Juhanni még futás közben dobja egyik kését az elf felé, ami nem talál bár súrolja hosszú fekete haját s egy tincset ki is vág belőle, a penge az arca előtt ment el, talán még érezhette is a hideg pengét.
-Nem lesz dicsőség, de ez is csak egy munka mind a többi. Közölte az elfel, mind ahogy az el is várhattam tőle.

Juhanni nem támad, okosabb annál így lassan közelíti meg a dárdánál lévő elfet, s ha támad is maradék egy kését is az kezéhez közeli helyen vágja bele a dárdába, csak ezután rohan neki, s ütésre számítva sikeresen el is kerüli azt s egy szép forgással a holdtestben lévő dárdán, le teríti az elfet a földre, s kését a dárdából már a nyakához is tartja.
-Eddig szépen csináltad, csak így tovább. S el is tette mind két tőrét és kezét nyújtja hogy fel segítse az elfet.

Az oawa nem hazudtolja meg neveltetését, bár a faját igen és nem sokat tétovázik, mikor felém hajítja az egyik tőrét. Nagy szerencsém van, hogy meg sem tudok mozdulni, mert vagy a csoda segített, vagy szándékosan csak ijesztésnek szánta, de a fülem mellett suhant el a penge, valószínűleg pár hajtincsemet is magával ragadva. Hiába készültem a halálra, azért annak szele igen csak megborzongatott.
Az, hogy a macskának ez csak egy munka, természetesen meg sem lepett, de láthatóan nem is sikerült felzaklatnom a sértésemmel, nem vette magára, ugyan olyan közömbös és hideg volt, mint eddig. Így aztán a tervem nem is válik be. A dárdát a késével téríti el, további lendülete pedig engem sodor le a lábamról. A következő pillanatban pedig már moccanatlanul fekszem alatta egy éles késsel a nyakamon és úgy várom, hogy bevégezze, amit elkezdett.
Mikor elveszi a kést és leszáll rólam, majd a kezét nyújtja, hogy felsegítsen, értetlenül meredek rá.
- Mire volt ez jó? – fogadom el némi habozás után és felkecmergek, bár elég nehezen állok meg a lábamon. – Miért kíméltél meg? – nézek fel aztán a nőre. – Nem öltem és nem is áll szándékomban. – állok továbbra is a verem közepén, várva milyen sorsot szán nekem.
Talán már sosem leszek saját életem kovácsa és ez borús gondolatokat szül bennem. Talán most kéne véget vetni ennek.

-Csak egy kis teszt, felmértem mire is vagy képes ha az életed múlik rajta, és nem is teljesítettél annyira rosszul. Közöltem az elfel.

Juhanni fel hurcolta az elfet, s egy másik oawa ellátta őt, egy párducnak kinéző leányzó, közben én már meg terítettem a többi szolgával, s ha az elfet el is láttak én Juhanni és ő le is ülünk a szépen meg terített és tele pakolt asztolhoz.
-Egy két jó fogás kijár ezért a teljesítményét, már csak az a kérdés hogy mikor takarítasz el magad után. Néztem az elfre, s közben Juhanni már szedett is nekem egy szép nagy adagot az asztalon lévő minden jóból s egy pohár bort is öntött mellé, majd helyet foglalt mellettem.

Ahogy vége az életveszélynek, szinte elönt a fájdalom és miután közölte velem, hogy csak tesztelt, igazán nagyon szívesen dugnám fel azt a dárdát, amin még mindig a troll vére sötétlett, a parancsnok asszony hátsó felébe, lehetőleg a hegyesebbik végével előre.
De most túl fáradt és elgyötört voltam ahhoz, hogy újabb „teszteket” viseljek el, hiába berzenkedett minden porcikám a kedveskedése ellen.
Így aztán hagytam magam felcibálni a veremből, bár nem igazán nyújtottam nagy segítséget benne, Nem, mintha nem akartam volna kikerülni onnan, de a lábaim már nem nagyon engedelmeskedtek.
Fent aztán bekötözték vérző lábamat, a másik, melyet a troll legyintett meg, szerencsére nem tört el, csak megzúzódott, bár a fájdalom nem volt kevesebb.
Ismét felterítettek és csak most jöttem rá, hogy milyen éhes vagyok, hiszen nem is ettem tegnap este óta semmit. Most már nem kérettem magam, neki láttam azonnal és nem zavartattam magam a kérdés hallatán sem. Egyáltalán nem gondoltam, hogy innentől arany életem lesz, bár a kaja első osztályú volt. Már az megérte, hogy idehoztak, hogy kétszer jóllakhattam. Mivel nem fogok ölni a kedvéért, csak ideig-óráig kérdéses mikor küld vissza a bányába.
- Engedj be pár másik tigrist és megoldják ezt a problémádat. – dünnyögtem teli szájjal.

