/”Mert hajózni muszáj!”
Végre Otthon... kéne lennünk./

Uráldur féloldalra fordult az ágyban, és azon elmélkedett lehunyt szemmel, miért dobta le magáról az ágy az imént majdnem. Igyekezett újra vissza aludni és nem törődni ezzel a nyavalyás tengerrel. Állandóan hullámzik és már nagyon elege van belőle, hogy egy szemlehunyásnyi nyugta nincs az állandó forgolódástól. Hol megdől a hajó jobbra, hogy megálljon egy röpke pillanatra, de azonnal induljon is vissza a másik irányba.
Őt aztán nem fogják megtörni, kibír mindent. De egyszerűen más elképzelései voltak arról, hogy a hajókkal gyorsabban lehet haladni és veszélytelenebb így közlekedni, mint a szárazon.
Mivel ez az átkozott lendület, mely az imént kiverte a szeméből az álmot és nem engedi őt vissza Meseországba, hogy ködös hegyekben vegyen részt kiképzésen vagy gyönyörű nőket vallasson ki fontos információról, hát nincs mit tenni, körbe sétál a fedélzeten, megnézi mi rántott akkorát a bárkán és vissza jön végre ismét szunyókálni.
Ahogy lomhán, unottan kapaszkodik fel a szobája ajtajának néhány lépcsőfokán, kint többen a legénység közül rohangáltak fel és alá. Páran a korlátnak támaszkodva nézelődtek. Csinált egy vállkörzést, hogy helyre billenjen a maga biztos hadvezér imázsa és nagy léptekkel közeledett egy hajóárbochoz kikötözött félmeztelen férfihoz.
-Elnézést, uram! Lenne kedves valamiféle magyarázatot adni, hogy mi történik pontosan?
*Nagy tátogás közepette mondott -talán- valamit, de képtelen volt kivenni az Első Lord. Összehúzta a szemöldökét és próbálta ezzel jelezni, hogy határozott választ vár. Elvesztette a türelmét és a megkötözött hátra csapta a fejét, ahogy a hátába állt a fájdalom mindent elborító hulláma. A mágia szálai ostorként vágta bele húsába és bár kárt nem tettek, a tudat borzasztóan szenvedett.
-Nos? -kérdezte már ismét nyugodtabb, érzelemmentesebb arccal ISIS férje.
*Elfordulva magyarázott valamit, de a franc érti ebbe a nagy össze-vissza rohanásban. Inkább tovább ment arra, ahová a cseppet sem produktív informátora nézett az előbb. A korlátnál egyre többen álltak meg és néztek.
~Hát ez az! A part. Otthon vagyunk. Hamarosan kikötünk és vége Boko Haramnak.
*Kimondottan jó kedvűen lépett oda a gyülekező tömeghez, miközben észre vette, hogy vannak, akik a hajó mélyéről is felszaladnak, hogy szemléljék vagy előkészületeket tegyenek. Nem sokon múlott, hogy gyorsan félre tudott húzódni, hogy a legénység egyik tagja dézsából kiönthesse a vizet. Ám igyekszik nem zavarni senkit, egyedüli sötét elf eme kiváló szolgák gyűrűjében.
~Atyám, Lucifer! Ennek kiszakadt a teljes oldala...
*Nem sok ideje volt felfogni, hogy ez lehetett az a rántás, ami felébresztette Hamupipőke álmából. Átlendült a fán, mikor az orr nagy része szakadt darabokra és ő a tengerbe esett. A hideg közegben kapcsolt az agya és megértette, miért nem stimmeltek a körülöttük úszkáló szirének. (Zevadar partjainál nincsenek is szirének. Ez az érintetlen vadon.)
Lemerült a mélybe, hogy lássa maga körül a gyülekező ragadozókat. Elméjét igyekezett védeni a mágiájuktól és mikor közel úszott egy, ő szablyáját szúrta bele, hogy a bíbor folt egyre növekedjen a nő körül és ő egérutat találjon a társait felfaló szörnyek között.

Ám ez régen történt. Pár perce. Ott áll most a parti sziklák egyikén, bokáját nyaldossák a habok. És nézi kegyetlen szemeivel, ahogy egyik üldözője még kitartóan próbál utána mászni a sekélyben.
-Nem hallom.
*Fejét értetlenül rázza és szemei borúsak lesznek. Enyhén remeg minden porcikája.
-Mit mondasz? -kérdezi a füléhez téve a kezét- Nem hallom.
*Egyfolytában ismételi, egyre inkább előre hajolva és szinte már hipnotikusan bámulva a nőstényt. Közel van ahhoz, hogy elveszítse az egyensúlyát, ám ő félig oldalra fordítva fejét próbálja lopni a centiket, hogy a hegyes fülek minél közelebb tolódjanak a csábító ajkakhoz. Hátha meghallja.
-Nem érted, te hüllő? -mit bánta ő már, hogy cetnek nevezi akár magát, bal keze dühösen markolt a szirén hajába, hogy fejét hátra feszítse- Egy ilyen... hülye dugó van a fülemben. NEM HALLAK!
*Jobb kezével egy tőrt döf a hasa alsó, lágy részébe, bár a karcsú kezek igyekeznek lefogni és lefelé tolni, ő újra és újra meginduló rántással mozgatja a bökőt, szinte fűrészelné a lányt.
Hamarosan egy vértől síkos kövön fog feküdni eme öböl lakója, utolsó perceit számolva.

