Hirion élénken emlékezett az álmára, amikor felkelt. Szó szerint pokoli álma volt. De miről is szólt? Ugorjunk vissza az elejére!
Mikor a fiú lehajtotta a fejét, remélve azt, hogy nem gyötrik újabb álom démonok, végre nyugodtan pihenhet, akkor... igen gyorsan szét foszlott minden reménye. Olyan volt, mintha egy barna köves, hosszú barlangban vagy alagútban lenne, melyet sárga, könnyen porzó kő zárványok tesznek változatossá. És záptojás szag terjengett a levegőben.
A néha kiszélesedő, máskor elkeskenyedve folytatódó járat kiszámíthatatlanul kanyargott és néhol a kőzet mészkőoszlopokhoz hasonlóan hol a plafonból türemkedett ki, mintha csak le akart volna csöppenni ebben a nagy forróságban, máskor egész oszlopokat képezett.
És igen. A nagy forróság, mely szinte kiszívta a sötét elf minden erejét. Még akkor sem volt ilyen szörnyű, mikor egész nap futni kellett a tűző Napon az edzésen. És ő magán végig nézve a határőrök bundás kabátjában és prémes sapkájában találja magát.
De hogy mi várja itt őt álmaiban? A kénkövek beékelődésénél néha spontán lángocska lobban fel. Az pár másodpercig békésen ég, majd hirtelen az egész utat betöltő lángcsóvában tör ki a falból, hogy a következő pillanatban már nyoma sem maradjon csak a sárga kőnek a barnában. És mindent felperzselve, ami épp ott volt.
Ha egyáltalán végig ér ezen a veszélyes úton, egyik leágazásnál három ajtót vigyáz egy fél méteres, zöld ruhában és bűvész sapkába öltözött furcsa lény, melyet méretein kívül azért nem mondanánk embernek, mert a megduzzadt orra úgy görbül, mint a vas orrú banyának, teljesen visszakunkorodva az orrlyukai előtt is egy hüvelyknyivel. Szeme teljesen kerek volt, melyben negyed akkora szembogara sárgán fürkészte Hiriont.
-Ha megérkeztél, kezdődjék hát a játék! Ha jól választasz mindig, akkor a végén tiéd lehet Zevadar királynőjének a keze. De ha elbuksz, botor kalandor, akkor ízletes vacsora lesz belőled.
Íme az első feladat. Ki kell választanod egy ajtót. Én mutatok egy olyanra, amiben biztos, hogy egy szörny van. Neked el kell döntened, hogy megküzdesz-e a kardoddal a csontevő démonnal vagy választasz a másik két ajtó közül és azon mész tovább. Más ajtó mögött is lehet veszedelmes ellenfél. De többet nem árulhatok el. Neked kell kitalálni, hogy a leendő király milyen tulajdonságára kíváncsi az első lépés.
Kezdődjék hát a játék! Melyért az életeddel felelsz.