-Legalább takarításhoz értesz, viszont a csontok akkor is ott maradnak, azokat pedig valakinek elfog kelleni onnét vinni. Néztem vissza az elfre, közben már tányérom felét meg is tisztítottam, közben Juhanni már jelezte hogy készen áll elkezedni a kiképzést, csak bólintottam hogy még nem.

-Azt hiszem mára ennyi, holnap folytatjuk. -Vigyétek vissza a tömlöcébe! Szóltam oda az őröknek akik már el is vitték az elfet.

Egyáltalán nem reménykedtem benne, hogy megfogadja a tanácsomat, hiszen nem az volt a cél, hogy engem megkíméljenek, hanem, hogy újabb és újabb megpróbáltatásokat kelljen kiállnom.
Nem hiszem, hogy csak azzal akarja elérni nálam, hogy a kedvére tegyek, hogy párszor engem etet meg, vagy engem szán eledelnek.
- Meg is mutatnám mi mindenhez értek, csak vigyen el egy erdőbe. – bólintottam rá egyre merészebben és nem foglalkoztam a némajátékukkal a testőrével.
Akármit is terveznek, egyelőre úgy sem tehetek ellene semmit.
Még elkapok egy cipót vésztartaléknak, mielőtt elrángatnak az asztaltól és visszalökdösnek a cellámba.
- Mindig ilyen előzékeny a parancsnokotok? – kérdezem, mikor belöknek, bár csak költőinek számom a kérdést, mert valószínűleg úgy sem válaszolnak rá.

-Talán, mit érdekel ez téged? Léptem be a cellába meg válaszolva az elf kérdését. Majd az őrök is távoztak, s csak én és az elf maradtunk ott.
-Ismerem a lomb tündék legtöbb trükkjét az erőben,ez az egyik indoka hogy nem engedem hogy kivigyenek innét, a másikra meg szerintem magad is rá jössz. Néztem az elfre s egy fekete bőrből készült páncélt hoztak be közben, amit mellém tettek s távoztak is azok akik behozták.
-Ezt pedig próbáld fel hogy jó-e, ha nem akkor újat készítettek, ebben legalább eltudsz vegyülni egy kisebb csapat sötét elf között. S vártam hogy felpróbálja a teljes test páncélt.

- Csak elvagyok hűlve, mert eddig vagy az életemre tört a néped, vagy csak korbácsot kaptam tőlük, ennyi. – vontam meg a vállam, bár nem számítottam a megjelenésére, miután visszahozatott, inkább Juhanni volt a tippem.
Egy arcizmom sem rándult, mikor elmondta, hogy ismeri az erdei elfek képességeit, mert ez persze lehetett valami nagyot mondás is. A behozatott páncél sem hozott izgalomba, mert már a veremben is láthatta, hogy nem vagyok annak híve, ami lelassít.
De most nem volt erőm vitatkozni, meg aztán ha vegyülni kell, abban szívesen részt veszek. Minden pillanattal közelebb kerülhetek ezzel a kijutáshoz és a szökéshez.
Felvettem a bőrpáncélt, ami méretben megfelelő volt.
- Rendben, ez meg van, még valami, vagy végre pihenhetek?

/Uráldur karakter nem tartózkodik a helyszínen/

KalandMester:

Sikeresen lezárult Viridiel második napja az ezredes asszony rezidenciáján. Vagy legalábbis minden jel erre mutat egy-két kivétellel.
Ezen néhány momentumok egyike, hogy a ház úrnője megjelent a cellájában és ruhapróbát tartanak. Úgy tűnik, a feladatában, amire kiválasztotta fontos elem lesz a rejtőzködés, nem csak a harci képességei fejlesztése. Ami hosszú felkészítést feltételez, hiszen elég az awyrisinek megszólalnia és általában már megkérdőjelezhetetlen az ellenszenv, amit az itteniek iránt érez. A folyton bajba kerülés vágyáról nem is beszélve.
Ám egy másik ilyen vezércsillag a hegyes fülén árt érkezik hozzá, a hangok alapján fent többen kiabálnak és csörömpölés zaja szűrődik le. Nem hallatszik tisztán, mit mondanak, még nagyon messze vannak. Egyedül egy lángoló gyújtónyílvessző pendülése az, amit tisztán kivehető, mely éppen az ő rácsos ablakán repült be és áll meg a falban.
Ha nem lép semmit ellene egyik jelenlévő sem, akkor pillanatok alatt a tűz átforrósítja a felette egy méterrel levő fa gerendát és lángolni kezd az is. Uráldur beosztottjának a fülét pedig megütheti, hogy a közeli lépcsőn lefelé léptek rohanó zaja hallatszik.