Annyi akadály került elém az úton és ami elsőnek csak egy sima nyomkövetés tűnt, kezdett vesszőfutásnak kinézni és már azt hittem, teljesen elfogom veszíteni a sötét elf nyomát, ami nem is sokon múlt.
Ha nem segítenek a növények és az állatok, akkor bizony bottal üthettem volna a nyomát.
Szomorú voltam, hogy ennyire közel jártam az otthonomhoz, még sem mehettem haza és látogathattam meg szüleimet, sőt még az ork vezér üzenetét sem adhattam át hercegnőnknek, de tudtam, hogy akkor nem indulhatnék el újra Boko nyomába, mert vagy sokat késlekednék vagy nem is engednének. Ezt nem kockáztathattam.
Viszont hosszú idő óta szerencsém volt, hogy a sötét elfnek várnia kellett a kihajózással, így időben értem még a kikötőbe.
Nem volt nehéz megtudni melyik hajóval megy, hiszen mindenki róla beszélt és arról, hogy maga a hercegnő kísérte el ide a selfek diplomatáját.
~ Persze! Diplomata! Ahogy én mókus! ~ néztem végig rejtőzve a búcsúzást és legszívesebben figyelmeztettem volna uralkodómat, hogy ne fogadjon el semmit ettől az álnok kígyótól, de reméltem, hogy mágiánk és erdőnk megvédi bármi rossztól.
Már előző nap megegyeztem a kapitánnyal, aki épp feltöltötte a legénységét, mert pár embere nem vállalta a sötét elffel az utat, ahogy a kikötőben sem nyüzsögtek a ezért a munkáért, így bár életemben nem hajóztam, mégis felvettek.
Mikor a férfi lement a kabinjába, gyorsan felrohantam a hajót és a partot összekötő pallón és jelentkeztem munkára.

Szerencsére a sötét elf nem sokat jött fel a fedélzetre, akkor meg sikeresen el tudtam kerülni, így reménykedtem, hogy észrevétlenül maradhatok a nyomában, míg ki nem kötünk és egy kihaltabb területen meg nem lephetem. Nem végezhettem vele a hajón, mert akkor könnyen bajba keverhettem volna a hercegnőt, hogy esetleg ő adott rá parancsot. Nem köthették a dolgot az erdei elfekhez. Ez az én bosszúm volt.
Egyik nap épen a hajófenéken takarítottam, mikor egy rémült és kétségbeesett matróz rohant majdnem nekem.
- Szirének! Szirének! – kiáltozta tovább rohanva, mint aki el akar bújni.
Megismertem, ő volt Gothal, és egy régebbi csatában megsérült a hallása. Nagyothallott szerencsétlen, de ez nem volt túl nagy hátrány, a parancsnokok úgy is mindig ordibáltak. Azt meg hallotta, de meg kegyelemből sem akarták a partra.
És ez most nagyon jól jött, különben valószínűleg a többiek sorsára jutok.
Azonnal betapasztottam a fülem, hiszen már épp elég sok rémisztő dolgot hallottam róluk, majd a hajódeszkákat összekötő szurokból gyúrtam gyorsan két dugót a fülembe, hogy a kezem szabad legyen.
Éppen csak végeztem, mikor hatalmas lökés dobott meg és én a következő pillanatban már repültem, aztán bevertem a fejem és elsötétedett előttem minden.
Szerencsémre a víz kivetethetett a partra és én arra tértem magamhoz, hogy a hideg hullámok lökdösnek egy kis öbölben a sziklákhoz. Éreztem sajgó testem és azt, hogy sok vizet nyeltem, amit most a gyomrom azonnal ki is adott magából, ahogy a sekély vízben négykézlábra igyekeztem állni.
Fogalmam sem volt, hol lehetek.

/”Mert hajózni muszáj!”
Végre Otthon... kéne lennünk./

A vihar szülötte céltalanul bolyongott a parton. Bár tudta, hogy alig van esély, hogy a zsákmányát most megmentse, partot érő hullák után kutatott, hogy feltámasztva őket vissza menjenek oda, ami nem rég kidobta magából. De nem siette el. Az éhes ragadozók valószínűleg túl gyorsan felfalnák őket a vízben, mielőtt beteljesítenék elméje parancsát. Majd ha fogytán lesz a zabálni valójuk, még leköti őket pár kapálózó és elméleti esélyt ad a Sorsnak, hogy az élőhalottak ki tudják hozni az ereklyét. De már igen jól lakottak, hogy ne mozduljanak minden mozgó célpontra.
Ám valaki a múltjából feltámasztgatja a ragadozók bendőjében lévőket.
-Fiam! Hát te élsz? -tárja ki a karjait rekedtes Al Pacino hangján- Visszatértél hozzám.
*Közben már méregette a térképen a távolságot, hogy vajon mekkora kitérőt kell tennie, hogy ezt a lerázhatatlan kísértetet lefoglalja valami érdekfeszítő munkával. Mivel Capital, a főváros úgy is a hegyekben van, nem sokat kell gyalogolnia mellette, hogy az érdekeit feszítő munkát oda adja az ifjú padawannak egy csákánnyal fémjelezve.

/”Mert hajózni muszáj!”
Végre Otthon... kéne lennünk./


Bár még kicsit kába vagyok és a gyomrom még mindig háborog, kimászom a partra, hogy végre körülnézve megtudjam hová vetett a sors. Menet közben egy hálaimát is elrebegek, mivel, ha tompán is, de hallom a segélykiáltásokat a vízből és a csapkodásokat és tudom, hogy milyen szerencsém volt azzal, hogy sem a hajótörésben, sem a szirének által nem vesztem oda.
Mikor meghallom az ismerős hangot és főleg, hogy megint ezzel a bolond „fiam” szöveggel jön, hát talán még annál is sápadtabb leszek, mint emilyen eddig voltam, de sajnos ahhoz a feléledő dühöm nem elég, hogy talpra is állítson, sőt még egy adag sós vizet sikerül kiadnom magamból, remélem legalább a csizmájára.
- Nyomorul gyilkos! Nem vagy az apám! Hagyd már ezt a játékot abba, hiszen tudod, hogy úgy sem hiszem el. Meg akartál ölni és nem rajtad múlt, hogy életben maradtam.
De nem fogok itt előtte térden állva lenni! Összeszedve minden erőmet talpra kecmergek és önkéntelen mozdulattal kapok a derekam felé, hogy kardommal szakítsam félbe hazug szavait, csak……csak éppen nincs nálam semmi, egy matróznak minek is kellett volna, még a csizmaszárba szúrt tőröm is elveszett valahol a vízben. Ezen a kopár részen mágiám meg semmit sem ér. Nem így terveztem a viszontlátást!

