Halkan, lágyan felnevetett Gorzhak feltevésére.
-Nem tettek velem semmit. Ők a fogadós gyermekei, akik azért kísértek mindig, mert a húguk rejtélyes körülmények..... -ajkáról lehervadt a mosoly- között meghalt. Féltenek engem, a család nagyon megkedvelt és én is őket. Nem kell a fiúkat bántani.
Tovább simogatta Kószát, közben félrenézett. El nem tudta volna képzelni, miért akarnának hozzáérni a férfiak, bármelyikük is, ha ilyen feltűnően szemet bántó jelenség. Mérget vett volna rá, hogy még egy szörnyeteg is viszolyogva menekülne előle...kivéve a nagyon éhes kannibálokat.
Ők a ronda félvéreket sem vetik meg. Pedig azokból igazán kevés van. -nevetett magában.
Thioss gondolataival mélységesen egyetértett. Gorzhak aztán szókimondó volt bizonyos helyzetekben, a lánynak pedig jólesett az őszinteség, szerette tudni, mit gondolnak mások az egyes dolgokról, helyzetekről, netán hírekről. Volt még mit behoznia az egyedüllét után...
-Nem zaklatnak, nyugodjatok meg. -kapta fel a fejét az esetleges történések említésére- Nem kellek én senkinek, higgyétek el, na. -komoly arccal nézett rájuk, egyszerűen nem értette, miért aggódnak úgy- Ismerem a mondásokat is, de nincs annyi szeszes ital, ami engem megszépítene, sem itt, sem másutt. Felesleges aggódni. Inkább érted kellene, Thioss, sokkal jobban tennéd ha most szépen lefeküdnél ide az ágyamra és pihennél egy kicsit. Tudod, mekkora kárt tehetett benned a saját varázslatod? Előttem nem kell megjátszani a sebezhetetlen férfit.
Azzal megpaskolta a párnáját, komolyan nézett rá. Valamiért azt gondolta, a lombtündének nem lenne elég pénze rendes szállásra, így az utólagos, bár bizonyára halk ellenkezést kijüszöbölendő, még arrébb is mászott, hogy elegendő hely jusson Thiossnak.
-És..meddig szándékoztok maradni? -kérdezte, mialatt a szoknyája zöldre színeződött részével babrált.
Aztán persze nem folytatta. Thioss megszólalásán gondolkodott, miszerint nagy elf biztos benne, hogy neki is sikerülni fog a beilleszkedés. Csendesen ült tovább, várva a választ. Őszintén nem bánta volna, ha soha többé nem mennek el, de egyetlen apró indokot sem lett volna képes mondani, ami itt tarthatta volna barátait.

Az ork kifújta a levegőt. Örült, hogy a pici elfnek nem esett semmi bántódása; sose bocsátott volna meg magának, ha a távollétében meggyalázták volna őt. Hirtelen Thioss felnevetett. Gorzhak értetlenül bámulta az elfet. Ez meg mit röhög? Már épp kezdett bedühödni, mikor Thioss - nagy szerencséjére - megmagyarázta kitörlését. Gorzhak nem szólt semmit. Nem tudta eldönteni, hogy gúnyolódik-e, vagy sem. Úgy tűnt, hogy furcsa mód nem, de nem akart elhamarkodottan szólni vagy bolondot csinálni magából, pláne nem Yala előtt. De azért megengedett egy apró mosolyt, de ígyis lehajtotta a fejét, hogy ne lássák. Aztán az a mosoly azonnal lehervadt, mikor Yala önbizalom és önbecsülés hiánya megnyílvánult szavaiban. Egyetlen nőnek se szabadna így gondolnia, főleg nem neki - gondolta, szíve fájdalmasan összeszorult. Számára csodálatosabb, gyönyörűbb lény nem létezett a világon Yalánál, ő viszont egy rút keléshez hasonlíthatta magát. De úgy tűnt, Thiosst azért megkörnyékezi, mert megkérte, hogy feküdjön mellé. Gorzhak úgy érezte, kiszakad a szíve a helyéből. Hát persze, hogy Thioss feküdjön az ágyába, míg Ő simogatja a lányos kis fürtjeit, vagy a jóég tudja hogy babusgassa. Rájött, nem bírná ezt végignézni, ezért kihúzta magát, és a szavak egyszerűen kirobbantak a szájából, megállíthatatlanul és önkéntelenül.
- A nyaklánc fénye, amit adtam, szánalmas kis árnyék a Te fényedhez képest, Drautran - mondta elcsukló hangon.  A saját nyelvén "drautran" holdfényt jelentett. Megfordult és gyors léptekkel elhagyta a szobát. Nem érthették, mit mondott és ezért magában hálaimát rebegett az Ősökhöz. Yalának nem kell tudnia, mit érez iránta, attól biztos sajnálná, amiért neki Thioss kell és nem Ő, Gorzhak pedig nem kért senki sajnálatából.
Lerobogott a lépcsőn és letette a sör árát a pultra, mire a csapos nagyot ugrott ijedtében a hirtelen felbukkant orktól. Gorzhak nem törődött vele, feltépte az ajtót és kiviharzott, hogy egyszerűen megkerülje az épületet és nekitámaszkodjon a hátsó falnak.
Meggyújtotta a pipáját és nagyokat szívott belőle, hogy lenyugtassa magát. Vagy megnyugtassa, mindegy volt neki. Csak nem akart azzal a kettővel egy légtérben maradni. Ígyse kellett volna mondania, amit mondott, mert nem a drautranon volt a hangsúly.
- Ezt nagyon elbasztam... - morogta magának.

Először elmosolyodik Yala kijelentésén, majd mikor rájön, hogy a lány teljesen komolyan mondja, amit gondol magáról, a mosoly eltűnik és felvonja a szemöldökét.
- Hol van belőled a magabiztosság, te lány? Ahogy nézem, neked egyáltalán fel se tűnik, hogy milyen szépséged van.
Képtelen elhinni, hogy kicsi elf ennyire nincs tisztában saját magával, hiszen annyira jó lélek.
Talán egoizmusnak gondolja, ha kimondaná, hogy beismeri a szépségét. Nagyon szerény, ez biztos.
Nagyon szépnek gondolja a lányt, de még ha úgy is adódna, Yala valószínűleg elutasítaná. Saját magában semmi különleges vagy érdekes nincsen. Ezen gondolatmenetét megtöri a lány többi szava.
- Köszönöm, de nem feküdhetek az ágyadra, főleg nem így. Ne aggódj, már tisztában vagyok vele, hogy ha túl sokat használom az arkánt, az az életembe kerülhet. Így is sokat tettél é...
Szavait az ork hirtelen kijelentése szakítja meg, amely nagyon kedvesen és őszintén hangzik. Orkul ugyan nem tud, de az utolsó szó biztosan nagy jelentőségű, nem véletlenül ejti ősei nyelvén. Teljesen meglepődik, miután pár pillanat múlva Gorzhak teljes lendülettel kirohan a szobából, meg sem várva Yala reakcióját. Nincs ideje utánaszólni társának, csak Yalához tud beszélni.
- Azt hiszem, ez valami nagyon fontos dolog volt. Nem mész utána?