Bár végül felpróbálom a páncélt, amit személyesen maga a parancsnok hozott hozzám, nem tudom elképzelni, hogy bárkit is meg tudnék téveszteni a sötét elf katonák közül, hiszen akkor, ha ilyen elámíthatóak lennének, nem tőlük rettegne a többi nép régóta.
Éppen ezért fogalmam sincs, mit akar ezzel a nő elérni, ha csak nem valamiféle csalinak nem akar bevetni. Ha meg az álcámon fejleszteni akar, akkor hosszú ittlétre rendezkedhetnék be, ami nem szerepel a terveim között.
Míg a rajtam lévő páncélban vagyok és Revan parancsnok válaszára várok, mikor meghallom a fenti csetepatét. Hihetném, hogy csak valamelyik szolgája ejtette le a tálaló edényeket, ha nem röpülne el a fülem mellett egy gyújtónyíl és csapódna a szemközti falba.
Nem tudom ki és hogyan jutott el idáig és mi oka lehetett egy támadásra, de, hogy nem baráti csevegésre ugrott be az biztos. Talán aggaszthatna, hogy lobogva kel életre a tűz, ahogy belekap a gerendába, de nekem egészen más jár a fejembe.
Valószínűleg a selfet legalább, ha nem jobban meglephette a saját birtokán belül támadás, így kihasználom a lehetőséget és a nyitott ajtó felé ugrom, meglapulva, mert nem tudom ki közeledik, aztán ha berontanak én megpróbálok kisurranni mögöttük.

Kalandmester:

A bentieknek felocsúdni sem sok idejük van a történtekre. Valaki megtámadta a palotát... vagy Revan esetleg már tudja, hogy csak egy újabb szórakozását készítette elő. Sosem tudni, mi jár a fejében a meghalt király lányának, ám miután Viridiel beosont az ajtó mögé, azt valaki az orrára vágta, hogy még jobban beférjen a nagy igyekezetben, ugyan ezen igyekezete okozhatta, hogy nem vette észre, hogy mégsem a falig sikerült nyomnia. Vagy talán úgy gondolta, hogy egy felmosó vödröt tettek oda és...
Mit bánta a hű szolga, aki berohant harmad magával. Még a falból kiálló nyílvesszőt sem vette észre, szemével egyedül az ezredest kereste, hiszen tőle várhatták csak, hogy úrrá lesz a helyzeten. Azonnal tisztelgett is és bele kezdett a mondanivalójába:
-Asszonyom, az erődöt megtámadták, asszonyom! -hangja még a lihegéstől és az átélt meglepetéstől izgatott, de látszik rajta, szinte süt, hogy feltétlen hisz felettesében és akár meghalni is kész lenne egyetlen parancsára.
*Ahogy Viridiel kisurran mögöttük, a ruhája ujja bele akad a retesz kiálló vasába. Balszerencse! Mondhatja bárki, hiszen létfontosságú, hogy menekülés közben minél több időt nyerjen, nem ilyen ügyetlenségekkel foglalkozni, míg kirángatja az oda szorult ruhaanyagot. Még akkor is szerencsétlen esett, ha babonás emberek ezt istenek vagy démonok figyelmeztető jelének vélnék, hogy tolja rá és zárja be ezzel a katonákat saját cellájukba. De hát Turion fia nem babonás és nem is hisz a démonokban. Csak Természet Anyában. Így ő valószínűleg csak a rajta lévő bőrvért újabb hátrányának sorolja, hogy ilyen megtörténhetett.
Ahogy elindul fentről egyre erősödő fegyvercsörgés hallatszik. A lépcső pedig lefelé is vezet a pincék, raktárak és a Verem felé. El kell döntenie, hogy merre tovább!