/Hirion bármikor felriadhat izzadságban fürödve./

A kétségbeesés szülte Hirion tettét, amikor tőrét előrántva próbálja megsebezni a neki parancsolgató tizedest, aki láthatóan elszánta magát, hogy erőszakkal vegye rá, hogy megalázkodjon előtte és a kocsma népe előtt.
Nem is igen foglalkozott vele, hogy sikerül-e megvágnia, csak az érdekelte, hogy a férfi elengedte és, ahogy a lába kellően megtapadt a földön és ruhája is kiszabadult, már a katona csak a hátát láthatta, olyan hévvel rohant ki az ajtón és meg sem állt, míg a szobája ajtaját magára nem zárta lihegve.
Még egy darabig erősen dübörgő szívvel hallgatózik, hogy nem-e követte a tizedes, vagy esetleg másnak nem-e tűnt fel, hogy visszatért, de csend és nyugalom volt, így kimerülten rogyott az ágyára, ahol észre sem vette, hogy elnyomta az álom, már ha ez álom volt egyáltalán és nem valami gonosz mágia kerítette hatalmába.
Egy fura alagútban találta magát, ami talán valami barlangjárat lehetett, hiszen barna anyagából ezt feltételezte, ahogy a sárga valamiket, amik itt-ott feltűnnek, meg kénnek, legalábbis a szagából ítélve, amitől a fiú elhúzza az orrát, amitől eszébe jut, hogy mióta érez az álmában szagokat, de jobban aggasztja a forróság, amiben ráadásul, ahogy végig néz magán, eléggé téliesen van felöltözve.
~ Mi a fenéért vagyok határőrnek öltözve? Talán a vágyaim öltöttek álmot? De miért egy ilyen helyen, ahol még rövid gatyában is izzadnék? ~ töpreng, miközben izzadtságban fürödve lépked előre, maga se tudja hová, de valamiért biztos, hogy csak egy irányba tarthat.
Néha ijedten ugrik egyet, amikor meg-meggyulladnak a kénkő csíkok és egyszer-kétszer még meg is perzselik kissé. Nem lenne jó, ha egy ilyen lángra lobbantaná.
Menet közben megszabadul a kabátjától, a sapkájától, egyelőre még cipeli a kezében, mert nem tudja mi vár még rá.
Döbbenten áll meg, amikor kibukkan az ajtók előtt és meglátja a törpét, bár nem törpének néz ki, talán gnóm vagy mifene és az a különös ruha…….Na és az orra!
Sikerül visszafognia a röhögését, de nem szeretne nyomorultabb helyzetbe kerülni, így óvatos. Azok a rávetülő sárga szemek valahogy nem túl bizalomgerjesztőek.
- Hol va…..-kérdezné először aztán, hogy ki a fene ez az ajtónálló, de beléfojtják a szót, mert tisztára úgy értette, mintha már várták volna, mint valami versenyzőt. – Hogy mi? Királynő? – motyogja zavartan, de azért lassan csak leesik neki. – Nincs is Zavadar-nak királynője, miről beszélsz?
De eléggé kényszerhelyzetben van, hiszen csak a három ajtón keresztül juthat tovább, így bármi is ennek a rémálomnak a célja, választania kell.
- Ez az egész hülyeség! – jelenti ki a fejét rázva. – Ki az, aki szánt szándékkal küzd meg egy jóval erősebb lénnyel, mikor van más választása is, bár az ismeretlenség sem jó dolog, de 50-50 százalék eséllyel talán még sem. Különben is ez csak egy álom, nem eshet bajom. – fejezi be, bár ebben nem olyan biztos. – A jobb oldalit választom, csak engedj végre utamra.
Azzal, ha nem akadályozzák benne, belép az ajtón.

Hirion nem sokat gondolkodott azon, melyik ajtó mögött a legkevesebb esély megtalálni a szörnyet. Hiszen ha csak egy szörny van, akkor azt a kobold akkor is kizárná, ha ő utána direkt másikba menne be.
Ha két szörny van, akkor viszont kétharmad eséllyel indult meg az egyik felé, viszont ha azt csak választotta volna, a kobold biztosan kizár egy másik szörnyet. Vagyis a harmadik ajtó mögött és az első ajtó mögött lehet összesen csak az a szörny, amire nem mutatott rá. (Mivel 2/3 esélye van rámutatni egyből a szörnyre, a harmadik ajtó mögött a maradék esély, vagyis 1/3 az, hogy szörny van.)

Így végig gondolva nem is olyan meglepő, hogy a fattyú a kilincs megfogásának pillanatában egy kivezető nyílás nélküli kör alakú helyen találta magát, mintha csak a sziklák mélyén egy lezárt buborék lenne és egy éhes oroszlán ugrott épp felé másfél méterről. Gyorsan kell bizonyítania. Mert a vad nem ad túl sok időt neki, hogy gondolkodjon.
A tizedest nem tudta állon verni több ismeretlenes egyenletekkel. És most pedig a szerencse pártolt el tőle.

Ha sikerült megölnie, akkor visszajut a koboldhoz, aki a középső ajtóra mutat. A jobb oldali nyitva maradt, ahol az imént be akart menni és még az éj elf szemének is áthatolhatatlan sötétség árad mögüle.

