A harci helyzet egyre csak fokozódik Neminrában. Minden nép egyre feszültebb, de ami igazán érdekel, hogy az erdei elfek között egyre inkább elkezdte megvetni lábát a pánic. Senki sem mondja ki, de a többség tart a sötét elfektől. Ismeretlen mágiájuk erősnek bizonyul. Elég erős volt ahhoz, hogy az őrök eszén és néhányuk életén túljárva behatoljanak a területünkre és lopjanak az élet fájának nedvéből.
Bár én úgy gondolom, hogy ennek tudatában erősebb védelemmel meg tudjuk védeni Awyris erdejét, de ezzel nincsenek megnyugtatva.
Minden esetre a családi ügyeinket most köteles vagyok félretenni és nem foglalkozni azzal, hogy apám nem foglalkozott velünk 60 kerek évig. Eléndra nem képes erre, fiatal is még, így hát apám a sok munka és teendő közepette engem kért meg, hogy látogassam meg az orkokat és képviseljem az erdei elfeket egy tárgyaláson. Minden sötét elf támadás ellenére az orkok még most is folyamatosan átjártak engedély nélkül a területeinkre és lopták a vadakat, a fákat és mindent, amit hasznosnak láttak. Ez viszont jelentősen gyengített minket, hiszen tudtunk nélkül nyúltak bele és rongálták benső hálózatunkat. Olyan volt ez, mintha egy stabil építmény alapjaiból mindig kiszednének egy-egy darabot és ha sokat tönkretesznek, kivesznek, az előbb vagy utóbb összeomlik.
Grogir vezérükkel kellett beszélnem minderről.
Jelentős védelemmel a hátam mögött indultam meg az orkok birodalma felé.
Még sosem jártam az erdőn kívül, pláne nem egy másik faj birodalmában. Iszonyatos bizonytalanság kerített hatalmába, amikor eltávolodtunk az utolsó fától is. Mintha kilépnél a téged működtető rendszerből és már csak egy apró szál tartana, hogy ne szakadj el teljesen. Olyan volt, mint újra megszületni. Elhagytam az eddig engem óvó anyaméhet, s már éppen hogy csak a köldökzsinór köt minket össze.
Hálás voltam a körülöttem baktató őröknek, hogy jelenlétükkel magabiztosságot adtak. Nélkülük teljesen elvesztem volna.
Az erdő elhagyásánál már csak az volt rosszabb, amikor elérkeztünk a hegyekben uralkodó havas, sziklás területekig. Én egyszerűen nem értettem hogyan lehet ilyen környezetben élni, nekem ez nagyon idegen volt. Se egy fa, se egy növény, csak hó, sziklák és hideg. Szörnyen éreztem magam, mintha megbetegedtem volna.
Ezt persze nem mutattam katonáimnak, csak haladtam előre a fagyban szótlanul.
-Minden rendben, Hercegnő? - kérdezte a közvetlen mellettem haladó, hozzám igen közel álló őr, Fadriel. Egy kedves mosollyal fordítottam felé a fejem. - Igen, minden rendben. - mondtam, bár valószínűleg ő is tudta, hogy mit érzek belül.
-Megállunk egy órára! - jelentette ki, majd levette az őt melegítő, vastag kabátot és a hátamra terítette. Előre sietett, hogy mindenkit tájékoztasson, hogy pihenőt tartunk. Én megálltam, s körbetekintettem a csapaton, majd a rideg tájon....

A havat metsző északkeleti szél kavarta körülöttünk, ahogy felfelé kaptattunk a hegység bércein.
Ezt az utat nem bíztam senki másra. Ezt személyesen akartam intézni, mert nagy horderejű ügyről volt szó. Az orkok jó szolgálatot tettek nekem, ahogy folyamatosan gyengítették az erdeiek forrásait. Nem volt ez látványos, és nem is mutatkozott meg halálban, de szépen lassan tudtam, hogy eredményre fog vezetni.
