The member 'Uráldur' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Hatos' : 1

Pont a legjobbkor ért véget a tetoválás hatása, mire csak halványan és keserűen elmosolyodik. Micsoda viccet űz vele az élet! Hihetetlen. Még jó, hogy észreveszi az arcába hulló haját, oldalra pillantva pedig a bőrét, máskülönben nem feltétlenül értené a tiszt szavait, amiket más körülmények közt talán még dicséretnek is venne, jelenleg csak átkozódik magában miattuk. Bár végső soron teljesen mindegy, milyen a megjelenése, ha akkora igénye van rá, a csúnyaság sem fogja eltántorítani, hogy áruként használja...
Nem fordítja vissza tekintetét, amit a visszaváltozás megbizonyosodása miatt elvezetett, de még így is érzi a rajta legelésző, mohó pillantásokat, melyek egyre jobban nyomasztják őt. Egyre frusztráltabbá teszi, ahogy Délos még itt is kísérti őt, és legszívesebben menekülne erről a helyről. Utálja, gyűlöli, ha csak ennyit látnak benne, ha a személyiségét teljesen figyelmen kívül hagyják, tenni azonban aligha tud ellene. Felmerül ugyanakkor a gondolat benne, hogyha enged a kimerültség csábításának és elalszik, akkor talán egy másik, jobb valóságban találja magát, persze azonnal elveti az ötletet, butaságnak bélyegezve. Csak a remény az, ami ilyen bolond dolgokat kitaláltat vele, de semmi alapja.
A combon lévő kezet némi késlekedéssel veszi észre még tompa érzékei miatt - de lassacskán ez javul -, és erőtlenül rántja el a lábát.
- Hagyjál - morogja, de jelenlegi állapotában és gyenge hangsúlya miatt igencsak nevetségesnek hathat a jelenet. Az ellenséges mágia vékony hálóját észre sem veszi, hiszen nem használja aktívan képességeit, valamint a kimerültség is rájátszik arra, hogy a lehető legkönnyebb préda válhasson belőle. Mindazonáltal tudja, erőt kell gyűjtenie, hogy a krízisponton képes legyen ellenállni, szóval így tesz: amennyire csak lehet, pihenteti testét, csillapítja tüdejének fájdalmát az oxigén pótlásával, az arcán az ütésektől égő bőrt viszont kénytelen elviselni.
- Beszéljek arról, mennyire undorodom ettől a magatartástól? - beszél halkan, húzva az időt.

Nagyot kockáztatok, de már nincs visszaút és idő sincs, így minden gyorsaságomat és elkeseredésemet bevetem, hogy az akcióm sikerüljön és se az igazgató, se az őrök ne tudjanak megakadályozni benne.
Még így is kétséges a kimenetel, amibe azonnal meg is erősítenek a főnök szavai, aki megdöbbentő nyugalommal hagyja, hogy szorongassam és még tanácsokkal is ellát, de hát……..ha igaz amit mond, akkor ez érthető. Már mint részéről……..és eléggé ismerem már a sötét elfeket, hogy akár igaz is lehetne ez. Jellemző lenne, de most még sem hittem neki.
- Nem várhatod el, hogy megbízzam benned! – leheltem a fülébe és nem engedtem el. – Adj fegyvert és induljunk kifelé, míg tart a döbbenetük és tanácstalanok. – toltam az ajtó felé. – Megkockáztatom, hogy mégis inkább az a szokás nálatok, hogy meg kell védeni a vezetőt, az életük árán is. Most megyünk a kijárathoz és te kiadod az utasítást, hogy hozzák oda az újoncot is.

A két bakka tétlensége nem tart sokáig. Ahogy bejelented az igazgatónak, hogy az ajtó felé hátráltok, ők azonnal odaállnak, de valahogy nem sikeredett eldobniuk a fegyverüket.
-Nos? -kérdezi az igazgató tőlük.
* Ám ők csak szótlanul állnak ott, rátok szegezett fegyverrel. Persze abban már van tapasztalatod, hogy ha valami igaznak tűnik, ennél a fajnál az sem kellő alap, hogy megbízzál bennük. Az árulás a vérükben van.
Két idegen awyrisi üzenete érkezik el hozzád, akik eszerint most tudták meg érkezésedet és telepatikusan érdeklődnek. Lazy az elméjét nyomó átok miatt semmit nem "hall" meg ebből, de neki úgy is van más gondja.

A hölgy hiába próbálja elhúzni a combját, ez még jobban feltüzeli az udvarlóját és elkezdi lassan kigombolni és lehúzni a nadrágját. Valamit ki kell találnia meggyalázása ellen, különben hamarosan el kell forduljon a kamera és inkább egy későbbi időpontban folytatódik a film.

