Verejtékben úszva riadt fel tíz órakor a hű asszony. Új férje megmozdult mellette az ágyba majd hamar lezárta a szemeit az álmosság. A centurio úgy hitte, hogy csak valami megzavarta párja pihenését és nem is ügyelt a dologra tovább. Éjfél után jött haza és kimerült volt mindenhez.
Ám Thea nem csak pillanatnyilag nem tudott aludni. Megnyugtatta az, hogy Uráldur felképelte kedvenc tisztjét az elmondások alapján egy kocsmában az után, hogy megölte a mostoha fiát. A szíve összetört azon az első estén, amikor rámászott a ház új ura a tette után. Mocskosnak érezte magát és sokáig kísértette a gondolat, hogy az egész azért történt csak, mert ő hagyta. Ha határozott és világossá teszi Al-Nuszra előtt, hogy nem kapja meg őt, ha egy ujjal is hozzá nyúl, akkor még élne mind a két gyermeke. Szerelmét elvesztette és a saját hibájából az első szülött gyermek is követte.
De az Első Lord védelme megnyugtatta és hitt abban, hogy senki nem mer szembe szállni az ő szavával. Az ő kislánya biztonságban lesz, ha ő sem száll szembe. De pár hete valaki azt mondta, hogy nem az ő pasiját ütötte arcon ott a Do'Odrun-ház feje. A mellette ülőt. Ma már világosan látja a cselszövések bonyolult hálóját. Valakit megbüntetett ISIS férje és az nem volt már, mint aki utasítást adott Awernondyas szeme fényének a kivégzésére. Hogy Al-Nuszra csak egy báb volt ebben a játszmában, akit neki kellett volna semlegesítenie. Ahogy a jeges tó tükrén a fogadalom szólt.
Kikelt az ágyból és átment a másik szobába. Nem az élete megmaradt egyetlen értelme szobájába. Utálta, mint minden fajtársa a nappalt, de mit számít ez most. Új férjének papírjait kutatta át, hogy valamit találjon. Valahol a kőre koppant egy súlyos dolog. Nem tudta, hogy ki és mit ejtett le vagy csak ütötte oda valami sarkához. Gyorsan felkapott egy iratot, mely egy kihágásról és annak vizsgálati anyagáról szólt.
Ebben a percben letett arról, hogy perdöntő bizonyítékot talál idehaza Hirion Druzan ellen, hogy ő áll a szíve meghasadása mögött. Szükségtelen volt, hiszen női megérzése csalhatatlanul súgta a valóságot, amióta tudomására jutott, hogy nem a századosnak kevert le Uráldur. Csak egy irat kell, ami hatalmat ad neki valaki felett és ráküldheti a fiú meggyilkolására.
~Nagyon kegyetlenül meg fogsz lakolni a merészségedért, Hirion!


A fattyú párja a kardforgatás gyakorlásában az nap egy vad idegen volt. Fajára nem túl jellemzően vastag karjai voltak és deltás mellkasa. Igen előnytelen a sötét elfeknél, mert gyakran gondolják azt róla a többiek, hogy buta és lassú mozgású az ilyen. Ám ez a személy megcáfolta a tanulás ideje alatt, hogy ilyen könnyen le kéne írnia a hadvezér törvénytelen fiának.
-Korodhoz képest jól harcolsz, fiú!- hazudta szemrebbenés nélkül- Mi a terved a Jövőre nézve? Ha karriert akarsz csinálni, akkor a lázadókhoz is csatlakozhatsz a mocsárba. Vagy hol az ördögben vannak mostanság...
*Közelebb hajolt, hogy lehetőleg kevesen hallják, bár nem érdekelte, ha valaki kifüleli őket.
-Itt nem egészséges maradnod, mert valaki meg akar ölni téged. És ha pár napig fejleszted a király keze alatt a vívó tudásodat, akkor meg is fogja tenni.
*Nem várt választ. Igyekezett ez után gyorsan távozni.

Hirion már bőven és sokszor elátkozta a napot, amikor anyja a világra hozta és aki nem volt képes összezárni a lábát, amikor kellett volna, így erre az életre kárhoztatta őt. Nem elég, hogy nyomorúságos volt az élete apja házában, aki szinte soha sem volt otthon és őt így a felesége kényére-kedvére hagyta. Soha nem kapott annyi megaláztatást, mint ott. Aztán azt hitte megváltozik az élete, mikor Demertor kezére bízták, de csak újabb megaláztatások vártak rá. A többi fiú, akivel együtt szolgált, mind ügyesebb és izmosabb volt nála és sokkal, de sokkal jobban forgatták a kardot és ezt sosem felejtették el az orra alá dörgölni.
Mostanra megkeseredett és cinikus lett, senkinek semmit nem hitt el és inkább kerülte a társaságot, de nem vonhatta ki magát a kötelező gyakorlásokból, pedig mikor a király ágynak esett azt gondolta talán végre megkapja a várt szabadságot. Hogy mit kezdett volna vele? Hát azon még nem sokat gondolkozott, de vágyott rá. Semmire nem vágyott jobban.
Talán még mostoha anyját is meglátogatná és a képébe vigyorogna. Hallotta, hogy mi történt az apjával és a féltestvérével, de ez nem nagyon érdekelte, viszont a nőt szívesen látta volna ezek után.
Még a szokásosnál és balkezesebb volt a mai gyakorláson, ezért csak egy megvető pillantással jutalmazta a hízelgő szavakat ettől az izompacsirtától, akivel először még úgy érezte talán boldogul csekély tudásával is, de aztán rájött, hogy ez hiú álom, a fickó gyors volt és ügyes.
- Persze, én vagyok a legjobb. – morogta, de aztán csak a másikra emelte sötét tekintetét, amikor az ilyen nyíltan emlegetni kezdte a lázadókat. – Mit képzelsz, kivel beszélsz fickó! – szisszent fel és önkéntelenül körülnézett ő is, ki hallhatta meg.
Nem akarta fárasztani magát, hogy megtorlást helyezzen kilátásba, de ha fültanúja volt valaki az esetnek, nem lenne más választása.
Viszont a következő szavakra döbbenten meredt a termetes fajtársára.
- Hogy mi? Honnan…..- tudod, akarta befejezni, de a tünde már nem volt sehol és a baljós szavak ott maradtak függve Hirion feje fölött, mint valami lecsapni készülő átok.
~ Nem sok barátom van…hmmm….igazából egy sem, ha belegondolok, de hogy meg akarjon ölni valaki! Vajon tényleg igaz ez, vagy csak valami rossz tréfa? ~ nézett elsápadva körül és most úgy érezte mindenki őt bámulja.
Őszintén fogalma sem volt, hogy mit tegyen. Demertor már nem védhette meg, kire számíthatna másra? Apja sincs már…..Thea……..a háta közepére sem kívánja. Hová futhatna? Egyáltalán fusson-e?
Talán kihallgatást kérhetne az Első Lord-tól és kérhetné, hogy …..hogy mit? Talán engedélyezné, hogy áthelyezzék valami távolabbi helyre……
~ Ezt fogom tenni! ~ határozza el magát és némileg ez megnyugtatja, bár lehet holnapra meggondolja magát és betudja ezt valami bolondságnak.