Sok minden közre játszott abban, hogy Hirion nem az eszét használta a választásban, bár azért próbálkozott, de egyrészt túl ideges volt és gyanakvó, másrészt bízott benne, hogy ez tényleg csak egy rossz álom, amiben úgy sem ehet baja, így nem esett komoly gondolkodásba, hanem csak rábökött az egyik ajtóra a három közül, majd választ sem várva lépett is be, hogy mielőbb tovább lendülhessen ezen az ügyön, bár fogalma sincs miért ilyen bolond dolgot kreált az agya. Talán a feszültség most jön ki belőle.
Azonban rögtön meg is bánja a döntését, ahogy szinte meg sem érinti a kerítést, mikor máris egy kör alakú szobában találja magát és egy oroszlán ugrik a nyakába, olyan közelről, hogy hirtelen az agya leblokkol félelmében.
Szerencsére a teste működik, ha az agya nem is, és befelé veti magát a szoba belseje felé és remélhetőleg a nagymacska csak a hűlt helyén landol, bár eléggé necces lesz még így is.
Kardját most kivételesen sikerül gond nélkül kirántania, de közben a fájdalom átkát küldi a vadállatra, minden erejét bevetve, mert sem a harci képessége, sem a hely nem neki kedvez és csak abban reménykedhet, hogy míg a kín összerántja az állat izmait, addig gyorsan végezhet vele.
Még magát is meglepi a siker és egy darabig ég akkor is hitetlenül mered véres kardjára, mikor már ismét a kobold előtt áll.
- Tehát az az ajtó, ami mögött a rém van? – kérdezi meg most már óvatosan és ha igenlő választ is kap, akkor is nagyon óvatosan,kardját maga előtt tartva lép a másik szélső szobába, remélve, hogy ebben nem olyan sötétség honol, mint most ott, abban, ahonnan az előbb kijött.

A fura szerzett egy szó nélkül mutat tovább is a középső ajtóra. Semmi válasz nem érkezik, mintha csak egy szobor túl életszerűre sikerült volna.
Akár ki találta is ki ezt az álmot, tehetett volna bele egy mozdulatlan oroszlán szobrot és egy sokkal többet beszélő gnómot. Hát mégis mire megy ő egy mozgó nagymacskával, akitől egy apró sérülést beszedett a harc közben meg egy néma útbaigazítóval?
Szerencsére a harmadik ajtó mögött csupán egy fáklyákkal megvilágított folyosó volt, melyen ha végig megy, akkor egy Y alakú elágazáshoz jut. És két vászon ruhában, karddal az oldalukon fickó könyököl egy tábla két oldalán.

„Itt őrzik falujuk őrei a Lótolvajok és Lovagok települést.
Ősi csoport, melyet kódex köt.
A lovagok mindig igazat mondanak.
A lótolvajok mindig hazudnak.
Sose keverd fel őket!
Mert különben nem menekülhetsz...”


Némán áll a két őr és semmit nem kérdeznek az arra járó sötét elftől. De szívesen válaszolnak bármely kérdésére.

Hát talán előbb kapott volna választ a dühös oroszlántól Hirion, mint a fura ruhájú és közben teljesen megnémult gnómtól, mert az ugyan a száját sem nyitja ki, csak mutat tovább is a középső ajtóra.
- Hát mivel azt mondtad megmutatod merre van a szörny, hát akkor feltételezem, most azt is teszed, ha nem, ígérem neked, hogy szellemként visszatérek és kísérteni foglak örök életedre. – fenyegeti meg nem túl meggyőzően a fiú a kis fickót és mivel egyelőre nem úgy néz ki, mint aki fel akarna ébredni ebből az álomból, így egy grimasszal megy tovább.
Dobogó szívvel sóhajt egyet, amikor csak egy fáklyákkal megvilágított folyosón találja magát. Azért mégis marad az óvatos araszolásnál, ám hamarosan elér egy útelágazáshoz, ahol két férfi állja el az utat és egy táblán fura szöveget olvashat Hirion.
- Lovagok? Lótolvajok? Hát ez remek! Vajon melyikőtők melyik? – néz egyikről a másikra, miközben jár az agya.
A két fickó némán mered rá egyelőre, de biztatóan vigyorognak rá, így végül csak ki bök egy kérdést mindkét őrhöz címezve:
- Melyik útra mondaná a társad, hogy a Lovagokhoz vezet?