Nem tudtam mennyi időm van, hogy megpróbáljak megszökni, hiszen azt sem tudtam ki rohan lefelé a tömlöcök felé, a parancsnok emberei vagy esetleg az ellensége, mert az szinte biztos volt, hogy valami történt a házban odafenn.
Ráadásul a nő is valószínűleg hamar felocsúdik, hiszen nem hiába van vezető szerepe a világ egyik legvérengzőbb és legagresszívebb katonaságánál. Tehát nem sok időm lesz!
Az ajtó mögött lélegzet visszatartva vártam ugrásra készen, hogy a lépcsőn jövők mögött elsurranhassak, de majdnem pórul jártam, mikor alig tudtam elkerülni, hogy az ajtó fejen vágjon.
Mikor elrobogtak előttem, nem haboztam azonnal kiugrottam rejtekhelyemről és robogtam a lépcső felé, csak fél füllel hallgattam a szolga jelentését, ami bizonyította, hogy jól gondoltam, tényleg támadás érte a birtokot.
De a szerencse nem akart felém hajlani, úgy látszik ez a hely nem kedvez Természet Anya segítségének, így egy pillanatra beleakadtam az ajtó zárjába és csak egy kétségbeesett rántás szabadította ki, ezzel értékes másodperceket veszítve a menekülésből, és az ajtó is nagy robajjal vágódott be, ezzel már szépen le is leplezve magam.
Pillanatok álltak csak rendelkezésemre, hogy felmérjem merre induljak, hiszen újabb rohanó lábak dobogása figyelmeztetett, hogy fentről is jönnek még.
Lefelé villant a szeme, ahol a Verem volt, de nem volt semmi kedvem még lejjebb jutni, én a fényre, a szabadságra vágytam.
Döntöttem! Futásnak eredtem felfelé miközben torkom szakadtából kiabáltam.
- Veszélyben a parancsnok, azonnal hozzatok vizet, tűz van! Tűz van!
Reméltem, hogy meglepem őket, akárkik is közeledtek és ez talán esélyt ad rá, hogy eltűnhessek mielőtt magukhoz térnek.

Kalandmester:

Az ajtó nagy dörrenéssel bezárult és a már hivatalosan is szökevény hangosan ordibálva indult felfelé, igyekezvén megtéveszteni Revan embereit. Ám az egyik szolga, aki nem sokkal az ő távozása előtt érkezett már fel is eszmélt, nem olyan buták ők, hogy egész nap csak azon törjék a fejüket, hogy mégis mi történhetett. Elég egyértelmű volt az ajtó mögül kisurranó szándéka.
-Elkapni! Szökik a rab! Elfogni! -kiabálta utána eredve kettesével szedve a lépcső fokokat.
*A ricsajra és a felfordulásra egy bőrpáncélos, állig felfegyverzett nő lépett ki az egyik közeli ajtóból és ahogy a lépcső tetején igyekezett volna felfelé csatlakozni a többi harcolóhoz, a lándzsáját előre szegezve tartóztatta fel az ezredes életéért aggódó awyrisit.
-Állj! Miért van rajtad páncél, zöldike? Mit műveltél?
*Fegyvere nincs és csak néhány mondatot tudnak váltani, mire a sarkában loholó oda ér a lépcsőfeljáróhoz és kettejük közzé szorul a hírnök. Az üldözője egy ugyan olyan széles kristály kardot tart a kezébe, ami a nő övén is lóg, de a férfinak nincs a hátán íj.

Mint kiderült, egyáltalán nem volt jó ötlet, hogy nem szántam időt arra, hogy bezárjam, de már annyira ki akartam jutni, hogy az eszemet is elhagytam valahol.
Az ötlet, hogy a tűzzel és a parancsnok személyével zavart keltek, ha az emberei jönnek lefelé, egészen addig jó ötletnek tűnt, amíg tényleg meg nem láttam őket, de a rosszabb az volt, hogy a hátam mögött vadul rohant valaki és persze be sem állt a szája, amivel azonnal romba döntötte a tervemet.
Abban nem reménykedhettem, hogy maguk közül valónak néznek, hiába volt rajtam hasonló bőrpáncél, bár lehet, hogy egy pillanatra megtévesztette volna őket, de így már esélyem sem volt és pár pillanat múlva már egy lándzsa hegye szegeződött a mellkasomnak.
Fegyvertelen voltam és mikor egy kurta pillantást vetettem a hátam mögé, a mögöttem feltűnő férfi kezében tartott kardjára esett a tekintetem.
~ Hát ez remek! ~
Már csak abban reménykedtem, hogy akik megtámadták a parancsnok házát, ezt a pillanatot választják, hogy feltűnjenek.
- Revan parancsnok adta nekem éppen az előbb, aztán fellángolt a tűz és megtámadtak minket. – hadartam ami hirtelen az eszembe jutott, majd ha kissé sikerül elbizonytalanítanom, akkor gyorsan oldalra ugorva igyekszem meglökni a felfelé igyekvőt, akit talán könnyebb kibillenteni az egyensúlyából, aztán most már az alsóbb szintek felé menekülni.

