Úgy látszik valamiféle bizalom mégis kialakul végül az emberekkel, mert most már egyöntetűen arra kíváncsiak ők is, hogy mit hallgat el még előlünk a fickó és számomra az is egyre nyilvánvalóbb, hogy talán nem volt hiába való a beavatkozásom a szabadon engedése körül, mert akkor talán soha nem látom meg azt a medált, és akkor soha nem derül ki, hogy ennek az árulónak köze van a sötét elfekhez valamilyen szinten.
Roner fenyegetésébe már mindenki bekapcsolódik, de valószínűleg Zeltaren kis akciója a késsel és sokkal fenyegetőbb külleme hozhatja meg a sikert számunkra, bár lehet a mágiát sem szeretné, igaz, ha ismeri az éjtündéket, talán azt is tudja, hogy én nem vagyok az és akkor azt is tudhatja, hogy sokra nem megyek vele.
Azért annyira nem vagyok önérzetes, hogy az úriember megszólítást ne vegyem magamra irónikusan, mert azért én sem vagyok az a karót nyelt fickó, csak éppen mostanában nem az élet fényesebb oldalát élveztem és ez meg is látszik a modoromon.
A lovag késes mutatványa azonban – amire meg vagyok győződve, hogy eléri a célját, - még sem válik be, a letepert férfi most már láthatóan dacosan összeszorítja az ajkait.
Én viszont nem akarom annyiban hagyni, hiszen a medál érintése olyan dolgokat mutatott meg, ami egyrészt aggodalommal, másrészt kíváncsisággal töltött el. Talán céljaimban is tovább segít, ha utána járok, bár az óriásokba ezután sem nagyon hittem.
A nyaklánc a zsebembe vándorol egyelőre, mert előbbre valónak tartom, hogy utána járjunk a fickó történetének, hátha módosít még rajta, ha szembesítjük a valós dolgokkal és ebben a lovagok is egyetértenek velem, hiszen megegyeznek abban, hogy elmegyünk arra a helyre, ahol Roner állítólag találkozott a csónakon idejövőkkel és a sötét elf hullájával.
- Talán hazug nyelvű barátunk is meggondolja magát, míg odaérünk. – bólintottam Zeltaren felé, aki hallhatóan szintén nem hitt az óriásokban.
Nem igazán hiszem, hogy felzaklatják a jó lovagokat foglyuk szavai, legalábbis ettől nem fogják elengedni az biztos, de talán pár pofon elröppen a sértésért, amennyire féltik a becsületüket.
- Tőlem megköthetitek, ha akarjátok, ez már a ti dolgotok, engem a sötét elf és a medál érdekel jobban. – vonom meg a vállam, aztán kifelé indulok, hogy neki eredhessünk.
Ekkor harsan Roner kiáltása, amire lehetett is számítani, hogy valakit érdekelni fog, hiszen pont erre hívtam fel a legelején a két lovag figyelmét is.
- Jobb lesz, ha nem kerülünk összetűzésbe a barátaival, mert ki tudja mivé fajulna. – kapom fel a fejem és sürgetem meg a nemeseket, hiszen máris hallok pár felénk tart lépést.
Remélve, hogy a két testvér megfogadja a tanácsomat és hamar nekieredünk, én csak nemet intek Zeltaren felajánlására, hogy üljek mögé, majd a szokásos kocogásomba fogok, amit egy tünde hosszú távon is képes megtartani és nem hiszem, hogy nehézkes lovaikkal ne tudnék lépést tartani.

Ezért aztán nem sokat lassítva a lovaglás tempóján érünk annak a helynek a közelében a part mentén, ahol az áruló elmondása szerint megtalálhatjuk története szereplőit, de végül nem kell addig elmennünk, hiszen egy hirtelen kanyar után, amit nem láthattunk be, szó szerint belefuttottunk a megelevenedett óriásokba, akik most nem tűntek kitalált személynek, hanem nagyon is valóságosnak, hatalmas termetükkel , szakállukkal és fegyvereikkel, amik a törpék fejszéihez voltak hasonlatosak, pajzsukkal és furcsa, vastag ruhájukkal, meg sisakjukkal, amiken szarvak díszelegtek. És a csónakok is ott voltak, pont, ahogy a részeg fickó említette.
És rengetegen vannak! Az úton már nehezen fordulhatnánk meg, hiszen azonnal körbevesznek minket, páran közelebb jönnek és fenyegetően hadonásznak fegyvereikkel, miközben beszélnek hozzánk. Csak épp egy szavukat sem értem, így kérdőn nézek a két lovagra, hiszen mégis csak tanult emberek, ha minden igaz.
- Ezek mégis léteznek! – szólalok meg nagy éleslátással, mikor végre meg tudom tenni. – Ti értitek mit mondanak? – teszem a kezem a kardomra, mert az íjamat már nem igazán használhatnám, de annyira esélytelenek vagyunk, hogy egyelőre nem húzom elő a pengét, hátha történik valami csoda.

Nem igazán voltam elragadtatva attól, amit ez a féreg magyarázott, még a végén én érzem majd magamat kellemetlenül, amiért nem hagytuk futni... Hah! Abból nem eszik, ilyen lelkiismeret furdalást okozó trükkökkel maximum bevágódhat néhány engedékenyebb szajhánál, nálunk azonban kevésbé. Pláne nem testvéremnél, ki már így is a beleinél akarta volna fellógatni Roner Solini-t a legelső fára.
- Örülj neki, hogy egyáltalán még életben vagy te szemétláda! A franc essen beléd, hová fajul a világ, még a végén a gyilkosoknak áll feljebb...- dühöngtem csak úgy magamnak, pontosan az ehhez hasonló dolgok kezdték el rugdalni az igazságérzetemet. Gondolataimban már régen visszavontam, amiket előzőlegesen sejtettem a fickóról, mégpedig a szerencséjével kapcsolatban. Ha cselekedetei még hagyján, ám a szája mindig akkor járt, mikor nem kellett volna, s képes volt a legnagyobb baromságokat összehordani, ráadásul a legrosszabb időzítéssel és hangnemmel.
- Rendben, akkor rád bízom, ne sajnáld rá a kötelet!- mondtam, ezt követően vállon veregettem Zeltarent, s Viridiellel együtt elindultam kifelé az elhagyatott épületből. Milyen kár, egészen otthonos kis kalyibának tűnt, sajnálatos módon azonban hiányoztak belőle olyan apróságok mint a bútorok. Amint kiértünk, a fickó nekikezdett a rikácsolásnak, valószínűleg ez számított az utolsó mentsvárának.
- Most komolyan?- túrtam bele a hajamba tanácstalanul, mialatt hallgattam a vinnyogást. Eltöprengtem azon, miszerint rosszabbik esetben egész úton hallgatnom kell majd a kiabálását, ezért egy kendővel átkötöttem a száját.
- Így legalább megfontoltnak tűnsz.- kacagtam saját humoromon, mit Roner nem igazán díjazhatott, ezt követően felsegítettem a nyereg mögé, egész úton lesz alkalma az öreg hátasom hosszú, sötét színű szőrnyúlványát, talán még az arcába is csapja egy pár alkalommal, éreztetve az árulóval a törődést.
- A királyok sem utaznak nagyobb kényelemben, nem igaz fiúk?- érdeklődtem két társamtól, mialatt a szokásos vigyorom ült ki a képemre, néhányan még utána is szóltak Solini-nek, majd Viridiel tett egy ajánlatot, amit jobbnak láttunk megfogadni. Elutasította fivérem nagylelkűségét, inkább gyalog bandukolt mellettünk, habár feltűnően jól tartotta az iramot. Azon merengtem, hogy ez is egyike lehetett az erdők népének különlegességeinek, mármint a könnyedség. Egy olyan páncélban, amit a Királyi Gárdához hasonlóan, mi ketten viseltünk, meglehetősen leterhelőbbnek tűnhetett volna az utazgatás. Persze, a nyereg ismételten törni kezdte az ülepemet, ám azzal nyugtattam magam, hogy a mögöttem ücsörgő cimboránknak ennél kicsivel kellemetlenebb élményekkel kellett szembenéznie.

A part mellett haladtunk, én időközben nézegettem a tengert, valamint bámészkodtam a vízimadarakon, amiknek néhány raja időközönként elhúzott fejünk felett. Békés látványnak bizonyult, talán egy másodpercre el is feledtem ittlétünk célját. Mikor már eléggé messze kerültünk, egy hátrafelé irányított karmozdulattal kirántottam a vászondarabot foglyunk fogai közül.
- Ha már ilyen pompás útitársak lettünk, elregélhetnéd, miért is akartad megölni Astelath királyt? Valamiért nagyon elszakadtunk ettől a témától, pedig lényegében annak köszönheted jelenlegi ittlétedet. Engem kifejezetten érdekel, ám szerintem a többiek szintúgy szívesen meghallgatják.- biztattam szavakra a férfit, habár nem volt kétségem felőle, miszerint újabb balgaságokkal próbálja majd meg teletömi a fejünket. Még mielőtt válasz érkezhetett volna, szemben találtuk magunkat egy csoport... Óriás északi emberrel, akik a vállukon cipelték a hajóikat, és nagy szőke szakáll lógott a hasukig? Meglepődtem, túlságosan is. Értetlen fejjel pislogtam, egy másodpercre azon tűnődtem, talán az én agyamnak szintén megártott a sós szél, de az elf kizökkentett csodálatomból.
- Ja, én is látom. De, nem... Azt hiszem, nem... Soha nem hallottam még efféle nyelvről, mindenesetre, próbálkozzunk diplomatikusak lenni! Hátha van már náluk egy túsz, akinek volt elég ideje elsajátítani a beszédüket részben. Tolmácsolhatna köztünk és a vezérük között. Feltéve, ha van nekik. Derítsük ki!- javasoltam, azután kiugrottam a nyeregből, lassú, megfontolt lépéseket tettem a kiabálós barbár felé, miközben két tenyeremet a levegőbe emeltem, eltartva azt a fegyverem közeléből. A mellemen díszelgő királyi oroszláncímer koronáját rajzolgattam körbe mutatóujjammal, miközben kommunikáltam az idegenhez:
- Nektek! Király. Korona a fejre. Uralkodó. Vezér!
Úgy éreztem magam, akárcsak egy rossz komédiás.
- Ha van ötletetek, segíthettek!- szóltam hátra két kalandtársamhoz, meg ahhoz a kötözött sonka Solini-hez.