Grogir vezért azonban időről időre emlékeztetni kellett rá, hogy mi a vállalása a szövetségünkben.
Legutóbbi futárom nem tért vissza tőle, ez azonban jelenthetett bármit. Meghalhatott, egy hegylakó lény keze által is, és az időjárás is végezhetett vele, de valahogy úgy sejtettem, ezeket talán ki lehet zárni a listáról.
Holt lovamat nyereg nélkül ültem, ahogy köpenyembe burkolózva, kissé inogva váltam eggyé mozdulataival.
Hosszabb időkre lehunytam a szemem, hogy legyen ideje felmelegedni tekintetem szikráinak.
- Mennyi még nagyuram? – Kérdezte mellém lépdelve lovával a velem tartók rangidőse.
Heten haladtunk ék alakzatban, én magam voltam a csúcs. Többek között ilyen jellegű tetteimnek is köszönhettem, hogy a katonák lojálisak voltak, és minden parancsom azonnal teljesítették. Tudták, hogy sosem bújnék meg a seregem háta mögött.
Ahol elkeskenyült a hágó ott egyvonalban lépdeltettük lovainkat, de ekkor is én magam haladtam az élen.
- Még egy nap! Miért lepihennél? – Kérdeztem vissza gúnyosan, feldühödött tekintettel.
A rangidős fejet csóválva hátrált vissza helyére. Két napja az addig rangidős tiszt azt felelte ugyanerre a kérdésemre, hogy igen, lepihenne. Szíven szúrtam, és miután lefordult lováról, komótosan tovább indítottam lovamat.
Most már pihenhet! Örökké! Szóltam akkor az embereimhez.
Nem tűröm a gyengeséget!
A látóhatár lassan egy kőhajításnyira csökkent a ködös, hóval kavart szélnek köszönhetően, és mikor egy kisebb katlanszerű völgybe értünk, jelt adtam a pihenőre.
Megvontam lovamtól a mágia életet adó vibrálását, és eligazítottam felszerelésemét, miután a földre hanyatlott, én pedig leszökkentem hátáról.
Szerettem ezt az időjárást, és körülölelő sziklás vidéket. Komor volt és rideg, ami az otthoni sziklás tájakat jutatta eszembe.
Egy hasadékban töltöttük az éjszakát….
Másnap lovak, hangjaira lettünk figyelmesek, és gyakorlott mozdulatokkal kerestünk fedezéket a sziklák között, hogy megfigyelhessük az érkezőket.
A völgy túlsó bejárata felől érkeztek, a mára szinte teljesen kitisztult időben jól láthattuk őket. Erdő elfek!
A rangidős kérdőn nézett felém egy szikla mögül.
Eltűnődtem kissé, bár nem szokásom, ha esély adódik arra, hogy erdő elfeket ölhetek.
Azonban kifejezetten otthonosan éreztem magam, és pihentető alvás állt a hátam mögött. Végül meghoztam a döntésemet, és kezemmel intettem jeleimet.
Ellentmondást nem tűrtem soha, ezt jól tudta mindenki, aki ismert egy szikrányit is.
Felsorakoztunk heten egymás mellé, és nyíltan elindultunk, a számunkra kellemessé vissza szelidült időben az erdő elfek felé.
Úgy látszott pihenni álltak meg, és úgy látszott már némelyük fel is fedezte érkezünket. Lassan ballagtunk feléjük, sem fegyvert sem íjat nem markolt kezünk. Maszkjaink alól csak tekintetünk villant vészjóslón feléjük.
- Királyom, jó ötlet ez? – Kérdezett végül a rangidős.
Tőröm hirtelen villant, és arcom felé sem fordítva, metszettem át a nyakát, majd ahogy a sebhez kapott, teli talpal gyomorba rúgtam.
Elfeküdt, vérhabot köpve, és vörösre festette a havat maga körül, ahogy agonizált. A többiek zárták a sort mellettem.