Az erdei elf mindent elmond hirtelen, amit tudott és ez annyira meglepi Revan embereit, hogy amikor a kristálykardot megragadja és odébb löki a szolgát, az hirtelen nem is tud mit tenni. Teljesen lesokkolta a történet. Noha ő legalább tudja, hogy főnöküknek nem esett komoly baja. Így valószínűleg nem vérengzés közepette szerezte.
A pillanatnyi megingást kihasználva elsuhan mellette az ifjú, már majdnem a lépcsőfordulónál van, mikor is eszmél a nő és lándzsáját megragadva utána dobja. A vas hegy csillogva szeli át a fáklyákkal megvilágított étert és Viridiel háta mögött az egyik cella ajtajában áll meg.
Ő még idejében fordult és szalad lélek rohanva lentebb. Persze a két kedves ismerősének sem sok kell, azonnal utána erednek. Egy kecses női kéz nyúl hamarosan az elvesztett fa nyél után és rántja ki a deszkából. Ám még így is jó fél perc előnyt kap Viridiel. Odalent az egyik saroknál hirtelen meglát egy zsákutcát, amit mindenféle zsákokkal és ládákkal raktak teli. A beugró végén pedig két falhoz láncolt dobermann ugatása hallatszik. De hirtelen újra értelmes beszéddé áll össze, mint ahogy az erdőben a madárnál.
-Menj innen! Megharaplak, ha közelebb jössz! Nem lophatsz a zsákokból!
*Úgy tűnik, a fogság vagy elvette az eszét... Igen, elvette az eszét. Valószínűleg ez az első jele, hogy valakinek be fog fehéredni a szeme. Tudja jól, hogy ez nem lehet a valóság.

Nem gondoltam volna, hogy tényleg sikerül, de ez volt az utolsó reményem, hogy ne vigyenek vissza, ahol ha Revan parancsnok életben marad, már biztos nem tart igényt a szolgálataimra semmilyen formában. Ezért aztán a kilátástalanság vakmerővé tesz, megkockáztatva, hogy az a kard a testembe szalad, ha rosszul mérem fel a távolságot, de most szerencsém van. A válaszom kellő ideig leblokkolja őket ahhoz, hogy sikerüljön félrelöknöm a kardot és eltaszítanom az útból az alsóbb lépcsőfokon álló férfit, majd azonnal rohanni kezdek, most már lefelé, remélve, hogy találok valami másik kijáratot, egy csatornát, vagy valami hasonlót.
Kettesével, hármasával veszem a fokokat és ez nem rossz ötlet, mert éppen csak beveszem az első kanyart, mikor hangos csattanással mögöttem bevágódik egy karcsú dárda, nem sokkal tévesztve el a célt: engem.
Ez segít, hogy még gyorsabb rohanásba kezdjek, amivel talán nyerek még egy kis előnyt, amit aztán azonnal el is vesztek, ahogy meghallom az egyik zsákokkal, ládákkal megtömött járatból felém hangzó ugatást……..vagyis nem is! Az ugatás beszéddé olvad, ahogy már a múltkor a mocsárban a madarak és a fák hangja. Megrázom a fejem elkeseredetten, mert minden bizonnyal megbolondultam, de ez most egyáltalán nem jó, nem kéne ezzel foglalkoznom, hiszen üldöznek és mindjárt meghalok.
- Eszemben sincs semmit sem ellopni, csak ki akarok jutni! – vágom a kutyák felé dühösen és kétségbeesetten, belenyugodva, hogy elment az eszem, de aztán észbe kapok és rohanok tovább a másik járaton, tovább a Verem felé.
Nem tudom mire számítok, de ez az utolsó reményem, hogy találok valami kiutat, vagy úgy végzem annak mélyén, ahogy a dárdától átjárt testű ork.

A fiatal levélhordó meglepődik a kutyákon, ám már koránt sem hiszi, hogy valóban értelmes nyelven beszélnek, legalábbis amit ő megért! Hiszen neki még nincs meg ez a mágiája, ám ahogy a Verem felé igyekszik, eltéved. Hirtelen nem ott találja magát, ahol bevezették őt az arénába, hanem a vadállatok ketrecénél.
-Engedj ki! Segítünk, csak segíts kijutnunk innen!
*Egy egész falkára való farkas a képzeletében azért könyörög és ígér neki jutalmat, ha kinyitja a ketreceket. Ágaskodnak a rácsok mentén és csattogtatják a fogaikat. Ennyi biztosan nem lesz elég ahhoz, hogy legyőzzék a ház védelmét -ráadásul ki tudhatja azt, hogy mekkora ostromló erők vannak (?)- ám... amúgy sem éri meg bízni a tébolyban, hiszen megtapasztalhatta már a Rongyszedő démonai karmaiban és más helyeken is, hogy itt bizony értenek a hallucinációk keltéséhez és az elme megbontásához.
Maga mögött a két üldözője lépteit hallhatja, melyek csattognak a hideg köveken. Tovább kell mennie, ha nem akar két felfegyverzett sötét elffel szembe nézni!

