A magyarázatra kissé felhúztam a szemöldököm.
- Ha ez a veszély fenn áll, akkor talán nem kéne kimenni, vagy embereket kéne magaddal vinned, hiszen egyáltalán nem lenne jó, ha akár a kardodat is ki kéne vonnod, vagy akár nagyobb iramban lovagolni. A sebeid azonnal felszakadnának.
A kedvét azonban nem akarom elvenni és végül is tényleg kevés az esély, hogy ismét megtámadják a birtokot, na meg én is meg tudom védeni magam, ha kell.
- Na persze, de a piknik az kell, mi? – csóválom meg a fejem, a pillanatnyi „gyengesége hallatán, de megteszem, amit kér.
Mikor azonban a séta közben a nemes úrfi kicsit túlságosan is közeledni kezd, könnyedén kibújok az öleléséből.
- Nem akarom, hogy megterheld magad, így az a közeli tölgy pont jó lesz. – mutatok a nem messze lévő fára, majd alatti le is terítem a takarót és ráhelyezem a kosarat. – És ne feledd, ez csak egy kis könnyű séta. – nézek rá, remélve, hogy ért engem.
Nem keresek kalandot és főleg nem egy nemessel, aki valószínűleg csak a könnyű prédát látja bennem. Még nem felejtettem el, hogy miként fogadott, amikor először meglátott és nem hiszem, hogy ennyire gyorsan megváltozott a véleménye, méghozzá gyökeresen.
Nem most jöttem a falvédőről, hogy ne tudjam, mifélék a nemesek.

A nemes okos szavaidra csak  legyint.
-Ne félj, amíg engem látsz! Megvédelek.
* Ez már előre sejteti, hogy óvatos figyelmeztetéseid süket fülekre találtak. És jó döntés volt a várhoz közeli tölgyet kiválasztani. Lassan próbál közeledni továbbra is. A könnyű reggeli elfogyasztásánál még csak óvatos, ám édes csókkal gondolta emlékezetessé tenni a pillanatot, mikor befejeztétek. És határozott hárításod következtében újra úri emberré változik vissza, igyekezvén felnőtt módjára kezelni a tapasztalatlanul maga által kialakított helyzetet.
Hamar visszaindultok és kellő távolságot tartva tőled enyhe zavarban a falak között hamar elválik tőled. Van körülbelül fél napod, ami tölthetsz a gyerekeddel, ápolhatod akár a nem túl félénk betegedet vagy mással is eltöltheted.
Majd délutánra jár már, mikor a lovász beszól neked.
-A várúr vendéget vár és elrendelte, hogy az összes szolgája szorgoskodjon a vacsora elkészítésénél, hogy minél finomabbra sikerüljön. A szakácsnő lent vár mindenkit.
* Odalent a munka javában zajlik és egy meglepő téma is felmerül a folyamatos fecsegésben.
-Milyen volt Ottelo úrfi csókja? Azt mondják kikosaraztad. Pedig nagyon fess fiatalember.
* A cselédet hamar leinti a szakácsnő, ám kíváncsian sandít ő is rád. Hódolód lehet nem fecsegte ki mindenkinek csak egy személynek, akiben nagyon megbízott.

Nagyon reméltem, hogy ért a burkolt figyelmeztetésemből és nem kell más eszközökhöz folyamodnom. Jó volt egy kis békességet kapni e falak között és a lányom is biztonságban volt. Nem hiányzott volna, hogy még ezek elől az emberek elől is meneküljek.
Szerencsére észbe kapott és a továbbiakban igazi úriember módjára viselkedett. Meglepő módon, ezek után élveztem a kis kikapcsolódást.
Mikor visszatértünk Izolda-val töltöttem el egy órát, aztán meglátogattam a többi sérültet is, hogy lássam mindegyikük a gyógyulás útjára lépett.
Visszatértemkor egy izgatott küldöncbe futottam a szobám előtt, aki vendégségről és valami szolgai parancsról szónokolt. Amikor elment csak megvontam a vállam, hiszen én nem voltam a nemes háznépének tagja.
Ettől függetlenül lementem a konyhába, hogy keressek pár gyümölcsöt vacsorára, amivel visszavonulhatok.
Ahogy beléptem egyből lecsaptak rám.
- Csak ne gondoljatok ebbe bele semmit. – mondtam kissé morcosan. – Én ide gyógyítani jöttem és ha meggyőződtem róla, hogy az úrfitok jól van, már megyek is tovább.

