Milyen vidámnak tűnik. Egyáltalán nem fél a nagy párostól.
Nem tudja abbahagyni a mosolygást, majd megvárja, amíg eltűnnek a látóteréből és belépnek a fogadóba. Fentről úgy tűnik, nincsen semmi baj, de jobbnak látja, ha legalább ránéz a visszatértekre.
Megkeresi a kulcsot, bezárja maga mögött az ajtót és amint leér, meg is hallja az ork mélyen dörgő hangját.
Először nem veszi észre a kicsi elfet, majd néhány pillanat múlva meglátja a fehér hajzuhatagot, ami csak és kizárólag Yalát jelentheti. Gondolkodás nélkül odaszalad a lányhoz és megöleli őt.
- Annyira aggódtam, azt hittem, vissza se jössz.
Mikor elengedi Yalát, észreveszi, hogy a nyaklánc már a tulajdonosán van.
- Ohh...
Pillantását Gorzhakra emeli, akitől ebben a pillanatban nem vár jó szavakat.

Elnevette magát. Nem gondolta komolyan, amit Gorzhak mondott Kószáról, de azért mulattatta a feltevés, miszerint az óriásfarkas sokkal jobban odáig van az ő társaságától.
Szép is lenne, egyszer csak gondolna egyet és lelépne velem. Micsoda butaság. -nevetett magában, miközben magában tervezgette, hová ültesse barátait és miféle vacsorának valóval kínálhatja meg őket.
Amint ezen kattogott az agya, Gorzhak megszólalt, de ő nem értette egyetlen szavát sem, csak elmosódott beszédet hallott. Hirtelen kirázta a hideg, a gyomra összerándult és valahogyan már nem is volt éhes. Pedig mérget vett volna rá, hogy ork barátja semmi visszataszítót nem mondhatott a konyhával kapcsolatban. Aztán egyszerre csak megjelent benne egy érzés. Olyan volt, mintha egy világító ezüstgolyócskát ültettek volna a szívéhez, hogy melegítse. A golyó alaktalan, anyagtalan volt, de mindent helyreállított benne, amit az ismeretlen érzés okozott. Nagyot sóhajtott.
Nem tudom, mit tehetett Gorzhak a dombon, de azt hiszem, nem átlagos szertartás volt. El sem tudta képzelni, mi lehetett az a védőerő, amit az ork a tettei során kérhetett neki, de nem volt számára idegen és őszintén megvallotta magának, nem is akart volna megválni tőle.
A rejtélyről való mély gondolkodásból Thioss hirtelen megjelenése rázta fel, pontosabban a váratlan ölelés és a lombtünde szavai, amelyek együttesen azt bizonyították, hogy az arkán mágus nagyonis aggódott érte. Szótlanul állt, meglepődésében eszébe sem jutott megköszönni, hogy ő is törődik vele.

Az ork arcáról azonnal lehervadt a mosoly, mikor Thioss lerohant a lépcsőn és elkezdte ölelgetni Ylát, mint egy kisgyerek, aki elvesztette a játékát és most újra megtalálta. Karjait összefonta mellkasa előtt és arcára zord kifejezés ült ki, de most már nem volt benne sötétség vagy gyilkos szándék; természetesen mostmár álcázta, hogy Yalának ne tűnjön fel. De gondolatban temérdek ötlet futott át, hogyan vetne véget az elf életének. Mintha egy szörnyeteg üvöltött volna a fülébe és azt súgta volna, hogy ragadja meg a tökeinél fogva és gyömöszölje bele egy söröshordóba, majd azt gyújtsa fel és léceljen le Yalával.
Lassan kifújta a levegőt. Nem hagyja, hogy ez most elrontsa a hangulatát. Bár már elrontotta, de a sodrából nem fogja kihozni.
Figyelmét azonban felkeltette, hogy Yala csak áll ott, nem szól semmit és nem ölel vissza, csak üres tekintettel néz maga elé. Mintha kellemetlen lenne neki az elf közelsége. Ez kicsit összezavarta. Azt gondolta, Yala érez valamit az elf iránt, de ez a reakció az ellenkezőjét mutatta. Különös.
Ez viszont nem akadályozta abban, hogy ne vessen oda valamit Thiossnak.
- Ha ennyire féltetted, miért nem kerested meg, elf? - morogta, majd a választ meg sem várva Yalához fordult.
- Együnk, mielőtt Thiosst falom fel - mondta és mosolygott, de csak a szája.

Az ork pillantása első ránézésre nem tűnt túl agresszívnek, de tudta, hogy ha valamit nem kellett volna, az az, hogy Gorzhak előtt ölelgeti Yalát. Még vet egy gyors pillantást a lányra és kissé távolabb áll tőle. Gorzhak mintha csak terelni akarná a témát, az evést veti fel, mint szükséges cselekvést.
- Hidd el, nem lennék jó vacsora - sejti, hogy az ork szándéka akár komoly is lehet, de mivel négyszemközt sem szeretne ennél jelentősebb konfliktust Gorzhak-kal szemben, nemhogy mások előtt, inkább próbálja könnyedebbre fogni a hangulatot.
- Egy harcosnak és farkasának még egy teljesen kifejlett erdei elf sem lenne elég. De hol voltatok ilyen sokáig? Olyan hirtelen rohantál ki a szobából, azt hittem vissza se jössz. Mi történt?
Pillantásában a kérdések feltevésekor komolyság látszik, érdekli, hogy mi történhetett, ami annyi ideig tartott.
- Már indultam volna keresni titeket, amikor felbukkantatok nem olyan messze. Lehet, hogy neked ez furcsán hangzik, de aggódtam érted is, nem csak Yaláért. Tudom, hogy képes vagy megvédeni magad, de a csapat része vagy, ha mondhatom így.
Bár az ork ismét elég gorombán és rosszallóan bánik vele, tudja róla, hogy ha Yalát képes ennyire szeretni, akkor nagyon jó szíve van.
- Tudom, hogy a népem miket gondol rólad és a társaidról. Éppen emiatt van az, hogy fordítva sem éppen túl rózsás a helyzet. Ennek ellenére nem úgy indultam neki a világnak, hogy orkokat vadászok és te sem akartál engem megölni gondolkodás nélkül az erdőnél, pedig megtehetted volna.