A fattyúnak minden tekintetben átlagos napja van az elkövetkezendő néhány órában. Talán csak még inkább nem akar vele beszélni senki, ahogy egyébként úgy tűnik, túl sokat is beszélt mára elfekkel, neki nem hiányzik és kerüli is a találkozást.
Rajta áll, hogy kihallgatást kér-e Uráldurtól, amihez csak egy szemlátomást sokkal -de sokkal nagyon- jobb katonával kell beszélnie. Egy olyannal, akiről süt a felsőbbség érzése és a tudat, hogy a legkeményebb szeme a hadvezeték láncába. Ők azok a fajta fickók, akik miatt nyert a faj eddig és most az egyik magas rangú ember, egy nagyon befolyásos hadvezér szolgálatában a mindennapi teendőit is segít tervezni és rendszerezni.
Ha kerüli ezt a kommunikációt és inkább másnapra elteszi magát, az sem baj. Holnap is lesz nap és amióta a király nincs jól, azóta nem olyan sürgősek a dolgok, a saját belátásán múlik, hogy mikor kerít sort- ha egyáltalán tényleg akar-e.
Ha rendetlenül hagyta az ágyát, elhúzva lefekvéshez a takarót egy megnyúzott gyík fekszik ott, ahol pár perc múlva már ő fog. Közel egy méteres jószág, így ha katonás precizitással veti meg fekhelyét reggelente, akkor hamar kitűnik alóla.
Jól láthatóak a görcsbe meredt izmok még most is. És valami fadarabbal (leginkább nyársnak mondani) át van szúrva, hogy kicsit élőbb pózba tudják tartani. Látható jelei vannak, hogy a fájdalom átka kínozta őt még a bőre lehántása és elvérzése közben is.

Nem nehéz Hirion-nak, hogy kerülje a többiek társaságát, mert amúgy sem nagyon akarnak szóba elegyedni vele, most meg aztán főleg nincs oka neki sem, hogy beszélgessen bárkivel is, szabad az egész estéje. Mióta a király ágynak esett alaposan megcsappantak a kötelező teendői és csak bóklászott a falak között, meg a városban. Most is ezt teszi, de most még ráadásul nem is tudja kiverni a fejéből, akármennyire is szeretné, annak a fura kardforgatónak a szavait, aki alaposan felkavarta és elültette benne a gyanakvás és félelem magját.
Teljesen elbizonytalanodott, hiszen nem tudta elképzelni, hogy ki gyűlölhetné annyira, hogy meg akarja ölni.
Aztán próbálta lerázni magától ezt az érzést és meggyőzni magát, hogy a fickó csak szórakozott vele. Biztos a többiek fizették le, hogy csináljon belőle bolondot, hiszen nem lenne egyedi eset.
Mindenesetre úgy gondolta, hogy jobb, ha alszik egyet a dologra és másnap meglátja akar-e hülyét csinálni magából az Első Lord-nál.
Visszatért a szállására és nekikészülődött a lefekvéshez, aztán mikor a vetetlen ágyán elrántotta a takarót, ordítva tapadt a falra rémületében.
Az a borzasztóan megkínzott jószág teljesen összevérezte a lepedőjét ráadásul, ha a látvány még nem lett volna elég. Na meg az üzenet, amit neki szántak, hiszen akár ő is feküdhetne ott, ugye?
- Sürgősen beszélnem kell az Első Lord-dal! – állt meg gyűrötten és kialvatlanul másnap a karót nyelt katona előtt és csoda volt, hogy nem reszketett már és csak elvétve nézett a háta mögé.

Az egy fejjel magasabb őr csak hűvösen kérdezett vissza.
-És milyen ügyben?
*Ha megkapja a választ valószínűleg azt fogja válaszolni, hogy...
-Egy sihedert nem tud azonnal fogadni. De az apádra való tekintettel beírlak holnap estére. Ezzel a cetlivel jelenj meg és a tábor bejáratától -ahol elvileg lesz- azonnal bekísérnek hozzá. Ha ajánlhatok valamit, fogd rövidre! Már attól dühös lesz, hogy meg akarod kerülni a hivatalos rendszert. Ha túl sok időt akarsz erre szakítani, azt megbocsáthatatlan udvariatlanságnak fogja tartani.
*Megpróbálhat még beszélni az őrrel, hogy szuper különleges státuszban van és tényleg a Birodalom léte függ az áthelyezéstől. (Vagy legalábbis egy hadosztály életben maradása.) De ha nem teszi, akkor a folyosón visszamenve fura élményben lehet része. Nem olyan értelemben, mint fura egy lánnyal közösen beásni magunkat a tengerpart homokjába, de egy életre szóló élmény. Bár valószínűleg halála pillanatáig emlékezni fog erre, mégsem ilyen jellegű élményt nyújtott az, amikor valaki öt ujjal megszorítja a vállát és nyomja előre. Már félig úton is van a padlóhoz, mikor megszólal mögötte egy ismerős hang.
-Utat! Fontos irat.
*Ha felnéz a földről, akkor valóban ismerős szempárba tekinthet, ahogy a tegnapi barátja sötét kék köpenybe burkolózva néz vissza. Jól kivehetően azt akarta, hogy lássa az arcát.
Nem olyan dolog, ami sértésen egész életében az ember rágódik. De túl közel van a halála, hogy addig ideje lenne elfelejtenie.

Nagyon reménykedik benne, hogy nem kell különféle kérdésekre válaszolnia, bár ez egy fajta hiú remény, hiszen miért ne érdekelné azt a katonát, hogy miért akar bejutni, a minden bizonnyal nagyon elfoglalt Első Lord-hoz, akinek épp az a dolga, hogy ne engedjen be hozzá minden jöttmentet.
- Áthelyezési kérelmem lenne….halaszthatatlan. – teszi hozzá zavartan, mert egyre kevésbé biztos benne, hogy jó ötlet volt idejönni, de aztán ismét eszébe jut az a gyík……..
Így míg ezen mélázik, elhalasztja, hogy felháborodjon a siheder megnevezésen, bár, ahogy az előtte álló fickót elnézi, inkább úgy dönt nem teszi szóvá.
Azonban láthatóan elsápad és kiül az arcára a kétségbeesés, mikor a kezébe nyomják a cetlit és közlik vele, hogy csak holnap este kap időpontot.
- De, hát addig…….sok minden…….nem lehet előbb? Uram ez élet-halál kérdése. – próbálkozik még gyengén, de Uráldur szárnysegédje hajthatatlan és olyan pillantást vet Hirion-ra, hogy a fiúban benne rekednek a szavak és inkább eloldalog.
Már attól is kileli a hideg, amit a katona figyelmeztetésnek szán, mert vajon mit szól majd a Hadvezér, ha azzal indokolja a kérését, hogy egy idegen megemlítette egy szégyenletes vívás után, hogy jobb lenne elmennie innen, mert veszélyben van. Még az is lehet, hogy megkorbácsoltatná gyávaságért.
Megborzong és a cetlit gyorsan a zsebébe gyűri. Most mit tegyen? Ha nem megy el, akkor azért fogják számon kérni, nem játszhat csak úgy az Első Lord idejével?
Elgondolkozva és egyre nagyobb gondban gyalogol kifelé a folyosón, mikor hirtelen egy kemény kéz markol a vállába és löki előre. Hirion elveszíti az egyensúlyát a váratlan mozdulattól és békaként terül el a földön, de mire a rémület elhatalmasodna rajta, már csak az ismerős hangot hallja és az ismerős szempár villanását látja elmenőben. A férfi, aki figyelmeztette! Szándékosan mutatta meg magát!
~ A démonokra! Hiszen meg is ölhetett volna! ~
Mikor felenged a szívében a pánik, felugrik és csak rohan, míg a szobájába nem ér, ahol gyorsan bezárja az ajtót, majd karddal a kezében ül le azzal szemben, elhatározva, hogy itt marad a találkozóig és csak akkor engedi azt el, mikor jó pár óra múlva egyszerűen elájul a kimerültségtől és mélyen elalszik.