Mivel a hozzám szóló természet és állatok hangját csak azóta érzékelem, mióta fogságba estem és az átkozott sötét elf nagyúr jóvoltából különféle trükkös kínzásoknak voltam kitéve, így bizton hihetem azt, hogy az agyam játszik velem, vagy valamiféle sötét mágia áldozata vagyok, de most ez a legkisebb bajom. Ha nem is hittem volna az ebek értelmet nyert szavainak, amúgy sem lett volna eszem ágában sem két vérszomjasan csaholó eb közelébe menni, így irányt változtatva rohanok tovább arra, amerre úgy emlékeztem a gladiátor színjáték zajlott, de valahol eltéveszthettem az irányt, mert egyszer csak azoknál a ketreceknél találom magam, ahonnan a vadállatokat ereszthették a Verembe és ahol most vonyító farkasok könyörögnek, hogy engedjem ki őket……..Hogy miiiiii?
~ Ó Természet Anya segíts! ~
Egy pillanatra ettől függetlenül felmerül benne, hogy akár ki is engedhetné őket, ezzel is megkavarva üldözőit, de intő példa előttem, hogy eddig sem volt jó ötlet bárkin megesnie a szívemnek, mert mindig én húztam a rövidebbet.
Különben sem hiszem, hogy az állatok vérével kéne megváltanom a sajátomat, ezért hát gondolatban egy fohászt mormolva a farkasokért, igyekszem találni valami másik oldal folyosót, hogy tovább fussak, hiszen füleim már jelzik, hogy legalább két pár láb a sarkamban van.
Tudom, hogy nem fog sikerülni lerázni őket és valószínűleg az ostromlók sem az én két szép szememért jöttek, de a remény hal meg utoljára.

A lombtünde a kutyákat elhagyva a Verem felé veszi az irányt. Sarkában az üldözőivel és bár egyre erősödik a képzete, hogy az állatok beszélnek hozzá, a farkasoknak sem hisz és inkább újabb menekülő út után néz.
Érzékeny elf orrát füst szaga birizgálja, ám jogos a felvetés: Talán nem is egy nyilat lőttek ki az épületre és csak véletlen volt, hogy oda is jutott egy, ahol épp az úrnő volt a fogollyal. Szerencsére a füst java része felfelé keres magának utat, ám nem lesz jó vége, ha bent ragad és rágyullad az egész épület!
Ahogy rohan el a rácsok mellett, egy másik illat is megcsaphatja az orrát. Ez pedig a csatornákra jellemző tömény fekáliát jelez. Az padlóból egy kör alakú valami emelkedik ki, melyet körbe falaztak és egy nagy falappal lefedtek.
Bár nincs létra lefelé és lent sötét fekete víz van, ám az oldala is téglákkal van kirakva, így ha letolja a fedelet és megnézi, első ránézésre alkalmas arra, hogy megpróbáljon elmászni oda.
Ha nem kívánja, akkor hamarosan egy fegyvertelen szolga jelenik meg egy vödörrel előtte, és ijedten rászól:
-Hát te mit keresel itt?

Most először nem enged a kísértésnek, hogy segítsen, hiszen meggyőzi magát, hogy valószínűleg csak hallucinál és az kizárt dolog, hogy az állatok beszéljenek hozzá. Ha valaha az életben bebizonyosodik, hogy még sem, biztos örök életre kísérni fogja a lelkiismeret-furdalás, hogy nem hitt az állatoknak, hiszen azok nem olyan álnokok, mint az emberek.
Tehát inkább tovább rohan, miközben azt várja minden pillanatban, hogy utolérik, ráadásul egyre erősebben érzi a füst szagot, ami azt is jelezheti, hogy esetleg felette lángokban áll már az épület és minden ízében megborzong, ha arra gondol, bent rekedhet és elevenen eléghet, ha nem talál valami kiutat. Ennél már az is jobb, ha hagyja magát utolérni és egyszerűen elvágják a torkát.
Próbál valami kiutat találni egyre kétségbeesettebben és ekkor érzi meg a jellegzetes bűzt, amit csak városokban érzett még, a csatorna átható szagát.
A bűz egy kisebb kútszerűségből jön, amit egy deszkalappal takartak le. A csatornák általában viszont a szabadba vezetnek, így gyorsan arrébb lököm a fedelet és leküzdve gyomrom görcsös öklendezését, mely az orromba vágó szag után elfog, mikor meglátom odalenn a vizet, nem sokat habozva leugrom.
Odalenn igyekszem megállapítani van-e valami légmozgás és annak irányába futni tovább, ha nem érzek semmit, sajnos találomra kell választanom.