A gondolt krízispont hamarabb érkezik el hozzá, mint ahogyan azt remélte. Az ellenkezés pont a másik végletet váltja ki belőle, amit bár sejthetett volna már csak a délosi kalandok miatt is, egyszerűen a megszokást valahogy nem bírja legyűrni. Egészen idáig ha valamire azt mondta, nem, akkor nem próbálkoztak nála többet, és ezt az esetek többségében igen jól tették. Aztán persze vannak azok a helyzetek, ahol a nem csak egy kéretési forma, de itt cseppet sem ezt jelenti. Nem akarja kéretni magát, nem akarja ezzel siettetni a történéseket, biztatni társaságát, és ahogyan a nadrágjához nyúl, nyomban elkezd rúgkapálni. Lehet, kissé erőtlenek a mozdulatai a korábbi szenvedéstől, de amilyen agresszívan csak képes, úgy kapálózik, tovább ellenkezve, igyekezve nem adni lehetőséget, hogy közelebb kerüljön hozzá. Ha úgy adódik, akkor még az arcába is beletapos, csak hogy távol tartsa magától mind a személyt, mind annak ékszerét.
- Hagyj békén, te undorító dögevő! - emeli meg a hangját. - Nem vagyok használati eszköz, takarodj a közelemből az ocsmányságoddal együtt! - rángatja a kezeit is, de szabadulásban nem reménykedik. Inkább csak a hév és tiltakozás az, ami némi erőt önt a testébe, nem hagyva, hogy teljesen tehetetlenül végignézze és tapasztalja, miként fosztják meg az utolsó dologtól, amit még tisztának mondhat magában. Gondolatai talán most a legacélozottabbak, ahogyan határozottan mondja minden suttogó hang: Nem. Képtelen lenne elviselni ezt a szégyent, és  ahogyan egyre közelebbinek érzi a veszély ezen formáját, úgy taszítja magát egyre közelebb a határaihoz, dacolva fájó tüdejével, kimerült tagjaival.
Sikít és kiabál, ahogyan a torkán kifér, segítségért azonban nem kiált, tudván, úgysem érne vele semmit. Bizonyára a közelben sincs senki, aki képes lenne megszabadítani őt ezektől az átkozottaktól. Ilyen szempontból a sikoltozásának sincs sok értelme, de azt nem bírja lenyelni; muszáj ilyen formában is kimutatnia, mennyire nem tetszik neki a tiszt célja.
Nem tudja, meddig képes kitartani, de amint nem adnak neki más választást, muszáj feladnia a szótlanságot, és beszélnie.
- ÁLLJ! Beszélek, beszélek, csak... Hagyj! - zihálja kétségbeesetten, és nem sok választja el a frusztráltság és szorult helyzet okozta zokogástól. Gyűlöli ezt a gyengeséget, hogy ilyen könnyen elfoghatják, hogy a testét akarják mindig kihasználni, és alig bír tenni ellene... Változtatni akar ezen, mert nem akar ennyire esetlen és szánalomra méltó lenni, és nem érdekli, mibe kerül, csak hadd kerülhesse el ezeket a szituációkat. Tudja, fizikailag sosem lesz erősebb, így majd valami mást kell kitalálnia, és ezt is később, mikor már kijutott.

Úgy gondoltam, hogy ha elkezdek az ajtó felé menni az igazgatóval, akkor a két őr hátrébb lép, de pont az ellenkezője történik, a két strázsa elállta az ajtót és a fegyvereik is a kezükben maradtak, egyáltalán nem tűnt úgy, hogy egyáltalán eljutott az agyukig, amit mondtam.
Persze ez jelenthette volna azt is, amire az igazgató utalt, de véleményem szerint viszont csak próbára akartak tenni, meddig megyek el, hiszen hallották, amit a fogságomba eső férfi az előbb mondott.
Én viszont elszánt voltam! Nem állt szándékomban ismét fogságba esni és inkább az életem áldoztam volna fel, de észnél akartam maradni, hiszen még Lash-t is ki kellett juttatnom. Aggasztott nagyon, hogy már egy ideje nem hallottam a hangját a fejemben, hiába szólongattam. Viszont meghallottam két fajtársamét, akik kíváncsian kezdtek kérdezgetni.
Telepatikusan nem volt nehéz villámgyorsan eljuttatni feléjük a történteket és megtoldottam még egy segélykéréssel is feléjük.
- Nem tréfálok fiúk, nem vagyok jó kedvemben, az idegeim kész cafatokban vannak, jobb lenne, ha tennétek, amit kértem. – fokoztam a nyomást az igazgató gégéjén, hogy szép lassan fulladozni kezdjen. – Tűnés az utunkból…….MOST! Lash! Tarts ki!

A Mesélőnek már-már rossz érzése volt az események alakulásával kapcsolatban -mert nem szerette volna a filmvágást-, mikor végre megmenekül a lány.

Eközben az igazgatónál Viridiel megszorítja az ostor fáját annak a torkán, aki percekkel ezelőtt még együttműködését és barátságát ajánlotta fel... szóban. És szenvedése láthatóan meghatja és elborzasztja beosztottjait. Ilyen aljasságig még egy éjtünde sem süllyedne le, undorodva araszolnak előled oldal felé. Szabad az út.
-Hozzátok a lányt!

Még közel sincs az elküldött katona, mikor Lazy fuldokolni kezd ismét. A tiszt átka játszik az ellenszegülni vágyó hősnőnk elméjével és utána úgy múlik el az érzés, mintha ott sem lett volna. Eközben egyre közelebb kerül ahhoz, hogy az erdei elf félelmét valóra váltsa. Mikor majdnem megvan, megáll hirtelen.
Ennek oka pedig nem a meg nem érkező, hanem elkeseredett szavai.
-Beszélj vagy folytatom! Ki ez a lombzabáló ficsúr? És hol találkoztál vele?

