//Mesélői//

A szuper dobás szuper eredményekkel jár, és hamarosan magadra öltheted a katonai egyenruhát, ezzel is lecsupaszítva a másikat egy kissé, és nem tévednél sokat, ha a ruházkodását meglátva azt feltételeznéd, az egyenruha alatt hálóöltözékében tévedt ki őrjáratra a lusta disznaja. Ez ugyanakkor most mind nem számít; előrelátón behúzod egy rejtettebb részre, ahol egy ideig biztosan nem fogják észrevenni, és semmi sem akadályoz meg innentől, hogy bejuss. Lash sem tart fel sokáig, aki aztán macskaalakban távozik is a helyszínről, ha nem akartok még másról beszélgetni.
Kilépve a sötétségből senki sem vet rád furcsálló pillantást. Nem tűnsz másabbnak a többieknél jelenleg, és a veled szemben jövők közül vannak olyanok, akik biccentenek amolyan megszokásból, de vannak olyanok is, akik csak hűvösen méricskélnek. Sokat ugyanakkor nem kell gyalogolnod, hogy elérd a bejáratot, ahol még mindig kártyázik két fél, a másik kettő pedig a kapuban őrködik. A kártyások a lépcső egy nagyobb részét elfoglalják, így óhatatlanul is viszonylag közel kell fellépcsőznöd mellettük, és míg az egyik mögött elhaladsz, és kiesik a látószögedből, a bokád után nyúl, próbálva eltalálni azt az időt, amikor pont vinnéd át a megragadott lábadra a súlyod. Lényegében azt akarja, hogy a lépcsőn a képedre ess, és ha ebben sikere van (tőled függ, hogy miként reagálod le a csínytevését és milyen gyorsak a reakcióid), akkor felröhög a játszótársával együtt, és még a közvetlen kapu előtt strázsálók is visszafojtottan nevetnek, nem akarva valahol elismerni, hogy ez vicces volt a számukra is. Ha sikerül időben reagálnod, akkor a röhögés elmarad, ám akár jól alakul ez az egész a részedről, akár nem, a kérdést így is megkapod, már csak az bizonytalan, hogy kitől, mert ha a téged piszkálót képen kívánod törölni, vagy a kitéréssel, vagy a verés elviselésével lesz elfoglalva, így társára hárul a beszéd felelőssége. Ha nem kívánsz balhézni vele, akkor maga a piszkálódó teszi fel a kérdést.
- Hova-hova? Lejárt a munkaidő?

Lash mindeközben macskaként megtalálja ugyanazt a bejáratot, ahol beosont, annyi különbséggel, hogy már tapasztaltabban a párkányokon próbálkozik, elkerülve a sötételf foglyot, aki a fojtás átkát ráküldte még mikor a felfedezőútját tette. Lényegében elég hamar az ebédlő ablakában találhatja magát, gond nélkül bejutva, a benti látvány viszont nem fogja lenyűgözni. Ahogy az ablakban várakozik, az egyik asztalt kettétörve találja, rajta keresztben egy holttesttel, aminek a feje elgurult a szomszédos asztalok egyike alá, mi több, rengeteg sérülés van a hullán. Valaki az egész alakját felismerhetetlenné tette, vér száradt szinte mindenhova, egyértelműsítve, hogy a tettes nem fogta vissza magát. A szomszéd szobából káromkodás hallatszódik és halk beszélgetés, ám egyelőre nehéz lenne megmondani, hogy mi a tartalma.

//Hirion//

Ha őszinte akarok lenni, már azon is meglepődtem, hogy egy másik emberrel, aki ráadásul fajunk ellensége, egy erdei elf volt, olyan közeli kapcsolatba kerültem, hogy ott is megérinthetett, ahol legrégebben az anyám érintett meg. Az meg, hogy egy erdei még állati alakban a nyakamban utazzon, ahol a legkisebb erőfeszítéssel okozhatott volna halálos sebesülést, különösen érthetetlen viselkedés volt a részemről, hiszen a bizalmatlanság már elég korán a vérembe ivódott. És meg volt rá az okom.
Akár gondolhattam volna azt, hogy Lashrael vagyis az erdeiek mágiája tartalmaz valami olyasmit is, ami ezt elősegíti, de valahol a szívem mélyén tisztában voltam vele, hogy ez bolondság, az, hogy nagyrészt elnyerte a bizalmamat, saját magának, tiszta természetének köszönhette.
Olyat ajánlott nekem, mint eddig soha senki – legalábbis nem önzetlenül, - a segítségét.
- Nem makacskodom tovább. – bólintottam és most először talán, nyíltan pillantottam a szemeibe és nem léptem hátrébb a közeledő mozdulatára, még ha végül nem lett belőle ölelés, ami mindig megfeszített a test közelsége miatt, de kezdtem megkedvelni a melegségét. – Akkor találkozunk, ha minden jól megy, odabenn. – intek állammal az épület felé viszonozva a mosolyt.
Persze, hogy ideges vagyok, miközben a bejárat felé megyek, hiszen minden pillanatban azt várom, hogy valaki rám kiált és azt mondja, hogy „itt az áruló fattyú” vagy valami hasonló, de azért igyekszem fesztelenül mozogni. Elég sok őr van, ahogy már nem régen is megállapítottam, de sikerül eljutnom az ajtóban kártyázó őrökig gond nélkül. Kártyáznak és azt gondolnám ők is elég gondtalanok ahhoz, hogy csak egy pillantásra méltassanak, így átsurranok közöttük, kezdve fellélegezni, hogy a feladat első részén túl vagyok. Ám tévedtem.
Ijedtemben felkiáltok, ahogy valami bilincsként megfeszül az épp emelkedő lábamon és mivel nem számítottam rá, jó nagyot esek és a képcsők nem épp a legjobb eséstompítók. Keményen odaverem magam, de ahogy meglátom és meghallom, hogy az egyik őr szórakozott velem és a többiek kárörvendően nevetnek, hirtelen kiszáll a fejemből, hogy, miért is vagyok itt és felpattanva, vöröslő képpel lendülök neki, hogy behúzzak neki egyet.
Ám hamar visszatér az emlékezetem és olyan hirtelen sápadok bele a felismerésbe, hogy majdnem rosszul leszek. A siker kapujában mindent elronthatok, mert nem bírok el még egy kis megszégyenítést.
~ Ostoba, ostoba Hirion! ~
A félsz ködén át szivárog a fülembe a másik őr kérdése.
- Mi ………. ~közöd hozzá? Nem vagy a felettesem. ~ - bukna ki a számon, de még időben visszafogom magam, nem kell, hogy még jobban elmérgesedjenek a dolgok, nekem be kell jutnom…..csöndben. – Miként oly kedvesen kérdeztétek……..mondhatnám, hogy le, de sajnos nem, csak halaszthatatlan dolgom van. – rántottam egyet a nadrágomon, jelezve, hogy mire gondolok, a hangomat meg igyekeztem kordában tartani. – Megyek is…….- lépkedtem hátrafelé, hogy még egyszer nem kaphassanak el.