A két fegyveres összenéz, hogy lássák egymás szemében a választ, majd mind a ketten a bal oldalira mutatnak. Ez után leengedik a kezüket és továbbra is a tábla megtámasztásán ügyködnek, hogy nehogy eldőljön. Rossz lenne, mert akkor ilyen pózban ők is eldőlnének. A falnak meg csak nem támaszkodhatnak, az hogy nézne már ki?
Bárki is játszik Hirionnal, az nem túl bőbeszédű. Vagy legalább az elmondható róla, hogy fantáziája szülöttei nem szeretnek beszélni.
Amerre mutattak, ott hosszabb az út, ami megterhelő a fiú számára. Míg a másik irányba alig egy óra alatt el tud jutni emberek közzé. Bár mindegy merre indul, minden képen egy emberek lakta faluba érkezik.

/Bocsi a rövidért!/

Nagyon-nagyon remélte Hirion, hogy végül a jó kérdést tette fel és nem ugranak neki, vagy valami hasonló és még egy éhes oroszlán sem fog a nyakába esni, bár az sem lett volna jó, ha ketten két irányba mutatnak, mert akkor törhette volna megint a fejét, de legalább lett volna feje.
De pár pillanat múlva sikerként könyvelhette el, hogy egy útvonalban egyezett meg a két mutató kar és tovább már nem is érdekelte őket a fiú, visszatámaszkodtak oda, ahol eddig voltak.
Hirion újabb hosszú séta után egy faluba érkezett és itt megint csak abban bízhatott, hogy a Lovagok falujába jutott, ha mást nem oda, ahol az emberek igazat mondanak, de már egy nyugalmasabb álomban az álommal is megelégedett volna. Talál vajon itt valahol egy szobát, ahol nyugodtan elszenderedhet? Mondjuk a szűkebb, nyirkosabb és rácsos ablakúakat kihagyta volna.

//Ez sem sikerült hosszúra //

Hirion elindult, de vajon miért pont abba az irányba, ahová mutattak? Talán igazából a Lótolvajok faluba akart megérkezni. Vagy csak félre értette az őröket.
A lovag igazat mutatott. Hiszen tőle azt kérdezte, hogy a társa -aki lótolvajként mindig hazudik- merre mutatna, ha megkérdezné tőle. Bár a lovag az megmutatta volna, ha őt kérdezik, a jó irányt, de persze a lótolvaj még erre a fordított kérdésre is hazudott. Jól kiszámítható módon.
Igaz nem hazudtolta meg ezzel a vérét, hiszen bármennyire is sokat hazudnak maguk a sötét elfek is, van néhány gyenge pontjuk a kultúrájuknak, szokásaiknak. Ezek közé tartozik, hogy hihetetlenül megterhelő lett volna számára olyan nyálas, mindig igazat mondó, bot egyszerű gondolkodású fickók között akár csak egy éjszakát eltölteni, mint a lovagok. A zevadariak számára mindig is érdekesebbek azok a beszélgetések, mint a lótolvajoké, akik „nyelve” fordított, így legalább valami csavar van abban, hogyan is kell érteniük. (Noha ez a mindig hazudni szabály is túl unalmas lenne számukra, hiszen ha az éjtündék így tennének, akkor kiszámíthatóak és sebezhetőek lennének egy gyors megismerés után.)
Öt botokkal felszerelt férfi várta őt a több órás út után, akik komplett elképzeléssel rendelkeztek.
-Tedd le a kardodat és az összes értékedet és akkor elmehetsz!
*A fattyút kimerítette a már hosszú ideje tartó hőség és a rengeteg utazás.

Mikor már jócskán megtette az út felét, akkor esett le Hirion-nak, hogy bizony nem azt az utat választotta, ami a becsület bajnokainak tartott Lovagok felé vitte volna, de, hogy ez ösztönös volt-e vagy csak a fáradtság rovására volt írható, hát ezen már nem is gondolkozott, elvégre úgy sem akart hosszú időt tölteni egyik helyen sem, ha egy módja van rá.
Talán meg kéne csípnie magát, hogy felébredjen, de hiába teszi meg, nem tűnik el előle az út, sőt miközben vöröslő alkarját dörgöli, hogy a fájdalom mielőbb múljon, arra eszmél fel, hogy majd egy fél tucat botokkal ácsorgó férfi állja el az útját és nem úgy néz ki, hogy azért jöttek, hogy díszkíséretet adjanak neki a továbbiakban.
Ha nem járta volna le még a lábát és sokkal jobb harcos lenne, mint amilyen, még a legjobb napjain sem vehetné fel a versenyt még két emberrel sem, nem, hogy öttel. Egy gyors pillantást vet maga mögé, aztán jó színészként megroggyantja a vállát, amit vehetnek épp megadásnak és vág egy elkeseredett grimaszt, aztán lassan előhúzza a kardját, mint aki teszi, amit mondanak.
Aztán teljes erőből a szemben állóhoz vágja és ugyan azzal a lendülettel futásnak ered, hogy az így támadt résen keresztül olyan messze szaladjon, amilyen messze csak tud.
~ Egy kard nem a világ, de nem hiszem, hogy ennyivel megelégedtek volna! ~