/”Mert hajózni muszáj!”
Végre Otthon... kéne lennünk./

Az ifjú úr igen rossz állapotban van és nem szívesen látja így Uráldur. Vagy holtan, hogy zombiként sétáltathassa a céljai megvalósításáért vagy legalább két lábon, hogy ne neki kelljen cipelnie a helyre, melyet Otthonnak nevezhet... élete végéig. Nem fogja még egyszer elhagyni félholtan!
Hamarosan szerencsére fel tud kelni, már csak egy aprócska gondot kell megoldani. Azt... hogy ez a hevesség akkor törhető le, ha hamarosan a földre kerül.
~Hogy nekem miért nem mennek könnyen a dolgaim?
*Öklét marokra fogva tartja maga előtt, és hamarosan meg is indul egy lassú egyenes a baljától az orra felé, ám nem ér célt. A levegőben megáll, és egy lendületes horog ível fel a gyomra felé a másik kezétől.

/”Mert hajózni muszáj!”
Végre Otthon... kéne lennünk./


Makacs dac telepszik a vonásaimra, mivel tisztában vagyok az esélyeimmel. Most nincs nálam se fegyver, se nem tudom használni a képességeimet, itt nincs növényzet, nincsenek állatok, bár őket, még úgy sem tudnám magam mellé állítani. És már egyszer úgy is legyőzött, hogy mindezekkel rendelkeztem. Bár eddig sosem tettem, most bántam, hogy az erdei elfek csak olyan mágiával rendelkeznek, ami inkább védekezésre, rejtőzködésre alkalmasak.
Viszont akkor sem akarom megadni neki azt az örömet, hogy harc nélkül adjam meg magam.
Azonban mikor nem érzem az ismerős bizonytalanságot, a zsibbadást, bénultságot, kezdem azt hinni, talán valamiért ő sem képes használni a mágiáját.
Aztán rájöttem, hogy mekkorát tévedtem, most a gyengeségemet használja ki! A hirtelen használt ideiglenes füldugó nagyját már kimosta a fülemből a víz, ezért a hallásommal nem igen volt baj, a stabil állással azonban még igen.
Mikor észrevettem, hogy közelebb lép és elindul az ökle, már arra sem reagáltam jól, léptem volna hátra, de meginogtam és csak a fejem kaptam félre, bár nem kellett volna, nem a balja ért célba, hanem a jobb ökle és a gyomromba bomba robbant.
Megint térden találtam magam, újabb öklendezési rohammal, de már semmi nem jött ki belőlem, viszont klasszul forgott velem a világ.
- Mire vársz? Ölj meg! – hörögtem most már teljesen kiszolgáltatottan.

/”Mert hajózni muszáj!”
Végre Otthon... kéne lennünk./

Az elterelés bevált és a jobb ököl keményen üti meg a zöld elfet. Bár ne tette volna!
A még utolsók közt feljövő kevéske vacsora a csizmáján landolt. És bár nem érdekelte, hogy a harc közben koszos lesz, de rossz volt arra gondolni, míg ellenfele összeszedi magát, hogy a végén majd neki kell ülni az egyik kőtömb szélén és mosni a vízben. Nem szeretett volna így megérkezni élete szerelméhez. Azt nagyon nem.
- Mire vársz? Ölj meg!
-Van jobb dolgom. Gyere, elrontottad a tervemet!
*Ezzel, ha még nem kelt fel, bénítás átkát küldi a magát szinte önként kínáló srácra és az övét levéve határozott mozdulattal kötötte össze hátul a kezét. Lelöki a földre, hogy a vízbe gázolva egy kiálló szirtre telepedjen és megtisztítsa lábbelijét. Majd megragadva felrángatta a foglyát és immáron új varázst küldve az eddigi helyett a dekoncentráció hullámai támadják az elméjét, csak annyira akadályozva, hogy a bányáig ne tudja segítségül hívni a természetet.
Amennyiben fel áll Viridiel és még lángol benne a küzdés szikrája, inkább újból csak a fizikai erejét használva minden bénító ige nélkül küld a fej irányába egy horgot. A hűvös szélben lobogó haja szinte csak szalad utána, szabadon lobogva.

/”Mert hajózni muszáj!”
Végre Otthon... kéne lennünk./


Igazán kívánom a halált, mert már nem először kerülök vert helyzetben a sötét elffel szemben és ez kikezdi az önbecsülésemet. Én bosszút akartam, de lehet ezért pártolt el mellőlem a szerencse. Talán be kéne látnom, hogy ez nem egy lombtünde útja!
De ez nem megy! Lehet, hogy tényleg igaza van ennek a gyilkosnak és nem vagyok apám fia? Ezért szorul belém ennyi düh és bosszúvágy? Persze azt egy pillanatig sem hittem, hogy ő lenne az apám, meg azt sem, hogy más lenne, de az érzéseim még magam számára is meglepőek voltak.
Bár a gyomros után a fájdalom szétterjedt az egész testemben és a szavak dühösen tolultak ajkaimra, mégis sikerült ezzel annyira feltüzelnem magam, hogy mikor kicsit előre hajolt, gondolom, hogy sikerét kiélvezze, fellöktem magam, hogy fejjel ökleljek a gyomrába, bár testi fölénye nem volt kérdéses, a meglepetés erejében bíztam. Aztán a térdét vettem célba egy rúgással, mert, ha a földre kerül, akkor nagyobb esélyem lehet ellene.
Mivel nem éreztem továbbra sem a mágia szálait felőle, merészebb lettem és ez némi erőt is adott.
- Gyilkos! - kiáltottam közben a képébe.

