A lánynak kimondottan az is volt a célja, hogy meglepje és megijessze a kereskedőket, mert tudta, ha azok meggondolatlanul nekik esnek, akkor itt vérfürdő lesz, ismerve emberei képességét.
Erre semmi szükség nem volt. Lelepleződtek, de nem akarta, hogy a vérengzés miatt felbuzdulva a nyakukon lihegjen valami bosszúszomjas csapat, mert akkor bizony semmi nem lesz a feladat végrehajtásából.
Szerencsére a kereskedők eléggé ledermedtek mikor meglátták a nagydarab Lupus-t a nyakánál fogva felemelt törpével, így volt idő a visszavonulásra, bár láthatta emberei szemében Aglarnis a harc csillogását.
- Nyugalom! Nem kell a harc, mert még ki tudja hová vezetne. Sokan vannak és egy véletlen csapás, egy eltévedt nyíl is nagy veszteség lenne nekünk. – mondja nekik halkan, majd bevonulnak az erdőbe és sietve messzebb mennek.
Isis lánya Tabrina-ra bízza, hogy eltüntesse maguk mögött a nyomokat, hogy még véletlenül se tudják követni őket, maga pedig a fogollyal foglalkozik, amikor végre megállnak.
- Ismered a helyet, mint a tenyered mondtad. Akkor mutass nekünk olyan völgyeket, amelyek elhagyatottak és ritkán jár arra bárki is. – parancsol rá.

A lány és csapata sikeresen kijutott. Ám még van miért aggódniuk. Az ellenség tudja, hogy a földjükön zevadariak járnak és általában nem nyugodnak addig, míg ki nem űzik vagy meg nem ölik az összeset.
A fogoly rövid lába nem tesz lehetővé olyan gyors menetelést, mint nélküle. És a nagy darab katona, aki nem rég a halál környékén járt, bizony fel is veti a lehetőséget, hogy az életereje kiszívásával ő újra teljes harcértékű tag lehetne és egy kolonctól is megszabadulhatnának.
Ám a vezetőjének egész más tervei vannak. A vallatás alatt már megtörte a bányamérnököt. Ám most egész más völgyről akar valamit megtudni. Nem a faragott kőkapusról, amiért ide jött, hanem olyanokról, ahol jobbak az esélyei eltűnni.
Az esély márpedig jócskán javítható, mert nem végeztek még a feladattal és így buktak le. A felderítő jelenti is, hogy minden igyekezete ellenére egy kisebb, jól felszerelt csapat követi őket. Így még értékesebb a fogoly tudása.
Egy V alakú völgybe vezeti őket a közelben, ahol kiszögellések és meredek legelők vegyülnek a fás részekkel. És az út felénél fejük felett a párkányon túl hangokat hallhatnak.
-Utálom a felszínt. Nem értem miért küld Mognar mindig ki katonákat. Mi lent élünk, a többiek meg fent. Semmi közünk hozzájuk!
-Csend legyen már! -inti le egy másik- Te tényleg nem tanultál semmit a kiképzésen? Vagy már elittad az agyad? Néma menet és teljes harci készültség.

