//Hirion//

Egyszerűen nem tudom mi ütött belém, hiszen sosem csináltam még ilyet, de valahogy önkéntelen vágyat éreztem arra, hogy megtegyem, mert annyit segített és olyan kedves volt és olyan önzetlen és…..
~ Állj le Hirion, ez nem tisztességes senkivel szemben! ~ szóltam rá magamra, ahogy rájöttem milyen gondolatok érlelődnek bennem.
A zavaron ezért nem csak abból adódott, hogy ezt tettem vagy, hogy Elethea úgy nézett rám – amit szerencsére talán Lashrael nem látott, - ami azt sugallta, hogy nem vagyok észnél, hanem az is, hogy tudtam – hiszen elmondta, - van egy párja, akit nagyon szeret és akihez vissza akar jutni, pont ezért is ment bele, hogy segítsen nekem.
A zavart csönd nehéz lepelként borult ránk, ami jól jelezte, hogy valószínűleg az erdei lánynak is ezt járhatott a fejében, a húgom szimplán csak orrolt rám és értetlenkedett. Feltételezem kapok majd tőle hideget és meleget.
Hogy megtörjem ezt a helyzetet, gyorsan felállok és elindulok a járatban, igyekezvén rendezni zavaros gondolataimat.
Egy biztos, hogy ilyet még egyszer nem szabad csinálnom, nem keverhetem össze a hálát egészen más érzelmekkel.
- Jól vagyok, sokat segített a gyógyításod, de a fáklyát vidd csak magaddal előttünk, hiszen neked jobban szükséged van rá. – nyújtottam át neki a világítóeszközt, aztán előre engedtem.
Biztos voltam benne és én is szívesen vettem, hogy közel lehetek a húgomhoz, így biztatóan megszorítottam a kezét, amikor azt az enyémbe csúsztatta.
A titkos járat úgy néz ki végig húzódik az egész épületen és ez nekünk most nagyon is kapóra jön, azonban egyelőre csak egyfelé, méghozzá lefelé vezet az évek vagy inkább évtizedek óta magára hagyott járat. Biztos vagyok benne, hogy mióta valamikor kicsiny gyerekkoromban felfedeztem, nem járt itt senki, minden csupa por és pókháló.
Mivel a lehető legcsendesebben haladunk, így hamar kiderül, hogy nem vagyunk egyedül, igaz csak a fal túloldaláról jönnek a hangok, de az valószínű, hogy nem a ház népe adja ki. Inkább azokra a kis, torz lényekre tippelnék, akit Elethea emlegetett.
Minden idegszálam megfeszül, mert védtelennek érzem magam, még egy kést sem hoztam magammal.
- Siessünk! – sziszegtem előre és megszaporáztam a lépteimet.
Egy idő után sejtésem szerint a börtönök vagy a kínzókamrák felé visz az utunk, mert fájdalmas üvöltések és más hátborzongató hangok társulnak az eddigiekhez, még Al-Nuszra mély hangon kiadott parancsainak egy-egy része is felhangzik, amire azért – bár elég tompán hallatszik, - összerezzenek.
Már-már úgy néz ki, hogy magunk mögött hagyjuk e komor hangokat, amikor közvetlen a hátunk mögött szólal meg egy rekedtes beszéd, ami egyértelműen nekünk szól.
Elethea keze megrándul a kezemben, ahogy hirtelen megfordul, amire persze én is hátrafordulok és meglátom a ronda kis gnómokat, ami már önmagában sem szívderítő, de a fáklya fényében azt is látom, hogy velünk ellentétben fegyvert fognak a kezükben és…..nem tűnnek barátságosnak.
- Hátráljunk, ki kell jutnunk! – súgom társaimnak, a gnómoknak pedig hangosabban, bár még mindig halkan válaszolok. – Ez a mi otthonunk is, de nyugodtan maradjatok csak, mi már itt sem vagyunk. Sőt mielőbb el akarjuk hagyni a helyet, ha mutattok egy kijáratot, hamarabb elmegyünk. – próbálom szép szóval rendezni, hiszen ha nekünk esnek, akkor bajban leszünk és két tűz közé szorulhatunk.
Persze, ha rászorulok, akkor bevetek minden mágiámat, amit csak képes vagyok.