Érezvén a feszült és nem túl barátságos hangulatot, úgy döntött, hallgatással fejezi ki nemtetszését. Amilyen boldog volt, olyan boldogtalanná vált most, hogy nyilvánvaló bizonyítékot kapott barátai nem túl békés hozzáállásáról, ha róla van szó.
Mint az óvodások. -gondolta magában keserűen és kínjában nevetni próbált.
-Befejezni. Mindkettőnek. Tudom, hogy irigykedtek, de térjetek észhez, gyakorlatilag a nagy semmire. -azzal komoly ábrázattal leintett egy ártatlan kis látogatót, aki az italát akarta volna rendelni és beviharzott a konyha szekcióba.
Micsoda felesleges hímek közötti erőfitogtatás. Eleget láttam már ilyet ebben az ivóban ahhoz, hogy bármelyik formáját felismerjem. Ilyenkor minden jószándékomat felőrli a butaságuk keltette méreg. Miért kell ezt elérni? Ez kinek jó?
Efféle gondolatokkal fordult a főszakácshoz, hogy hahymás rostélyos ágyon sült marhacombjából kérjen egy keveset ebédre. Eredeti szándéka az lett volna, hogy egyedül felballag a szobájába és magában megeszi a húsadagját, de valahogyan elment az étvágya és az előbbi cselekedete a két férfi élelmezésének céljából történt meg. Sóhajtott. Amikor két inas megindult kifelé a tálakkal, ő elvett egy szelet pirított kenyeret az egyik kolléga mellől ès egy kis üveg mézet, majd követte a fogadós fiait kifelé az ivóba.
Megadom magam... -mondta saját magának megviselt ábrázattal és keresett egy üres asztalt.

Gorzhak egy enyhe fintortól eltekintve kifejezéstelenül bámulta az elfet. Mennyire nem hiányzott neki ez a modoros fecsegés, az Ősök szellemére! Ahogy az elf beszélt, Gor gondolatban mondta csak ki a válaszait, mert ha szívből beszélt volna, akkor Yala agya teljesen elborult volna, vagy Ő maga annyira felhergelte volna magát, hogy a végén még tényleg kapott volna szerencsétlen Thioss egy maflást. Csak magyarázkodik és magyarázkodik és azt hiszi, hogy valami igavonó barom agyi szintjén vagyok. A csapat része vagyok, mi? Mármint Te meg Yala vagytok egy csapat, szerinted, én meg csak így vagyok és Te úúúgy aggódtál. Ó igen, nem azért indultam, hogy elfeket öljek és most szívemből kívánom, bár megnyuvasztottalak volna abban a pillanatban, hogy a csinos kis fejed kibukkant a fák közül. Lenyúlja a nőmet, és még játsza itt a békebírót, beszarok - a gondolatmenetet Yala szakította meg, aki így is szörnyen morcosnak tűnt, el is vonult a konyhába, hogy egy mézesbödönnel meg egy szeletke kenyérrel leüljön az asztalhoz, egymagában. Gor közelebb lépett Thiosshoz és lehajolt, arcát közel tartva az elféhez.
- Ha végre megtanulnád befogni a szádat - mondta, szinte suttogva, hogy Yala ne hallja meg -, akkor most Yala nem lenne teljesen padlón. Tudod milyen boldog volt végig, míg visszajöttünk? Szinte ragyogott! - vicsorogta az elf arcába. Itt volt az ideje, hogy beolvasson neki.
- Inkább ne szólj hozzám és akkor rendben leszünk. És ne fogdosd, mert letépem a karod és ledugom a torkodon! Most pedig szépen odamegyünk és felvidítjuk, világos? - acsarogta és a szeme villámokat szórt. Ami sok volt, az sok volt. Csírájában folytja el ezt a rivalizálást, mielőtt még megölni kényszerül ezt a nagyszájút. Nem akarta, hogy Yalának rossz legyen, ezért tartani fogja Ő is a száját. És ha mégis Thiosst választja, akkor az Ő dolga itt úgyis véget ér majd.
Odasétált a kicsi elf asztalához és elült.
- Drautran, ne aggódj, nem esünk egymás torkának. A vacsora most jobban érdekel - vigyorgott rá, és pont ki is hozták a hagymás rostélyos marhát. Tökéletes. Minden további nélkül enni kezdett, természetesen kézzel.
- Hozz egy korsó sört is - szólt a fiú után félig teli szájjal.

Az biztos, hogy nem esünk egymás torkának.
Feldühítik az ork szavai, egyáltalán nem akar már szólni hozzá.
Mi az, hogy fogjam be a számat? Nem miattam van padlón, hanem miattad, mert teljesen összezavarod.
Szíve szerint kimondaná a szavakat, de nem akarja még jobban elkeseríteni szegény lányt. Nem akart zűrzavart kelteni a fogadó közepén, nem hiányzott neki semmiféle csatározás. Esze ágában sincs az ork társaságában lenni, úgy dönt, hogy elhagyja a fogadót. Még ha azt nem is veszik észre, hogy kilép az ajtón, a csilingelő jelzést bárki meghallja, de ez egyáltalán nem érdekli.
Nagy lendülettel kisuhan az épületből, az ajtót hagyja magától becsapódni, leül az ajtó mellett.
Bántja, hogy szó nélkül hagyta ott Yalát, de ha bent marad, netán leül hozzá, ahogy Gorzhak is, abból semmi jó nem származik.
Kár volt visszajönnöm. Ez már egyáltalán nem az, amit Gorzhak még akkoriban csinált. Teljesen kikelt magából. Úgy tűnik, hogy az ork vér alapvetően is ilyen.
Felháborítónak érzi, hogy az ork még őt is hibáztatja, amiért Yala nem érzi jól magát. Nem ő volt, aki udvarolt a lánynak és elfutott utána, ahelyett, hogy vállalta volna, amit érez.
Nem értelek, harcos. Féltékeny lennél?

