Már néhány hónapja is eltelt, hogy Hirion elmenekült a bajok elől -jó, nála ez sok évtizedes történet- és vándor sötét elffé vált. Egyre nagyobb kihívásokkal kerül szembe, választhatott volna jobb évszakot is a megszökésre.
Az ősz idején még erdei gyümölcsök is bőségesen teremtek, ám ez igen rövid időszak volt a kószák életének megismeréséhez. Mára már itt a tél és az ork hegyek egyik barlangjába húzódott meg. Egész pontosan ott hűlt ki a teste.
Hira épp levelet visz az új ork nagyvezérnek, nyughatatlan természetét látva kezdik őt is Viridiel munkájára befogni. Talán megérzett valami zavart az erőben, talán csak szimplán itt akart megszállni éjszakára.
Persze a mesélő gyanítja, hogy Aw hadvezér fattyú fia csak színlel, hiszen köztudott, hogy az északi tündék szervezete bírja a legjobban a hideget. És idebent még nem is esik a hó.

Hirtelen elhatározása volt Hirion-nak az, hogy nem megy vissza a városba, sőt a birodalomba sem és inkább megpróbál boldogulni a nagyvilágban. Nem igazán gondolt abba bele, hogy miért lenne szerencsésebb, mikor egész életében csak a baj kereste és legtöbbször meg is találta.
Még mindig nem tudta elképzelni, hogy vajon, ha nem Uráldur volt az, aki el akarta tenni láb alól és már biztos volt benne, hogy nem, hiszen számtalanszor megtehette volna, vagy akár kitalált indokkal ki is végeztethette volna, akkor ki és miért fogadott bérgyilkost, hogy végezzen vele.
Volt ideje gondolkozni, ahogy vándorolt, mert sehol nem látták szívesen egyelőre és bizony az ősz egyre hidegebbre fordult, majd végül ráköszöntött a tél és a fagy és már nagyon nehezen tudott bármilyen élelmet összeszedni.
Sikerült pár nappal ezelőtt csapdába ejteni egy girhes nyulat, meg szedett pár bogyót, de már két napja mindene elfogyott.
A hegyen próbált átkelni, de muszáj volt behúzódnia egy hóvihar elől és mázlija volt, hogy talált egy barlangot. Ott húzta meg magát, aztán elnyomta az álom és lassan átcsúszott az alvásból abban az állapotba, ahol már veszélyesbe került akár az élete is, ha valami, vagy valaki nem ébreszti fel.

Sok mindenen mentem már keresztül. Otthon mindig jó volt, de nem találtam meg valahogy a helyem. Lenni akartam valaki, akire Apám büszke lehetett. Sosem bántott senki, de én mégis mihasznának éreztem magam és egyfolytában mehetnékem volt. Egyszer megkértem Apámat és tanítóimat hogy üljünk össze. Újra kezdődött a régi mese. - Mihasznának érzem magam, gyenge vagyok a selfeket illetően és a mágiám is gyatra blablaba.... Ezek után jött az értelmes mondat. - Kérlek segítsetek, adjatok nekem feladatot, amivel hasznossá tehetem magam. Ők következő napokban átgondolták kérésemet és újra összeültünk.
- Hira sose gondold attól, hogy még nem találtad meg még az utad, hogy mihaszna lennél. Nyughatatlan vagy, olyan mint Anyád is volt. Ami a mágiát és a sötét elfeket illeti azt gondolom, sokat kell még tapasztalnod. Így még ha féltelek is feladattal bízlak meg.- mondta Apám, és átadott egy bizalmas levelet, amit az új ork nagyvezérnek kell átadnom. Elmondta merre menjek és ő is és a tanítók is tanácsokkal láttak el. Így el is indultam.