A fiú kipihenten ébredt és kényelmesen van ideje oda érni a találkozóra, ha az a palotán belül van. Ha egy határszéli kis táborban van, akkor viszont nagyon szűkös.
Ám mind két esetben ki kell jönnie a szobájából és el kell indulnia. Amit óvatosan kell megtennie, hiszen minden sarkon merénylők állhatnak késsel a ruhájuk alatt. És ezernyi arcként felbukkanhat az, aki végül elvégzi a munkát, nem csak ijesztgetni próbálja.
Ami még veszélyesebbé teszi, hogy úgy érezheti, hogy a Rettenet átka kezd befészkelődni az elméjébe. Sőt! Mit úgy érzi? Hiszen valóban ezt bocsátotta rá valaki, csak sajnos nem tud ellene kellően hatékonyan védekezni. Nagyon úgy tűnhet számára, hogy egy képzettebb mágus próbálkozását kell a gondolataiból kizárni.
Épp egy kéjnő mellett halad el. Ám ha visszafogja magát, akkor máson is leverheti a port. Kicsit odébb két férfi cipel egy szépen faragott asztalt. Egyre csak nő a belsejében az indulat. Meghatározhatatlan, szavakban nem önthető feszültség, mely lassan megtöltve lelkét ki akar törni. Csak azért vette észre a kezdődő őrületet, mert olyan paranoiásan várt minden felől támadást. Így mágiából is készenlétben volt, szerencsére.

A neki adott útmutatásból Hirion úgy érti, hogy az Első Lord a város határán állomásozó nagy táborban van és neki ott kell jelentkeznie másnap este, és bár nem kell órákat rászánnia, hogy odaérjen, nem is szeretne az utolsó pillanatban érkezni, mert ha közbejönne valami, a késést valószínűleg nem tolerálnák.
Egyáltalán nem tervezett aludni, hiszen az élete veszélyben volt, most már tudta, hogy ez nem csak üres fenyegetés, igaz még mindig motoszkált benne reménykedve, hogy talán ez egy a szokásosnál is keményebb tréfa a társaitól. Mindenesetre ébren akart maradni, ehhez képest végig aludta a napot, mint egy bolond, aki a nyakát kínálja az ellenségnek.
Szerencsére senki nem tört rá álmában, így még kipihentnek is mondhatta magát, igaz a gyomra továbbra is egy csomóban volt, mikor tiszta ruhát öltve, fegyverein tartva készenlétben a kezét, végig óvakodott a városon.
Rettegése kezdett visszatérni, sőt mintha még erősebb lenne, ahogy előre halad és ez azonnal megszólaltatja a vészharangot a fejében. Valaki mágiát használ ellene!
Még a víz is kiveri, ahogy próbál ellenállni az igézetnek, megpróbálva kilökni a támadót a fejéből, bár valószínűleg ez hiú remény, mert érzi a kezdődő őrületet, ahogy majd szétrobban a törni-zúzni vágyástól, ahogy körbenéz.
Gyorsan elkapja a szemét a kurtizánról és az asztalt cipelőkre mered.
- Miért álljátok el egy ilyen ócskasággal az utamat! Nem látjátok, hogy ki vagyok? Nem látjátok, hogy sietek? barmok! Árulók! Gyilkosok! – ordítja és két kézzel esik a férfiaknak, szerencsére elfeledkezve a kardjáról.
Vissza akarja fogni magát, így aztán sikerül saját lábában hasra esni és fejét fogva, azt püfölni öklével.
- Ne! Hagyd abba! Hagyd abba! – kiabálja.

Awernondyas egyetlen megmaradt fia szitkokat ordibál a munkásokra és egymaga meg akarja verni mind a kettőt. De kontrollálja annyira a jövőjét, hogy elhasaljon és tehetetlen dühében saját végtagjának esik, püfölve azt.
-Ki az áruló? -rivall rá a verbálisan megtámadott szolga- Mindjárt megverlek, te!
*Ezzel leteszi az asztalt és neki indulna ő is ököllel, de szerencsére az egyik őr a folyosó távoli részén felismeri a jeleket. Az önmaga ellen fordulást és az őrületet.
-Abba hagyni! Mindenki menjen a dolgára, elég a verekedésből!
*Bár még csak közel sem ért egymáshoz a két küzdő fél, az előre bocsátott szavak kellően intőnek bizonyultak. A fegyvertelen munkás gyorsan elszelelt társával, mielőtt még előveszi őket a hadsereg. Fogalma sincs, ki kötött bele, de ha befolyásos személy gyermeke, akkor jobb nem arra alapozni, hogy neki van igaza és csak a rebellisek felé hajlás vádját próbálta magáról lemosni.
A strázsa oda rohan Hirionhoz és kikérdezi, hogy mi történt. Az nem fogja érdekelni, hogy valaki meg akarja-e ölni vagy sem. Hiszen a cselszövések világában mindenki magáért felel. Ám ha megtudja, hogy Uráldurhoz indult, akkor elkíséri, hogy az idegen ne tudjon újra próbálkozni. A vezetés informálása, ha várják őt, az bizony már állam érdek.
Az Első Lord jó kedvűen fogadja is őt. Bár katonája nem láthatott a lelkébe, ő egy egykor élt hadvezér családtagját látja, ki maga erejéből küzdött fel, nem nagy nevű rokonai egyengette úttal lökdösték fölfelé. Bár az utolsó hónapok ez életéből konfliktussal terheltek, de remélte azt, hogy a fattyú örökölt sokat a szülő adottságaiból és bizonyítani fog, ha alkalma nyílik rá. A tisztelgést fogadja röviden tőle és rögtön a lényegre is tér.
-Úgy hallom, fontos dologról akartál beszélni velem.

Hirion szíve olyan vadul kalapál, hogy ha nem lenne azzal elfoglalva, hogy visszafogja a rátelepülő átkot, akkor biztosan azt hinné, hogy az ki fog ugrani a mellkasából és a gyilkosnak, aki vadászik rá, nem kell tovább megerőltetnie magát.
Így azonban minden energiáját leköti, hogy ne tetézze a bajt még jobban és ne essen neki ártatlan embereknek, akik még ráadásul valószínűleg elég erősek, hogy ellássák a baját, amit nem is átall egyikük azonnal a tudomására hozni, míg keservesen tekergőzik a földön.
Miközben saját homlokát püföli, alig hallja meg a felcsattanó hangot, ami pedig megmentőjének bizonyul több szempontból is, hiszen egyrészt elzavarja a két szolgát, akik biztos kihasználták volna a lehetőséget, hogy egy nemest meggyepáljanak, másrészt az őr közbelépésével szűnik az átok, Hirion pedig kezd magához térni.
Mire teljesen kitisztul a feje, már a két asztalcipelőnek nyoma sincs, a fiú meg igyekszik megmagyarázni a katonának, hogy nem őrült meg, csak valaki csúnyán szórakozik vele.
Awernondyas fattyújának azért van ideje most eltöprengeni rajta, míg az őr, miután megtudta, hogy a fiú az Első Lord-hoz indul, nagylelkűen kísérőjéül szegődik, hogy ez megint csak egy ijesztgetés volt, mert ennyi erővel halálos átkot is mondhattak volna rá. Valaki nagyon pikkelhet rá, de vagy csak halálra akarja ijeszteni, vagy azt akarja, hogy alaposan megszenvedjen, mielőtt végeznek vele.
Egyik variáció sem túl szimpatikus.
Most már minden atrocitás nélkül éri el a tábort, ahol bár késik kicsit, nem várakoztatják meg, hanem azonnal fogadja is a hadvezér.
A tisztelet megadása után aztán neki is szegeződik a kérdés és Hirion meg ott áll zavartan mert nem is igazán tudja mit mondjon.
- Igen…..uram, azt szeretném..... vagyis muszáj lenne……szóval ….. – kezd el dadogni, amellyel csak egyre nehezebb helyzetbe hozza magát. – Áthelyezést……áthelyezést szeretnék……….jó nekem bárhol a határon uram, tényleg jó…….- izzad le kínjában.
Ha elmondja az igazat, akkor biztosan gyávának nézik, aki megfutamodik, mikor még nem is tudja biztosan mi fenyegeti. Egy sötét elfnek szembe kellene néznie a problémával, nem elmenekülni előle, legalábbis gyanítja, hogy ez sülne ki belőle. De maradni is ostobaság, mikor lehet, már visszafelé kinyírják.
- Itt semmi dolgom....mostanában. - teszi hozzá, hátha ez hihetőbb.