Hirion fegyverét elhajítva, az egyik támadóba állítva tör előre, hogy végre azért elérje a söpredék települését. És bár a hő erősen legyengíti, ám az az akarat, ami a tűző Napon hajtotta tizenkét órán át, az úgy tűnik még megmaradt benne. A jóval kényelmesebben szaladó útonállók száz méterre még le is maradnak tőle az alagútban, mikor megérkezik. Egy tágas barlangba, mely kőpadlójából néhány otrombán faragott otthon emelkedik ki. Még börtönnek is rosszak lennének, nem hogy családi fészeknek!
Igen! Barlangban van, mely nem vezet sehová. És még abban sem reménykedhet, hogy észrevétlen marad, mert az egyikből kinéz egy nő.
-Á, fiatal ember! Maga nem tudja, miféle helyre került. Jöjjön, én segítek elrejtőzni!
*Int, hogy szavait megerősítse és szélesre nyitja a ház ajtaját. Odabent egy paraszt sapkás családfő és négy gyerek ül a megterített asztalnál és igyekeznek meggyőzni, hogy csatlakozzon ő is a vacsorához. Ha így tesz, a háziasszony gyorsan tányért és ételt varázsol neki is a konyhából.

Az a szerencséje a szerencsétlenségben Hirion-nak, hogy nem gondolkozik, csak ösztönből cselekszik, mert ha fontolgatni kezdené, hogy mennyi esélye van, hogy gond nélkül átjut az öt emberen, akkor lehet csak állna ott földbegyökerezett lábbal.
Végül is a kiképzés legalább ennyiben segített, hogy van, amikor csak cselekedni kell és nem gondolkozni. Visszafelé, amúgy is felesleges lett volna futnia, több, mint valószínű, hogy sosem jutott volna ki és csak két tűz közé szorult volna, vagy végképp eltéved ebben a rémálomban.
Azért kimondottan mákja volt, hogy a fickók csak botokkal voltak felfegyverezve és egy sem íjjal, mert akkor nem jutott volna messzire, így viszont a félelem megsokszorozta erejét és a lassan végkimerültségbe fáradt tagjai még adtak némi löketet neki, hogy lehagyja üldözőit.
Mikor azonban meglátja, hogy hová jutott – egy kijárat nélküli barlangba, ahol rogyadozó házikók emelkednek itt-ott, - akkor keservesen káromkodik, mint egy kocsis, olyan szavakat is használva, amit nem is tudta, hogy tud. Csapdába esett!
Aztán megtörténik a csoda és egy nő épp jókor néz ki a háza ajtaján és Hirion most éles váltással hálát rebeg a védőszellemeinek, hogy megsegítették és gyors léptekkel tűnik el a ház ajtaja mögött, mielőtt még a támadói beérnék és észrevennék.
- Köszönöm a kedvességüket. Nem is tudom mivel tudnám majd meghálálni, ezek a haramiák biztos megöltek volna. – rogy le egy ülőalkalmatosságra lihegve.