Bátortalanul elmosolyodik, mikor Hirion biztosítja, hogy jól van, a fáklya átadásánál pedig előkúsznak köpenye alól az ágak, amik rácsavarodnak az eszközre a férfi keze alatt. Biccent egyet köszönete jeleként, azzal társát megelőzve halad előtte, csendesen lépkedve a porban, de lehetőleg tempósan sétálva addig, ameddig nem érzékel semmiféle veszélyt. Igyekszik gondolatait terelni az előbb történtekről, de egyszerűen nem tudja kiverni a fejéből, és így néha óvatosan hátra-hátrapillant Hirionra, tűnődve, ezzel mik voltak a szándékai, de már jóval higgadtabban, mint a kis teremben üldögélve, közvetlen a puszi után. A férfi látszólagos nyugalmát lassan kezdi úgy felfogni, hogy az egész mögött végső soron nem volt semmi, csupán köszönet, valamiért ettől még nyugtalan egy kissé. Neki már ott van Viridiel, és az érzéseit nem fogja semmi sem változtatni az irányában, túl őszintén ragaszkodik hozzá és túl sokat tettek már egymásért, hogy ez bekövetkezzen, arról nem beszélve, hogy ilyen szinten egymásra hangolódtak. Ha nem lennének egymásnak a futárral, illetve Hirion is idősebb lenne, akkor bizonyára belül kicsattanna a boldogságtól, mert a kezdeti nehézségek ellenére egy nagyon is jó és szép személyiséget ismert meg benne, akit képes lenne elfogadni maga mellett, ilyen körülmények közt azonban nem érzi helyesnek a kapcsolatuk ilyen alakulását. Kicsit magában megmosolyogja a rengeteg feltételezést, az elképzeléseket, hogyha valami bárhol korábban elcsúszott volna, mennyivel másabbá válhatott volna minden... Elképesztő.
Egy mély lélegzettel engedi el ezeket a gondolatokat, törekedve inkább arra, hogy miként kerülhetné el a bizonyára mindkettejük számára kényelmetlen folytatást. Beszélni nem beszél, csak magában elmélkedik mindvégig, noha a hangok körülöttük kellően kizökkentik ahhoz, hogy az érzékei kiélesedjenek. Figyeli azokat a pontokat, ahonnan áthangzik a lábak csattogása, a susmorgás, és kirázza a hideg, ahogy felfogja: lényegében körül vannak véve ezek által a lények által. Nem boldogítja a gondolat, mivel Délosban is egy-egy ilyen kis kobolddal kellett szembeszállnia, és bizonyára csak Természet Anyának köszönhető, hogy megúszták élve, komolyabb sérülések nélkül. Emlékezve, hogy utána micsoda törődést kapott, milyen nyugasztaló gyógyítást...
Nemsokára magamhoz ölelhetem.
Felkapja a fejét Hirion halk megjegyzésére, és bólint egyet, némileg megszaporázva a lépteit. Az út nem ad nekik sok választást, és bár a lépcsőnél bizonytalanul pillant Hirionék irányába, némi hezitálás után elindul lefelé a lépcsőn. Biztosan most ereszkednek le az emeletről, nem csodálkozna azon, ha nem lennének túl messze az eredeti lépcsőtől, de önkéntelenül is megfeszülnek az izmai, mikor a katonás kiáltásokra és üvöltözésekre felfigyel. Feszeng a ténytől, hogy nem csupán koboldok vehetik őket körbe, hanem a sötételfek is özönlenek a környéken, és úgy tartana magánál valamiféle fegyvert... Aztán rájön, hogy van még egy tőr az egyik csizmaszárában. A másikat vélhetően Al-Nuszra elvitte, mert a folyosón nem találta, mikor ott járkált, ahol elveszítette.
Lépked lefele a lépcső fokain, sietősen szedve azokat, leérve pedig nem lassít egyáltalán. Hátra-hátrapillant, hogy tudja, mennyire képesek tartani társai a lépést, és nem is attól tart, hogy Hirion lemarad, hanem Elethea gyorsaságáról nincs teljesen meggyőzve. Szerencsétlen lánynak még csak össze sem pakoltak semmit, az éjszakát és a következő néhány napot bizonyára ebben a hálóingben kell töltenie, azonban abban biztos, hogy testvére gondoskodni fog róla, hiszen tele van szeretettel és törődéssel, a kislány iránt mindenképp.
Visszafordítva a fejét lépked az egyirányú folyosón, egyre boldogabban a ténytől, hogy nemsokára kijutnak innen, és aztán egy kis pihenést követően ismét Viridiel karjai közt lehet, az ő gondoskodásától és szeretetétől ellepve, alig várva az ölelését, ami még gyorsabb tempót kezdene el diktáltatni vele, ha az nem lenne neki is kényelmetlen. Türelmetlenül várja már találkozásuk pillanatát, és tervezve az összefutásukat, biztosan nem fogja sajnálni tőle a csókokat, egyre inkább realizálva, milyen fájdalmasan hiányzik neki. Pedig csak néhány napot töltöttek el egymás nélkül!
Megtorpan és megdermed a mögöttük felhangzó szavakra, amik kísértetiesen ismerősek nem csupán tartalmuk miatt, de karcosságuknak köszönhetően is. Elsavanyodó ábrázattal és elnehezedő szívvel néz hátra a válla felett, és bár nem lát túl sokat, a fémek villogása nem biztatja őt semmi jóra. Nem akar szembeszállni velük, mert bár azzal az eggyel könnyen elbánt, bármikor alakulhatott volna másképp, itt pedig rengetegen gyűlnek össze, és hiába magasabbak ők, hiába lehetnek erősebbek náluk, a túlerő és ezeknek a sunyi dögöknek a gyorsasága biztosan legyűrné őket, kettejüket, hiszen Elethea vélhetően nem fog harcolni. Lassan közelebb húzódik Hirionhoz, komolyan nézve a sötétségben lévő szörnyecskék felé, és még csak látnia sem kell, hogy tudja, hogyan néznek ki – Délosban kellően az elméjébe égtek ezek a lények. Lassú mozdulattal emeli meg az egyik lábát, szabad ágával óvatosan támaszkodva a férfira, karjával lenyúlva a csizmaszárához, kihúzva belőle a másik tőrt, amit magánál tartott idáig. Ez alatt Hirion végigmondja a koboldoknak címzett szavait, és ez tökéletes terelés arra, hogy mögötte mindenféle kíváncsiskodó tekintet nélkül cselekedjen.
- Nem tudom, mire számíthatunk tőlük – súgja vissza. – Fogd, de lehet, futnunk kell – csúsztatja a kezébe tőre markolatát, aztán megfordul, hogy tudja, merre haladnak és esetleg kikkel kell szembenézniük, de két lépés után kellemetlenül tapasztalja, hogy néhányan azt az irányt is elfoglalták, amerre haladnának.
- Nem fogunk bántani – nyomatékosítja ő is ezt, és nem sok esélyt ad arra, hogy ezt békés körülmények közt meg tudják oldani. Komolyan és komoran pillant az előtte álló pár koboldra, akik, ha nem hátrálnak, butaságnak tartva a rúgásukat, meglendíti előttük a fáklyát, tűzzel fenyegetve őket, de nem akkora gyorsasággal, hogy kialudjanak a lángok. Ha nincs ez se hatással rájuk, akkor kénytelen lesz lábizmaira hagyatkozni és arra, mekkorát képes rúgni, de ha ez legalább egy kicsit is összezavarja őket, rohanásba vált. Ha egyszerűen csak félreállnak, akkor gyanakvó pillantásokkal végigmérve őket halad el mellettük, egy pillanatra sem véve le róluk tekintetét, tartva attól, hogy kihasználva a lehetőségüket és védelme leengedését, megvágják őt valahol, aminek következtében már képtelen lesz egy darabig a sétálásra.

//Mesélői//

Egyikőtöket sem tölti el bizalommal a jelenleg felmerülő helyzet, de vélhetően senki más nem érezné jól magát, ha apró szörnyek vennék őket körül fegyverekkel a kezükben. Vérszomjasnak látszanak, olyannak, akik képesek lennének rátok támadni, de van bennük annyi ész és sunyiság, hogy kivárják, amikor már nem figyeltek rájuk. Vagy csak egyszerűen terrorban tartanak titeket azzal, hogy folyamatosan néznek titeket, azzal fenyegetve, bármikor nektek ugranak, összevágva titeket mindenhol. A barátságos szándékotok hallatán sem változik a kisugárzásuk: ugyanolyan fenyegető és baljóslatú, és ha nem lenne így is kellemetlen a rátok szegeződő számtalan szempár, akkor még halkan susmorognak is mellé, ismételgetve az általuk imént elmondott szavakat mindenféle változtatás nélkül. Unalmas is lehetne, jelen körülmények közt, a szavak összefolyása miatt inkább tűnhet riasztónak és hátborzongatónak, ráadásul egyáltalán nem hátrálnak. Habár nem lépnek felétek közelebb, súlyosan nehezedhet rátok a figyelmük, ami nem éppen kellemes feszengést okozhat.
Lash megfordul, és így láthatja, hogy bizony van néhány ellenfél ott is, akik egy darabig nem állnak odébb, csak bámulnak apró szemeikkel a nőre. Végül, mielőtt meglendíteni a fáklyát, lassan kihátrálnak a járat széleire, elengedve a triót, de ha leveszitek erről a két példányról a pillantásotokat, akik most félreálltak, akkor bizony kegyetlenül vágják a fegyvert a lábatokba. Lash, kapkodva a pillantását a kettő közt, észreveheti, hogy szinte kirúgnák magukat a helyükről, hogy lecsapjanak rá, de még az utolsó pillanatban az erdei megállítja őket azzal, hogy rájuk néz. Hirionnak és Eletheának kicsit egyszerűbb dolga van olyan szempontból, hogy rendelkezésükre állnak bántó és hátráltató képességek, illetve kicsit összehúzódva el is férnek egymás mellett, így csak egyet-egyet kell szem előtt tartaniuk.
Elethea feszeng, szorongatja Hirion kezét, és bár az a kobold nincsen tudatában, akit a kislány figyel, de megfertőzi őt a dezorientáció képességével biztos, ami biztos alapon. Aztán, ahogy megtesztek néhány lépést, az egyik kobold támadó jelleggel elkiáltja magát a maga vékonyka hangján, mire a kisebb tömeg, ami felgyűlt az elkapásotokra, rohamtempóban indul meg felétek, kint pedig épp elég nagy a felfordulás ahhoz, hogy erre egyáltalán ne figyeljenek fel. Mindenesetre ideje lesz rohanni, mielőtt valamelyikőtök sérülést szenvedne, és ez a sérülés elsősorban Hiriont és Eletheát fenyegeti.
Vélhetően nem lesztek bolondok, és úgy szaladtok, hogyan a lábatok bírja, az út viszont változatlanul egyirányú és szűkös, ami aggasztó lehet. Talán egy örökkévalóságnak tűnik, mire ennek a végére juttok, de ez is kellemetlen hír a számotokra: zsákutca. Mielőtt azonban azt hinnétek, minden veszve, közvetlen a kőfal előtt ott van a földön egy fából készült, fémmel díszített csapóajtó, ami lefelé vezet, ráadásul nincs zárva sem. Kinyitva azonnal megcsapja orrotokat a lentről feláradó bűz, ami még rosszabb, mint a koboldok testszaga – vélhetően megtaláltátok a csatornába vezető utat, a szagok legalábbis eléggé erre engednek következtetni. Egy létra vár titeket, amivel leereszkedhettek a mocsoknak kiépített alagútrendszerbe, de a falak oldalán keskeny úton majd haladhattok odalenn. Ha idág futottatok, akkor nem vagytok nagy kutyaszorítóban, ugyanis magasságotoknál fogva sokkal gyorsabban megtettétek azt a távot, mint ahogyan azt a koboldok teszik jóval kisebb termetükkel. Érdemes kihasználni az ebből származó előnyötöket.