Fent, a feje felett lábdobogást hallhat az awyrisi. Légmozgást nem igazán érez és ahogy találomra elindul az egyik irányba, az hamarosan elfordul. Így kénytelen követni végig ahogy halad a járat.
A második vagy harmadik ilyen elhajlásnál már biztosan rájön, hogy csak körbe-körbe sétál. Valamiért építettek ide egy tárolót, ami az állatok koszát megtartja, amíg túlságosan fel nem töltődik és ki nem hordják innen egyszerre.
Talán csak a mérnök jó ötletnek találta, hogy ne egész nap hurcolják a folyosókon, ahol a vendégek is járhatnak. Ám több ledobót is látni vélhet. Van, amelyik rövidebb, visszaviszi őt, ha a fal repedéseibe kapaszkodik a már jól ismert állat ketrecekhez. Ám ügyelnie kell, nehogy lebukjon, miután ilyen sikeresen lerázta üldözőit.
Ám néhány a plafonon nyíló vékonyabb cső fölfelé visz magasabbra. Ha megkísérel oda feljutni, akkor minden erejét és ügyességét össze kell szednie. Ám amikor feljut, női sikításra lehet figyelmes.
-Ne karmolj, te nőstény ördög! Elvágom a torkodat, ha nem leszel jó kislány.
*Egy férfi hang keveredik a jajveszékelésbe. De ugyan mit is tehetne ő fegyvertelenül?

Ahogy leugrom a büdös még intenzívebb és a parancsnok által biztosított lakoma, most a csatorna vizében landol. Nem tudom megállapítani, hogy merre lehet a kijárat innen, de a felettem felhangzó lábdobogás legalább némi elégedettséggel tölt el, hogy a nyomomban lévőket legalább sikerült leráznom.
Viszont nem tesz boldoggá, hogy csak találomra választhatok útirányt, mert mostanában, amilyen az én szerencsém, biztos, hogy a rossz irányt választom. Aztán jó pár kör után kiderül, hogy nem volt jó irány, hiszen ez a csatorna sehová nem vezet, csak kóválygok itt össze-vissza.
A fene sem tudja, hogy miért építettek ide egy ilyen labirintust, de megtévesztésnek nem egy utolsó.
Több helyen megpróbálkozok a hasonló feljárókkal, mint, amin lejöttem, de a legtöbb az állatketrecekhez visz vissza és én nem akarok találkozni az üldözőimmel, vagy a parancsnok katonáival, így tovább keresgélek, de egyre lemondóbban. Ha nem találok más kiutat, végül csak fel kell mennem és akkor valószínűleg soha nem látom meg a napvilágot többé.
Aztán végül rám mosolyog a szerencse és találok pár jóval keskenyebb feljárót, mint amiket már végig próbáltam, talán ezekkel sikerrel járok, bár alig férek el bennük, na meg létra sincs, csak úgy tudok feljutni, ha a hátam a cső falának támasztom, a lábam meg a másik oldalnak és lassan, keservesen araszolok felfelé.
Már majdnem kint vagyok, mikor a fülembe csap egy nő sikítása, amit egy durva férfi hang szakít félbe és ami nem hangzik túl jól. Már a nőre nézve.
Vajon hol a csudában lyukadok ki és mi a fene történik ott. Ha azzal fenyegetőzik a fickó, hogy elvágja a nő torkát, minimum kés van nála, én meg fegyvertelen vagyok, de nem fordulhatok vissza, csak ez az egyetlen út kifelé, meg kell kockáztatnom.
Óvatosan igyekszem kimászni, remélve, hogy nem vesz észre senki, mielőtt még fel tudom mérni a terepet. Jó lenne valami fegyvert szerezni., mielőtt szembe kéne néznem azzal, ami idefenn vár.