Három napja voltam már úton. Sok szép helyen fordultam meg. A hegyek felé a kíváncsiság hajtott. Szerettem volna látni magasból a világot. Azt úgyse mondták, mikor érjek az orkokhoz. Már sötétedett mikor a hegyekben jártam így jónak láttam, ha keresek valami barlangot ahol megsüthetem az úton szerzett három nyúl egyikét. Hamarosan találtam is egyet. Élmény volt a hó, a hideg. Néha megálltam, hogy gombócot gyúrjak. Otthon a biztonság kedvéért csomagoltam melegebb ruhát, így volt mit felvenni. A tűz amit raktam, meleg fénnyel árasztotta el a barlangot. A hideg elől, próbáltam minél beljebb kerülni a barlangba. Szememet erőltetve gyújtottam meg a tüzet, aminél elkezdtem sütögetni vacsorámat. Mellé kivettem a fél cipót és a menet közben talált bogyókat is. Mikor már jól laktam, a még lobogó tűznél meggyújtottam egy fáklyát, és elindultam. Kíváncsi voltam, milyen mély a barlang. A biztonság kedvéért egy nagyobb botot is magammal vittem, ha szembe találkoznék valamivel. Nem sokkal előttem a járat kanyarodott. Érdekes érzés kerített hatalmába, de nem tudtam mi az. A kanyar után hamarosan fal zárta el az utat és a tövében... megláttam valakit. Tisztán láttam a fáklya fényénél a fehér hajat. - Na ez remek. Már megint egy self. A botban bízva és abban, hogy alszik közelebb merészkedtem hozzá. Rögtön elfelejtettem, még a fáradtságnak a gondolatát is és ez boldoggá tett. A botot készenlétben magam előtt tartva szólongatni kezdtem, mivel nem reagált lábammal böködtem meg. Mikor az sem segített és azért nem bátorkodtam lehajolni hozzá. Tiszta erőből seggbe rúgtam. Erre ő riadtan, mint aki rossz álomból ébredt volna hirtelen megfordult. Rám nézett és újra elaludt. Hajszál híja volt, hogy nem verem fejen.
Nem kevés időbe telt, mire odavonszoltam, a tűzhöz. A meleg kötött takarók egyikével rendesen bebugyoláltam, de biztos ami biztos alapon a két csuklóját összekötöttem a két bokájával. Ezt még otthon tanultam a fiatal férfiaktól. Jó poénnak tűnt, meg biztonságosnak is. Ebből tuti nem szabadul.
Reggel riadtam ébredtem fel. A tüzet este még jól megraktam. A mély védett barlangnak hála, így még mindig parázslott. Társam kényelmetlen helyzetében volt, úgy ahogy hagytam. Szórakoztam még kicsit rajta, aztán odamentem és szétbontottam. A bőrszíjjak így már csak a két bokáját és csuklóját kötötték össze jó erősen. Figyeltem, hogy él e egyáltalán, láttam mozgó mellkasát. Az arcát fürkésztem....Most ismertem rá, gondolkoztam a nevén tudtam is, de éreztem, hogy hazudik...

Hirion furcsa dologra ébredt. Számszerűen kettőre. Az egyik egy nagy seggbe rúgás, a másik akkor érte, mikor feltápászkodott. Visszanézve hol aludt el, döbbenve tapasztalta, hogy teste lemaradt másfél méterrel a gondolkodásához képest. Ahogy végig néz magán, végre igazat kell mondania, mert olyan átlátszó, mint a rózsaablak üvege. Vagy még inkább áttetszőbb annál is. Úgy tűnik, hogy ébresztője sem veszi őt észre.
Egy-két óra múlva a tűznél felmelegszik a teste is és a varázslat magától megszűnik. Ám addig nyugodtan csinálhat bármit a környéken. A nézelődés kimeríti a bármi fogalmát.
Hira eközben megmenti a selfet, ismét csak jól jön a segítsége.


/Hirion megkapta a "Halál markában" varázslat elsajátítását. Mostantól bármikor tudja tudatosan is használni./

Aztán az ébresztő nem egészen úgy sikerült, ahogy azt Hirion elképzelte volna, mert inkább valami ledér sötét elf lányok cirógató kényeztetésére szavazott volna, nem egy oltári nagy seggberúgásra, ami tény és való, hogy talán megmentette az életét, azonban kellemesnek még sem volt nevezhető.
Azonban eléggé a nemlét szélére sodródott ahhoz, hogy bár az élet felé billent a mérleg nyelve, azért újból visszazuhanjon az eszméletlenségbe, nem tehetve semmit az ellen, hogy ébresztője kiélje magát tehetetlen testén.
Hirtelen tért magához és azonnal eszébe jutott, hogy valaki durván bánt vele és talpra ugrott, de utána csak állt vagy jobban mondva lebegett és rémülten meredt a testére……..Igen, a testére, mert az ott hevert egy tűzrakás mellett, egészen furcsa testhelyzetbe kényszerítve kötelekkel és egy lány aludt a másik oldalon.
Mikor Hirion kétségbeesve rohant pár kört ebben a testetlen állapotban a barlangban, de nem mert nagyon eltávolodni és mikor kicsit lehiggadt, rájött, hogy ez a „halál markában” mágia, amit ezek szerint valami kiváltotta nála. Visszaóvakodott a tűzhöz és a testéhez és most már nyugodtabban szemlélődött. A lányt is felismerte, de ha megölték sem jutott volna eszébe, hogy miként mutatkozott be neki.
Nem soká azonban érezni kezdte, hogy valami húzza földi valója felé és kicsivel később kinyitotta a szemét.
Mivel nagyon fájt a keze a csuklója, a bokája és a háta, már tudta, hogy ismét önmaga és a következő pillanatban meglátta Hirannis-t, ahogy közeledett hozzá, majd engedett a kötél és végre kinyújtóztathatta magát nagy nyögéssel.
- Miért kötöztél meg? Én nem bántottalak! – nézetett a lányra szemrehányóan, de még eléggé erőtlenül. – Engedj el!