//Hirion//

Még szinte magunkhoz sem térhetünk az egyik izgalomból, máris ott a nyakunkon a következő, ráadásul ez olyan, mintha a mézesmadzagot húznák el az ember orra előtt, hiszen abban reménykedtem nincs már messze a szabadulás. A járat elhagyatottnak tűnt, igaz egy idő óta nem figyeltem a nyomokat, mert már azon járt az eszem, mi legyen, ha kijutunk.
És ez megint csak az én hibám, hiszen arra kellett volna a legjobban figyelnem, hogy mi van a jelenben, így megint veszélybe sodródott Elethea és Lashrael, mert képtelen vagyok megvédeni őket.
Akármennyire is esélytelennek tűnik a velük való összecsapás, azért lelkileg felkészülök rá és ennek jele, hogy a húgom kezét kissé megszorítom figyelmeztetve, hogy készüljön bármilyen váratlan dologra, a másik kezem meg ökölbe szorul.
Ekkor érzem meg, hogy az erdei lány szorosan mögém lép és a szavaival egyetemben fém érintését érzem a tenyeremnél. Nem veszem le a szemem az előttünk lévő rosszarcú bandáról, de közben próbálom hátrafelé húzni Elethea-t is.
A halványan lobogó fáklyafénynél figyelem a szemüket, hátha látok valami változást a beszédemre, de csak ugyan azt a mohó vadságot és aljas várakozást látom, ami arra utal, hogy bár szemtől-szembe egyikük sem akaródzik megtámadni minket, hiszen nem tudhatják mivel védekezhetünk, de az első adandó alkalommal nekünk ugranak és……sokan vannak. Én az előbb az értelmükre próbáltam hatni, mert azt láthatták, hogy nincsenek csomagjaink, vagy táskáink, így kirabolni nem sok értelme lenne és a harc csak a katonák figyelmét hívná fel és biztos voltam benne, hogy az nekik sem lenne jó, de az volt a nagy kérdés, hogy mennyire is értelmesek ezek a lények, mert a motyogásukat hallgatva…..
Bár nem fordulok meg, érzem, ahogy Lashrael megtorpan, így megkockáztatok egy kurta pillantást hátra és már tudom, hogy ezek a férgek bekerítettek, de mintha arra azért kevesebben lennének.
Aztán, mintha a húgom keze kicsit megfeszülne és kijáratot elálló pár kobold, kelletlenül, de oldalra húzódik. Elférhetünk köztük….EL KELL FÉRNÜNK KÖZTÜK…..
- Bénítás Elethea….bénítás! – kiáltom a testvéremnek, miközben az erdei lányt szinte tolom magam előtt a rohanásban, magam elé rántva a húgomat is, hogy a hátuk védve legyen.
Mivel a járat keskeny a két elülső kobold megbénítása feltarthatja a többieket egy kis időre, talán az elég egérutat adhat.
- Rohanjatok! – sürgetem a két lányt, bár magam sem tudom, hová fogunk kilyukadni.
A járat továbbra is kissé lejt és szűk, de aztán a legnagyobb elkeseredésemre egy fal zárja le.
- Az össze szellemekre! – szisszenek fel és idegesen nézek hátra, ahol a halk dobogás erősödik.
A szemem végig szalad a falakon és a padlón…..
- Ott! OTT! – lépek gyorsan a felsejlő csapóajtónál és rántom fel.
A bűz átható és nem hagy kétséget a felől, hogy hová vezet.
- Lefelé! Gyorsan! – tartom a fedelet, amíg a két lány lemászik, aztán magam is utánuk vetem magam, de előtte még a földön talált, ki tudja mire szolgát, rozsdás pecket, beékelem lentről az ajtó reteszébe, hátha ez megállítja a gonosz kis gnómokat.
Csak a fáklya fénye mutatja az utat a csatorna szélén végigfutó kis gyalogösvényt.
- Még mindig jobb, mint ha a kezükre jutottunk volna. – mondom a minden bizonnyal fintorgó lányoknak. – Kössetek valami ruhadarabot az orrotok elé, talán jobb lesz. – járok jó példával elől. – Menjek előre, vagy mész te Lashrael? Az a pecek nem biztos, hogy feltartja őket sokáig, azt javaslom siessünk, ahogy tudunk, de azért nézzünk a lábunk elé. Al-Nuszra katonáiba sem futnék bele szívesen és nem hiszem, hogy a csatorna nem jutna annak az aljas dögnek eszébe. – húzom el a szám a nevének említésére.

Amint Hirion elveszi tőle a fegyvert, némileg elhúzódik, nem véve le a szemét ezekről az ördögi alakokról, csak egy picivel később, hogy újabbakat találhasson. A gyomra görcsben van, elvégre bármennyire tűnik számukra előnyösnek a helyzet, a létszámfölény a részükről igencsak komoly. Óvatosan kell hát cselekedniük, és bár a szavakra nem reagálnak ezek a lények, mielőtt meglendítené a fáklyát, félreállnak. Egy pillanatig gyanakvón figyeli őket, aztán megindul, de nem hagyva egyiküket sem sokáig figyelmeztető pillantás nélkül. Ijedten rezzen össze azonban, mikor Hirion hirtelen elkiáltja magát és meglöki őt. Kis híján felbukva veszi vissza az egyensúlyát, rohamtempóba váltva, hátra se nézve, csak futva előre, véve a hirtelen, szögletes kanyarokat, amikor úgy viszi őket az egyirányú alagút. Reménykedik benne, hogy hamarosan egy elágazásba futnak, ám kínosan hosszú ideig még mindig csak ez az egy vezet bárhová is - aztán sehova. Hirtelen torpan meg, és bár Elethea lehet, nekiütközik, ezzel még néhány lépésre kényszerítve őt, Hirion biztosan átlát fülütte, hiszen fajánál fogva magasabb nála.
- Zsákutca - mondja dermedten, aztán Hirionnal egy időben tűnik fel neki a fémek csillogása a fáklyafényben. Mielőtt viszont rámutathatna lehetséges menekülőútjukra, Hirion előrenyomakodva teszi meg helyette, azonnal felrántva a csapóajtót, a szagoktól pedig felfordul a gyomra. Előreküldené Eletheát, hogy mihamarabb mentesüljön a vakarcsok fenyegetésétől, de ha odalenn van valami, akkor nem a kislányt kéne a csapdába küldeni, így azonnal ugrik a létrához, hogy elsőként ereszkedjen a mélybe, igencsak hasznosnak találva, hogy lényegében négy-öt karral rendelkezik, ezért a fáklyát tartva könnyedén lépked lefelé. Egy pillanatot sem fecsérelve érkezik le az újabb szűk járatra, félreállva az útból, figyelve, nehogy Elethea esetleg megcsússzon és leessen. Amint Elethea is leért, rámosolyog, de rögtön Hiriont szemléli, amint ő indul meg lefelé a létrán, még vacakolva egy darabig a csapóajtóval, vélhetően bezárva azt.
- Ez tagadhatatlan – biccent egyet a megjegyzésére,utána körbenéz, tűnődve, merre is kéne mennie. Figyeli, hogy esetleg a fáklyaláng merre mozdul, mert könnyedén jelezhet enyhe széljárást is, ha szerencséjük van, ha annyira nincs, akkor egy véletlenszerű irányt kell válasszanak. – Attól függ, merre akarunk menni – szuszogja a sietségtől kissé kimelegedve és kifulladva. – Ha erre – mutat maga mögé. – Akkor megyek én, ha arra – mutat Hirion irányába -, akkor neked kell. Nem szívesen csobbannék ebben a csodában – bök utána a csatorna bűzös tartalmára, aztán előkotor táskájából néhány textíliát. Ha esetleg Eletheának kell, akkor odaad neki egyet szívesen, majd elővesz egy üvegcsét is, kicsit nehezebben rángatva ki a táskájából. – Ha még így is túl erős és kellemetlen nektek a szag, akkor fel tudom kínálni a lehetőséget, hogy ebből rácsepegtetek egy keveset – lóbálja meg az üvegcsét, és mivel ő inkább virágillatban mászkálna tovább, a saját ruhadarabjára egy keveset rá is önt. Ha kell valakinek, akkor odaadja az üveget, majd felköti orra elé a textíliát, ezzel kizárva a kellemetlen szagok szinte teljes egészét, boldogan véve tudomásul ismételten, hogy mennyire praktikusak az ágai. Így, ebből a távlatból nem is olyan rossz dolog már, hogy a kezét elveszítette, még ha soha nem is lesz már olyan puha a tapintása, mint előtte. Persze ez addig nem zavarja őt, amíg Viridiel nem foglalkozik vele, és a férfi láthatóan csak örül ennek az áldásnak.
- Sietni pedig jómagam is sietnék, remélhetőleg hamar kitalálunk innen, mert nem akarok patkány módjára csapdába esni idelenn – erőltet magára egy keserű mosolyt, és ha Hirion esetleg nem indult meg, akkor ő indul el abba az irányba, amerre neki lehetősége van menni. Sarkon fordulva teszi meg a lépéseket, figyelve a fáklya lángját, hogyha adott esetben meglobban, sejtetve légjárást, akkor irányt változtatva indulva meg arra, amerre a szabadságuk lehet.