Szinte biztos volt benne, hogy Thioss csak áltatja, de nem mondta ki, inkább hallgatott, ahogyan az tőle elvárható volt. Ha valamit megtanult eddigi élete során, hát az a mesterfokon űzött hallgatás volt. Napokig képes lett volna nem szólni senkihez, legalábbis...ő így érezte. Lehajtott fejjel bámulta az ágytakarót és azin gondolkodott, vajon Thioss tényleg megjátssza-e, hogy erős és nem merült ki a sérülések viselésétől az utazás során. Gorzhakról nem jutott volna olyan hamar az eszébe ugyanez, azonban most legszívesebben mind a kettőt ágyba fektette volna és gondos édesanya módjára ült volna felettük varrogatva, kis piroc orcával...
Aztán eljutottak füléig az ork szavai. Felemelte a fejét, szeme egyre nagyobbra nyílt, szája kerek kis 'o' betűt formált, ahogy hallgatta, de fogalma sem volt, mit jelenthetett az utolsó szó.
Amikor Gorzhak látszólag dühösen maga mögött hagyta őket és Thioss is saját szavaiba fagyott, tekintete az említett nyakláncra vándorolt. Próbálta egyenként megvizsgálni a szavak értelmét, ámde semmi értelmét nem látta olyan butaságokat beszélni, aztán meg elfutni. Komolyan nézett Thiossra, amikor a lombtünde kijelentette véleményét a dologgal kapcsolatban és rámutatott Gor szavainak óriási súlyt nyomó igazi jelentőségére. Csak elképzelni tudta, mi lehet az, amit az ork érzett vele kapcsolatban, megnevezni azonban képtelen volt. Tátogott, hangtalanul mozgatta az ajkát, majd kissé oldalra döntötte a fejét, mint egy állat. Arca szomorú és jégbe fagyott volt, úgy érezte, hiányoznak belőle az élők érzelmei és soha nem lesz képes megérteni őket.
Mit...vártok tőlem? Te mit vársz tőlem? Gorzhak mit vár tőlem? Mit kellene tennem?
Olyan elkeseredett volt, hogx hirtelen még azt is elfelejtette, hogyan kell járni. Sápadtan nézett a lombtündére, miközben kezébe vette az imént kapott kis ékszert és szépen lassan letette lábait a padlószőnyegre.
-Segíts. -tört ki belőle egy kétségbeesett sóhaj- Nem akartam bántani, bármit is mondtam vagy tettem. Téged sem akartalak. Soha nem bántanálak benneteket. ...Hová ment?
Zavarodottan felötlött benne egy kép a fogadósról és a feleségéről, de azt sem tudta, kik ők, hirtelen a nevük sem jutottak eszébe. Csak nézett előre és elképzelte, ahogyan az ajtóhoz sétál. De a lábai nem mozdultak.

Kósza bámulta gazdáját, ahogy az kiviharzott a szobából, majd hallgatta, ahogy kétlábú barátai valamit beszélnek egymással. Úgy döntött, gazdája után megy. Orrát a padlóhoz nyomva lenyargalt a lépcsőn, kilökte a hátsó ajtót, észre se vette a zavarodott pillantásokat a csapstól és a vendégektől.
Követte a szagot az épület mögé és meg is találta az orkot.
Gorzhak ránézett és megvakargatta Kósza állát. Kiveregette a hamut a pipából, majd felpattant Kósza hátára és futásra ösztökélte. A farkas nem kérdőjelezte meg társát, megugrott és előrenyargalt. A fogadó mögött nem volt semmi, egy virágos mező terült el amíg a szem ellátott, a képet csak egy aprócska domb törte meg. Gorzhak azt szemelte ki táborhelynek az éjszakára, most is arra vágtattak, a szél borzolta a farkas szőrét és az ork haját és szakállát.
Felhágott a dombra és megállt a tetején. A nap épp lemenőben volt, az eget narancsba és sárgába, néhol vörösbe öltöztette. Gorzhak leült a fűbe és elővett egy fenőkövet, amit korábban vásárolt, és kardját kivonva élezni kezdte azt.
Be kellett vallania, hogy visszamehetett volna, de egyszerűen nem volt mersze. Nem akart bolondot csinálni magából - már így is megtette. El nem tudta képzelni, milyen lavinát indított el. Talán vissza se kéne mennem - gondolta, keze megmerevedett félúton egy vonás közben. Itt lenne az ideje, hogy elinduljon. Látta Yalát mégegyszer, ahogy akarta, odaadta neki a nyakláncot, most már semmi nem tartotta ebben a királyságban. Talán ír a bátyjának, megkérdezi... Erősen megrázta a fejét. Nem fogja visszakönyörögni magát, mint egy kivert kutya. Bizonyítani fogja a becsületét azzal, hogy a főnöknek és a sámánnak elviszi a Csuhás fejét. Visszafogadják, ő pedig elfelejti Yalát. Vagy megpróbálom...

Kissé meglepi, hogy a lány tőle kér segítséget, bár egy ilyen hirtelen kijelentés után talán logikusnak tűnhet az ilyesmi. Sejti, hogy Gorzhak mire célzott, de egyszerűen képtelen volt ezt elmondani Yalának, akármennyire is szeret vele őszinte lenni.
- Ne aggódj, nem tettél semmi rosszat, olyan volt, mintha Gorzhak a saját szavaitól rémült volna meg - a kicsi elf mellé ül, így talán bátorítóbb hatású, amit mond.
Kósza eközben úgy tűnt, gazdája után eredt, nem tért vissza.
- Bármit is szeretne neked mondani, hallgasd végig. Biztosan nem akar bántani, ennyit ő is megérdemel, ahogy bárki más.
Ez olyan volt, mint egy szerelmi vallomás. Sőt. Az is volt. - nem képes ezt elmondani a lánynak, így is volt mitől megijednie. Nem tudja, hogy Yala mennyit sejt vagy tud a dologról, de bárhogy is van, ez mintha nem lenne képes kitörni a szívéből. Ahelyett, hogy féltékenységet érezne, inkább aggodalom tölti el mind az elf, mind az ork részéről.
Bár hosszú ideig nem találkoztak, hármuk kapcsolata így is megmaradt és ha valamiféle szerelmi szál rosszul kezdődik vagy ér véget, talán soha többet nem találkoznak. A lánynak így is volt mitől szenvednie, az ork pedig ki tudja, mit tesz, ha elutasítják. Thioss egymagában nem lenne képes együtt tartani a triót, ha érzelmi sérülései lennének a másik két tagnak.
- Csak azt tudom javasolni, hogy menj utána és beszélj vele. Én nem tarthatok veled, ez csak és kizárólag kettőtökre tartozik.
Bár fél, hogy kettejük barátságának, vagy ki tudja már minek csúfos vége lesz, nem teheti meg, hogy belezavar Yala és Gor lehetséges beszélgetésébe.
- Talán érzéketlennek és hidegnek tűnök, de most csak így tudok segíteni, ne haragudj, kérlek - mivel valóban így gondolja, nem érzi magát hibásnak, nem tud másképp segíteni a lánynak, csak tanácsokkal.