Az igazadat bizonyítja, hogy nem is vetik fel a megjelenéseddel a szolgálatot, ám néhányan mosolyognak a bajszuk alatt és csillogó szemekkel néznek rád. A téma gyorsan elhal és hősnőnk egy gyümölcsös kosarat visz fel magának és a gyerekének.
Nem nehéz észrevenni a vendég érkezését valaki olyannak, aki régen azzal kereste a kenyerét, hogy minden apróságot megfigyelt és beleszőtte tanulságait a jóslatokba. Egy hintó döcögve gurul be az udvarra és a ház népe felsorakozik a köszöntésére. Egy huszonéves fiatal száll ki fecskekabátban és sétapálcával a kezében. Alatta fekete szövetnadrágot és hasonló színű zakót visel fehér inggel. Körbenéz gyorsan, de az ifjú nemes megérkezése végül nem sok időt hagy neki a bámészkodásra. Gyors léptekkel érkezik a bejárati ajtón keresztül és átvágva a szolgák hadán egyenesen a vendéghez lép.
A köszöntést és az egyéb unalmas, olvasók érdeklődésére igényt nem is tartó sorokat most kihagynám, hiszen a gyógyító ebből mit sem hallhat, ha a szobájában tölti ezt a rövid időt is. A lovász felszáll a bakra és az istálló mellé beállítja a kocsit, majd bemegy ő is valami hasznos dolgot tenni, mielőtt negyedóra múlva mindenkit hívnak vacsorához.
Az illatok meghozza az étvágyát még egy olyan embernek is, aki most jött volna haza egy palacsintaevő versenyről. Belépve az étkezőbe egy elhanyagolt külsejű öreg urat látsz az asztalfőn. Tőle jobbra az ifjú neme ül, megkezdve a hosszú asztalnál ülők sorát. A másik oldalon pedig az imént bemutatott -és nagyra becsült- vendég foglal helyet, majd szintén a közemberek folytatják a sort.
Nem figyelnek rád túlzottan, hiszen a változás leköti szinte minden figyelmüket.

Úgy látszik elég érthetően fogalmaztam, mert a pletyka elhal, de legalábbis legalább addig visszafogják magukat, amíg a közelben vagyok. Én meg csak annyi időt töltök a konyhában, míg magamhoz veszek egy gyümölcsökkel rakott kisebb tálkát és aztán visszatérek a szobámba.
Természetesen elég hangosan érkezik a vendég ahhoz, hogy í kíváncsiság az ablakhoz húzzon és megnézzem ki is az, akiért ekkora a sürgés-forgás.
Egy alig a tojáshéjból kinőtt ifjút látok, aki viszont láthatóan bíborban és bársonyban született.
Éppen csak kilép a hintóból és már fogadja is a fiatal Ottelo és bemennek az épületbe, így már nem látom őket tovább.
Azonban végül még sem úszom meg, mert a hozzám küldött szolgáló szerint a fiatal várúr ragaszkodik hozzá, hogy mindenki jelenjen meg a vacsoránál. Így gyorsan megigazítom a ruhám és a hajam, majd egy puszit adva alvó lányomnak lemegyek az étkezőbe.
A hosszú asztalnál nem nehéz kitalálni, hogy a magára nem sokat adó idős férfi a vár ura és mellette egyik oldalt a fia, másik oldalon a vendége ül. Aztán sorban azok, akiket méltónak gondoltak, hogy itt legyenek.
Mivel szerencsémre mindenkit a vendég köt le, így észrevétlen tudok leülni a sor végén.
Nem is vágyom a figyelemre, de azért kíváncsi vagyok ki a „nagyrabecsült” vendég.

A vár ura felállt és poharát köszöntőre emelte. Minden szem rá szegeződött. Szinte tapintani lehetett a tiszteletet.
-Üdvözöljük kedves vendégünket, kit nagyra becsülünk, hiszen ő garantálhatja azt, hogy otthonomban az események mágiától és minden fajta rossz befolyástól mentesen mehessenek tovább.
Nem is húznám az időt. Tudjuk, miért vagyunk itt, hát tegyük meg! Együnk!
* Ezzel leült és mindenki neki látott a vacsorának. Babgulyás leves volt több fazékkal kirakva, krumplipüré különböző sült szárnyasokkal és belsőségeikkel, illetve palacsinta a végére desszertnek. Mindenki ehetett, amennyit jónak lát.
Lopva néha egy-egy pillanatra az asztal valamelyik végére nézett pár ember, de többnyire egymással beszélgettek.

//Lisbeth//

Igyekszem a háttérbe és az árnyékokba húzódni, hiszen egyáltalán nem érzem úgy, hogy nekem itt lenne a helyem, nem vagyok sem a vár embere, sem valami nagy tiszteletű vendég, mint akinek most a vacsorát rendezik. Ha minden jól megy, egy kis pénzzel a tarsolyomban, pár nap múlva már itt sem leszek.
Ám az idős várúr szavaira kénytelen vagyok azt a fiatal ficsúrt jobban megnézni, mert ha csak nagyon nem vesztettem el a gondolkodó képességemet, akkor ezek a jelzők egyetlen egy „szakmára” illenek csak: az inkvizítorokra. És azokat nem túl szívesen látom pár száz mérföldnél közelebb magamhoz.
Még akkor sem, ha mostanában már „jó útra” tértem és csak a gyógynövény és természet ismeretemre, meg a harctéri tapasztalataimra hagyatkozva gyakorolom a hivatásomat.
Már az idejét sem tudom, mikor próbáltam meg valakinek belenéznie a jövőjébe, még ha időnként halvány késztetést is érzek rá. Tudom, hogy lappang bennem a tudás, de már pórul jártam vele párszor, így jobb a békesség.
Az ételre igazán nem lehet panasz, de nekem rossz érzésem van, így alig csipegetek pár falatot, azt várom mikor vonulhatok észrevétlen vissza.