-Tényleg?! -kérdezett vissza jól érzékelhetően kisebb haraggal a hangjában- Nekem nem úgy tűnik! Fogalmam sincs, mi ütött belétek, de jobban tennétek, ha lehiggadnátok.
Szeme szikrát szórt, a tótükör-felszín kékség villámlott, megvadult az arcán. Mindkettejükre szigorúan nézett, szinte büntette őket tulajdon tekintetével. Hangtalanul megkente a kenyerét. Csak arra emelte fel újra a fejét, hogy a csengettyű jelezte az ajtónyílást. Komolyan figyelte, amint Nagy Elf elhagyja az ivót és azon gondolkodott, vajon attól lehet-e, hogy életében először ijesztő volt végre. Aztán elvetette a lehetőséget. Csendesen enni kezdett, nem figyelt senkire és semmire, aztán mikor végzett, néhány perc után mindössze, felállt az asztaltól. Rettenetesen érezte magát. Egyáltalán nem tartozott a számára elfogadható erkölcsi normák közé, hogy ők ketten ilyen alattomos módon marják egymást, ahogyan az sem, hogy dühös volt. Nagyon is.
Elfehéredett arccal vánszorgott ki a fogadórész folyosólyára és hálásan köszöntötte lépteivel a tisztálkodószobája küszöbét. Egyelőre csak állt mozfulatlanul, majd egy adandó alkalommal kiürítette gyomra kevéske tartalmát a szekrényállványon álló mosdótál alatti fémvödörbe.
Rosszul vagyok. Rosszul vagyok! -kért segítséget saját magában, mintha nem lenne hozzá joga vagy mintha még mindig egyedül élne odakint a vadonban.
Reszketeg kezeivel megmosta az arcát, hűtötte a karját, de mindhiába. Azt gondolta, néhány perc alatt véget vethet a rosszullétnek. Amikor végképp belátta tévedését, falfehér ábrázattal odacipelte a vödröt az ágyához és szó szerint hagyta magát ráesni a fekvőalkalmatosságra. Mélyről jövő keserves sóhajára a falra festett virágok is hervadozni látszottak.

Gorzhakot nem különösebben lepte meg a kirohanás, nem várta el, hogy a leány szó nélkül hagyja az Ő és Thioss összetűzését, de arra nem számított, hogy pillanatok alatt eltünteti a kenyerét és elvonul.
Az ork csak nézett utána egy darabig. Magában sóhajtott. Nem értette, miért szontyolodik el mindig, valahányszor Ő is Thioss egymásra acsarognak. Ez az orkoknál mindennapos volt, a nők még élvezték is, ha a férfiek összekapnak rajtuk. De Yala mindig magába fordult, és figyelmen kívül hagyva mindenkit tevékenykedni kezdett, vagy elvonult, mint most.
Csendben befejezte a vacsorát, kihörpintette a maradék sörét és elgondolkodott, kérjen-e még egyet. Aztán úgy döntött, hogy mégsem.
Beszélnem kell az elffel. Yalárt. - határozta el, bár fogalma sem volt, mit mondana, valamint egyáltalán nem volt ínyére Thiosszal beszélgetni. Még a végén az elf úgy felidegesíti, hogy behajítja egy kútba. De ez akkor sem maradhatott így.
Felállt, mondta Kószának, hogy menjen fel Yalához, Ő pedig kilépett a Sosem Kongó Korsóból. Az elf ott ült a lépcsőn. Gorzhak összefonta karjait a mellén és nekidőlt az épület falának, Thioss mögött.
- Megint morcos. Felment a szobájába - mondta egy sóhajjal, de mást nem mondott. Hátha az elfnek is van valami mondani valója.

Kósza eközben engedelmesen felnyargalt a fogadó emeletére, és Yala szobája előtt leült, nyüszítve karmolászva az ajtót.

- Nem kellett volna visszajönnünk. Talán jobb volt neki úgy.
Bár indulatos lehetne, nem az orkot hibáztatja Yala elkeseredése miatt.
- Nem tudom, hogy hogyan érezhetett, amíg nem látott minket, de ha ennyire felháborodott kettőnkön, biztosan nagyon hiányoztunk neki. Valószínűleg eddig a pontig.
Felhúzza karján a ruhája ujját és a kevés fény mellett szemléli a kicsi elfet megrettentő sérüléseket.
- Nagyszerű voltam, megmutattam neki ezt, ennél jobb belépőm nem is lehetett volna. Viszont nem halogathattam, nem hazudhattam neki, hogy minden rendben. Nagyon jólelkű teremtés, nem akartam bántani. Őszinte voltam vele, ahogy te is. Valószínűleg nem hiszel a fülednek, hogy ezt mondom, de büszke vagyok rád, ahogy az Őseid is azok lehetnek az utódjukra.
Az orkra pillant mindennemű harag és szomorúság nélkül.
- Tudom, hogy beleszerettél Yalába, hiába tagadnád. Igazi érzelemre vall, hogy nem a saját népedből választanál párt és ezt felvállalnád bárki előtt.
Leveszi tekintetét Gorzhakról, majd az égre pillant.
- Ne haragudj. Biztosan nem esett jól, hogy az én karjaimban láttad őt, megértem a dühödet. Ha gondolod, töltsd ki rajtam, a mai nap után már megérdemlem.