A saját szavától?
Nem tudta elképzelni, miért rémülne meg pont olyasvalaki, mint ő, saját magától. Szemében egyetlen lény sem volt eredendően, velejéig gonosz, ami előítélet pedig mégis volt benne, azt a helyzete tette vele. Félvérként mindjárt az volt a első tapasztalata, hogy édesanyja lemondott róla. Csak mert félvér vagyok. Haragudott is az asszonyra, meg nem is, hiszen ha verték volna, sem tudott volna bármilyen jellemzést adni róla azon kívül, hogy az anyja.
Következésképpen bármit el tudott volna képzelni magáról, de azt már nem, pontosan azt nem, ami másokra vonatkozott. Néha félelemből persze megtörtént, ám olyankor keményen szidta meg magát, hogy mit is képzelt magáról, ki ő? Fogalma sem volt semmiről. Nem tehetek róla, de így van. Tényleg nem tudom, mi üthetett Gorzhakba.
-Én..végighallgatom. -jelentette ki olyan kislányos magabiztossággal, persze még ekkor sem tudta felemelni a lábait a szőnyegről.
Hallgatta, amit Thioss mondott és igen meglepődött, amikor azt közölte, nem megy vele. Igaz, úgy emlékezett, világéletében egyedül élt, egyedül csinált mindent, amióta tudatánál volt, de az az egyedül nem ez az egyedül volt. Jelen pillanatban egy másik élőlényről volt szó, akinek értelmes tudata van, összetett, csodálatos lelki világa, ugyanakkor Yala azt is sejtette, Gorzhaké is olyan törékeny, mint az övé vagy Thiossé.
Hirtelen meg tudta mozdítani a lábfejét. Azt hitte, mindjárt újra elvész ez a képesség, így szokatlanul gyorsan ment, szinte futott a ajtóig, valamiféle bűnbánó ábrázattal figyelvén a lombtündét az ágyon. Óvatosan biccentett, mintha attól félne, most a nyaka mondja fel a szolgálatot, majd eltűnt az ajtóból és nagyobbacska szökkenésekkel leevickélt az ivóba.
Az ajándékba kapott lánc ott lógott a kezében, a fogadós pedig enyhén szólva megbámulta mind a csodálatos darabot, mind pártfogoltja gyanúsan furcsa arckifejezését, de végül úgy döntött, nem szól bele a dolgokba. Kívülállóként is sejtette, már az ork iménti magaviseletéből is, hogy ez valamiféle szerelmi ügy lesz. Ő nem csodálkozott rajta, Yala valóban gyönyörű nő volt, származása és furcsa jegyei ellenére is.
A lány igazából arra számított, Gorzhakot a Sosem Kongó Korsóban fogja találni, elvégre semmi olyan nem történt, amiért kitiltották volna, sőt, gyakorlatilag semmi nem történt. Amikor körbenézve egyetlen orkot sem látott, csalódottan bámulni kezdte a bejárati ajtót. Ha valamitől félt még, akkor az a hatalmas és felfoghatatlan nyílt, sík szélű külvilág volt, a távolban halmokkal és tanyákkal szegélyezve. Valóságos lapos mindenség.
Amikor végre nekiveselkedett, persze szempillantás alatt feltépte a kilincset, kilépését csengettyűszó kísérte. Olyan volt mint egy jelenés. Ő is úgy érezte magát, ... mint egy valótlan, szürke, fényevesztett jelenés.

Nem tartja vissza a lányt egy szóval sem, de ettől függetlenül kissé bántja, hogy olyan, mintha magára hagyná.
Nem mehettem vele, nekem ehhez nincs közöm. Nyilván Gorzhak egyébként sem örülne, ha ott lábatlankodnék egy ilyen kijelentés után.
Tekintve, hogy teljesen egyedül maradt a szobában ott, ahova leült néhány pillanattal ezelőtt, úgy dönt, hogy maga elé nézés helyett inkább a kilátást választja. Feláll és odasétál az ablakhoz, amely egészen tetszetős panorámát tár elé. Nincsenek különösebben kiemelhető jegyei ezen résznek, ahogy az ide érkeztekor is volt, de éppen a maga egyszerűsége miatt szép. Nem tud szabadulni a gondolattól, hogy ez való Yalának, erre van szüksége.
Annyira beleillik ebbe a tájba, mintha csak ő maga lenne minden, amíg a szem ellát.
Elmosolyodik a gondolatra és esze ágában sincs azt eltüntetni. Boldognak érzi magát a helyzet ellenére is, ami aggasztó lehet, de nagyon örül két társának, akik szinte semmit nem változtak a hónapok alatt. Gorzhak ugyanúgy zsörtölődő, mogorva ork, Yala pedig ugyanaz a tüneményes és gondoskodó kicsi félelf, aki volt.
Na nem mintha én bármit változtam volna.
Bár igyekezett visszafogni talán túlzott kimértségét, amikor beszélt, de az orknak így is fejfájást okozott vele.
Próbál minél szélesebben és hosszabban körbenézni, ameddig az épület falai engedik, közben két társa, remélhetőleg gond nélküli beszélgetésének eredményére vár.

Talán...csak elvesztett valamit és elindult, hogy megkeresse, de annyira ideges lett, hogy szó nélkül kirohant. Vagy..... amit mondott, és amit utána, lehet, hogy azt gondolta, azt hiszem, hogy neki is sötét szándékai vannak. -gondolkodott, miközben a fogadó előtt téblábolt hol egyik irányba, hol a másikba.
Thioss tudhat valamit. -futott át az agyán hirtelen- Nem lehet...az lehetetlenség.
Eszébe jutott egy képtelen gondolat a faluban tapasztaltakról, miszerint a fiatalok lelki érzések alapján válastanak párt, ettől pedig zaklatottak és furcsák is lehetnek. Jobban átgondolva Yala szerint ez a jellemző tökéletesen illet Gorzhak viselkedésére, de fogalma sem volt arról, miért pont őbelé lenne szerelmes. Nem a más fajba tartozás miatt gondolta ezt, sokkal inkább maga miatt, hiszen a faluban éltek nagyon furcsa párok is, akiknek akár gyermekei is születtek. Néhányuk elmondása szerint az az eldugott vidék kiváló volt arra, hogy szociális és semmi hiányban nem szenvedő életet biztosítson egy kis félvér gyermek és szülei számára. A lány szerint mélységesen igazuk is volt, már az alapján is, amit eddig a meglehetősen félelmetes és tág külvilágról hallott a Sosem Kongó Korsóban.
Ilyen mélységes, fontos gondolatokon évődve egészen az edénykiégető mester bódéjának széléig jutott, a fogadótól kissé arrébb. Mikor észbe kapott és felemelte a fejét, először a kemence előtt a fújtatóval szórakozó tanonc vizslató tekintetével találkozott szembe, majd amikor szégyenében hirtelen hátat fordított, a fogadós háza mögött, az ivótól egészen hátul, egy domb közepén megpillantotta az orkot.
Amaz látszólag tábort vert magának, Yala szerint meglehetősen egyedi és ironikus módon egy fogadó mögé, ámde nyugodt szívvel kezdett a domb felé ügetni, tudván, hogy hármasuk egyik tagja mégsem lógott meg egyetlen szó nélkül.
Figyelte, ahogyan a zsenge kis fűszálak és virágok simogatják cipőcskéje oldalát, szinte érezte a lüktető életet a legapróbb növényi és állati lényekben is, amelyeket igyekezett nem letaposni és közben még sietni is, valamint nem utolsó sorban nem elhagyni a ajándékba kapott nyakéket sem.
Mit kellene mondanom? Mi van, ha rosszat szólok? -tudata mondhatni nem bírt nyugton maradni egy tizedmásodpercre sem, akárcsak egy örökmozgó kisgyermek, aki megtanult járni és igyekszik kiélvezni az új képesség nyújtotta változatos élményeket. Ciripelt, zúgott és kattogott, valóságos kis vihart kavarva a fehér hajú lány elméjében.