Elképesztően groteszk lehet, ahogy mosolyog, miközben az eszméletlen katonát vetkőztetik egy egészen enyhe szintig, de nem bírja megállni. Annyira átforrósítják őt Viridiel gondolati szavai, hogy legszívesebben már most odabújna hozzá, csókolná és ölelné, menekülve önzeltenségébe és meleg szeretetébe. Most azonnal indulna hozzá, ha tehetné, azonnal eleget tenne a kívánságainak, sejtve, mennyire nehéz mindezt kibírni, az aggódást és féltést, az esetleges elvesztés gondolatát...
~ Ígérem, hogy visszatérek hozzád, Viridiel, bármi áron ~ biztosítja minden határozottságával megtöltve szavait, mellette ugyanakkor érezhető az elérzékenyültség, amit még mindig kivált a férfi ilyen szintű ragaszkodása és kötődése. Hiába az idő, ami eltelt, újra és újra meglepi, újra és újra kellemesen éri, és nem akarja, hogy ennek a varázsa bármikor is eltűnjön. Szereti, hogy mindig egy ilyen csodának éli meg, saját magának is igazolva ezáltal, mennyire különlegesnek és fontosnak találja kapcsolatukat.
Talán a jóleső érzések vezetnék arra rá, hogy Hiriont megölelje, de eszébe jut a feszült testtartása, az idegenkedés, és amihez nincs hozzászokva, azt nem akarja erőltetni. Tisztában van azzal, hogy nem szabad semmit sem elsietni, és bár az elején nagyon is rosszul indított, mostanra megnyugodott, hogyha bár nem is tartanak sokáig együtt, elérte azt a szintet, ahol Hirion talán elfogadja ténylegesen, kiáll érte és mellette.
Észreveszi pillantása másságát, a nyíltabb és bizalmasabb hozzáállást, amitől az arcára kúszó mosoly szélesedik. Lehet, hogy most a halálukba gyalogolnak, attól még örül ezeknek az apróságoknak. Ezekbe kapaszkodik egyébként is, ezeket igyekszik számon tartani, mert hajlamos a többség elsiklani felettük, nem találva meg bennük az értéket, természetesnek véve. Neki sosem az, bizonyára a neveltetése miatt, ahol nem kapott kedves őszinteséget.
- Igen - bólint egyet, azzal felvéve állati alakját, meg is indul a helyzet ellenére talán túlzottan nagy boldogsággal. Örül Viridielnek, az érzéseinek, örül annak, hogy Hirion is kezdi a bizalmába fogadni a jelek szerint és most minden annyira jól alakul, ettől függetlenül ugyanakkor nem engedi le a védelmét, azt nem teheti meg, nem most.
Figyel az őrökre, akik haladnak, és igyekszik végig a zártabb, rejtettebb utakat használni, ahol csak lehet. Semmiképpen sem akarja, hogy nakon csípjék, mert nem tudhatja, miként reagálhat bárki is a jelenlétére, és nem örülne annak, ha valaki úgy elbánna vele, mint az a cselédlány odabenn. Határozottan nem jönne ki jól, ezért csak akkor megy át az utca egyik oldaláról a másikra, mikor biztosan senki sem figyel.
Az épület elérésével és az ablakba mászva biztosan nem megy az első helyiségbe, amit elér, mert emlékszik rá, hogy ott tartották fogva a sötételfet. Ehelyett inkább elrugaszkodik onnan, megcélozva egy ablakpárkányt, és erős lábizmai miatt könnyedén átszeli a távolságokat, hamarosan abban a nyílásban találva magát, ami az ebédlőbe vezette őt múltkor is. Nagyot szusszan, ám ahogy benéz, a tüdejébe ragad a levegő, és a szíve is kihagy egy ütemet a látványtől. Szinte önkéntelenül hátrálna ki, így majdnem lecsúszik a párkányról, de még időben parancsol megálljt magának, mielőtt lezuhanna. Tündeként most biztosan remegne, így egyelőre csak a letaglózó félelem és borzalom az, ami görcsösen szorongatja az izmait, és fogalma sincs, mégis miként kéne reagálnia. Annyira brutális a látvány, a mindenfelé száradó vér, hogy legszívesebben öklendezne, főleg akkor, amikor felfogja, bizony a belsőségekből is jutott a terem bizonyos részeibe, a fejről nem is beszélve. Minden porcikája sikítja, hogy meneküljön, és a vadászösztönök is inkább arra sarkallják, hogy menjen innen, mert ez már egy dög, amitől tartania kell magát, dögöt elvégre nem eszik. De ez az egész így...
Erőt vesz magán, és mégis leugrik, bár a testére folyamatosan egyre erősödő remegéstől kis híján az orrára bukik. Nagy ívben kerüli el a testet, és nem tudja egyszerűen levenni a tekintetét a látványról. Annyira szörnyű, hogy képtelen rá; nem akar itt lenni. Nem akar találkozni azzal, aki ezt művelte, nem akarja megérni azt a pillanatot, amikor valaki olyannal teszi, akit ismer, és önkéntelenül is rávetíti Hirionra és Viridielre ugyanezt. Úgy rándul görcsbe a gyomra a rémképekre, hogy mindjárt itt kezd el öklendezni, és bár küzdelmesen, de sikerül lenyelnie ezt a reakciót. Inkább megindul a nagy bejárat felé, kinézve a helyiségből, mégis merre indulhat, mert arra biztos nem fog, amerről a beszédet hallja.