Csak akkor tért ismét magához a fal bámulásából, amikor furcsa hangra lett figyelmes.
Az ajtó. -próbálta nyugtatni magát azzal, hogy csak nyikorog, mert szellőztetnek.
Ám aztán meghallotta a nyüszítést. Kósza jelenlétére ráébredve újult erővel próbált felkelni, azonban nemhogy sikerült volna neki egy lépést is megtenni az ajtóig, még újból öklendezni is kezdett.
Az a két felfuvalkodott hólyag! Mindig csak egymást marni képesek, amióta ismerem őket! Szánalmas, hogy ettől érzik férfinak magukat...
A szőnyegen térdelt, aztán elhasalt, s az arcáról törölgette a rosszullét szülte könnyeket. Egyetlen hang sem jött ki a torkán. Beletelt néhány percbe, amíg újra összeszedte magát és ezúttal kúszva eljutott az ajtóig. Felgyűrte a szőnyeget maga alatt, de legalább a zár kattant egyet. Megkönnyebbülten lihegett a padlón.
Nem. Jelen helyzetben én vagyok a szánalmas.

Az ork szó nélkül hallgatta az elfet, aki indulat helyett inkább amolyan kesergő szóáradatot zúdított rá, ahogy szokása volt. Láthatóan nem nagyon értette Yalát, mert a mondandója nem egyezett azzal, amit Gorzhak szerint a kicsi elf érzett. De még az ork sem volt biztos benne, mi lelte vagy miért van rá ilyen rossz hatással az, ha ők ketten nem ölelgetik egymást.
Már éppen mondani akart valamit, mikor az elf szavai beléfojtották a szót.
Az Őseim...
Mély morgás tört fel a torkából és egy lépést tett az elf felé, fölé tornyosulva.
- Semmit sem tudsz az őseimről! Semmit! Ők nem büszkék rám! Egy hazaáruló mocsok vagyok a szemükben, semmi több! - acsargott, nem kiabálva, de elég hangosan, hogy páran felemeljék a fejüket az utcán, majd gyorsan tovább siessenek.
Gorzhak meglepetésére az elf erre sem mondott semmit, csak nézett maga elé. Aztán ránézett és, és továbbra sem volt semmi a szemeiben, csak valamiféle bánat.
De a szavak, amik a szájából jöttek hatalmas sziklákként estek Gor szívére. Aztán le is estek egy pillanattal később. Azt vette ki, hogy nem érez a leány iránt semmit, de biztosra akart menni.
- Azt gondoltam, te is akarod őt. Ezek szerint tévedtem? - a kérdés már magának szólt, ahogy lezuttyant Thioss mellé a lépcsőre egy mély sóhajjal. Esze ágában sem volt már bántani az elfet.

Közben Kósza egyre idegesebb lett fent, ahogy hallotta Yala nőstény hangjait a szobából, de az ajtó nem nyílt ki. Egyre hevesebben kapart és nyüszögött és már épp azon volt, hogy beront az ajtón, mikor hallotta, hogy a zár kattan. Berontott a szobába, de nem látott senkit. Zavartan körülnézett, és meglátta kétlábú barátját saját maga mögött, a földön egy kupacban. Megsebesült volna? Odasietett hozzá és szagolgatni, nyalogatni kezdte. Nem vérzett, de gyengének és betegnek tűnt. Kósza el akart rohanni Gorzhakért, de nem akarta egyedül hagyni a lányt, ezért lefeküdt mellé és nyalogatni kezdte az arcát, hátha attól és a közelségétől jobban lesz.

Hazaáruló? Hazaárulásnak számít, ha más nép tagjába szeretsz bele?
Tudja, hogy az orkoknál szigorú szabályok és döntések vannak, ezt már Gorzhak szavaiból régebben is érezte. De hogy ekkora bűnnek ítélik meg a más fajokkal való szerelmi kapcsolatot, az kissé meglepi.
- Ne haragudj, tényleg nem tudom, hogy a népedben az ilyesmit mennyire tűrik meg. Nem akarlak megsérteni sem téged, sem a társaidat, de ha szerelmes vagy, azt nem tudja megakadályozni a legszigorúbb törvény sem.
Ismét rápillant az orkra, aki mintha teljesen maga alatt lenne, lehuppan mellé.
- Ahogy látom, nálad is ez a helyzet. Hogy akarom-e őt?
Néhány pillanatra elgondolkodik, hogy mit feleljen az orknak, de beszélgetőpartnere most különösen megérdemli az őszinteséget.
- Nos... hazudnék, ha azt mondanám, hogy teljesen vak vagyok és nem látom Yalát úgy, ahogy te. Teljesen megértem a helyzetedet és nem hibáztatlak érte, hogy bevallottad neki, amit érzel. Én is ugyanúgy tudom, hogy Yala nem csupán látszatra szép és kétségem nincs felőle, hogy nem csak a felszínt nézted, amikor megláttad. Lehet, hogy hideg és érzéketlen alaknak tűnök, de vak nem vagyok.
Hamar rájön, hogy Gorzhak szerint már megint túl sokat beszél, így inkább elhallgat és várja, hogy az imént elhangzottak alapján mennyire fogja őt elintézni az ork.