Mikor a kard olyan éles lett, hogy egy apró érintés is felsértette az ujjbegyeit, szépen visszacsúsztatta a hüvelyébe. Kószát elküldte nemrég pár ágért a közeli erdőben, s Ő időközben visszatért egy rakás jó száraz rőzsével a szájában. Gorzhak megköszönte és gyakorlott mozdulatokkal összetákolt egy kis rakást, amit szépen meggyújtott.
A tűz már javában égett, mikor az óriásfarkas felkapta a fejét, majd egy pillanattal később hevesen csóválni kezdte a farkát. Thioss... vagy Yala... - gondolta Gorzhak és a gyomra görcsbe rándult. Nem állt készen erre a beszélgetésre, de elvből nem fog hazudni Yalának, ha magyarázatot követelni jött. Márpedig mi másért jött volna?
De az érzéseit mégsem fogja feltárni, döntötte el. Úgy érezte, semmi esélye sincs Thiosszal szemben ebben az egy esetben, valamint olyan kevés ideje ismerik csak egymást. Lehet ez nem is szerelem, csak egy hirtelen fellángolás. Ne hazudj magadnak sem! - parancsolta fejben. Sose érzett még ilyet, sose volt szerelmes és érezte a zsigereiben, hogy ez bizony szerelem.
Vett egy jó mély lélegzetet, elővette a pipáját és a szeme sarkából figyelte a lányt. A helyzettől függetlenül csak gyönyörködni tudott benne, ahogy a domb felé sietett, szinte szikrázott a lemenő napban, fehéren és szívfájdítóan szépségesen. Ősök, adjatok erőt... - fohászkodott, és most az egyszer mellőzte a gondolatot, hogy az Ősei szégyenkeznek miatta.

Úgy érezte, neki kell előbb megszólalni. Még oda sem ért, sőt, a közelében sem volt a dombnak, már akkor is ezen zakatolt agyának minden apró kis részlete. Ha érzelmi dologról van szó, nem lehet elhibázni. Az az élmény súlyos bélyeget nyomna kapcsolatukra, már amennyire a pozitív érzelmi kötődés fajtáit ismerte, ami valljuk be, nem volt részéről túl nagy tudás.
Nem akarom megsérteni. Szívem, lelkem, mint egy fagyos tó, kizárt, hogy valaha is olyasmit érezzek, ami képes egy harci orkot bájos szavakra késztetni. -gondolta kissé keserűen, mert érezte, hogy nagyon meg fogja bántani Gorzhakot, főleg a lánc felelőtlen elfogadása után.
Ballagott tovább, hangtalanul, mint egy kicsi fehér szellem, akinek csak a haja suhog a szellőben. Időnként fel-felnézett az ork irányába, de sosem egyetlen másodpercnél tovább. Valamiért hirtelen szívesebben ment volna Thioss felé, akiről tudta, hogy semmiféle érzelemmel nem viseltetik semmi iránt, tárgyilagos, szerény és eszébe sem jutna egy félvér párban gondolkodni. Sóhajtott.
Nézte a távolban a hatalmas facsoportot, amely akkora volt, hogy alig lehetett róla elhinni, valóban varázslat nélkül termett ott két nagyobbacska sík földdarab között. A hosszú ágak búskomoran lengedeztek, a levelek színe enyhén szürke volt, a naplementében kissé sárga is, ez a látvány pedig valamiféle honvágyat ébresztett a lányban, bár azt sem tudta, mi után.
Hiszen sosem volt otthonom, családom, főleg nem ilyen helyen.
Észre sem vette, mennyit haladt előre. egyenesen felcaplatott a domb oldalára és a magasság felénél felemelte a fejét, olyan szoborszerű, mégis vörös arccal, hogy aki először és akkor látja őt, egyből boszorkánynak titulálná.
-Gor. -szólította meg halkan, amint egy kis élet tért vissza belé- Nem kellett volna elmenned. Nem mondtál te semmi rosszat. Nem is gondolhattál semmi rosszat, én tudom. Ha nincs pénzed szobára, alhatsz te is az enyémben, de nem tudnám elviselni, ha az én vendéglátásom alatt a szabad ég alatt, az időjárásnak kitéve éjszakázz.
Többet nem szólt, csak állt mozdulatlanul. Próbált olyan komolyan és ellentmondást nem tűrően nézni, ahogyan csak tótükör-szíve engedte.

Még mindig nem nézett fel, és Kósza is fekve maradt, lihegve és Yalát figyelve. Csendesen beszélt, és ahogy beszélt, az ork homlokán elmélyültek a ráncok. Gorzhak csak akkor pillantott rá, mikor elhallgatott. Egyáltalán nem ezt várta. Azt gondolta, kérdőre vonja majd, mi is vlt ez az egész, de nem kérdezett semmit. Csak közölte, hogy semmiért nem haragszik és mondhatni parancsba adta, hogy aludjon a fogadóban. Gorzhak szája megremegett, majd felhorkanva elnevette magát.
- Édes pofa, mindig azt hiszed, valami rosszat csináltál - mondta neki lágyan. Végülis közölhetné, hogy itt marad és visszaküldhetné a fogadóba, ha már nem jött szóba a fő probléma, de az gyávaság lenne. Azzal csak feszültek lennének mind a hárman és mikor Gorzhak elmenne, már nem lenne miért visszajönni. Így sincs - gondolta és vett egy mély levegőt.
- Ülj le, el akarok mondani valamit - mondta és intett a fejével, hogy üljön le mellé a tűzhöz. Kósza csóválni kezdte a farkát és illedelmesen odébb húzódott.

