Viridiel nem tud olyan könnyen szabadulni a munkából, mint ahogy azt egy kétségbe esett lány utolsó szalmaszálba kapaszkodva elképzelte. Még Lolára is furcsán néznek és hamarosan elhessegetik.

Ám eközben a szobában felpörögtek az események. És hősnőnk kérdésére újfent a kísértet válaszol.
-Az igazgató nem tudta összerakni a történéseket. És rám bízta a kiderítését. Mi a kapcsolat egy vadmacska között, akinek félnie kellene a sötét elfektől és kerülni a velük való csatát, ha nem szorítják sarokba, de mégis egyenest valakinek a szemének ugrik; egy elf nő hangja között, akivel volt egy erdei is, hiszen természetmágiát használtatok a megkötözésemre és egy tehetséges self újonc között, aki egy awyrisit elfogva érkezett és volt olyan ostoba, hogy nem titkolta a létesítmény tejhatalmú ura előtt, hogy az ő leváltását előkészíteni küldték?
Neked mi erről a véleményed?
* Az acél még mindig a nyakadon van, miközben a füledbe súgja a másik itt lévő entitás hátulról:
-Tán nincs senki közöttünk olyan ostoba?

Hogy történhet ez? Hogy kerülhetett az igazgató ilyen információk birtokába? Miként? Mikor? Ennek az egésznek akkor sötételf mágiához van köze? Viszont a tények megszerzése még mindig érthetetlen a számára, és mivel így is szétcsúszott, a hurok szorulása csak még jobban kétségbe ejti. Erősen gondolkodik, mit kéne most tegyen, de a döbbent bámuláson kívül nem sokra telik tőle jelen körülmények közt. Zavaros minden és bizonytalan, és nem tudja, melyik szavát használhatják fel ellene, ami megijeszti, és egyre bizonyosabbá válik a számára, hogy tőrbe csalták őket. Értesítenie kéne Viridielt a csúfos bukásról? Ha álom, akkor mindegy, de ha nem...? Mit kéne tennie? Mondjon neki egyáltalán bármit is? Az ő hibája mindez, őmiatta vannak itt, az ő rossz lépései miatt buknak el és ragadnak itt egy életre, és ha legközelebb találkoznak, képtelen lesz a szemébe nézni.
Gyomra összeszorul annyira, hogy ne sok híja legyen az öklendezésnek, amit a feszültség okoz, hangosan zihál, ahogyan a kísértetet bámulja, és összerezzen, mikor a mögötte lévő sötételf megszólal. Terrorizálva érzi magát, egy igazi horrorban, amit utál tapasztalni, és még ha egész életét is végigkísérték ezek a pillanatok már csak saját gondolataiból és képzelgéseiből kifolyólag is, ehhez nem tud hozzászokni.
- Mégis... Mégis honnan szedtetek ilyen részleteket? - nevetgél erőtlenül. - Mi összefüggés lenne ezek között? Furcsa véletlenek egymás után. Én otthonról jöttem és követem azt a parancsot, amit adtak nekem. Hogy most sikerült elkapnom egy elfet, csak a véletlennek és a szerencsének köszönhető. Akikkel találkoztál, biztos más irányt vettek.
Egyre biztosabb abban, hogy ebből már nem mászik ki. Esélytelen, hogy ilyen állapotban képes legyen normálisan gondolkodni és épeszű érveket kitalálni, de még abban is kételkedik, hogy tiszta elmével sikerülne-e. Annyi mindenről értesült az igazgató, hogy képtelenség kibújni a vád alól.
~ V... Viridiel... ~ szólítja meg némi gondolkodás után társát, a most tapasztalt rettegése pedig biztosan érződik az üzeneten, amit a hosszas szünet a következő szavak előtt csak fokozhat. ~ Az hiszem... Tőrbe csaltak minket. Az igazgató valahogyan megtudta a vakításos és elfogásos történetet a sötételfünkről, de nem értem, hogyan. Nem látom át, nem találok összefüggéseket, nem... ~ hadarja pánikolva és kétségbeesve, kellemetlen kárörömmel, majd hirtelen félbehagyva. ~ Mondd, hogy a te nyakadhoz nem szegeznek kardot, mondd, hogy nálad nincs semmi baj ~ hangzik enyhe beletörődéssel, de annál nagyobb féltéssel. ~ És... Sajnálom... ~ teszi még hozzá bátortalanul és csendesen, tudva, ez úgyse segít a helyzetükön. Pocsékul érzi magát, és ha tehetné, biztosan némán ülne és kuporogna valahol, teljesen kizárva a külvilágot, hagyva, hogy a belső vádak és hangok felemésszék őt teljesen, egyelőre ezt nem teheti.

A szellem egész közel hajol, amíg egész az arcodba nem mászik. Sajátos materalizálatlanságából kifolyólag belülről látod most a fejét. Igen üresnek és sötétnek tűnik, hiszen a fény hirtelen elveszik szemed elől.
-Talán mert megismertem a hangodat. Most jövök tőle, elég feldúlt volt a távozásod után.
* A húsvér egyből rákontrázott.
-Az igazgató dühös?
* A hangja elárulja izgatottságát és azt, mennyire fontos tudni ezen a helyen, hogy mikor nem szabad bemenni hozzá, csak legfeljebb holtan. Te is hamar rájöhetsz, hogy egy ilyen időszakot csináltál nála.

Eközben Viridielnél semmi változás nem tapasztalható. A munkatársak ugyan úgy beszélgetnek az őrök szeme láttára a kőrakodás közben.

Rémülettel telve figyeli a szellem közeledését, és ha tehetné, némileg távolodna tőle, azonban mögötte van a tiszt, aki stabilan tartja őt a helyén. Amennyire lehet, elnyomja az ingert, mely kényszerítené a hátrálásra, ami sikeresnek bizonyul, ám mikor a kísértet a közelségével gyakorlatilag elveszi a szeme világát, félelme újabb hisztériává fokozódik. Nekivágódik a tisztnek hátával és fejével, sikítva próbálva ellökni magától a szellemet, ami természetesen sikertelen megfoghatatlan teste miatt. Ijedtsége még arra is ráveszi, hogy a felesleges próbákat követően előrántsa az oldalán pihenő kardot, és azzal hadonásszon eszeveszetten.
- NEM ÁRTOTTAM NEKED SEMMIT! - sikítja, a belső hangok pedig azonnal megcáfolják ennek igazságát. Lehet, hogy elengedte, és önző módon ezzel akarta valamennyire jóvá tenni kétségbeesett cselekedetét, attól még ez nem mentesíti őt mindettől. Tudja jól, hogy bűnös, tisztában van vele, hogy hibázott, hiszen élete elejétől kezdve el kellett ismernie: hibát hibára halmoz. Bármit is csinál, az egy ballépés, mi több, a létezése is az, tudja, nem kell vele állandóan éreztetni.
A reménytelenség úrrá lesz rajta, és minden mindegy alapon egyik kezét megemeli, hogy a nyakához szegezett pengét ellökje magától, nem érdekelve, mekkora fájdalmat okoz ez majd neki, és maga mellett, a védelemre emelt karja alatt szúr hátra az emeléssel párhuzamosan, remélhetőleg a tisztet súlyosan megsebezve gyomor tájékán, talán jobb esetben nagy szerencsének köszönhetően a bordák közt a tüdőt átszúrva.

