The member 'Viridiel' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Hatos' : 3

Uráldur résen van és amint meglátja ellenfele mozdulatában, hogy az ő támadása már nem fog sikerülni, nem viszi tovább feleslegesen, hanem oldalra gurul. Ez menti meg attól, hogy neki is használhatatlan legyen az egyik keze. És nem is sejti, hogy ellenfelére mennyire rá jár a rút.
Ő fejében csak azok a gondolatok zakatolnak, amivel ilyen esetekben maga javára fordíthatja a helyzetet és nem is kell sokáig várnia. Felrémlik benne régi küzdelmeik képe. És a fájdalmat küldi ezúttal, hogy a sérülésből tovább lüktetve ellenfele minden porcikájába a fájdalom a földre küldje és ő a torka felé szegezve pallosát megadásra kényszerítse.
Eközben a három őr kimegy a szobából és rájuk zárja.


/Kocka dobás: Hatos

1-3-ig az átok és a próbálkozás nem sikerült
4-6-ig a rontás megfogant rajta/

The member 'Uráldur' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Hatos' : 6

Úgy látszik a vérszomj elvette a szerencsémet is és talán meg is érdemlem, hiszen messze kerültem népem békés természetétől, lassan olyanná válva, mint az előttem álló self.
Ezért nem sikerülhet az idézés sem, a természet nem ad tápot az ilyen gondolkodásnak, de a visszavágásom sem sikerül. Talán túl nyilvánvaló volt, hogy mire készülök és balkézzel amúgy is ügyetlenebben bánok.
Bosszúsan kiáltok fel, ahogy a kardom csak a levegőt szeli, az idézés meg kudarcba fullad és mire újból összeszedném magam, hogy megpróbáljam újra, hátha most sikerül, lecsap rám a sötét elf újabb mágiája és fájdalmakkal eltelve rogyok a földre, a kard ernyedten ejtem kezemmel a testem mellé.
Úgy látszik ez a sorsom, hogy mindig elbukjam ez ellen a férfi ellen.
A katonák úgy látszik megelégelték amit láttak és hagyják, hogy legyen, aminek lennie kell, kimennek és még az ajtót is bezárják maguk mögött.
Amíg el nem múlik a kín, addig esélyem sincs újra elvégezni az idézést, hiszen gondolataim csak enyhülésért esedeznek.
Ettől függetlenül a torkomnak szegezett penge nem rémít meg. Erőlködve emelem a selfre a szemem, hogy ő is lássa.

Az Első Lord megnyugodott a győzelemtől. És miközben a fiú torkának szegezi kardját, miközben az a földön fekszik. Ez már ismerős helyzet. Újra a fogja a futár.
-Oké! Ha nem csinálsz ostobaságot, akkor megúszod élve. Csak tudnám, hogy szöksz meg tőlünk állandóan...
*Megfordítja, ha hagyja a pengének behódolva és az ellensége saját övével köti hátra a kezeit. Ez már rutinosan megy neki, Turion immáron újra fogoly fia nem szokta feláldozni az életét, mindg bízik a szökésbe. És egyszer rájön, hogyan csinálja.
-Beszélgessünk olyanról, amit van is esély, hogy elárulsz. Mit kellett volna mondanom szerinted az őröknek? Miért tartanak fogva? És miért nem engednek most szabadon, hiszen legyőztelek?
*Remélte, hogy választ kap. Mert a démonok gondolkodását, hogy mi végre küldték őt ide és miért találkozott szabad emberként azzal, aki ellen elvileg segíteniük kellene nekik, azt nem is akarja végig gondolni.
Tudja jól, hogy nem árulták el és neki is van egy kiskapu, de még mindig tartja magát, hogy nem fog bele menni a játékba és valaki mondja meg a megfejtést!

Felmerül bennem, hogy kiprovokálom belőle, hogy öljön meg, de aztán arra gondolok, hogy ez egy ismeretlen világ, amit valószínűleg mágia alakított át számunkra, talán a démonok ebben a ludasak, sőt valószínűleg biztos. Akkor meg miért adnám meg nekik az örömet, hogy meghalok, még abban sem lehetek biztos, hogy mit okoz ez a saját valóságunkban.
Mint annyiszor már az életemben, most is kivárásra játszom, a szobából egyelőre úgy sem tudunk kijutni és ezt Uráldur-nak is tudnia kell.
Fogcsikorgatva bár, de ezért hagyom, hogy megkötözzön és nem ellenkezek.
- Nehogy azt hidd, hogy ezzel vége. – sziszegem a fogaim között, miközben a térdemre cihelődök, nem akarok a lábai előtt heverni, mint valami elejtett préda.
A kérdése mondhatnám, hogy meglep, de még sem. Őt ezek szerint ugyan úgy fogságba ejtette ez a világ, mint engem. Elmosolyodom hidegen.
Tényleg nincs okom erről hallgatni előtte.
- Gondolom azért, mert nem ez a kulcs, ami kiszabadít ebből a világból. Bár szívesen vettem volna a véred, valószínűleg én sem szabadultam volna innen ettől. Valamilyen választ várnak tőlünk, olyat, ami minden bizonnyal ellenkezik a mostani érzéseinkkel. – vonom meg a vállam, amennyire a kötelékem engedi. – Talán…..
A gondolattól kilel a hideg és a zsebemben lévő kő súlya szinte tapinthatóvá válik.
~ Óóóó, ezt nem várhatjátok el tőlem! ~
Ha az az ára, hogy együttműködve szerezzük meg a köveket, akkor még sokáig itt leszünk.
Nem hiszem, hogy ez az ötletem meg kéne osztani vele, már bánom, hogy belekezdtem.