Kíváncsian, s valamelyest sértődötten nézett rá, mintha nem értene egyet Gorzhak kijelentésével. Szíve mélyén nem is értett. Ő mindig tisztában volt vele, mikor tett rosszat, és mikor nem. Legalábbis csak ezt gondolta. Viszont még soha de soha senki nem hívta édes pofának, ezeket a jelzőket pedig egyenesen gyűlölte, most azonban mégsem mutatta ki ettől jobban.
Amikor az ork hellyel kínálta, megfogta illatos zöld növénypecsétes ruháját, szétterítette azt a levegőben, majd finoman lehuppant a gyengécske, zöldes fűre. Azonnal megcsapta a meleg, arcán és haján különös táncot jártak a lángnyelvecskék.
-Mondd csak, hallgatlak. -felelte enyhe mosollyal és óvatosan Kósza felé közelítette a kezét, jelezve, hogy most ráér megsimogatni.
Valahonnan érezte, hogy Gorzhak nagyon szereti ezt az életmódot, de már nem akarta visszaszívni a szavait. Igenis engedelmeskedni fog neki, hiszen ő is beadta a derekát, ezért így lesznek kvittek. Még jobban elmosolyodott, másik kezével félretűrte a haját, amely ebben a helyzetben egészen a combjáig is leért.
Ha kell, a spórolt pénzemből akár külön szobát is kivehet magának. Thiosszal szemben nem lenne igazságos, hiszen két szobára nincs pénzem, egynek adni pedig illetlenség és gerinctelenség, de meg is felezhetném, a maradékot pedig ketten ledolgoznák. -szövögetett valamiféle értelmes és helytálló tervet, hogy megfelelően vendégül láthassa barátait.

Gorzhak sóhajtott egyet - rengeteget sóhajtozott mostanság, úgy tűnt -, majd lenézett Yalára. Ahogy egyre sötétebb lett, a tűz fénye egészen kivehetően táncolt a lány arcán, még ragyogóbbá varázsolva a szemeit és fényes, hófehér haját. Hirtelen úgy érezte, nem fog tudni mit mondani, csak magához akarta szorítani és ott tartani. De nem tette, helyette szívott egy-kettőt a pipájából, majd lassan belekezdett.
- Nem akartam elrohanni. Semmitől sem szoktam. De úgy éreztem, nincs ott maradásom - a mondatok nem egészen úgy jöttek ki, ahogy akarta és inkább a tűzbe bámult, mintha onnan akarta volna kiolvasni a szavakat. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy mást érintesz, nem akartam látni és el kellett menekülnöm - gondolta valójában.
- Én... nem akarok neked fájdalmat okozni. Előbb tépném ki a saját szívem, minthogy bántsalak - folytatta. Ez valóban igaz volt, de csak félig. Nem akarom meggyűlöltetni magam veled, mert akkor is csak magadat hibáztatnád és azt nem akarom. - volt a teljes igazság. Nem fogja elmondani neki. A legjobb az, ha most rögtön feláll és elvágtázik Kósza hátán - aki éppen Yala ölében a fejével szuszogott -, és soha többé vissza nem jön. Már mozdult is volna, de a tekintete elkapta Yaláét. Azok a kristálytiszta, kék szemek mintha beszippantották volna és nem bírt mozdulni. Nem volt a világon semmi, ami helyettesíthette volna azokat a szemeket, azt az arcot, az aprócska alakot. Nem bírna ki nélküle egy egész életet.
A leány apró arcocskáját nagy kezeibe vette és végigsimított az egyik orcán hüvelykujjával.
- Ne törődj azzal, mi van velem. És most figyelj ide - búgta nagyon halkan, és azon a lágy hangon, amit csak Yala füleinek szánt.
- Nem számít mit gondolsz, mondasz vagy teszel, rám mindig számíthatsz. A te lelked annyira tiszta és ártatlan és szép, és Te mégsem veszed észre. De nem baj. - szeretetteljesen elmosolyodott. - Én mindig itt leszek és megvédelek, soha senki sem fog téged bántani, mert nem érdemelsz szenvedést és bánatot, csak jót - fejezte be, majd lassan előrehajolt, és homlokát gyöngéden a lányéhoz nyomta. Ezt Ő nem tudhatta, de az orkok gyakran így fejezik ki szerelmüket csók helyett, sokkal többet jelentett nekik és mélyebbnek tartották (persze a Vonyító magánkívül lett volna, ha megcsókolhatja, de azt mindig az asszony beleegyezésével szabadott csak). Gorzhak behunyta a szemét. Ha most pofán csap vagy rám üvölt, akkor röhögni fogok - gondolta derűsen.

Tulajdonképpen hagyta, hogy Gorzhak azt tegyen vele, amit akar, de nem azért, mert viszont szerette, hanem mert rájött, hogy az ork éppen erről tett neki vallomást. Annyira elborította a tudatát a gondolat, hogy valaki megőrül érte, de ő nem tudja viszonozni, hogy égni kezdtek a szemei a szégyentől. Hiába volt Gorzhak olyan közel, ő csak lefelé bámult és megdermedt, mint egy szobor. Olyan volt, mint egy látomás, egy kőfaragvány, amit nemmlehet onnan elmozdítani, ahol e formáját felöltötte.
Nem akarom ezt. Nem akarok érezni és jó, hogy nem érzek soha semmit, csak a saját bűneimet. Ez segít, hogy épelméjű maradjak és soha ne bántsak senkit azért, mert nekem jól esik. Nem tudnám elviselni, ha Gorzhak a szavaim hallatán sírni kezd, márpedig ilyen érzelmi állapotban valószínűleg első dolga lenne. Nem akarom ezt...
Aztán tekintete is megdermedt, majd szemhéja lecsukódott, mintha sosem tudta volna kinyitni. Azt hitte, az ork menten megcsókolja és már szája is égett, fájt a szégyentől. De azt sem tudta, pontosan miért szégyenkezik.
Hiszen Gorzhak semmi rosszat nem mondott róla. Csupa pozitívumot, amiért a legtöbb nő ölni tudna, hogy hallhassa mástól. Mégis, ő úgy hitte, rá nézve ez nem igaz. Legalábbis nem úgy.
-Én. .. -erőltette a beszédet- ...én nem azért vagyok ilyen, mert tiszta és jó vagyok, Gorzhak. Hanem azért, mert tudom, hogy fegyelemre van szükségem, mert rossz vagyok. Érted? Soha nem voltam az, akinek most elmondtál és nem is leszek. Te egy tévképzetbe szerettél. Nagyon sajnálom....
Így válaszolt végül, mert tudta, érezte, hogy valahogy ilyen formában nem lesz bántó, amit mond. Nagyon óvatosan, picit elfordította a fejét, mert úgy érezte, hirtelen, ő fog sírni. Próbált volna védekezni, menekülni a helyzetből, amelyet nem értett és nem érezte már magát biztonságban sem. Nem Gorzhaktól félt, hanem az érzésektől. Az olyan lelki dolgoktól, mint amilyen most így megváltoztatta a harci orkot. Irtózott tőle, hogy van valami hatalmas erő, ami ilyen gxengédségre késztet egy élőlényt minden ok nélkül.
Normális esetben valaki azért szeretne valakit, mert az a valaki is viszont szereti és megérti őt. Valamimilyesmi fogalmazódott meg benne, majd az, hogy ő, újfent ráébredve, nem érez semmit, csak a saját önnön hibáit és visszásságait. Minden eddigi tapasztalatával egybevetve úgy látta, szörnyű és sebezhetővé tesz az az élet, amelyre Gorzhak is képes. Soha nem mert volna ő is ugyanúgy élni.