Nem sok idő kell ahhoz, hogy a kiáltást belé fojtsák. A korábban tapasztalt szoruló érzés a torkán újra megjelenik, ami fokozza az így is egyre csak kiélesedő veszélyérzetét. A reakcióideje felgyorsul, hevesebben próbál menekülni, elfelejti a fájdalmat, amivel küzd - és ez a pihenéskor sokszorosan fog visszacsapni. Jelenleg ez a várt következmény aligha zavarja, csak a szabadulni vágyás, a félelem vezette fejetlenség uralkodik, ahol már csak az ösztön az, ami mozgásra bírja gyakran az értelmetlenségre, tapinthatatlan és alaptalan reménybe kapaszkodva. Hamarosan köhögni kezd, ahogyan tüdejéből fogy a levegő, az eleinte kirobbanóan erős ellenállás fokozatosan válik egyre gyengébbé, esetlenebbé és ügyetlenebbé, akaratlanul is megadva magát a mágia letaglózó erejének. Akárhogy próbálja lerázni magáról ezt a kegyetlen átkot, egyszerűen képtelennek bizonyul rá határozott gondolatokkal, szimpla akarattal - nem szabadul. Kínozza őt, gyengíti és szinte megsemmisíti, eddig acélozott kitartása pedig egyre csak kopik és bizonytalanodik, hiába jut eszébe újra meg újra a gyerekes ígéret. Tudja, hogy erősnek kell lennie, hogy ki kell tartania, hogy Viridiel amit tud, megtesz, és neki is ezt kéne csinálnia, de álmaiban sem hitte volna, hogy ilyen borzasztó lesz, ahogyan a sötétség halvány szálai ennyire szorosan fonják körül a torkát, hatalmas nyomást gyakorolva rá. Ez talán még rosszabb, mintha a körmeit kezdték volna el letépni Délosban.
... vajon tényleg el kéne intéznie, hogy ez legyen a sírja?
Ahogyan a férfi felkészül megszégyenítésére, biztossá válik a számára, nem lesz könnyű halála, bármit is csináljon. Inkább ismét ráküldik ezt a varázslatot, ha nem marad nyugton, legyengítik őt, hogy aztán könnyű, kihasználható játékszerként és saját maguk élvezeti árujukként kezelhessék, míg bele nem pusztul. Ezt túl megalázónak tartja, amit képtelen lenne elviselni, és ha jól sejti, fegyver közelébe sem fogják engedni, ami ellehetetleníti az öngyilkosság bármely formáját. Csak még betegebb lenne, még kétségbeesettebb, a végtelenségig elkeseredett és ténylegesen menthetetlen lelkileg, egy roncs, aki valóban semmi szépségét nem látja már az életnek. Nem akar ezzé válni. Határozottan mást akar elérni, más irányba szeretne indulni, ahol végre nem az fog makacsul szólni, mennyire egyedül van, mennyire más és kitagadott, mekkora korcs, álszent, féreg. Most először tényleg úgy érzi, biztosan áll mellette valaki, aki az őrültségei ellenére sem fogja elhagyni, és ezt muszáj megragadnia. Muszáj, hiszen nem lesz még egyszer ilyen, és ha itt most elbukik...
Ki kell tartanom... Ki kell hoznom...
Megtörik a csend, ahogyan kétségbeesett, zaklatott szavaival megállítja a tisztet. Belül a gondolatok okozta határozottságon kívül a megszégyenülés magas fokát tapasztalja, saját gyengeségéből fakadó, önmaga ellen irányuló haragját, félelmet és gyűlöletet. Nem tudná eldönteni, ha most lenne annyi ereje és a tiszt lenne kiszolgáltatott, mégis mit művelne vele. Fojtva ugyan, de végtelenül agresszív, és az őt ért sérelmek, fenyegetések mind rajta csapnának le, aminek következtében percek leforgása alatt brutális testi károk megtételére lenne képes - de nem gyilkosságra. Az utolsó pillanatban biztosan megállna, és hagyná szenvedni addig, míg fel nem gyógyul teljesen ebben a pokoli patkánylukban.
A kérdések halkan visszhangzanak elméjében, ahogyan elgyengülten oldalra fordítja a fejét, hangosan zihálva, kihasználva, hogy tüdeje ismét megtelhet levegővel. Az eszméletlenség határán táncol, és csupán az erős érzések azok, amik fűtik őt, mozdítják előre és tartják ébren, a belső összevisszaság pedig hamar néhány sós könnycseppet gyűjt a szemeiben, melyek végiggördülnek az arcán.
Nehéz a gondolkodás, márpedig most meg kell erőltetnie magát. El kell képzelnie, Viridiel mégis mit mondana ugyanerre a kérdésre, és mivel nem beszéltek meg azon kívül semmit, hogy ő az a sötételf, aki elkapta, csak mert véletlenül a környéken járt... Valahol ebből kell kiindulni. Biztosan nem rugaszkodott el annyira a valóságtól, hogy ne lehessen - ha nem is ugyanazt, de - hasonló választ adni ugyanarra a kérdésre.
- Éhn... - szuszogja. - Itt... A hegyekben... - mondja a kimerültségtől alig artikulálva, így nehezen értelmezhetően beszélve. - Nehm... Nem ismerem igazán... Veleh... Vele is csak játszottam... Mint ahogyan mindenkivel szoktam, akih... Aki kellően bolond ahhoz, hogy... hogy a bizalmába engedjen... - néz a tisztre megfáradtan, ezzel szemezgetéssel igyekezve meggyőzni arról, nem hazudik.

Már rég nem vagyok az a gyengeszívű erdei elf, aki nem merné megtenni azt, amit meg kell, hogy kiszabadulhasson egy ilyen helyzetből. Sok halál terheli már a lelkem és bár egyik sem volt ok nélkül, mégis elveszítettem már a lelkem jó részét, ahogy azt már Lash-nak is bevallottam. Lehet, közelebb állok már ezekhez a sötét testvérekhez, mint gondolnám.
Nem eresztem el az igazgatót, akármit is mond, ha együtt akar működni, azt így is megteheti azzal, hogy nem szegül ellenem, ne kelljen végig rángatnom a bányán.
A megérzésem is bejön, hiszen az őrök, ahogy kezd főnökük arca lilulni, gyorsan félreállnak az ajtóból és a parancsom is eljut az agyukig.
- Csak gyorsan, nem tudom mennyire bírja a főnökötök levegő nélkül. – lökdösöm ki az ajtón a férfit, vigyázva, hogy beosztottjai ne kerüljenek a hátamba. – A kijárathoz hozzátok!
~ Ha ki akartok törni itt az alkalom fiúk! ~ szólítom meg népem tagjait. ~ Az igazgatót a markomban tartom, könnyen megzavarhatók most az őrök. ~
Aztán megint megpróbálom Lash-t elérni.
~ Már mennek érted! Az igazgató nyakán a kezem, hagyd, hogy a kijárathoz hozzanak. ~

Lash nem kapja meg a telepatikus üzenetet. A két fogdmeg baka még mindig elméjén tartja a dezorientációt. Megtört és már csak egy hajszál választja el a teljes árulástól. Az, hogy még mindig fedezni igyekszik Virit akkor is, ha már elhatározta, hogy enged a kínzójának és inkább beszél.
És ez eddig sikeresen akadályozta meg meggyalázását. A tiszt inkább tovább beszélget veled.
-Na ne nevettess! Ő már mindent elmondott nekünk.
* Ekkor lépnek be az igazgató emberei és csevegő partnered nincs elragadtatva attól, hogy el akarnak vinni, de a főnök szava szent az érted jövő meg hajthatatlan. Nem tágít amíg az intézmény kijárata felé lökdösve veled együtt távozhat.

Eközben Viridiel lassan kijut a bejárat mögötti térre és ott a falak tömve vannak sötét elfekkel.