Még javában arra várok, hogy végre leteljen a műszak, amikor legnagyobb meglepetésemre az emlegetett lány jelenik meg, igen csak zaklatottan, mire a több rabszolga mogorva képpel húzódik odább, láthatóan nem sok híja van, hogy akár le is köpjék. Nagy az ellenszenv. Én azonban kíváncsi vagyok a történetére. Azonban most nincs ennek itt az ideje, mert Lola, mert így hívják, megbizonyosodva, hogy engem hozott be egy fiatal sötét elf nő, azonnal rám ömleszti a történteket és, hogy a lány hozzám küldte, bár fogalma sem volt miért.
Az aggodalom a szívembe markol és a szemem az őröket vizslatja, de nem úgy néznek ki, mint akik szívesen elengednek egy kis mentő akcióra.
- Muszáj megvárnunk, amíg pihenőt rendelnek el. – nyögöm ki Lola-nak, miközben próbálom felvenni a kapcsolatot Lash-sal.
Ekkor robbannak bele a gondolataimba a lány kétségbeesett szavai és máris kellően zaklatott leszek, hiszen nyilvánvaló, hogy neki viszont pengét szegeznek a torkának, még ha nem is értem először teljesen, hogy milyen másik sötét elfről beszél, aztán………
- Ez nem lehet………- nyögök fel ismét
~ Lash, lehet, hogy csak kiszállt a testéből! Ez egy self mágia, meg tudják tenni! A fene! Ha ez elmondott mindent az igazgatónak……….Nem várhatunk, ki kell jutnunk innen! ~
Deron-hoz ugrom és gyorsan odasúgom neki.
- Segíts nekem barátom, csináljatok valami verekedést, hogy az őrök figyelmét elvonjátok, nekem muszáj a társam után néznem és ígérem, hogy mindent elkövetek, hogy kijussatok innen. – kísérlem meg az egyetlen módot, hogy Lash segítségére siethessek.

Lola valószínűleg az első mondatodnál a fejét rázta és felvilágosított róla, hogy amíg ő is itt gürizett, sosem volt pihenő, csak a napi robot lejárta után. Aki nem írta az iramot, az majd belehal.

Lazy sorsa viszont kérdéses még egy pillanatig, mert a harcban tapasztalt őrt olyan hirtelen tolja hátra, hogy az felbukik és mire hátra döfne, már a padlón van. Ha leteszi a fegyvert, akkor még keményebben kérdezik majd őt, de ha tovább viszi lelke lendülete, hogy most már csakugyan végez vele, akkor sok múlik azon, hogy ellent tud-e állni a sötét alfaj átkainak és felül tud-e kerekedni egy rutinos fegyverforgató katona védelmén.

Eközben Deron, a törpe inkább visszautasítja a kérésedet. Bár rövid ideje van itt mindenki, de már ők is megtapasztalták, hogy a mostani békés dolgozgatás roham tempóban tud rosszabbá válni, ha valaki okoskodik és ugrál.
-Valami mást kell kitalálni. És ez a nő ha itt van, szinte mondjuk el azonnal az igazgatónak!


/Kockadobás: Hatos
1 és 2- Sikerült leszúrnod a molesztálót és kirohanva az ajtón futsz a folyosón.
3 -Bár az átok nem fogant meg rajtad, könnyedén üti félre szúrásodat puszta kézzel a fickó, még csak meg sem vágva a kezét. Felpattanva igen komoly ellenfeled lesz a harcban.
4-6-ig -Zaklatott lelkiállapotodban nem csak megfogan rajtad a Bénítás átka. Mielőtt kioldódnának végtagjaid, a nyakadra ismét penge kerül és fogságba estél./

The member 'Uráldur' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Hatos' : 4

Amennyire tud, odafigyel Viridiel szavaira, de míg a szellemtől riadozik, nagyon nehéz választ adni neki és mindent felfogni azonnal, amit elmond, akármilyen érdekes és hasznos is legyen. Szándékai zavarosak és bizonytalanok, nem tudja eldönteni, melyiket teljesítse és melyiket ne, a hátraszúrás viszont teljes bukás, ugyanis a tisztet sikerült a földre löknie az előbb. Itt a lehetősége! Most kell megtennie, vagy ismét fogságba esik, nem hezitálhat! Megindul felé, meglendíti a kardot, és már látja, ahogyan a koponyáját áttöri az éles penge, de...
Valami nem jó. A teste hirtelen valami láthatatlan masszába ragad, egyetlen végtagja sem reagál, még az ujjai sem mozdulnak, ami az előnyét hátránnyá változtatja egy pillanat leforgása alatt. Zihál, nagyon szeretne kikerülni ebből az átokból, le akar sújtani, viszont úgy tűnik, akarata nem elég acélozott ahhoz, hogy megszabaduljon a bénítástól. Rákényszerül a kegyetlen várakozásra, és mintha a halálának elgondolását is ráerőltetnék, amivel addig nem lenne gond, amíg Viridiel nincs a környéken, amíg őt nem kell kimentenie ugyanabból a pokolból, ahová elrángatta.
~ Keresd a lehetőségeket, Viridiel, és menekülj, amint találsz! ~ helyeződik ismét az acél a nyakához, ami kivált belőle egy szenvedő arckifejezést és plafonra való pillantást. Behunyja a szemeit, szinte már kívánva, hogy gyorsan végezzen vele, hogy ne kelljen szenvednie - abból már kapott az életben eleget.
~ Én nem biztos, hogy megérem a holnapot ~ teszi még hozzá keserűen.
És most megmagyarázhatod, mit miért tettél és mik voltak velem a szándékaid a jövőre nézve...
A megadás és beletörődés egyre csak erősödik benne, és még mielőtt kioldódnának a végtagjai, végiggondolja, megéri-e így feladni az életét, és kihagyni azt a bizonyos párnacsatát, ami egy fanyar mosolyt csal az arcára. Továbbra sem kéne hagynia a futárt a bajban, hiába tűnik mindez a végnek, meg kell kísérelnie a szabadulást - legalább az ő kiszabadítását -, még ha a végtagjait vagy az életét is adja ezért. Úgy érzi, tartozik neki ennyivel, hiszen megmutatta, milyen az igazi törődés, szóval...
Ez eldőlt.
Egyik kezét a tiszt lefogja, és mikor megszabadul az átoktól, a kardot is elveszi tőle, de még mindig nem fegyvertelen teljesen - szerencsére. Más kérdés, hogy egyelőre nem vetheti be őket, máskülönben az utolsó ilyen lehetősége is elúszik.
~ Szóval még az előtt ki kell jutnunk innen, mielőtt teljesen kivéreztetnének. Akármilyen gyerekes is, azt a párnacsatát akkor sem engedem el! ~ teszi még hozzá némi szórakozottsággal, önmagát is nyugtatva valamennyire ezzel a kényes és veszélyes helyzetben, fájdalmasan hátraszorítva a megadás és feladás gondolatait, amikre hallgatva biztosan megszűnne létezni.