/”Mert hajózni muszáj!”
Végre Otthon... kéne lennünk./

A hírvivő térdelésből előre rugaszkodott és fejjel célozta a bordák alatti hasi részt ott, ahol a gyomor található a felszín alatt. Uráldur megragadta a hátát és térdét megindítva küldte az erdei gyomra felé, hogy viszonozza jókívánságait.
Már a másodikat emelte volna, mikor eltalálta a lábát és ezzel megbillentette egyensúlyát a sikeres rúgással. Ha Vidiriel nem tud kibújni a még mindig a hátát markolászó kéz szorításából, akkor is hátra tántorodik egy lépést és hirtelen taktikát vált. Az ifjú haját megragadva ballal még egy határozott nagy visszalépés -kicsit oldal felé- kíséretében megrántja és megpróbálja a leszorított fő tulajdonosát elvezetni maga mellett, miközben jobb könyökével egy ütést küld a tarkója felé.
Nagyon számított arra, hogy cövek mérete akár önmagában is elég lesz, ha a fiatal többet tanult esetleg a puszta kezes harcról, mint ő. Ám még mindig ott tartogatta szorult helyzetére a titkos fegyvert.
A kavicsos parton tovább folyik a küzdelem és bizony ez az öreg hadvezért is feltüzeli.
-Te akartál rögtön megölni, gyermekem, mikor megláttál. Íjat szegeztél rám.

/”Mert hajózni muszáj!”
Végre Otthon... kéne lennünk./


Bár a düh és legalább egy kis visszavágás lehetősége erőt ad, de nem a végtelenségig. Ahogy sikerül nekilendülnöm, nem érem ugyan el a gyomrát, de a magam elé kapott kezem azt megakadályozza, hogy a térde ismét betaláljon az érzékeny ponton.
A másodiknak indított rúgásom azonban már eltalálja és ez egy elégedett hördülést csal ki ajkaim közül, még akkor is, ha közben meg tudja ragadni a hátamon az durva szövetből készített csuklyás felsőt, amit a hajón kaptam a hideg ellen és pillanatnyilag nem tudom lerázni magamról, bár egy hirtelen gondolattól felvillanyozva, megpróbálok kibújni belőle.
Mire kivitelezném az ötletemet, ujjai bele ragadnak a hajamba és oldalra igyekszik erőltetni.
Mivel nem bírok sem kiszabadulni, sem felnézni, ezért arra számítok, hogy újból meg akar ütni, így nem törődve a fájdalommal, hogy húzza a hajam, térdre vetem magam, így a tarkóm helyett a vállam találja el, ami azért megszédít még így is, de én viszont már közben elindítottam egy ütést ököllel a lágyéka felé , de a szédülés miatt elég erőtlenné sikerül.
- Mit vártál? – nyögtem fel. - Sötét elf vagy! Tolvaj és gyilkos!

/”Mert hajózni muszáj!”
Végre Otthon... kéne lennünk./

Az ismét térdre eső alacsonyabb ellenfél a váll zúzását egy mély ütéssel torolja meg, bár nem túl pontos, de még így is fáj. És kimerítő indok, hogy Uráldur se fogja vissza magát többé.
Szabadjára engedi erejét és a természetfölötti láthatatlan szálain fecskendezi az ellenfele izmaiba a bénítás hullámait. Elé sétál nyugodtan, éreztetve vele mennyire nem tart tőle. És teljes erőből megüti az állának pont a csúcspontját. A lendület erejével még egy könyököst is küld utána, még ha ezzel meg is törik az blokkoló átok.
Biztos benne, hogy ettől el fog terülni a földön erős szédüléssel és enyhe agyrázkódással, ám nem tervezi, hogy felkeljen a gyerek egy ideig. Azon lesz, hogy kezeit lent tartva védjen egy újabb támadási próbálkozást fölfelé, ám eközben nagy lendületet véve fog bele rúgni ellenfelébe, ha ki tudja vitelezni.

/”Mert hajózni muszáj!”
Végre Otthon... kéne lennünk./


Éreztem, ahogy öklöm eléri a heréit és reménykedtem, hogy mégis lesz olyan erős az ütés, hogy meggörnyedjen tőle és akkor öklöm az arcát is elérheti.
Azonban hiú feltételezés volt, hogy elvesztette a mágiája feletti hatalmát, hiszen a következő pillanatban már meg sem tudok mozdulni és a fájdalom újra és újra megremegteti a testem.
H le tudnám köpni megtenném, de már az sem megy, aztán már a becsületes harcot is feladva, olyan állast kapok tőle először ököllel, aztán könyökkel, hogy szinte hátrarepülök tőle és egy kis időre a tudatom is elhagy, ezért, fogalmam sincs róla, hogy megtöri a bénultság varázsát.
Az ájulás tényleg csak egy pillanatig tart, viszont mire feleszmélek, már felettem van. Próbálom a kezem magam elé emelni, habár a kontrol most nehezen megy, így nem nehéz a sötét elfnek kikerülnie és bevinnie a rúgást.
Utolsó erőfeszítéssel arrébb gurulok, rájátszva a rúgás erejére és, hogy kikerüljem az újabb rúgást, de felállni már nem tudok, forog velem a világ. Ha tudom, azért még a lábát megpróbálom elkapni.

/”Mert hajózni muszáj!”
Végre Otthon... kéne lennünk./

Uráldur futásnak ered, hogy lendületet vegyen a földön fekvő felé, és bár utolsó pillanatban Viridiel elkapja a lábát, ám földre nyomja és rátámaszkodik, hogy az utolsó pillanatban egy fél lépéssel rugó lábat váltson.
Bár számít arra, hogy megpróbálja majd kirántani, ám karja feszítő izmaiba fájdalmat gondol és elméje bele hasít, kívánva, hogy görcsös összerándulás legyen a külső izmoknál és így vissza feszíti. A lendülő láb igyekszik megkerülni ellenfele végtagjait és ismét a már megütött gyomorszájat veszi célba, melyet már a partra sodródás és az azt követő öklendezés is megviselt, illetve az előző ütés.
Ha sikerül és találkozik a testtel, akkor rászabadítja ezzel egy pillanatban a fájdalom bűbájának teljes spektrumát. Egyszerű varázslat, melyet többségük szinte csak kínzásra használ, szinte mindenki ismeri a sötét elfek zord vidékén. Ám a hadvezér -mint az előbb is- be veti eme könnyű ütőkártyát az ellenfelek egy-egy végtagjának megrántására vagy épp görcsös összeszorítására.
Viridiel olyan fájdalmakat élhet át a rúgás mellett, amitől pár óra alatt megtörne egy átlag tanú és minden fontos információt kiad. Ám most nem gyötri ilyen hosszan a hajótörött társát. Ha kezdi összeszedni magát az akció után, hát újra bénít és az awyrisi övét kioldva megkötözi vele a kezét és ha nem áll ellen, elkíséri őt a határ túloldalára... Zevadar bányáiba.
-Jobb lenne, ha nem erősködnél, mert itt nem ingyenes az orvosi ellátás. Még a végén nem bírod ki addig, míg felépülsz óvó kezeink között.
*A holtak urnáit más napra hagyja. Elég, ha jelenti az itt létüket és befejezi a tervét végre.