Nem tudja vonásait és tekintetét megkeményíteni, túlságosan kimerültnek és szétszórtnak bizonyul hozzá. A határozottságát igyekszik tartani, noha ez sem erős kőből épült, hanem korhadó, öreg fából, amit könnyedén darabjaira lehet zúzni mindösszesen pár ütéssel. A tiszt pedig természetesen a gyenge gáton való átverekedést választja, balszerencséjére, és hogy elkeseredettsége még jobban fokozódjon, az igazgató parancsa is eljut hozzájuk abban a pillanatban, ahogyan a rangos alak szavai elhalnak a teremben. Nem tudná megmondani, hogy ez valami jónak a kezdete, vagy csak még több szenvedés vár-e rá, esetleg az igazgatót már nem is érdeklik a magyarázatok, csak a kihasználhatóság...
A gyomra görcsbe rándul, ahogyan az utóbbi opción kezd el rágódni, és nagyon reméli, nem alkotott annyira emlékezetes belépőt a sötételf számára, hogy így alakuljon. Neki mindenképpen az undor magas fokát üti annak a csóknak a néhány perce, ami miatt nehéz lesz elfelejteni, de talán a vezetőnek ez mindennapos... Próbál hinni ebben, de a körülmények nem igazán engedik meg, hogy ilyesmibe kapaszkodhasson. Mindemellett valami annyira furcsa is, egyre inkább kezd hiányozni valami a számára, egyelőre azonban képtelen rájönni arra, mégis micsoda. Egyszerre hat természetesnek és természetellenesnek a fejében lévő csend, a beszéd kivételével az őt körülölelő némaság és rezzenéstelenség, de nem sokáig foglalkozik ezzel a kellemetlen érzéssel. Balsejtelmei sokkal nagyobb aggodalmat ültetnek el benne, minthogy ilyen apróságokon rágódjon, és mikor elengedik őt, majd felrántják a kőről, lábra állítva őt, kis híján összecsuklik. Még a lehúzott nadrágját visszaveszi ügyetlen mozdulatokkal, és ha nem hagyják, akkor még összeszedi megmaradt energiáját az őt sürgető alak ráripakodására. Az övet visszacsatolja a helyére, és ismét egy fokkal nagyobb biztonságban érzi magát - vagy inkább megmaradt becsületét.
Ha ismét összekötik kezeit, hát összekötik, sok ellenállásba nem ütköznek. A két fullasztó átok bőven megtette a hatását, valamint a nyomás, amit rá gyakoroltak, és kezdi elveszíteni harciasságát, persze csak ideiglenesen. Nincs akkora energia birtokában, hogy szeszélyessége kiteljesedhessen, hogy mindenével szabadulni akarjon, na meg egyébként is pillanatok leforgása alatt terítenék le sötét mágiájukkal. Teljesen értelmetlen ellenállni.
Léptei bizonytalanok és fáradtak, tartása már nem arról a makacs dacosságról, élénkségről és magabiztosságról árulkodik, mint mikor a terem felé jött. Jelenleg némileg előregörnyed, feje lehorgasztva, és nem egyszer fordul elő a séta alatt, hogy megbicsaklik a lába. Próbálja tüdejének fájdalmát folyamatosan csillapítani, keresve a megfelelő légvételt, de még nem talál gyógyírt a belső kínokra, amik ugyanúgy hatással vannak megtört, gyenge mozdulataira. Képes lenne egy kis pihenés után folytatni ezt a küzdelmet, de ez még a számára is igencsak komikusan hangzik... Nem mintha ne lenne igaz, hiszen azok a furcsa, jelentéktelennek tűnő motivációk még ott vannak benne, és ahogyan újra és újra emlékezteti magát, mi az, amiért nem adhatja fel, akaratát fokozatosan nyeri vissza - stabilizálja. Feltölti őt még a kilátástalanságban is, elvégre jóformán sose volt lehetősége ezek tényleges megvalósulásában reménykedni. Minden csak ócska ábránd volt, ami aztán csalódással végződött.
Ki kell juttatni... - szólal meg benne ismét a felelősségtudat, amitől némileg élénkebbé válik, de csak pillantása gyors mozgásában érezhető ez. Járása nem változik semmivel sem, de fakókék tekintete egyre csak izzik, ám minden alkalommal lesüti, amint ránéznek.

A bánya további részében, semmi nem akadályoz a haladásban, simán feljutok a kijáratig, bár egyre jobban aggódom, hogy hiába szólogatom Lash-t, nem érkezik tőle semmilyen válasz.
- Ha a lány nem lesz itt, méghozzá élve és bántatlanul hamarosan, akkor nem érdekel, hogy meghalok, de téged is viszlek magammal. – súgom a foglyom fülébe hidegen.
Ha menet közben alkalmam adódik rá, persze az ostornyelet lecserélem valami élesebbre, vagy hatásosabbra.
Tudom, hogy nem lesz könnyű, hiszen mindent el fognak követni, hogy ne juthassunk ki, de az elszántságom erős és a szívem hidegen dobog a mellkasomban. Nem akarom, hogy Lash itt haljon meg, legalább neki ki kell innen sétálnia………..
- Mi lesz már! – kiáltok körbe, ahogy körbenézek a selfek csapatán. – Húzódjatok vissza és nyissátok ki a kaput!
~ LASH! Kérlek, szólalj meg! ~

Lazynek nincs elég ideje felvenni az övet, csupán a nadrágját szerzi vissza és előre felé ugrálva bújik bele. Aki érte jött, nem nagyon hagyja büszkeségét foltozni, ha van elég emberismerete, az irigység is ott palástolódik a katona arcán, hogy a tisztnek milyen örömökben volt része.
A megtört alak előtt jócskán halad az igazgató a fogvatartójával. Már az udvaron vannak, mikor meglátja a falakon felsorakozott őröket. És nincs sok lehetősége. Senki másra nem figyelnek most ebben a bányában jobban, mint az elszabadult Viridielre és ezért esélyt sem adnak neki jobb fegyvert találni.
Némák maradnak szürke testvéreid, mikor rájuk ordítasz és elérték a céljukat, amit terveztek. Nyílt téren többeket összevontak, hogy együttes mágiával támadják elmédet. Hatalmas próba elé néz akaratod, bár sok rutint szereztél már a praktikájukban, ellen tudsz-e állni nekik?

Eközben hősnőnk egy járat előtt halad el, ahol hirtelen meglátja két fajtársát. Hirtelen rájön mi okozta a furcsa érzést. Nem tud velük kapcsolatot teremteni, ahogy a futárral sem. A két alak viszont nagyon sandít az őrökre.