Uráldur reményeit lerombolta a fiú hebegése-habogása. Olyan képet festett, mint aki nem tud megbirkózni a saját problémáival.
-Csak nem egy nővel van gondod? Miért akarod lefagyasztani a tökeidet? Ám ha biztos vagy benne, akkor nincs kifogásom ellene. Amíg az uralkodó nem dönt véglegesen vagy a helyettese nem kerül elő, addig én ideiglenesen áthelyezlek a határőrökhöz. Ha Demertor királynak szüksége lesz a szolgálataidra, amikor magához tér, akkor legfeljebb visszavonja.
*Írt is gyorsan egy papírt és ha a fiú nem adta jelét annak, hogy elhatározása elpárolgott a kemény valóság ismertetésének egy szelete után, akkor át is adja, mely VIP belépő a hadosztályába. A hadsereg a kezei alatt minden párválasztási nehézségre és egyéb lelki vívósára képes kitalálni valami megoldást. Egyedül arra nem, hogy ő hogy álljon az idősebb lányához. A többieknél ha leragadnak ilyen fajta gondoknál, akkor meghalnak. Egyéb esetekben gyógyultan távoznak a közlegények soraiból és lépnek elő tisztté hamarosan.
Nem érdekelte, hogy Hirion melyik utat fogja bejárni. Újoncokkal kellett pótolni a lázadókkal vívott csata során elesetteket és felkészülni arra, hogy az új vezető megtalálása után azonnal bevethetőek legyenek akár egy nagyobb támadásra is. Így továbbra is az Uráldur alatt szolgálók közül kerüljenek ki a legeredményesebb tisztek. Remélhetőleg Aglarnis is köztük lesz.
A táborból akár azonnal is elindulhat a fiú új szolgálati helyére. A déli Lápvidékre a határok szemmel tartásának nemes feladatára. Mivel még nem képes élőhalott lovakat feltámasztani, ezért csak gyalog.
Mire oda ér, a kaput vigyázó őrnél már megelőzte a híre.
-Már kijelölték számodra a kiképzőt. Egy tizedes. Bár nem Al-Nuszra századában leszel, átküldtek nekünk egy embert, hogy foglalkozzon veled.
Nem tudom, miért ez a különleges elbánás, de figyelmeztetlek... -mélyen a szemébe nézett a kapuőr- Ezek a fickók nem ígérhetnek mást, csak vért és könnyeket. Ne lepődj meg azon, ha az alapi kiképzés után hólyag lesz a lábadon és vérezni fogsz pár helyen! Ők az ereklye elhozók. Senkit nem kímélnek és ez számukra természetes. Olyan küldetésekhez szoktak, mely végrehajtásánál az áldozatok száma csak üres statisztika. Megszerezted vagy nem?
Na, nyomás! Jelentkezz azonnal nála, mielőtt az itt lebzselés miatt húsz fekvőtámaszt lenyomsz büntetésként!
*A legőrültebb fickók egyike igen csak ismerős Aw fiának. Ő az, akivel minap gyakoroltak. És most a határőrök hosszú, prémes kabátjában és jellegzetes usámkájában láthatja viszont. Legalább azt megtudta idáig, hogy melyik egységhez kell majd elmennie, ha párbajra akarja kihívni. De egyelőre nincs szükség erre, hiszen úgy tűnik, jött ő utána. Élőhalott lova orrát simogatja, mikor oda ér az újonc és megfordult.

A fiú szinte érzi, ahogy Uráldur megvetése felé sugárzik, ahogy ott hebeg-habog és ettől még jobban belezavarodik, de végül csak sikerül kinyöszörögnie, hogy el akar innen menni. Mikor túl van rajta rettegve várja, hogy mit fog hallani, főleg, hogy esetleg színt kell vallania, meg kell majd indokolnia, hogy mitől vált ilyen sürgőssé neki az áthelyezés.
Legnagyobb megkönnyebbülésére egyáltalán nem kell kérdésekre válaszolnia, bár az tény és való, hogy láthatóan nem nyűgözte le az Első Lord-ot, aki most gyorsan meg akar szabadulni tőle és ezt Hirion nem is veszi zokon. Csak túlságosan tart a rá vadászótól ahhoz, hogy eléggé szégyellje magát, inkább vállalja a lesajnáló pillantásokat.
- Köszönöm, uram! – tiszteleg és gyorsan elhúzza a csíkot.
Ha már elég messze lesz, majd összeszedi magát és a bátorságát is, akkor már úgy fog viselkedni, mint egy igazi sötét elf és senki nem fogja ismerni, aki tudná, hogy ez közel sincs így. De képes lesz rá, hiszen az apja is nagy hadvezér volt! Ő pedig a nyomdokaiba fog lépni! Messze a gúnyolódó társaktól, a titokzatos rosszakarójától újra kezdhet mindent és majd megmutathatja mit tud. Akkor majd az Első Lord is másként néz rá, talán még a családjába is bekerülhet, hiszen látta már a lányát, igen csak szemrevaló kis szuka!
Van ideje ezen képzelegni, hiszen szép hosszú gyalogút áll előtte és igen csak elfárad mire megérkezik és jelentkezik a kapuőrnél elmondva mi járatban van, bár láthatóan tudták, hogy jön, ami meg is lepte.
- Öööö….tényleg? Nekem….jelölték ki? – nyel egy nagyot és az út közben összeszedett bátorsága és a nagy hőstetteiről való képzelgése kártyavárként omlik össze a katona szavaira.
Persze sejti, hogy az szándékosan csinálja, hiszen valószínűleg már itt is utálják, mert kivételeznek vele, bár erről mit sem sejtett és nem is tehetett ellene.
Az, hogy Al-Nuszra emberei közé kerül még jobban padlóra küldi, hiszen éppen eleget hallott kegyetlenségeiről, ahogy csatába viszi az embereit. Igaz, hogy a legjobbak, mert csak ők maradnak meg. Hogy jön ő oda?
- Talán valami…..tévedés lehet, nem? – próbálkozik, de az őr határozottan mutat befelé, de mintha valami gúnyos mosoly bujkált volna a szája szélén. – Rendben, megyek már, köszönöm, uram. – tiszteleg az őrnek és megy.
Megy, mint aki a kivégzésére készül. Aztán észbe kap és szinte rohan, mert utálja a fekvőtámaszokat…..többek között. Ráadásul nem akarja rögtön ezzel kezdeni a kiképzését, mert biztos benne, hogy az egész tábor ott lenne és rajta röhögne. Még mindig reménykedett az új életben.
Lát egy elfet, aki háttal áll neki és a határőrök vastag ruháját és sapkáját viseli és aki ráadásul nagyon-nagyon ismerősnek tűnik.
Mikor megfordul, hát Hirion-nak földbe gyökerezik a lába és kikerekedik a szeme rémületében. Ez az az Elf! Az, akivel vívott és figyelmeztette, aki majdnem fellökte a folyosón. Gyorsan körül nézett, hogy vannak-e körülötte, majd bizonytalanul megszólalt, de rossz érzései voltak.
- Te? Én Al-Nuszra tizedesét keresem, Hirion vagyok Az Első Lordtól hoztam ezt. – veszi elő a hadvezér által írt parancsot. – Hogy kerülsz ide? Követtél? Miért?