Az ádáz orvgyilkos nem igazán volt együttműködő. Hallgatott, mint a sír. Ezért is idegesített egyre inkább engem. Már a tűrés határomon kívül esett a Roner makacssága. Tiszteltem is azért, amiért ilyen nagy tűréshatára volt, mégis már csak becsülete tisztára mosása miatt bevallhatta volna, miképp hazudik nekünk. Mindig is utáltam az olyan embereket, kik saját magukat is becsapják. Az egyik férfi is birtokomon engedély nélkül vadászott. Ez a kisebb bűne volt, de mikor a szemembe hazudott, majd szemtanuk is bebizonyították szava hamisságát, ugyanúgy kitartott vallomása mellett. Megúszta volna börtönnel a dolgot, ám kihívta maga ellen a sorsot, és kapott harminc korbácsütést is tőlem. Először csak a ruhájába hasított bele az ostor, aztán a bőrébe. Mire végeztem vele úgy nézett ki, mintha kutya szájából szedtek volna ki egy rongyot. Addamra rámordult a fogjunk, a sértett férfi rögtön kifakadt.
- Örülj neki, hogy nem egy fára kötünk fel a nyakadnál fogva, esetleg a lábadnál fogva. Mind a kettő alkalomnál meghalnál, bár az egyik esetben megfulladnál, a másik esetben a fejedbe tóduló vértől döglenél meg. És ha még egyszer kételkedsz a becsületünkben… - szakította félbe a mondatomat, amint nagy erővel hasba vágtam. Pofátlanul visszabeszélt Solini, ámde reméltem ez némiképp megfékezi a nyelvét.
- Na, látod. Ez egy becsületes ütés volt. – folytattam ott ahol abbahagytam, ellenben már inkább gúnyosan, mintsem fenyegetően.
- A hasznos információkat eltitkolod, bezzeg ilyenkor igen éles a nyelved... nemde? - kérdeztem tőle pimaszul, mikor megindultunk a lovak felé nagyot löktem a vállán. Megkötözés közben valamit nem hagytam elmenni fülem mellett. Viridel szavaira szinte rögvest odafigyeltem. Nagy jelentőséggel bírt az a medál, viszont nem hagyom, hogy meglovasítsa. Ha fegyverként lehet hasznosítani, akkor az jog szerint a Királyságot illeti. A nyereggel rendelkező haszonállatokra felszállva, hirtelen rikácsolni kezdett a bűnelkövető. Némelyik holló megirigyelte volna figyelemfelkeltő károgását. Felhívás azonban rögvest odacsődített, pár ismerőst. A testvérem mihamarabb megoldást talált az esetre. Egy kendővel elkötötte a beszéd útját, így már csak értelmetlen motyogásnak lehetett hallani az eddig idegesítő vinnyogást. Fivérem csipkelődés, újfent megmosolyogtatott.
- Na, igen. Ezt az újféle utazási módot Solini próbálhatja ki először. Milyen szerencsés! – fejeztem ki magam szarkasztikusan. Az elf nem volt hajlandó mellém ülni, ő inkább gyalog szerrel akart haladni.
~ Az elfek meg az ő büszkeségük. Menjen csak gyalog, ha akar! – gondoltam magamba, és nekiiramodtunk. Amennyiben tovább ott időzünk, lehet kihívjuk magunk ellen a falusiakat.

Haladásunk közben, part hordalékos talaját jártunk. Víz mentén madarak kapaszkodnak bele szárnyukkal a hideg szélbe. Egy-egy lebukik a vízbe beszerezni napi betevő falatját. Csendesen telt az utazás, mígnem Addam megkérte útitársát, miszerint mesélje tettének miértjét. Roppantul érdekelt a dolog, hiszen még most se tudjuk miért is tette, amit tett. Figyelmemet rögvest érdekesebb idegenek felé fordítottam. Magas szakállas férfiak voltak előttünk, bár annyira nem különböztek tőlünk kinézetre. Ugyanolyan fegyverféleségek is voltak náluk, valamint hajójuk is hasonlított a miénkhez. Azonban olyanok voltak, mintha csak óriásira nőtt ápolatlan törpök lettek volna előttünk. Ismeretlen nyelven kezdtek valamit hadarni, mit nem igazán értettem. Eléggé fenyegetőnek tűntek, amikor lerakták ladikjukat, s előkapták a gyilkolásra termet felszerelést.
- Szerinted én tudok ilyen nyelven!? Azt se tudom mifélék ezek. Nem jobb lenne, ha én mennék? Lehet, hogy rokonszenvesek a szakállasokkal. – fejeztem ki magam kissé viccesen, habár vérem már meg is indult feléjük. Lovammal készen álltam bármikor közbe lépni, illetve szét oszlatni a tömeget. Bár bátyám elégé vakmerő, azonban remélem nem esik baja.

A nagy darab idegenek csoportja továbbra is az értelmetlen hadováláson beszéltek. De már nem a lovasok és az elf felé fordítva tekintetüket, hanem egymás felé, mintha valamit megvitatnának. Ahogy a végére értek az egyikük előre lépett.
-Ti beszél eztet nyelvet? Vikingek vagyunk, keresked jöttünk. Vikingek vagyunk és most tanuljék a kereskedést. Ha itt hagyni mindent, nyugodtan el. Mi tanul keresked.
*Közben a kétélű csatabárddal mutogatott, a testőrök elé a fövenyre, hogy nekik jó úgy is, ha ott hagyják a tárgyaikat. Viridiel gyűrűje most még nem látszik, hiszen nem hat semmire a varázslata.
Ám vajon a két tanult ember és a bölcs tünde megtalálja-e a hidat a kommunikációs zavarok között?

A kocogás engem nem fáraszt, elég hosszú távon tudom ezt a tempót, tartósan fenntartani, hiszen ezzel a módszerrel közlekedem általában, így itt nem az önbecsülésről, vagy a fennhéjázásról van szó, hanem csak egyszerűbb így nekem, bár halványan azért benne van, hogy nem szívesen ülök fel arra a nagydarab jószágra, főleg az mögé, aki eddig sem volt túl boldog tőlem.
A párás, nyirkos levegő már érezteti a hatását, mikor Addam lovag úgy véli, itt az ideje, hogy ismét kérdőre vonja a nem túl kényelmesen utazó, sonkaként cipelt fickót, aki talán beszédesebb is lehet a megpróbáltatások után vagy csak azért, hogy jobb színben tűnjön fel.
Bár semmi közöm az ügyhöz, nincs más dolgom nekem sem, hiszen valószínűleg még egy darabig eltart az utunk, így kíváncsian fülelek én is, hogy mivel mentegeti magát, éles és fürge nyelvű barátunk.
Ezt azonban, ha meg is tudjuk valaha, nem most lesz, mert hirtelen futunk bele a megelevenedett mesefigurákba, legalábbis amit én annak gondoltam és most itt álltak egész valójukban, úgy, ahogy azt Solini előadta, ebben legalább egyáltalán nem lódított, bár lehet, hogy jobban jártunk volna, elnézve harcias viselkedésüket.
Tanácstalan kérdésemre sajnos egyik lovag sem tudott érdemben válaszolni, vagyis egyikük sem értette mit beszélnek, vadul mutogatva a szakállas óriások, akik szinte fölénk magasodtak.
Mindenesetre Addam igen bátran lépkedett eléjük, leszállva hátasáról, hogy egyszerű szavakkal, magára és a címerére mutogatva igyekezzen megértetni magát, hátha találni közöttük, aki legalább kicsit is megért minket, mielőtt még rosszra fordulna a helyzet.
Talán ennek köszönhetően, de végül egyikük kissé a többi elé lép és már érthetően szólal meg, vagyis nagyjából érthetően, mert annyira töri a nyelvet, hogy még így is csak felét értem mit akar, az azonban még így is nyilvánvaló, hogy nagyon udvariasan, de határozottan arra „kérnek” minket, hogy adjuk oda nekik minden vagyonunkat.
- Ezek most tényleg ki akarnak rabolni minket? – nézek kérdőn a két nemesre, hogy ugyan azt értették-e, mint én vagy ennyire félreértettem valamit.
Mondjuk, ha ezt akarják jó nagy bajban vagyunk, mert hirtelen meg sem tudom számolni őket, annyian vannak körülöttünk és mindegyik nagydarab, tagbaszakadt, harcedzett fegyveresnek néz ki, akik nem ijednek meg a saját árnyékuktól. És, ha azt nézem, hogy ki tudja milyen messzi vidékről hajóztak ide ezek a vikingek és első adandó alkalommal végeztek is egy vagy több sötét elffel…….
Az viszont biztos, hogy nem szívesen válnék meg semmimtől, ahogy gondolom a lovagok sem akarnak gatyára vetkőzni, így nagyon elkerülhetetlennek tűnik a harc.
Ha növényzet vesz minket körül, akkor felkészülök szép lassan arra, hogy használnom kell a mágiámat, na meg közben eszembe jut a gyűrű és amit erről mondott a boszorkányúrnő, ami legeslegvégső esetben lehetőséget ad, hogy a cuccaimat elrejtsem. Bár, mivel még sosem próbáltam fogalmam sem volt, hogyan működik vagy működik-e egyáltalán.
- Hát, mi meg nem vagyunk kereskedők és minden holminkra szükségünk van, de, ha az ellenkező irányba indultok, akkor van pár gazdagabb város, ahol szívesen látják a kereskedőket. – mutatok az elf földek felé, bár nem igen hiszem, hogy ezzel lerázhatjuk őket. – De még sosem láttunk olyanokat errefelé, mint ti. Hol van a vikingek otthona? – húzom kicsit az időt, amíg kitalálunk valamit.