/Kockadobás: Tízes
5 és 6 -Viridiel ellen tud állni az átoknak.
Minden más esetben az Elmúlás varázslatát küldik rá egyben, ám valami különös isteni beavatkozás következtében nem hal meg pillanatok alatt, csak megőszül és megszédülve erőtlenül esik földre./

The member 'Uráldur' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Tízes' : 2

Nem sok híja van, hogy ugrálás közben egyensúlyát veszítve essen a földre, de sikerül mindig az utolsó pillanatokban megelőznie ezt a fejleményt. Nem lenne szerencsés ennél is jobban kiszolgáltatottá válni, noha ennek mélyebb foka már aligha lehet. Mindenesetre a nadrág szerencsésen visszakerül, még ha az öv a földön is marad - nem nagy kár érte. Majd szerez egyet, ha kijutott, bár így az egyik legjobb fojtóeszközt, amit valaha a bányában kezei közé vehet, elfelejtheti. Mondjuk két tőre még így is van... Szerencsére.
A séta ideje iszonyatosan lassan telik. Minden lépését megnyújtottnak érzi, hosszasnak és kifejezetten lomhának, tüdejének kínjai pedig csak fokozzák ezt. A katona arcát ugyan észreveszi, a rajta lévő irigységet, de nem sokat törődik vele - higgyen, amit akar, noha legszívesebben őt is szembe köpné.  Egyelőre még nem teheti, várnia kell a megfelelő pillanatot, amikor újra akcióba lendülhet, amikor ismét társulhat Viridielhez, hogy együtt jussanak ki erről a vesztőhelyről. Gondolatban szinte már mosolyog, ahogy elképzeli, később viccet űznek ebből az egészből, mint ahogyan azt Délosban is tették.
A járat előtt elhaladva furcsán érzi magát. Látja a tündéket, és egy pillanat töredéke kell ahhoz, hogy rájöjjön, mi okozta a különös hiányérzetet, a döbbenet pedig tagadhatatlanul kiül az arcára. Nyugtalanságát fokozza, hogy Viridielt nem találja közöttük, mivel egy apró reményfoszlányba kapaszkodva hiszi, hogy felvette velük a kapcsolatot. Hogy miként, maga se tudja, de nagyon szeretne ebbe kapaszkodni, viszont... Nem tud még mindig üzenetet küldeni, nem hall semmit, ami eddig természetesen fecsegett körülötte, és irtózattal vegyes sokkal pillant a járatba. Ugyanakkor cselekednie kell... A két erdei tekintete határozottan az őrökön pihen, ami bizonyára a szabadulásra való utalást jelenti, ami meg ahhoz vezet, hogy...
Műsort kell rendeznie.
Tekintve, hogy a fuldoklásban már úgyis annyira gyakorlott, megtorpan. A korábban szétkapart, érintésre így már csípő torkára vezeti kezeit, hatalmasra nyílt szemekkel néz maga elé gurgulázáshoz hasonló hangokat kiadva, bizonytalanul toporog a helyén, és kétségbeesett tekintetét az őrökre vezeti.
- H... Hagyjátok... abba... - ejti ki a szavakat két erős légvétel között, azzal térdre rogy, reménykedve, sikerül magára vonni az őrző szemeket, és ha sikerül úgy helyezkednie, hogy egyik kezét csak a tündék láthassák, ökölbe szorított kezének hüvelykujját megemeli reszketegen. Ha fajtársai értik a jelzéseket és a szándékokat, és megindulnak, hogy lefegyverezzék a sötéteket, hatalmas erőfeszítéseket tesz ugyan, de ő is beszáll valamilyen úton-módon ennek a néhány főnek a legyőzésébe. Először még csak az áldozat szerepében van, aztán előhúzza a tőrét csizmájából, hogy leszúrhassa a hozzá legközelebb álló ellenfelet mindenféle hezitálás nélkül.

A bányából nem vezet másik út kifelé és biztos vagyok benne, hogy az igazgató vagy valamelyik embere már tervel valamit. Azonban vagy itt megyünk ki, vagy sehol, ezért nem sok gondolkodni valóm van. Szorongatom a férfi nyakát, hogy minden támadásra azonnal reagálni tudjak, nem adva esélyt, hogy megússza, ha mi nem menekülhetünk.
A vak self szerint alig vannak a bányában őrök, erre most azt látom az udvaron, hogy alig férnek el egymás mellett, ahogy mindenre készen körbe vesznek.
Érzem, hogy ez nem lesz így jó…………………
Rezzenéstelen szemek merednek rám, aztán azt érzem, hogy kimegy minden erő a tagjaimból, olyan fáradtság tör rám, hogy szinte fáj. A környezet elmosódik előttem és lábam összeroskad.
~ Mi történik? Mi történik? ~ vontatódik át egy gondolat az agyamban, aztán lecsukott szemmel csak fekszem ott.
~ Lash…….bocsáss meg…….~

Lazy igen szorult helyzetben van még mindig, de legalább jelenleg nem akarnak megint rámászni. Ettől függetlenül akár milyen gyenge is, tud segíteni a két lombtündének a szökésben. Műbalhét csinált és miközben mindenki ráfigyelt, általa nem várt dolog történik. A két fogoly nem neki esik az őröknek, csupán hirtelen egerek lesznek a helyükön és vas bilincseiket könnyedén hátra hagyva iszkolnak be olyan repedésekbe, amikben alig férnek el.
Úgy tűnik velük együtt nem biztos, hogy kijut hősnőnk, mert Virivel is állati alakban birkózniuk kellett az ösztönökkel, ám ez a két ideális reggeli kihagyhatatlan lehetőségnek tűnne macskaként. Ám remélhetőleg most már egyedül is boldogulnak.
Hamarosan azonban a bányászok őreinek feltűnik a hiányuk, ezért Lazy is kap egy esélyt, hogy hátulról elvágja a torkát az őt kísérőnek és a kérdés ezután csak az, hogy el tud-e szaladni majd a vájat két őre elöl vagy felvenni velük a harcot?
Ha nem teszi meg, akkor viszont tovább lökdösi kifelé a katona és hamarosan meglátja az ősz futárt.

Másik hősünkkel nem sok minden történt ebben a körben. Még elküldte üzenetét Lazynek és a szökés miatti kavarodás miatt már megszűnt elméjén a dezorientáció, ezért jól hallja.