Gond nélkül visszavonulsz a szobádba és már minden elcsendesedne, talán fél órája ment le a Nap és holdsütéses, szép este van, mikor kiáltás veri fel a várat.
-Tűz van!
* Ezt párszor megismételte és valóban. A kellemesen jó látási viszonyokat nem csak a csillagok biztosították. Mostantól kezdve legalábbis egész biztosan. Hamar megtudhatod/megláthatod szinte bárhonnan, hogy az istállóban csaptak fel a lángok és már átterjedt az inkvizítor kocsijára is.
Igyekeznek élőláncon keresztül hamarosan vizet vinni oda. Elkeseredett próbálkozás, hogy megfékezzék a fa épület pusztulását. Bent a paripák tombolnak és nyerítenek.

Úgy néz ki, hogy mellém állt a szerencse, hiszen a vacsora és a borok vedelése eléggé leköti a vendégek figyelmét, hogy én észrevétlenül leléphessek és visszamenjek a kislányom mellé a szobába.
Örülök neki, hogy megadatott neki most a nyugalom és békésen aludt, amikor mellé heveredtem és angyali kis arcocskáját elnézve magam is álomba merültem.
Hangos kiáltozásra riadtam fel és azonnal a párnám alá rejtett tőr köré fonom az ujjaimat, de pár pillanat múlva már tudom, hogy nem a szobában fenyeget veszély.
Idegesen rohanok az ablakhoz és onnan nagyon is jól látom, hogy tényleg lángok törnek fel, de szerencsére nem a főépületben, ahol vagyunk, hanem az istállóban.
Bár már megkezdték az oltást és láthatóan gyakorlottan csinálták, nyilvánvaló volt, hogy a fiatal vendég kocsija nem ússza meg, de ezt még egyáltalán nem sajnáltam volna, de a lovak…….azok nem tehettek semmiről és nem hittem, hogy időben kijuthatnak onnan.
A lányomra néztem és láttam, hogy nem ébredt fel, így gyorsan kisuhantam a szobából és a csatárláncban oltók mellett az épülethez siettem.
Volt nálam pár kisebb golyócska, ami arra hivatott, hogy sűrű füstöt csináljon, és annak leple alatt támadni vagy elszaladni lehet, de most arra szántam, hogy bedobva a lángok közé, elfojtsa a tüzet.
Nem voltam biztos a sikerben, de ennél jobb nem jutott eszembe.

Hősnőnk úgy dönt, hogy maga is segít az embereken és a lángok között rekedt állatokon.
Jól ismert alkimisták köreiben a füstgránát, mely oxigént von el a környezetétől. Nem végzetesen sokat, csupán amennyi a döntően füstöt termelő égéshez neki szüksége van. Bedobod az istálló első felébe, hogy ha valamire is juttok, csak egy picit előbbre törhettek általa, akkor az ne lángfalakkal legyen tőletek elválasztva.
Hatalmas fekete gomolyag dől ki az épület egyetlen ajtaján és akik még nem köhögtek, azok is megteszik most. Ám nem vészes. Odabentről hörgő hangok váltják fel a felnyerítésekét és fél percbe sem kerül bele, egyértelművé válik. Már akkor is fojtogató volt az égések terméke, mikor te megérkeztél. A tűz hiába csökkent, az elképzelésed működött, ám zárt térben még jobban besűrűsödött a levegő.
Az emberek megdöbbentek, ám a vár fiatal utódja hamar gyors munkára ösztönzi őket és úgy tűnik, legalább az ajtó környékét sikerül valamennyire megmenteni majd. Vagy talán az egész nem fog annyira leégni, mint ahogy egyébként lett volna.
-Csendben jöjjön velem. -mondja a válladat hátulról megfogó kéz halkan, hogy csak te halld a felfordulásban.
* Az inkvizítor az két páncélba és fegyverbe bújt szolgával a háta mögött.

Nem tudtam, hogy segítek-e a szerencsétlen bent rekedt lovakon, de nem nézhettem tétlenül, ahogy elevenen benn égnek. Ha a füst előbb fojtja meg őket, min, hogy a lángok lelohadnak, akkor is legalább nem szenvednek majd.
De én abban reménykedek, hogy egy kis haladék elég lesz ahhoz, hogy a keményen dolgozó emberek, akiket – magát sem kímélve – a fiatal úrfi irányított, szabaddá tegyék a bejáratot és kimenekítsék az állatokat.
Az, hogy Ottelo hajtotta őket, legalább elvonta rólam a figyelmet, amit egyáltalán nem állt szándékomban előidézni, de olykor a körülmények nem a szándékaink szerint alakulnak.
Már éppen eloldalogtam volna, hogy visszatérjek kislányomhoz, amikor egy súlyos kéz nehezedett a vállamra és a hang, meg amikor megfordultam, a látvány a legrosszabb változatot hozta elém.
Megdermedtem és agyam csak némi késéssel kezdett el logikus gondolatokkal ellátni. Hiszen nem csináltam semmi rosszat. Ez csak alkímiai ismeret, természetes összetevők alkotta elegy, nem mágia!
- Miért? Én csak segíteni akartam. Mit akar? – kérdeztem vissza, de eszem ágában sem volt elmenni vele.