Viridiel megkapja az üzenetet. Így már nem csak Lolától tudja, hogy baj van. Érzi ő is, hogy az idő elszaladt. És tudja jól, hogy a self még életben maradt. Élettelen teste, amiről a növények hírt adtak csupán figyelmeztető jel kellett volna, hogy legyen, hiszen ugyan ez történt a szeme kikaparása után. Amit a holtest hiányát látva a futár szintén megmagyarázott.
Ám kár is rágódni a múlton. Lazy kezét megkötözik és a bánya mélye felé viszik. Társa munka közben láthatja, ahogy két újonnan csatlakozó őrrel megerősítve hárman vezetik ilyen állapotban. És eközben nem tudni azt sem, hogy Lola hová ment, miután elzavarták. Vagy hősnőnk milyen támpontot ad még egyetlen reményének, a hírnöknek.

Egy darabig még bünteti magát gondolatban kemény szavakkal, hogy hogyan lehetett ennyire vak, ugyanakkor nem sejthette, hogy képesek lélekként vándorolni egyik helyről a másikra, ráadásul ennyire messze. Végső soron akkor ez náluk olyan, mint az erdeieknek a telepátia? Mert ezek alapján elég jól lehet alkalmazni kommunikálásra, és ez igencsak zavaró tényező. Tudta jól, hogy nem lesz egyszerű a sötételfek elől elsurranni csak úgy, látott arra esélyt, hogy elkapják őket, méghozzá nem is keveset, de attól még fájó belátni, hogy mégis ez lett a vége, ráadásul egy ilyen miatt elcsúszva. Alsó ajkába harap erősen és elégedetlenül, és ha tehetné, kitörne a fogságából, de egyik keze lefogva, így hiába is lökné el a kardot, vállalva a súlyos sebet, ugyanúgy az éjelf szilárdan tartó ujjai közt maradna. Belül ugyanakkor érzi, úgy harcolna, mint a sarokba szorított vadak: mindent kockáztatva és semmivel sem törődve, csak a reménnyel, hogy még megszökhet és életben maradhat. Persze ennek jelen körülmények közt semmi értelme, mert ha itt túlságosan lesérül, nem lesz képes felvenni a versenyt a többiekkel, akik rányitnak...
Tekintve, hogy ellenállást nem mutathat ismételten, mivel máskülönben a pengét ízlelheti meg, hagyja, hogy megkötözzék. Mindeközben lassacskán lenyugszik, a belső vihar csillapodik, ahogyan fokozatosan minden apró tényező értelmet nyer, a valótlan képzelgések eltűnnek, majd némi ellenségességgel néz azokra, akik a sikoltása után nem túl sokkal belépnek, a tiszt pedig nyilván elmondja, miket tudott meg róla. Mindvégig szótlan, daccal és haraggal tekint rájuk - még véletlenül sem oldalra, nehogy azt higgyék, megalázva érzi magát. Amikor aztán elindítják a folyosón őt, büszkén emeli fel az állát, járása ugyancsak erről a makacs magabiztosságról árulkodik, és még arra is rávetemedik, hogy nevesebb awyrisi dalokat dúdolgasson. Tartja a lelket magában, még ha ilyen gyerekes eszközökkel is, elvégre talán most kell a legerősebbnek és leghatározottabbnak lennie, a legkitartóbbnak, hiszen ha most elengedi magát, sosem fog visszakerülni oda, ahonnan elindult. El fog veszni és sosem talál már vissza, azt pedig nem engedheti meg, most nem. Lehetőségeket kell keresnie, nem a kialakuló téboly suttogó hangjaira figyelnie, szóval így is tesz: az útvonalat megjegyzi, lopva pillant használható járatok után, még olyat is felvés az emlékezetébe, amit csak macskaként használhat.
~ Kíváncsi vagyok, hova visznek ~ jegyzi meg egy idő után kesernyésen társának. ~ Mit ne mondjak, azért ez elég kellemetlen. Még mindig megérte velem tartani? ~ érdeklődik.