Kíváncsi voltam rá, mennyire sajgott Roner Solini képe, miután a testvérem elég szépen arcon törölte. Láttam már olyat, hogy valaki egy páncélkesztyűs ütéstől akár órákra eszméletét veszítette, azonban a mi kis foglyocskánknak kiáltozni támadt kedve, talán annyira tetszett neki a dolog. Hogyha nem fékezi majd a nyelvét a közeljövőben, akkor megérzéseim szerint bővelkedni fog még hasonló ajándékokban, habár az út hátralévő részében kötve volt a szája, emiatt nehéz lett volna számára bármit is kinyögni. A szakállas népség láttán még Zeltaren is tett egy megjegyzést, miszerint két szakállas jobban szimpatizálhatott volna egymással. Ezt egy igencsak kedves gondolatnak véltem féltestvéremtől, mindenesetre belekezdtem a kis magánakciómba, aminek a sikere igencsak megkérdőjelezhetően hatott.
- Nos, valószínűleg már látták az arcszőrzetedet testvér, amennyiben elnyerte a tetszésüket, bizonyára jelzik majd. Persze, egyelőre azt sem értjük, hogy mit magyaráznak, tehát ez egy meglehetősen körülményes folyamat lesz.- szólaltam meg, ezt követően kérdő pillantásokat vetettem az elfre, ki inkább csendben maradt, láthatóan ő is feszült volt, hisz bármelyik pillanatban ránk ronthattak volna, ráadásul túlerőben voltak, nem csupán számbéli fölényükben, ám fizikai erejük is megegyezhetett pár ökörével, elnézve a hatalmas testalkatukat. Nem baj, nem mindig a nagyobb nyerte meg a küzdelmet, ezzel próbáltam nyugtatgatni szerény személyemet.
- Úgy néz ki, mintha tárgyalnának valamit. Ez már az értelem jele.- mosolyodtam el, miközben az egymás köré gyűlni látszó idegeneket vizsgálgattam. Meglepő, vajon mi titkolni valójuk lett volna előlünk, hiszen azt sem értettük, hogy mit mondtak? Ennyire szégyenlősek lennének, s a brutális testalkat valójában félős, kislányi szívet takart volna? Ebben erősen kételkedtem, pláne azután, hogy felénk lóbálta egyikük azt a baltát. Túlságosan nem fogott el jó megérzés a dologgal kapcsolatban, habár valószínűleg senkinek nem tartozott a kedvenc elfoglaltságai közé, hogyha egy kétélű hasítófegyverrel bökdöstek az irányába. Sejtelmesen lépett elő újra egyikük, nekem pedig a jobb kezem elkezdett lecsúszni fegyverem markolatára. A kritikus pillanat: megtámadnak bennünket, avagy sem? Végül, a mi nyelvünkön szólalt meg a fickó, nem csekély örömet okozva ezzel nekem, szinte egy pillanatra oda sem figyeltem mondandójának tartalmára az elérzékenyüléstől. Viridiel zökkentett ki a kérdésével.
- Azt hiszem, egy kicsit félreértelmezték a kereskedést.- mondtam, ezután szépen, feltűnés mentesen visszahátráltam a többiek mellé. Az erdő népének szülöttje megkísérelte elterelni a királyságba betolakodó népcsoportot, mégpedig az ő hazájának irányába. Ez egy okos döntés volt, azonban eleinte nem értettem, miért szerette volna az elfek között látni ezeket az ismeretleneket, akik végül is vikingeknek nevezték magukat. De, utána rájöttem. Az erdőlakók mágiája igencsak erős volt, ráadásul jól őrizték határaikat, meglehet, a behemótok megijedtek volna a varázslattól, s hazamennek.
- Ki tanít nektek eztet nyelvet?- érdeklődtem szintúgy, hátha többet megtudhatunk róluk, otthonukon kívül.

Hihetetlen számomra, mikor megelevenedett előttem az amiben kételkedtem. Hiába is mennyien hittek volna ebben a valótlan állításban először. Én is még alig vagyok képes elhinni a dolgot. Azonban most két világ találkozásának lehetünk szemtanúi. Netán ha ezt elszúrjuk, végleg szerzünk magunknak egy haragos nemzetet, attól függ van e olyanjuk, esetleg törzset. Elgondolkozva töprengtem, a diplomatikus lehetőségekről, mire testvérem visszaszólt szórakozott kijelentésemre.
- Agy nekik és nekem egy kupa sört, és elbeszélgetek velük. Csak remélni merem, miként megegyezik véleményünk a szajhákról, s az italról. - fejeztem ki magam, vidáman mosolyogva. Lovam kissé előrébb lépett, így rögvest húztam egyet a kantárján. Nem igazán örült a helyzetnek ős se. Lopva pillantottam az elfre, kinek nem sok hozzáfűzni valója volt a dolgokhoz. Ezek az erdei népem, minden újra bizalmatlanul néznek. Kíváncsi lehettem volna rá, miként találkoznak ősatyáinkkal. Biztos ott se nagyon voltak valami beszédesek. Az idegen nép tanakodni kezdett, amelyet megerősített, bár bizonytalanul bátyám is. A körben ugyanolyan érthetetlen nyelven vitatkoztak, de azonban még a számunkra érthetetlen nyelvel egyetemben is elakarták titkolni mit beszélnek. Eléggé leegyszerűsített dialektusnak hallatszott az övék. Biztos vagyok benne, miszerint pár hónap alatt egy hozzá értő személy megfejtené a szavak jelentését. Eléggé barbár figuráknak tűnnek, szóval nem biztos, mi módon meg kéne tanulni velük szó érteni. Pillanatokon belül előre lépett valaki közülük. Hatalmas kétélű bárdjával mutogatott Addam irányába. Nem tudtam eldönteni, miszerint támadni akar, vagy csak szid egyenlőre minket szavak nélkül. Aztán váratlanul hasonló nyelven kezdett el beszélni, bár néhány szavat valószínűleg felcserélt. Nem volt valami biztató az eszmecsere, hiszen józan paraszt ésszel a kereskedés szavát eléggé egyértelmű minek használták. Az ő kereskedelmük, eléggé egyoldalúnak tűnt ezáltal.
- Na végre! Kezdett már számomra is kínos lenni ez a csend. - szólaltam fel vigyorogva, csakhogy oldjam kissé magamban, illetve társaimban a feszültséget.
Viridiel rögtön kifejezte felismerését, aminek hatására én csak sóhajtottam egyet.
- Ugyan ne legyél ilyen gyanakvó! Biztos csak cserélni akarnak mindenféle baromságot. A viccet félre téve nem sok kedvem van gyalog szerrel haza menni. - jelentettem ki halkan a viccnek szánt mondatot, ugyanakkor én is éreztem, miként nem fogunk ebből jól kijönni. Igaz csak némi pénzt, kardot, na meg lovat tudnának tőlünk zsákmányolni, melyekből van otthon is annyi, melyből kastélyt lehetne építeni kő helyett. Na, de a királyi testőrség tagjai csak úgy nem adnak oda semmit. Hirtelen elkezdte a hegyes fülű terelni a figyelmet, ezek után pedig fivérem is beszállt. Bár nem tetszett az ötlet, miképp lakott településekre irányítsuk őket, mégse volt más választásunk. Abban az esetben, ha tényleg baj történne, és nem érne a másik Harcourt időben paripájához én elzárom a langaléták elől az utat. Bár nem tudom még, mit tervez Viridiel.

Az idegen kereskedő előbb Addam kérdésére válaszolt, hogy tisztázza a félre értett helyzetet.
-Mi beszél Lingua Francatotet. Eztet használózick, mikoron gyüvé koboldok. Idegyüvökkel megért.
*Ám a figyelmüket felkeltette Viridiel ajánlata. Ha a kontinens túloldalára, Awyrisre mutatott, akkor ezt a választ kapja:
-És van ottan gyú fűd? Varégok akar abrak. Eddigen csoró fűdün gyüvénk. Nim vót más, csak gáz.
*Ha azomban visszafelé, Zevadar irányába fordul az ujja, akkor így reagálnak rá.
-Mi tűbb nápjá gyüvénk és arra ni nim talál várust. Mutat meg nékünk! Gyüvé vikingek együtt.
*Vadkan elég lehangolttá válhatott, hiszen az ő sziporkázó vicceire csak alig néhány ember válaszolt, de ők is csak összehúzott szemöldökkel. Ám a hírvivő utolsó kérdésére készségesen felvilágosítást ad egy másik megszólaló, szinte már diszkriminálják a nemeseket a tündével szemben, annyira beszédesek. Valóban érdekes lenne tudni, hogy a régi korokban miként ismerték meg egymást Neminra népei. És miért tört ki oly sok háború a sötét elfek első inváziója előtt...
-Mi vót Vallhala. Jég iránya felül. Elgyüvénk, me kaki fűd csák.
*Ám nem biztos, hogy mindenre tud figyelni Turion fia, ami választ kap. Ugyanis egy dolog elvonhatja a figyelmét, ha egyre jobban koncentrál rá. A kis öblöt, ahol a találkozás van bal oldalukról a tenger mossa. Ők egy szélesebb tengerparti úton haladtak a dűnék között, ám tőlük jobbra nem sokkal már az érintetlen vadon van sűrű növényzetével, fáival. (Igaz még ahol ők állnak sem mentes az élővilágtól. Kagylókat hagyott vissza az apály a kis tócsákban és egy kevés alga is van.) Habár néhányan már mögéjük sétáltak kihívó tekintettel, ám a többség inkább csak velük szemben tömörül, készen arra, hogy pajzsfalba rendeződjenek. A hosszú hajókat -melyben jöttek- maguk mögöttük rakták le, hogy ne zavarják a csatarendet. Közel százan lehetnek. Ám egy albatrosz köröz halakra vadászva a párás levegőben vitorlázva. Bár még soha nem használta ezt a varázslatot az erdei, ám csábítást érezhet, hogy az ő szemével lássa át a vidéket. Ha a figyelmét ez elvonja, akkor nem kell a fák suttogásaira hagyatkoznia, melyek sejtetik a kanyar mögött lévőket neki, de nem ismernek számfogalmat.
Madártávlatból nézve nem messze egy lagúnában a part felé tartanak a sárkány hajók. Akiket eddig láttak, csak az eleje. Ezer-ezerötszáz között lehet a csónakok száma, mindegyikben húsz idegen, majd partot érve újból a vállukra veszik, ahogy Roner mesélte a szirén öbölben történtekről is. Úgy tűnik, az óta is már újra vízre szálltak és néha a part mentén evezve-vitorlázva haladnak előre, máskor gyalogszerrel követik a homokos strandot.
Ha nagyon sokáig elmereng az állat szemeiben, akkor egy idő után feltűnhet valami, ami megbontja a rendet. Az egyik vízi jármű nem a part felé halad, hanem minden erejüket megfeszítve húzzák az evezőket nagydarab utasai a parttal párhuzamosan, egyre jobban elszakadva a többiektől.