Aglarnis mindent megtesz, amit tud, hogy elmeneküljenek a településről és ne is tudják követni őket, de Tabrina, mikor kicsit később beéri őket, nem sok jó hírrel szolgál.
Úgy látszik vannak kitartóbb üldözőik is, pedig arra számított, hogy annyira csak nem hergelte fel az ottani kereskedőket, hogy ennyi energiát szánjanak rá.
Gyorsabban is tudnának haladni, ha nem lassítaná le őket a magukkal cipelt törp fogoly, aminek megoldására persze Lupen azonnal tud is egy megoldást, de a lány bosszúsan megrázza a fejét.
- Szükségünk lehet még rá, még ha nem is rossz az ötlet és te kis gnóm ehhez is tartsd magad! - rivall a fickóra. – Ha nem válsz hasznunkra, akkor lehet meggondolom magam.
Először is biztonságos helyet kell találniuk, amire talán tud megoldást a kistermetű férfi, aztán még mindig nem akarta feladni a kapu keresését. Ha lenyugodtak a kedélyek újból keresni kezdik, ebben is segíthet a törpe.
Még szerencse, hogy csendben osonnak az üldözők miatt, így pont időben hallják meg a beszélgetést a fejül felett, hogy nem fedjék fel magukat.
Isis lánya int az embereinek, hogy még csendesebben haladjanak, úgy, hogy fedezékben maradjanak.
Meg kell tudniuk kik ezek és ki a fene az a Mognar, aki ezek szerint valahol lent él? Talán ezek is törpék?
Kézjelekkel kommunikálva Lupen-t utasítja, hogy tartsa szemmel a törpét, a többiekkel meg bekerítésbe kezd, hogy kilessék kik ezek és mit keresnek itt.
Egyelőre csak információt szeretne, hiszen itt katonákról és harci készültségről beszélnek, ha lehet nem akar belefutni semmibe, ahhoz túl kevesen vannak.

A self csapat jóval óvatosabb -tudva a veszélyt-, mint a felszínre feljövők. Noha őket is hamar rendre intik, de már csak későn.
Aglarnis füle mindent hall és miközben a bivaly termetű fickóra bízza a fogoly őrzését, a többiekkel két oldalt kerülnek és óvatosan felkapaszkodnak a felettük lévő sziklapárkány oldalát borító bokrok közzé.
Csak pár méterre kell feljutniuk és meglátják a tíz vaspáncélba, pörölyökkel és csatabárdokkal felszerelt törpe katonát. Azokat, akik hirtelen megtorpantak. A bányamérnök a szájára tapadt erős marok ellenére is próbál legalább valami hangot kiadni és felhívni a figyelmét fajtársainak. Lupen pedig minden erejét összeszedve próbálja nem csak az arcát fogni tenyerével, de másik kezével olyan erősen szorította magához, hogy szinte teljesen kinyomta a szuflát a kis ördögből, de még a saját mellkasa is megfeszül.
Ám minden igyekezet hiába. A raydani járőrök tétován figyelnek, hogy honnan jön a zaj és bizonytalanul indulnak meg szegény Lupen felé, aki megint a sűrűjében találhatja magát.

Nem tudhatják kibe botlottak és hányan vannak, de azt igen, hogy harcosok, akik valamiféle felderítésen lehetnek a felszínen. A mélyebb, dörmögősebb hangok miatta Aglarnis törpékre tippelne, de nem bocsátkozhat feltevésekre, ha életben akarnak ezen a vidéken maradni.
Ezért a nagydarab társára bízza a foglyuk féken tartását, ö meg az embereivel bekerítő manőverbe kezd, hogy ha alkalmasak a feltételek, akár támadni is tudjanak.
A bokrok jó fedezéket nyújtanak a lopakodó sötét elfeknek, de váratlanul rosszabbra fordul a helyzet, amikor a lány fülét lentről mocorgás és halk nyüszítés hangja üti meg a fülét, ahol Lupus-t és a törpét hagyták. Ez igen nem jó hír mert most már látja, hogy a beszélgetők is törpék és igen csak harcra vannak öltözve, még páncél is van rajtuk, ráadásul tízen vannak.
És ők is hallották a zajokat, így ha bizonytalanul is, de elindulnak a termetes self felé. Ha meglátják mi a helyzet biztosan neki esnek, de minimum kérdőre vonják.
A meglepetés erejét kell használniuk, a tárgyalás már szóba sem jöhet.
Emberei figyelik a parancsait, így int és akit csak lehet lelökdösnek a sziklapárkányról – páncélban jó nagyot lehet onnan esni – a maradéknak nekiesnek.
- A nyakukra és a fejükre célozzatok, akit lehet borítsatok fel. – kiáltja és ő is kinéz magának egy ellenfelet, akinek megpróbálja kirúgni a lábát, aztán a páncél résén keresztül ledöfni.