//Köszönöm, biztos jó hasznát veszi majd //

Épp a tegnap meghagyott nyulat eszegettem, és sült már a másik is, ha esetleg vendégem is megéhezne. A havat kis kondéromban megolvasztottam, hogy inni is tudjunk. Mikor a self felébredt és élcelődve beszélni kezdett, válaszoltam.
- Szép jó reggelt neked is. Szerintem feleslegesen kérdezted miért kötöztelek meg. Elméletileg a népünk és világunk ellenségének tagja vagy vagy mi... És különben is. Már kényelmesebben fekszel. Mikor találkoztunk a kötések miatt nem ismertünk fel. Meggyógyítottunk. Nem tűntél gonosznak. De aztán jobbnak láttuk, ha otthagyunk. Tudod nekem máshogy kezdődött az életem, mint a többieknek. Emberek között nőttem fel. Mióta visszatértem az enyéim közé, folyton azt hallom, hogy a sötét elfek nagyon gonoszak, kegyetlenek és kiszámíthatatlanok stb. Én kíváncsi lettem rátok, felvettem a színeiteket és eltöltöttem pár napot. Láttam dolgokat, hogy zombikat csináltok orkokból és bennszülöttekből. De az a baj, bármennyire is hallgatom a beszámolókat, én elfogult vagyok veletek szemben. Egyszer meg is ütöttem a bokám. Kishíjján bajt hoztam mindenkire. Meg aztán itt vagy te. Abszolút nem tűnsz veszélyesnek. Pusztán óvatosságból kötöztelek meg. A kezed ki is oldom, hogy enni és inni tudj. De ennyi. Amúgy mit keresel itt? Mikor megláttalak ott feküdni, nem tudtam élsz e még, vagy már nem.- magyarázom neki, aztán óvatosan kioldottam a csuklóját fogó zsineget. Mikor elkészül a nyúl, megkínálom vele. Ő nem is kéreti magát a másik cipót megfelezem és a vízből is adok. Kíváncsian figyelek mi lesz. A botot közel tartom magamhoz. Folyton az lüktet fülemben...NEM BÍZHATSZ BENNE...

A két elf egymásra talált és nem a szerelemben. Mind a kettő gyanakvással és tartózkodással fogadja egymás viszontlátását.
Ám amíg felmelegszenek a tűznél és erőt merítenek a reggeliből, addig nem is háborgatja őket senki. Jó étvágyat!

/Nem írok egy kis ideig, nyugodtan beszélgessetek és utána visszatérek hirtelen mesélővel. Ez a dumcsi épp elég érdekesnek ígérkezik./

Elég sok mindenen ment keresztül Hirion, hogy most is kétségbeesés költözzön a szívébe, amikor megkötözve tér magához, még azt az örömöt is elnyomva, amit az iránt érez, hogy egy új mágia képességre tett szert. Az egész élete szinte csak arról szól, hogy mindig más parancsát kellett lesnie és bántották, de a mostani helyzete még szégyentelibb, hiszen nem elég, hogy egy erdei ejtette fogságba, még ráadásul nő is volt.
És ezen az sem segített, hogy végig hallgathatta, hogy miért nem bíznak benne, mert nagyjából igaz volt, amit Hirannis a fejéhez vágott, még ha nem is volt minden az ő hibája.
- Nem vagyok gonosz! – fortyant fel, mert ez az elevenébe vágott. – Nem mentettem meg társatok életét, azoktól a farkasoktól? Pedig gondoltam rá, hogy ezzel leleplezem magam. Persze meggyógyítottatok, de aztán ott is hagytatok és, ha azok a farkasok visszajöttek volna míg eszméletlenül fekszem? Szóval ki is a gonosz?
Nem mond újdonságot, hogy minden sötét elfet gyilkosnak tartanak és az anyák ezen a vidéken velük ijesztgetik a gyerekeket és még azt sem tagadhatja, hogy ennek meg van az oka, de ő nem ilyen.
- Népem zord körülmények között éli az életét. Földjeink nincsenek csak szikláink és fagyos tájaink, nem tehetünk róla, hogy ilyennek lettünk teremtve, csak életben akarunk maradni és amiért neked rossz tapasztalataid vannak, még nem jelenti azt, hogy mindegyikünk rosszat akar. Én……..én megszöktem, mert …………nem illek közéjük. Te …….és nem csak te, mégis elítélsz, holott sosem bántottalak, most sem jelentek rád veszélyt. – teszi hozzá halkan, hátha végre meggyőzheti a láthatóan elbizonytalanodó lányt.
Önkéntelenül is megborzong, ahogy arra gondol, meg is fagyhatott volna, ha Hira nem találja meg, de akkor sem tudja elfogadni, hogy megkötözte, bár jobban belegondolva elítélni sem érte.
- Nem olyan könnyű egy sötét elfet megölnie a hidegnek, mert van rá módunk, hogy elódázzuk a dolgot. – teszi hozzá, némileg számítóan, hogy ne tudja Hira, mire képes.
Mohón fogadom el az ételt és a italt, miközben a csuklóm dörzsölöm, hogy visszatérjen belé az élet.
- Alaposan tudsz kötözni. – morgom az orrom alatt, ahogy a liluló csíkokat nézem.