/Viridiel megtanulta a Sasszem mágiát. Gratulálok neki!/

Láthatóan a két lovag is hasonló következtetésre jutott, amire én, hogy ez a kereskedés elég furcsán történne a nagyemberek részéről és mindketten kifejezik szóban, tettben, hogy nem egészen hasonlóan gondolják.
- Pedig ez a mutogatás, meg az, hogy igyekeznek bekeríteni minket, nekem valami ilyesmit súg. – intek finoman a hátunk mögött felbukkanókra.
Addam is hátrébb húzódik, hogy legalább egymás közelében legyünk, ha szakállas barátaink mégis úgy döntenének, nem törik tovább kerékbe, szép nyelvünket, hanem a tettek mezejére lépnek.
Azonban mégis csak maradnak a beszédnél, bár alig értem miről hadoválnak, ahogy a lovag kérdésére megérkezik a válasz.
~ Mi a fene az a Lingua Francvalami? ~ ráncolom össze a homlokom, de aztán már nem tudom magamban tartani a döbbent kérdést. – Koboldok?
Én csak mesékben hallottam ezekről a lényekről, vagy hasonlókról, bár az sem biztos, hogy jól hallottam, vagy egyre gondolunk, a fene tudja ezeknek mi a kobold?
Arra, hogy más területre küldeném őket azonban felkapják a fejüket és nem nagyon tetszik nekik az ötlet, ezek szerint már járhattak arra………és még mindig itt vannak és még sebesülteket sem nagyon látok. Hmmm!
- Talán csak nem jó helyen kerestétek. – vonom meg a vállam, de eszemben sincs ás irányba terelni őket.
Na, hát válaszokban nincs hiányom, de semmire sem megyek vele. Soha nem hallottam Valhalla-ról, bár jegesebb vidékek tudom, hogy vannak fenn északon. Talán onnan érkeztek, de hát az nagyon messze van! Az utolsó rész azonban teljesen érthetetlen volt, azon kívül, hogy eljötte. Kakis a fű, vagy mi a pokol?
Már a nyelvemen van a kérdés, hogy tovább faggatom a fickót, mikor elvonja a figyelmemet egy a fejünk felett kőröző albatrosz. Először nem is értem miért ragadja meg ennyire a figyelmem, de olyan furcsán érzem magam, szeretném az ő szemével látni a tájat, hiszen nagyon jó lenne tájékozódni, milyen lehetőségeink lesznek, ha ez a kis találkozó még sem úgy ér véget, ahogy mi szeretnénk.
Egyelőre húzom, húzzuk az időt, mert ezekből még egy tucat is elég lenne, ha küzdelemre kerülne a sor, mert bár nem kétkedek benne, hogy a lovagok értik a dolgukat, a vikingek széltében, hosszában méretesebbek náluk. Ezek meg nem tucatnyian, hanem sokszor több tucatnyian vannak.
Mivel már kiterjesztettem előbb is az érzékeimet, már eddig is hallottam a fák halk suttogását, ami arra figyelmeztetett, hogy ezek a vízből érkezett harcosok még többen is vannak, akiket még nem láthatunk, de hirtelen úgy éreztem kiszakadok a testemből és felröppenek a magas égbe, majd onnan nézek le a tájra. Megrettentem, de egyben olyan fenséges volt a látvány, hogy megdermedtem.
Bele tellett kis időbe mire rájöttem, hogy a madár szemével látom a világot. A mágia! A mágiám!
Tudtam, hogy létezik, de most sikerült ez először! Biztos örömtáncot lejtettem volna, ha nem egy súlyos probléma kellős közepén nem ácsorgunk.
Döbbenten nézem a part felé közeledő rengeteg csónakot, amiben vikingek tömege száll partra és érnek ide hamarosan. Éppen vissza akarnék térni saját testembe, hogy szóljak a többieknek is, mikor az egyik hajó nekilódul és nem part felé halad tovább, hanem nagy iramban azzal párhuzamosan haladnak, el a többiektől.
- Vajon hová tartanak? – szólalok meg észre sem véve, hogy hangosan és ha nem szakad meg gyakorlatlanságom okán a mágia, akkor megpróbálom kikövetkeztetni merre mennek és megnézni mi van arra.
Ha valamelyik lovag érdeklődik, akkor nagyon halkan és hadarva, hogy a vikingek ne nagyon tudják követni, igyekszem elmondani nekik mit láttam, látok.
- Mit tegyünk? Láthatóan a sötét elfek vidéke nem érdekli őket és nem hiszem, hogy hárman nagyon megállíthatnánk őket. – húzom el a számat.

A viking férfi egyre inkább értelmetlenül beszélt. Már alig lehetett kivenni szavaiból mit is akarnak valójában, hiszen nagyon nem beszélte normálisan eme nyelvet. A kezdetleges fellélegzés, miszerint valaki beszéli nyelvünket, átváltott zavartsággá. Nagyon koncentrálni kellet, ha bármit is kiakartunk venni csevegéséből. Én némelyik mondatánál majdnem elkacagtam magam, hisz olyan volt mintha valaki úgy leitta volna magát, hogy alig bír beszélni. Persze örülhettünk volna ennyinek is, mert köztünk senki nem tudott az ellentétes nyelven. Viridielnek rögvest észrevette a mutogatás mivoltát, mi eléggé aggasztott. A helyzet szüntelen feszültebbé vált, mikor lassan bekerítettek minket. rögvest Érdekes dolgokat mondtak holmi koboldokról is, bár jobban aggasztott a közeledésük, mintsem hogy rákérdezzek a koboldokra. Hirtelen elkezdett a főszóló kérdezősködni a helyről, melyet az elf javasolt nekik.
- Na igen van ott minden, még megerőszakolható szűz is. Csak mennyetek már innen. - jelentettem ki a végét már csak bosszantóan suttogva. Hirtelen valami Valhalláról kezdett el áradozni, mi északon lehetett. Már csak azért is mert jeget említett vele kapcsolatban.
- Mi az a Valhalla jó uram? - kérdeztem a kijelölt tolmácstól, azonban csak az időt akartam vele húzni. Nem is érdekelt mi az, se az hogy hol van. Ha ott is ilyen vikingek vagy mik vannak akkor meg pláne nem. Amúgy se értettük volna, amennyiben elmagyarázta volna is, hiszen eddig se értettük túlzottan az egyszerű dolgokat se. Közben társaimat is szemmel tartottam, melynek eredménye az volt, miszerint a hegyes fülű az eget fürkészte holmi madarak társaságát keresve.
~ Na! Ennek is most kell madarakat nézegetni. Bár most igazán cserélnék azzal az albatrosszal. Legalább, ha veszély van ők eltudnak repülni. Nem vagyok ijedős, de már szabadulnék ebből a helyzetből. - gondoltam magamban kissé irigyelve a fenti állat képességeit. Valami furcsaság következett be. A természet gyermeke mintha transzba esett volna, elég furcsa volt az eset. Meg akartam volna szólítani azonban eszembe jutott, mi van ha éppen valami varázslatot művel? Szoros kapcsolatban álltak az állatokkal, netán valamelyik madár testébe költözött ideiglenesen. Nem tudtam nekem mindig is magas volt a mágia, mégis csak remélni tudtam miszerint valami információja lesz mi zajlik messzebbre. Az is jó lett volna, hogyha segítséget szerez azonban ez egy madár testében nem igazán várható el.
- Mit látsz? Milyenek a kilátásaink? Van valami menekülési útvonal? - érdeklődtem tőle halkan, miután vártam pár minutumot. Reméltem miszerint okosabbak leszünk, barátunk által. Kardom markolatára tettem közben kezemet, hiszen lehet hogy menekülési útvonalat vágni kell majd magunknak.

Miközben a lombtünde a madarászat szépségeivel volt elfoglalva és láthatóan már unta a beszélgetést, addig a varégok koránt sem. Igen csak felkeltette érdeklődésüket egy határ menti birtok urának kijelentései.
-Asszunyállat? Bököd utu, merö! Gyűvétök nivél ünk. Leabál férjök, megtosszuk nű. Látok szemű ti gejzir lipido.
*Bár egyre inkább merészebb szóösszetételeket használt a közös nyelvben, melyet ők csak Lingua franca néven ismertek az első szavai alapján, ám az utolsó mondatnál látványosan a saját szemeire és a körbe állt beszélgetőpartnereikre mutatott.
-Vallhala vala Jég iránya reá. -mutat visszafelé, amerről jöttek.
*Viridiel nem tud válaszolni, hisz ez alatt a csevegés alatt már a madár tudatában van, hogy a szemeivel lásson. Ám ha visszatért, akkor ködösen emlékezni fog rá. Hiszen nem szűnik meg ebben a testben lenni, csak kimeríti -usere dönti el mennyire- a koncentrálás az új és amúgy sem túl egyszerű mágia miatt. Inkább egy telepatikus gondolat és kép közvetítés a két lény között. Sok figyelmet igényel és akkor emlékezne tisztán, hogy mit mondott a viking, ha az tökéletesen beszélné a nyelvet.
Ám amint megszakad a kapcsolat máris beszámolhat mindenről. És elgondolkodhat, hogy mi van arra, amerre a különc hajó indult, ha a parttal párhuzamosan haladt és percek múlva látni lehet ebben az öbölben. Ha nem egyszerűen meg akarják kerülni -még többen-, akkor valami olyan cél felé tart, amit a hátuk mögött hagytak a testőrök és a zöld tünde.
Viszont jó hír az, hogy a hiszékeny idegenek érdeklődnek az elmondottak iránt.
-Ügye ní sellő fjord mund. Ni legyák.