Uráldur lánya kiadja a parancsot a rohamra. Ő maga Robinnal az oldalán támad az egyik oldalról és Gremor, illetve Tebrian a másikról. Az utóbbi kettő balsorsú szárnyra került, mert megpróbáltak az apró népek feléjük kitörni és rohamuk gyakorlatilag elsöpörte őket. Ám nem adták olcsón az életüket. Csata végére Lumpen és Aglarnis lába alatt hat halott raydani hevert holtan. Ám az ember srác nincsen sehol. Az öt hegyoldalon leesett törpe dühösen igyekszik visszakapaszkodni.
Döntenie kell a hogyan továbbról a parancsnoknak. A bányamérnököt is megölte a bivaly erős katonája dühében, ahogy az a számokból jól látszik. Az őrült kaszabolás és kétszeres túlerő elleni harcban nem volt türelme még vele is foglalkozni. Ott áll a pallos méretű széles kardjával elszántan, hogy visszatartja a felfelé mászókat, amíg csak lehet.

Sajnos nem sok választásuk van, így is, úgy is harcba keverednének, a megadás meg szóba sem jöhet, hiszen a törpék nem az a megbocsátó fajta, amit a faluban történtek is világosan mutatnak.
Aglarnos az ember kölyökkel indul támadásba jobbról, a másik oldal marad két társának. A tíz törpéből a felét sikerül az első váratlan kitöréssel lelökni a párkányról, akik nagy csattanással landolnak odalenn, a többiek azonban időben kapcsoltak és összehangoltan indultak meg Gremor és Tebrina irányába. Ők mindent elkövettek, hogy tartsák magukat, de mire odaért és az utolsó törpével is végzett, már nem tehetett értük semmit, vissza adták lelküket a szellemeknek.
A lány a ráfröccsent vért kitörölve a szeméből nézett körbe és dühösen és elkeseredve látta, hogy egyedül ő és Lumpen van még az élők sorában a párkányon, de sajnos még öt törpe is, akik nem törték össze magukat lent, hanem most nagyon is élénken igyekeznek felénk felmászni.
A foglyuk is halott, nagydarab bajtársa nem tudott vele is megküzdeni, így inkább elszívta erejét, hogy segíteni tudjon és most ott állt Aglarnis mellett harcra készen.
- Nem maradhatunk itt. – mondja a lány elkeseredetten. – Első a feladat és még nem találtuk meg a kaput. Míg ezek felmásznak mi eltudunk tűnni a szemük elől.
Nem szívesen mondja ki e szavakat, mert ezzel halott bajtársai testét is itt kell hagyni, de azok már úgy is a szellemvilág lakói és legalább az esélyt meg akarja adni magának, hogy megleli azt a nyomorult kaput.
- Menjünk vissza az erdőbe. – int a fák felé, remélve, hogy elérnek odáig és ott elhagyhatják a törpéket.

Lumpen vérszomjasan áll és vérben forgó szemekkel pillant vissza felettesére. Látszik, hogy nem csak a harci láz hajtja, de bosszút akar állni a társain és bebizonyítani, hogy egy zevadari katona minden ellenségen keresztül vágja magát. Nincs senki olyan, aki megállhatna előtte.
Ám a lány pillantása kijózanítóan hat rá. Hirtelen rájön, hogy ezért az akcióért nem fog előléptetést kapni. Hiába ölne most meg pár apró emberrel többet, ezek épp oly jelentéktelennek tűnnek a nagyfőnökök szemébe, mint amilyen gyorsan átgázolhatónak tartja ő is a felfelé kapaszkodókat.
Okos döntés volt menekülni, hiszen a bányamérnök nem azért hozta a kijárat alatt elfutó egyel lentebbi ösvényen, mert tudta volna előre, mikor fog felszínre jönni a következő őrjárat. Pusztán tudta, hogy ebben a völgyben rengeteg fajtársa megfordul és katonáikkal jól őrzött.
Kitartó üldözői akadtak ezúttal is, ám az elfek hosszú lábaival nem vehették fel a versenyt. Egy erdőben végre lerázták őket, ám sok időt vesztettek. Az óriások meghívása hamarosan közeledik. És döntenie kell, hogy akar-e vele valamit. Már tudják az itt létüket, a törpék pedig nem nyughatnak, amíg szeretett tárnáik bejáratait biztonságban nem tudják. Ám azt sem tudni, hogyan reagálnának az óriások a vendégség visszautasítására.