A vacsora finom volt és szinte kínáltatta magát. Hirion a meneküléstől és a gyötrő álomtól megéhezve ki is használta a lehetőséget, hogy egy kis energiához juthat ismét. És a kedves család étkezésébe be is kapcsolódik. Minél többet eszik, annál éhesebb lesz és szép lassan elérkezik ahhoz, hogy már a feje is apró köröket ír le, nagyon nehéz ébernek maradnia.
Közben a csevegés is megváltozik körülötte. Először csak a szemtelen kölykök jelentik ki, hogy mi az, ami a legkevésbé sem tetszik neki, akkor sem kellene az a ruhadarab vagy bármi, ha utánuk dobnák. Ám pár perc múlva a nem túl udvarias kijelentések már a felnőttek szájából is elhangzik, a fattyú pedig egyre inkább beszűkült tudattal néz üveges tekintettel. Ha megpróbálna felállni sincs már hozzá ereje. Az összefüggésekből viszont matematikai logikában jártas agya rájön, mennyire igaz volt az, ami a táblán állt felírva. A lótolvajok mindig hazudnak, bármit mondanak vagy tesznek. És végül magatehetetlenül dől el és élete fonala úgy tűnik, megszakadt.
Amikor újra visszatér az álom valóságába csupa fehérség veszi körül és füst. Nagyon szűk hely neki ez a sok fehér. És ha meg akarja tapintani, akkor mész. És legkésőbb a karja kinyújtásakor fedezheti fel, ha nem hamarabb, hogy egész meztelen testét fekete fekélyek és kelések tarkítják. Valahol lelke mélyén érzi, hogy ezek az igazi ébredés után is meg fognak látszani, bármilyen szomorú. Talán a méregtől, talán tényleg elkapta a pestist...
A füst fölfelé száll, míg lába alatt a rácson túl javában táncol a tűz.

Egy darabig még hallgatózott Hirion, hogy vajon nem jönnek-e utána az üldözői, da a család nagyon kedves volt és biztosították, hogy náluk nem fogják keresni, majd olyan kedvesen kínálgatták étellel, itallal, hogy nem tudott ellenállni, főleg mivel kellően meg is éhezett a furcsa útja során, így jó étvággyal látott neki annak, amit elé tettek.
Még magát is meglepte, hogy mennyit evett, mert ahogy lenyelte a falatokat, egyre jobban kívánta az étket, ezért aztán alaposan belakott, amitől viszont kezdett elnehezedni és elálmosodni, ami soha nem volt rá jellemző.
Ez akár gyanús is lehetne számára, ha eljutna eltompuló agyába a gondolat, így azonban csak egyre laposabbakat pislog, ahogy próbálja felfogni, hogy vajon most sértegetni kezdik, vagy csupán valami furcsa tréfa áldozata.
Egy idő után már minden mindennek összezavarodik és agya egy utolsó vészüzenetet igyekszik közvetíteni a testének, hogy menjen innen és meneküljön, de a lábai, de semmi más testrésze sem engedelmeskedik, végül feje hangosan koppan az asztalon, ezt még hallja is, aztán csend és sötétség van csak. Valahol tudata legmélyén tisztában van vele, hogy cseberből vederbe került és, hogy megmérgezték, de már olyan mindegy.
Nem reménykedett, hogy életben hagyják és mikor a szemét kinyitotta, úgy gondolta ez talán már a másvilág lehet, főként azután, hogy megtalálta és meglátta testén a fekélyeket és keléseket.
Ha ez még sem a halál után van, akkor ezzel nem szeretne életben maradni, hiszen nagyon is élénken él emlékeiben, hogy bánnak az olyan betegekkel, mint ami most őt sújtja.
A füst zavarja, de mikor felszáll, már inkább kívánná vissza, mert alatta a pokol lángjai csiklandozzák a talpát.
Most már biztos benne, hogy meghalt és most rövid élete bűneiért „jutalmazták” ezzel.
- De én nem is követtem el semmit, amivel ezt érdemelném! – kiált fel fájdalmasan, bár valószínűleg úgy sem hallja senki.
Próbál valami kiutat találni, vagy ha nem, hát valami fájdalmatlanabb véget kibulizni magának.

Az eddig is borzasztó hőség egyre jobban felfelé megy és akár hogy nézi, akár hogy forgolódik, nincs egyetlen kijárata se ennek a meszelt falu óriás tejesüvegnek!
Mintha csak úgy önhatalmúlag égne alatta az a rakás fa és az összeszoruló nyakba kúszik felfelé a füst. Bár nem olyan sűrű és fojtogató, mint ébredéskor volt, de még mindig érzékeny elf orrát bántja a szag. És egyre több helyen megég az egyébként sem túl jó bőrben lévő teste a lassan izzó vasrácson.
Olyan, mint Jancsika és Juliska meséje a banya kemencéjében. Csak ott most nem a banya szemszögéből. Zevadarban ez a mese kicsit másként fest és a boszorkánnyal sokkal együtt érzőbb változat terjedt el.
Abban a történetben inkább a vénasszony volt a ravasz, aki gondosan kitervelt módon csalta lépre az életképtelen, semmire se való ember gyerekeket. Jól példázva, hogy hogyan kell bánni a nyápicokkal. Csak azon bukott el, hogy az emberek tömegben is ostobán viselkednek. És véletlenül kiszökve értesítették a vadászt, aki a falu legbátrabb, legerősebb férfiaival összefogva közösen intézték el.
Hát ilyen ez a helyzet. És még van ideje bőven újra felidézni e történetet. Még nem halálosak az égési sérülései, pusztán nagyon fáj, ahol hozzá ért a vöröslő fém.