//Mesélői//

Az indulataid eluralkodnak rajtad teljesen érthető módon. A feszültség a jelek szerint teljesen rád telepedett, és a veled szórakozó katona tette utolsó csepp a pohárban, és olyan jót kacag azon, hogy így orra buktál, hogy észre sem veszi a visszatámadásodat. Sikerül akkorát behúznod neki, hogy meglepetésében kiáltva lebucskázik a lépcsősorról, és bár ez csupán néhány fokot jelent, attól még kellemetlen, ahhoz pedig kellően elszédül, hogy be tudj előle menekülni anélkül, hogy viszonozná ezt a kedves gesztust, még ha ő is vívta ki magának mindezt. A maradék három őr elképesztően jól szórakozik a fagyi visszanyal esetén, de a kártyázó fél még összeszedi magát a kérdésre, úgy nézve rád, mintha a lelkedbe látna és bármilyen hazugságodat kiszimatolná. Ha fel is tűnik neki a hirtelen félelmed, nem teszi szóvá, talán betudja annak, hogy újonc vagy és nem túl régen soroztak ide a jó képességeid miatt.
A szükségleteid kifejtésénél igencsak elkomolyodik a kártyás figura, aztán megértőn bólogat.
- Ha a foglyok közé mész, akkor lehetőleg ne ess ugyanabba a hibába, mint Skydh – figyelmeztet, de ennél többet nem mond, bizonyára feltételezve, hogy te magad is jól tudod, mi történt a nap folyamán, és amint hátrafele lépdelsz, csak elmosolyodik. – Te vadbarom, gyere már vissza, vagy a gatyád és a csinos nőd is elveszem – fordul a csillagokat látó, lépcsősor alján üldögélő felé, hagyva, hogy távozz, és talán felmerül benned, hogy a kapuban álldogálók is hasonlón törik a fejüket, ők nem tesznek semmit. Továbbiabkan hidegen méricskélnek, és beléphetsz a hatalmas épület széles folyosóira. A látvány, ami fogad, talán kicsit eltér Lash rajzától, aki próbált a kábaságon túllépni és úgy felrajzolni mindent, amire emlékezett. Jelenleg három folyosó közül választhatsz: balra, jobbra és egyenesen; egyenesen egy lépcsősor vezet egy kicsit magasabb szintre, de jól láthatod, hogy annak a végén még néhány foknyi lépcső, majd egy díszesebb ajtó vár. Balra és jobbra egyaránt egyenes út nyújtózik hosszasan, mindkettő egy-egy félkör alakú kiugróban végződik és mindkettőt egy-egy őr őrzi. Másik néhány katona császkál még az épületben, de egyik-másik nagyokat ásít, vélhetően a váltáshoz közelednek. Tényleg nincs sok belőlük, egyet látsz jelenleg, aki neked balra befordul az egyik folyosóra, picivel később még egyet láthatsz a középsőn elhaladni keresztben.
Ha Lash térképére visszaemlékszel, akkor nagy eséllyel balra fogsz indulni, hogy az első folyosón, ami így már jobbra nyílik, befordulj. Néhány lépés után a főfolyosón vagy vacillálós szemlélődést követően, ha kellően szemfüles vagy, egy vörös kobak tűnhet fel pamacsos, fekete fülekkel, kék szemeivel téged figyelve óvatosan a főbejárattól balra, már-már a folyosó végén. Ezt is csak akkor veheted észre, ha nem indulsz el azonnal valamilyen meggondolás miatt a főbejárattól jobbra.