Az inkvizítor nyugodt marad és türelmes. Miközben többen felfigyelnek a történtekre és gyanakodva néznek.
-Nem kételkedem. Ám egy másik ügyben lennének kérdéseim. De ezt inkább zárt ajtók mögött tenném fel.
* Szétnéz és jó emberismereted lévén leolvasod arcáról, mennyire bosszantja, hogy nyilvánosságot kapott a beszélgetésetek.
A lángok megfékezésénél van bőven teendő, ezért az udvarlód hangja is gyakran hallatszik, ahogy buzdít mindenkit és maga is szorgoskodik.

A fiatal férfi és a páncélos zsoldosai, olyan fapofával néztek rám, mintha semmi takargatnivalójuk nem lenne, csak épp azt kérdezték volna meg, hogy milyen kellemes az éjszaka.
És bár az én emelt hangomra többen felénk kapták a fejüket, a még mindig égő istálló és a mind halkabban nyihogó lovak, hamar visszarántották őket a munkához.
- Másik ügy? – kérdezem gyanakodva, ám az ötlet, hogy egy zárt szobába legyek ezzel a társasággal még akkor sem tűnt jó ötletnek, ha én lettem volna a világ legártatlanabb leányzója.
Igyekezett minél feltűnés mentesebben intézni a dolgát és pont ez vált nekem gyanússá, így talán ezzel kicsúszhattam a markából.
- Mivel nincs semmi takargatni valóm szívesen válaszolok a kérdéseire, de ez talán nem a legalkalmasabb pillanat. Ha sikerül eloltani a tüzet és Otello úrfi elkísér, akkor nem látom akadályát. – nézek rá a lehető legártatlanabb mosolyommal.
Ezzel nem kelthetek gyanút, hiszen nem tagadom meg az együttműködést, nem igaz?

A férfi bólint és mintha semmi különös nem lenne benne, még félig fel is emeli a kezét maga mellett eltartva.
-Nem akartam megzavarni, látom segít a tűzoltásban. Később sort kerítünk a beszélgetésre, ez most sokkal fontosabb. -a hintójára néz- Kár azért, hogy nem sok mindent lehet megmenteni. Valahogy kitalálom addig, hogyan jussak haza.
* Ezzel elmegy és a véletlenül a háta mögött álló két páncélba bújt fegyver is távozik. Nem veszi ki a részét a lángok megfékezésében. És te folytathatod az eddigieket. Vagy bármi mást.
Még nem jött el az idő, úgy tűnik, hogy kiderüljön érkezése valódi célja. Az is kérdés, hogy te szíved szerint mihez kezdenél?

A látszólagos nyugalmam ellenére nagyon feszült vagyok, de azt hiszem, aki már annyi mindent átélt, mint amin én keresztül mentem, az egyáltalán nem csodálkozik az aggodalmamon.
Nem tudom mit akar tőlem az inkvizítor, főleg, hogy a két láncoskutyáját is magánál tartotta. Ezt gyanakvóan fenyegetésként éltem meg és biztos voltam benne, hogy ha erőszakosabban lépne fel, akkor akadna még a tarsolyomban pár meglepetés a részükre.
Nem hagyhattam, hogy Izolda veszélybe kerüljön, így küzdöttem volna és aztán ismét menekültem volna.
De talán a határozott szavaim, vagy az, hogy azért nem haza pályán játszott meggondolásra késztette a fiatal inkvizítort és visszavonulót fújt. Lehet, hogy tényleg belátta a logikáját annak, amit mondtam, de voltak kételyeim.
- Hát igen, - néztem a fáklyaként égő járműjére, - az már menthetetlen és akkor megbocsásson……. – léptem el tőle, majd elkaptam pár rohangáló szolgát. – Döntsétek ki az egyik oldalfalat, hogy a füst kiszabaduljon és ott a lovak is ki tudnak majd jönni. De locsoljátok azt a rész folyamatosan, mert a levegő újból felszíthatja a lángokat is. – tanácsoltam.
Igyekeztem eltávolodni a három férfitól és inkább a ház szolgái és az ifiúr közelében maradni. Nem voltam benne biztos, hogy nem forgatnak valamit a fejükben.

Az ötleted jó és három paripa megmenekül a haláltól ezáltal. Látod a lovász szemét csillogni, ahogy eddigi munkahelyét nézi. És mindenkin ott van a gyász, de a közös erőfeszítés valahogy erőt ad nektek.
Ott állsz a háznép közepén, mikor a hátasok kitörnek a füst és a lángok szorongatásából. És minden megnyugodni látszik az inkvizítorral kapcsolatban. Ám öröké nem maradhatsz mindig legalább egy tucat ember között. Itt legalábbis nem. Egy nagyvárosban, ahol mindig van bál ás az éjszakai lények szinte sosem maradnak egyedül, ott megoldható. Ám ez egy kis váracska néhány kedves emberrel, ahol mindenki ismer mindenkit.
Dönthetsz úgy, hogy lányoddal elhagyod őket, de itt is maradhatsz és minden megy tovább, ahogy lennie kell.