A rossz érzéseim teljesen bebizonyosodnak, ahogy elérnek Lash gondolatai, aki természetesen most sem magát félti, hanem miattam aggódik, érzem a gondolatain keresztül is.
De én nem azért tartottam vele, hogy az első problémára elfussak, hiszen tisztában voltam a veszéllyel, talán még jobban mint a lány és feltett szándékom volt, hogy – öngyilkos hajlamai ellenére – vele együtt jussunk ki a bányából.
Reményt adott ehhez, hogy ez a hely, nem a sötét elfek területén volt és a katonák, talán az igazgatóval az élen, sokkal lazábban kezelték a dolgokat, lehet elkényelmesedtek a kegyetlen vezetőség hiányában. Amit Lola-tól megtudtam az is ezt erősítette meg bennem.
~ Ne aggódj miattam Lash, inkább a magad kiútját keresd. Én meg fogom oldani. ~
Bár erről még fogalmam sem volt, hogyan, hiszen a törpe azonnal visszautasított, de ezt a terhet le akartam venni róla.
~ A párnacsata mindenképp aktuális, ezt vésd az eszedbe. ~ küldtem felé egy biztató üzenetet, miután komoran láttam, hogy erős kísérettel elvezették a járatunk előtt.
Lola-t is elvesztettem a szemem elől, miután elzavarták valószínűleg a vackára vonult vissza, ő már megtapasztalta, hogy emberként semmi esélye egy erős mágiával bíró éjelf ellen és kezdte elveszíteni a hitét sajnos, akármennyire is erős volt az akarata amikor idekerült.
Van egy ötletem, de sajnos az ahhoz való eszközt Lash-nál van, így először azt kéne visszaszereznem, az viszont már előre látom, hogy fájdalmas lesz.
- Te nyomorult szemét! – kezdtem el rohanni a lányt felé, félrelökdösve a kísérő őreit. – Remélem te is részesülsz majd a sorsunkból. – estem neki, mint aki meg akarja ütni.
~ A karkötő kell, csak rejtsd a ruhába valahogy! ~ üzentem közben neki telepatikusan, hogy tudja miért teszem. ~ Megpróbálom az igazgatót túszul ejteni, de ahhoz meg kell akadályoznom, hogy használja a mágiáját. ~ magyarázom, aztán csak reménykedem, hogy ez bejön.

Viridiel mondhatni elébe megy a dolgoknak, hiszen lehetett számítani arra, hogy a lány bukása után az igazgató érdeklődni fog valószínűleg az ide hozott fogoly iránt is. Ám mire oda kerül a sor, neki fel kellett készülnie. Nem első sorban lelkileg, sokkal fontosabb a megfelelő tárgyak beszerzése. Talán nem véletlen, hogy Természet Anya oda ajándékozta és pont neki. Vagy de.
Minden esetre az igazgató elé viszik őt is három őr, aki már gúnyos mosollyal várja.
-Már mindent tudunk, a legjobb a helyzetedben, ha elmondasz mindent és értékelni fogjuk. Ha hazugságon kapunk, csak még rosszabb helyzetbe kerülsz.
* A pici ostorát bal tenyerébe puhán ütögette beszéde közben. Téged pedig egy székre lelöknek.

Eközben Lazy a bánya egyik beomlott járatba vezetik és egy szét tört nagyobb kődarabra lökik, mely beillik egy iszonyú kemény ágynak is. És két őr lefogja a karjait, miközben a magas rangú tiszt fölé magasodik.
-Van még mindig választási lehetőséged. Azt akartad, hogy ágyban csináljuk a mi közös dolgunkat. Vagy beszélsz.

~ Úgy vésem az eszembe, mint a járatokat, amikben elbújhatok macskaként ~ dúdol tovább magának, az elhangzottak alapján téve: kutatva azokat a barlangrészeket, amiket csak ő ér el, meg esetleg az őt kergető kutyák, ha egyáltalán tartanak itt bármennyit is. Az ismerős hangon szóló szavakra viszont megtorpan - feltéve, ha engedik, és nem lökdösik tovább -, ami hirtelen értetlenséget és zavartságot vált ki belőle, ugyanis nem számolt azzal, hogy Viridiel ilyen hirtelen fordulattal, végső soron a saját malmára hajtja a vizet a látszattal, hogy ellenségek. Ez lehetne a színjáték folytatása is, ám tudva azt, hogy ez a hajó már elsüllyedt, a magyarázatig ledöbben, az pedig eszébe sem jut, hogy a férfival még nem tisztázta teljesen, az itteniek tudják a történéseket.
Halványan elmosolyodik a gondolati üzenetet követően, és ahogy tőle telik, kitör a saját fogságából pár másodperc erejéig, vállal és könyékkel belevágva testőreibe, rátaposva a lábakra csak azért, hogy arcát a másikéhoz simíthassa, ha már a kezeit megkötözték, és így átölelni nem tudja. Szólni nem szól, csak behunyja a szemeit, hogy társa bőrének melegét és másságát megjegyezze, erősítve azt a kapaszkodót, aminek részei egyre jobban csavarodnak rá a kezére, véletlenül sem engedve, hogy lecsússzanak róla az ujjai és elnyelje őt a sötétség. Egyre tisztábban látja, egyre inkább megbizonyosodik arról, hogy veszélyes mezőre érkezett, és nem a valós helyzetét illetően. Tudja, hogy innentől következik a kétkedés és féltés horrora, hiszen akármennyire nem akart eljutni eddig a pontig, hosszú idő óta most először kerül fel ékes betűkkel az összes kihúzott után egy név a számára fontos személyek rövid listájára, ami, ha megkockáztathatja, nem fog lekerülni sose, amennyi áldozatot tett már érte tulajdonosa.
Amint elválasztják őket - ami egyébként olyan szempontból nehéz, hogy ő nem nagyon hagyja magát -, még egy hálás pillantást vet társára, folytatva a dúdolást, majd előrefordítja a fejét, felvéve a menetelés tempóját.
~ Vigyázz az igazgatóval, állítólag eléggé mérges lett, miután kiderült, mire vetemedtünk ~ figyelmezteti néhány lépés után. ~ Szóval nagyon legyél óvatos, nem a halálhíredről szeretnék értesülni az én megpróbáltatásaim közben. Biztosan elveszíteném a józan eszemet, amilyen beteg démont csinált belőlem a családom és a saját gyengeségem ~ jegyzi meg keserűen. ~ A reményem lettél ~ enged meg egy halvány mosolyt, és érzékelve a túlzott rózsaszín ködöt és csöpögős hangulatot, némi késlekedéssel hozzáteszi: ~ A karkötő pedig nálad van, te buta, csak annyira összevesztünk, hogy megfeledkeztél róla ~ nevet magában még, halványan érezhető, de őszinte boldogsággal - talán az utolsóval.
Amíg levezetik, elgondolkodik a korábbi nézetein, és egyre nevetségesebbnek találja azt, hogy akkor a legerősebb, ha egyedül van, meg ha már nem számít semmi. Valóban sokkal könnyebb úgy mozogni és cselekedni a nagyvilágban, ha nem forog semmi kockán, és az a személy lesz ettől megállíthatatlan, aki lelkiekben is erős, valóban erős. Ő nem tartozik ezen lények közé - ő elbukik a szenvedéstől, ami ránehezedik, őt nem acélozza, hanem megbolondítja a semmisség, bármennyire nem akarta egészen idáig beismerni. A félelem még szorongatja őt, azonban tudja, a legértékesebb társ fogja adni neki a legnagyobb erőt és kitartást, ugyanakkor valahol szomorú, hogy ilyen módon kell rádöbbennie minderre. Ha tippelnie kéne, ezek lesznek az utolsó percei, és egyenesen a kivégzés helyszínére viszik, szóval csak dúdol és dúdol, tartva magában a lelket, keserédes mosollyal fogadva azt a látványt, ami minden lépéssel egy kicsit megváltozik előtte. Milyen ironikus, hogy mennyire el akarta dobni magától az életet, és most legszívesebben visszahúzódna a barlangjába, meg nem történtté téve mindezt. Borzasztó ez az emberi mentalitás, ami ráragadt a keserű évek alatt, de legalább mintha kicsit könnyebbé vált volna a történések egésze által.
Halkan felnyög, ahogyan durván a kőre lökik, majd leszorítják, de nem úgy tűnik, hogy annyira megrémült volna. Ő kereste a bajt, és most a szó legszorosabb értelmében tárt karokkal várja. Nem fog meghátrálni, bármi is legyen a büntetés azért, amire elszánta magát. Nincs miért félelmet éreznie már, legfeljebb megbánást, hogy nem korábban realizálta azt, mi is zajlik önmagában. Valahol persze ez egy szükséges lépésnek is mondható, egy végső, halálos megbizonyosodásnak, amiért nem mindenki menne utána, és akármilyen betegül is hangozzon, kedves a számára.
És nem akar több ilyet. Most már határozottan van mit veszítenie.
Az éjelf szavaira haragosan összevonja a szemöldökét, és összegyűjti a szájában lévő nyálat, majd leköpi a tisztet. Ha olyan helyen és olyan közel áll, akkor megkísérli a lába közt is megrúgni, közvetlenül a köpést követően, csak hogy elvegye a kedvét a játéktól.
- Ennyi közös van bennünk, a nyálam, te kiéhezett dög. Nem félsz véletlenül attól, hogy még odalenn is harapok? - Határozottan nagy a szája, ezzel ő is tisztában van, de ha már úgyis utolsó percekről van szó, akkor megteszi azt, ami jólesik neki. - Különben is, miért kéne hinnem a balga képednek, hogy a beszéd után valóban eltakarodsz és nem kezdesz neki mégis a megszégyenítésemnek?