//Térképigénylés esetén nagyon szívesen frissítem folyamatosan képekben, mit fedeztél fel és hogy néz ki, úgy könnyebb a tájékozódás és a száraz leírás megértése.
Lash-sel majd a következő körben írok.//

Akármennyire is megijedtem, hogy most aztán leleplezem magam, azért tagadhatatlanul jól esett végre teret adni az indulataimnak és behúzni ennek a kárörvendő alaknak. Persze utána meg aggódhattam, hogy ezzel elrontottam mindent. Így aztán igazi megkönnyebbülés volt, hogy rajta legalább olyan jót röhögtek, mint rajtam, amikor pofára estem.
Legszívesebben sziszegve megráztam volna a kezem, mert úgy éreztem minden csont eltört benne, de a méltóságom töredékét legalább szerettem volna megőrizni.
Egyáltalán nem állt szándékomban azonban megvárni míg áldozatom felkel és elégtételt akar venni, így már léptem is beljebb, miután társa kérdésére még valamilyen választ is sikerült kinyögnöm.
Szerencsére senkinek nem jut eszébe megállítani és hatalmas kő esik le a szívemről, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy nem különösebben érdekli egyiket sem, hogy ki vagyok, elfogadtak maguk közé valónak.
Csak egy pillanatra torpanok meg, amikor utolér a katona figyelmeztetése, mert beugrik mellé a fogadóban hallott lefejezés története, bár nem vagyok biztos benne, hogy egyről van-e szó és azt sem, hogy miféle foglyokról, de ha nem akarok lebukni, akkor nem kérdezősködhetek, amúgy sem áll szándékomban sehová máshova menni, csak a húgomért.
- Nem fogok! – válaszoltam még halkan, aztán már nem időztem tovább és gyorsan szedtem a lábam befelé.
Beérve a fogadótérbe ismét csak meg kellett állnom, mert bár apám háza volt és valószínűleg kiskoromban eleget futkározhattam itt, ebből semmi nem maradt meg a fejemben. Próbáltam Lashrael rajzát eszembe idézni, ami azt javasolta, hogy ne az előttem lévő középső fő lépcsőn és ne is jobbra induljak a beláthatatlan folyosón, hanem balra, ahol épp egy őr tűnik el e kanyar mögött.
Jól időzítettük a behatolást, mert alig páran mászkálnak itt és azok is inkább már ágyban lennének a lapos pillantások és ásítások alapján.
A folyosó végén óvatosabban haladok már és jobbra fordulok és pár lépés után mintha egy ismerős macskapofát és a hozzátartozó élénk színt pillantanám meg.
- Lashrael! – suttogom és gyorsabban indulok meg a folyosó vége felé, hogy beérjem és nagyon örülök, hogy itt van és nem esett baja.
Bízom benne, hogy vele hamarabb találom meg testvérem keresett szobáját, mert egy percig sem érzem biztonságban magam itt, még akkor sem, ha idáig elég simán mentek a dolgok, legalábbis simábban, mint gondoltam volna.

//Mesélői//

A kezdeti kellemetlenségek ellenére most valóban nagyon könnyen mennek a dolgok, de hát nagy szerencséd volt, hogy felszereléshez jutottál. Ráadásul a sötételfek sem ismerhetnek mindenkit, Al-Nuszra meg a legkevésbé sem aggódik az általa bizonyára csak korcsként gondolt kölyökre, akit annyira ki akarsz hozni. Minek védje meg azt, aki nem számít neki?
Elindulsz hát a folyosón, és amint megpillantod Lasht, gyorsítasz. Az őr, aki a vaskapu előtt álldogál, picit morcosan figyel téged, már-már duzzogva álldogálva az ajtónál, legyűrve az unalmat. Lash éppen nem esik bele a látószögébe a résnyire nyitott ajtó miatt, ami mögött megbújik macskaként, így biztonságosan bevárhatja Hiriont, aki amint odaér, gyönyörködhet az odabenti látványban. Bizonyára az ő étvágyát sem fogja meghozni a felismerhetetlenségig szabdalt test, a mindenfelé spriccelt, mostanra már megszáradt vér, és talán meg is találja a levágott fejet az egyik asztal alatt.
A terembe benézve a test alatt széttört asztalon kívül más, épen lévő asztalok is találhatók, rengeteg szék, és már alig érezhető főtt ételnek a szaga. Azon az ajtón kívül, amin benézel vagy be is lépsz, még másik kettőt találsz: az egyik jelenlegi pozíciódtól jobbra, a másik egyenesen. A túloldalról ingerült beszélgetés zaja hangzik, és kellően fülelsz, hallhatod, ahogy valaki rárakja a kezét a kilincsre, finoman lenyomva, de még feltartják, sok idő viszont nincs gondolkodni, csupán néhány másodperc kell, hogy benyissanak onnét, csodálkozó szemekkel nézve rád egy cselédlány. Lashnek ismerős lehet.
- Már nincs vacsora - mondja hirtelenjében azt, ami eszébe jut, a szavai kicsit ingerültnek hathatnak, bár ábrázatán próbálja visszafogni az érzéseit. - Vagy talán takarítani jöttél te is? - lendíti meg a kezében lévő vödröt finoman, nem akarva kilötykölni a benne lévő vizet. Hóna alatt ott van a felmosó, másik kezében rongyok, amikkel megszabadítja az egész helyiséget a förtelemtől. - A hullát mondjuk kicipelhetnéd - bök állával a mostanra már kihűlt testre.