Nem tudná eldönteni, hogy a két tünde cselekedete teljes mértékben érthető vagy gyűlöletesen undorító. Annyi bizonyos, hogy csalódásként éri a tettük, és még csak azt sem reméli emiatt, hogy később, felhasználva apró alakjukat, valami előnyösebb helyzetet alakítanak ki Viridiel és az ő számára. Bizonyára csak szökni akarnak, vissza Awyrisba, amitől végigsöpör rajta az utálat. Tudja, hogy ez ellenmegy azzal, amit Viridielnek mond mindig, hogy hagyja hátra, a saját bőrét mentse, de az teljesen más. A kapcsolatuk szorosabb, jobban ismerik egymást, na meg annyiszor segített már neki, hogy képtelen lenne haragudni rá, ha egyszer úgy döntene, nélküle menekül a szorult helyzetből. Így viszont... Így egyelőre igencsak egyoldalúnak látja a segítségnyújtást, ráadásul a helyszín és helyzet is megköveteli az összetartást.
Mielőtt cselekedhetne, végre eljutnak hozzá a futár szavai, amitől úrrá lesz rajta a félelem, a kétségbeesés és az aggodalom. Ezek rögtön kiváltják a haragot, ami eddig csak belülről emésztette, és így a benne fellobbanó elégedetlenséggel vegyes gyűlölet elég erőt ad neki ahhoz, hogy egy gyors vágással végezzen az őt kísérő alakkal. Nem tűnődik el azon, megérdemli-e a halált, tett-e bármit, ami ellenmegy az elveivel, amiért elítélendő, semmin sem gondolkodik, csak az ingerült, negatív érzelmei vezetik, és ez most igencsak nagy segítségére van. Ha tehetné, akkor az őt ért atrocitások miatt az egész bányát képes lenne kiirtani bűntudat nélkül - ami persze később borzasztóan nyomasztaná. Most azonban nem zavarná, bármennyi gyilkosságot is kelljen elkövetnie. A tény, hogy vele mit lennének képesek művelni, hogy Viridielt is milyen próbáknak vethetik alá, nem engedi meg neki a bizonytalanságot és meghátrálást, magát a bűntudatot. Tennie kell azt, amit, és a szabadulás érdekében - társa kiszabadítása érdekében - bármire rászánná magát. Nem feledkezik el ugyanakkor Loláról sem, viszont nagy valószínűséggel nem fogják ismét megtalálni őt, így bármilyen fájó is, kénytelenek lesznek itt hagyni. Túl sok hibát követtek el a tudatlanság miatt ahhoz, hogy többé-kevésbé nyugodt körülmények közt képesek legyenek kihozni innen, pedig igencsak nagy sikernek könyvelte volna el.
~ VIRIDIEL! ~ tör a férfi gondolatai közé. ~ Ne kérj semmiért se bocsánatot, én hoztalak ide, én tartozom bocsánattal, hogy az életedet kell kockáztatnod, te semmiről sem tehetsz. Mi történt? Mit tettek veled? ~ hangzanak féltő és aggodalmas szavai sietősen, miközben egy pillanatig sem hezitál a továbbiakban. Remélhetőleg az őrök még egy darabig nézelődnek a kámforrá vált tündék után, amíg ő megragadja a dőlő testet, nehogy a hangos puffanással magára hívja a figyelmet, és tekintve, bármit is csináljon, elkezdik követni, halk léptekkel közelíti meg az őröket, miközben másik tőrét is előhúzza. Ha állat lenne, most mondaná magára azt, hogy megveszett, ugyanis egy kósza gondolat sincsen arról, ami a megállást támogatná; amint lehetősége van rá, nyakon szúrja őket - vagy legalább az egyiket. A másikkal hajlandó felvenni a küzdelmet, szembesüljön bármilyen átokkal. Fortyog benne a düh, a bosszú, ami vonásain is látszik, mozdulatain viszont ez aligha érzékelhető. Ennyire még úrrá tud lenni a testén, de belül szinte felrobban, és ezt még testének kimerültsége sem képes homályosítani, gyengíteni.

Lazynek az utóbbi időben egyre könnyebben megy a gyilkolászás. Nem rég még arról álmodott, hogy a self kisgyerekeket elszakítja a szüleiktől és átnevelő táborban jobbá teszi őket. De ha ott is ilyen véres közönnyel bünteti akik felbosszantják, akkor valószínűleg csak ugyan azt a társadalmat -vagy talán még szörnyűbbet- termelne újra.
Elkésett. Az őrök sokkal hamarabb fordulnak meg, ahogy szétnéznek, hova is lehettek a rájuk bízottak. És egy hullával a háta mögött nincs más választása, mint szembenézni azzal, hogy épp most ölt meg egy harmadikat közülük.
Ha eldobja a két kést, az beleáll a célpontjaiba és hamar megöli őket, ám dönthet úgy, hogy ez nem egy íjász-varázsló képességű valakihez illik és mást csinál. Vagy szimplán csak az ilyen nem őhozzá illik.