/Ahogy megbeszéltük, mindjárt írom a folytatást a másik topicba./

/”Mert hajózni muszáj!”
Végre Otthon... kéne lennünk./

Most már semmi sem segít! A lábát tartó kezembe kín hasít és képtelen vagyok erőt kifejteni, aztán újabb rúgást kapok be, megint a gyomromba és ettől minden levegő kiszalad belőlem, csak a görcsös levegőkapkodás marad.
Aztán már ez a legkevesebb bajom! Olyan intenzív fájdalom hasít a testembe, hogy semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy legyen vége. A földön vonaglok nyöszörögve, mert még a torkom is összeszorul, ettől még kiabálni sem tudok, nem mintha az könnyítene bármit is.
Soha nem éreztem még ilyen fájdalmat, soha az életben és nem is tudom hogyan lehet ezt túlélni, ha sokáig fenntartaná a varázst. A bénítás már megváltásnak tűnik utána, nem mintha lenne erőm akár a kisujjamat is megmozdítani, míg hátrakötözi a kezem a saját övemmel.
Miután felrángat a földről, tántorogva állok meg és még mindig kapkodom a levegőt, de a szavai újra meggyújtják szememben a gyűlölet fáklyáját.
- Meg fogok szökni és megöllek. – közöltem vele higgadtan, némileg rekedten.
Nem áll szándékomba megkönnyíteni a dolgát az úton, én nem sietek sehová, ott lassítom, ahol csak tudom.

/ISIS, A visszatérés/

A ló egyhangúan ballagott a poros földúton. Oldalt ülő szeme társára nézett, majd nagy kört írva le előre pásztázott. Fogalma sem volt, hogy miért erre jöttek. De nem sokat törődött vele, halála után az állat is kicsit megbékél a világgal. Még... ha gonosz lények nem is mindig hagyják egy gödörben nyugodni.
Ám amikor éltek, még jó kondiban voltak, nem volt megterhelő elhúzni az ehhez hasonló hintókat. Azóta zombiként a mágia szálaira bízzák a terhet, ők csak magukat adják a munkához. Talán ilyesmiken járt annak az élő paripának is a gondolata, amely csendben vitte lovasát a bak mellett, mikor végre megálltak.



-Innen már gyalog kell mennünk. Mondta az ablakhoz hajolva. Száz méterre lentebb futott zátonyra a hajóm.
*A férfi is leszállt a fekete állatról, hogy maga nyissa ki az ajtót. A körülötte lévők is követték példáját. És kezét nyújtva, hogy kedvesébe karoljon indultak meg a part felé. Nem lett volna szükség a kocsira, ám nem sétálni jöttek. Amit vissza akarnak vinni Capitalba, annak jó szállító eszköze lesz a haza úton.
-Már nem kell sokáig várni.

/A visszatérés/

Mióta Uráldur felemlítette, hogy végre tisztességesen nyugalomba helyezhetjük fiunk maradványait, már alig vártam, hogy ez megvalósuljon, de türelmes voltam, mert tudtam, hogy férjem legalább annyira vágyik erre, mint én. De voltak olyan halaszthatatlan ügyek, melyeket muszáj volt lerendeznie, különben erőfeszítései kárba vesztek volna, hiszen, ha ellenségei győzedelmeskednek, akkor egyikünknek sem adatik meg a tisztes vég.
Most azonban, míg a döcögő kocsiban ülök és szemeim a lassan kibontakozó, közeledő partot pásztázzák az ablakon keresztül gyomromban egyre nő a feszültség, de ezt csak férjem láthatja rajtam, mikor egy utolsó zökkenéssel megállunk és ő benéz az ablakon, hogy tájékoztasson.
Most könnyű utazó ruha van rajtam, ami valahol a női és férfi öltözék között van és, amiben mind harcolni, mind lovagolni könnyen tudok, hiszen veszélyes vidéken vágtunk keresztül.
Eszemben sem jutott otthon maradni, mikor Uráldur végre közölte, hogy útnak indul, hogy felkeresse hajótörése helyszínét és magához vegye a maradványokat, melyek most még a hajó félig elsüllyedt roncsainak gyomrában pihennek és várják, hogy az őket megillető helyre szállítsuk őket.
Laza, hosszú szoknyámat, most a derekamat körülölelő övembe tűröm két oldalt és puha bőrcsizmán, halkan dobban a homokon, mikor férjem karjába kapaszkodva leugrom a kocsiról.
- Remélem senki nem járt itt azóta, vagy ha mégis, akkor nem a maradványok érdekelték. – szorítom meg a kezét kissé idegesen. – Biztos, hogy hozzájuk lehet férni? – nézek összehúzott szemekkel a vízmosta, megdőlt és összeroncsolódott hajóra.