//Mesélői//

Sikeresen elmenekültök a koboldok elől, és bár Hirion arra utasítja Eletheát, hogy a bénítás átkát szórja az egyik ellenfélre, jelen körülmények közt aligha képes erre. Egyrészt az egy beavatottak által űzhető varázslat, és ő nem használja azokat egyáltalán (vagy ha valamelyik kaland folyamán használta, akkor nem érzi biztonságosnak, mert könnyen felsülhet vele). Fiatal is ráadásul, így a kezdő képességek mennek neki, elvégre mutat némi tehetséget a mágia irányába, de még nem kezdhette meg a következő szinthez kapcsolódó tanulmányokat. Ennek következtében magasabb szintekkel egyelőre nem babrálna, és így marad a dezorientációnál, amivel hasonló hatást érhet el.
Úgy fut, ahogyan a lába bírja, rohan és rohan a kislány Lash nyomában, nem akarva egy kicsit sem lemaradni, és lassan bár, de érezhetően növekszik a táv Lash és őközte, ezáltal téged is egy kicsit lassítva. Gyerek még, és nem tudja tartani azt az iramot, amit ti diktálnátok, de minden tőle telhetőt megtesz, és mikor a zsákutca miatt Lash megtorpan, valóban beleütközik. Ezúttal viszont nem morgolódik, ahhoz túlságosan kifulladt, hogy bármilyen rosszalló pillantással jutalmazza az erdeit – egyelőre a lélegzetét igyekszik visszaszerezni. Ennek következtében, habár nem is veszi észre a felszólításig a csapóajtót, csak issza a levegőt, értetlenül nézve, miért nyomakodik Hirion előre. Aztán, amint feltárul a járat és a bűz, amit rejt, néhány öklendező hangot ad ki, az ebből és a futásból származó hirtelen és pillanatnyi gyengesége miatt pedig előreengedi Lasht. Követi őt, hiszen Hirion biztosan azt akarná, hogy előbb ereszkedjen le, mint ő, szóval amint az erdei eltűnt és a fáklya lángja is biztonságos távolba érkezett, megindul ő is lefele, erősen fintorogva. Mikor aztán leértek mindannyian, ugyanezzel az elégedetlen és undorodó fintorral bámul Hirionra, várva tőle valami megoldást erre – vagy arra, hogy elinduljanak és mihamarabb kijussanak. A javaslat azonban elég jónak tűnik, bár nincsen nála semmi.
- Nincs nálam semmi, Hirion – mondja ki rögtön a gondolatait, és a Lash által nyújtott szövetre csak bámul egy darabig. Nem akarja elfogadni a jelek szerint, még gyanakvón rá is pillant az erdeire, végül beletörődő daccal elfogadja, és mielőtt magára kötné, előkerül az üvegcse is. Hirionra néz, hogy mennyire javasolt ezt elfogadni, bár látva, hogy a nő ugyanannak az üvegnek a tartalmából önt a sajátjára, elfogadja. Bármit, csak hadd szabaduljon ettől a szagtól!
Picit ügyetlenkedve önt valamennyit a textíliára – sikerül a kelleténél többet, ha nem segítenek neki -, és az üveget vagy továbbadja Hirionnak, vagy vissza Lashnek, aztán felköti az illatosított anyagot. Még erre is fintorog egy kissé, mert szokatlannak találja a növényi kivonatot, de nem szól – mégiscsak jobb, mint a csatorna bűzét érezni.
Végül, akármerre induljatok, gond nem történik. Első pár lépésetek után még felfigyelhettek arra, hogy a sikerrel lezárt csapóajtó megrázkódik, amint a kis szörnyetegek igyekeznek utánatok eredni, de sikertelenül zárják a bejutásuk megkísérlését. Ideiglenesen megnyugodva haladhattok tovább a visszhangos, barlangszerű csatornarendszerben, ahol minden csendes, legalábbis a csöpögést és lassú folydogálást leszámítva. A szagokat sikerrel kizártátok, így végső soron csak egy picit kellemetlen túrának nevezhető az, amit most megtesztek, vélhetően méterekkel az egész épület alatt, így nem jutnak le hozzátok az épületben zajló események hangjai. El is tölthet elégedettséggel titeket, hogy sikerült meglógnotok Al-Nuszra karmai közül, pedig nem sokon múlott, ha belegondoltok.
Hosszas séta veszi kezdetét, és hagyatkozva a széljárásra, sokáig nem nagyon tudtok irányt változtatni azzal a tudattal, hogy jó felé haladtok. Talán egy örökkévalóságnak tűnhet mindez, ahogy kanyarogtok a csatorna különböző részein, és minden pontja ugyanúgy néz ki, mint a percekkel előző. Talán már fel is merül bennetek, hogy körbe-körbe járkáltok, amikor a láng gyanúsan szél hatására meglobban, mutatva nektek az irányt. Szerencsétekre nem kell keresztülgázolni az undorító ürülékmennyiségen, hogy egy keresztben lévő útvonalon mehessetek tovább, hanem a keskeny utat használva folytathatjátok arra az utat, amerről a feltételezett szellő érkezett. Újabb hosszú percek telnek el néma gyaloglással – hacsak ti nem beszélgettek valamiről, de Elethea egyáltalán nem erőlteti meg magát, hogy bárminemű csevegés kezdetét vegye. Attól még, hogy az erdeinek köszönhet pár dolgot, még mindig hisztis miatta.
Végül napfény! Vagyis majd csak órák múlva jön el hozzátok a napfény, de láthatjátok már a csatornarendszer végét. Ahogy haladtok az iránya felé, először csak az tűnhet fel, hogy emelkedik az út, amin haladtok, a csatornatartalom pedig csökken, egy kanyar után pedig megláthatjátok a kijáratot magát. Jelenleg még mindig nincs túl sok fény odakinn, hiszen továbbra is az éjszaka közepét rójátok, de amint kiértek, és körbenéztek, a sziklákkal és néhány korhadt fával körülvett kijáratot elhagyva feltűnhet az égbolt aljának erős vöröslése. Lassan kel fel a nap, ez még csak kérdés sem lehet.
- Hirioooon, álmos vagyok... – mondja nyűgösen Elethea, lehúzva orra elől az anyagot, megrángatva egy kicsit testvére ruháját, hogy vegye fel vagy csináljon valamit, hogy kicsit pihenhessen, ugyanis éjszaka nem sokat sikerült aludnia.
Kellő rejtek van a számotokra itt ahhoz, hogy elbújhassatok a hegyesen magasodó sziklák közt, és pár órát pihenhessetek, adott esetben még egy kicsit csevegjetek. Viridiel érkezéséig még biztosan eltelik egy jó idő, de az már egy másik topicban lesz.