Gorzhak elhúzódott, de nem nézett rá máshogy. Ez volt az, amire számított - a másik a pofon volt, örült, hogy az nem történt meg -, és tudta, hogyan kell kezelnie. Lassan elhúzódott tőle és felemelte az állát, hogy igenis nézzen a szemébe és ne szégyeljen semmit, amit az érzelmeiből az arcán láthat az ork.
- Nem tudom, hol élhettél, milyen körülmények között, de fogalmad sincs a saját értékedről. Nekem van. És mondtam, hogy ne törődj velem - mondta és egy kósza fehér tincset a leány enyhén hegyes füle mögé tűrt. Kedvesen mosolygott, de belül úgy érezte, mindene sajog. Elkeserítette, hogy Yala így vélekedik magáról, amikor a vak is látja, mennyire jóságos és önzetlen. De megtanítja neki, hpgy értékelje magát, ahogy minden hozzá hasonló nőnek kellene. Hirtelen megtelt elhatározással és erővel, mintha egyenesen az Ősök szellemeitől kapta volna ajándékba, ahogy szerelme arcocskáját nézte.
Kicsit elhúzódott Yalától. Leoldott az övéről egy kulacsot, amiben már csak kevéske víz volt. Kihúzta a dugót, és beleszórt az ivónyílásba egy kis földet és letépett füvet, majd elővette kését, és tenyerét megvágta. A sebet a kulacs nyílása felett tartotta és nézte, ahogy a sötét vér belecsurog. A kulacs szarvasbőrből volt, az volt a Vadak szelleméjé, a vér pedig alap feltétel volt egy eskühoz.
Fogta és behajította a tűzbe a kulacsot, mire a láng fellobbant.
- Nem hagyom, hogy így élje le az életét. Még hogyha soha nem is fog szeretni, ahogy én szeretem őt, én felnyitom a szemeit. És boldoggá fogom tenni, ha belepusztulok is. Esküszöm a Víz, a Szél, a Föld, a Tűz és a Vadak ősi szellemének - mondta mély, komoly hangon, orkul. Minden szellem "meg lett idézve", a Tűz megkapta a Vizet, a Földet, és az ork vérét a Vadak szellemének ölelésében, s a füstöt elvitte a Szél. Yal nem érthette a szavakat és nem is kellett neki.
- Ne kérdezd, mi volt ez. És ne törődj velem - ismételte megint, azzal felállt.
- Gyere kicsi elf, éhen pusztulok - mondta és megejtett egy vigyort. Ezt az esküt nem fogja megszegni. Talán könnyűnek is mondható a betartása, mert mégha nem is esküszik meg rá, hogy Yala szemeit felnyitja, akkor sem hagyná, hogy elkeseredetten és saját értékeinek teljes tudatlanságában élje le az életét.

Ismét csak tűrt, hangtalanul, mozdulatlanul, ám immár nem mereven és szobrosan, hidegen. Hanem élettel telve és tényleg úgy, mint akik élnek. Pislogott, lélegzett, kis mellkasa mozgott, csuklóján látni lehetett a kék erecskék pulzálását. Olyan élő volt, mintha éppen most született volna porból, földből, fényből és sötétből.
Kíváncsian figyelte Gorzhakot most már, nézte, mit tesz vele, de nem mondta egyetlen szóval sem, hogy ne tovább. Úgy érezte, nem lesz bántódása.
-Valóban nem tudom azt az értéket elképzelni sem, amelyet Te, Thioss és a fogadós családja olyan nagyra tartotok. Fogalmam sincs arról, hogyan és hol nőttem fel, de talán jobb, ha nem tudjuk meg. Azt gondolom, soha ne is bolygassuk a múltam. Egy belső hang is ezt mondja nekem. -mutatott mellkasa felé, valahová oda, ahol a szívét érezte.
Azt hitte, ezután majd hallgatagon ülnek és bámulják egy kicsit a tüzet, azonban a orknak látszólag más tervei voltak. Rémülten figyelte a baljós és számára érthetetlen folyamatot, aztán amikor amaz a vérét folyatta a tömlőbe, egyenesen felszisszent és hátrébb ült, mindezt pedig meglehetősen gyorsan, mint valami kém. Mindaddig sejtése sem volt a dolog miértje felől, ám amikor az egész tömlő a tűzben landolt és Gorzhak valószínűleg ork nyelven mondott valamit, úgy gondolta, szertartással közölhetett valamit az anyatermészettel vagy a szellemvilággal. Utóbbi szónál egyenesen megborzongott. Jobb volna nem kommunikálni velük, ki tudja, mit óhajtanak tőlük? Azt is nehéz volt számára feldolgozni, hogy olyan létezik, másvilág, anyagtalan dimenzió...
Amikor Gorzhak befejezte és megszólalt, Yala valamiért megkönnyebbülve felsóhajtott, majd követte az ork példáját és lassan felkelt, hogy el ne szédüljön. A kicsi elf jelzőre szélesen elmosolyodott, szoknyája két szélét fogva még ugrott is egyet, hogy áthidaljon egy számára óriási fűcsomót. Az a becenév valamiért boldoggá tette, akkor is, ha bűntudattal szorongatta még mindig az ezüst nyakéket, persze nagyon vigyázva, óvatosan.
-Van olyan étel, amit én főztem. -tette közzé távoli és elérhetetlen, furcsa hangon, amiben volt valami nagy, burkolt öröm, mintha mindig is édesanya akart volna lenni és most nyílt rá egy alkalom.
Szinte lassan futott, hogy lépést tartson az orkkal, közben hol őt, hol a Naplementét figyelte. Most tényleg, de tényleg úgy érezte, hogy van még miért küzdeni, az élet igenis szép, még akkor is, ha az embere és a többi faj olyasmit kell, érezzen, ami néha nagyon fáj. Talán egy nap majd én is érezni fogok, úgy igazán, igazán. Mint Ti...