Nem számítottam Lash ilyen heves reakciójára, hiszen nem akartam, hogy még nagyobb baja essen, csak azt akartam, hogy rám figyeljenek az őrök, amíg eljuttatja hozzám a karkötőt, de ő szokás szerint meglepett és teljesen mást csinált, mint amire számítani lehetett. Keserűen szorítottam addig a pár pillanatig magamhoz, amíg az őrök el nem rángattak minket egymástól és mondhatom ez nem ment könnyen.
A történtek után nem lepett meg, hogy az igazgató már tud dolgokat, csak az volt a kérdés mennyit.
~ Ha tud is bármit, azzal remélhetőleg nem megy sokra. Nem halok meg olyan könnyen, ismerhetsz már és most is ki fogunk jutni, mint már annyiszor. ~ válaszoltam érzelmekről fűtve. - ~ Ne csak reménykedj, hanem bízz is Lash, főleg, hogy te egy nagyon érzékeny lélek vagy és semmi közöd a démonokhoz. Hidd el tudom miről beszélek. Pont azért tudtak ennyire megsebezni. ~leheltem még a gondolataiba, mielőtt még végleg elválasztottak minket.
Tényleg elfelejtettem, hogy visszaadta a karkötőt, bár akkor sem csináltam volna vissza ezt az „összejövetelt”.

Már emlékszem, hogy az ékszer a csizmaszáramban lapul és bízom benne, hogy lehetőségem lesz hozzájutni, mert sok más esélyünk nem lesz. Nem bánthatják Lash-t! Nem bánthatják újra meg újra!
Keményen landolok egy széken az irodában és az igazgató nem épp vendégszerető módon hívja fel rá a figyelmem, hogy válaszokat vár, ha törik, ha szakad.
- Nem tudom mi az a minden, de elég ideje kínoztok már. Azt a kis szukát meg kinyírom, ha sikerül a kezem közé kapnom! Teljesen megtévesztett! Fajtámbelinek adta ki magát, aztán meg elfogott és idehurcolt. Mit akartok még tőlem?

Mondhatni kész lebukás lett az elterelés a karkötő kapcsán. Hogy ti összejátszottatok, azt ezek után már tagadni se kell nagyon. Napnál világos lenne az ábra akkor is ezek után, ha nem gyanakodnának a furcsa self újonc váratlanul jó debütálása kapcsán.

Az igazgató szeme felcsillan az első konkrétum kapcsán.



-Szóval erdeinek mondta magát? Ezek szerint tényleg alaposan utána kell járni annak is, hogy tényleg közénk vagy kézétek való.
* Úgy tűnik felindultságod nem rendíti meg lelkileg.

Eközben Lazy sem könnyítette meg a helyzetét. Egy hatalmas pofon lett a válasz a kirohanására. Nincs olyan szögben, hogy a lábát lendíteni tudná. A harcos jobban vigyáz most már erre. Ám a kezeit lefogók arcába még hátra felé tudja rúgni alsó végtagjait, ha harcolni akar.
Ám ettől függetlenül az öve kerül róla és egyenest az arcába vág vele a tiszt egy csattanósat.

Csak pár másodperc ez a keserű ölelés, aminél a szorítás miatt nem kell sokáig küszködnie azzal, hogy hozzábújjon annyira, amennyire lehet. Szüksége van erre, már csak az elkövetkezendőkre gondolva is, és meg meri kockáztatni az elképzelést, hogy Viridielnek is jelent valamit. Erről meggyőződik, mikor túlfűtve folytatja vele a csevegést, amitől halkan nevetne, ha ez rendes beszélgetés lenne, és nem a pokolba vezetnék őt. Ügyelnie kell arra, hogy ne derüljön ki, képesek kommunikálni csupán telepátiával - nem akarja elveszíteni ezt a köteléket a kritikus pontokon, a megtöréshez közel állva.
~ Nincs miért kételkednem a szavaidban ~ válaszol boldogan, akármilyen furcsa is legyen a helyzethez mérten. Még ha az utolsó pillanatok egyikét is éli, belül szinte sziporkázik a tudattól: tényleg talált valakit, bár tagadhatatlanul túl nagy áron, ugyanakkor hálás és békés, ami a dúdolt dallamokon is érződik.
Küzdenem kell.


