó természetű volt, hiszen otthon mesterien tudják fajtársai mosolyogva átkarolni a másikat és hátába szúrni a kést, így mindenkiről feltételezte a rossz akaratot. De ahogy egyre többet nézte, egyre kevésbé tűnt úgy, hogy fegyvere van.
~Ez érdekes. Mítoszokat regélnek a kémek a csatában részt vevő ork nőkről, kik férfi társaik fölé nőnek. Ehhez képest mintha semmi félelme nem lenne.
Leginkább olyannak tűnik, mint a szolgák a lápban. Gyökereket gyűjtenek, bogyósok terméseit... vadásznak. No, igen! Ez a legaggasztóbb. Ahhoz, hogy vadásszanak, meg kell ölniük a kis testű vadat.
*Komor gondolatok voltak, hiszen nem akart holttestet hátra hagyni. Igen szemre való teremtés volt, aki körül valószínűleg nyüzsögnek az erős harcosok falujába visszatérve. És félt, hogy a szívükre vennék, ha történne a nővel valami. Ám nem csak ez aggasztotta. Viridiellel való találkozása nem sült el valami jól. Amikor már úgy tűnt, hogy a bizalmába tudott férkőzni, akkor szegezte a hátának az íjat. Pedig az erdeiek sokkal békésebb és őszintébb nép hírében állnak, mint az oughwaiak.
Egyre kevesebb esélyt látott arra, hogy egyszerűen csak elsétálnak egymás mellett. És ezt csak tetőzte, hogy a fenyegető blöffnek szánt kijelentésére kellemetlen kérdéseket kapott. Leeresztette a fegyverét, mert egyre kevesebb értelmét látta, hogy ijesztgessen vele, ha már nem akarja megölni. Igyekezett nem túl sok titkot elárulni, hiszen megölne ő is bárkit, aki más népeknek fecseg.
-Még... még nem indu... -görcsösen rándult össze, ahogy a szívéhez kapott- Még a határ más... Üzenetet viszek.
*Ezzel elő húzta a ruhája alól a rejtegetett tekercset, de pár pillanat múlva holtan esett össze. Lelke távozott már a földet érés előtt. És most ott lépeget a holttest mellett hátul összefont kézzel. Három lépést előre tesz, összeüti bokáját, majd megfordul. Mindig egy lépésnyire a porhüvelyétől sétál fel, s alá. Így várja, hogy mit tesz a másik, figyelve néha a szeme sarkából, remélve, hogy nem gyalázza meg a hullát. Nagy hálát ad a sorsnak, hogy az orkoknak nincs mágikus tulajdonságuk. És babonásan rettegnek a bosszúálló szellemektől.
Elégedett arccal sandít néha a lányra kísértet alakja.

Uráldur feszülten figyelt, ahogy járkált föl és alá. Egyre erősödött benne a paranoia, hogy az ork nem a holttestet nézi, hanem őt. És elméje állapota csak súlyosbodott, mikor megállt és hátra lépett meglepetten.
~Képtelenség, hogy lát! Ezek csak babonás népek. Nem érzékelik a mágiát.
Ez csak egy ijedt szolga, aki... Túl közel jön. Ki fogja fosztani a hullát. És nekem utána kell majd mennem, hogy vissza szedjem tőle?
*Próbálta nyugtatni magát, pedig a pánik egyre csak magasabb hullámokat vert viharos lelkében. Kincstári optimizmussal győzködte magát, hogy csak az élelmet fogja elvenni, ami pótolható. És rohanni fog vissza a falujába, hogy leadja a raktárban. Minél jobban közelebb jött a másik, annál jobban meggyőzte magát, hogy csak egy jelentéktelen szolga, aki a napi munkáját végezte, mikor bele botlott.
De nem volt rendben vele minden. Amióta a testén kívül volt, furcsa zsibbadás telepedett az elméjére, mely meg akarta győzni, hogy együtt működjön a lánnyal. Beszéljen hozzá. Segítsen neki valamiben.
Még ellen állt, de egyre jobban kellett hajtogatnia gondolatban, hogy ő AZ első hadvezér, csak egy közönséges szolgával áll szembe, aki nem a fajtársa. Mindig pánikolt valamilyen szinten, hogy tetszhalott állapotában bántják a testét és képtelen lesz visszatérni bele épségben. De ennyire szörnyű még az első alkalmakkor sem volt.