Miközben a sirály testében „lakozom”, legalábbis szellemileg, hogy a szemével lássam az alant lévő dolgokat, halk morajlássá halkul a körülöttem lévők beszélgetésének hangja, amit kivenni nem tudok, csak szinte érzékelek, remélve, hogy ha rosszabbra fordulnának a dolgok azért valami csak jelezné, nem szeretnék úgy meghalni, hogy még csak tudatában sem vagyok. Amúgy sehogy sem szeretnék jelenleg meghalni!
Viszont nem állnak jól a dolgok, bár az a több száz partraszálló viking már nem hiszem, hogy bármit is változtatna a helyzeten, mert már azokkal sem tudnánk elbánni, akik most körül vesznek minket.
Azért biztosan nem valami barátságosan néznék Zeltaren-re, ha megtudnám, hogy milyen dolgokat vetett fel a nagydarab, szakállas csónakosoknak, akiknek gondolom más vágyuk sem volt, mint fehérszemélyeket látni, hiszen közöttük eddig egyet sem fedeztem fel. És, ha olyan messziről jöttek, ahogy mondják……….
Talán nem volt túl szerencsés, pont ezt a témát felvetni, most már mondani kell majd nekik valamit.
Abban már most biztos vagyok, hogy nem csak baráti látogatásra érkeztek ezek a vikingek és nem is követségbe, hiszen akkor nem ennyien özönlötték volna el a partokat. Ráadásul nagy baj volt, hogy úgy látszik a sötét tündék földje nem igazán nyerte el a tetszésüket, ezért az emberek földje felé kezdtek megindulni és mivel ez szövetségesként az erdei elfeket is érintette, semmiképpen nem volt jó hír. Ilyen harcosokkal még nem álltunk szembe és nem ismertük a harcmodorukat, esetleg a mágiájukat.
Az a különváló csónak is aggasztott. Miért igyekeznek ezek is a hátunkba kerülni? Értelme nem igazán volt, hiszen már nem nagyon volt hová visszavonulnunk, csak magunk után vontuk volna őket a lakott település felé. Azok a halászok meg nem igazán tudtak volna megállni előttük.
Végül megrázkódtam és visszatért a tekintetembe az előttem álló lelkesen hadonászó viking. Kicsit meginogtam a hirtelen térváltástól, de megálltam a lábamon, aztán gyorsan elmondtam a lovagoknak mit láttam, remélve, hogy bíznak a szavamba és képesek felfogni a mágia adta információkat és nem kezdenek bolondnak nézni.
Viszont a nyelvünket kerékbe törő szószóló, kezd türelmetlen lenni, bár egyáltalán nem értem mit akar tőlünk, így kérdőn és értetlenül meredek a két nemesre.
- Mit akar? Bár akármit is, jó lenne kitalálni, hogyan szabaduljunk meg tőlük és figyelmeztetni a tieiteket. – mondom aggódó arccal, hogy egyre kevésbé tudunk kommunikálni, de talán további időhúzás sem árt addig. – Ti….. – mutatok a mellkasra, - megölni  sötét elf?
Bár fogalmam sincs, hogy ezt érteni fogja-e, de talán még nem öltek meg annyi embert, hogy ne emlékezzen rá.

A dolgok kezdtek egyre nyugtalanítóbbakká válni, és még mindig nagyon nehezen tudtuk megértetni magunkat a vikingekkel, legalábbis én személy szerint alig értettem, hogy mit magyaráznak. A diplomáciai elképzeléseim kezdtek kudarcot vallani, és nagyon nem szerettem, amikor a dolgok irányítása kicsúszott a kezeim közül, persze ebben az esetben nem csupán rajtam múltak az események. Mindenesetre, ameddig fivérem, valamint az erdei elf megpróbálták tovább ápolni a kapcsolatot az északi népekkel, addig visszaballagtam a lovamhoz, megkísérelve a legkevesebb feltűnést kelteni, miközben Roner Solini még mindig a lovam hátán ücsörgött.
- Ha kedves az életed, ne csinálj semmi ostobaságot!- szóltam rá, azután lesegítettem a sötét szőrű hátasomról, menetiránynak előre újból felültettem, viszont a kezén lévő kötelet egy kissé meglazítottam, hogy hozzá tudjam jobban rögzíteni a nyergem végéhez.
- Valószínűleg el kell menekülnünk előlük, te pedig lezúgtál volna mögülem, amennyiben vágtára fogom a csődört.- magyaráztam neki, ezt követően egy nagy mosollyal bámultam az arcába, mintha világi cimborákként tartottak volna minket számon, már időtlen ideje. A hangnemem halk volt, Zeltaren és Viridiel beszéde meg úgyis a behatoló óriásokra koncentrálódott, ezért valószínűleg inkább őrájuk figyeltek, mintsem az én ténykedésemre. Egy sejtelmes pillantást vetettem azért az elfre is, reméltem, legyőzi majd a büszkeségét, s nem ellenkezik felpattanni féltestvérem lovára, mikor a szükség úgy hozza. Márpedig, a szituáció nem éppen nekünk kedvezett. Azért, magamban jót mosolyogtam, midőn a Harcourt család feje az asszonyokkal kínálta az elhatározott betolakodókat. Hegyes fülű szövetségesünk furcsán kezdett viselkedni, mintha átvette volna elméje felett az uralmat valamiféle természetfeletti erő, amit nem tudtam hová tenni. A régi feljegyzésekben, amikor még csupán ifjoncként hadakoztam fakardokkal, sokat olvastam a fák népének praktikáiról, habár emberként ezeket nem sűrűn tapasztalhattam meg. Ők harmóniában álltak a növényekkel és állatokkal egyaránt, ezért minden bizonnyal a segítségüket is hívhatták a bajban. A pajzán megjegyzéseket követően, mikre értetlenül vontam fel szemöldököm, csupán remélve, hogy nem azt mondták, amit kiértettem az egészből, Zeltaren választ kapott az ideérkezésük előtti felállítási helyükkel, a Vallhalával kapcsolatban is. Viridiel közölte velünk az újonnan megszerzett információkat, utána tovább érdeklődött az északiaktól, de valószínűleg ezzel csupán időnket próbálta húzni.
- A falu... Nem hagyhatjuk!- suttogtam, összeráncolt homlokkal, a hajóra gondolva, mi egyenesen a mögöttünk elterülő halásztelepülés irányába billegett a hullámokon.
- Zeltarennek igaza van, menekülési útvonalra van szükségünk. Utána, azt javaslom, vágtassunk minél előbb egy várba, aztán a megfelelő mennyiségű katonával nyomuljunk a falu védelmére. Ők hajóval vannak, s bolyonganak csupán, kis szerencsével, valamint a terep ismeretének előnyével, a halászok védelmére kelhetünk, mielőtt lemészárolják a férfiakat, majd meghágják az asszonyaikat, leányaikat.- tanácsoltam, visszafogott hangnemben a társaimnak.
- Lássuk be, ebből így vagy úgy, de összecsapás lesz! Ha kell, kivágjuk magunkat innét.- bólintottam határozottan, megnyilvánulásomat csakis szövetségeseimhez intézve. Nem állt szándékomban meggyilkolni bármelyik idegent, mégis akképpen állt a mérleg, hogy más választásom nem adatik.

Addam lassan visszafelé ment lovához, ezen felül igazított párat Solini béklyóján. Biztos előkészít mindent a menekülésre csakis erre tudtam gondolni. Szinte kisebb hadsereget alkottak ezek az északi népek kik hajókon jöttek messzi földről. Nem igazán repestem érte, miszerint itt vannak, hogyha bármi féle fenyegetést jelentenek a Királyságra valószínűleg az elsők között akarnék lenni a csatában. Igaz így első ránézésre kicsit együgyűnek látszanak, azonban ezért is lehet veszélyesnek nyilvánítani őket. Biztos vagyok benne, miszerint vakmerőek harcközben, s nem félnek a haláltól. Valószínűleg a földjük nem éppen gazdag vidék, ezek után csak arra birok következtetni, hogy földet akarnak foglalni maguknak itt, vagy fosztogatni. Egyik se túlzottan biztató dolog. Nincs szüksége a birodalomnak még egy rivális népre az biztos. Ezek a barbárok nem is tudom elképzelni mit művelnek a későbbiekben velünk. Ha felismerik a helyzetet, miszerint két ilyen fontos ember van a markukban biztos elfognak minket, majd váltságdíjat követelnek. Elmélyedt töprengésemet az elf szavai szakították félbe. Ezen információkat csak nekünk mondta el. Nem bíztam túlságosan a mágiában, mégis nem volt más választásom. Madártávlatból tudatta velünk nem túl biztató helyzetünket. Egyre inkább nehezebbnek látszott a kitörés, sőt esélytelennek. Szinte értelmetlen beszéd hallatszott, miből semmi jóval nem kecsegtetett. Viridit is csak érdeklődött mégis mit mondhat az önjelölt tolmács.
- Szerinted én tudom? Nem értek handabanda vikingül. Valószínűleg nőket akar meghágni. Ja amúgy csak hogyan meneküljünk el? - tudattam gondolataimat a természet gyermekével. Féltestvéremnek is volt az idegen nép kijelentéséhez szava, habár az csak nekünk szólt.
- Jól van amint elmegyünk hívunk erősítést, valamint imádkozzunk, miként nem rombolják addig le a falut. Viridiel te meg szállj fel a lovamra! Figyeljetek a jelemre! - egyeztem bele én is a tervbe halkan, mitöbb figyelmeztettem barátaimat is.
- Biztos szép hely lehet! Az itteni földek feleannyit se érnek, mint az a szent...jéghegy vagy mi. A nőkről pedig csak annyit tudok mondani, hogy igen szép teremtések. Ha ti odamentek aztán nagyon örülnek majd. - gúnyolódtam kicsit, hiszen már roppantul idegesített az egész helyzet, s csak így tudtam magamban oldani a feszültséget. Mikor elcsendesültek a dolgok hirtelen elszörnyedt a tekintetem, illetve kikerekedett szemem.
- Vallhala gyün! - kiáltottam el magam, miközben a hátuk mögé mutattam. Az elterelésre nem jutott eszembe jobb ötlet, hiszen csak ezt az egy szót ismertem tőlük. Bíztam benne miszerint lesznek olyan együgyűek, hogy hátranézzenek. A legkevesebb emberből álló vonal felé indulva próbálok átgázolni az óriásokon, ezáltal elszökni az erdő irányába.