A jó barát elveszi a fecnit és váratlanul kezet nyújt neki.
-Ha őt kerested, hát megtaláltad. Gondoltam áthelyeztetem magam arra a kis időre, amíg nincs újabb bevetés. Én se unatkozzam és te se egy nálad rosszabb vívótól tanuld meg a kiképzés első lépéseit!
*Gúnyos vigyor ült a száján, hiszen így nem csak magasabb a rangja, de közvetlen felettesévé válhat. Amely nem csak munkát adott neki, de néhány különleges jogot, mely megkönnyíti számára, hogy leakassza a nyakából azt az átkozott nőszemélyt meg a piszkos munkáját. Nem szívesen lenne állandóra vett kivégzője, de mivel most először kérte meg és kellemetlen jelentés volt a kezében, ezért egye fene. Sosem fogja többet látni a porontyot.
-Először is elmegyünk őrjáratozni, mert ha annyira akarsz határőrként karriert csinálni, jobb ha megszokod a hideget. Idővel majd gondoskodunk neked egyenruháról meg ilyesmiről. De most először a fontos dolgokon kell átesned.
*Ezzel felült a paripára és ügetve megindult a kijárat felé. Talán ez lesz az első leckéjük, hogy aki nem tud lovagolni, arra rengeteg futás és gyaloglás vár még. Ha ez nem száll le a magas lóról vele szemben, akkor leginkább futás. Hamarosan pedig kiértek egy tisztásra.
-No, a parancs az, hogy itt bújjunk el a növények takarásában és lesben várjuk a beszivárgó ellenséget. Majd meg fogod tapasztalni, hogy a legtöbb esetben arról szól ez a munka, hogy ülünk és várunk. És nem mozgunk.
Ám mivel te még tapasztalatlan vagy, ezért inkább körbe járunk a környéken, hogy jobban megismerkedj az ország adottságaival. Sokkal többet fogsz tanulni így. -majd foghegyről oda vetette még- Amúgy sem túl nagy az esélye, hogy bárki is erre téved egész nap!
*Ezzel léptetésben megindult tovább a lovával és néha még mutogatta is, hogy melyik cserje micsoda meg mire lehet hasznosítani.
-Ez például csipkebogyó bokor és nagyon jó l... -hirtelen jobb kezét felemelte és bal keze mutató ujját a szájához emelte. Majd egyszerűen csak előre mutatott előttük a fűbe. Ha oda megy a balkézről született, akkor észre veszi, hogy jól kivehető lábnyom taposta le a fűszálakat.
-No! -kezdte pattogósan, amolyan katona tanár módjára- Mi a feladatunk, ha illegális határátlépő jelen létére utaló jeleket fedezünk fel?
*Awernondyas egyedüliként megmaradt fiának nem kell félnie, hogy rossz válaszával hamis ösvényre tereli a gondolataikat és valami olyasmit tesznek, amit nem ír elő a hadsereg. Hibás válasz esetén úgy is megkapja a jót. De persze izgulhat azon, hogy mit szól majd hozzá új mestere, ha eget rengető hülyeséget fog mondani.

Nem igazán tudta hová tenni Hirion a férfi váratlan barátságos gesztusát, főleg az után, hogy még azt is megtudja, pont ő az akit keres és ő lesz a kiképzője. Önkéntelenül is megrázza a felé nyújtott kezet, mielőtt még egyáltalán felfogná ez mit jelent. Izgatottsága elnyomja a gondolatot, hogy vajon miért járt a városban a férfi és főleg miért mondta azt, amit mondott. Különben sem lenne szerencsés pont a jövőbeni „főnökét” kérdőre vonni.
- Csak rossz napom volt. – vörösödik el, ahogy eszébe juttatják azt a nem túl szerencsés vívást.
Na, nem, mint ha máskor jobban menne neki. Ráadásul hallja a gúnyos felhangot, amiben már igen nagy gyakorlata van és ez egyáltalán nem segít, hogy nyugodtabb legyen.
- Azt hittem……talán…..lesz időm kicsit…..pihenni. – nyögi ki elkeseredetten, mert hiába a megjátszott „kedves” fogadtatás, máris megkezdődik a kínzása valószínűleg. - Legalább a zsákom hagy pakoljam le valahová. – ereszkedik meg a válla, aztán ha kap egy sátrat legalább, ahová a cuccát lerakhatja, akkor pár perc múlva már az usánkás elf mellett áll.
Mikor meglátja, hogy az a lovon ül és aztán azon is indul el, egy grimasz jelenik meg az ajkán, de nem kommentálja a dolgot, minek tenné, de már látja, hogy nehéz hetek fognak előtte állni.
- Ha nem mozgunk, meg fogok fagyni. – morogja nézve a száján kipárolgó levegőt és már előre megborzongva.
Sose hitte, hogy már az örömmel tölt el, hogy nem a fenekén kell ülnie, hanem egy élőholt ló után loholhat és közben még elvárják tőle, hogy megjegyezzen mindenféle növényeket, tereptárgyakat.
Egy kis idő után már azt sem tudja merre járnak, teljesen eltévedt, hiszen soha nem volt még a városon kívül. Azt meg kifejezetten díjazni tudja, hogy más nem jár erre és látja a szenvedését.
Meglepve néz fel, mikor a tizedes hirtelen elhallgat és sikeresen neki is megy a ló farának, mert eddig a fejét leszegve trappolt, így lemarad a jelbeszédről, bár a lihegésen kívül, amúgy sem akar megszólalni. A kérdés azonban kérdés és nem valószínű, hogy elfogadja „barátja” a „nem tudom” választ.
- Jelentjük a felettesünknek? Vagy……..követjük? – tippel valami mást is, hátha eltalálja a helyes választ mielőtt kinevetik.
Egyebekben aggódva néz körbe, mert nem szeretne rögtön valami agresszív határsértőbe botlani, kezét meg fázósan lehelgeti. Szívesen visszamenne és melegedne már. Kezd bejönni a kapuőr figyelmeztetése, biztos benne, hogy a lábán már egy tucat vízhólyag van.

A kiképzője nem csak barátságosan köszönti, de a felvetésére egyenesen nevetni is támad kedve, majd kedvesen mondja.
-Ez nem a palota hadseregen kívüli szolgálói kiképzése. Ha útban van a táskád, akkor vesd csak a válladra és hozd a hátad mögött! Mire végzek veled, remélem lesz elég időm, hogy teljesen elpusztítsalak. És utána újra formázlak, hogy erősebb legyél, mint azt bárkiről valaha is el tudtad képzelni. Egész héten nyitva tudod tartani a szemed és a lehetetlen csak egy szó lesz számodra, ami mögé a gyengék bújnak. Mert félnek megcsinálni azt, amit mi nem. Ha rád raknak egy két mázsás követ, hogy vigyed a csatába golyóként a nehézfegyverek után, akkor csupán a súlyát érzed, de olyan edzett leszel, hogy nem érzel fáradságot.
Rá fogsz jönni, hogy a lehetetlen igazából nem létezik. De amíg meg nem kapod az új testedet és új személyiségedet, itt van ez a kődarab. Nem tudom, miből szakadhatott le, de bele tesszük a zsákodba, hogy emlékeztessen egész nap, hogy milyenné akarsz válni. Olyanná, akinek ez csak egy mellékes körülmény.
*Úgy beszélt, mintha észre sem vette volna, hogy a zsák mindvégig a srác hátán volt. És úgy nézett le, mintha a szemeivel akarná keresztül szúrni. És nem is várja meg, míg sátor után kutat Hirion. Ő ezt az „egyenruhák és effélék” közzé sorolta, amire a tanítványának nem lesz szüksége.
A fárasztó és unalmas napot viszont elsodorja a felfedezés árja, hogy valaki a határon, az általuk ellenőrzött határon átment.
-Jelentjük. -motyogta meglehetősen halkan, olyan hangszínen, mintha csak azt válaszolta volna, hogy "kávézóba beugrunk és majd magától megoldódik a helyzet"- Ha már nem él és zombiként masírozik mellettünk. Én határőrt faragni jöttem belőled, nem az óra kakukkját, hogy jelezd a feletteseidnek, ha valami mondanivalód van. Levadásszuk és ha nem akar rabszolga lenni, akkor élőhalott lesz.
*Ezzel intett a fejével, hogy a fiú menjen előre és ő előszedte a hátáról az íját. A döglött állattal enyhén kacskaringósan haladt, hogy egyszerre védje is a feje a szemből érkező lövésektől, egyszersmind ne maradjon holttér, amit nem láthat. Bár ha egy orvlövész türelmesen kivárja, míg úgy fordul, hogy épp abból az irányból szabad a rálátás, még mindig le tudja lőni, de azért a folyamatos irányváltásnak az is az előnye, hogy célzásnál ezt nehezebben fogja kivitelezni. Az újonc még mindig abban a ruhában és azokkal a fegyverekkel van, amikkel elindult Uráldurhoz a szobájából.
Két óra múlva az egyik domb túloldalán meg is pillantanak egy medvebőrökbe bújt alakot. Hátra sandít, de nem látszik igazán az arca, csupán a szeme sarka. Két hegyes füle kilóg a koszos csuklyája alól, melyek furcsa mód zölden virítanak a barna gönc mellett. Észrevehetően megszaporázza a lépteit, ám nem fog reagálni semmire, ha csak be nem érik.
És a barát sem, ki már a felettes nem mond semmit és nem használja a fegyverét. Azt várja el a fattyútól, hogy maga oldja meg a helyzetet, ahogy ebben a pár órában tanította neki.