Ahogy elhagyják bármi végett az erdőt, száz métert alig tesznek meg, máris egy új itt élő faj mutatkozik be. Szél furcsa suhogása csapja meg a fülüket hátulról és épp csak maradt annyi idejük, hogy földre vessék magukat a zuhanórepülő hárpiák elől.
Veszélyes faj nagyon. Alig néhány van belőlük, ám harcértéküket az is mutatja, hogy éles fordulóval hamarabb jöttek vissza, mint ahogy a két self fel tudna állni.

Nem könnyű Lumpen-t eltántorítani, ha egyszer begőzöl az agya és a saját vérükben fekvő bajtársai látványa nem könnyíti meg Aglarnis helyzetét, hogy visszavonulásra késztesse .
A lány is tudja, hogy valószínűleg sok törpe esne el hatalmas csapásai alatt, de azt is tudja, hogy ahonnan ezek a törpék jöttek, minden bizonnyal sokkal többen is vannak és a csatazaj könnyen idecsalhatja őket. Lehet, hogy legyőzik ezt az ötöt, de nem kockáztathatnak többet, nekik más feladatuk van, nem a kis gnómok legyőzése.
Szerencsére a nagydarab sötét elf szinte azonnal elfogadja a lány döntését és fegyelmezett katona módjára követi őt, ahogy gyorsan az erdő sűrűje felé igyekeznek.
Hiába kimerültek, sokáig kell kitartóan futniuk még, mire sikerül egy időre lerázni a dühös törpéket.
Azonban most is ott tartanak, ahonnan elindultak, bár most már csak ketten maradtak és Aglarnis-nak az is eszébe jut, hogy ha még sokáig itt csellengenek tudatlanul, az óriások is megorrolnak rájuk, amiért nem fogadták el a meghívásukat. Na meg az is, hogy akár ők is tudhatnak valamit arról a kapuról, hiszen legalább annyira otthonosak a hegyekben, mint a törpék.
- Ha elmegyünk arra a versenyre és sikerülne megnyerni, akkor talán kérhetnénk érte valamit. Lehet ismerik a kapu helyét, ki tudja, megér egy próbát. – mondja el Lumpen-nek mire jutott. – Keressük meg annak a találkozónak a helyét.
Azt talán hamarabb megtalálják, mint a kapu, de ez kicsit háttérbe szorul, ahogy meghallja a szárnysuhogást és ösztönös mozdulattal veti magát a földre, ahová társa is azonnal követi.
- Hárpiák! – nyög fel a lány és épp csak annyi ideje van, hogy féltérdre emelkedjen és a kardját maga elé döfje az újból támadó lény felé, hátha sikerül felnyársalni.
Lumpen oldalra hengeredik és széles pallosával csap a levegőbe, hogy helyet csináljon magának a felpattanáshoz.

A lány még fel sem tud állni csak félig, mikor már döfnie kell. A lény hirtelen áll meg a levegőben és kicsit még hátrébb is lebeg, a kardnak esélye sincs elérnie őt. Bár a szárnyai inkább a sasra és más ragadozó madarakra emlékeztetnek, ám mozgásuk odafent inkább a szitakötőre emlékeztetnek. Eddig a zuhanó támadáson kívül éles fordulókkal, hirtelen megállással és akár hátra felé is repülni tudással nehezítették meg a hegyesfülűek dolgát.
-Vigyázz, a hátad mögött!
*Hallhatja ISIS gyermeke Lumpen ordítását, mikor észre veszi, hogy a sajátja elrepül felette és a nőt próbálja bekeríteni a másik hárpiával. Miközben az előtte lévő enyhén oldalra kezd el lebegni, gyors szárnycsapásaival a levegőben tartva magát, addig a másik a háta mögül közeledik. És mind a kettő azt figyeli, mikor nyílik alkalmuk támadni, ha nem épp őrá figyel áldozatuk.