Ahogy közeledtünk úgy tűntek egyre kisebbeknek, mi pedig minden bizonnyal egyre nagyobbaknak a szemükben, hisz, jó két fejjel magasabbak voltunk náluk.

A karakter jelenlegi kinézete.

Legidősebb katonám szünetet rendelt el, amivel én egyet is értettem, így hát megálltunk. Leszálltam hófehér lovam hátáról, végigsimítottam a nyakán, majd körbenéztem a többieken.
Fadriel hátamra terítette kabátját, ám én levettem és visszaadtam neki, mondván, neki ugyanannyira szüksége van rá, mint nekem. Ő elvette, meghajolt, aztán magamra hagyott.
Éppen csak elkezdtük felállítani táborunkat, amikor az egyik őr fejvesztve rohant oda hozzám. Tiszteletét kimutatva meghajolt, de aztán már levegő után kapkodva hadarta is mondanivalóját.
-Hercegnő! Idegenek közelednek és... azt hiszem sötét elfek. - tekintetem azonnal abba az irányba kaptam, amerre az őr mutatott.
-Rendben. Köszönöm. Sorakozzatok fel és készüljetek a legrosszabbra. - megijedtem ugyan és a szívem azonnal kétszer olyan gyorsan kezdett verni, de vezérként nyugodtságot kellett mutatnom, hiszen ezek az elfek most engem követnek és én nem mutathatok gyengeséget.
Felmértem az érkezőket, s bár ők is jól be voltak öltözve, magasságukból már ki lehetett következtetni, hogy tényleg sötét elfek. De vajon mit keresnek itt? Nem hiszem, hogy nagy csatára készültek, hiszen nem voltak sokan. Körülbelül annyian, mint mi.
Bár szerettem volna azt hinni, hogy egyszerűen csak keresztezik egymást útjaink, valahogy egyértelműnek látszott, hogy ők most felénk, vagyis hozzánk tartanak.
Magamhoz intettem Fadrielt és Morfirt, majd elindultam a sötét elfek elé. Mögöttem a többiek készítették íjaikat és kardjaikat, ha esetleg harcra kerülne a sor. Mi tudjuk, hogy mágiánk ezen a zord vidéken nagyon gyenge, de ezt velük nem áll módomban tudatni. Azt viszont szívesen megkérdezném, hogy mi értelme volt lecsapolni szeretett és nagy tiszteletben tartott fánk, az élet fájának nedvét. De természetesen nem teszem.
Én haladtam elöl, mögöttem a két őröm. Már messziről feltűnhetett nekik, hogy én a királyi család egyik tagja lehetek. Míg a többiek zöldes ruhában, katonai felszereléssel érkeztek, addig én fehér kabátban és se íj nem volt a kezemben, se kard.
Ahogy közelebb értünk, megálltunk az általam vélt sötét elf vezér előtt. Karomat enyhén széttárva, egyik lábammal hátralépve hajoltam meg előtte, ezzel előlegezve a kölcsönös tiszteletet. Amikor felegyenesedtem lehúztam fejemről a csuklyát, így láthatóvá vált ezüstösen csillogó, fehér hajam, mely az erdei elfek között nagyon ritka tulajdonság volt. Kék szemeim békét sugároztak, ám tapasztalt szem számára látható volt, hogy meg-meg csillant tekintetemben a félelem is. De ezt még mindig nem voltam hajlandó kimutatni.
-Üdvözöllek. A nevem Lorelei hercegnő. Békével jöttünk, s utunk az orkok birodalmába vezet. Kérlek, hagy haladjunk át a völgyön békével és akkor ti is folytathatjátok utatok. - nem érdemelték meg, hogy ily tisztelettel beszéljek velük, de most nem volt alkalmas az idő és a helyszín harcra. Nekem csak annyi volt a dolgom, hogy beszéljek Grogirral és csupán ennyit is akartam tenni, nem többet.