//Ezennel mesélői feladataim itt véget érnek, de a két karakter még beszélgethet egy darabig. Több kaland itt már nem vár rátok, hacsak vissza nem tértek a városba.//

Hát, ha azon múlt volna a menekülés, hogy belegázoljak a szennylébe, akkor én nem haboztam volna, de fogalmam sem volt, hogy igazából merre kell menni, csak megérzésem és az abba az irányba mutatott, amerre Lashrael állt, így a halovány fáklyafény mellett mutattam az irányába.
- Ha az eddigi irányt követjük, akkor arra megyünk, szerintem ez már a kúria külső falai alatt halad és ha szerencsénk van a városon kívül ér véget.
Mondjuk ehhez nem kell nagy képzelőerő, hiszen a szennyvizet hová máshova vezetnék, nem voltak a városban tározó ciszternák.
Mielőtt még a saját köpenyemből vágtam volna pár csíkot, hogy Elethea-nak is legyen mit az orra elé kötni, az erdei lány megelőzött, mintha kitalálta volna a gondolataimat és egy tiszta gyolcsdarabot nyújtott át a húgomnak, aki azonban továbbra is durcásan és ellenszenvvel viseltetett Lashrael iránt, pedig aztán a lány minden kedvességét bevetette.
Úgy véltem testvérem most már csak azért is meg akarta mutatni, hogy nem enyhül, de most nem volt idő ezen húzakodni, az a lényeg, hogy végül elfogadta a rongydarabot és még valami kis üvegcsét is, ami erős virágillatot árasztott.
- Most már van és te is érzed, hogy az a folyadék nem ártalmas, csak elveszi a szagokat Elethea. - ingatom meg a fejem és a hangomból érezheti, hogy nem helyeslem a makacskodását, de tudom azt is, hogy sok mindenen ment keresztül és ő mégis csak egy gyerek még. - Nem kell már sokat kibírnod húgicám, ha nem botlunk másik ilyen nyomoronc csapatba - intek a fejünk felett lejutni próbáló és zajongó gnómok irányába, - akkor hamarosan biztonságban megpihenhetünk.
Elethea-nak segítek felkötni a kendőt, aztán megfogom a kezét, hogy érezze, már nem veszíthet el.
Látom, hogy az erdei lány, milyen figyelmesen nézi a fáklya libbenő lángját, de egyelőre valószínűleg még túl messze vagyunk bármely kijárattól, így csak biccentek neki, hogy induljon.
A fülem nyitva tartom, megfeszítetten próbálok bármit is hallani, mind előttünk, mind mögöttünk, de a szennylé csobogása, csepegése és a rágcsálók surranásának halk neszezésén túl semmi mást nem hallok és így szerencsésen, minden további nehézség nélkül haladunk egyre messzebb és messzebb.
Ez valami főcsatorna lehet, mert semmilyen elágazás nem töri meg az útirányunkat, így további választási lehetőség sem kell, hogy hátráltassnon minket, így viszont csak remélni merem, hogy tényleg a falakon kívül bukkanunk ki.
Abban is bízhatok, hogy a kis görcsök nem fognak árulkodni Al-Nuszrának, így az most dühöngve keresheti, hogy vajon hová tűnhettem, hogy siklottam ki a karmaiból, amikor már a kezében érezhette családunk démoni értékeit. És még az adúászát, Elethea-t is elveszítette.
Akár még büszke is lehetnék magamra, ha ez az én érdemem, de ha nem lett volna Lashrael és nem segít, akkor most minden bizonnyal egy kínkamra és a hadvezér vendégszeretetét élvezhetném.
Nem tudom mennyi lehet még a járat végéig, de egy idő után a vállamra veszem a húgomat, mert látom, hogy nagyon elfáradt és többször majdnem elesett, azonban én is érzem, hogy már nem tart sokáig az erőm.
Ekkor Lashrael megáll és a fáklyára mutat, ami kis időközönként fel-fellobban.
- Hála a szellemeknek, a közebne van a kijárat. - sóhajtok fel elgyötörten. - Azt hittem itt kell töltenünk még egy kis pihenő időt is, ami nem lett volna kellemes.
Még egy kis erőfeszítés és ........és el sem hiszem, hogy friss levegő cirógatja meg az arcomat. Nagyot lélegzek és most sokára egy széles mosoly jelenik meg az arcomon, ahogy a csillagokra vetem fel a tekintetem, amit már halványít a hajnal pírja.
- Megcsináltuk! Kint vagyunk! - biccentek a terméketlen, sziklás tájra, ami most a legszebbnek tűnik a szememben.
Elethea is álmosan pislog, de kap azért egy cuppanós puszit az arcára.
- Keresünk egy eldugott menedéket és ott megpihenünk, de még mennünk kell egy kicsit, biztos, ami biztos.
Voltam már ezen a vidéken, így hamarosan már egy szűk sziklarésen átküzdve magunkat, egy tágasabb üregben talaljuk magunkat, ahol akár még apró kis tábortüzet is gyújthatunk, már ha van mivel.
- Lashrael! Hálával és az életemmel tartozom neked. Sajnos semmim nincs, amivel megköszönhetném, bár a húgom szabadsága nem is mérhető pénzben. Természetesen szabad vagy és ha módomban áll segítek eljutni oda, ahová szeretnél, csak a húgomat kell biztonságban tudnom. - lendülök bele az első bátortalan mondatok után határozottan és némi habozás után, a kezem nyújtom felé.