Hát jobban már biztos nem képedne el Hirion, mint amikor a tizedes nem, hogy nem engedi, hogy lemálházza magát, hanem egyenesen még meg is tetézi azzal, hogy egy nagy kődarabot kert valahonnan és még azt is belepakolja.
Ez a nap számára már nem is lehetne rosszabb, már így is jó iramban gyalogolt idáig, hogy mielőbb pihenhessen, erre nem, hogy nem pihenhet, hanem nagyon úgy néz ki még tovább egrecíroztatják, egyrészt a tovább gyaloglással, hogy szemügyre vehesse a határt, ami, hogy őszinte legyen, marhára nem izgatja, másrészt meg cipelhet egy mázsás követ.
Ezek után nagyon nem érdekli, hogy milyen kemény legényt akar belőle ezzel faragni a kiképzője, valahogy nem villanyozza fel.
Nem akar ilyen módon új testet magának, még ha egész úton ezzel is biztatta magát, valahogy nem ezen az áron akarta ezt elérni.
- De…..de egész nap……..gyalogoltam. – suttogja a férfi hátának, miután az megindult a lovával, bár hangosan nem merte szóvá tenni, mert gyanította, hogy ahányszor megszólal csak egyre rosszabb helyzetbe sodorja magát.
Útitársa vidáman cseverészik a lovon ülve és mutogatja, mit kéne megjegyeznie, de Hirion csak arra tud gondolni, hogy mikor lesz ennek vége, mikor veheti már le a zsákot, ami úgy érzi leszakítja lassan a vállát. Egyre lassabban cammog és természetesen az sem dobja fel, mikor megtalálja a tizedes azt a nyomot.
Biztos benne, hogy csak azért kérdezgeti, hogy megint lehetősége legyen rávilágítani, mennyire nem tud semmit, bár ez nem nehéz, hiszen igaza van. Apja annál elfoglaltabb volt, hogy törődjön a nevelésével, mostoha anyja legszívesebben kidobta volna, Demertor meg csak dísznek vagy túsznak tartotta őket aranykalitkában.
Persze eltalálta, hogy nem a helyes választ adta, így elmélyülten tanulmányozta a koszos csizmája orrát és míg tartotta a kioktatása, addig is megroskad vállal próbálta ellazítani magát és szusszanni egyet, nem merte leengedni a zsákot, mert biztos kapott volna érte.
- Levadásszuk? És mi van, ha többen is vannak? Mégis jobb, ha tudnak erről a táborban, mintha elásnak itt a mocsárban és váratlanul lepik meg őket, nem? És mi van, ha nem is akar ártani, csak erre tévedt? – válaszol idegesen körül nézve, de azonnal visszakozik is. – De persze te tudod, csak próbáltam védeni az álláspontomat.
Minden esetre egyáltalán nem tölti el örömmel, hogy ezek után még mehet is előre, hogy jó kis célpontot nyújtson, miközben az oktatója hátra marad és előkészíti az íját. Hirion-nak nincs csak a kardja és a tőre, ami rajta volt, amikor eljött Uráldur-tól.
Újabb órák telnek el és a fiú már botladozik a fáradtságtól, mikor vibráló szemei előtt megjelenik egy alak. Nem látja túl jól, de mintha a füle hegyes lenne, ami arra utal, hogy elffel van dolguk, de azért van benne valami furcsa.
- Egyedül van. – sóhajt fel megkönnyebbülten, de azt nem díjazza, hogy a másik menekülőre fogja, mert biztos benne, hogy követnie kell és ez újabb mérföldeket jelent. – Gondolom most el kéne kapnom, de ezzel a nehéz kővel nem lesz könnyű. – próbálkozik, hátha elveszi tőle a tizedes.
Ha megteszi, ha nem, Hirion összeszorítja a fogát és szaladni kezd a medvebundás után.
- Hé! Állj meg! Ez itt a határ és te megsértetted! Állj meg vagy megbánod, hallod? A tizedes jól céloz az íjával! – fenyegeti meg az előtte trappolót és bízik benne, hogy ez így is van.
Ha még sem vehette le a zsákját, akkor most eldobja és így már elég ereje van hozzá, hogy utolérje talán a fickót és elgáncsolja. Ezt a egy alattomos trükköt ismeri.

A kiképző engedélyezi a táska ledobását, és olyan hangon mondja, hogy élete végéig a fejébe vésődjön, hogy a harcban minden megengedett. Majd visszajön érte.
~Vagy itt hagyod, ha élve fogjuk el. Amin meglepődnék, eddig nem úgy tűntél, mint aki ezt végre tudná hajtani.
*Szerencsére az idegen meg sem hallja azt, amit neki ordibálnak. Csak megy előre megkettőzött lépésekkel és így a zihálva futó fiú lassan utol tudja érni. Hirtelen nyúl hátra és egy hosszú élű kés szolgáltatja karja meghosszabbítását.
Szinte ezzel egy időben lesz látható a maga előtt tartott másik penge, amit álla alá szorítva védekezően tart és csak a fordulás miatt fedi fel. Ha a mozdulatának vége és a jobb keze már visszafelé tart, akkor megereszt a másikkal is egy szúrást, ha a fattyú nem tud közbeszúrni. Ebben az esetben inkább védekezésre összpontosít azzal az eggyel.
Miközben reagál a határsértő új viselkedésére, láthatja, hogy egy szürke arcú nőről van szó. És érezheti, hogy a dekoncentráció lapítja palacsintává az agyát, de furcsa mód nem tudja megmondani, honnét jött. Mintha minden honnan őrá küldték volna a mágia szálait.
A tizedes továbbra sem tesz semmit, csak kicsit lemaradva lövésre készen tartja az íját.