A lány arra számít, hogy a heves szárnycsapással felé közeledő hárpia nem fog tudni időben megállni és ezzel saját magát fűzi fel a kardjára, de nem ismeri jól ezeket a lényeket annyira, hogy felmérje, milyen jó manőverezési képességekkel rendelkeznek. A lény azonban szinte könnyedén megtorpan a levegőben és egyhelyben lebeg, onnan fenyegetve Aglaris-t, aki tudja, ha leveszi róla a szemét, azonnal neki esik.
Muszáj lesz kimozdítani a holtpontról a dolgokat, de ekkor éri el a fülét társa kiáltása és gondolkodás nélkül veti oldalra magát, nehogy hátulról megtámadhassa a másik.
A gurulás lendületével áll talpra és hosszan előre lépve, szinte spárgába lemenve szúr a felé a hárpia felé, aki közelebb van hozzá.
Közben Lumpen-nek is sikerül talpra állnia és súlyos pallosát meglóbálva keresztben kaszálva igyekszik oldalba kapni az elsőnek támadó szárnyast, kihasználva, hogy az Aglarnis-ra figyel.

A két self összehangoltan küzd, ahogy a szárnyas kis jószágok küzdenek. Ahogy sárgát csinál Aglarnis, az szinte várja a rohamát és fentebb emelkedik így már nem ér fel ennyire a vas. Az érkező felmentő sereg elől könnyedén kitér és társa eközben előbb a lányt próbálja meg oldalba kapni, majd miután az résen van, Lumpennel próbálkoznak.
Pár cicázást még megejtenek, ám amilyen hirtelen érkeztek, olyan hirtelen kezdenek egyre magasabbra emelkedve távolodni és a távoli csúcsok felé szárnyalni. Úgy tűnik, hogy ezúttal megúszták és csak bepróbálták őket, hátha meg tudják lepni. Nem igazán akartak ők most véres csatát rendezni.
-Mennünk kell! -kiállt rá Aglarnisra bajtársa és kezét adja, hogy felsegítse- Akkor eszerint az óriások. És viadal.



A völgyet nem nehéz megtalálni, elég volt csak egy akkora láb nyomait követni, amiben ők kényelmesen elaludhatnának, ha nem találnak estére ágyat. Ráadásul több ilyen is akadt egyre közelebb jutva.
Vannak itt három méteres hordó hasú alfajból elegen, de tíz méteres, pocak nélküli „egy fából faragott” izomkolosszusok is. És persze a kőóriások, akik igen csak örülnek a jelenlétüknek és amint meglátják őket, azonnal oda sietnek, hogy biztosítsák a többieket, hogy ők hívták meg.
Ám Lupen és Aglarnis megmérettetése mégis elhalasztódni látszik. Nem kinézve őket a méretük miatt..., de nem szántak nekik ellenfelet. Inkább csak díszvendég státuszt adnak, hogy a hegyoldalban az első sorból nézhessék végig a küzdelmeket. (Na, nem arra gondolni! Azért az első sorból, mert a másodikból már semmit nem látnának az előttük ülőtől.)
Először egy „kis fajta” hordóhasú áll a küzdőtér köréhez egy tíz méteressel szemben. Bár látszik az arcán a feszültség, ahogy megragadják egymást az alacsonyabb fogást talál a mamuton és vállán átdobva nagyot puffan a behemót a földbe csapódva, megremegtetve a környező sziklákat. És a második mérkőzésről az ülőhelyük miatt sok mindent megtudhatnak, hiszen a kőóriások elmondják, hogy a királyuk az, ki kiáll az egyik ellenféllel szemben. Ahogy egymás vállát megfogják valami furcsa látvány ez Aglarnisnak. Ahogy megnézi a papírt, mit most is magánál tart, a fele megvan.