Hallgatom a férfit. Most tényleg összezavarodok. Minden szavát igaznak érzem. Látom a sértettséget amit meg is értek, és a csalódottságot. Valóban nem tűnik gonosznak.
- Hidd el nem bosszúból csináltam. De mit tehettem volna? Te nem tudod milyen érzés az amikor fiatalon, mikor még azt gondolod kedvességgel mindenkit meg tudsz hatni, elkezdenek neked mesélni egy ellenségről, és vele riogatnak. Te pedig nem érted. Akárhányszor találkoztam veletek, sose éreztem azt, hogy a többieknek igaza van. Nem tudtam félni tőletek. És gyengének éreztem magam. Folyamatosan kerestem az utam. Mágiám gyatra még, és próbáltam folyton túltenni magam a népetekkel kapcsolatos dolgaimon. De mit tehetnék? Pont ez az, hogy folyton megmentem a seggedet és semmit se kértem cserébe. De próbálj megérteni. Mi így élünk. Ha akkor látlak úgy amilyen vagy én segítettem volna, de a többiek féltek és menekültek volna tőled. Ennyi... - fejezem be végül. Aztán lesz ami lesz alapon kioldom a bokáját is.

/Ígéretemet megszegem./


Az istenek nem túl kegyesek ehhez a furcsa barátsághoz. A tűz már kezd kialudni, épp csak parázslik és fel-fel lángol a nyuszi alatt, miközben kint mocorgás támad. Ha Hira kiterjeszti érzékszerveit a barlang előtti növényekre, hamar megtudhatja, hogy egy óriás pók vándorol haza a szomszédos barlangba éjszakai vadászatából. Ha épp az ő fészkébe tértek volna be aludni, hamar meglátták volna a pókhálókat. Ám a bejáratnál megáll és elkezd figyelni.
A következő percben szagot fog és az éhes állat elindul új szomszédai felé, hátha jól tud lakni náluk. Veszélyben a két tünde élete. És már nincs idő kifutni.

Nem szándékosan igyekszem manipulálni a lányt, hogy érezze magát kellmetlenül, de még sem tagadhatom meg sötét elf neveltetésemet, még ha nem is rossz szándék vezet, csak meg akarok szabadulni kellemetlen helyzetemtől.
Nem nagyon látok Hira-nál fegyvert és ahogy elnézem az enyémet sem vette el, de nem akarok visszaélni a helyzettel, egyelőre csak szavakkal akarom meggyőzni, hogy ne ítéljen első látásra, vagy azért mert mások előítéletei homályosítják el.
- Elhiszem, de mégis úgy bánsz velem, mintha valamikor is ártottam volna neked. Ráadásul még csak védekezni sem tudtam, kihasználtad elesettségemet. – tesz még rá egy lapáttal.
És érti! Nagyon is érti, hiszen a városban is minden gyereket úgy nevelnek, hogy eleve magukat felsőbbrendűnek gondolják és minden más népet csak rabszolgának, akik őket kell, hogy szolgálják.
Bár ez fajtársaikkal szemben is igaz, akik gyengébbnek bizonyulnak náluk. Itt van példának éppen ő.
- Ahogy mondod, ti így éltek, mi meg úgy. De, ahogy te is őrlődsz ezek miatt, hidd el egy cipőben járunk. Engem sem ért meg a népem, sőt valaki az életemre tör, a feladataim rendre elbukom, nem vagyok jó zevadari, talán sötét elf sem. – mondja keserűen.
Úgy látszik meggyőzhette azért a lányt, mert az kibogozza a lábán lévő kötelet is, így már kényelmesen elhelyezkedhet. Valószínűleg már egyébként is elbánt volna a lánnyal, de nem látta értelmét, mit ért volna el vele? Nem változott volna semmi, a büszkesége meg már rég nem ezen múlt.
- Köszönöm……..hogy megmentettél. – mondja ki aztán halkan, mivel nem akart hálátlannak tűnni.
Azonban mintha valami elterelte volna Hira figyelmét és kifelé fülelt, vagy csak a fények játszottak vele és vontak feszültséget a lány vonásaira?