A köpésnek bizony nagy ára van, még ha számára meg is érte ezt megcsinálni. A pofonnal egyező irányba rándul a feje a hirtelen ütés miatt, aminek megérzésével halkan felnyög és erősen behunyja a szemeit, megrántva a kezeit, bőre pedig nyomban égni kezd az érintett területen. Finoman végignyalja a száját, ám nem tapasztal csípést, megbizonyosodva arról, nem repedt fel az ajka ettől.
Pár pillanat erejéig eltűnődik azon, hogy lehet, mindvégig szeretettel kellett volna feléjük fordulni, de igazat megvallva hamar elveti az ötletet. Egyszerűen nem lett volna értelme azon kívül, hogy belepusztul a jóhiszemű próbálgatásba, míg az éjelfek jóízűen kiröhögik - a megvakított sötételfet is megkímélte, mégis ez lett a vége. Ha valahol képessé is válhat a faj megváltoztatására... Akkor a gyerekekkel kell kezdeni, más neveltetésben részesíteni és más társadalmi rendszerbe vinni őket, ahol nem a könyörtelenség és megölt személyek száma a mérvadó. Akkor van a legnagyobb esély arra, hogy kiküszöböljék ezt a véres jellemvonást - a felnőttek és tanultak már túl erősek és határozottak ahhoz, hogy bármit elérjenek, töltsenek mellettük bármennyi időt. Persze egy próbát attól még megér, szó se róla...
Visszatereli pillantását a tisztre, aki időközben levette az övét, mire a gyomrába markol a megszégyenüléstől való viszolygás és megfagy. A kétségbeesett délosi rémképek hamar bekúsznak gondolatai közé, ám mielőtt teljesen elboríthatnák őt, észleli a felé sebesen közeledő bőrt, hirtelen ismét oldalra rántva a fejét, nehogy véletlenül a szemét üsse ki a rögtönzött ostorral. A csattanás hangos, hosszú másodpercekig meg se szólal, csak mered a fal irányába, de utána sokszorozottan érzékeli az arcán és nyakán tűzként végigfutó fájdalmat, melytől muszáj felkiáltania. A szabadulás mély vágyával rántja a kezeit olyan erősen, amennyire csak tudja, viszont főként az égető csípés legyűrése és levezetése a cél.
Küzdenem kell - visszhangzik elméjében az elhatározás, és ha már nem adnak neki gyors kivégzést, akkor innentől ő sem könnyíti meg a dolgukat. Amíg mozogni képes, az elbocsátás apró reményébe kapaszkodva lendíti hátra a lábát, hajlékonyságát kihasználva, megcélozva az egyik lefogóját, fogait összeszorítva nyelve le a további szenvedés hangjait. Ha esetleg valami csoda folytán elszakad a megrúgott éjelf a karjától - vagy lazul annyira szorítása -, szabaddá vált kezét ökölbe szorítva a másik képébe vezeti.

Mintha Lash most boldogabb lenne, mint amikor beléptünk ide és ez elég bizarr lehet, ha valaki nem ismeri őt, de engem boldoggá tesz már az a tudat is, hogy valamennyire képes elfogadni magát, még ha ez a halál markában világosodott meg előtte. Egy csipetnyi boldogság is boldogság.

- Erdeinek mondta magát, de nem az! Vagy vak maga? Hiszen idecipelt! Vagy gondolja, hogy önként és dalolva sétáltam rabszolgaként a bányába? Ez elég ostoba gondolat lenne még maguktól is. - adtam továbbra is a csapdába csalt áldozatot, talán valamit segítve ezzel a lányon.
Ezen közben észrevétlenül fürkésztem a helyiséget, hogy egyrészt találjak valami éles tárgyat, amivel majd sakkban tarthatom, és akkor már csak az alkalomra várok, hogy elég közel érjen ahhoz, hogy rácsúsztathassam a karkötőt és túszul ejtsem.

Lazy lemond a nagyívű álmáról, hogy egy könnyű és gyors receptet talál minden self megváltoztatására. Ehelyett egy még ambiciózusabb elképzelésbe kezd, amelyben elveszi az anyjuktól a gyerekeket.
Bármi lesz a Jövő, most a halála van soron, ez egészen biztos ebben a szituációban. Ám a Mesélőnek sokkal érdekesebb, hogy mi történik a szobában az igazgató körül. És ő épp dörzsöli a tenyereit.
-Gondolom akkor alig várod, hogy visszavághass neki. Meséld el, hogyan és hol történt egészen addig, hogy beléptetek ennek a helynek a kapuján!

Ám a lánnyal sem eseménytelenül halad a párbeszéd. Igaz az ott megszakadt, ám úgy tűnik hirtelen mégis megváltozott a tiszt lelkiállapota.
-Varázsolj rám fájdalom átkát! Különben nem hiszem el, hogy tényleg sötét elf vagy.
* Ekkor hirtelen hátra rúgott a fogoly és egy ökölcsapással a másikat is védekezésre -ezzel együtt a karja elengedésére kényszerítette. És teljes gőzzel el akart rohanni.
Ám még egy átok hatása kérdésessé teszi, melyet mind a hárman egyszerre küldenek felé. Így nagyon erős.


/Kockadobás: Tízes
4-es -sikerült kiszöknöd a folyosóra, ahol nem látsz őrt
Minden más esetben a nyakad köré tekeredő rejtélyes fuldoklás a földre küld mielőtt egérutat találtál volna./

The member 'Uráldur' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Tízes' : 3

Egyelőre nem jött a sötét elf főnök közelebb, így tovább kellett húznom az időt és gyorsan kitalálnom valamit, de azért nagyjából a valós történekhez lenne jó tartanom magamat, hogy ne keveredjek ellentmondásba. Viszont jó lenne siettetni a dolgokat, mert bár éreztem, hogy Lash még életben van, de három őrrel megkötözve nem sok esélye lesz. Mielőbb ki kell szabadítanom.
- Futár vagyok és hazafelé tartottam szeretett erdőnkbe. Lehet könnyelmű voltam, itt nem számítottam komolyabb ellenségbe botlásba és a növények sem jeleztek semmi vészt, amikor egy táborhelynél megláttam azt az árulót. – utaltam így a lányra. – Azt mondta, hogy unta a békés életet Awarys-ban és kalandokat keres. Én meg átéreztem a helyzetét, hisz magam is ezért hagytam el az erdőt. Elaltatta a gyanakvásomat és én besétáltam a csapdájába. Még egy másik sötét elfet is elfogott és kivallatott, aki vakon bolyongott, én meg hittem neki. Miközben tűzre valót kerestem, a fickó eltűnt, a lány azt mondta, elszökött, de nyilvánvalóan összejátszott vele. Aztán másnap megkötözve ébredtem és nem sokára itt találtam magam. – beszéltem és beszéltem, hogy úgy tűnjön készséges vagyok.
Gyanakvóan körbenéztem, mintha valami súlyos titkot akarnék közölni és próbáltam közelebb inteni, hogy az őrök ne hallják.
Ha beveszi, akkor itt az alkalom, hogy rátegyem a karperecet.