A nagy darab harcosok igen csak összezavarodtak. Kezdték egyre jobban úgy érezni, hogy ez a négy ember, akiből egynek be van kötve a szája, nem beszéli tisztán a Lingua Francát. Eddig is ez volt az érzésük, de nagy összepontosítás és találékony képzelőerő segítségével ki tudták következtetni, hogy esetleg mit akarnak mondani a furcsán beszélő vándorok.
De az utóbbi mondatoknál követhetetlen volt számukra. És abban is kezdtek kételkedni, hogy eddig jól értették, hogy visszafelé van valami gazdag kultúra, amit összefogva velük meghódíthatnak.
-Fekete erdőbéli manó? Ni nim poronty!
*Ám Viridiel vágya ahogy nem teljesült, hogy ismerjék az elf szó itt használt jelentését, úgy az örökös szavaira még jobban gyűltek a homlokukon a barázdák.
-Gyüvünk utánatok? Nim Vallhala, ni viking vala.
*Abszolút nem fejtették meg, hogy pontosan hol vannak azok a nők, akik epedeznének őértük. Bár nem hatotta volna meg az óriásokat, ha nem annyira odaadóak. De épp annyira lehetett érteni a beszédet úgy, hogy az ő jeges otthonuk lenne kétszer jobb föld, mint az itteniek és ezen bátor utazókat oda haza várják az ölelő karok... mint hogy rossz az itteni föld, de a nők nagyon ki vannak éhezve... vagy a titokzatos városok, amik mellett eljöttek, azok jó földet birtokolnak és termékeny asszonyokat.

Vadkan elindult hátra felé, ahol találhatnak rést bőven a varégok sorain. Nem olyan sokan kerülték meg őket eddig, hogy ügyesen manőverezve akár harc nélkül ki ne tudjanak bújni. Igyekezni fognak eléjük ugrani és megállítani, ám a csatamén igen gyorsan fordul és változtat irányt, ha kell. És néhány kardcsörrenéssel kivédhetik a feléjük indult támadásokat.
Viridielnek döntenie kell, hogy felül-e a testőr mögé. A legkevesebben az erdő felől vannak, arról az oldalról csak két idegen van, nem tűnik megoldhatatlannak akár gyalog is átbújni közöttük. Ám a sűrű növényzet a lovak számára járhatatlan, így a vele tartóknak le kellene szállniuk hátasukról. Vagy a lombtündének is lovagolni a parton visszafelé.
Bár Addam is tett előkészületeket a menekülésre, rajta áll, hogy ott marad-e és igyekszik megértetni magát, merre keressék az éjszaka fekete erdei manóit a babonás népek vagy az eredeti tervet tartja.

Legközelebbi erőd Össznépi, mely helyőrséggel is rendelkezik. Noha java részt gyalogságból áll, de a Vikingek létszámának akár a negyedét is össze tudja gyűjteni hamar a környező végvárakkal karöltve.

Nagyon úgy nézett ki, hogy a két lovagnak is legalább annyira nehezére esett a kommunikáció ezekkel a vademberekkel, mint nekem, vagyis sehogyan sem. Az biztos, hogy nem várhattuk meg, hogy még többen körül vegyenek minket, ami várható volt, ha nem teszünk gyorsan valamit. Miután elmondtam a nemeseknek is, hogy mit láttam, ez eléggé nyilvánvalóvá vált, sőt az is, hogy talán jobb lesz, ha segítséget hívnak, mert előbb-utóbb megtalálják a partok mellett megbúvó halászfalvakat és nem hiszem, hogy nagyon válogatnának az eszközökben, ha el akarják venni, amit akarnak.
A velünk való találkozáskor sem nagyon haboztak a tudtunkra adni, hogy jobb, ha nekik adjuk, amink van. És, akkor még nem kerültek szóba a nők, akikre láthatóan ráharaptak.
Én is kicsit hátrébb húzódtam, ahogy Addam a lovához lépkedett s áthelyezte rajta a megkötözött Roner-t és gondolom nem csak azért, hogy ne zsibbadjon el.
Természetes volt, hogy a lovagok aggódni kezdtek az emberek miatta és még jobban meg akartak szabadulni a nem kívánatos vendégektől, ebben teljesen egyetértettem én sem akartam velük több időt tölteni, mint muszáj volt. Azonban tényleg kérdés volt, hogy mi lesz utána?
A királyságnak volt elég baja a sötét elfekkel, meg az orkokkal, nem valószínű, hogy akartak még egy fronton harcolni, de hűt ez nem az én gondom volt, amúgy sem arra akartam menni és amit meg a részeges áruló szavai után meg akartam tudni, nagyrészt megtudtam. A vikingek itt álltak előttem és nem valószínű, hogy a selfet meg tudom nézni ezek után.
Szóval rajtam biztos nem fog múlni, hogy felvegyem a nyúlcipőt, bár egyáltalán nem óhajtottam a lovagokkal tartani sem az erődbe, sem a faluba.
Láthatóan a vikingeket viszont sikerült alaposan összezavarni, ráadásul amikor gyorsabban beszéltünk egymás között azt követni sem tudták.
Így viszont természetesen nekem sem tudtak segíteni, ők ölték-e meg z éjtündét és, ha igen miért, de hát nem is vártam igazán, hogy sikerül megtudnom tőlük.
- Csak arra érdemes mennetek. – intettem ismét a sötét elfek földje felé, kissé megerősítve, hogy arra beljebb találnak mindent mire vágynak, bár az nem derült ki, hogy a nőkön kívül mi lenne az.
Aztán nem haboztam, hogy felugorjak most Zeltharen paripájára, igaz nem nagyon hittem, hogy a kiáltása sok vizet zavarna, de talán ez is elegendő, hogy az erdő felé elmeneküljünk.
Persze a fák között le kell szállni, de ha sikerült idáig eljutnunk, egyrészt nem a falu felé vezettük őket, másrészt ez már az én világom és ha utánunk jönnek alaposan megnehezíthetem a dolgukat, ahogy a növények segítségét kérem
- Időben nem tudtok elég embert összehívni. Nagyon sokan vannak és gyorsan haladnak. Talán a falut értesíthetítitek, és elmenekülhetnek. Azonban elég nyitottak, ahogy látom, lehet, hogy a királyotoknak érdemes lenne tárgyalni velük és nem háborúzni. – javasoltam később a lovagoknak, ahogy távolodunk a lovakat vezetve. –Nekem viszont már ehhez nincs közöm, van egyéb dolgom. – hozom a tudomásukra, hiszen eddig s csak ideiglenesen tartott a szövetség és még azt a medált is ki kell vizsgálnom.

Szerencsére viszonylag bevált a terv, s pillanatnyi zavarban meghúztam a lovam kantárját, melyet hátra vezényeltem. Az elf is felült mögém ezt legalább jól tette, hiszen nem értünk rá pepecselni. A lovam szügyébe mélyesztettem sarkantyúmat, mitől rögvest megugrott. Ahogy próbáltam az állatot jobbra-balra cikcakkokban irányítani, hirtelen egy jól megdermedt viking ugrott elém. Előrántva kardomat erős csapást mértem, annak fejére, mitől beszakadt sisakja, valamint remélhetőleg koponyája is. A tempót gyorsabbra vettem, hisz hiába volt előnyünk, ha időben nem igyekszünk szólni a közelben lévő csapatoknak. Amint beértünk a rengetegbe a haladás kissé nehezedett. Egyre több ágat kellett kikerülni, illetve kerülőutakon menni. Miután a lovak olyan helyre értek, min ők se tudtak haladni leugrottam lovamról.
- Na hát ez marhajó! Nyomunkban az ellenség, és ennek az erdőnek is ki kell csesznie velünk. Szerintem a foglyunkat most már nyugodtan elengedhetjük, vagy öljük meg, mert így csak hátráltat minket. - jegyeztem meg miután rávágtam lovam tomporára, minek hatására visszafelé vágtatott. Az esélyeink nagyban elenyésztek ilyenkor, de én nagy tempóval haladtam előre. Nem akartam miszerint néhány vadember az ittenieknek ártson, még ha gyakran velük se jövünk ki. A hegyes fülű ezek után tett pár számomra érdekes megjegyzést, amit nem igazán színleltem.
- Gyűjtsük össze a seregeket! Ha most szólunk nekik és elmenekülnek, akkor otthon nélkül maradnak. Várhatnak valamelyik város befogadására, majd ha az is megtörtént koldulnak és fejadagokon soványodnak le. Én azt mondom inkább kockáztassunk! Béke?! Lehet, hogy te így gondolkozol, azonban meggondolnád magad, ha a te népedről beszéltek volna így. Esetleg ne válaszunk közülük királyt?! - adtam hangot gondolataimnak, aztán végignéztem mindenki arcain. Persze jobban örülnék, miszerint a többség erre szavazna, habár beletörődök az ellenkezőbe is. A lényeg, miként jobban szerepel e az én ötletem, esetleg lesz egy jobb. Ismét megszólalt Viridiel, mely kijelentését imént sem hagyhattam szó nélkül.
- Menni?! Mégis hova? Ennyire nincs lelkiismereted? Mindig is erről voltatok ti híresek...nektek semmi se érdeketek, hogyha törni kell érte magatokat. - mordultam rá idegesen, azonban nem kiabáltam, hisz akkor még könnyebben ránk találhatnak. Eléggé mérges lettem, ha az én katonám mondana ilyet akkor dezertálásért már megöltem volna. Nem igazán szerettem az ilyenfajta becstelen személyeket. Pár esküszegő, valamint gyáva ember vére már így is bemocskolta kardom. Igaz őt akkor sem ölném meg, amennyiben tényleg megtenné. Valójában ő csatlakozott hozzánk, ugyanakkor ezt nem vártam volna tőlem. Az erdő nagyra becsült teremtményei ismételten hatalmasat zuhantak a szememben.
- Tudod mit?! Ha annyira menni akarsz, akkor meny. Ellenben, ha annyira ráérsz a bőröd mentésén kívül, azért szóljál már be legalább a legközelebbi faluba. - jegyeztem meg, ennek ellenére tovább mentem. Nem érdekelt miszerint követ minket, vagy sem. Igazából fontosabb dologgal is el voltam foglalva.