A kőóriás fele -bár a vonások biztosan nem ugyan azok, mint az élőnél-, pont ugyan úgy néz ki. Mintha valaki csak egy pillanatra látta volna álmában a jelenetet és felébredve lerajzolta az egymásnak feszülő két kőóriást.
Ha ez igaz, akkor apja nem egy faragott kaput keres lázasan, bele bukva számos felderítő és kém. Most úgy tűnik számára, hogy a két egymásnak feszülő alak két kőóriás lehet, akik alatt bárki kényelmesen elsétálhatott volna. Ám ez a jel!
De hogy mondja meg ezt a pók-ház fejének itt ülve?

Tudja Aglarnis, hogy nem könnyű legyőzni egy ilyen röpködő, karmos jószágot,de persze ez nem gátolja meg abban, hogy ne próbálkozzon. Továbbra sem sikerül azonban elérnie egyiket sem, mert jók a reflexeik és ahogy szúr vagy vág feléjük, azonnal arrébb röppennek könnyedén.
Mikor azt látják, hogy nem tudnak a lány közelébe férkőzni, nagydarab társával próbálkoznak, de persze az sem hagyja magát, végül a patt helyzet attól oldódik meg, hogy a hárpiák megunják vagy feladják a dolgot és egyszerűen, ahogy jöttek el is repülnek, nem sokára már a körvonaluk is a messzeségbe vész.
- Ez elég meleg helyzet volt! – fogadja el társa segítő kezét és egyetértően bólint, mert igen jobb, ha mennek, mielőtt az óriások türelmetlenek lesznek.
Találnak pár hatalmas lábnyomot, így nem sokára már a megadott helyre érnek, ahol majd kitörik a nyaka a lánynak, ahogy egyik „méretesebb” lényről a másikra esik a pillantása, mintha tényleg élő dombok, hegyek közé toppant volna.
Kíséretet is kapnak, hogy minden jelenlévő tudja, ők meghívott vendégek és sőzinte örömmel tölti el Aglarnis-t, hogy megtudja nem nekik kell megküzdeni egyik óriással sem, hanem azok versengenek majd egymással.
Mivel igen csak „kilógnak” a sorból, elől kanak helyet, hogy semmi se gátolja őket a móka élvezetében.
Megdöbbentő az, ahogy ezek a lények gyömöszkölik egymást és felér egy kisebb földrengéssel, ha valamelyikük talajt fog.
Megismerkedhetnek a királlyal, aki ugyan úgy néz ki, mint a többi és, ha nem mondták volna, akkor magától biztosan nem jön rá, hogy ő a vezetőjük, hiszen beáll a sorba a többiekkel küzdeni.
Azonban a látvány, ahogy megragadják egymást valamit megmozdít Aglarnis gondolataiban és előkapja a mára már eléggé megviselt papírt a kapuról.
Mintha azt a királyról mintázták volna, vagyis a tartásáról!
Ez lehet a megoldás! Ezért nem találta meg még senki a sziklakaput! Mert nem létezik!
- Mindig itt rendezitek a megmérettetést? – kérdezi az egyik mellette ülő óriástól és ha igenlő választ kap, akkor elégedetten elmosolyodik.
Már csak meg kéne üzenni az apjának, hogy mit talált és, ha nem akarja idejét a visszaútra vesztegetni csak nagyapja lehet a segítségére.
~ Nagyapa! Kérlek most ne jelenj meg, mert ki tudja mit tennének ezek a hegyomlások, de vidd el a hírt apámnak, hogy megtaláltuk a kaput. A Sejhaj-völgyben van és nem kőbe vésve, hanem élő óriások által alkotva. ~
Ha nem tudja felvenni a kapcsolatot őse szellemével, akkor ahogy lehet elbúcsúzik vendéglátóiktól és sietve indul meg visszafelé.