Ez a beszélgetés kezd egyre kényesebb és kellemetlenebb lenni. Próbálom megérteni a srácot, de nem hunyhatok szemet az otthoniak féltéseiből. Legalább valamiben hasonlítunk egymásra. Mind a ketten haszontalannak tűnünk. Talán itt a remekalkalom, hogy megtudjam érteni a népét. Az ő szemszögéből...
Meglep mikor megköszöni a segítséget. Már épp válaszolnék és elnézve a csuklóján lilulni készülő sebeit az erszényem felé nyúlok, hogy kivegyem a sebekre való kencémet... (Apám nővére rendesen becsomagolt mindent)...mikor furcsa hangokra leszek figyelmes kintről. Most először hangokat hallok, és nem olyannak tűnnek, mint amiket megszoktam. Valakik veszélyről tudósítanak, ami hatalmas pók formájában indult felénk. Már hallom is a lábakat a köveken nyikorogni. A hátamon feláll tőlük a szőr. Ide készül. A nyúl.... Most jut eszembe, hogy mindez idő alatt a férfit néztem. Érdekes arcot vágott.
Felállok, és megfordulok a kijárat felé. Szinte érzem azt az állatot, ahogy ott nézelődik. Aztán amilyen csendben csak tudok elindulok a barlang belseje felé. Ott hagyok mindent.
- Szerintem most felállsz és velem jössz... mármint ha nem akarsz egy éhes pók vacsorája lenni.- szólok oda menet közben még a vállát is megfogom. Lehet sőt biztos hogy éhes, de nincs már idő menekülni meg a hirtelen mozdulat se tűnik jó ötletnek...

Hira úgy döntött, hogy jobb a barlang mélyére húzódni és nem túl kedvesen Hiriont is oda invitálta. A pók egyre közelebb ért és már az elfek fülével is jól hallható, de még nem bukkant fel a barlang szájánál.
Egyetlen fegyverük a fiú kardja és mágikus képességeik, amiknek sok fajtársukkal ellentétben híján vannak. És a lány még a nyulat is ott felejti.

/Bocsi a rövidért!/

Lehet, hogy ellenségnek kellene tartania a lányt és megpróbálni megölni, de hiába volt egy kis ideig katona és igyekeztek kiölni belőle még a csíráját is az ellenkezésnek és a másként gondolkodásnak, a „gyengeségnek”, amit népe szigorúan elítél, képtelen volt rá.
Most, hogy kiszabadult abból a közegből és végre nem kellett álllandóan a háta mögé lesni szinte megkönnyebbült. Még akkor is, ha egyébként az élete folyamatosan veszélyben volt, hiszen úttalan utakon járt, rablók, vadállatok leshetnek rá, vagy akár emberek, erdei elfek, akik csak az ellenséget látják benne, de ez akkor is más, mintha saját népe kívánná a halálát, valami érthetetlen okból, ami ellen még védekezni sem tud.
Hira pedig tényleg segített neki és meggyógyította…… és most is megmentette, még ha nem is bízik benne. Talán, ha bebizonyítja neki, hogy nincs oka félni tőle……
Azonban nem szólal meg, mert láthatóan a lányt leköti valami, kissé oldalra biccenti a fejét, mint aki hallgatószik, így ő is fülelni kezd és nem sokára……..hall is valami neszezést.
Aztán hirtelen feláll és azt akarja, hogy………
- Pók? – ugrik fel és én is a bejárat felé kapja a fejét. – Talán elfoglaltuk a helyét? Az óriás pókok irtó veszélyesek és én…… - nyel egyet, majd előhúzza a kardját, de lassan ő is hátrálni kezd a barlang mélye felé. – Vigyünk a tűzből égő hasábot, a tűzzel talán elijeszthetjük, vagy megelégszik a nyúllal. – int a vacsora maradványára, persze egy percig sem hiszi, hogy így lenne.
Ez az ő szerencséje, lehet, hogy hamarosan pókvacsora lesz, mikor épp elhatározásra jut.
- Menjünk beljebb, talán van másik kijárat is.