Lassan haladtunk a erdeiek felé, és közben némi gúnnyal a tekintetemben nézem ahogy hangyákként sürgölődni kezdtek.
Úgy látszott a nő vezetheti őket, és erről meg is bizonyosodtam mikor két testőrével elénk indult.
Karomat ökölbe szorítva tartottam fel derékszögben, mire emberim megálltak, én pedig tovább lépdeltem a nő és kéttagú testőrsége felé.
Embereim továbbra sem kaptak engedélyt, hogy fegyvert rántsanak, így kezüket hasuk előtt összekulcsolva álltak, mint szilárd kőszobrok, és csak tekintetükkel kísérték a további fejleményeket.
Megálltam közvetlenül az erdei nő előtt, és maszkom takarásában undor teljes félmosolyra húztam számat, mikor felfedte arcát, és fehér hajkoronáját. Számomra betegnek, vékonynak tűnt, aki korántsem életre való, mint emberei sem azok. Biztos voltam benne hogy birodalmam határain belül fertály órát sem élnének meg.
Bemutatkozását, mozdulatlanul hallgattam, csak tekintetem sugárzott felé jéghideg szürkés villanással, de szavait megjegyeztem. Hercegnő mi? Hm…legyen! Gondoltam!
Kezeim csípőre tettem, és percekig csak álltam szótlanul, mialatt egy pillanatra sem engedtem el tekintetét. Tekintetemben csakis vadságot, és magabiztosságot láthatott, végül magam is hátratoltam csuklyám, és lecsatoltam a maszkom. Szürkés árnyalatú kő merev arccal meredtem rá, ahogy szürkés hajam a vállaimra omlott.
- Demertor ahy's Terranion. A sötét elf birodalom királya. – Szóltam száraz, lélekborzoló hangon.
- Mi dolgod az orkokkal Lorelei? – Kérdeztem szinte reszkető izmokkal, mert minden idegszálam azt akarta, hogy öljek! Tomboljak, mind mágiával, mind kardal, vagy pusztakézzel!
- Javaslom, válaszolj! Ne ringasd magad abban, hogy akár egy is közületek élve hagyja el e helyet, ha úgy döntök. Úgyhogy legyél jó kislány, és mentsd az embereid életét azzal, hogy válaszolsz erdei szuka! A terep az idő, és szövetségeseim földje is nekünk kedvez, jól tudod. – Ezzel egy gúnyos pillantással karomat nyújtottam felé.
- Járjunk egyet hercegnő! Csak te és én! Két királyi vérből való, a hajunk színe úgyis majdnem passzol. – Nevettem fel mélyen, és gorombán, de karomat még mindig felkínálva neki. Pillantásom egy fészkelődő testőrére villant ezután, és nem hagytam benne kétséget afelől, hogy ha mozdul a tőröm épp oly hirtelen kezembe kerül, mint az imént mikor emberem torkát vágtam át.

Nem mondanám, hogy megkönnyebbültem, amikor Demertor lecsatolta arcáról a maszkot, de annak örültem, hogy ennyivel legalább megtisztel. Lelkem és szívem megremegett, amikor bemutatkozott. Tehát a király. Ő lenne az? Aki egész Neminrát sanyargatja? Ez az elf? Féltem, persze, hogy féltem, de az ellenszenv egyre csak erősített belülről.
Kérdezett, amire nem akartam válaszolni. Nem hagyta, hogy megszólaljak, mert azonnal folytatta, s utasított, hogy mondjam meg, miért küldött minket apám az orkokhoz. Ahogy beszélt a gyűlölet egyre jobban kezdte megmérgezni az elmém és azt éreztem, hogy már nem is tartok tőle. Mindegy mi történik velünk, csak pusztuljon ez a féreg itt előttem. Én az eddig történtek ellenére is megadtam neki a tiszteletet, ő viszont magasról köpött erre.