Talán az előbbi ténykedésem az oka, de kivételesen hallgatnak rám, az idegenre és jól meglocsolva az istálló egyik oldalát kötelekkel kirángatják azt, így az összes bent rekedt füst nagy erővel kiáramlik a szabadba és a lovak is kitörnek.
Szerencsére hamar megfékezik a rémült paripákat, de az épület viszont menthetetlen és ezt mindenki látja. Sajnálom a lovászt, de biztos vagyok benne, hogy a vár ura hamar újat építtet, hiszen nem hagyhatja a szabad ég alatt a lovait.
Már tapasztaltam, hogy sok nemes többre becsüli ezeket a jószágokat, mint a szolgáit. Az öreg bárót elnézve valószínűleg ő is ezek közé tartozott.
Az épület zsarátnokát már egy tucat ember is felügyelheti, nekem meg már nincs több okom, hogy hátráltassam őket, ezért, na meg a lányom miatt is, vissza kell térnem a szobámba.
Felmerül bennem, hogy jobb lenne hajnalban távozni, de nem tartanám becsületesnek, hiszen a fiatal úrfi még nincs teljesen jól és a mai nap is biztosan megterhelte. Ő meg valószínűleg úgy is kiáll mellettem, bár nem is követtem el semmit, így végül hosszas hezitálás után a maradás mellett döntöttem és Izulda mellé heverve az ágyon végre elszundítottam.

Elég rossz lett a vendégség hangulata. Igaz nem a vendég miatt. Csupán te sem örülsz, de más is bánatos a pusztulás miatt. Békésen alszol az ágyadon és hátra hagyod néhány órára ezt a gondokkal teli világot, mikor kopognak az ajtón.
Az ifjú nemes áll ott háta mögött egyik oltásból ismert páncélos szolgájával. Ő is kardot és könnyű láncinget visel most.
-A vendégünk most akarja megejteni a beszélgetést, amit korábban elkezdett.
* Érzed az ellentmondást nem tűrő jelleget, pedig egy átlag ember számára egy kedvesnek álcázott unott kijelentés lenne. Ám az a bizalom, ami odakint volt felé egy pillanat alatt elszáll. Talán nem is olyan jó dolog, ha ő is ott van a kihallgatáson.
Ám sorsod már visszafordíthatatlan. Lefelé haladva észreveszed, hogy a férfiak mind fegyvert viselnek. És a pince szintjén egy szobában vezetnek, ahol egy gépszerkezet vár téged. Leültetnek a fekvőpadra és levéve bal lábbelidet, hogy az új csizmádba helyezzék. Olyan csizmába, amit más világban a spanyolok találtak ki.
Majd belép erős késéssel az, akitől féltél.
-Üdvözlöm! Nem szeretnék köntörfalazni, az csak nekem jó, ha gyorsan és tisztán mennek ma itt a dolgok. Az öreg nemes azt kérte, hogy ne legyen sok vádlott. Csupán téged akar holtan látni, hogy megelőzze a rossz pletykákat fattya nemi potenciáljáról.
Ha önként boszorkánynak vallod magad, akkor mellőzhetjük a fájdalmat és a sok kérdést, ami ugyan oda vezet. Bár téged elégetünk, a gyermekedet sajátjaként fogja felnevelni Otello úr. Jó nevelésben részesül és talán még egy nagy házba is megy feleségül majd. Ha azonban erőszakhoz kell folyamodnunk, akkor... sajnos árvaházba fog kerülni.
* Az ápoltadon látod, hogy igazat beszél. Amikor nagylelkű felajánlását a nevében teszi, még komolyan bólint is.