Mire a kanyarhoz érünk, akkor hallom, hogy a pók lábai már a barlang falait karcolják. Hátra nézek a férfira. Megérintem a karját, érzem, hogy megfeszülnek izmai. Már sajnálom, hogy durván ébresztettem és úgy bántam vele ahogy. Ha hagyja magam elé terelem. Már nem félek tőle. Mivel nincs nálam fáklya, ami fényt adna, sötét van. Így lassan lépkedünk előre. Várom, míg szemem hozzászokik a sötétséghez. Érzékelem a falat, ami elzárja előttünk az utat. Fülelek. A kijáratnál a pók mocorog. A szemközti falnál nem emlékszem rá, hogy láttam volna másik járatot, így a két oldalsó falat nézném meg. Próbálok, gondolati síkon kapcsolatba lépni vele, úgy elmondani, nézze meg azt a falat ami ő mellette van. Tapogassa át és keressen járatot, vagy nagyobb repedést vagy valamit. Végül suttogva szóban is közlöm vele, ha nem jönne be a gondolat.
Én a saját oldalamon vizsgálódok. Ha találunk valamit, amin keresztül leléphetünk távozunk, ha nem, lélegzet visszafojtva megvárjuk mit csinál a pók. Ha szerencsénk van megeszi a nyulat és odébb áll...

A pók léptei hallatszanak az érzékeny fülekben, ám Hira telepatikus kommunikációja süket fülekre talál, hiszen Hirion nem fajtársa, így nincs ráhangolva az erdeiek ezen hálózatára. És nem is lehet. Sajnos elrángatta a fiút, mikor az a tűzből vinni akart hátra, pedig az jó lett volna az ízeltlábú ellen, mikor megtámadja őket.
Hallani, ahogy rágó szájszerve cuppogva nyeli le a nyárson sülő nyulat. Bár félt a tűztől, elég éhes volt annál, hogy ne sodorja le lába egy gyors mozdulatával és fel ne egye. Ez után a másik, még félre tett véres hús kerül a bendőjébe, hiszen Hira még csak az elsőt kezdte megosztani a self sráccal. Így a három fogásos étkezésből a kétharmada oda lett.
Jól hallotta a rovar a hátulról jövő hangokat, hiszen a gyors átkutatás nem volt teljesen síri csendes. Főleg, hogy a lány alig lát a gyér fénynél. Gondolkodott a szörny azon, hogy utána nézzen, hiszen egy ember... vagy egy elf több hónapra elég ételt jelent a számára. Ám mivel mára a két kis Tapsi Fülessel jól megvacsorázott, így haza felé vette az irányt
Óriási szerencséje volt a párnak, hogy nem kockáztatta meg a nyolclábú a tűz kikerülését és a körülszaglászást.

Nem is kicsit ideges Hirion, hiszen még alig tért vissza az élet elzsibbadt kezébe, lábába, még alig melegedett fel a tűz és az étel által, máris újabb halálos veszély fenyegeti, még hozzá egy óriás pók formájában, akivel egy szál karddal és csekélyke kis mágikus tudásával, nem igazán fogja tudni felvenni a harcot.
Ezért már lelki szeme előtt látja, ahogy jobb vagy rosszabb esetben az állat szépen begubózza és elteszi későbbre, ha már befalatozta a nyulakat és Hirannis-t.
Azért védekezésként szeretett volna még kikapni egy égő ágat a tűzből, de a lány elrángatja, így ez nem sikerül, nem soká pedig a barlang vége állja útjukat.
Természetesen csak akkor érti meg, mit akar tőle az erdei, mikor elsuttogja, de sajnos egyáltalán nem talál még egy hajszálnyi kis rést sem, nem, hogy akkorát, amiben elbújhatnának.
Így marad a falhoz lapulás és az a remény, hogy a pók vagy nem veszi őket észre, vagy elég lesz neki a fellelt étel.
A fiú keze már izzad, ahogy szorongatja maga előtt a kardot és ő tisztán látja a sötétben is, hogy Hira is fél, legalábbis elég sápadt hozzá, de szerencséjükre a csámcsogás, szürcsögés hangjából ítélve, a dög lakmározni kezd, aztán egy végtelenségig tartó ideig süket csönd telepedett a barlangra, majd a csosszanó nyolc láb hangja távolodni kezdett.
- Elmegy. – sóhajtott megkönnyebbülten a self és leeresztette karját, hogy ne lássa a másik, hogy remeg. – Ha pirkad, azonnal el kell innen menni. – teszi hozzá, hisz addig a pók valószínű már nem jön vissza, közel a hajnal.