Nem jön válasz Viridieltől, és nemhogy aggasztja, de egyenesen kiborítja főleg azért, mert eltűnése előtt azt mondta, amit. Gyakorlatilag az őrületbe kergeti ez az összevisszaság, a fogság és szabadság határa, felőrli, hogy másra is kell vigyáznia - nem a semmiért akarta annyira lebeszélni erről az egészről a futárt. Tudta jól, hogyha elcsúszik valamin ez a terv, akkor nagyon csúful megjárják, és ezeket a rossz következményeket most tapasztalhatják. Kioltott egy újabb értékes életet, ami a jövőben terhelni fogja a vállait és a lelkiismeretét, de ha ezt nem teszi meg, örökké elveszti Viridiel kiszabadításának lehetőségét. Egyszerűen muszáj, mert ha a hírnökkel végeznek, ha megölik, ő...
Nem áll meg. Nem teheti meg, és pontosan ezért, ahogyan az őrök megfordulnak, még csak a megfutamodás gondolata sem fut át rajta, úgy dobja feléjük a tőreit utolsó kísérletként. Ha ez nem jön be, az átkok egyébként is legyengítenék őt, és még ha nem is erre specializálódott, hanem főként a varázslatokhoz van tehetsége, muszáj megkockáztatnia ezt a lépést. Ha most megint elkapják és kiviszik, ha az igazgató elé taszigálják, ha más tiszt elé állítják minden egyes nap, ha rongyként használják... Ebbe a körforgásba végérvényesen beleőrülne. Nem akar eszköz lenni, akit úgy kínoznak, ahogyan akarnak. Akkor inkább egy gyilkos lesz - bár Délos óta már egyébként is az, még több halál nem oszt, nem szoroz. Elbukott ebben is, ez a lényeg, csak eddig nem akarta beismerni.
Úgy tűnik, elég közel van a célpontokhoz ahhoz, hogy könnyedén eltalálhassa őket, és nem várakoztatja meg a szenvedőket sem. Sietős léptekkel közelíti meg őket, kirántja az egyik pengét, és még legalább háromszor beleszúrja ellenfelébe, hangosan zihálva, egyre csak tudatán kívülre kerülve. Ezt megcsinálja a másikkal is, teljes mértékben figyelmen kívül hagyva, mennyire roncsolja akár feleslegesen is a testet, mennyi vér kerül rá, miközben kiadja a belül eddig őt emésztő harag egy apró részét. Mozdulatait teljesen megtölti a düh erőteljessége és felelőtlensége, a pusztítása, és ahogy megbizonyosodik arról, egyik sötételf sem élhette túl, nem jöhet vissza a halálból, alsó ajkát szívva néz körbe, keresve azt a két gyáva egeret, hátha csak egy repedésbe és nem járatba szöktek.
- Gyertek elő, ha itt vagytok - szól ellenszenvesen, és jobb kézfejével végigtörli az arcát, amivel csak az oda fröccsent vért maszatolja el, miközben a korábbi ígéreteit ismétli elméjében: Ki fogja hozni. Bármibe kerüljön, kihozza. Ha le kell alacsonyodnia, ha ölnie kell, akkor lealacsonyodik és öl. Az ő hibájából jutottak ide, az ő lelkét kell terhelnie minden tettnek, és neki kell szembesülnie a következményekkel, szóval úgy is fog viselkedni, aki képes elviselni mindezeket.
Tartása a kimerültségtől némileg görnyedt, de látszik rajta, nem most fogja megadni magát még a szapora, erős légzés ellenére sem - ahhoz még a szélsőséges haragját el kell altatni. Mielőtt azonban még bármi mást tehetne, az egyik hulla övét elveszi, saját derekára köti, és még azt a fegyvert is oldalára csatolja, ami az egyik sötételfnél volt. A sajátjait elrakja a csizmáiba, és ha nem jön elő időközben senki, egyszerűen elindul az egyik irányba, igyekezve hallgatni érzékeire, amik talán elvezetik Viridielhez, de ha nem szólal meg egy belső hang sem, akkor az igazgató szobája a cél. Léptei egyszerre bizonytalanok és határozottak, érezhető, hogy mindössze a kiborultsága az, ami vezeti őt.
Ki foglak hozni...

Még csak esélye sincs észrevennie, hogy a ruhája, keze csupa vér. Egyetlen testrészeként az arca az, ami megúszta a kaszabolást. Most ezzel a mozdulattal ott is szétkeni a "second-hand" vért. No meg a hajad is, de így gyakorlatilag minden testrészed most külsőre ugyan olyan színű.
A hívásodra előbukkan a két menekülő patkány.
-Gyere! Ismerjük a járatokat. Ha van egy kis szerencsénk, most ki tudunk jutni. Az egyik pók szerint általános felfordulás van. A többiek is segítenek.
* Az öt törpére mutat és így hét fő csatlakozik hozzád. Egy közönséges elf penge kerül hozzád, a másik két őrtől a többiek veszik el a fegyverüket. Egyik sem különleges megmunkálás, noha a hegyesfülűek kacatot ritkán adnak ki a kezükből. Ám az átlagos minősítést nem igazán haladják meg.
Ha egyedül mész, emlékezhetsz még a kivezető útra és az igazgató irodájának helyére is. Nem olyan nagy és nem olyan bonyolult a járatok rendszere. Mostanra megerősödhetett az érzésed, hogy nem nyúlik valószínűleg túl régre a művelése.
Ha viszont a többiekkel folytatod, akkor igyekeznek nem egyenes vonalban kifelé haladni, hanem a lehetséges kerülő utakat kihasználni.

Nem érzi magát biztonságban, mi több, bizalmat sem kifejezetten tapasztal a megjelent figurák iránt, akik láttán nem sok választja el, hogy fintorogjon. Továbbra is állítja, hogy biztonságosabb és kockázatmentesebb lett volna az az akció, mikor a két tünde becsatlakozik a küzdelembe, és nem neki kell mindhármat megölnie, ami ehhez a vérfürdőhöz vezetett. Egy életen át érezni fogja ennek a mocsoknak a tapintását és a szagát... Jelenleg azonban ezzel nem nagyon foglalkozik, csak egy gyors pillantást vet magára, és alig érzékelhető csodálkozással tudatosul benne: nem félnek tőle a "társak". Ez meglepő, ő bizonyára a helyükben tartana magától, mi több, később biztosan újabb kiborulást fog eredményezni, ahogyan átrágja magát az eseményeken higgadtan, mindenféle haragtól mentesen, szerencsére viszont ez az intenzív érzés igencsak hevesen ég. És ez egészen addig ki fog tartani, amíg el nem takarodnak a helyszínről vagy ki nem ütik... Addig nem adja fel, fájjon bármije, merüljön ki bármennyire, és ha csak az érzésein múlna, még a halálból is visszatérne valamilyen formában, méghozzá nem egy sötételf parancsa alatt.
- A társam, egy másik tünde, az igazgatót ejtette foglyul. Nem válaszol a hívásomra, de őt is meg kell találnunk. Illetve azt a lányt, Lolát. Az a... - El kell gondolkodjon, mi volt akkor rajta, valamint még Viridiel információiból csemegézik, mert emlékszik rá, hogy annyira nem rajongtak a nőért. - ... bőrruhás. Ő csak egy cirkuszi mutatványos, akit barmok küldtek ide egy sikeres tárgyalás érdekében, majd bajban hagyták. Nem kém.
Feltételezi, hogy annyira nem fog tetszeni a társaságnak, hogy külön kiugrókat kell tenniük bizonyos személyekért, de ha szerencséjük van, akkor Lola biztonságosabb környéken van, és ha Természet Anya valóban velük van, ki is juthatnak közös erővel.
- Ha a társamért nem is, de a lányért mindenképp menjetek el. A tündét majd intézem én - teszi azért hozzá, egyértelműen kifejezve, hogy ebben az esetben nem tart velük. - Tudjátok esetleg, hol, merre lehetnek?