A rúgás sikeres, és nyomban meglendíti felszabadult karját a másik őr felé, aki önkéntelenül is megemeli a kezeit, hogy védekezzen. Nem is fejezi így be a mozdulatot, csupán egy hirtelen irányváltással felrántja másik kezét is, lendületet adva a felálláshoz és tempós futáshoz, kifele a teremből. Biztos benne, hogy próbálkozni fognak valamivel, amivel megállíthatják, hiszen a magasabb rangú tiszt nagy valószínűséggel ért egy-két dologhoz még a kardforgatáson és a bénító hatású varázslaton kívül, de minden erejét beleviszi a szökésbe. Érzékeli az önmagában lévő ellentmondásokat, miszerint egyszerre fogadja el a véget és akar mindenképpen kijutni innen, amik bár zavaróak, a jövőben bekövetkező szórakozás egyértelműsíti, melyik opciót részesíti előnyben. Muszáj erről a vesztőhelyről kikerülnie, ha már lehetősége adódott rá.
A teremből való kijárat már nincsen messze, mindösszesen néhány lépés hiányzik, hogy meglóghasson a bentiek elől, ami egyre szélesedő mosolyt csal az arcára. Egyre bizonyosabb benne, hogy akadály nélkül kijut, még ha az ezt megelőző másodpercben pontosan az ellenkezőjét hitte, és mikor már nagyon belelovagolná magát, hirtelen a nyakára szorul valami, ami akadályozza őt a légzésben. Durván összeszorul a torka, mire kénytelen megtántorodni, a hirtelen fájdalomtól és nyomástól pedig összeroskad, ahogyan levegő után kapkod - mindhiába. A rögtön rátörő pániknak köszönhetően szíve gyorsabban kezd el verni, zihálna, ha a levegő eljutna a tüdejéig, így viszont üres és kétségbeesett sípolás hangzik felőle, amit gyakran felvált a száraz köhögés. Szemei nagyra nyílnak, miközben nyakán keresi a kötelet vagy bármit, ami hátráltatja, és mivel semmit sem talál, az emiatt bekövetkező sikertelenség érzetétől a szenvedés és légszomj egyre csak elhatalmasodik rajta. Gondolatai egyszerre válnak élessé és kifejezetten tompává, a küzdenie kell szavakat egyre homályosabban látja maga előtt, akárcsak a környezetét. Összefolyik minden, miközben a levegő hiányában szenved, és a menekülést, szabadulást jelentő ajtó is egyre életlenebben jelenik meg.
Eleinte térdel, előregörnyedve kapkodva levegő után, folyamatosan kaparva a nyakát, mintha csak a hús gátolná abban, hogy a tüdő fájdalmát enyhítse. Ezzel mindösszesen véresre kaparja a területet, amit a kínok közepette észre sem vesz. Miután feladta tudatosan, hogy képtelen lesz megszabadulni ettől a nyomorúságos érzéstől, felváltva köhögve és zihálva igyekszik négykézláb közeledni célja felé. Mozdulatai lassúak, tagjai remegnek, az izmok alig akarnak engedelmeskedni akaratának a fuldoklás során, hamarosan pedig már csak karjaival képes minimálisan húzni magát előre, mely bár csupán millimétereket jelent a valóságban, számára hosszú centiméterekkel egyezik meg ez a táv. Ekkor átfut az agyán a gondolat: féreg. Így fog itt elhullni, úgy csúszva-mászva, mint egy igazi féreg, amin a család biztosan csak elégedetten bólogatna, miközben hangosan mondanák: Ezt érdemelte, Természet Anya végre megbüntette a tetteiért. Végső soron lehet, igazuk van, de akkor miért az utolsó pillanatban dobta elé a megváltozás és önelfogadás útjának lehetőségét?
Ki... Ki kell... jutnom... - gyűjti össze a szavakat nehezen, egy újabb erőfeszítést téve a kijutás eléréséért. Ahova csak néz, hullámzani kezd előtte a tér, és pár másodperccel később már furcsa formájú, átláthatatlan, színes foltokat talál, melyek kitakarják előle a valóságot. Látótere hamarosan szűkülni kezd, egyre nagyobbá válik a sötét terület, és már szenvedéssel teli mozgása sem olyan élénk, mint az elején volt. Lassú és lomha, ritkásabbak a rándulások és hirtelen mozzanatok, légzése sem szapora már, tüdeje borzasztó fájdalmáról pedig képtelen tudomást venni a fulladásos halál szélén állva. A tudattól, miszerint itt a vége, vizessé válik a tekintete, csípni kezdenek a szemei, ami a soha nem tapasztalt fájdalmak miatt érzékelhetetlennek bizonyul, majd arcán szenvedő és öngúnyos mosoly darabjai jelennek meg alig észrevehetően.
Engedd..., hadd óvjam... és segítsem ki... innen - hangzik az utolsó fohász, vállalva a szellemlétet is, remélve, Természet Anya meghallgatja őt most az egyszer, utolsó kívánság különlegessége gyanánt. Ha nem... Azt már nem fogja tudni, ahogyan vége szakad ennek az utazásának.

Viridiel helyszínén jól alakulnak a dolgok. Az igazgató érdeklődve közelebb lép, hogy hallja a folytatást. Ám fegyver a karperecen kívül még mindig nincs nála. Talán ha tőrt kért volna tettestársnőjétől és nem azt, ami nála van, akkor most még könnyebb helyzetben lenne. De lehet lebuktak volna az átadásnál és most a lánynál sem lenne fegyver.
Amit akart az előző körben, az megvan a futárnak. Itt a pillanat, hogy kihasználja a lehetőséget.