Még mindig nem tudja Hirion, hogy hol van és egyáltalán mi történt azután, hogy megmérgezték. Soha nem hallott még efféle helyről még csak szóbeszédet sem, pedig az ő fajtája sokat társalog ősei szellemével és a démonokkal, de ez új neki, de ettől nem lesz boldogabb, hanem inkább még jobban elönti a félelem.
Persze logikusan gondolkozva mi nagyobb baja lehet, mint az, hogy már meghalt, de hát a példa is azt mutatja, hogy van mitől tartania még bőven.
A füsttel tele megy az orra és alig kap levegőt, a talpát égeti a forró rács, ami lassan kezd vörösödni az alatta izzó farakás hőjétől és biztos lehet benne, hogy hamarosan már komoly égési sebeket fog kapni.
Akármennyire azt gondolja, hogy ez már a másvilág, azért nem azzal akarja kezdeni itteni életét, hogy roston sült lesz belőle, de sehol nem lát menekülési utat, egy teljesen zárt helyen van és hiába kaparná le, mind a tíz körmét, nem juthat ki.
Egyre jobban elönti a pánik, amitől még jobban fullad és kezdi elveszíteni a józan eszét, ordít és rugdalja a falat, véresre veri az öklét.
Aztán ……….aztán zihálva, verejtékben fürödve ébred fel a szobájában, ahogy a földön vergődik.
Rémülten ugrik fel és néz végig magán, remélve, hogy ez tényleg csak egy nagyon-nagyon csúnya rémálom volt.

Hirion felriadt álmából, mikor már menthetetlennek tűnt a helyzete. És verejtékben úszva levegőért kapkodott. Igyekezett túljutni az álmon, melyben talán segítségére volt egy vascsizma. Abban egy láb. Azon egy törzs. És a lassan a képébe nevető démoni fej.
Nem, nem a tizedes volt az. Vagy nem egy vágásoktól, balesetektől eltorzult, már-már démoni fej. Világosan láthatta, hogy ez valóban az egyik istene. Aki vas bakancsában egy szót sem szólva tűnt el. Sosem derül ki végre, hogy mit akart és mi végre ez a furcsa álom.
És jobb is nem okoskodni ilyen szörnyű hólyagokkal a testén! A próba örökre eltorzította testét.


/Köszönöm a játékot! Hamarosan folytatás következik./

A reménye a fiúnak, hogy ez nem valami ocsmány mágia műve, ami vele történt, hamar füstté vált, mert ugyan küszködése által magához tért, de ebben egy durván kemény vascsizma és egy még keményebb rúgás is segítette.
Most már összekeveredett benn a rémálom és a valóság, bár a képébe vigyorgó démoni arc és a fájdalom mégis inkább a valóság felé billentette a mérleg nyelvét, amitől csak rosszabbul érezte magát.
A rémálomban csak megsült volna, de ez a démon biztos a lelkére is pályázik és baromi jó érzéke, hogy hová rúgjon, ahol a legjobban fáj!
Fogalma sem volt melyik Istene „tisztelte” meg jelenlétével, nagyon megnézni sem volt ideje, mert szerencsére eltűnt. Mikor Hirion végre összeszedte magát és felállt, elborzadva látta mi lett a testével.
Amennyire tudta ellátta magát, miközben magányosan sírt szobájában és csak nagy sokára jutott el oda, hogy talán segíthetne is magán és kereshetne egy gyógyítót.
Talán még van remény!
Addig viszont csak alaposan felöltözve és beburkolózva mehet emberek közé.

//Én is köszönöm a játékot, és remélem kapok egy esélyt //