Sajnos semmit se találtunk egyik oldalon sem. így elég vicces is volt a helyzet. Egy pók a kijáratnál, egy fura sötét elf mellettem a sötétben. És semmi menekülési lehetőség. Csak én lehetek ennyire szerencsétlen, de legalább ahogy mesélte egy cipőben járunk. A nevét még mindig nem tudom, de most ez volt a leglényegesebb.
Hallom a hangokat és csendben fohászkodok. Aztán elmegy. Fél füllel figyelek az elfre én azonban arra gondolok, most azonnal lépjünk le.
Nagy sokára előmerészkedünk. Most jut eszembe, hogy a pókok félnek a tűztől. Ha kicsit több eszem lett volna és nem iszkolok el azonnal mint egy gyáva kisegér, simán elzavarhattuk volna a tűzzel. Talán most is a parázs tartotta vissza.
- Na ez szép volt. Te is láttad milyen szánalmas vagyok. Össze-vissza csinálok mindent.- mesélem neki elkeseredetten, miközben szétcincált erszényemet pakolom össze. A félretett ennivalóból minden eltűnt, a többi megmaradt.
- Amúgy te mit keresel itt? Jó messze jöttél a népedtől. Nekem dolgom van és csak kíváncsiságból jöttem erre. Most viszont már mennem kéne. Ha gondolod velem tarthatsz. Ha ártani akarnál már rég megtehetted volna, főleg itt a sötétben....Voltál már valaha ilyen szorult helyzetben?..- kérdezem, de aztán be is fogom. Persze, hogy volt. Viszont a feladatomról tényleg nem feledkezhetek meg.

Visszaóvakodnak a tűzhöz, ami már igazából csak parázslik és ha megkérdeznék HIrion-t biztosan állítaná, hogy nem ez tartotta vissza a pókot, valószínűleg csak nem volt annyira éhes, hogy tovább menjen befelé, merő szerencse.
- Már miért lennél szánalmas? – kapja fel a merengéséből a fejét és néz a láthatóan elkámpicsorodott Hira-ra. – Mindenki más elmenekült volna egy ilyen veszedelmes vadállat elől, főleg ha nincs kellően felfegyverezve. – vonja meg a vállát, mert ő még karddal a kezében sem akart volna szembenézni vele.
Persze az is igaz, hogy ő is szánalmasnak tartja magát, hiszen saját népével sem tud kijönni, „nem illik a képbe”.
Neki nincs sok mindene, amit összepakoljon, de egyelőre nem is áll neki azt elpakolni.
- Nem fog visszajönni és int sötét van és szakad a hó, én mindenképp megvárnám a hajnalt. – jegyzi meg, mert ő sem szívesen menne ki, pedig valószínűleg jobban bírja a kinti időjárást, mint az erdei. – Nekem már nincs népem. – szedi össze a gallyak maradékát és éleszti fel a tüzet mellé telepedve, szomorúan, de egyben már valamelyest belenyugvóan. – Mint gondolom már kitaláltad, nem az igazi nevemen mutatkoztam be, Hirion vagyok. – vallja be. – Bármerre vehetem az utam csak Zevadar felé nem, de sehol nem látnak szívesen egy sötét tündét, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, ha veled tartanék.
Hogy volt-e ilyen szorult helyzetben?
- Általában csak abban vagyok. – húzza el egy gúnyos mosolyra a száját, de ez saját magának szól.

Végre megtudtam az igazi nevét. Elszomorított a története. Ha már úgy is az orkokhoz megyek, talán megtudhatok valamit tőlük, hogy mit lehet ilyenkor tenni. Miután összeszedtem a cuccaimat, odaóvakodtam a kijárathoz. A hó tényleg szakadt és még sötét volt. Meg kellett várni, míg eláll és kivilágosodik. Míg én nézelődtem és kicsit elmerengve gyönyörködtem a hóesésben addig Hirion felélesztette a tüzet. Egy idő után elkezdtem fázni és visszamentem én is. Leültem a férfivel szemben aki tűzbe meredt. Sokáig csend volt.
Aztán világosodni kezdett. Magamra vettem a meleg öltözéket, fogtam a cuccomat és indulni készültem.
- Jössz velem egy darabig? Addig talán beszélgethetnénk...- szólok neki. A tüzet már eloltottuk és Hirion is már állt.