Végül is menekülőre kellett fognunk a dolgot, amit egyébként annyira nem is sajnáltam, ugyanis tele volt a hócipőm a jó pofizással, amúgy sem értettem az északi óriások karattyolását. Féltestvérem megadta a jelet, addigra én szintúgy a lovamon üldögéltem, mögöttem a megkötözött férfi, Roner Solini. Fülembe zengett a nyögdécselése, vágta mellett nyilván kellemetlen érzéseket generálhatott benne a göröngyös úton történő áthaladás. Én is kivontam kardomat, majd a kantáron egy hatalmasat rántva, megindultam Viridiel és Zeltaren után. Egy ütést leadtam, azonban a hatalmas ember a pajzsával hárította a csapást, viszont nem tudta megtántorítani a fekete színű csődörömet. Az állat sok veszélyben kísért már barátként, nem igazán ijedt meg az ellenségtől.
- El innen!- rivalltam rá a szőke, szakállas egyénre, ezt követően belevágtam a sarkantyút a hátasom oldalába, mitől az ismételten szedni kezdte lábát, gyorsabban, mint azelőtt. Nem tellett bele sok időbe, mire tisztes távolságba tudtunk kerülni az országunkba betolakodó, hajós néptől. Szerencsére, vagyis, pontosabban fogalmazva Roner mázlijára, mind a négyen sikeresen túljutottunk a látótávolságukon. Annyira nem vágytam már a mögöttem ülő fogoly vesztére, mint órákkal ezelőtt, azonban otthagytam volna, ha lepottyan négylábú cimborám tomporából. A vadon elrejtett bennünket, ettől függetlenül a lovaink nem bírták tovább az erdő sűrűjét, így el kellett engednünk őket. Letessékeltem a megkötözött Solini-t, ezt követően a Harcourt család fejének példáját követve, útnak eresztettem az állatot.
- Remélem, hazatalál majd... Kezdtem megszeretni az öregfiút.- jelentettem ki, mialatt megvakartam a fejem búbját. Viridiel megjegyzései sérelmeket okoztak Zeltarennek. Egyrészt megértettem, amiért ennyire felhúzta magát, elvégre a saját országunkról volt szó. Számomra is irritálóan hatottak a vikingek kijelentései, az ártó szándék, hogy oly könnyen beszéltek honfitársaink megöléséről, valamint szépséges asszonyaink magukévá tételéről.
- Solini azt említette, az Össznépi erődben van ismeretsége. Talán, nem lenne oktalanság magunkkal vinni őt, hátha jó szolgálatot tehet még az kapcsolatai latba vetésével.- mondtam, miközben szúrósan tekintettem a kötözött kezű úrfira, jelezve ezzel neki, hogy ne mondjon semmiféle ostobaságot, amikor a Megfontolt Oroszlán rossz hangulatban van. Tudatában voltam, miszerint Zeltaren túlságosan nem szívlelte a hegyes fülű erdőlakókat, ezt pedig nyomatékosította is. Hiába, muszáj voltunk belátni, az elf igenis jó szolgálatot tett nekünk, nélküle ennyire sem jutottunk volna a kavalkádban, azonban a nemtörődömségre utaló beszédét valóban rosszul időzítette.
- Köszönjük az ezidáig tett erőfeszítéseidet, Viridiel! Amennyiben utunk nem keresztezi egymást tovább, úgy ég áldjon téged!- búcsúztam el tőle, eztán egy fejhajtást ejtettem meg irányába. Szaporázva lépteimet, becsatlakoztam Zeltarenhez.
- Remélem, nem botlunk bele semmibe, ami hátráltat. Ez az erdő már így is időkiesést jelent.

A menekülés közben az egyik lovag megsebesít igen csúnyán egy óvatlan vikinget. A sisakján vér buggyan ki. Ki mondhatná meg, hogy elég nagy-e a sérülés ahhoz, hogy átszakítsa a vaskos koponyáját? Minden esetre elterül a földön és nem mozog utána. Túl gyorsan tovább lovagol az erdei tündével, hogy ez kiderüljön. Csak pár kardváltás és pajzson csattanó védés volt az összecsapás és már el is jutottak az erdő széléig.
Jól tették, hogy nem egyenes vonalban haladtak, hiszen kis balták sokasága zúgott el a fejük mellett. Ronert, a foglyot hátba is találta félig oldalról az egyik, csak ennek köszönheti, hogy a bordákat szétcsapva megállt és nem ért el létfontosságú szervet. Így az ő utazása még fájdalmasabb volt, mint ahogy azt a mén gazdája gondolta.
A bekötözött szájú áruló elgyötört arccal hallgatta végig, hogy az örökös legszívesebben megölné őt. Míg bátyja inkább vállalná a hurcolást és támaszkodna teljes mértékben el nem mondott tudására Össznépi erődjénél.
Ám nem csak ez az egy vitaszál indult kacskaringós útjára. Ugyan ilyen heves érzelmeket váltott ki az elköszönő awyrisi felvetése, miszerint tárgyaljon a király a hajón érkezettekkel és földre ültesse őket. Vagy ha erre nem hajlandóak, akkor az embereket menekítsék az erődhöz, szemben az emberek elképzelésével, miszerint csapatokat hoznak a halászfaluba és itt védik meg fajukat és jövőjüket.
A döntő csata megtervezése most már leginkább rájuk hárul, hiszen két varázstalan faj -kis túlzással- civódása nem befolyásolja érdemben a sötét elfek elleni szövetséget. Hivatalosan nézve, persze. Ez a határon felnőtt két nemes szemében lehet másként látszik, kik még csatát is nyertek nem egyszer az orkok ellen.
Hát bölcsen kell dönteniük, hiszen a főváros messze, ők pedig az események sűrűjében. Viridiel ha segít titkon nekik, egy picikét szét tudnak nyílni az ágak előttük és gyorsabban haladnak, mint az üldözőik. A végvár felé is vehetik az irányt és a faluba is. Csak rajtuk áll. Mint ahogy az is, hogy megölik-e Solinit vagy sem. Az előbbi gyorsabb haladást és kiszámíthatóbb közeljövőt tartogat. Második lehetőség pedig titkokat.

Szerencsésen vágják át magukat a lovagok a vikingek pár emberén, akik köztünk és az erdő között álltak, így nem tudnak minket megakadályozni, hogy elszakadjunk tőlük, bár lehet, hogy nem is nagyon törték magukat, mindenesetre nem álltam meg hátranézni, hogy jönnek-e utánunk.
Ha jöttek is nem sokáig,mert míg magunk előtt igyekeztem megnyitni az erdőt, hogy könnyebben haladjunk, mögöttünk inkább áthatolhatatlanná tettem, ágak, bokrok szövevénye rejtette el utunkat és akadályozta a vízinépet, ha fejükbe is vették, hogy a nyomunkba szegődjenek.
Ezért kicsit értetlenül is néztem, majd a fejem csóváltam mikor Zeltharen az erdőt szidta.
- Ne bántsd az erdőt, hiszen segít nekünk, ha nem tenné már nem ülnél a lovadon.
Persze ezek után még rosszabba lett a helyzet, de azért látható volt, hogy gyalogosan még könnyedén elboldogulunk.
A két nemes ekkor útjára bocsátotta a lovakat én meg fohászkodtam a Természet Anyához, hogy segítse őket épségben hazafelé.
A szakállas lovag szavai azért tényleg megütközést keltettek bennem. Bár néha én bennem is buzgott az ölés vágya, de ez csak egy olyan személyre vonatkozott, aki nagyon is megérdemelte, csak azért legyilkolni egy védtelen embert, mert már nem veszik hasznát, számomra elég messze volt attól, amit a lovagoktól hallottam.
- Akármit is követett el ez a fickó és még ha hazudott is, nem érdemli meg, hogy levágd mint egy birkát, akkor inkább engedd útjára, ha nem akarod élete terhét magadra vállalni, majd boldogul valahogy.
Miután a lovak eltűntek és számot vetettem magamban, hogy mit is tegyek, ezt a két eddigi ideiglenes társam tudomására is hoztam, hiszen már nem volt igazán miért együtt maradnunk. Velem aztán nem mentek volna többre, ha össze akarják kötni a bajuszukat a vikingekkel, hiszen egyrészt sokkal többen voltak, mint, hogy egy egyszerű kis helyőrség megállítsa őket, másrészt nekem volt olyan dolgom, amit el kellett még végeznem.
Ezért aztán igen csak nagy szemekkel meredtem a szavaival nekem eső Zeltaren-re, hiszen a legjobb tudásom szerint adtam nekik tanácsot és segítettem eddig nekik, nem értettem miért esik nekem.
- Fogd vissza magad ember! – festette pirosra halovány arcomat a méreg. – Mit képzelsz te magadról! Nem vagy népem tagja és a feljebbvalóm sem, hogy bármit is számon kérj rajtam! Azért mondtam, hogy rejtsétek el a falu lakóit, mert nem lesz idő arra, főleg nem gyalogosan, hogy segítséget hívjatok és előbb odaérjetek, mint ezek. – intettem a hátam mögé. - Ketten meg nem menthetitek meg őket és szerintem, ha a kalyibáikat vagy az életüket kell választani, akkor biztosan az utóbbit válasszák. Mit gondolsz meddig állhatnának ellen ezeknek? Tíz szívdobbanásig? Még veletek sem sokkal többre, elsöpörnének benneteket a puszta túlerejükkel. Én láttam mennyien szálltak partra. – fújtam ki dühösen a levegőt. – A lelkiismeretem meg rám tartozik nem rád, de ha a népemet tiszteletlenül veszed a szádra, akkor nagy hibát követsz el …..lovag. – az utolsó szót megnyomva ejtettem ki, hiszen úgy oda voltak a büszkeségükre és most ez a nemes itt úgy viselkedett, mint egy dühöngő, agyatlan ork.
Legalább a testvérének volt esze, ő higgadtabb volt és se nem gyilkolni, se nem sértegetni nem akart, felé tisztelettel biccentettem.
- Bízom benne, hogy a többség úgy gondolkozik a lovagok között, mint te jó uram. Tényleg nem hiszem, hogy hasznomat vennétek ott, ahová ti mentek, lesz ott elég olyan, aki vágyja a csatát, nekem meg van a magam baja, amit még életemben el kell rendeznem. Azonban az erdőn keresztül még segítem utatokat, hogy mielőbb elérjétek a célotokat.
Ha nem történik semmi, ami megakadályozna, akkor elkísérem őket, ki az erdőből, aztán elindulok, hogy megkeressem a boszorkányt, akiről az Solini beszélt, hogy kifaggassam a medálról.