Gorzhak felpillant rá és ismét sóhajt egy nagyot. Azért nem hibáztatja, hogy úgy néz Yalára, mint nőre. A legtöbben azt teszik, nem véletlenül. De úgy tűnt, azt hitte azért számít árulónak, mert nem orkba lett szerelmes. Megmasszírozta a halántékát, ahol szépen lassan gyűlni kezdett a nyomás, de nem a dühtől.
Igazságtalan voltam vele. Itt az ideje, hogy most őszinte legyek én is. - döntötte el. Teljesen fölöslegesen acsarkodott állandóan, hiszen Thioss nem akart neki rosszat. Valószínűleg egy életre elhidegítette magától, vagy legalább egy esetleges barátság csíráját folytotta el viselkedésével. Mély levegőt vett, és belekezdett.
- A szülőfalum neve Largash Dol, egy aprócska kis közösség az Oughwar hegyek legészakibb csücskén eldugva. Sokan nem is tudnak a létezéséről; völgyek veszik körül és szinte állandó a tél. Nemzedékek óta üljük meg a hegyekben élő farkasokat, akikkel évszázadokkal, ha nem ezredekkel ezelőtt egy hatalmas sámán, Dra'nek szövetséget kötött a Vadak Szellemének segítségével. Segítjük egymást, a velük ápolt kapocs a legszentebb számunkra. Mi, Vonyítók egy testvériség vagyunk, egymásért és a törzsünkért élünk - egy kis szünetet tartott, érezte, hogy a torkát valami kellemetlen szorongatja. Nyelt egy nagyot, de a szorítás ott maradt. Igyekezett, hogy ne törjön meg a hangja.
- Szerettek engem. Remek farkaslovas és vadász voltam, tiszteltek és bíztak bennem. De elárultam őket, akaratlanul, de elárultam. - keze ökölbe szorult és úgy érezte, elhomályosul a tekintete.
- Portyáztunk, mikor megjelent egy rejtélyes Csuhás alak. Megbűvölt és elsötétítette elmém. Mikor feleszméltem, társaim és farkasaik holtteste vett körül. A karom csupa vér, a farkasom szája csupa vér. Lemészároltuk őket, mint a marhákat, könyörtelenül és lelketlenül. Mikor visszavittek a faluba, láncokban, megöltem a főnököt és fiát és megszöktem. De nem feledtem, amit tettem. Számkivetett vagyok - a hangja elhalt, és oldalra fordította a fejét. Nem engedte, hogy megeredjenek a könnyei, a kezét olyan erősen szorította ökölbe, érezte, hogy meleg vér csordul ki felsebzett tenyeréből.
Hogy megelőzze a szánalmas sírást, leoldotta bal karvédőjét és alkarját megmutatta Thiossnak. Itt a tetoválások szép mintáját megtörte három sor, mély és vaskos sebhely.
- Rakh és Felhőugró. Gunar és Fekete Agyar. Tarog és Jégvirág. - mondta rekedten. Amióta elvette életüket, azóta nem hagyta el ajkát egyikük neve sem.
- Belevéstem a karomba a nevüket, hogy sose felejtsem el, mit tettem. Sose nyerek ezért bocsánatot, de talán visszafogadnak, ha bizonyítani tudom, nem önszántamból tettem - fejezte be és Thiossra nézett.
- Ezért vagy hazaáruló és testvérgyilkos.

Keze ökölbe szorul, de nem a látványtól, hanem a nyilvánvaló ténytől, hogy égbekiáltó félreértésről és hamis ítéletről van szó. Karja megfájdul az indulattól. Amit Yala borogatása lenyugtatott és valamennyire meg is gyógyított, elkezdett kíméletlenül sajogni.
- Segítek neked. - hangjában olyan határozott és hideg tónus hallható, ami talán még sosem hagyta el a száját.
- Ez nem igazság! Ők az árulók, hiszen úgy toloncoltak ki, hogy nem tudják, mi történt valójában.
Az ő népében, az erdei elfeknél nem szoktak senkit igaz bizonyíték és kétséges ítélet nyomán kiközösíteni. Ismét rájön, hogy az ő tudása az orkokról meg sem közelíti a mélységes ismereteket.
Mintha titkolnának mindent, amit ellenségnek neveznek. Mintha igazából csak...
- ... hamis tévképzetek szőnének, hogy megtévesszenek minket. - gondolatainak végét hangosan mondja ki, majd ránéz az orkra.
- Értem, hogy miért voltál annyira haragos rám. Most, hogy mindezt elmondtad, kezd világossá válni a kép. A népem nevében nem kérhetek bocsánatot a most is tartó gyűlölközés miatt, de ha elfogadod a segítségemet, keresni fogom veled azt az alakot és tisztára mossuk a neved. Azért említem a népem gyűlöletét, mert nem hajlandóak egyáltalán megérteni titeket, még akkor sem hallgatnának meg, ha egy szál magadban, fegyvertelenül állnál eléjük. Nem látnak tovább az orruknál és ezt más népekkel szemben is így csinálják. Talán a múlt miatt alakult ki így, de bizalmatlanok mindenkivel. Ismerem annak a háborúnak a történetét, ami a néped hibáján kívül történt meg, de olyan dolgokat is hallottam, amik már teljesen abszurdak voltak. Sajnos úgy érzem, hogy valaminek vagy valakinek a hatása alatt állnak, de ezt nem tudom biztosan állítani. De ha veled ez történt, elképzelhetőnek tartom, hogy a célpontod az, aki ezt teszi. Ne haragudj, megint sokat beszéltem.