A két visszaváltozott férfi arcán ellentmondásos érzelmek ülnek ki. Bár ez akkor erősödik fel, mikor a törpékre néznek és ők nemet intenek. Kétségbeesve néznek vissza a vörös hajú nőre.
-Nem tudjuk, mit tehetünk. De ha lehetőségünk lesz biztonságban kihozni őt, akkor megtesszük, félvér. És köszönjük a segítségedet, nem felejtjük el!
* Ezzel elválnak útjaitok és te tovább indulsz Viridiel felé. Mivel gyakran kell elbújnod a kijárat felé rohanó selfek elől, könnyen megsejtheted, hogy társad már majdnem kijutott. Ám hamarosan ugyan abból az irányból visszafelé jönnek az ellenséges faj tagjai...

Annyi bőven elég neki, hogy meglássa a két tünde arcát. Már áll is fel, és ekkor érkezik meg a teljes megerősítés, miszerint felejtheti a segítségüket. Ennyit arról, hogy kockáztatta az életét...
Meg sem várja a köszönetüket, egyszerűen egy szó nélkül hagyja hátra a társaságot. Nincs kedve több időt vesztegetni, mint ahogy ahhoz sem, hogy ezeknek a gyáváknak a papolását hallgassa mindenféléről. Még ugyan eljut hozzá az a három hálás mondat, de még azoknál is erősödik a kétkedés benne, és legszívesebben felnevetve, annyira nevetséges mindez. Elsősorban nem hiszi el, hogy egy hónap múlva emlékezni fognak még rá... El fogják úgyis felejteni, mert biztosak lesznek benne, hogy itt pusztult, ennélfogva minek gondoljanak rá? A másik pedig maga a köszönet... Nem tudja komolyan venni, itt is csak a kihasználtságot érzékeli, mint ahogyan mindig is. Biztos benne, hogyha nem szúrja le az őröket, nem öli meg őket, hanem elfut, majd utánaerednek, akkor ezek az alakok hagyják elpusztulni, és ettől ajkait összepréseli, fogait csikorgatja. A félvér viszont egyáltalán nem zavarja. Kivételesen nem bánja, ha ezt hiszik róla, egyébként is így mutatkozott volna be a faját illetően, elvégre nem tartozik viselkedésében már se az erdeiekhez, se a sötétekhez, de mégis mindkettőhöz. Ha a vér számítana csak, akkor tiszta elf, de Természet Anya gyakorlatilag jóváhagyta, hogy éjtündének is hihesse magát... Bár amilyen elborult vérfürdőt csinált, ki hinné azt, hogy teljes mértékben erdei? Jóformán senki. Ez nem az awyrisiak magatartása, ez nem azoknak az ártatlan élőlényeknek a viselkedése - már nem az, aki volt, és ez valahol rémisztő.
Szánalmas ez az egész, és akármilyen megértő is legyen egyébként, most képtelen a hozzáállásukkal egyetérteni. Mélyen tudja, hogy ez a legjobb lehetőség a szökésükre, és nincs kedvük kockáztatni, hogy aztán még rosszabb sorsban legyen részük, de képtelen elfogadni, mint ahogy arra sem lenne képes, hogy ő kijut, Viridiel pedig marad. Emésztené őt a bűntudat és kétségbeesés, nem beszélve arról, hogyha megszökne a többiekkel, elárulná a hozzá legközelebb álló személyt. Nem ezt érdemli. Nem érdemli meg, hogy itt maradjon, hogy szenvedjen, és ahogyan egyre erősödik, szilárdul benne ez a gondolat, úgy válik egyre akaratosabbá, határozottabbá - elszántabbá. Tisztán vannak előtte a céljai, az egyetlen cél, aminek végrehajtásáért bármire hajlandó. Tényleg bármire.
Egyszerre teljesen szétszórt és összeszedett, mozdulatai bizonytalanok, mégis határozottak és erősek, és szinte árasztja magából a haragot. Tekintete izzik - ennyire dühös és kiborult sem volt még sose, de minden intenzív érzés ellenére figyel arra, ki közeledik. Mikor hallja a sötételfek jövés-menését, könnyedén elbújik hol macskaként, hol véresen, mikor sikerül teljes fedezékbe vonulnia, ám mikor jönnek vissza...
Nem hezitál. Rögtön keres magának egy búvóhelyet, és remélhetőleg talál olyat, amibe macskaként elbújhat - úgy kevesebb a feltűnés, ráadásul biztosan nem fognak ott mászkálni éjelfek már csak azért sem, mert túl nagyok ahhoz. Ha viszont balszerencséje van, akkor lehet, harcba kell szállnia néhánnyal, amit igyekszik úgy intézni, hogy egy járat hirtelen fordulójában megáll, megvárja a megfelelő pillanatot, kihasználja a meglepetés erejét, és aki betér, egyszerűen leszúrva találja magát.

Fajtársaiban csalódott Lazy, de ők nem is nézték a lányt teljesen fajtársnak. Jogos a felháborodása, hogy félvér ide vagy oda egyszerű baráti lényként, vagy csupán intelligens fajként többre nézhették volna, mint gyáva patkány módjára behúzódnak a fedezékükbe.
Elválnak útjaitok, ám nem maradsz te sem rejtekhely nélkül. Most hasznosul az, hogy amikor lefelé hoztak még terveztél. Nézted a járatokat és azt, hogy hol tudna egy magad fajta macska megbújni. Ezek most igen csak jól jönnek és gyakran kell használnod.
Amitől féltél, az bekövetkezett. Viridielt megőszülve, eszméletlenül viszik el a mini barlangod előtt és egy egyszerű állattal nem is nagyon törődnek. Ahogy elvonulnak, folytathatod zavartalanul az utadat kifelé.