Térkép:

Tudom, hogy nem lélegezhetek fel, különösen, mert azért, ha nem is állítanak meg, az őrök azért rajtam tartják a szemüket és még nem kerültem ki a hatókörükből.
És bár sejtem, hogy Al-Nuszra nincs oda Elethea-ért, az kétséges, hogy most, hogy anyám idehozatta, vagyis inkább elraboltatta, számíthatott esetleg rá, hogy megkísérelhetem kiszabadítani. És mivel én voltam a volt hadvezér most már egyetlen fia, nem voltak kétségeim, hogy fenyegetésként tekintett rám, arról már nem is beszélve, hogy nem vetett volna rá jó fényt, ha a házából, az orra elől lopom el a húgomat.
És még volt valami, amire fájhatott a foga, amit még Thea megkaparintásával sem szerezhetett meg és így nem tudta eltűntetni az Awernondyas ház utolsó nyomát - már rajtam kívül, - és ez pedig az apám által uralt démonok neve és hatalma, ezzel együtt házunk őseinek szellemei is.
Ehhez szüksége volt arra, hogy a ház alatt lévő szertartás helyen – ami minden nagyháznak volt, aki a démonokkal kapcsolatot tartott, - egy Awernondyas vérrel megáldott vérével és elbocsátó szavaival megszüntesse a kapcsolatot.
Szóval volt elég oka Al-Nuszrának, hogy utáljon engem és akár csapdát is állítson, de nagyon reméltem, hogy erre a fordulatra ne számítson, arra meg végképp, hogy segítségem is akad, méghozzá nem is akármilyen.
Észreveszem az őrt az ajtó előtti beugróban, de nem tudom másként megközelíteni Lashraelt, így nem is próbálom leplezni magam, visszafogom idegességemet és határozott léptekkel masírozok a szobához, aminek ajtaján benézve, önkéntelenül torpanok meg.
Láttam már elég halált, de ez a mészárszék akkor is gyomorforgató és nem telik bele sok időbe és már a fejet is meglátom. A kölyök arcára ráfagyott a rémület, mint aki valami szörnnyel találkozott, bár azt hiszem ez meg is állja a helyét.
A fémes vérszag minden mást elnyom. El tudom képzelni, hogy az erdei lány mit élhet át és már épp magnyugtatóan nyúlnék felé, hogy felajánljam ismét a nyakam és megcélozzam a másik ajtót, ami a jobboldali lenne, amikor meghallom a hangokat. Fogalmam sincs hirtelen merre mozduljak, de már időm sincs rá és egy borzas hajú, eléggé hajszolt tekintetű cselédlány nyit rám, nagy szemekkel rám csodálkozva. Örülök, hogy azért nem kiáltott fel.
- Nem…..azaz de, - dadogom hirtelen nem tudva mit is mondjak, - Nem tudtam, azt hittem…….- intettem körbe, egyáltalán nem akarva, hogy bármilyen módon kapcsolatba kerüljek a fejetlen testtel. -Nem ezért jöttem. – találtam meg végül a hangom. – Gondolom ezt neked adták ki feladatnak. Nekem mennem kell. – nyalábolom fel Lasrael-t és nagy és határozott léptekkel megindulok a jobb oldali ajtó felé, mert ahonnan a cseléd jött, valakivel beszélgetett és én nem akartam belefutni.

Amíg Hirion közeledik, nem tudja eldönteni, hátráljon-e vagy sem. Igyekezett megjegyezni a járását, a sajátos mozdulatait, az alkatát, de a hasonló egyenruhában és a sötétben nem venné biztosra, hogy ő az, aki újonnan érkezett az épületbe. Persze könnyedén lebukhatna így, bármelyik őr megpróbálhatja őt a saját játékszereként használni, majd döglött macskaként kidobni innét, azonban bízik a szerencséjében és abban, hogy nem téved - talán rosszul. Mikor a közelbe ér, azért félénken hátrál, gyanakodva nézve, aztán a sisak alatt felismeri a vonásokat és sikerül leolvasnia a szájáról a saját nevét, mire megnyugszik. A gyomrában lévő görcs, aminek ottlétéről idáig tudomást sem vett, most feloldódik, és jólesőn dörgölné a fejét Hirion lábába, ám észreveszi az arcára fagyott vonásokat. Tudja, mitől van ez, és nem akarja magát emlékeztetni minderre, mégis lelapított fülekkel tekint maga mögé, ahol a halott katona hever. Egy darabig szemléli, önkéntelenül is elképzelve, mi mehetett le itt, amitől legszívesebben zokogva kuporodna le a sarokba, végül azonban lassan visszafordítja a fejét Hirion felé, ezúttal már inkább vigaszkeresés szándékával indítva meg felé lépteit, bújva hozzá valamelyest. Az érkező megzavarja őket, mielőtt feldolgozhatná bármelyikük is ténylegesen a látványt vagy megbeszélhetnék, hogyan tovább, és amint nyílik az ajtó, a kellemetlenül ismerős arcra szegezve a pillantását rögtön társa lábai mögé bújik, túl messzinek ítélve a legközelebbi asztalt és széket, ami alatt meghúzódhatna. Halkan morog, néha fújás szándékával ráncolja az orrát, felhúzva az ajkát, hangot végül nem ad ki, csak ellenségesen szemléli a betévedt nőt, aki bizonyára hamarosan észreveszi őt. Lehet, menekülnie kéne, mielőtt azonban ténylegesen tudatosodhatna benne ez a gondolat, Hirion felkapja őt, aminek hatására nyekken egyet meglepetésében, hatalmasra tágult, értetlenül csillogó szemekkel bámulva őt, de aztán riadtan kapja a tekintetét a nő irányába, félve, hogy jól megkergeti. Sajnos kinézné belőle, hogy egy katonával is ujjat merne húzni, ha a "kártevők" kiirtásáról van szó.