Nem mondom, hogy teljesen nyugodt az álmom, de azért csak szundítok egyet. Hangos kopogás riaszt fel és kicsit kómásan ülök fel, majd kinyitom az ajtót.
Egy mosollyal veszem tudomásul az ébresztő személyét, de le is törlődik a képemről, mikor meglátom mögötte a fegyveres kísérőt. Túl hivatalosnak tűnik a dolog és a hangsúly sem tetszik.
Minden esetre nincs okom, hogy megtagadjam a beszélgetést, de valahogy rossz érzésem van, ahogy halkan becsukom magam mögött az ajtót.
- Nem tudom mit akar tőlem nagyra becsült vendégük, de természetesen, ha te is egyetértesz ezzel……. – maradok én is a hivatalosabb hangnemnél.
Van elég időm a lefelé vezető út során meglátni, hogy bizony az egész vár készültségben van, de ez a tegnapi tűz után nem lep meg, mert az a tűz valahogy nem volt…..természetes. Túl gyorsan terjedt, hogy csak egy hely legyen a központja és ráadásul biztos vagyok benne, hogy a vacsora meghíváshoz sem általában a lovászt küldik, van erre jó pár alkalmasabb személy a várban.
Mikor meglátom a helyiséget és az előkészített eszközöket azonnal tiltakozni kezdek és erőszakkal kell belekényszeríteniük a lábam abba a csizmába.
Többször is dühösen megvádolom Otello-t, hogy visszaél a helyzetével és aljasul becsapott, de egy arcizma sem rezzen. Ez már nekem is sok. Aligátor árulása után még a lányom miatt lábra tudtam állni, de most összeroppanok.
Csendben hallgatom végig az inkvizítor szavait, de közben úgy zihálok, mint aki nem kap levegőt. És ezt most nem csak megjátszom.
Az, hogy a lányommal tartanak sakkban hirtelen minden épkézláb gondolatot kiver a fejemből. De pont ez az, ami végül ismét erőt is ad.
Ám addig eltelik némi borzasztó csendben töltött idő.
- Kérem….a lányomat….ne….ne bántsák! Mindent……mindent ….elismerek, csak…..csak ne bántsák. – kezdenek látványosan potyogni a könnyeim. – Csak azt szeretném kérni, hogy ezt……-nyúlok a zsebembe és megmarkolok egy ugyanolyan füst bombát, mint amit az istállónál használtam és ami még mindig a zsebemben volt.
Szerencsére nem motoztak meg és meg sem közöztek.
- …..ezt adják oda neki búcsúajándékként. – veszek egy nagy levegőt és jól megnézem hol az ajtó, majd lecsapom a férfiak orra elé.

A tapasztalt alkimista utolsó ajándéka megteszi a hatását. Mivel ellenáll, ezért már nem csak a lábfejét csúsztatják a kínzó eszközbe, de leszorítják a hátára és bal kezét a gép lábához kötözik. Épp a jobb karjával tennék ugyanezt, mikor váratlanul megszelídül és előhúzta búcsú hagyatékát.
Gyorsan kiszabadítod magad és kifutsz a kijáraton, miközben köhögnek és fuldokolnak a férfiak. És kiabálás hallatszik utánad a szobából.
-Fogjátok el! Hozzátok vissza a boszorkányt!
* A fiatal nemes és az inkvizítor ugyan ezt mondja és hamar fellármázzák a palotát. Nincs szabadon hagyott menekülési út. Hamarosan ismét elfognak és megkötöznek, elvéve minden gyanús eszközt tőled.
-A beismerés akkor is beismerés, ha csak a szökéséhez színjáték volt. Akinek tiszta a lelkiismerete, az nem menekül.
* Arrogáns ilyet mondania, miközben ő ismerte el, hogy nem érdeklik a tények? Hogy csak azért van itt, mert megkérték és sima kivégzés légből kapott törvénysértéssel? Ahogy József Attila is megírta:
"Vígasztald meg, ha vigasz
a gyermeknek, hogy így igaz."
A nemes is úgy beszél veled pár mondatot, mint rossz anyával, miattad a kicsi, aki semmiről nem tehet nevelő szülők nélkül, állami gondozásban fog felnőni. És felnőttként az utcán tekeregni.

Ám eljön a napja a kivégzésednek és gondos felügyelet alatt négy páncélos fegyveres rángat hátrakötözött kézzel a farakás közepén álló oszlophoz. Az egész várnép eljött megnézni. Három helyen kötnek oda, nem véve le rólad a csuklódat szorítót. A vállad alatt nem sokkal a felkarodnál, a derekadat az alkaroddal és bokád alatt a lábadat.
Nem részletezem a szertartást, hiszen láttunk mindannyian elég ilyet. Mindenki tudja kívülről a szöveget, ami elhangzik. És a fáklyát is ismeri, mely meggyújtja hátad mögött a vastag farönköket.
Lassan, hezitálva jön közelebb. Mintha a melegnek is ellene lenne, hogy pont veled, egy ártatlannal végezzen. Lassan ropogtatja tápláló husángokat. Néha egy-egy széllökés feléd fordítja a sűrű, fekete füstjét és ettől olyan szagot érzel az orrodba szinte végig, mintha egy hétig füstölték volna a sonkáidat és ez árad már a bőrödből, a ruhádból... mindenedből.
Fél óránál is több telik el, mire elérnek hozzád a vörös nyelvek. És amilyen lassan érkeztek, egy pillanat, hogy beborítsanak. A ruhád talán átitatódott olyan szerekkel, melyet nem lehet teljesen kimosni. Vagy csak valami természetfölötti erő sarkantyúzta meg őket. Teljesen beborítanak és következő pillanatban azt látod, hogy pernyeként repül szerteszét majdnem minden, ami rajtad volt. Csak a felkarodat a cölöphöz fogó kötél az, ami meggyulladás, de nem éget el.
Olyan gyorsan történt minden, hogy a bőrödön még csak pír sem lett. Egy általad megmentett ló áll a nyitott várkapuban felnyergelve, mintha csak azt várná, hogy meghálálhassa az életét. Ott állsz a lovagló csizmádban anyaszült meztelenül és el kell döntened valamit. Vagy hagyod, hogy a gyereked biztosan életben maradjon és mozdulatlanul hagyod, hogy a tűz újabb rohamával égessen, barnítson és végül elpusztítson vagy menekülsz...
De hová? A felmorajló tömegen át? Északnak Bivaly vagy Nin-Well, esetleg Braslov felé? Vagy délre, elbújva a tömegben?
Eszedbe juthat Észak-Bivalya, ahonnan terhesen menekültél el Valora rossz kisugárzású hívei elől. És amit akkor épp ostromoltak, amikor csatlakoztál egy falu megmentése után a király seregéhez és megvádoltak az egy isten követésével. Az emberek, tündék és orkok közös táborában.
Rég volt már, mikor először Nini-Wellben jártál. A Szűz Nővérek boszorkánycsoport irányította a települést és megáltatok ott Aligátorral Braslovba menet. Akkor már ezek a nők visszafojtott holttestei lógtak a főtéren.
Ott voltál Braslov első és második ostroma alatt is, ott ismerkedtél meg Aligátorral. Ám a sok rossz élmény után két hónapja szóbeszédet hallottál, hogy az emberek visszafoglalták. És új telepesek költöznek az örökké romjaiból felálló helyre. Eszedbe jut egy beszélgetés, amikor egy nő elmagyarázta udvarlójának, hogy abban a városban nem érvényesek a király törvényei. Hivatalosan nem tartozik a korona birtokaihoz.
Délen pedig a biztonságosnak vélt városok. Oda eleddig nem törtek be az agyarasok portyázni. Ám jól ismered Délos alvilágát vagy más helyeket, ahol legalább olyan kegyetlen alakok fenyegetik azokat, akik nem vigyáznak magukra.