Belekezdtem volna mondandómba, de ő közbeszólt, s megkért, négyszemközt beszéljünk. Hátrapillantottam őreimre, s egy magabiztos pillantással szóltam nekik, hogy ne aggódjanak. Úgy gondolom, hogyha akart volna, már megölt volna.
Biccentettem a királynak, majd neki is indultam, hogy félrevonuljunk.
Amikor már tisztes távolságban voltunk, de azért még elég közel az őreimhez, hogyha jelzek, lássák, akkor szembefordultam a sötét elfek vezérével.
-Sem én, se a katonáim nem vagyunk a szolgáid, Demertor király. Nincs jogod így beszélni velem, se mással. Nem vagyok köteles neked válaszolni, csak mert erősebbnek gondolod magad, de belém szorult annyi tisztelet a másik faj iránt, hogy válaszoljak. Grogir vezérrel van némi megbeszélnivalónk, bár kérdésünket azt hiszem az előbb már megválaszoltad te magad is. - a szövetségesei. Azt hiszem apámnak lesz némi hozzászólása ehhez. Grogir meg fogja még ezt bánni, de nagyon.
Nem ismertem az ő sötét mágiáját, s ettől tartottam, de félelmem már csaknem teljesen elmúlt. Egyre inkább úgy éreztem, megfojtom ezt a pökhendi, nagyszájú, egoista királyt. Lesz, ami lesz, de én végzek vele. Persze ezt csak belül éreztem. Nem kezdeményeznék támadást, hiszen mi nem az a nép vagyunk. Mi a békét képviseljük és erre is törekszünk.

Lorelei szavai közben, a távoli hófödte hegycsúcsokat kémleltem, és elidőztem az idilli, ködben fürdő hószállingózásban.
Szavai nem találtak fogást rajtam, és egy vállrándítással reagáltam enyhe kirohanását.
- A tisztelet olyan dolog a hazámban, amit ki kell vívni. Senkinek nem jár születése, vagy vére jogán! Aki így hiszi az halott kóborló csupán. – Komor vonásokkal tekintettem rá, a szavaim közben, végül egy flegma mosoly görbítette felfelé szám sarkát.
- Grogir egy álnok kígyó, nem is értem mi dolgotok van vele nektek! – Folytattam sétám, és a szavaim. – Fél tőlünk, és megtesz bármit, hogy a barátjának tudhasson minket, azonban Lorelei, ha már a sors így összehozott minket, talán komolyabb dolgokról is tárgyalhatnánk. – Mondtam csak úgy magam elé, mialatt hátam mögött összekulcsolt kezekkel haladtam előre a hószállingózásban, egyre távolabb az egymást méregető katonáinktól.
- Vannak bizonyos dolgok, amiket meg kéne beszélnünk, nekünk sötét elfeknek, és nektek, erdeieknek. Bizonyára kíváncsiak lennétek, miért gyűjtünk ereklyéket, és mire akarnánk használni őket. - Megálltam, és törékeny vállára tettem kezem, és élveztem, ahogy összerezzen. Igazából katonái lélekjelenlétét tettem próbára ezzel, de sajnálatomra nem lőttek nyilakat felém. Talán félnek, hogy elvétenék? Hm… meglehet!
Kezem maradt a vállán, és ezúttal mélyen néztem a szemébe, szikrázóan metsző tekintettel.
- Olyan dolog közelít felénk, ami elsöpörhet mindent és mindenkit Neminra földjéről. – Mondtam sejtelmesen enyhét biccentve is szavaim végén.

-Én ezt máshogy gondolom. - tettem még hozzá félhangosan a tiszteletről szóló témához, aztán végül annyiban hagytam. Makacs elf, sötétségből való. Nem éri meg vele tovább vitázni ezen.