//Mesélői//

A cselédlány már készítené az egyik rongyot, miután lerakta a vízzel teli vödröt, hogy odaadja neked, mikor hebegni-habogni kezdesz, a szavaidból addig pedig csak annyi jön át neki, hogy téged is erre a feladatra szántak amolyan büntető jelleggel. Mikor aztán sikerül kinyögnöd ténylegesen, hogy nem ezért küldtek, csalódott felháborodással emeli meg a fejét, dühösen összevonva a szemöldökét. Láthatóan nehezményezi, hogy csak neki jutnak ezek a mocsok munkák, és senki mást nem rendelnek mellé, mert ő nem fog testeket cipelni! De nem ám!
- Na ugyan már! Annyira nem lehet sürgős, azért ezt a testet igazán... - kezdené a győzködést, aztán elakad a lélegzete, mikor megpillantja Lasht, amint felnyalábolod a földről őt. Eddig tudomást sem vett a jelenlétéről, annyira el volt foglalva a feladatával és azzal, hogy Hiriont elég pocsék módon megpróbálja beszervezni a munkába. Nagyra nyílnak a szemei egy pár pillanatra a felismeréstől, de hamar észhez tér, amint elindulsz, és rögtön lendül is, hogy még előtted érjen oda a jobb oldali ajtóba, elállva az utadat.
- Azt a rühes dögöt te loptad el?! - csapja a földre a felmosó fanyelét, mintha csak egy lándzsát tartana magánál, másik kezét csípőre téve, házisárkányos bosszúsággal nézve rád. - Ott volt a szobámban! Elloptad, add vissza! - nyújtja a kezét határozottan, hogy átadd neki a zsákmányát, de ha nem adod neki, akkor erőszakkal rántja ki a kezeid közül, és nem sajnálja Lasht; ott kapja el, ahol éri, a farkánál, a lábánál, még a füleinél is simán megragadja, ha úgy jön ki, úgy tépve ki ujjaid közül, már ha hagyod, de még időben el is ránthatod a kapkodó kéz elől a macskát. Ha nem tudsz időben reagálni, akkor Lashre kerül a sor, hogy megpróbáljon tenni valamit a szabadulása érdekében, rá nézve meg talán a legrosszabb eshetőség az, mikor egyszerű tárgyként kezelve huzavonát játszotok vele.

Nem felejtettem el, hogy Lashraelnek is meggyűlt a baja egy cselédlánnyal és még ha nem is ezzel, azért úgy voltam vele, hogy jobb, ha nem bonyolódok vitába egyikkel sem.
Az meg szóba sem jöhetett, hogy nekiállok itt hullákat cipelgetni, mert a végén még vagy kérdőre von valaki, vagy megtalálják az ájult őrt, vagy akár magához is térhet, hiszen fogalmam sincs mennyi időre ütöttem ki. Szóval nekem most sietős és nem egy lusta szolgáló miatt fog dugába dőlni a tervem.
Persze ez nem könnyíti meg a kommunikációt, ami sosem volt az erős oldalam és a bizonytalankodásom cseppet sem az én malmomra hajtotta a vizet, inkább a lány gondolta úgy, hogy még ütheti a vasat és talán akkor segítek a munkájában.
- Annyi időm semmi esetre sincs, hogy elvigyem a testet, kérd meg rá valamelyik strázsát. – bököm a hátam mögött a folyosóra, kicsit visszanyerve a lélekjelenlétemet már és határozottabb lettem.
Reméltem, hogy ennyi elég lesz neki és nem erősködik tovább, mert ő sem akarja, hogy megróják, mert nem végzi el a dolgát.
Viszont nyilvánvaló volt, hogy nem fogom az erdei lányt magára hagyni egy frusztrált cseléddel, így mint akinek ez teljesen természetes, úgy nyaláboltam fel a macskát és lépdeltem az oldalajtó felé.
Őszintén megrökönyödtem, amikor olyan gyorsan jelent meg előttem, hogy majdnem felbuktam benne.
- Mi van? – adtam hangot is a meglepődésemnek a kirohanására, de pillanatok alatt leesett, hogy pechemre pont abba a cselédlányba botlottam, aki megkergette és megverte a segítőmet.
Ha nem lett volna elég, hogy szinte azonnal elöntött a harag, még a parancsolgatásán túl, mocskos kezeit Lashrael felé nyújtogatta, de szerencsére addigra eléggé magamhoz tértem ahhoz, hogy reflexszerűen rántsam el előle féloldalt fordulva tőle, hogy utána se érje el.
- Tűnsz az utamból némber! – sziszegtem rá haragtól villogó szemmel. – Ő az enyém és ha nem akarod a törött kezedet dajkálni, akkor elviszed innen, mert most már tudom, hogy te ölted meg majdnem. Én…én vagyok a gazdája, így semmi dolgod vele. – mondom hidegen és kész vagyok arra, hogy tényleg ellökjem vagy akár meg is üssem, ha nem áll le és nem megy el az utamból. – Eressz utamra, mert a gazda nagyon dühös lesz, ha nem végzem el, amiért küldtek és akkor megmondom neki, hogy te tartottál fel. – vetem be a nagyágyút.