A bombám most sem mond csütörtököt és a szobát elborítja a sötét, fojtogató füst én meg gyorsan kicsatolom a szíjakat és kinyitom a kínzóeszközt, majd futok……az életemért és Izuldáért….
De túlságosan hamar meglelik a hangjukat az inkvizítor és Otello, és a mindenhol jelenlévő fegyveresek hamar elfognak, hiába szitkozódom, és harcolok, győz a túlerő és én egy tömlöc mélyén hallgathatom meg a rám kírót ítéletet és a fiatal nemes atyáskodó szavait, amiért megpróbálom kikaparni a szemét, de csak pár ütleget gyűjtök be még távoztukban az őröktől.
Nem áltattam magam mi vár rám, de a lányomért megszakadt a szívem.

Másnap már egy szót sem szóltam és nem is néztem senkire. Mit remélhettem volna. Az a férfi, akinek megmentettem az életét becsapott, azok a férfiak, akiket lelkiismeretesen ápoltam még tegnap is, akiknek segítettem lovakat menteni, ma nyálcsorgatva várták, hogy megégessenek.
Az oszlophoz kötözve a máglyán az égre emeltem a szememet, bár sosem könyörögtem semmiért eddig, most mégis azt tettem.
- Te odafenn az égben, ha van benned könyörület, vigyázz a lányomra!
Aztán behunyom a szemem és várom a fájdalmas halált, bár úgy hallottam, hogy mielőtt megégnék, a füst végez velem, így talán nem fogok sikoltozni kínomban.
Azonban, bár a hőség alig elviselhető a lángok csak megcirógatnak, amire meglepődve nézek fel. Majdnem előre zuhanok, ahogy a kötelek elparázslanak és kikerekedett szemmel látom, ahogy a ruháim hamuvá égnek, de én még mindig sértetlen vagyok. Csak a csizmám marad meg.
Tétova pillantásom a nem túl messzi kapunál felnyergelt lovamra téved.
~ Ez nem lehet véletlen! ~ kezd fókuszálódni egy gondolat az elmémben lévő káoszban. ~ Elmenekülhetek! De mi lesz Izuldával? Nem hagyhatom itt! ~
Nem érhetem el, azt sem tudom hol lehet. Ha maradok, akkor ugyan ő megmenekülhet, de nem bízom egy olyan férfi szavában, aki engem is becsapott. Ha elmenekülök, visszajöhetek és visszaszerezhetem a lányomat.
Igen! Életben kell maradnom, hogy megmenthessem őt!
Már nem gondolkozom, csak rohanok. Remélhetőleg eléggé megdöbben mindenki, hogy elérjem a lovat és nem érdekel, hogy pucér vagyok, csak felugrom rá és elvágtatok. El a szabadság felé.
- Bosszút állok Otello! Bosszút! – viszi el a hangomat a szél a csalfa ifiúr felé.
Később, már elég messze, leszedem a nyeregtakarót a lóról és eltakarom vele magam. Átgondolva a dolgot Nini-Well felé tartok, hogy összeszedve magam, visszatérjek hamarosan.