-Számunkra elég komoly az, amit az orkok művelnek az erdőnkben. Szeretném azt mondani, hogy semmi közöd ehhez, Demertor király, de már azt hiszem, hogyha ezt mondanám, hazudnék. - félnek tőlük, mindent megtesznek nekik. Nem vagyok bolond, már az első szavánál, amikor azt mondta, hogy szövetségesek, rájöttem, hogy a sötét elfek keze van a dologban és miattuk rongálják ezek a bárgyú orkok a birodalmunkat.
Az undor elöntötte az elmém, képtelen voltam gondolkodni miatta. Még sosem éreztem ilyet. Nem vagyok idős, de azért jó pár évet megéltem már, de ilyen heves ellenszenvet még senkivel szemben nem éreztem. Ezek a sötét elfek borzalmasabbak, mint gondoltam. Demertor azt hiszi játszhat velünk és bárkivel ezen a földön. De nagyon téved...
Már válaszoltam volna szavaira, ám érintése belém fojtotta mondandóm. Megrezzentem, majd amint kapcsolt az agyam, elhúzódtam tőle annyira, hogy keze lecsússzon rólam. Hátrapillantottam, de szerencsére se Fadriel, se Morfir, se a többiek nem nyitottak tüzet. Egyelőre nem lett volna okuk rá és nem is akarom, hogy mi harcot kezdeményezzünk, amíg nincs rá jó okunk. Bár Demertor létezése elég ok lenne rá...
-Engem nem fogsz megvezetni szavaiddal, sötét elfek vezére! Eddig sunyin és alávalón lopkodtok, birodalmakba hozzátok el a káoszt, most meg azt hiszed, elhiszem ezt a mesét? És ha igaz is. Nem gondolom, hogy Neminra és a rajta élő nép védelméért szedted össze az értékes ereklyéket.
Csak néztem a szemébe és nem vettem le róla a tekintetem. Talán nem voltam egy robusztus alkat, talán itt nem volt használható a mágiám, de erősnek akartam mutatni magam. Olyannak, aki a népéért mindenre képes lenne.

Gúnyos mosolyra húzom szám, ahogy kibontakozik érintésemből, majd kezeim hátam mögött összefűzve, sétálok tovább a szállingózó hóban, szándékosan hátam mutatva felé, szavai közben.
- Ne kerülgesd a tűzfészkét hercegnő! Az nem uralkodóhoz való! Igen! Az én parancsom szerint járnak el az orkok. – Vallottam, be mialatt egyre távolodtam tőle a ködös reggelben.
Lassan lépdelve gondolkodtam el szavain, és az első gondolatom az volt, hogy visszacsörtetek, megfogom a vékony nyakát, és elmetszem a torkát.
Igen! Milyen egyszerű is lenne! Pazar trófea lenne a lakosztályomban, és valahányszor kéjben fürödnék, egy lénnyel odabent, minden alkalommal a kipreparált arcába röhögnék.
Igen!
Megálltam, és mély lélegzetet véve hosszan fújtam ki magam elé a leheletem fehéres páráját, majd visszafordultam felé.
- Nem! – Recsegtem szárazon felé, és a mágia szála tekergőzve indultak el felé alig mozgó ajkaim szavaitól.
A gondolat hogy megölhetném szempillantás alatt, csábítóan borzongatott meg. Látni, ahogy szája ki kerekeid, ahogy szemei kigúvadnak, majd lassan elhomályosul a csillogó szempár, és örökre lezáródik.
Kéjtől remegett alhasam a gondolattól, de végül egy undorral visszarántottam a halál fekete csápjait, melyek már láthatatlan tekergőztek lelkére. Legfeljebb némi légszomj, és émelygés, amit ebből érezhetett, de csupán egy kósza pillanatra érintette mag a halál, mert inkább folytattam szavaim.
- Az ereklyék a sötét elfek védelmét látják el.  – Válaszoltam, majd felé fordultam. Hosszú csuklyás köpenyem felkavarta a havat körülöttem, majd redőkbe ráncolva követte a mozdulatom.