Felismerte őt ez a nő, és amint meglátja ennek csillanását a tekintetében, azonnal elviselhetetlen görcsbe rándul a gyomra. Nem akar visszakerülni annak a némbernek a kezei közé, még mindig érezve a seprűnyelet az oldalában és a hátában egyaránt. Ha Hirion eddigre már nem kapta volna fel, akkor biztos magától menekült volna rá, csimpaszkodva karmaival a mellkasán a ruhába, jobb esetben meg a nyaka köré simulva, ezt találva a legjobb búvóhelynek és védelemnek jelenleg. Így viszont biztos karok közt tartózkodik, és úgy húzódik a férfihoz, amennyire csak lehet, még a lélegzetét is visszafojtja, amint végignézi, ahogy a nő végigmasírozik a termen, elállva az útjukat. Nyugtalanul fészkelődne és menekülne, de nem akarja véletlenül Hiriont felsérteni a karmaival, miközben igyekszik megszabadulni a veszélytől, lerázva magáról is a pánikot. Egyenesen retteg ettől az alaktól, szerencsére a következő pillanatban társa el is rántja őt messzire tőle, így már bátrabban dugja ki a fejét, hogy látványosan ráfújjon a cselédre. Ha meglenne a másik mellső lába, akkor még kaparást is imitálna, így most kénytelen megelégedni a hosszúkás szemfogak mutogatásával. Mihamarabb el akar kerülni a közeléből, és reméli, Hirionnak hamar sikerül megoldania a problémát.
A hideg szavak hallatán elcsendesedik; csak fülel nagyra tágult szemekkel, és meglehet, hogy csupán Elethea kimentése miatt van mindez, mégis szeretné azt hinni, hogy azért is védelmezi őt a sötételf, mert valamilyen szinten megkedvelte. Mondjuk innentől akár magára is hagyhatná őt, elvégre a feladatát elvégezte, és ami hasznosat tudott tenni, már megtette, továbbiakban, ha logikusan átgondolja, nem sok hasznát veszi. Csak hátráltatja őt és adott esetben lebuktatja, mert macskákkal ritkán járnak a katonák, így elég erősen vezeti őt a hite. A további indokra, hogy miért nem kéne maradnia, kíváncsian vezeti tekintetét a cselédre, hiszen ez elég nyomós ok Hirion elengedésére. Ha továbbra is próbálkozik, akkor lehet, ő is beszáll az agresszívkodásba, mert amit kapott tőle, amiatt kifejezetten nem sajnálja, ha pár karmolás- és harapásnyommal viszonozhatná korábbi szívességét.

//Mesélői//

- Azokat a bunkókat?! - háborodik fel a javaslatod hallatán, aztán elsápadva fordul vissza a rongyaihoz, remélve, hogy nem hallatszódott nagyon ki, mert még a végén megbüntetnék őt, és olyan engesztelést követelnének tőle, amihez annyira nem fűlik a foga.
A jobboldali ajtóban elmérgesedni látszik a helyzet, ugyanis amint elrántod Lasht, és még ő is fokozza a morgásával és fújásával a feszültséget, egyre gonoszabbul fonódnak össze a cselédnek a szemöldökei. Rászorít a felmosójára, és szinte láthatod magad előtt, hogy a következő pillanatban egy hatalmasat sóz vele a fejedre, ez egyelőre elmarad. Egyelőre.
- A gazdája? Megdézsmálta a raktárat, és az uraság is azt mondta, hogy kezdjek vele valamit. Nehogy már az a girhes bundának való lakjon jól a katonák helyett! - csattan fel. - Tűntesd el innét vagy elkobzom! - áll előtted még mindig határozottan, azonban amint a legjobb lapodat kijátszod, látványosan akadnak torkán a szavak. Idegességében szürke feje kililul, az arcát felfújja, mint egy hisztis gyerek, és egyáltalán nincs elragadtatva ettől az egésztől. Némileg hezitál, aztán dacosan lép ki oldalra, hogy utadra engedjen, és ha elindulsz kifele, majd a hátad fordítod már felé, utánad lép, hogy a fejedre üssön egyet a kezében lévő fanyéllel, ezzel megpróbálva kiütni téged. Ha azt látják, hogy alszol a folyosón, akkor nem fogsz tudni beszámolni a késedelmed okáról, nem igaz? Onnantól meg, hogyha elszalasztottad az egész alkalmat, amire elhívtak, nem fogják nagy eséllyel meghallgatni az indokokat.