Az ork minden rezdülését figyelte, ahogy az Ő keze is ökölbe szorul, finom arcvonásai megkeményednek, gesztenyebarna szeme elsötétül és egyben fellobban benne valamilyen tűz. Gorzhak érezte, ahogy saját szeme elkerekedik és eltátja a száját, ahogy Thioss megszólal, a hangja hideg és tele volt... hatalommal? Nem tudta megmondani, de a szíve hevesebben kezdett verni.
Olyan szenvedéllyel beszélt, olyan hévvel és olyan őszintén! Megindították Gorzhak szavai és az ork úgy érezte, teljes szívéből átérzi az Ő megpróbáltatásait és... bűntudatos?
A lélegzete elakad, ahogy ez az erdei elf olyat tanúsít az Ő és népe irányában, amit még egyik fajtól sem tapasztalt. Találkozott barátságos egyedekkel, nem is kevéssel, de Thioss teljesen másként hangzott abban a pillanatban.
Az egész népére haragudott és - Gorzhak szinte hallotta, ahogy az álla koppan egyet a kopott kőlépcsőn - bocsánatot kért. Bocsánatot kért! Mindenért, ahogy a népe látja az orkokat, ahogy Ő látta Gorzhakot.
Ennyi érzelem rég érte egy nap alatt, ráadásul ilyen vegyesen. Először dühös volt és indulatos Yala és Thioss miatt, aztán erősnek és boldognak érezte magát a kicsi elf mosolyától, majd úgy érezte, meg tudna ölni bárkit, aki csak furán néz rá. Majd mélységes bánat költözött belé a múltja felidézése miatt.
És most. Most teljesen meghatódott Thioss szavaitól, és remény töltötte el egy szebb jövő gondolatára, ahol Ő újra a népével van és azért küzd, hogy ne gondolja mindenki az orkokat szörnyeknek vagy vadállatoknak. És abban a pillanatban, ott, ezzel az erdei elffel, akit sokáig el akart tenni láb alól, csak szíve választottjának bánata tartotta vissza, úgy érezte, sikerülhet.
- Thioss - mondta, és a hangja egyszerre remegett és erős is volt. Kinyújtotta karját az elf felé, marka még véres volt, de az most nem sokat számított.
- Ettől a naptól fogva... a testvérem vagy. Hajlandó vagy velem vérszerződést kötni? - kérdezte komolyan és szívből remélte, hogy az elf igent mond.
Nem elég, hogy ennyi érzelem talán soha nem érte még egy napon, de arra sem gondolt, hogy kétszer is a vérét adja majd valakiért, igaz más okból. De valakit vértestvérnek fogadni hatalmas tiszteletet fejezett ki az ajánlott felé és azt mondták, még a halálon túl is tartott a kapocs.

Egy pillanatig sem gondolkodik és ép karját nyújtja az orkéhoz.
- Igen. Megtiszteltetésnek érzem, hogy ilyet ajánlasz fel nekem. Mit kell tennem?
Várakozóan pillant Gorzhakra, aki hirtelen mintha új erőre kapott volna valamitől.
- Nem haragszok rád, mint említettem és ezek szerint te sem rám. Segíteni fogok neked, ha szükséged lesz rá.
Nem tudja, mit mondjon, hiszen az ork nagyon fontos dolgot ajánlott fel neki, nem akarja elrontani. Úgy látja, hogy teljesen komolyan gondolja a dolgot és ez egy eskü lesz, amit nem szeghet meg. Esze ágában sincs elutasítani az ajánlatot, hiszen ő maga ajánlotta fel a segítségét és ha ork szokás szerint ez így működik, zokszó nélkül beleegyezik. Semmiféle rossz szándékot nem érez Gorzhak felől, pedig ha még mindig csak kényszer lenne neki, hogy a közelében van, ebben a pillanatban nagyon könnyű dolga lenne.
Márpedig aki így megilletődik, az nem akarja megölni az előtte lévő személyt.
Testvér... Hihetetlen. Hiszen nem tartozok a népébe, sőt, az enyém nyíltan ellenségeskedik az övével és mégis vér által akar velem szerződést kötni. Képtelen vagyok elhinni, hogy bármelyik társa vérengző fenevad módjára önszántából akarna kiirtani nemzeteket.

Gorzhak egy hálás és büszke mosollyal kihúzta magát, majd kihúzta vadászkését a hüvelyéből. A penge megcsillant az utcai fáklyák fényében, ahogy Gorzhak két vonalat húzott vele ball mellkasára. Mindkettő görbe volt, és két ponton találkoztak, fent és lent. Friss vér folyt végig izmosan domborodó mellkasán, egyre lejjebb, de ebből a sebből büszkén vérzett.
Szabad kezével kioldotta Thioss ingét. Egy pillanat alatt végigmérte a félmeztelen elfet. Vékony volt, de izmos és erős. Elégedetten biccentett, hogy új testvére nem puhány, majd ugyanazt a szimbólumot karcolta oda, gyengéden, de határozottan, biztos kézzel.
- Ez a jel a Mo'kar. Az egyik legszentebb és legdicsőbb jel az orkok között. A Testvériséget jelenti és jelképezi - mondta és Thioss vállára tette a kezét és forrón megszorította, arcán békés, szívből jövő mosollyal.
- Mostmár egymás testvérei vagyunk, amíg élünk és a halálunk után is. Senkinek nincs joga ez ellen szólni. És nem fordulhatunk egymás ellen sem, mert az egy árulás - mondta komolyan, de nem fenyegetően. Esze ágában sem volt még egyszer testvérgyilkossá válni.
Megtörölte tőrét és visszacsúsztatta hüvelyébe, majd ezúttal a pipáját vette elő és elkezdte megtömködni.
- Most pedig elszívjuk a pipát, s a Szél elviszi a füstöt és vele minden ellentétet és haragot, ami valaha köztünk történt - magyarázta, miközben tömködött. Tűzkövével meggyújtotta, beleszívott egy nagyot és a füstöt az ég felé fújta, amit azonnal elkapott a szellő. Thioss felé nyújtotta a pipát.
- Nem kell sokat szívnod, csak annyiszor, ahányszor valamit el akarsz egedni. Érzést, tettet vagy gondolatot. Én most útjára engedtem a féltékenységem - mondta testvérének, és még párszor szándékában állt megismételni ezt a pár rituális szívást.