Viridiel küzd az önérzetéért és nincs is miért szégyellnie magát. Becsülettel harcot és nem rajta múlott, hogy alul maradt. És megöletni magát tényleg nem lett volna túl sok értelme. Ám ki kellett találniuk, hogyan tudnának innen kiszabadulni. És a fiúnak volt egy ötlete... amit nem kart kimondani.
-Talán mi? Mondd végig! Ügye nem olyan nyálas dologgal akarsz előjönni, hogy kérjek tőled bocsánatot! Meg ne haragudj rám?
*Az ajtó újra nyílt és az őrök bejöttek. Egy rubint nyújtottak szótlanul a sötét elf felé. És az értetlenül bámult, mielőtt gépiesen elvette volna és zsebre tenné.
-Most már minden rendben van. Elmehettek.
*Az öreg elf egy darabig gondolkodott, majd végül kibökte.
-Látod! Mondtam én. Nem is kellett agyalni semmin. Nem az volt a megoldás, hogy mondjak valamit. Csak meg kellett várni az időt, hogy leteljen.
Szerencséd, hogy nem öletted meg magad még mielőtt elengedtek volna!
*A folyosó felé lökte, hogy menjen ő előtt. És ha sikerül és Turion fia nem áll ellen, akkor lehagyva a katonákat súgva kérdezi.
-Oké! És akkor most hova tovább? Én be voltam zárva nem tudok semmit. Valamit neked kell tudnod. Vagy talán Fáwenhez eljutni...

Nem mondom, hogy sok időm van azon gondolkodni, ami oly hirtelen jut eszembe, hogy vajon mi az, amivel megszabadulhatunk e világból és börtönünktől, de azt a kicsit igyekszem kihasználni.
Egyre biztosabb vagyok benne, hogy ez lehet a megoldás, mert csak ilyen gonosz lények találhatnak ki olyasmit, hogy azzal dolgozzak együtt a kiszabadulásunkon, aki élvezettel kínzott meg minden lehetséges módon és a bátyám a szemem előtt vénítette meg, talán meg is ölte vele.
- Nem! - ráztam meg a fejem. – Bűneidet azzal nem mosnád le self.
Szívemben sosem nyerne bocsánatot, de talán pont ez az, ami mindennek az akadálya.
Vissza kéne térnem a gyökereimhez? Vissza eredeti énemhez? Ez már talán soha nem lesz lehetséges.
Mikor az őrök bejönnek és átadnak neki egy vörös követ, a lélegzetem is eláll.
Ez lenne az amire gondolok? A Megbocsátás Rubinja? De miért adják csak úgy oda neki? Hiszen nem történt semmi…….
Vagy olyan szavak hangzottak el, amit elvártak? De csak félreértették, hiszen Uráldur nem gondlta komolyan, épp ellenkezőleg……
- Ez valami…..
Aztán befogtam a szám. Végül is semmit nem kellett tennem és mégis eggyel közelebb juthattunk a kijutáshoz, már csak egy kő választ el tőle, aztán ……..aztán, ha életben maradok, akkor bármikor bosszút állhatok.
- Tévedsz Uráldur………nem ez a megoldás. – sóhajtottam, de aztán előre lódultam lökésének megfelelően.
Nem álltam ellent, minek tettem volna, én tudtam, hogy mi a megoldás, csak azt nem akarom-e.
Pár pillanat múlva már azt is tudtam viszont, hogy a selfnek is leeshetett mi a helyzet.
- Van egy …..harmadik kő…..Az Ég Zafírja…..Együtt valószínűleg haza tudnak juttatni. Bár nem biztos……semmi sem biztos. – mondtam szintén halkan. – A Kincstárban van. Itt a folyosó kanyarulatában. – intek előre az állammal.
Jussunk haza!