Gorzhak egy nagy adag földet rugdosott a tűzre, hogy elaludjon és ne kebelezze be a dombot. Kósza is felpattant és farkcsóválva, vidáman elindult utánuk. Az ork Yalát figyelte, ahogy teljesen másképp hagyja el a dombot, mint amikor megközelítette. A feszült sietség és szorongó tekintet helyett most szinte szökdécselt utána, léptei ruganyosak voltak és a copfja ide oda libegett, az arca pedig békés volt és ragyogott róla a boldogság.
Gorzhak úgyérezte, megolvad mint a vaj és remélte, gyakran láthatja majd ilyennek. Márpedig az lesz, hű marad az előbb letett eskühöz, ha beleszakad is és igenis fogja majd látni Yalát ilyen vidámnak.
Ahogy mentek, csak akkor vette észre, hogy Yala szorongat valamit, ami néha-néha megcsillant a lemenő nap fényében. A nyaklánc. Ravaszul elmosolyodott.
- Csak akkor eszek a főztödből, ha feltehetem a nyakadba a láncot - mondta és megállt, kezei hetykén előredöntött csípőjén. Most az egyszer Ő lesz a zsaroló, nem fordítva. Aztán eszébe jutott még valami és a szája szélesebb vigyorra húzódott.
- És felülhetnél Kószára is, nagyon örülne neki - mondta és megpaskolta az állat combját, aki izgatottan szaglászott körülöttük. Teljesen úgy viselkedett, mint egy becsavarodott kiskutya. Megérezte kétlábú barátai nyugodt és vidám hangulatát és azonnal átragadt rá. Most volt a legalkalmasabb, hogy valakit, aki nem Gorzhak, a hátán vigyen. Yalát egyébként is nagyon szerette, még meg is köszönte volna, ha tudott volna beszélni.

Gorzhak hangjára visszafordult, szemeit elöntötte az aranyló, bíbor napfény. Annyira elvakította, hogy  muszáj volt apró tenyerével távol tartania a melengető sugarakat. Így persze rögtön úgy festett, mintha tisztelegne az ork feltételeinek, ráadásul mosolygott is. Amikor észbe kapott, ugrott egyet és féloldalasan meghatotta a fejét. Már készült, hogy odanyújtsa az ajándékba kapott ékszert, amikor meghallotta az ork tervének folytatását. Mozdulatai megfagytak a levegőben, mosolya eltűnt, helyébe pedig meglepődéssel vegyült félelem költözött a arcára.
Én?! Kósza hátán? -gondolta elképedve, de valamiért egyetlen egyszer sem tudta volna elképzelni azt az opciót, amelyben az óriásfarkas darabokra tépi. Pedig mintha már támadt volna rá valami miatt nagyon nagyon régen.
Egy lélegzetvételnyi idő után felengedett, válla meggörnyedt, jelezve, hogy aláveti magát, ha ez kell ahhoz, hogy anyáskodhasson. Lépett egyet Gorzhak felé és egyenesen a tenyere fölött lógatta a díszes ezüst nyakéket, várva, hogy maga Gor irányítson innentől. Persze nem szívesen próbálta volna ki, vajon mennyire örülne Kósza a helycserés támadásnak, azaz hogy ő hirtelenjében elfoglalja a társa szerepét, ám ekkor az állatra tekintett. Felvonta rajta a szemöldökét, hiszen nem mindennap látni óriási fekete farkasokat boldogságtól megkergülve kóricálni a Sosem Kongó Korsó mögötti réten. Meg hát bárhol máshol sem.
-Rendben van, legyen. -felelte mosolyogva- De csak ha ő is szeretné.
Kócos, kusza hajfonatának darabjai ide-oda lengtek a légáramlatokban, néha még az arcát is csapdosták. Ő onnan belülről, a testéből mindig is úgy látta, mintha ilyenkor egy jóságos szellem vigyázna rá odafentről.

Gorzhak figyelte, ahogy a lány megfeszül és azt gondolta, nincs az a rábeszélő képesség, ami felkényszerítheti az óriásfarkas hátára. Aztán megkönnyebülten látta, hogy megnyugszik és rábólint.
Az ork szélesen elmosolyodott, majd szó nélkül felkapta Yalát, mint egy játékbabát és óvatosan elhelyezte Kósza széles hátán. Az állat először zavarodottan oldalra billentette a fejét; nem volt szokva ilyen könnyű súlyhoz, nem tudta eldönteni, van-e a hátán lovas vagy nincs.
- Így tartsd a lábad és szépen húzd ki magad, hogy egyensúlyban maradj. De nem fog leesni, ne félj - mondta neki és lovas ülésbe igazította a kicsi elfet. Kósza így már nyugodtabb volt, kissé megérezte a hátán a szokatlan testet és Gorzhakot várta, mikor mondja, hogy indulhat. De az ork előtte még kivette Yala kezéből a nyakláncot, és felnyúlt, hogy a nyakába akassza. Tökéletes volt, a nyaklánc gyönyörűen kiemelte a lány hattyúnyakát és szemének csillogását. Gorzhak elégedetten bólintott, majd újra elindult, Kósza követve őt.
- Lassan, lassan... - mondta neki orkul, mert a hebehurgya állat azt gondolta, hogy rohanni kell. Egy elégedetlen morgással lassított, egyenletesen lépkedve.
- Ugye nem rossz? - kérdezte Yalától, ahogy felnézett rá. Soha nem gondotla volna, hogy valaha is fel kell néznie, hogy lássa Yala arcát és a helyzet mulattatta.

Kicsit megijedt, amikor felemelték és másodpercek leforgása alatt az óriásfarkas hátán találta magát, de nem hagyta magát, kiegyenesítette a hátát és illedelmesen elhelyezkedett. Mindent úgy csinált, ahogy Gorzhak mondta neki, egyetlen centivel sem tartotta feljebb vagy lejjebb a lábát.
Amikor az ork gyengéden a nyakára adta az ékszert, megszemlélte magát. Kivételesen, az ékszer miatt, gyönyörűnek találta az összképet és boldogan simogatta Kósza puha, mégis elegendő tartással rendelkező sötét bundáját.
Valójában esze ágában sem volt attól félni, hogy leesik egészen az indulás számára váratlan pillanatáig. Akkor aztán összerezzent, de végül összeszedte magát. Szépen lassan elengedte görcsösen összehúzódott izmait és élvezni kezdte a helyzetét. Néha Gorra pillantott, csupa élénk, vidám arckifejezéssel, mintha nemmis ő lenne és ezt saját magán is érezte.
-Soha nem éreztem még ilyet, sehol! -lelkendezett nevetve- Csodálatos társad van. Most kezdem csak érteni, mennyire figyel rád, mennyire összhangban kell, hogy legyetek, egyszerűen olyan, mint egy csoda.
Arca kipirult, szeme csillogott, ahogy onnan a magasból, új szemszögből nézte a dolgokat. Valahogyan kétszer olyan magasnak érezte magát, és talán ténylrg olyan magasságból is nézhetett szét.
Néhány járókelő ugyan jól megbámulta és ő ekkor összehúzta magát, de utána rögtön felderült, elfeledte az iménti rossz emlékeket. Még azt is elfelejtette, hogy bizony már ő is nagyon éhes.