/A történet folytatása innen:
https://neminra.hungarianforum.com/t202p500-eszak-bivaly-vegvar#16313
/


-Hagyjuk! Nem érdemes róla beszélni. -mondja keserűen görcsbe rándulva a gyomra még odakint.
A szobában kényelmesen ülve ajánlod fel, hogy ingyen megkaphatják a sebesültek ellátására a felszerelést és társalogtok.
-Saját szememmel láttam, hogy varázsol. -egy fiatal úr lép be fecskekabátját levéve, hogy zakóban csatlakozzon hozzátok- Füstöt idézett, hogy elszökhessen a kérdéseink elől. Melyek elhiheti, hogy voltak a pajta leégése után. Mi más jel kellene, mint hogy elmenekült a nyomozás el...ööö...?
* Kérdését már nem tudta befejezni, mert az ablakon berepülő nyílvessző eltalálta és bal vállába mélyedt. Kiabálások és harci kürtök hangjai hallatszanak odakintről. Az egész erőd megmozdult, a harcolni nem képes nők és gyerekek azért, hogy bemeneküljenek. A férfiak azért, hogy kirontsanak és a falakra fussanak.
-RIADÓ! Megtámadtak minket. -ordítja el magát a kis lovag és kirohan azonnal, hogy sajátjai élére álljon. Az új beszélgetőtársatok pedig a földön fekve kínjaival küszködve mutat rád.
-A gyerek. El kell vinned! A szakácsnőt kérdezd!

Az orkok dübörgést vetnek be a sámánjukkal közösen. Ám ezúttal nincsenek több ezren. Robertünk is érzi, ahogy remeg a csillár, hullanak a polcról a könyvek, de a kőfalak nem adják meg magukat. A szellemekkel suttogó oda szól Rexnek.
-Ez most nem lesz elég. Be kell valahogy törni a kaput.

Robert



A ficsúr amikor be jött nem tetszett, vélhetően bajkeverő füstöt még egy öt éves tolvaj is képes csinálni pár réznyi holmiból vagy csak ellopja hozzá ami kell. Szóval valahol sántít a dolog, de gondolkodni nincs időm a fiatal nemest kilövik mintha csak a hazugsága bűnét rótták volna ki rá az istenek. A másik ami fura volt, milyen gyerek? Az erőd tele van gyerekkel. Viszont ha már megkértek egy feladatra ki vagyok én hogy nemet mondjak. Leguggolok hozzá és a fülébe súgom.
-A gyermek biztonságban lesz de gyanítom jobb ha tőled is mert nagy szarkeverőnek és nőcsábásznak tűnsz. Még ha tényleg boszorkány lett volna az a nő nem ítélkeznének feletted az istenek-leveszem a maszkom és így nézek rá- Életedben sok nőnek okoztál szenvedést ideje megtanulnod mi az a felelősség vállalás. Élni fogsz hogy az orkok büntetését élvezhesd ne aggódj emberke figyelemmel kísérem sorsodat. A gyereket elveszem mert valamit titkolsz és gyanítom egyik ex szeretőd gyermeke és te csak kihasználtad őt. Senkinek se fogsz beszélni erről mert elsorvasztom a nyelvedet ha csak bele kezdesz megátkozlak- majd némi lidércfénnyel amit a szájába küldök átverem, vissza veszem a maszkom immár újra emberi arccal nézek le rá- Élni fogsz kicsi ember sokszor fognak megölni de én feltámasztalak mindig -nevetek síron túlian. Majd sietősre fogva a dolgot irány a konyha és a szakácsnőt keresem szolgákat kérdezve merre van amint megtalálom rákérdezek.
-Az ifjú úr küldött a gyermekért nem egyért hanem AZÉRT a gyermekért. Magammal kell vinnem.

/Most csak Robertnek, de Rex nyugodtan írhat!/


A kialakuló csatajelenet úgy tűnik nem nagyon érdekel téged. Bár amennyire meg tudod ítélni az ablakhoz nem lépve, még csak nyílzáporral puhítják a védőket. Ám események egy másik fontos vonala, hogy...
Bár nem nemes volt az, aki belépett az ajtón és rövid megszólalása után hanyatt is vágta magát tőletek, de fiatal kora és elegáns öltözéke akár erre is engedhetne következtetni. A téged ide meghívó ifjú kiszaladt fél karral és a védelem élére állt, de a másik rejtélyes dolgot mond. És te leveszed az emberarc maszkodat. És a földön fetrengő sebsült iszonyodva hebeg kikerekedett szemekkel.
-Bo... bo... ez boszorkányság! Miféle démon vagy?
* Elképedve néz utánad, miközben a folyosón rohangálók útbaigazítása alapján hamar megtalálod a nem épp sovány termetű szakácsnőt.
-A szobámba! Egész biztos a csecsemőre gondolt.
* Rohantok máris és a felfordulás közepén egy szobába léptek be, ahol négy gyerek van. Hárman kétségbeesve néznek anyjukra. Míg a negyediket kiveszi bölcsőből és a kezedbe adja.
-Ő lesz az. Bánj vele nagyon óvatosan! Ti pedig -néz megszidó pillantással sajátjaira- miért vagytok még mindig itt? Azonnal sipirc le a pincébe! Még a végén eltalálja valamelyikőtöket egy lövés!