/A visszatérés/

Uráldur igyekezett magabiztosságot sugározni felesége felé. Megsimogatta a másik kezével a kézfejét és meleg mosollyal gyönyörködött még egy kicsit a szépségében.
-Lehet pár nehézség, de meg fogjuk oldani. Ha pedig valaki elvitte... -borongós hangja hirtelen szakadt félbe- Megtaláljuk.
*Egyre több szirén bukkant ki a vízből és kezdtek csábításba. Az elején még a testőrök a dekoncentráció átkával vették ki élüket a dalnak és csábos hízelgéseiknek, ám nem került sok bele, hamarosan olyan volt az öböl, mint amikor a vikingek szálltak partra és sárkányhajóikon vagy női szobor faragvány orr részeik büszkén álltak ki a hullámok közül.
Egyik katona levette hátáról az íját és hamarosan vérző torokkal bukott le az egyik nő a tengerbe.
-Legszívesebben mészárlást végeznék, de értelmetlen lenne egy halforrást kiirtani. Majd a vadászok megtizedelik őket a mérgükért, ha eljön az aratás ideje. -elmosolyodott arra a gondolatra, hogy az évnek ugyan abban a szakában a szolgák hada jön majd megint, hogy hálóval fogják ki őket vagy a felszín közelében szigonyt beléjük vágva vonszolják ki őket a partra és csapolják le bénító mérgüket. Azt az anyagot, melyet főleg csak a kémek használnak, a katonák a problémákat megoldják durvább eszközökkel.
Gyorsan tűnt el a had a vízben és a tündék némelyike füldugóval elsüketítve magukat indultak meg az Első Lord egyetlen kézlegyintésére a roncs felé. Fegyvereiket, ruhájukat levették, csak rövid nadrágot hagytak magukon és egy rövid, egyenes gladius kardot markoltak befelé haladva. Ártott volna nekik, ha lehúzza bármi őket a mélybe.
Az élen haladó tiszt le-lebukott a mélybe, hogy ellenőrizze, kellő távolságot tartanak-e tőlük a helyi csúcsragadozó nőstények. A többiek magasan kitartották fejüket, hogy minél kevésbé ázzon át a vatta, hiszen utána vezetni kezdi a hangot. Ám meglepően nyugodt és üres volt körülöttük az öböl, a szirének mind eltűntek.
Vajon terveznek valamit? Nem tudni, hiszen nem lehetünk biztosak benne, hogy az a cápa, mely most még nem dugta ki hátsó uszonyát a víz fölé vajon az ő mesterkedéseik nyomán közeledik a part menti vizekhez vagy csak erre tévedve megnézi a felfordulás okát.

/A visszatérés/


Bár izgatott voltam az előttünk álló lehetőségtől, Uráldur határozott szavai megnyugtatóak voltak és én ezt egy szerelmes mosollyal viszonoztam, mert tudtam, hogy ezek az órák neki is nagyon fontosak voltak. Már az is csodával határos volt, hogy életben visszakeveredett arról az útról az erdei tündék földjéről, az meg még ennél is hihetetlenebb, hogy megtalálta a háborúban elvesztett fiunk csontjait és még haza hoznia is sikerült és most itt van szinte egy karnyújtásnyira.
- Tudom drága férjem, tudom. – szorítottam meg a kezét, hogy biztosítsam támogatásomról.
A szírének megjelenése senkit nem lepett meg, hiszen tudtuk, hogy ezen a helyen szinte lépni nem lehet tőlük, így remélni lehetett, hogy pont ezért nem is bolygatta senki a hajót a balesete óta.
Nő létemre rám nem hatottak igéző dalaik, így egészen a partot nyaldosó hullámokig mentem és besegítettem a mágiámmal a katonáinknak, akiknek ehhez a már jó előre előkészített füldugókat kellett használni.
Azonban még így is volt, aki elvesztette a fejét és végzett az egyik közeledni akaró szirénnel.
Tudtam, hogy felhasználják ezeket az ördögi viziasszonyokat, de most minden perc késlekedésért őket okoltam és bár nem vagyok vérszomjas fajta, most nem bántam volna, ha inkább halomra gyilkolják őket, mert tartottam tőle, hogy azoknak is gondot okoznak majd, akiket Uráldur a hajóban lévő maradványok kihozására rendelt, és ha azokat visszafelé útjukban ragadják el…….
Ebbe bele gondolni sem akartam, hiszen már éreztem fiam lelkének türelmetlenségét, hogy ott álltunk a siker kapujában.
Mindenki a tengert fürkészte a szirének után kutatva, hogy igyekezzen távol tartani őket az úszóktól, de meglepő módon az egyikük halála után nem mutatkoztak.
Lehet, hogy a férfiak ezt elkönyvelték a győzelmüknek, de én nő voltam és ezek után számítottam is némi praktikára. Nem hittem benne, hogy egy lény halála riasztotta volna el őket, itt más állhat a háttérben.
A hajó nem volt túl messze a pattól, de a víz már pár lépés tán mély volt, nehéz volt lejjebb látni a felszín alá, de bíztam benne, hogy az elől haladó tiszt elég figyelmes, azért is bukott le többször is a víz alá.
- Uráldur! Valamit terveznek a szirének! Biztos vagyok benne, hogy nem a félelem miatt húzódtak vissza. Merüljön le több ember és vigyenek dárdákat is. – fordultam férjemhez izgatottan, rossz érzésekkel eltelve.
Lehet, hogy ezt nevezik hetedik érzéknek, vagy női megérzésnek, mert nem tudtam volna megmagyarázni mit érzek, de férjem ismerhetett már annyira, hogy tudja érdemes rá hallgatni.