Egy darabig teljesen belefeledkezik Hirion az önsajnálatba, mert nehezen dolgozza fel azt, hogy kivetette magából a saját népe, de hát ezzel valószínűleg nincs egyedül.
Piszkálgatja a tüzet, miközben a lány járják körülötte és megnézi, hogy a fiú igaza mond-e, bár ez sem meglepő.
Hazudott neki és most nem hisz feltétlen neki, ezt nem róhatja fel semmiképpen.
Mikor az első kóbor fénypászma megtalálta az utat a barlangba, Hira azonnal szedelőzködni kezdett.
Hirion-nak nem sok holmija volt, így hamar készen állt az útra és arra is, hogy elbúcsúzzon a lánytól, de mikor az megszólalt meglepetten nézett rá.
- Tényleg társadul fogadnál az utad egy részére? Nem akarok bajt neked, de szívesen veled tartok. – bólintott és egy mosoly ragyogott fel a fiú arcán.
Kint a frissen esett hú és ragyogó napsütés várt ránk a hideggel együtt, de azt Hirion meg sem érezte most.

A két elf, ki úgy érzi csalódást hoztak népük számára, egymásra talál és elhatározzák, hogy egy darabig együtt indulnak tovább. A hegyekben még hidegebb van, mint a síkságon, ám a fehér táj lenyűgöző. Derékig érő hóban taposnak, és sokáig nem találnak semmit. Ám hamarosan őrájuk találnak a törzsek, akit keresnek.
A szomszéd hegytetőn három lándzsákkal és íjakkal felszerelt vadászt pillantanak meg. Az oughwariak vastag szőrme bundákba burkolózva törik szintén az utat, hátha kóborol még néhány állat a környéken, akik nyomait követve a friss havon könnyen elejthetnek.
A tündéken áll, mit kezdenek most.

Vidáman ugrabugrálok a magas hóban. Néha még Hiriont is megdobálom. Már ő is kezd jó kedvre derülni. Nevetve bohóckodunk, aztán megálltunk kicsit pihenni. A látvány ami elénk tárult gyönyörű volt. Aztán a hegytetőn alakokat vettem észre. Mindegyiknél lándzsa és íj volt. Hangokat is hallottam a közelből. Hirionra néztem ő is megállt. Csendben figyeltünk mi történik. Néhányan feltűntek a közelben is. Meglepett mikor láttam, hogy két lábon járó, bundás lények. Ha jól emlékszem a tanulmányaimra oughwariakkal állunk szemben.

Beletörődő sóhajjal veszi tudomásul Hirion, hogy bizony kemény menet lesz ebben a nagy hóban a hegyet megmászni, hiszen így az ösvényeket sem látják.
- Lehet, jó lett volna hótalpakat készíteni, amivel a h tetején maradhatnánk. – néz vissza a barlang felé, de hát egyrészt a pók is hamarosan megéhezhet, másrészt eszközük sincs hozzá, marad a hótaposás, ami először persze felmelegít, mert nehéz munka, de aztán, ahogy átázik a ruha……
Azonban láthatóan Hira-t semmi nem lombozza le, vidáman töri magát előre a hóban, aztán hirtelen nagyot csattan valami a fiú mellkasán.
Döbbenten néz le, aztán rájön, hogy a lány dobta meg egy hógolyóval. Nem sok kell hozzá, hogy a fiatal sötét elf egy időre elfelejtse bánatát és önfeledt hógolyó csatába keveredjen a lánnyal.
Lihegve áll meg egy fa mögött, mikor látja, hogy Hira is nagyon néz valamit. Arrafelé fodítja tekintetét és meglátja az orkokat. Ők legalább melegen vannak felöltözve, amit először irigykedve figyel, aztán rájön, hogy talán nem árt óvatosnak lenniük velük.
- Itt vannak az orkjaid. – szól oda halkan Hira-nak. – Ezek nagyon úgy néz ki, hogy vadászok, de tudtommal nem mindig barátságosak az idegenekkel. Biztos akarsz velük találkozni?
Hirion szívesen venne tőlük ruhákat, van nála pár érme még, de tart is a találkozástól, mert egymaga biztos nem tudja megvédeni se magát, se Hira-t, három ork harcostól.

A távolban az alakok megállnak és jól látszik, hogy ők is észre vették a két elfet. Mutogatnak rájuk és beszélgetnek egymással, ám túl halkan. Hogy azok meghallják. Kicsit tanácstalannak tűnnek és alaposnak.


/Bocsi a rövidért, hagyom megint megbeszéljétek a teendőket. Aztán nem sietni! Közös döntés legyen lehetőleg, bár külön is válhat a két karakter./