- Akár akarod, akár nem a vég már közel! Mikor majd eljön, és erdőid lángokban állnak majd, és végig kell nézned, hogy, esnek el tieid olyan lények keze állttal, amiket el sem tudsz képzelni, mert egyszerűen homokba dugod a fejed, és elutasítod a káosz létezését is. Majd akkor emlékezz szavaimra hercegnő. Emlékezz majd mikor hallod a gyermekeitek visítását, az anyák üvöltését, és tudd, hogy tehettél volna ellene, de nem tettél! Nem mert előítéleteid nem engedték. – Kissé zihálva fejeztem be szavaim, majd rendezve örülté valló vonásaimat szóltam ismét.
- Minden lényre pusztulás vár! Ránk is! – Mutattam a ködben már alig felsejlő embereim körvonalai felé. - És még minket mondanak előítéletesnek. – Felnevettem ezután, harsányan, és remegtetőn, majd hirtelen változott arcom kő merevvé.
- A ciklus lassan a végéhez ér! Lejár az időnk hercegnő! Kérdezd a mágusaitokat, és utána nevezz hazugnak egy királyt!

Hallgattam őt, de egyre kevésbé voltam biztos benne, hogy eljuthatunk ezzel a társalgással valahova. Persze a szavai elgondolkodtattak, de egyelőre nem tudtam ezzel mit kezdeni, mert elmémet elöntötte a düh és az ellenszenv. Ha kitisztult a fejem, majd átgondolom ezt is, és főleg értesítem apámat.
A következő pillanatban szédülni kezdtem és mintha nem kaptam volna levegőt, de ez az szörnyű érzés hamar tovaszállt. Csak sejtettem, hogy Demertor jelenléte okoz ilyen zavarokat a légzésemben.
Szavait, melyek meg akartak törni, melyek megjelenítették előttem pusztuló országunkat igyekeztem kizárni az elmémből és inkább elgondolkodtam a jelenlegi helyzeten.
-Nem neveztelek hazugnak. Mindössze kételkedem szavaidban. Eddig nem sok okot adtál arra, hogy bárki megbízzon benned.
Egy pillanatnyi szünetet hagytam, majd erőt véve magamon, szembefordultam a férfival.
-Mindazonáltal nem szabad átsiklanunk az információid felett, s nyomban indulunk is apámhoz. Hiszen ő a király, s ezt a beszélgetést is jobb lenne vele lejátszanod.
Hátraléptem egyet és meghajoltam a sötét elfek királya előtt. -Én nem vagyok elég erős, hogy megvédjem a népem. Apám azonban igen. Ha van még valami, amit üzennél neki, most mondd. Aztán azon nyomban indulunk vissza. - mondtam még el utolsó szavaim, majd vártam, hogy válaszol-e még valamit.

A tény hogy magyarázkodott, éppen szavai ellenkezőjéről győztek meg, de különösebben nem forgattam meg elmémben a hallottakat.
Meghajlását, egy gúnyos mosollyal fogadtam, majd egy enyhét biccentettem felé.
Kicsit már mondhatni sajnálni is kezdtem az erdeiek királyát. Ha ilyen gyáva utódai vannak, nem sokat várhatok az erdeiektől azt hiszem! Romantikus elrévedő, fellegekben járó teremtmény, hogy is gondolhattam mást? Pedig nem sokban különböznek! Ugyanúgy csak is a saját földjük védelmével vannak elfoglalva, csak ők azt hazudják nem így van, még mi nyíltan vállaljuk ezt! Hmm..ki is a galád?
gondolataim után visszaindultam embereim felé, és intettem nekik, majd tovább indultunk az orkok szálláshelyei felé.
Lassan lépdelve haladtunk a délnyugati hágók felé, és tűntünk el a ködben az erdeiek szeme elől.

// Köszönöm a játékot! //