Bólint egyet, reménykedve abban, hogy Hirion feltételezése helytálló lesz, gondolva, hogy valamivel jobban ismeri a sötételfek által kiépített helyszíneket, aztán persze jöhetnek kellemetlen véletlenek… Mindenesetre a görcs még ott van a gyomrában, hogy esetleg mi lesz, ha mégis rájuk találnak vagy találkoznak valakivel, akit a hátuk közepébe nem kívánnak az események után.
Elethea ellenszenve még mindig nem bizonytalanítja túlságosan el, továbbra is mutatja barátságos arcát felé, idővel pedig vagy elfogadja őt, vagy nem. Különösebb súlya innentől nincs ennek, elvégre nagy eséllyel nem fognak a jövőben találkozni, hacsak nem hozza őt vissza valami Zevadar területére, illetve akinek a bizalmára fájt a foga, azt megszerezte, és akármennyire is használhatná ki az így felmerülő lehetőségeit, az ismeretek megszerzését, továbbra sem érzi helyesnek vagy alkalmasnak. Egyszerűen nem tudná hogy rávezetni a beszélgetést, hogy ilyesmiről kezdjenek el fecsegni, bármennyire is érdekelje őt és bármennyire is akarja megtudni, miből származik az éjtündék ilyen agresszív és megkeseredett viselkedése, mert belegondolva az eddigiek alapján talán még Hirion maga sincs tisztában ezzel. Aztán… Ő maga sem tudja igazán, a megviseltség után nem szívesen erőltetné ezt a témát, ami ugyancsak súlyosnak számíthat.
A kislánytól visszaveszi az üvegcsét, amit ismét táskája mélyébe süllyeszt, majd megindul az irányba, amire Hirion is áldását adja. Végig csendben halad, kíváncsian fürkészve hol a sötétséget, hol a fáklya lángját, de mikor megteszik azt a pár lépést, riadtan fordítja tekintetét a csapóajtó irányába, amit próbálnak felemelni a vakarcsok odafenn. Megnyugodva tapasztalja ugyanakkor, hogy nem kapnak üldözőket; kellően jól tart a rozsdás pecek ahhoz, hogy ne kerüljenek újra kutyaszorítóba. Elképzelése sincs innentől, hogy mennyi gyaloglás veszi kezdetét, de a lábaiban lassacskán érzi, hogy nem kevés távot tettek ma meg, arról nem beszélve, hogy milyen megterhelések és akadályok elé kerültek. Fizikailag és szellemileg egyaránt kimerült, de amíg ki nem jutnak innen, de legfőképp amíg Viridiel ölelésébe nem kerül, addig nem nyugszik és nem adja fel. Összeszedi a rejtett tartalékaiból azt, ami még megmaradt, néha-néha hátrapillant, és elmosolyodik, mikor azt veszi észre, hogy Hirion viszi Eletheát, aki lassan-lassan, de elbóbiskol. Továbbra is irigyli azt a testvéri kapcsolatot, ami nekik megvan, neki pedig soha nem adatott meg ténylegesen, hiába ismerte mind a hármat, akik megérték a felnőttkort. Aki meg a csaták után is megmaradt a családból...
Mély lélegzetet vesz, nem kifejezetten válva boldoggá attól, hogy ennyire megtépázott háttérből származik, de talán ez kellett ahhoz, hogy valami elinduljon, hogy ő maga megtalálja azt, aki mellett kristálytisztán érzi, hogy elköteleződhet. Sőt, már el is kötelezte magát, szóban és nem hivatalos körülmények közt mindenképp.
Őszintén nem szeret mostanában egyedül maradni, főleg ilyen nyomasztó közegben nem, mert a gondolataira is rányomja a bélyegét a helyszín. A kellemetlen és rossz emlékek kerülnek előtérbe részben magától az irigységtől, részben azért, mert kimerült, és igazából maga se tudja, mitől még. Meglepő, mennyire nehéz egy csatornarendszerben bármi szépre gondolni azon kívül, hogy kijuthatnak, noha ha ezen a vonalon megy… Akkor még kialakulnak benne reménykedő képzetek, de semmiképpen sem olyan színesek, mint ahogyan az egy erdőben megteremtődne vagy a szabadban, friss levegőben.
Fel se tűnik neki, miután belemerült a gondolataiba, hogy mennyit sétálnak. Fel-felpillant a fáklyára, figyelve annak lángjára, és az első számtalan alkalommal nem változik semmi. Néha megtorpan, mikor azt hiszi, mégis meglobbant, végül lemond erről a lehetőségről, és folytatja a monoton mászkálást tovább. A sokadik ilyen pillantás után végre egyértelműnek tűnő lobogásra figyel fel. Hátranéz Hirionra, és mivel nem akarja felébreszteni Eletheát, egyszerűen csak rámutat a jelzésre, arcán lassacskán megjelenik egy mosoly, és lelkesebben indul meg a kijárat felé, ami nincs is igazán messzire. Legalábbis az eddigiekhez képest egyáltalán nem.
- Hát amíg kis pihenő, addig nem gond, de ha már odáig jutunk, hogy abban kell fürdőznünk… - Szinte már kacag a megkönnyebbüléstől, ami már-már feloldozza őt az eddigiek alól.
Kiérve aztán lerántja orra elől a textíliát, mélyet szívva a levegőből, ami még ugyan mindig hordozza a benti bűz terhét, de jóval frissebb és jóval jólesőbb, mint odabenn kóborolni abban az elviselhetetlen szagban. Lelkesen fordul Hirion felé, szélesen vigyorogva, és benne van minden egyes vonásában az öröm, hogy túlélték, ha fáradtan is, de viszonylag épen.
- Kint… - ismétli el, és el se hiszi, hogy ez bekövetkezett. Innentől követi Hiriont, még megtartva a fáklyát, nem tudva, kelleni fog-e még bármire is. Amint bekerülnek egy biztonságosnak vélt közegbe, rögtön lerogy a fáradtságtól, mély lélegzettel pihenve ki az elmúlt néhány napot, próbálva felfogni, hogy igenis sikerült, hogy igenis él, akármennyire kétségbeejtő volt először a helyzet. Gyermeki boldogsággal vigyorodik el, behunyva szemeit, aztán pár percnyi pihenés után, maga mellé rakva a lassan kihunyó fáklyát, éjtünde társára pillant. A száraz, korhadozó fák adnak kellő mennyiségű tüzelőanyagot, hogy egy kisebb tábortüzet kialakítsanak belőle, és ha kell, akkor segít a gyűjtögetésben. Erdeiségéből fakadó képességeit nem tudja alkalmazni, hiszen ezek a növények már régen elhaltak, de ami még kitelik tőle, annak nekilát, végül a fáklya utolsó lángjait átadva a kicsi farakásnak. Eletheára pillant, aki jóízűen alszik, bár nyöszörögve összehúzódik, ha valamelyikük nem rak rá valami meleget. Ha Hirion nem ugrik erre azonnal, akkor ő veszi le a köpenyét, terítve rá a kislányra, visszadőlve utána a sziklának, mikor Hirion pár lépéssel előtte megáll. Érdeklődőn néz rá, amint elhangzik a neve, és a bátortalanságot figyelmen kívül hagyva sejti, hogy kicsit komolyabban akar beszélni, így ennek megfelelően feltápászkodik, táskáját lecsúsztatva a vállairól. Hálás biccentéssel fogadja el a szavakat, a köszönetet és az esetleges segítséget, mielőtt viszont mondhatna bármit, a megemelt kézre téved a tekintete. Néhány pillanatra el kell gondolkodnia, hogy mit kéne tegyen, ugyanis kissé túl hivatalosnak érzi ezt a gesztust, mégis megérti teljesen a korábbiak miatt.
- Nos, van egy rossz hírem - mutat jobbjára baljával viccelődve. - A jobbom egy része hiányzik, így a megszokott kézfogásra nem kerülhet sor, és remélem, ennek következményeként nem tartod ezt a hivatalosságot - vigyorog rá szélesen, de már lépve közelebb, hogy elérje ágaival a kezét, igyekezve hasonló érzetet kelteni, mint azt a kézfogás okoz, persze ez aligha sikerülhet néhány ággal. Egyszer-kétszer megrázza, de utána bátorkodik egy teljesen barátinak szánt öleléssel - már ha Hirion nem hátrál ki ebből, mert teljesen elképzelhetőnek találja, ám ha sikerül -, némileg hátba is veregeti őt, nyomatékosítva a szándékot, mielőtt félreérthetővé válna. Nem kevés erejébe kerül kihagynia az általa annyira megszokott finomságot és gyengégséget, amivel most is ölelne, és hiába nem lenne benne semmiféle intim szándék, láthatóan Hirionnak ezt nehéz megkülönböztetni. Fordított helyzetben talán neki is az lenne, mert sejti, mit jelenthet neki az a puhaság, amit minden jó barátjának megad.
- Nekem bőven elég a barátságod - lép egyet hátrébb, visszafogott mosollyal nézve rá. - Nekem sincs sok értékem, olyan főleg nem, amit te felhasználhatnál - vonja meg a vállát, ágaival elengedve a kezét. - Veszélybe pedig nem akarlak sodorni titeket, még ha egyelőre úgy is tűnik, lesz még egy ugyanilyen köröm egy másik hadvezér birtokán. Csak védd meg... - pillant Eletheára. - Elég hálának ennyi - tekint vissza Hirionra.