A nagy lények minden erejüket és ügyességüket bele adva próbáltak fogást keresni ellenfelükön.
-Igen. Mindig itt tartjuk meg, ez a szent völgyünk. Az életünk árán is megvédelmeznénk.
*A nagyapa szelleme nem adott hírt magáról. Ám mikor vége volt az aznapi küzdelem sorozatnak és volt lehetősége nyugodt sarkot keresni lepihenni a holnapi fárasztó nap előtt, hirtelen megjelent áttetsző alakja. Mintha csak végig figyelte volna, mégis úgy kezdte, mintha semmit se tudna.
-Nos? Megtudtál valamit? Egész nap éreztem, hogy hívsz folyton, de nem könnyítetted meg a helyzetemet. Mindig pont a tömeg legközepében ücsörögtél, nem akartam megjelenni előtted. Akkor valószínűleg meg kellett volna ölnöd mindet.
*A féllábú lidérc lelkesen, de értetlenül vág bele a dolgok közepébe. Csak lassan áll össze, hogy mit is akar mondani unokája. Nem csoda, hiszen egész nap feltüzelte a várakozás és most hirtelen annyira mást mondott, mint amire számított, hogy nehéz is volt elsőre elhinni. Létezik ilyen szerencséjük?
Ám Uráldurnak annál kevésbé volt hihetetlen. A visszatérő kísértet meghozta az új parancsot, mely szerint Aglarnisnak vissza kell térnie azonnal Zevadarba és hátra hagyni néhány embert, akik további információkat gyűjtenek és szemmel tartják a terepet. Az apa még nem tudja, hogy az egységből csupán ketten maradtak. (Bár gyanítható, hogy büszke lesz gyermekére, ha megtudja, hogy több ellenséget tett a sírba, mint ahány katonáját levesztette egy sikeres küldetés során.)


/Köszönöm a játékot!/

Aglarnis kérdésére meg is kapta a választ, ami még nem tudja, hogy mennyiben rossz az apjának, hiszen fogalma sincs, hogy minek keresett itt valami kaput, így megítélni sem tudja, hogy ellenségei lesznek-e majd az óriásokkal később vagy nem.
A nagy emberek versengése még eltart jó darabig és a lány egyre izgatottabb amiatt, hogy nagyapja szelleme nem jelentkezik, ezért úgy gondolja, csak addig maradnak társával, amíg reggel felkel a nap és már távoznak is, hogy mielőbb elmondhassa a hírt Uráldur-nak.
Ám, ahogy nyugodtabb helyre ér, mindjárt előbukkan őse halványan vibráló alakja és sürgetni kezdi Aglarnis-t, aki bosszúsan húzza el a száját, de végül lenyeli kikívánkozó szavait.
- Gondolom szellem létedre nem lenne nehéz úgy megjelenni nekem, hogy csak halljalak, de ne lásson senki, de mindegy most sürgős üzenetet kellene vinni apámnak, ha megkérhetlek rá. – azzal gyorsan elmondja, hogy mi a helyzet, ami láthatóan nagyapját is fellelkesíti, így nem sokat habozik már el is tűnik a lány szeme elől.
Még pihenhetnek is egyet mielőtt visszatér holt rokona és kézbesíti a parancsot, miszerint ő térjen vissza, de hagyjon hátra embereket megfigyelésre.
Nem akarja már húzni az időt, hogy újabb üzenetet küldjön, meg nagyapja sem szereti, ha küldöncnek nézik, így bár nem szívesen, de hátra hagyja Lumpen-t, megmondva neki, hogy semmibe ne keveredjen bele, csak rejtőzzön el valahol a közelben és figyeljen, majd jelentkezik ő vagy kap további parancsot. Ő maga visszafelé indul sebesen és kerülve lehetőleg minden lakott helyet, tér vissza Zevadarba, hogy beszámoljon a küldetéséről személyesen apjának és parancsnokának.


//Köszönöm én is a játékot //