Kissé meglepődik, amikor az ork teljes határozottsággal szívközelben elkezd vésni valamit a bőrébe, de a fájdalom, amit az okozott, semmi volt a mágiája által okozott kínokhoz képest. A határozott szorítást sem vette fel a vállán, visszamosolygott testvérére.
- Testvér. Most már nekem is van.
Nézi, ahogy az ork megtömi a díszes és ízléses faragásokkal teli pipát, majd néhány pillanat múlva szív belőle párat. Ezután elfogadja az orktól a pipát, ami tovább erősíti azt, ami ebben a néhány pillanatban történt. Meglepő módon bár erős volt a dohány, nem köhögött tőle, csupán a füst csípte egy kissé a szemét. Olyan érzése volt, mintha a lelkéből minden távozott volna a füsttel, aminek nem szabad ott lennie. Visszaadja a pipát a tulajdonosának, majd eszébe ötlik egy kérdés.
- Mondd, a néped nem fog haragudni rád, hogy ha még azt az illetőt el is tünteted ebből a világból, testvéreddé fogadtál egy erdei elfet?
A kérdés után egy pillanatra elgondolkodik, hiszen ő éppen abba a fajba tartozik, amely halálos ellenségükként fogadják az orkokat.
- Nem akarok visszakozni, mert nem szégyellem a saját népem előtt, viszont nem szeretném, hogy ez fővesztéssel járjon feléd.
Mi lesz, ha a győzelem édes ízével végül keserűség jár, Gorzhak?
- Igaz is, így már a népedbe tartozok, ha jól értem.

Figyeli az elfet, aki ezúttal nem köhög a pipafüsttől. Pedig mikor először pipáztak, kinevette szegényt, amiért annyira nem bírta. Most visszavette és ismét szívott egy jó nagyot, mielőtt válaszolt volna.
A füsttel együtt elrepült a harag és az elfojtott vérszomj. Megköszörülte a torkát.
- Mondtam az előbb, senkinek nincs joga vitatni, ha egy ork valakit testvérének fogad. Igaz, nem találkoztam még hasonlóval és nem is elterjedt szokás. Általában azok szokták, akik egy csatában megmentik egymás életét, vagy valami nagy önzetlenséggel segítenek a másikon. Ahogy most Te ajánlottad. Ezt tiszteletben kell tartania minden orknak - mondta komolyan, miközben visszanyújtotta a pipát. Ő úgy érezte, megszabadult mindentől, amit Thioss iránt érzett korábban. Harag, féltékenység, gyilkos szándék. Semmi olyan nem maradt, ami mérgezheti a kapcsolatukat a jövőben.
- Lesz olyan, akinek nem tetszik majd - mondta egy kis idő után kelletlenül, de teljesen őszinte akart lenni. - Tudod, akármennyire is tisztelsz engem, a legtöbb ork nem olyan, mint én... Annyi ideig voltak megbillogozva a vadállat jelzővel, hogy néha az az érzésem van, nagyon sokan már el is hiszik, hogy ők azok. Nem küzdenek ellene, hanem magukhoz ölelik. Azt hiszik, erősebbek lesznek tőle. De csak maguk alatt vágják a fát - mondta szomorúan. És egy kicsit dühösen is.
Egyből a kannibál Csontrágók jutottak eszébe, de a Vérkönny és Viharlovas klán is nagyon elvadult az utóbbi évtizedben.
. Örülök, hogy a Jégagyar klánba születtem. Még tanítják a régi ösvényt, amit minden orknak járnia kéne.

Újra elfogadja a pipát, és újra átjárja a könnyebbség, mintha varázsereje lenne a dohánynak, vagy ki tudja, mi lehet benne.
- Azt kell mondanom Gorzhak, hogy valószínűleg azok, akik megmaradtak a régi erejük hitében, valószínűleg a népem miatt is teszik. Ők valószínűleg ugyanúgy, mint az erdei elfek egy része, nem hajlandóak megbékélni azzal, hogy annyi veszteség után kezet fogjanak a másikkal és ha nem is szövetséget, de végérvényes fegyverletételt tanúsítsanak. Mivel sosem tudtam sokat az orkokról, nem tudtam, hogy mit kellene elhinnem a hírekből.
Visszanyújtja a pipát, majd az eget kémlelve beszél tovább testvéréhez.
- Alapvetően békeszerető nép vagyunk és nem akarunk senkivel sem háborút, de ha például egy gyerek szót ejt az utcán a népedről, rögtön lecsitítják, hogy nem szabad. Mivel én nem a központban éltem, hozzám csak kevés hír jutott el, de azokat is savanyú képpel mondta mindenki. Remélem nem haragszol, hogy ilyeneket mondok, de szeretném, ha tudnád, mi folyik odabent. Lehet, hogy ezzel elárulom a népemet, legalábbis szerintük ez biztosan annak minősülne, de ami ott zajlik, nyugtalanít. Megvan az okuk a haragra, de sosem békélnek meg még a józan eszűek sem, ha nem történik valami. Sok néppel találkoztam már és valószínűleg azért van úgy, hogy elég szabad gondolkodású és jó emberismerő vagyok, ha lehet így mondani. Mindezt ennek a furcsa képességnek köszönhetem.
Felhúzza ruhája ujját és a dühében újra előbukkant kisebb sérülések is látszanak bőre alatt.
- Sokszor nem tudom eldönteni, hogy áldás vagy átok, de ha segíteni kell valakin, odaadom érte a karomat, ha kell. Sőt, helyette halok meg, ha úgy szükséges.