Szerencsére nem kell Hirion-nak magával hurcolnia még az üldözésre is a kővel megpakolt táskát, ezért most úgy érzi, hogy szinte szárnyra kap ettől. Persze ez nem így van, mert pár perc elteltével, már úgy zihál, mintha körbe kellett volna futnia Zevadar-t egyhuzamban, de ez valószínűleg nem az a helyzet, amikor egyszerűen fogja magát és leül pihenni.
Nehezen, de csökkenti a távolságot és végül már a bundás sarkában van. Még szerencse, hogy kihúzta a kardját, mert egyszer csak egy kés bukkan fel előtte, amibe épp, hogy nem szalad bele, mikor az üldözött megtorpan. Ekkor látja meg a másik tört. A elsőt félreüti, de csak a véletlen segít benne, meg az önkéntelen reflexek, a másik tőrt meg a pár lépés lendület miatt kerüli el.
Még az előtt csap vissza a pengével, mielőtt felfogná, hogy kit lát. Egy nőt! Egy megviselt arcú nőt!
Egy pillanatra elbizonytalanodik, nem akar egy nővel harcolni, de aztán ha akarna sem tudna, ahogy az agyára telepedik más akarata, az újabb átok, amit bár érzékel, tenni nem tud ellene, a kezében megremeg a kard és szeme hol a nőre, hol a kiképzőjére ugrál.
- Nem…..nem akarlak bántani. Csak rossz helyen jársz….add meg magad. – nyögi ki és érzi, hogy felfordul a gyomra, pedig nincs is benne semmi. – Dobd el. – emeli fel nagy erőfeszítéssel a kardját, de láthatóan alig bírja megtartani, de csak megindul a bundás felé.

A határsértő csaj egyáltalán nem szívbajos és miután hárítja a nekifutásból jött véletlen szúrást, kicsit megigazítja az alapállást és újra neki lendül támadni. Ezúttal a védekezésre a teljes pályás letámadás taktikáját használja. Gyors egymásutánban döf Hirion felé, erősen a markába szorítva fegyvereit és mivel védekezésnél a csuklójához és alkarjához simulnak, így olyasmi a fentről jött kaszabolás, mintha egy pszichopata akarna konyhakéssel mészáros munkát végezni. Pedig nagyon is jól meg voltak tervezve azok a mozdulatok.
Ám hibát is vét a nagy összpontosításban. A varázslata felenged erre két másodpercre és tisztán érezhető, hogy nem a lány akarata volt ilyen erős, hanem hátulról jön valahonnan. Van egy bűntársa, akivel közösen működtek együtt a tudata elnémításában.

Most biztosan értékelte volna Hirion, ha eddig nem csak a fenekét növesztette volna a palotában, hanem kap valami komolyabb katonai kiképzést, na meg, ha most az íja lett volna a kezében és nem a kardja, amivel sosem volt valami jó.
Talán akkor azt is megtanították volna neki, hogy ne akadjon fenn olyan apróságon például, hogy nem egy férfi az ellenfele, hanem egy nő, ami már most elég volt ahhoz, hogy összezavarodjon és ehhez jött még hozzá az átok, amit olyan erővel érzett, hogy lassan az egész testében remegett.
A bundás nő viszont egyáltalán nem hatódott meg sem a visszakozásától, sem a szavaitól, hanem azonnal újból támadott, méghozzá olyan technikával, amit még Hirion soha nem látott.
Egy szerencséje volt, egyrészt, hogy valamiért – bár hatott rá a dekoncentráció – még sem olyan mértékben, ahogy másnál, másrészt tisztában volt azzal, hogy átkot mondtak rá. És pillanatokkal később azzal is, hogy nem a nő az csak, aki mágiát használ vele szemben.
Egyszerűen összerogyott, nem tartották meg a lábai, de ott egy kétségbeesett mozdulattal kaszált egyet a kardjával. Biztos volt benne, hogy a nő nincs egyedül és arra gondolt, hogy talán a kiképzőjét is megölték, hiszen az átok hátulról érte, ahol a férfinek kellett volna lennie.
Ha ez igaz, akkor csak magára számíthat. És sajnos a nő sokkal képzettebbnek tűnt nála.

Hirion ellenfele dühtől felerősödve és bizonyítási vágytól fűtve támadott és csak az járt a fejében, hogy mihamarabb végezzen a meghalt hadvezér fattyával, mielőtt az kikerül a támadó távolságából és a hosszú fegyverével előnybe nem kerül.
Eddig tökéletesnek tűnt a terve, gyors lépésekkel rákényszeríteni őt arra, hogy tovább égesse futással a már megkopott erejét. Majd tökéletesen sikerült a hirtelen támadás. Bár hatástalan maradt, ha onnan nézzük, hogy nem sikerült egy apró karcolást sem ejteni rajta, de ideális távolságban volt ahhoz, hogy bármikor támadjon, míg a hosszabb kardnak elvileg nem volt elég hely már. Csak azon izgult, hogy nehogy ki tudjon hátrálni a célpontja! Pedig az őt kiképző már látta rajta, hogy nem sikerült jó munkát végezni. Nem elég kitartó és a koncentrációja így töredék pillanatokra megszűnik és átadja magát az átgondolatlan cselekedeteknek.
A kirohanása két sebet ejtett az újoncon, a bal karján, ahogy el próbált hajolni és egy a mellkasán, amit csak a bordái állítottak meg. De a lány ellenfele ösztönösen érezte meg a lehetőséget és visszavágott a védtelen merénylőnek. A hasán keresztbe hosszú, piros csík jelezte, hogy az acél végig szántotta a húst és bár nem volt lendület benne ahhoz, hogy keresztül csapja a derekát vagy legalább belső szervet érjen, de így sem hagyható figyelmen kívül a pár centi mély barázda az élő szövetben.
Fájdalom és zavarodottság ült ki a nő arcára és hátrálni kezdett, hogy s földre esett fiú ne tudja őt újra eltalálni.
-Ne csak állj ott! Segíts már egy kicsit!
*Egyértelmű volt, hogy kihez beszélt. Felfelé nézett, mintha valaki lovon érkezett volna Hirion mögé. Ő lehetett az, aki a társa. Aki még mindig folyamatosan dekoncentrációval ostromolja. És ezen kívül szótlanul nem tesz semmit.

Egyáltalán nem gondolta, hogy egy szépen kialakított csapdába sétál. Hiába élt a palotában, ahol a politika másból sem állt, mint intrikából, Awernendias fia nem volt fogékony erre, így már az is magas volt neki, hogy miért akarná valaki egyáltalán a halálát, mikor igyekezett annyira meghúzni magát, amennyire csak lehet, nem, hogy még ide is utána nyúljon a gyilkos kéz, hogy elvágja fiatal élete fonalát, méghozzá ilyen profi módon, hogy még a gyanú árnyéka se vetődjön fel, hiszen egy határon bármikor előfordul, hogy az őrök csetepatéba keveredjenek.
Na persze ez nem merült fel Hirion-ban, most csak egyetlen hő vágya volt, hogy elkerülje azokat a veszedelmes tőröket, amiket a határsértő forgatott és, hogy legyűrje az elméjére telepedő átkot, ami még azt a kis fegyvertudását is megcsapolta, amivel védhette volna magát.
A szellemek azonban talán most az egyszer mellé álltak, mert bár először esélye sem volt, hogy elérje karddal a támadóját, sikerült annyira elhátrálnia remegő lábaival, hogy csak kisebb sérüléseket szenvedjen, pedig már látta magát feltrancsírozva lelki szemeivel, aztán még az önkéntelen csapása is betalál, miután némileg felszabadul az igézet alól és arra is rájön, hogy bizony itt nem biztos, hogy egyetlen barátja is akad.
Látja, ahogy kardja nyomán véres sebszáj nyílik és akár elégedett is lehetne magával, ha be nem bizonyosodna, hogy bizony igaza van, a nő most már nem olyan magabiztos és határozott, rájön, hogy akár meg is halhat és segítséget kér……….és Hirion valahogy tudja, még anélkül is, hogy megfordulna, hogy kihez beszél.
A fejében még ott van a másik mágikus támadása, nem mozog biztosan, képtelen egyetlen betanult támadást is eltervezni, vagy kitalálni, most mit tegyen, de azért pár lépést hátrálva, hogy a n ne érhesse el, megfordul, hogy árulója szemébe nézhessen.
- Miért? Miért akartok megölni? Soha nem ártottam senkinek. – csattan fel kétségbeesetten.