Amikor elindult Gushagak keze őfelé, nem bírta tovább és átszakadt belül a gát.
-Ne, ne, ne, NE! -kiálltja felé kapva a szellem kezével. Jól tudta, hogy a halandók nem hallják ilyen állapotban, ám ha a sámánasszony meghallja és felkapja a fejét, akkor azonnal elhallgat és visszarántja ujjait. Ha észre veszi a szellem alakját és arcáról leolvasható vagy más jelét adja, akkor pedig a sötét elfnek még a szeme is kikerekedik.
Fizikai valója eközben az élet legapróbb jelét sem adta. Halott marka alatt ott volt lelapulva a feltekert papíros az írással. Másik karja alá oda szorulva az íja. Övére pedig egyszerű szablyát csatolt. Szürke csuhája alatt -mely az emberek papjaira jellemző- kilátszott itt-ott a díszes drow ruhája.

A hadvezér elmosolyodott, mikor meghallotta a kérdést. Vár egy picit, mert még mindig nem akarta elhinni, hogy a nő nem csak blöfföl. Bár... az is elég fura lenne, ha valaki csak magától beszélget egy hulla fölött egy kitalált személlyel. De az ugyan ilyen furcsa, ha egy sámán egyedül bóklászik a hegyekben és növényeket gyűjt.
~Majd elhiszem, ha Fáwen ablakot pucol a lakosztályában!
Oké, hogy van varázsereje annak a temérdek szolgának, aki a lápban élelmet, tudatmódosítókat és varázslathoz szükséges kelléket gyűjt, de csak azért, mert az elfek között mindenkinek van. Ha ork társadalomban élnénk, akkor megbecsülnénk azt a pár varázstudót, és hagynánk dolgozni. És a semmire kellő szolgákat küldenénk az elvégezhető munkára.
*Közel hajolt a nő arcához, mikor elővette a kést, és anyagtalan léte szó szerint a másik képbe mászott. Bár nem túl drasztikusan, nem akarta, hogy véletlenül lássa az agyát, amit még ő sem látott. Ám az orra -vagy inkább annak kézzelfoghatóan érezhető hiánya- áthatolt a másik szaglószervén. Kicsit pirosodni is kezdett, talán, mikor az állapotának megfelelő hideg, természetellenes aura még intenzívebben érintkezett vele.
-Ám legyen! Ha csak ez a kívánságod, beszélgessünk. Ha vissza tudnék térni a testembe és fenyegetsz, gondolom megölnélek sem perc. Ha megmaradok szellemnek, akkor örökké kísérteni és látomásokkal, rémálmokkal gyötörni foglak, míg meg nem tébolyodsz és meg nem ölöd magad.
Melyik lehetőségről beszélgessünk részletesen? Csak egy lidérc vagyok, aki itt maradt a holtteste mellett, amíg nem jönnek a társaim és haza nem viszik. Védem, hogy ne bolygassanak meg örök álmomat és végre békére leljek.
*Idegesen forgatta a szemeit, bár ez a nézőpont nem tette lehetővé, hogy túl sok mindent körbe nézzen. De igyekezett koncentrálni és megérezni valahogy, hogy van-e a nőn mágikus ékszer. Rossz szellemeket távol tartó talizmán, auralátó eszköz... Bármi, ami magyarázza, hogy ő csak egy hétköznapi lény, csupán valaminek a segítségével történt ez meg vele.
Még talán hasznos lesz, hogy összehordott mindent érkező és átvonuló csapatokról. Gondolkodott, hogy mit kellene kezdenie ezzel a helyzettel, mert még mindig túl kockázatos volt, hogy egy buta liba semmibe veszi a fenyegetését. Vagy egy sámán, aki kellően védettnek érzi magát egy halottól, tudását túlértékelve. (Noha nem becsülte alá a hadúr, de volt annyi önbizalma, hogy előbb-utóbb megtalálja a módját, hogy kijátssza akár halhatatlan lélekként is és a gyötrő álmok igen intenzíven térnének vissza akkor Gushagak életébe.)
-Hajlandó vagyok egy kompromisszumra. Elképzelhetőnek tartom, hogy az élelmet magaddal vidd. Abból nem kell a temetéshez. De a fegyvereknek és minden másnak -félek- maradnia kell.
*Ezzel kicsit hátrébb húzódott, hogy most már tisztán lássa újra a másik kezeit és a fegyvert. Cseppet sem bízott a másikban.