Eléggé zavarba jövök, amikor csak áll ott Lashrael és nem fogadja el a kézfogásra nyújtott kezemet. Nem tudom, hogy mi játszódhat le benne, de félek, hogy ott a járatban azzal, hogy megcsókoltam azokat a varázslatos ujjakat, valamit végérvényesen elrontottam magunk között.
Nem először éreztem azt, hogy rossz helyre születtem és talán, ha másként alakul.......ha nem várná egy szerencsés fickó, akkor.......
A húgomra tévedt a pillantásom és azon nyomban ellágyultam. Megerősítést leltem benne, hogy nekem itt kell lennem és a lehető legtöbbet megadni a testvéremnek, akinek most meg kell küzdenie majd egy nehéz döntéssel, bár egy részét már megtette, amikor velem tartott, elhagyva szülőanyját. A szívem megmelegedett a gondolatra, hogy engem választott.....
Amikor az erdei lány megszólal, az visszaránt a merengésemből és felkészülök, hogy esetleg olyasmit hallok, amit nem szeretnék......de aztán meghökkenve nézek rá, majd a fura érzésre, amit a fura "kezével" okoz, elvigyorodom.
Aztán a torkomon akad a válasz, ahogy magához ölel. Egy pillanatra ismét megfeszülök, de aztán megnyugodva elengedem magam, érzem, hogy ez a búcsúzás már és semmilyen más "szándékot" nem akarok keresni benne, főleg, amikor megtoldja egy kis baráti lapogatással.
Egy sóhajjal elengedem és próbálom összeszedni magam, ami sikerül is, mert már tudom, hogy ezt a barátságot is jó lesz megbecsülni.
Azért kissé felkuncogok a lehetetlen helyzetre gondolva, de megmagyarázom neki.
- Senki nem hinné el, hogy az első barátom egy erdei elf lány.
Aztán, ahogy folytatja belém szorul még a szusz is, azt gondolom, hogy valamit félreértettem, hiszen most neki villámgyorsan haza kell térnie.....
- Nektek is van hadvezéretek?....ja persze, hülye vagyok, persze, hogy van, valamikor egyet Uráldur is elfogott és a börtönébe vitetett.....jaj bocs, nem akartam....- fogom be a szám és bánatosan pislogok ki a tenyerem mögül.
Ostobaságokat gondolok, mit keresne Lashrael bármelyik hadvezérünk birtokán, nem igaz?

Be kell vallania, hogy azért fél az esetleges elutasítástól, amit az öleléskor kaphat, és megkönnyebbülten tapasztalja, hogy Hirion ellazul. Boldogan veszi tudomásul, hogy talán mégsem változott annyi minden attól a puszitól, még ha bizonyára mind a ketten megriadtak ettől, és mindez elképesztő megkönnyebbüléssel is jár. Tisztában van vele, hogy nem mindig egyszerű szimpla barátként kezelni az ellenkező nemből valót, mert óhatatlanul is félreérthetővé válhatnak bizonyos gesztusok és szavak, az ilyen körülmények közt pedig főleg, egyedül és szeretetre vágyva.
Tehetetlenül széttárja a karját, ő is társulva a nevetéshez.
- Senki sem fogja elhinni, hogy van egy sötételf barátom – vigyorog rá, de a továbbiakat már jóval komolyabban és visszafogottabban ecseteli, majd meglepetten ugrik fel a szemöldöke, mikor Hirion összebeszél mindent. Tenyerével takart arcára csak fojtottan kuncog, elképesztően viccesnek találva ezt, valószínűleg azért, mert annyival másabb fénybe helyezi a személyiségét, mint amilyen idáig volt.
- Nekem nem fáj – vonja meg a vállát. – Ha nem lennék kitaszított, én is egy lennék a sok katona közül apám jóvoltából, így viszont semmi közöm a sereghez, még magához a birodalomhoz sem. Ott vagyok Awyrisban, de függetlenül mozgok, a király szavára pedig nem ugrok, még ha ez hazaárulásnak is számít – magyarázza kedélyesen, de hamarosan elkomorodik, baljával az oldalát fogva, kissé lehajtva a fejét, tűnődve, hogy folytassa-e. – Nem szeretném, ha velem jönnél és hoznád Eletheát is. Elég veszélyben volt most részetek, legyen az az első, hogy őt biztonságban elrejted és utána neveled – pillant rá a lányra. – A párom ide tart, és csak az ő hazafisága miatt megyek újabb veszélybe, mert az elf királyt elfogta az a hadvezér, akivel az erdőnkbe érkeztél. Nem akartam, hogy elvállalja ezt a feladatot, megmondtam neki, hogy őrültség visszahozni a nagy valószínűséggel már egyébként is halott uralkodót, de neki még van hite a saját népünkben, akkora, hogy még erre is képes, én meg... - Mély lélegzetet vesz reszketegen. Fel sem fogta igazán az akkori helyzetet, annyira magával ragadta a méreg a nemesek megalázó pillantása miatt, hogy egyáltalán nem érzékelte azt az elkeseredést, amivel mindez jár, a gondolat, hogy elveszítheti, hogy fogságba kerülhetnek, hogy elvehetik az életük maradékát, azt a szép életet, amit elképzelt Viridiel mellett.
Megdörzsöli a szemeit, miközben megrázza a fejét.
- Ne haragudj - néz Hirionra bocsánatkérőn. - Szerintem azzal tudnál a legtöbbet segíteni, ha biztonságba kerülnél Eletheával együtt - mosolyog társára némi kényszeredettséggel. - A tőr pedig maradjon nálad, én nem sok hasznát venném itt, és ha esetleg szeretnél valamikor Awyrisba jönni, akkor nagyon szívesen mutatnék pár helyet. Ha a nevemet kiáltod, biztosan meg fogom hallani a természet közlékenysége miatt - válik a gesztus jóval őszintébbé és vidámabbá. - Bár nem mindig vagyok Awyrisban... - vakarja meg az állívét a füle alatt. - Vagy ha elkapnának az erdeiek, akkor majd hivatkozhatsz rám is Filverel lányaként, egy próbát megér egy szorult helyzetben, még ha bizonyára jelenleg nem is értékelnek túl sokra.