/A visszatérés/

A hadúr parancsára emberei megálltak és egy helyben taposták a vizet, míg az erősítés meg nem érkezett. A lándzsások ráfeküdtek fegyvereikre és a fa nyelet, mely ki akart jönni a hullámok közül, leszorítva úsztak előre.
Ez a fegyver nem a legkönnyebben forgatható itt a felhajtó erő miatt, ám cápák támadása ellen ideális. Hamarosan a türelmét vesztett vadász megmutatta uszonyát, így a megerősített csapat könnyedén tudott rá figyelni és néhány bökéssel megsebezve őt riasztották három támadása során is vissza hirtelen. Bár testi ereje félelmetes, igen gyorsan vissza vonul, ha ellenállást tapasztal.
Az egyik úszó dekoncentrációval zavarta meg a rá ható igézetet és a testébe hasító fájdalom átkával végleg felébresztette a fenevadat. Majd ugyan ezzel terelte kifelé. A hal testű állat egyszer csak ugrott egyet a habok felett, mint valami delfin és vércsíkot hagyott maga mögött lemerülve. Nem az ő sebei látszódtak ilyen távolból, mikor újra a felszín közelébe úszott, egy vonagló szirén kapálózott közel hozzá, vonszolva maga előtt, szinte tolta. Az állkapcsai azok, melyek nem eresztették, ám a felszínről nem látszódtak.
-Na, ezt sem látjuk viszont többet! -kacagott fel az egyik parton álló, ám jó hangulatát a többiek nem vették át. Mindenki feszülten figyelte a messzeséget.
*Ahogy folytatták az útjukat, felmásztak a roncs tetejére és néhányan a vízzel többnyire elárasztott belső terekbe merültek le. Várakozással teli percek voltak, ami alatt az élcsapat a levegővel teli bőrtömlőkkel lélegezve igyekeztek megtalálni azt a helyet, amit felettesük elmagyarázott nekik.
Ahogy az első kibukkant a hajóroncs egyik résén át, a csapat egyik női tagja volt az, ki magasba emelte a vázát. Uráldur csak bólintott, és a lándzsások többsége ott maradt a szerencsétlenül járt hajó szárazabb részein, kutatva a felszín alól jövő jeleket. Míg a többiek az ereklyével a partra úsztak. A pók nemzettség feje megvizsgálta a türkiz kék festékkel díszített fehér porcelánt és a rajta lévő jeleket. A teteje egy égetett koronggal volt lefedve és nyers agyaggal kitapasztva a repedések is, bár ez nem látszódott most, mert egy ruha darabbal volt beborítva a nyakáig, ahol selyem zsinór kötötte el.
-Ez Szaladin egyik csatlósa hamva, ki hűséget esküdött neki halála után, ha haza hozzuk. -mondta magabiztosan végül, majd a nőre pillantott- Még négy ilyennek kell ott lennie. Az egyik a fiam.
*Biztató volt idáig, hiszen épségben ki lett mentve az egyik, ám aggodalommal pillantott az újra tenger felé lépdelő nőre. Egy figyelmetlenség, egy hiba; és az egyik emberük oda veszik. És az lehet akár az egyik urnát kezében tartó...
Talán még nem mesélt élete párjának arról, hogy útja során szövetséget kötött néhány szellemmel. Bár ez hasznos álcaként is segített a medált eljuttatni, ám igen fontos az, ha megnyerjük a túlvilágiak jóindulatát és segítenek minket a továbbiakban.
Várakozó csend telepedett a partra, ahogy figyelték az újra vízbe menőket.

/A visszatérés/


Szerencsére férjem most sem habozott egy percig sem és azonnal kiadta a parancsot a katonáknak, akik bár nem volt túl egyszerűen, de megoldották, hogy a dárdákat magukkal vihessék a vízbe.
Aztán az is kiderült, hogy a megérzéseim helyesek voltak és a szirének vagy azért tűntek el, mert átadták a terepet a nagyobb ragadozónak, vagy azért mert ők csalták ide. Végül is ez a tényeken nem változtat, ha nincsenek a vízben a dárdáikkal az embereink, akkor az úszok rövidesen a cápa prédájává válhattak volna, csak az volt a kérdés, hogy odafelé vagy visszafelé.
Mikor végül a tenger farkasa dühösen megmutatta magát a felszínen is, mert a víz alatt hegyes ösztökékbe ütközött, én sem haboztam, hogy kieresszem mágiámat, amit az aggodalom, hogy elveszíthetem azt, ami már jóformán a kezünkben van, még erősebben csapott le az állatra.
Azonban a szokatlan megerőltetés hamar ki is merített és az állat sem úgy reagált a mágiára, mint egy másik kétlábú lény, de valószínűleg megzavarodott mert rövid idő múlva az embereink helyett egy szirént kapott el és annak hiábavaló vergődésével nem törődve vonszolta a tenger mélyebb részei felé.
Észre sem vettem, hogy már a lábam száráig a vízben állok, csak most, hogy a veszedelmes állat eltűnt, lélegeztem fel és fáradtan pillantottam a nevetgélő katonára rosszallóan.
Leültem az egyik sziklára és, ha férjem mellém állt, annak kezét szorítva, feszülten meredtem a roncs felé, ahova az úszó különítmény már eljutott és most a felbukkanásukat vártuk.
Hevesebben kezdett dobogni a szívem, mikor egy kéz a magasba emelt egy urnát és férjem bólintására azzal visszafelé igyekeztek.
Türelmetlenül álltam fel és vártam arra, hogy Uráldur megvizsgálja a tároló eszközt, miközben gyomrom egy csomóba szorult össze.
Talán egy pillanatra felbukkant az arcomon a csalódottság, mikor kiderült ez a korsó nem a fiam, Szaladin csontjait rejtik, de ez olyan rövid ideig látszódott rajtam, hogy talán csak férjem vehette észre.
~ Tehát még nincs vége a várakozásnak és az aggodalomnak. ~ sóhajtottam magamban, de fegyelmezett maradtam, annak ellenére, hogy lelkem egyre jobban sajgott, hogy végre magamhoz ölelhessem a fiam maradványait tartalmazó urnát.
Remélem, hogy minden rendben lesz és a másik négy edény is minden gond nélkül ér ki a partra, hiszen úgy gondolom a többi elesett katona családja is megérdemli, hogy végre elhelyezze végső nyughelyén eddig siratott fiát. Ezt most mindennél jobban át tudtam érezni.
Hiába voltam fáradt, az izgalom újból a vízhez húzott és nem is tágítok onnan, míg nem végzünk.
- Lehet, hogy a szirének visszatérnek, vagy más vízi szörnyet szabadítanak ránk. Mindenki nagyon figyeljen, az életetek múlik rajta. Halott bajtársaitok megérdemlik, hogy végre hazai földön nyugodjanak. – kiáltom el magam hangosan, mert most az egyszer az anyai szív felülírja a szabályokat, hogy férjem adja ki a parancsokat, de biztos vagyok benne, hogy most nem fed meg ezért.