Hol vannak már?
Gondolatait megszakítja a tény, hogy a Nap már a horizont alá bukott és társai még mindig nem adnak jelet magukról.
Már sötét van, de amióta Yala elment, Gornak sem látom nyomát. Mi történhetett?
Akármennyire is jó a hallása, a látása nem élesedett ki hozzá annyira, hogy lásson is a sötétben. Próbál valamiféle utalást keresni legalább egyik társának hollétére, de semmiféle nyomot nem talál.
Nagyon remélem, hogy nem történt semmi baj és csak beszélgetnek valahol, ahol kettesben tudnak lenni. Gorzhak nyilván megértő, ha Yala elutasítja, miért is bántaná azt a lányt?
Annak ellenére, hogy ő maga személy szerint sugárzó ellenszenvet érzett az orkból, ez az ellenszenv Yala felé nemhogy abszolút nem irányult, inkább annál jóval mélyebb érzéseket táplált a kicsi elf felé.
Yala nagyon kedves és aranyos lány. Való igaz, hogy én küldtem el egyedül, ami talán nem volt a legjobb ötlet, de ez másképp nem megy. Ezt ketten kell megbeszélniük.
Nem aggódott a beszélgetés kimenetelén, de a tüske mégiscsak ott volt a szívében, hogy valami talán mégsincs teljesen rendben. Mindketten feldúltak voltak, amikor elhagyták a fogadót.
Jaj ne... Gorzhak még arra is képes lehetett, hogy elment már messzire és Yala azóta is keresi őt!
A gondolat pengeként hasított az agyába. Már indulna, hogy megkeresi a lányt, nehogy kint maradjon éjszakára, de akkor mozgást vél felfedezni nem is olyan távol.
Az mi...?
Amint rátör a felismerés, elkerekedett szemmel nézi az elsőre kissé abszurd, megmosolyogtató képet: Yala éppen Kósza hátán lovagol, mellettük pedig Gorzhak a kísérő.
Képtelen visszafogni örömét és megkönnyebbülését, halkan elneveti magát.
Ha ezt valaki nekem mesélné, sosem hinném el. Ezt látni kell.
Nézi, ahogy a trió közeledik, majd integet nekik, amit valószínűleg könnyű észrevenni.
Hát nem történt semmi baj.

Gor elvigyorodott és együtt örült a lánnyal.
- Bármelyik ork nő megirigyelné ezt a büszke tartást - mondta kedvesen és szívből. Bár különös látványt nyújtott, szinte elveszett; egy kis fehér valami a nagy feketeségben. Aki furán nézett rájuk út közben, már a városban, Gor egy gyilkos pillantással mondhatni elrémisztette a bámészkodástól.
Már látni lehetett a fogadót és az emeleten az egyik ablakból kihajolt valaki és integetett. A szobából szűrődő fényben felismerhetővé váltak Thioss vonásai. Gorzhak gyomra ekkor görcsbe ugrott.
Igaz, hogy esküt tett arra, hogy boldoggá teszi, de most hogy látta az elfet, rájött, nem lesz könnyű figyelmen kívül hagyni, ha Thioss és Yala még jobban összemelegednek.
De bírni fogja. Nem bántja Thiosst és nem hívja ki párbajra, ork szokás szerint. Yala nem örülne neki, ha ők ketten összevesznének és talán megölnék egymást. Vagyis Ő ölné meg Thiosst; nem becsülte le, de tudta, kit tud különösebb erőfeszítés nélkül legyőzni és kit nem.
Figyelmen kívül hagyta az integetést és megállt, majd lassan levette Yalát a farkasról, pár szívdobbanásnyi ideig a karjaiban tartva, majd szépen letette a földre.
- Thiossnak ne mondj semmit. Rendben? - kérdezte látszólag nyugodtan és lenézett, mintha az övét húzná kicsit szorosabbra, de a tekintete Yaláéba mélyedt, borostyán szemei a sötétben enyhén világítottak, mint egy macskáé, és a pillantás azt sugallta, nem tűr ellentmondást ebben az esetben. Az elfnek nem kell arról tudnia, mi történt a dombon. Csak örüljön, ha övé lesz a lány és higgye azt, hogy az Ő védelme alatt áll...

Elnevette magát halkan, gyengéden.
-Ez a tartás minden, csak nem büszke. Megszoktam már, hogy semmi sem sikerül olyannak, amint azt szeretném, de kedves tőled, hogy megpróbálsz a kedvemben járni.
Őszintén mosolyogva élvezte még egy kicsit Kósza közelségét, majd készségesen tartotta magát, hogy könnyebb legyen Gornak megemelni őt...persze tisztában volt vele, hogy a súlya nem számít, hiszen ork barátja egyetlen ujjal is felemelhetné.
Aztán rájött, Thiosst látja az ablakában. A többi bámészkodóval nem foglalkozott, az elf azonban, úgy érezte, aggódott miattuk. Valahogyan ez tűnt neki lehetségesnek, hiszen Thioss soha semmiért és senkiért nem szokott így viselkedni, ráadásul már akkor is érrzte ezt a furcsa dolgot, amikor elment és otthagyta őt a szobájában.
Gorzhak újabb szavaira ismét felé fordult. Ruháján óriási fekete szőrszálak díszelegtek, haja kócos volt, arca piros. Fogalma sem volt róla, miért és miről nem beszélhet Thiossnak, de elhatározta, semmit nem mond el, ami a dombhoz köthető.
Ki tudja, mire gondolhatott. A végén még megbántanám. -gondolta rögtön azután, hogy meghallotta az ork kérését, majd bólintott.
-Nem beszélek neki semmiről, ne aggódj. Egyébként sem tartom magam pletykafészeknek, hogy mindenképpen csámcsogjak valamin. Az annyira undorító...
Gorzhak tekintetére azonnal az égnek álltak kezének pici fehér szőrszálai. Dermedve nézett rá, figyelte a szemét és várt. Már-már azt hitte, Gorzhak valamiért azon gondolkodik, merje-e őt megcsókolni. A gondolatra, hogy valaki ilyesmit tehrt vele, oldalra fordította a fejét és a bejárati ajtóhoz sétált.
-Tolmácsolnád Kószának, hogy köszönöm a türelmét?

- Helyes - bólintott, majd megvakargatta Kósza füle tövét. A farkas nagyon jól viselte magát, sőt, talán még jobban is élvezte az utat visszafelé, mint Yala, pedig Ő aztán a fellegekben járt.
- Szerintem Ő köszöni neked - mondta Yalának, arca újra nyugodt volt és kedves. Kósza vakkantott egyet és Yala után indult. Még a végén lecserél engem - gondolta, és ezt rendkívül mulatságosnak találta. Tudta, hogy a farkas nem tenne olyat, de ahogy folyton Yala közelében akart lenni, teljesen olyan volt, mintha Ő is beleszeretett volna.
Gorzhak megcsóválta a fejét és Ő is belépett a fogadóba. A gyomra hangosan megkordult, ahogy megérezte a különböző ételek illatát; a fogadós felesége és fiai már nagyban főzték a vacsorát, az apró helyiséget belengte a sülő hús, hagyma és zöldségek mámorító aromája.
- Mi a vacsora? Fel tudnék falni egy sárkányt - mondta és megdörzsölte a hasát.
Egy pillanatra ismét minden tekintet feléjük fordult, de olyan gyorsan vissza is tért az előttük heverő italokra, ételekre. Már senki sem csodálkozott, beletörődtek, hogy egy ork és farkasa gyakori jelenség lesz a Sosem Kongó Korsóban.