//Hirion//

Nem akartam megbántani azzal, hogy megemlítem, egy magasrangú katonai parancsnok sínylődik már elég régóta az Első Lord börtönében, bár igaz valószínűleg nem is él már szerencsétlen.
Ám a lány felől hallatszódó kuncogás és szavai ugyan meglepőek, de egyben megnyugtatóak is.
Emlékszem rá, hogy már említette, hogy nem túl felhőtlen a viszonya a népével, talán pont azért is van itt, de engem ez csak annyiban érdekel, hogy az élete miatta aggódom, az elfek viszályai nem érintenek.
Aztán a következő útiránya felé terelődik a szó és nagyon igyekszem magam meggyőzni, hogy valamit biztosan rosszul értettem, hiszen épp, hogy csak megúsztuk Al-Nuszra vendégszeretetét is, de a magyarázatából egyértelműen kitűnik, hogy bizony nagyon is jól értettem.
Sőt már azt is tudom, hogy kihez készülnek, de azt nem tudtam, hogy a párja is ide jön és együtt akarnak belesétálni egy halálos csapdába. Nem jártam ugyan még a hadvezérasszony erődjében, de még egy alacsonyabb rangú háznak is komoly védelme van, hiszen ármánykodók, trónkövetelők mindenhol vannak nálunk.
- Lashrael, ez öngyilkosság! A hadvezérasszony erődje talán még Al-Nuszráénál is jobban van őrizve, a csapdákról nem is beszélve. Bár azt nem hiszem, hogy az elf királyt megölte volna, mert komoly aduász ez a kezében, de a kiszabadítása őrültség, ahogy mondod. – néztem rá megrökönyödve a terveiken. – Különben is a határőrök azonnal riadóztatnak, ha meglátnak egy csapat elfet, nem lehet az erődöt észrevétlen megközelíteni.
Az agyam őrült iramban jár, mert látom, hogy mennyire elszántan igyekszik együtt lenni a árjával és, ha nem tudom lebeszélni, akkor vajon hogyan segíthetnék neki, de abban igaza van, hogy Elethea-t nem hagyhatom magára.
Lemondóan nézek rá.
- Nem hagyhatom…..igazad van, nem tehetem meg, hogy most elhagyom….. – sóhajtok. – De….érdeklődni fogok utánad, remélem nem esik bajod és hazajutsz épségben. – nézek rá szomorúan, mert ezt csak a barátság mondatja velem.
A további szavaira csak bólintok, erre aligha fog sor kerülni a közeljövőben, még ha mindannyian életben is maradunk.
- Bízom benne, hogy meg tudod győzni párodat, hogy ebben az ügyben hallgasson rád, de ha még sem így történik, nagyon vigyázz magadra.

Keserűen mosolyog Hirionra, mert hát ő sem akart vállalkozni erre az egészre, és ha tőle függ, akkor nem is jönnek, de ez nem egyedül az ő döntése már. Minden porcikája tiltakozott akkor is és most is, hogy Zevadar területére lépjenek és egy elkeseredett lépésre szánják rá magukat azért, hogy… Nem is tudja igazán, hogy miért. A hazafiság és a haza szeretete már régen nem mond neki semmit, ahhoz nem becsülték meg őt kellően, és mivel a kezdetek óta a kiutáltak közé tartozik, soha nem érezte a saját fajtája közt otthon magát. Az elfek közül is egyelőre csak Viridielnél képes önmagaként viselkedni, de el sem tudta idáig képzelni, hogy így fog történni, annyi csalódás és kiábrándulás után, és ha már így rátalált a férfira, nem fogja magára hagyni semmiféleképpen sem.
- Nem tudom, mi az ötlete – tárja szét tehetetlenül a karját egy fejrázás kíséretében. – Nem egyszer járt Zevadar területén, így csak kitalál valamit, viszont én meg őt nem hagyhatom magára, mert ha elveszítem, akkor mindenemet elveszítem ezáltal. Ez talán ugyanaz, mint amit te tettél Eletheáért – mosolyog halványan és őszintén. – Nem bírnék ölbe tett kezekkel várakozni és azon gyötrődni, milyen baja eshet, amitől megvédhetném vagy amit meggyógyíthatnék, ha ott lennék.
A lemondó pillantás sokat elárul Hirion még ki nem mondott gondolatairól. Szomorú ő maga is, hiszen fogalma sincs, hogy egyáltalán megérik-e majd a másnapot, ha behatolnak annak a hadvezérnek a területére, és ha elkapják őket, akkor mennyit számolhatnak még hátralévő időnek… Ugyanakkor nem akarja elveszíteni Viridielt, ahogyan azt korábban megmondta, a legrosszabb helyzetekben is mellette áll, hiszen ők már egyek, szinte egyként lélegeznek, és ezt az összehangoltságot soha nem dobná el magától semmi áron – akkor inkább azzal együtt bukik. Persze, most ringathatná magát abba az őrült képzetbe, hogy akkor majd Hirion, hiszen biztosan vele is minden rendben lenne, ugyanakkor badarság lenne azt hinni, hogy képes lenne mással belevágni egy ilyen viszonyba, ez nem így működik. Ahhoz túlságosan összetörtté válna, sőt, üressé, mivel mindenét odaadta Viridielnek, mindene az övé, és abból a mélypontból talán nem lenne senki, aki ki tudná őt rántani. Tudja jól, hogy csak idő kérdése lenne, amíg feladja végérvényesen a létet szilánkokra tört lelke miatt. Hirionnak meg egyébként is korához illően kéne keresnie – erre azért belül halkan felnevet.
- Így van – bólint egyet helyeslőn, utána meghatottan elmosolyodik. – A saját családom nem volt ennyire érdeklődő, de gondolom, ezt ismered.
A bizakodás és további aggodalmaskodás csak fokozza benne a hatást, és el sem hiszi igazán, hogy ezt egy sötételftől hallja. Annyira hihetetlen, ha így gondol erre az egészre, ha a fajról képzelt dolgokat szem előtt tartja, erre itt van Hirion, aki egy kicsit sem emlékezteti őt a szóbeszédekben lévő éjtündékre. Talán nem kéne, de az elhangzottaknak a hatására még egyszer magához öleli, ezúttal szorosan és ragaszkodón, és nem tudná eldönteni, hogy sírjon vagy nevessen. Nehéz, határozottan nehéz ez a fajta elválás, mert annyira hasonlóak az élettapasztalataik, mert képtelenek lesznek tartani a kapcsolatot, fogalmuk sem lesz hosszú ideig a másikról, hiszen annyira különböző területen vannak és olyan fajból, amiket aligha engednek közel egymáshoz.
- Nagyon-nagyon vigyázz magadra és Eletheára! – suttogja fojtottan. – És soha ne lépj arra a keserű útra, amire én, soha ne add fel és ne veszítsd szem elől a céljaid a legrosszabb helyzetekben se. Soha! A kapu pedig bármikor nyitva lesz nálam, bármikor szívesen látlak, történjék baj vagy örömhír – szorosodik egy kicsit az ölelése. – Hálás vagyok, hogy megismerhettelek – mosolyodik még el halványan, nem tudva kiküszöbölni az anyai szeretetet ebből, aztán elengedve őt rohan el, rá se nézve, mert tudja, hogyha még várakozik vagy rápillant Hirionra, akkor valószínűleg képtelen lesz addig magukra hagyni a testvéreket, amíg Viridiel tényleg a közelben nem lesz, azt pedig nem szeretné, ha párja ellenségesen kezelné őket csupán azért, mert az éjtündéket képviselik fajilag. Ráadásul az is maradásra késztetné őt, hogy tudja, Hirion miken ment és mehet még keresztül, amiktől önkéntelenül is védeni akarja, de nincs a kezében akkora hatalom, amivel ezt megtehetné. Innentől megint az ő útjának kell lennie ennek a rögös ösvénynek, neki kell megküzdenie az akadályokkal, de ha eljön újra az ideje, akkor segít neki.
Amint az első szikla elrejti őt, felveszi állati alakját, úgy rohanva tovább rejtekről rejtekre, és amint kellő távot megtesz, visszaveszi erdei alakját, hogy Viridiellel megbeszélje a találkozásuk pontját, kiküszöbölve a hirtelen fellépő komorságot magából.

//Folytatás itt: https://neminra.hungarianforum.com/t549-a-kiralyert#18476
Illetve köszöntem az expedíciót és a kitartást hozzá!//