Gorzhak bólintott, majd egy utolsót szívott a pipából, mielőtt eloltotta a parázslő dohányt és kiveregette a hamut belőle.
- Valóban. Igazság szerint engem sem villanyozott fel a gondolat, hogy egy elffel leálljak beszélni, mikor először találkoztunk. Az előítélet az oka mindennek. Azt várjuk a másiktól, hogy megismétlik majd a múltban elkövetett tetteiket és ezért nem tudunk bízni - morogja a keserű igazságot. De a lelke most sima, mint egy tükör, semmi sem rontja a boldogságot, és az erejét sem gyengíti, ami most mintha gyökeret vert volna mélyen benne. Úgy érezte, azt a gyökeret még egy óriás sem tudná kitépni. Utoljára akkor érezte ezt - ezt a bajtársiasságot, bizalmat és nyugalmat -, mikor még Largash Dolban élt. Azt is elégedetten konstatálta, hogy leengedte a falait és nyíltan tud beszélni, a szavak csak úgy zúdultak ki a száján, ami nem volt szokása. Talán csak mérhetetlenül magába zárkózott az évek során. Vagy lehet, hogy sose találkozott olyanokkal, még otton sem, akik mellett elengedhette magát.
- Csak találjam meg azt a Csuhást. Aki minket annak idején átokkal sújtott, az is valami hasonló mágiát használhatott - tette még hozzá, mert rájött, hogy egy ideje a gondolataiba mélyed. Fél szemmel Thiosszra lesett, aki épp feltűrte az ingujját. Az ork megszemlélte a látszólag zúzódásnak kinéző foltokat.
- Nem értem, hogy működik ez a mágia. A saját életerődet használod el, mikor gyógyítasz, az okoz ilyen sérüléseket? - kérdezte és tényleg érdekelte. Ráadásul most, hogy Thioss a testvére lett, aggódott is, nehogy tényleg megölje magát.
Ezek után a korábbi ötlete hirtelen ijesztőnek és lehetetlennek tűnt. Ezek után szörnyen fájdalmas volt a gondolat, hogy egyszer talán végeznie kell Thiosszal.

- Sajnos igazság szerint én sem értem teljesen. Eredetileg azért indultam el, hogy gyógyítsam a betegeket és a sérülteket, de ismernem kell a mágiám természetét, úgyhogy ha van rá lehetőségem igyekszem kutatni utána. Amikor használom, érzem teljes mértékben azt a fájdalmat, amit a beteg is és ha túl sokszor alkalmazom, ez lesz a vége. Ilyesmi csak most fordult elő, amíg ideértem a fogadóba. Útközben volt néhány beteg egy távolabbi faluban és mire végeztem, ilyenné vált a karom. Valószínűleg sejted, hogy ez alapján képes lenne megölni engem ez a mágia, ha még többet használnám folyamatosan.
Visszagondol abba a fájdalomba, amit átélt nem is olyan régen, majd a testén lévő jelre teszi a kezét. Az a fájdalom, amíg elkészült, valóban semminek tűnt a gyógyítási folyamathoz képest.
- Minél rosszabb állapotból kell valakit felgyógyítanom, annál fájdalmasabb és megterhelőbb a folyamat. De ezen kívül van még valami. Önmagamat nem tudom meggyógyítani, mert az ellenreakciót vált ki és sérülést okoz. A nagyobb területek ebből származnak. Belülről roncsolja az érintett részt, így nagy szerencsém van, hogy csupán a karom látta kárát a próbálkozásomnak.
Nem takarja el a végeredményt, az ork biztosan látott már rosszabbat is.
- Az is az igazsághoz tartozik, hogy a mágiám jellegbeli torzulását, ahogy a népem nevezte, nem nézték jó szemmel. Nálunk elemi- és gyógyító mágiát használnak képzettségi szinttől függően. Azonban ez, amit arkánnak hívok, nem azonos azzal a gyógyító erővel. Az az erő nem árt a használójának, az enyém viszont elnyeli, elzárja és átalakítja ebbe a formába.

Gorzhak feszülten hallgatta Thioss magyarázatát, még egy kicsit felé is hajolt a nagy összpontosításban, de az igazat megvallva nem teljesen értette. A mágia nagyon távolt állt tőle, ráadásul a népe teljesen mást használt, semmihez sem tudta hasonlítani. Nem mintha olyan sokfajta varázserőt ismert volna, hogy bármit tudot volna összehasonlítani... nos bármivel.
Amit viszont meg kellett értenie, azt meg is értette.
Thioss varázslata más forrásból eredt, mint népének többi tagjáé és veszélyes volt. Testvére önzetlen volt, segítőkész és bárkin hajlandó volt segíteni, ami egy nagyon becses tulajdonság volt, de lehet, hogy pont a jó szíve öli meg egy napon.
- Tehát ezzel a mágiával születtél. Különös... Tudom, hogy tisztában vagy a saját határaiddal, de nagyon vigyázz magadra. Nem akarom, hogy a jó lelked vigyen a sírba - mondta és megveregette a hátát, majd kinyújtózott.
- Viszont most hogy mindent rendeztünk, azt mondom, nézzük meg a kicsi elfet. Nem akarom, hogy sokáig szomorkodjon - mondta, azzal felállt. Remélte, Yala nem vág egyikük fejéhez sem egy vázát, mikor meglátja őket.

Bár nem nyitotta ki a szemét, hálás volt Kósza társaságáért. Csendesen feküdt és várta, hogy elmúljon a szédülés. Mindig is tudta, hogy mások butaságai őt is felhergelik, de ennyire heves reakciót még sosem váltott ki belőle semmi a nevelője halálán kívül. Mélyet és szomorúan sóhajtott.
Fel kell kelni. -ismételte magában néhányszor, mert már tudta, hogy az használ, közben tapogatózott az óriásfarkas szőrének megnyugtató tapintása után és amikor megtalálta, simogatni kezdte a fejét.
-Jól van, Kósza, semmi baj. Köszönöm, hogy jöttél. -szólt hozzá, miközben feltápászkodott és kiszedte a haját az arcából.
Vajon az a két jómadár hová lett? Nem hinném, hogy kézen fogva ücsörögnének egy tányér leves felett... -gondolta keserű ábrázattal, miután sikerült felülnie az ágyára- Amilyen önfejű mind a kettő, egyik balra, másik jobbra távozhatott a fogadóból biztosan. Buta férfiak. Sosem lelkiznek eleget.
Nézte az odakint sötétbe boruló tájat és egészen magával ragadta a csend és magány. Újfent hálás volt Kószának, hogy nem kérdez tőle feleslegesen semmit és így szóra sem kell nyitnia a száját. Egy idő után rendbe tette a szobát, megigazította a szőnyeget, így már szinte nyoma sem volt az ő sajátos problémakezelésének.
Ezen változtatni kéne... -tette hozzá magában a szoba rendezett képének előzményéhez.