Uráldur is kezdte már kapizsgálni a helyzetet. Még ha úgy is szúrta az oldalát, mintha egy rózsa óriás tövisére dőlt volna le pihenni. Ám némileg csökkentette a kellemetlen érzést, hogy mégis csak kiszabadult és a párbaj miatt ellenfele meg fogságba esett. És elárulta neki a kijutás lehetőségét is.
-Nos, ne reméld, hogy te is kiszabadulsz ebből a pokolból! Majd inkább én!
*Ezzel tarkón ütötte az erdei elfet és elkezdett szaladni. Azt remélte, hogy a kincstár kifosztása után majd vissza jön érte, de nem engedi szabadon. Gyorsabban elintézi a rablást, mint hogy valakit rávinne a lélek megkérdezni a földön heverőtől, hogy mi történt. Meg elengedni a kezét. Valahol persze sejtette, hogy nem lesz ez ilyen könnyű. De nem ő lett volna, ha nem próbálja meg a lehetetlent, ha elég csábító a nyeremény.
Tudta jól, hogy előre kell szaladni arra, amerre a fiú is elindult, mert nyilván nem kerülő utat tervezett be addig, amíg megegyeznek. Hamar meg is találja a táblát és a két őrnek sem volt ellene, hogy bemenjen. Csupán csak rászóltak.
-Mindent a szemnek, semmit a kéznek!
*Ám falra hányt borsó. Oda lépett a vitrinhez és páncélkesztyűs kezével betörte az üveget és amint megragadta a zafírt, a környezete azonnal megváltozott. Újra azon a tisztáson álltak egymással szemben minden felszerelésükkel. Egyedül a futár öve veszett el a másik létsíkról átjöve. Érezhették, hogy a drágakövek nincsenek a zsebükben. Ám valamelyest magabiztosabban használják a mágiát. Ahogy Uráldur emberei is. A pókdémonnak igaza volt. Ha megfejtik a megoldást, akkor erősebben térnek vissza mindannyian. Ha anélkül nyitnak egy kiskaput, akkor mindenki veszít képességeiből, akivel kapcsolatban állnak.
Gonoszul vigyorgott, mielőtt megszólalt volna.
-No, akkor elintézhetjük. Odaát meg akartál ölni.
*Nem hallja self füleivel, lelkével a suttogást, hogy a fák egy nem messze innen verembe esett fehér szemű elfről beszélnek. Túl közel vannak a fák és ez Viridiel előnye. Ám mögötte még mindig ott vannak -mozdulatlanul- az emberei.

Azt gondoltam, a kövek csak akkor segítenek, ha mindkettőnk jelen van, így tényleg nem számítottam rá, hogy merényletet tervez ellenem, de hát bolond fejjel gondolhattam volna, hogy a vér nem válik vízzé, Uráldur sem tud kibújni a bőréből.
Az ütés ezért váratlanul ért és ájultan hanyatlottam a földre, ráadásul hátrakötött kézzel még alaposan be is vágtam a fejem.
Aztán forogni kezdett velem a világ, minden kép és hang összevissza hol hangosan, hol halkan jutott el hozzám, majd hirtelen ott álltam a tisztás közepén, alig pár méterre a selftől, ott ahonnan elindult ez az egész rémálom.
Azért pát dolog változott, én nem voltam megkötözve, a férfi emberei még mindig mozdulatlanul álltak, nem volt ott a mágusa és sereg és nem volt sehol a bátyám sem.
Mikor keresni kezdtem gondolatban, a szívem gyorsabban kezdett el verni, hiszen azt tudtam meg a növényektől, hogy bajban van, verembe esett.
Rohantam volna hozzá, de persze az éjelf még ott volt előttem és úgy gondolta, hogy most is olyan könnyen leszámolhat velem, mint abban a cellában.
- És most sincs másként, de most dolgom van. – válaszoltam pimaszul neki.
Ha mást nem azt megtanultam, hogy vannak fontosabb dolgok a bosszúnál, még ha nem is tettem le róla. A lelkem azért nem szeretném eladni…..még ott van a bátyám…..
- Segítsetek! – suttogtam és ismét a természet segítségét kértem.
Most a gyökerek, ágak mellett, apró rovarok tömegét uszítottam rá vagy rájuk, darazsak, szúnyogok, legyek támadták meg őket, ha sikerrel jártam.

Uráldur ismét harcra provokálja az ifjú elfet. Mint Hollywood ötvenes öregedő sztárjai, akik egye sablonosabb filmeket gyártanak azért, hogy újra és újra bebizonyítsák, hogy látszat ellenére nem öregek. Pedig azok. És reálisan nézve az ő korukban már jóval hamarabb kerülne egy ember a padlóra.
Ám az Első Lordnak nincs szerencséje. Bogarak, lepkék és mindenfajta csípős rovar lepi el és bújik be a páncélja alá. És jajgatva kénytelen menekülni. Az emberei most olvadnak ki és nekik is ki kell állni katonás tűréssel az ostromot. Ám eszük ágába sincs ilyen állapotban követni az erdőbe áldozatukat. Találkozni fognak úgy is vele máskor...

Eközben a hírnök megtalálja Turion másik fiát. És hamar kihúzza a hegyes karók nélküli veremből. Veszélyes erre járkálni... Hamarosan hírt kapnak róla a fáktól, hogy szabad az út hazáig.

/Köszönöm a játékot! Öröm volt, hogy ki tudtam játszani Uráldur bocsánatkérését./