A lovas ott állt a háta mögött és hangtalanul meredt rájuk. Kezében a nyílvessző a föld felé fordult, valahová Hirion lába elé. Az átok feloldódott a kölyök elméjéről és végre kiképzőjük megszólalt.
-Ez egy próba. Ennyit kell tudnotok. Közületek csak egy maradhat. A másikukat árulóként temetik el. -a nő szemébe nézett- Gyengékre nincs szüksége senkinek. Az én csapatomba még a feláldozott csaliknak is kiváló képességekkel kell rendelkezniük. Egy hely van szabadon a tizedemben.
*Egész lénye valami nagyon mély csalódottságot tükrözött. És a lány igyekezett ezt letörölni mestere arcáról, így elkezdett előre lépkedni és mind két tőrt maga előtt szorongatva, mint valami ökölvívó haladt előre. Igyekezett gyors körütéssel elcsapni oldalra a kardot, hogy szabaddá váljon az út előtte, ha a fattyú rá szegezné. Ha nem, akkor csak védésre koncentrálva a jobb kezében felfelé tartva haladt előre, míg baljában keze mentén nézett a hosszú kés hegye.
A tizedes már semmi módon nem avatkozik a küzdelembe. A gyilkos pedig nem használ már mágiát ezekben a feszült másodpercekben.

Nagyon szeretne Hirion választ kapni a kérdéseire, csak épp nem biztos benne, hogy hasznát veszi-e majd, hiszen ha tényleg valóságos az az elképzelése, hogy a kiképzője áll ennek a csapdának a hátterében, akkor úgy is halott ember. Nem felejtette el, hogy a férfi kezében íj volt amikor előre küldte és nem kételkedik benne, hogy ilyen közelről nem vétené el, ha a nyílvesszőt a hátába akarná állítani. Csak azon csodálkozik, hogy még miért nem tette.
Ezért is teszi fel a kérdést, egyrészt ha eddig nem lőtt, akkor talán van valamennyi ideje, hogy kitaláljon valamit, hogy mit arról fogalma sincs, de minél később hal meg annál jobb, másrészt szeretné megtudni kinek áll útjában, nagyon szeretné.
Mikor megfordul látja, hogy nem tévedett, a tizedes ott áll felajzott íjjal, bár nem szegezi rá és ez pillanatnyilag jó, bár ez pillanatok alatt megváltozhat. Aztán hirtelen a zavartsága is elmúlik, már legalábbis az, amit erőszakkal raktak az elméjére, de a sajátja nagyon is megmaradt.
Főleg, ahogy meghallja a férfi szavait.
~ Még sem megölni akar? Csak egy próba? Ez valami őrület! Nem akarok meghalni! ~
- Erről nem volt szó! – nyögi ki.
~ Én nem is akarok az ő tizedébe kerülni! Meg sem kérdezett senki! ~ puffog magában, de persze eszében sincs hangosan is kimondani, akkor valószínűleg az a nyílvessző nem a föld felé szegeződne.
Viszont a lány nagyon is akart, hiszen szinte azonnal neki ugrik, még szerencse, hogy csak tőre van, így ahhoz közel kell kerülnie Hirion-hoz, hogy használni is tudja. Na, nem , mintha olyan sok kellene hozzá, de a fiú is felfogja, hogy ez nem valami hülye tréfa, hanem a kőkemény valóság és, ha nem akar meghalni, akkor mindent meg kell tennie érte.
Kardját kissé előreszegezve fordul szembe a közeledő nővel, közben elő húzza a tőrét maga is szép lassan, mint aki csak meg akarja erősíteni a védelmét.
Bár karddal nem valami ügyes, a célzó képességével nincs semmi baj, íjjal sokkal jobban boldogul, így most kockáztat és míg az előbb egy rakás szerencsétlenségnek nézett ki, hirtelen feldobja a kést, majd megragadva annak pengéjét erőteljesen a közeledő felé dobja a másik mellkasa fel, de nem várja meg talál-e, már alulról felfelé döf a kardjával, hogy ha megnyílik a védelem, azonnal betaláljon.
Nem akarja megölni a másikat, de vagy ő, vagy a lány.

A fiú elővette a fegyvert, melyet jobban használ. És talán valamit örökölt az apjától, mert nem elsőre süti el az összes puskaport, hanem már a sebesült ellenfelét teszi próbára.
Az görcsösen szorítja a pengéit és igyekszik védő állásban kivédeni, Megpattan a pengén a tőr és irányt tévesztve fúródik át a bordák között az oldalába. A kardot is megpróbálja félre vezetni, de nem sikerül teljesen oldalt elvezetni, csak pár centit változtat a véletlen célzáson. Eközben a védő tőr megkarcolja Hirion kézfejét is.
Ott vonaglik előtte a gyilkos nő, kilyukadt gyomorral. Rossz felé próbálta kitéríteni a hirtelen jött vágást és csak a vékonybeleket érte volna a döfés, de ő a hosszabbik oldalon próbálta elhúzni a fattyú fegyverének élét és így pont középen hatolt a hasába a köldök felett tíz centivel. Balszerencsés megmozdulás és remegő teste a saras lápvidéken arra várt, hogy megadják neki a kegyelem döfést. És ez Őrá várt.
A tizedes egy hosszabb útvonalon visszatér vele a táborba, miután felvette újra a kővel megrakott hátizsákját. És tartania kellett a futás közben a versenyt a zombival... és a lovassal is.
-Ha erről beszélsz valakinek, akkor komoly bajba kerülsz. Ügye tudod?
*Ahogy „hazaértek”, végre a srác elkezdheti keresni az ellátó tisztet, ha rájön magától, hogy senki nem fogja őt eligazítani a tábor mindennapi életében. Úgy boldogul, ahogy tud. És végre kap egy kis pihenőt.
Másnap a többi határőrnek kiképzendővel együtt kezdi a gyakorlatokat. De előtte a felettese legalább ennek a szabályait elmondja neki, hogy tudjon a kötelességeiről.
-Három módon érhet véget a szenvedésed. Ha úgy érzed, hogy nem fogod kibírni. De tényleg, bármilyen kétséged van vagy pusztán nem szeretnéd valamiért mégsem teljesíteni az első szakaszt. Szóval bármi kifogásod van a továbbiakat illetően, csak oda kell menned ahhoz a haranghoz és háromszor megkongatni. Egy napot kapsz a cellában és utána vesztesként távozhatsz.
Ha nem sikerült a többi kiképzővel megtanítanunk téged, hogy nem akarsz katona lenni, akkor garantált a siker. Nem tudjuk elvenni tőled, csak te adhatod fel.
De én azt mondom, fontold meg! Az ilyeneket ki szokták csinálni a férfiak között. A többiek nem fogják hagyni, hogy élve befejezd. És a tizedik szabály azt jelenti, hogy amíg 10% fölé nem emelkedik az első szakaszban meghalt újoncok száma, addig nem vizsgáljuk a kiképzés abba hagyását.
Érted? Felfogtad? A balesetek megtörténnek. De nem szakítjuk meg a többiek előre jutását csak azért, mert páran ide nem valóak. Azzal ővelük tolnánk ki, mert sosem végeznék el a tanulást. Ilyenek, mint te, mindig szoktak lenni. És őket elintézi a rendszer. Kongatnak vagy bedarálják, akik messzebb akarnak jutni ugyan annyi idő alatt.
*Halkan beszélt és hangja igen komoly volt. Ez után útjára engedte a fiút, hogy tizenkét órát fusson a többiekkel. Ami nem túl megerőltető, ha valaki nem ostoba annyira, hogy a végén szaladjon.
-Szedje a lábát, az anyja keservit! Miért mindig a vége az utolsó? Mondja már meg nekem? Miért kerül mindig énhozzám néhány ember, aki nem tud a többiekkel együtt haladni? Ha nyilakat fog lőni ránk az ellenség akkor is a maga tempóját vegye fel az egység?