/A visszatérés/

Uráldur a kimerült asszonynak nem csak mellé ült, de a kezét is megfogta, hogy biztassa és megnyugtassa. Várakozásukat végül siker koronázta, ahogy az imént említettük, ám még négy kör hátra volt.
A biztató szavak hatására történt talán, hogy az egyik hajón maradt figyelő a szigonyát, melyet lándzsa helyett vitt magával bele vágta a vízbe. A kötél hamarosan megfeszült a kezében és többen oda ugrottak segíteni. Bár kintről nem lehetett észre venni, de ők látták mind, hogy egyre több halnő úszkál körülöttük és mintegy ISIS parancsára várva fordult arra a Sors kereke, hogy egyiküket megsebezve a fegyverrel kihúzták magukhoz.
Mint partra vetett hal csapkodott uszonyával a gyönyörű asszony, ám miközben többen fedezték őket és a vizet kémlelve meresztették szemüket, addig négy katona elkezdte kínozni zsákmányát. Bár fajukhoz képest nem vitték túlzásba, ám az arcára mért ütések és kezei kicsavarása igen éles visítást váltott ki a szörnyből és kellően ijesztőnek bizonyult. Eltávolodtak a társai és eztán már zavartalan volt az újabb porcelán szállítmány kihozatala.
Az apa kíváncsi tekintettel vizsgálta meg, és amikor meglátta, hogy az előző ábrái mellett egy pirosan festett rózsa is díszíti, felragyogott a szeme.
-Ez az. -mondta győzedelmesen és a magasba emelte- Szalah ad-Din Do'Odrun földi maradványa.
*Öröm mosollyal az arcán fordult kedveséhez, hogy egy csókot leheljen ajkára, ha hagyja. Nagy megkönnyebbülés volt számára. Boldogsága nem ismert határokat, nagy változás volt ez az útjához, mely során egy hónapig kellett távol lennie szeretteitől. És most végre lezárul a történet és a család együtt lehet. Awyrisben hősi halott fia is.
De csak három váza érkezett. Egy urnáért még vissza küldte a kutató csoportot. Rossz előérzete volt, hiszen tudták pontosan, hogy mennyit kell keresni. És nehéz volt megmondani, vajon miért nem merültek újra le az utolsóért, amíg még ott vannak. Nyugtalanította a gondolat és hamarosan be is igazolódott. Az utolsó kegytárgy keresztben megrepedve érkezett ki a partra. A foglyot vérző ajakkal dobták a tengerbe a hátra maradottak és maguk is elkezdtek kiúszni.
Óvatosan bontotta ki az Első Lord az agyag fojtást az edényről és bele nézett. Egy ujj perc és egy borda töredék volt benne. Arcáról nem lehetett leolvasni, ennyi volt-e az eredeti csomagolásban, csak színtelen hangon mondta:
-Rendben! Ezekkel megyünk vissza a kocsihoz. Nagyon ügyeljetek, hogy ne essen bajuk!
*Ujjai az imádott nő ujjaiba fonódtak és maga is elindult a hintó felé.

/Köszönöm a játékot!/

/A visszatérés/


Azt hiszem ezek a feszült pillanatok, amikor egyik gyermekünk sorsáról van szó, még ha ez a gyermek halott is, talán még közelebb hoz bennünket Uráldur-ral. Eddig sem volt hétköznapi, legalábbis népünk mértéke szerint, a szerelemmel kötött házasságunk, de ez a kötelék közöttünk az idő múlásával nem, hogy megfakult volna, hanem talán még szilárdabb lett.
Most is jóleső érzéssel szorítottam meg párom kezét, ahogy a jelenlétével és biztonságot sugalló tartásával mellettem áll, ezen feszült percekben, ami most próbára tett tűrőképességemet.
Még Demertor sem tudott olyan félelmet kelteni bennem, mint annak gondolata, hogy valami baj történik, pont most, mikor már egy karnyújtásnyira van a győzelem.
A lándzsások szerencsére éberek és nagyon is észnél vannak, tudják, hogy mi a teendő, hogy időt nyerjenek a búvárkodóknak. A szemem sem rebben, mikor kifogják és kínozni kezdik a szirént, mert ezzel elérik, hogy távol marad a többi.
- Jó és fegyelmezett embereink vannak. Tudják a dolgukat, szeretném, ha megjutalmaznád majd őket ezért. – suttogom férjemnek, szinte alig hallatszódó szavakkal, mert a hajóra és az urnával közeledőkre koncentrálok.
Aztán mereven nézem, ahogy Uráldur megvizsgálja a sértetlennek látszó edényt, majd meglátom a szemében a lángot és én is felragyogok, miközben kifújom az eddig észrevétlenül bent tartott levegőt a tüdőmből.
- Drága fiam, Szaladin! Végre hazatértél! – simítok végig a kerámia falán és boldogan viszonzom férjem örömcsókját. - Köszönöm neked, uram!
Persze nem feledkezünk el a maradék két edény kiemeléséről sem, mert ez a tisztesség mindenkinek kijár, de sajnos szomorúan kell tudomásul vennünk, hogy bizony az egyik tároló nem úszta meg épségben.
Azt, hogy mennyire nagy a baj, nem tudom leolvasni uram arcáról, most nem, de talán ez a megkönnyebbülésemnek is betudható. A mi fiunk épségben hazatért!
Sok mindenen mentem keresztül ahhoz, hogy bármiféle lelkiismeret furdalást érezzek e miatt.
Mikor már mindenki újból a parton van és útra kész, egyetértően biccentek szerelmetes uram felé, majd ujjaim az övébe kulcsolva, fáradtan, de büszkén kihúzva magam indulok vissza a kocsihoz, ahol óvó fészekbe kerülnek a kiemelt maradványok.
Most én is lóra ülve haladok férjem mellett, haza kísérve drága fiunkat, hogy végre kellő nyugalomra leljen.


//Én is köszönöm a játékot //