Viridiel úgy dönt, nem kockáztat meg egy újabb ismerkedést az amazonnal és a kitartó társával, így inkább egy jóval fentebb vezető csövön kezd el mászni. Egyre inkább erősödik a füst szag és kezd érződni a melege. Bárkik is támadták meg a rezidenciát, nem elfoglalni akarják, hanem elpusztítani... valószínűleg az összes bent tartózkodóval együtt.
Amikor a hangokat meghallja, az ifjú elf különös nagy bátorságról tesz tanúbizonyságot, hiszen nem csak fegyvertelen, igyekszik körbe nézni, hogy hogyan is tudná ezt a hiányosságot pótolni, de a szaga miatt igen feltűnő is.
Csalódnia kell, csak azt használhatja fegyvernek, amit épp a szobában talál. Egy tetszetősen berendezett zug, amely viszont nem fényűző, inkább egy szobalány szállására hasonlít. Az ágyon egy tépett ruházatú nő torkának szorítja a tőrét a katona, akinél még kard is van az övére csatolva és egy buzogány is a másik oldalt.
Egyelőre le van foglalva áldozatával, így talán meg lehet kockáztatni, hogy eloson mellette. A szekrény ajtók többsége kinyitva és a szoba padlóján szoknyák, csipkés felöltők és más ehhez hasonlók vannak. Az ágy mellett egy kis komódon egy váza virág, melyen megcsillan az ablakból beragyogó napfény.
A tükör előtt egy másik -nagyobb- sarok asztalkán még a reggeli alig megkezdve egy tálcán.
Ám az ajtó mögül mindennél erősebben hallatszik a fegyverek csörgése és a haldoklók jajgatása.

Miközben mászom azon gondolkozom, hogy vajon mit fogok fent találni, hiszen érzem az egyre jobban terjedő füst szagot és érezhetően forróbb lesz a levegő. Lehet, hogy már lángokban áll minden odafenn? Talán mégis jobb lenne a csatornában, hiszen oda lehet, nem tejed le a tűz, viszont valószínűbb, hogy megfullaszt a füst.
A sikítás aztán még ezen is túltesz. Egy pillanatra még meg is torpanok, de végül megemberelem magam és tovább mászok, legalább meg akarom nézni, hogy van-e esélyem, ha nem még mindig visszaugorhatom, aztán megpróbálhatom egy másik hasonló csövön. Már, ha addigra még lesz hova menni. Valakinek nagyon a sarkára léphetett a parancsnok, ha a támadók mindent el akartak pusztítani, nem csak a katonákat, hanem mindent és mindenkit, ha hinni lehet a fülemnek és pár perc múlva a szememnek is, ahogy kimászom a csőből.
Most kicsit mellém állt a szerencse, mert a harcos, aki a szobában volt épp azzal volt elfoglalva, hogy magáévá tegyen egy lányt, talán valamelyik szolgálót, ha a szobából indulok ki, amit már teljesen feldúltak és nincs kétségem afelől, hogy ha a katona végzett, milyen sorsot szán a nőnek.
Talán megtehetném, hogy megpróbálok elsurranni az „elfoglalt” férfi háta mögött, de a folyosón fegyver csörgést hallok és valószínűleg csak újabb katonákba futnék, akiknél bizonnyal nem lenne több esélyem, mint az ittenieknek.
Na meg aztán nem tudok kibújni a bőrömből és itt hagyni egy ártatlan, bajba jutott nőt, ezért aztán felragadom az ágy mellett lévő vázát és nagy lendülettel lecsapok a fickó fejére, remélve, hogy ezzel a fegyverszerzési problémámat is megoldom, ha nem, akkor nekem úgy is mindegy.
A nő meg talán nem sikítja fel az egész házat.
- Van valami rejtett kijárat? – kérdezem tőle halkan, ha még személeténél van.
Persze, csak ha minden jól ment.

Az elf a magát elfoglaló zevadari katona mögé lopakodott. Bármennyire is sajnálja az élővilágot, egy virág gond nélkül feláldozhatónak tűnik egy sötét elf lány életéért, noha az állatoké sokkal fontosabb szokott lenni.
Minden esetre a helyzet előtt a megmentett szolga is értetlenül áll, igyekezve rendbe szedni öltözékét. Zavartan és ijedten pillantgatott az új férfira, akitől elképzelni sem tudta, mit várhat. Ám az első mondata alapján inkább kijutni, mint hogy csak kitúrni a jóból a másikat.
-Ebben a szobában nincs. -mondta félve. Nem is értette, hogy miért építenének egy cselédnek ilyet.
*Zavartan körbe nézett és az ajtóhoz osont. Kinézett, de azonnal vissza is csukta.
-Be vagyunk szorítva ide. Az ablak felé legfeljebb...
*Kinézett az ablakon, ahol néhány íjász ácsorgott. Valahogy el kéne terelni a figyelmüket. Nincsenek csak hárman, de azon gondolkodott a nő, hogy a védelem parancsnokának szobájába, ami a szomszédban van melyik úton lenne könnyebb átjutni. A párkányon, ahol néhányan lőni fognak rájuk vagy a folyosón, ahol Revan és a támadók emberei is vannak, de jóval többen?