Láthatóan, Roner Solini-t megrémítette a testvérem fenyegetőzése, vagyis, pontosabban fogalmazva ajánlata, viszont egy kicsivel talán nyugodtabbá vált az én feltevéseimnek köszönhetően. Csupán akkor vettem észre, hogy a férfi sebesülést szerzett. Az oldalán a ruha vörös színben pompázott, hiszen a sebéből szivárgó vér átitatta a textilt, s új színárnyalatot kölcsönzött annak. Azon gondolkodtam, miszerint a fickó szerencséje rám is hatással volt, hiszen, amennyiben nincs mögöttem a lovon, meglehet, én kaptam volna azt a csinos vágáslenyomatot. Zeltaren és Viridiel tovább folytatták a nézeteltérésükre vonatkozó tárgyalást, lehetett volna annyi eszem, hogy gondoljak rá, a hegyes fülű erdőlakó sem fogja szó nélkül hagyni féltestvérem sértéseit. Úgy tűnt, csodálatosan egymásra találtak ők ketten, de reménykedtem benne, ennek a dolognak a levét nem fogjuk inni a közeljövőben. Legújabb szövetségesünk, ettől függetlenül, nem kívánt minket magunkra hagyni a vadonban, hanem láthatóan utat akart mutatni számunkra. Én szerettem a természetet, gyakran sétáltam ifjú koromban a fák rengetegében, az otthoni birtokunk tölgyeseit kívülről ismertem, megtanultam minden egyes ösvényt, a kitaposott utakat, még a legmagasabb lomkoronát is meg tudtam volna nevezni, viszont az távolra esett innét. Messze, délebbre, békésebb környezetben. Legalábbis, egyelőre... Aggodalmam nem csökkent az északi behatolókkal kapcsolatban, habár én nem láttam náluk semmiféle szerkezetet, mellyel a komolyabb kastélyok nyugalmára törhettek volna, mégsem feltételezhettem tapasztalatlanságukat ilyen téren. Elvégre, nem ismertük egymás képességeit.
- Én nem vagyok úr, barátom. Testvérem sokkal inkább szívén viseli a királyságunk biztonságát, hiszen nemes földbirtokosként erősen bele kell folynia országunk politikájába. Nagy teher nehezedik a vállára, amikor ilyesféle akadályokkal néznek szembe Astelath alattvalói. Biztos vagyok benne, nem szándékozott bemocskolni szavaival az erdő kegyeltjeit. Őseitek bölcsessége megkérdőjelezhetetlen, te pedig méltó leszármazottjuk vagy.- bólintottam egyet, békés mosollyal az elfre. - Talán, ha egyszer majd mindenki a jólét és megnyugvás korszakát élvezheti, elidőzhetünk egy kupa ital, meg egy tányér étek társaságában, akkor pedig csupán nevetve emlékszünk vissza mindarra, mi a mai napon történt itt.
Az ábrándok tengerében úszkáltam ugyan, mégis szép elképzelésként hatottak. Azonban, egyelőre a közelgő veszélyre kellett összpontosítanunk. Kivettem a kötést a foglyunk szájából.
- Rögzítsd oda az oldaladhoz, lehetőleg a sebre!- tanácsoltam neki, ezt követően a hónalján átíveltem a kezemet, s belekapaszkodtam a vállába.
- Tégy úgy, mint aki nem egy gyáva féreg, és próbáld meg hang nélkül elviselni a fájdalmat!- hangzott a legújabb tanácsom Solini számára.
- Fivérem, mit gondolsz ezekről a tengerentúliakról? Mi lehetne ellenük a megfelelő taktika? Úgy láttam, lovakban nem bővelkedtek, egy lovasroham esetleg? Lándzsások, akik tarthatják a távolságot tőlük, megborsozva néhány íjásszal? Attól tartok, gyalogos, karddal ellátott katonák nem vehetnék fel velük a harcot, tekintve brutális testi erejüket.

Az elrepülő balták kereszttüzében kellet haladnunk, még jó hogy egyik sem talált el engem. Halottam amint, tompán belecsapódnak a vastag törzsű fákba, vagy fémes koppanással gellert kapnak a földön. Mindenki megúszta kivéve Solinit. Némi szánakozás ébredt bennem, bár azon nyomban elmúlt, mikor visszaemlékeztem tetteire. Nem igazán aggódtam eddig se miatta, hiszen amióta velünk van azóta érnek minket a balszerencsés véletlenek. Az erdő áthatolhatatlanságától alig bírtunk haladni, azonban Viridel némiképp segítette haladásunkat az ellenség elől pedig elzárta az utat.
- Ez csak egy erdő! Legközelebb majd engedélyt kérdek tőle, hogyha át akarok rajta gázolni. - jegyeztem meg a szúrós hangnemben, majd nem is méltattam több figyelemre az elfet. Valamilyen szinten tiszteltem a természetet, azonban nem megszállott ként. Ezen tulajdonságuk miatt is voltak a hegyes fülűek számomra mindig is olyan furcsák. Miután ötletemet mindkettejük leszavazta, fintorogva néztem foglyunkra. Addamnak igaza lehet, miszerint ismerhetik őt arra, bár szerintem nekünk mint királyi testőröknek, valamint földesuraknak valószínűbb előbb hajtanának fejet. Beletörődtem a dologba végül is egyoldalú volt a döntés, mégse értettem vele teljesen egyet. Miután természethez közel álló társunk kifakadt módszereim miatt nem tűrhettem szótlanul azt.
- Igazad lehet. Inkább úgy kéne levágni mint egy ökröt. Nézd nincs időm arra, miszerint párbajban öljem meg. Felőlem pedig itt is hagyhatnánk, akkor meg elárulná a falu pontos helyét, ráadásul az ellenség ölné meg, vagy rosszabb. Na, de döntöttünk, szóval ez több szót nem is érdemel. - fejeztem ki magam, aztán tovább mentem. Az pedig csak az utolsó csepp volt a pohárban miszerint, őneki nem tetszett az igaz szó, mely a cserbenhagyásunkról ellene irányult. Megvártam míg végigmondja, azonban testvérem igazán nyájasan kezelte az ügyet. Hát igen, ha az ő hátán is egy egész vár, illetve népe felelősséggé csücsülne neki is megváltozna a világnézete.
- Nem is akarok az lenni, annyi bizonyos. Tudod Viridel a tüzet gyakran, csak nagyobb tűzzel tudjuk megfékezni. Lehet, hogy felég egy tarló, ugyanakkor a többi megmarad. Gondolom ezzel nem értesz egyet. Inkább lecsapnék most, mígnem a több falu is ugyanarra a sorsra jut. Lehet nem vagyok már szentimentális ember, ha emberek életéről van szó, azonban bölcs na az vagyok. Azzá kellett válnom. - jelentettem ki, aztán tovább hallgattam kettejük beszélgetését. Kicsit se volt kedvem több veszekedéshez, inkább egy kupa sörnek jobban örültem volna. Az biztos lecsillapítaná a szívemben égő tüzet. Testvérem is elmagyarázta, miszerint miért is vagyok olyan, amilyen. Tiszteltem benne, azt miként akar mindenkit összetartani. Ez könnyű ilyenkor, viszont mikor mindenki mást akar, soha se lesz könnyű kibékítenie mindenkit. Talán egyszer eljön annak is az ideje, miként mindenki boldogan együtt él. Bár én biztos megőrülnék az unalomtól. Miközben ápolta sebesültünket, fivérem feltett nekem egy kérdést. Kellő megfontoltság után szerettem volna rá csak válaszolni.
- Ez is egy helyes megoldás, azonban én úgy láttam miszerint íjakban sem bővelkednek. Először ki kell használni azt miszerint nem erősek a távolsági hadviselésben. A gyenge páncélzatuk, miatt aztán a lovas roham tökéletes. Helyesbítek a pontos lovas roham. Meg kéne várni, míg üldözőbe veszik embereinket, majd mikor megbomlanak soraik aztán legázolni őket. Gyalogos közelharcba, vagy vízi csatába biztos nem érdemes velük összetűzésbe keveredni. Az szimpla mészárlás lenne. Ostrom gépeik sincsenek, mégis nem akarok a négy fal között várakozni, és este sikolyokra elaludni. - tudattam stratégiámat, mivel inkább csak Addam harcászati gondolatait egészítettem ki. Hiába ő is Harcourt, így jól tudja, miként kell az ellenséget kielemezni, valamint gyengepontjait számba venni. Amint kiérünk az erdőből, máris jobb lesz a közérzetem. Aztán, midőn elbúcsúzunk az általam nem igazán megkedvelt utazótól tovább megyünk a legközelebbi várig.

Az erdőből kiérve elköszönt az erdei tünde a két lovagtól. Míg Viridiel megpróbálja sikertelenül felkutatni a boszorkány nyomait, aki a merénylőnek mágikus védő amulettként azonosította a nyakláncot (ám idő közben egy nimfa értesítette, hogy oda haza már várják és ideje lenne beszámolni), addig az örökös és féltestvére minél gyorsabban el akarja érni a legközelebbi helyőrséget.
Solini szintén segít nekik, akinek a szájáról lekerült a kötés és az óta gátat nem lehet szabni a szóáradatának, mely egy jelentős része arról szól, hogyan tudnának segíteni neki kényelmesebben menekülni, hiszen sebe és törött bordái igen nagy kínokat okoznak neki. Ő meg talán kísérőinek a jelenlétével és beszélőkéjével.
-Egy elfet ismerek a düledező romban. -mondja határozottan Össznépi előtt- Ő senki és semmi ott, de mindenkit ismer és mindent el tud intézni. Ha én letárgyalom vele, akkor ingyen is elintéz egy kihallgatást a vár kapitányánál. És nem árt, ha értesül a dolgokról, mert tud dolgozni, hogy nekünk könnyebb legyen.
*A két Harcourt választhatja azt az utat, hogy rangjuk és a király bizalmasaként igyekeznek felkeresni a védelem helyi szervezőjét, de hagyhatják azt is, hogy Ronner segítsen és megmozgassa a szálakat.