Viszont a vörös kalandorunk nincs valami jó helyzetben. Hiába szabadította ki magát, tagjait a varázslat láthatatlan szálai merevítik és nem is tud mozdulni. Hamar visszakerül a két úriember kezei közé és a tiszt szája elégedetten húzódik meg a fülei felé.
-Szóval tényleg nem vagy self. Pedig igen jól sikerült az álcád. Ha tudtad volna, hogy sok katonánk kísértetként tud beszélni a szellemlátókkal, akkor még sikerülhetett is volna a terved. Bármit is szerettél volna itt.
De beszélj! Miért is jöttél ide?
* Hatalmas pofon csattan el az öngyilkos hajlamú arcán, csak figyelmeztetésnek szánva, hogy ennél sokkal rosszabb lesz, ha nem működik együtt.

Ahogy véget ér a kínzó fuldokló érzés, szinte issza a levegőt. Úgy kapkodja, mint sohasem, tüdeje viszont hosszú ideig égni fog még, fájdalmasan, perceit több szenvedéssel gazdagítva. Teste teljesen kimerült a légszomj csillapításának próbálgatásai közben, liheg és béna - szinte már megtörtnek lehet mondani, annyira képtelennek bizonyul a mozgásra. Még egy szánalmasan gyenge kísérletet sem tesz meg, hogy megszabaduljon az újabb kezek szorításától - egyszerűen nincs hozzá energiája. Nem sok választja el az eszméletlenségtől az előbbi vívódásoknak és halálközeli állapotnak köszönhetően, és kegyetlenül rossz érzés ennyire tehetetlennek lenni. Délosban sem volt ennyire szörnyű, bár ott a mágikus lánc miatt egészen másként alakultak a helyzetek és hátrányok.
Visszakerül a kemény kőre, légzése még mindig szapora, mellkasa gyorsan emelkedik és süllyed, arcára kiülnek a szenvedő, fájdalmas vonások. Látása homályos, életlen, és akármennyire koncentrál, nem tisztul. A tisztet sem vizsgálgathatja teljes pompájában, csak egy elfolyt alakot figyel fátyolos, üresedő tekintetével.
A pofonnál furcsa hangot ad ki, nem lehetne sem a nyögéshez, sem a kiáltáshoz besorolni - valahol a kettő között van, még hangerőben is. Fejét vissza sem fordítja abból az irányból, amerre az ütés lendülete vitte, szemei előtt úszik az egész tér, és ha valaki azt próbálná meghatározni, mit is néz tulajdonképpen, hamar egyértelművé válna, hogy leginkább semmit, csak a falakon túl, valamerre a messzi távolba.
Hosszú másodpercekig csak hangos zihálása hallatszódik, és a kérdést sem sikerült egészen addig felfognia. A szavak lassan jutnak el hozzá reakcióidejének tompulása következtében, ami talán csökönyös makacsságot is jelenthet a foglárok számára.
- Az nem... nem mindegy? Úgyis... Úgyis megöltök, legyek sötételf... vagy bármi más... - gyűjt erőt a válasz megformálásához, gyakran hangos légvétellel szakítva meg a mondatot. - Deh... Ennyire tökéletes álcát mégis... mégis hogyan lehetne csinálni? - érdeklődik, fejét lassan a tiszt felé fordítva, még ha nem is látja annak tisztán a vonásait.

Nem halaszthatom el ezt a kínálkozó alkalmat, mert nem tudhatom, hogy lesz-e másik és az idő is egyre csak fogy, Lash minden pillanatban visszaváltozhat és még ez a legkevésbé ijesztő lehetőség, amikor tudom, hogy legalább három őr kezében van.
Meg kell oldanom így is, hogy az igazgat a markomba kerüljön és elég hihető legyek, hogy az irányítása alatt lévő többi katonát is a markomba tartsam.
Egyetlen sima lendülettel a csuklójára kattintom a karperecet és megrántva a kezében tartott ostort egyrészt megszerzem tőle, másrészt még kicsit magam felé rántom, aztán a háta mögé ugorva a nyakára szorítom az ostor nyelét, hogy érezze nem sok kell hozzá, hogy elroppanjon a gégéje.
- Dobjátok el a fegyvereiteket és rúgjátok ide, és ne csináljatok semmi ostobaságot, mert megölöm az igazgatót. Akkor is ha csak halvány szelét megérzem a mágiátoknak. – közöltem velük komoran, bár igen idegesen.

Lazy teljesen elveszti az ellenkezésre fordítható minden erejét a jelek szerint és bár sokáig nem válaszol, az őrök a rúgkapálás hiányát egyelőre kielégítő előrelépésnek tekintik. Vagyis nem is figyelnek rá talán, mert tekintetük inkább a gyorsan emelkedő és süllyedő melleire szegeződnek. A tiszt pedig -aki az egész kihallgatást vezeti- az egész alakját végig csodálja.
És ekkor egy pillanat alatt változik át. Lelepleződik a titkod.
-Nos nem baj. Így sem vagy csúnya.
* Leguggolva a lábaid mellé, a combodat kezdi el simogatni. És közben jól láthatóan szemei egyre jobban az ágyékodra szegeződnek.
-Beszélj, ha már nincs vesztenivalód!
* Mint a csótány a házba, olyan észrevétlenül költözik a fogoly fejébe a dekoncentráció átka. Szétzúzott lelkiállapotában és a növények hiányában nem is tudatosul benne ez a fordulat, észre sem veszi, ahogy megszűnt körülötte a természettel való kapcsolat. Olyan természetesnek érzi most eme természetellenes állapotát, mintha csak elaludt volna a képessége. Mint mikor nem vesszük észre mi sem, hogy zombiként megyünk az úton, csak amikor egy kamion fékez mellettünk.

Viridiellel viszont csak az Ördög tudja, hogy mi lett. Amikor megkezdi a mozdulatsort, még nem tudhatja, hogy az igazgató teljes nyugalommal közli-e a nyakát fojtogató fegyvere ellenére, hogy...
-Ezzel csak felbátorítod őket, hogy támadjanak. Ha én meghalok, valaki a helyemre lép és mindenki fentebb kerül egy szinttel.
Inkább dolgozzunk össze és jussunk ki együtt!



Másik lehetőség az, hogy kudarcot vall és mozdulatát elkapja a bánya főnöke egy hatalmas pofonnal egész a falig küldve őt hátra. És dühösen nézve farkasszemet vele, kezén a karpereccel.

/Kockadobás: Hatos
1-4-ig -Sikerül foglyul ejtened és elhangzanak a szavai.
5 és 6 -Arcodon ég a tenyerének nyoma./