Balszerencsések 10es kockája:
1-3 - Vagy te magad veszed észre ezt az orvtámadást, vagy Lash nyugtalan fészkelődéséből sikerül azonnal rájönnöd, hogy a cseléd valamire készül. Sikerül kitérned.
4-6 - Vagy megpróbálsz kitérni, de későn veszed észre, vagy a nő nem tudja felmérni, hogyha egy lépést megteszel, akkor kicsit változik a fejed helyzete. A vállad találja telibe, de olyan zsibbasztóan fájdalmasan.
7-9 - Sikeresen eltalálja a fejedet, ami nagy eséllyel megszédít egy időre, 9 esetén viszont biztosan a földre kell roskadj, olyan komolyan érzed a fájdalmat és olyan szinten nem tudod megtartani magad a lábadon.
10 - Szomorú, de kiüt a feketeségig.

The member 'Lashrael Laralytha' has done the following action : Szerencse, játék, kockázat

---

'Tízes' : 5

Ha nem épp egy katonát játszanék el, akkor biztosan csak helyeselni tudnék az őrök jellemzésére, de még időben észbe kapok, hogy talán magamra kéne vennem a sértést a többiek nevében is.
- Fogd vissza magad! – horkanok fel kis késéssel, de látom, hogy ő is rájött, hogy túl lőtt a célon és ha nem akar az egyenruhások célpontjává válni, akkor jobb lesz, ha befogja a száját.
Elég vérmes egy perszóna ez a cseléd, mert olyan mértékben kel ki Lashrael miatt, hogy már felkészülök arra, hogy mindjárt nem csak a macskának, hanem nekem is nekem esik.
Nagyon nem vágyom egy perpatvarra, hiszen az biztosan idecsalná a strázsákat és akkor jönne egy tiszt is, aki már biztosan megkérdezné ki a fene vagyok és innen egyenes út a börtön vagy Al-Nuszra.
- Pont ez a szándékom, de útban vagy. – vágom a fejéhez, mikor felveti, hogy tűnjek el, de azért úgy vélem nem árt, ha némi fenyegetést is meglebegtetek előtte, ami célt is ér, bár egy sötét elfen elég nehéz az elsápadást észrevenni, azért nála feltűnik.
Nem sóhajthatok fel a megkönnyebbüléstől, amikor végre félreáll az útból, mert az csak felbátorítaná és olajat öntene a tűzre, ám nem habozok azonnal a távozás hímes mezejére lépni, miközben igyekszem az erdei lányt annyira biztonságban ölelni, amennyire csak telik tőlem, hiszen ennek a kis közjátéknak minden percében tisztában vagyok a félelmének és megfeszülésének, aminek időnként morgással, sziszegéssel hangot is ad.
Talán valami hatodik érzék az, ami arra ösztönöz, hogy pár lépés után visszanézzek, ami megment attól, hogy az a boszorkány telibe találja a felmosófával a fejem, így arra van időm, hogy kissé oldalra rántsam azt és az ütés így csak a vállamat éri.
Majdnem elejtem Lashraelt, mert azonnal elzsibbad a bal karom, valami ideget találhatott el, bár az ütését sem fogta vissza. Lehet, hogy ha a fejem találja el, ahogy tervezte, be is töri azt.
- Te nem vagy normális! – nyekkenek fel és mivel a macskát nem akarom elengedni, hirtelen ötlettől vezérelve, első dühömben hasba rúgom.
Tudom, hogy nem szép dolog nőket bántani, de a támadása annyira meglepett, hogy nem is gondolkoztam, csak „visszaütöttem”.
Aztán inkább menekülőre fogtam, mielőtt kérdőre von minket valaki.

//Mesélői//

Hát a cseléd nagyon nem akarja annyiban hagyni, és az egész harciaskodás tettlegességig fajul, ami senkire nézve sem annyira szerencsés. Sem rád, sem őrá, mindkettőtöknek dolga van, és míg a nőt nagy eséllyel enyhébben büntetnék, téged elég hosszas maradásra kényszerítenének, aminek biztosan nem örülnél. A megérzéseid jók, habár sajnos későn tudatosulnak benned ezek a hátsó hangok, de még így is sikerül megúsznod egy komolyabb sérülést, ami bizonyára kiszolgáltatottá tenne jelen körülmények közt igencsak hosszas időre. Néhány másodperc vagy egy perc alapvetően nem lenne idegőrlően hosszú, azért egy ellenséggel teli palotában egyetlen lépés is halálosnak bizonyulhat.
Talán a cseléd maga is meglepődik a saját cselekedetén, hogy rátámadt egy katonára, és hogy ennyire elvezették az érzelmei, de kapott ma már elég kritikát és problémázást, hogy ez legyen számára is az utolsó csepp a pohárban. Az meg egyenesen sokkolja, hogy belerúgsz; olyan távolságban sincs, hogy kerülhessen, de még az is a kitérés ellen szolgál, hogy nem épp erre a fajta reakcióra számított. Inkább nagy eséllyel fenyegetésre és követelőzésre, kiengesztelődésre várt, de hogy fizikailag visszaütsz... A fájdalomtól és váratlanságtól felsikítva esik hátra, felborítva a mögötte lévő székeket, amelyek közül némelyik fülsértőn felcsikordul, igencsak nagy hangzavart keltve ezzel, és még jó, hogy azonnal szeded magad, mert a következő pillanatban az az ajtó, ahonnan a nő jött, kivágódik, hogy megnézze az ott bekukucskáló – vélhetően az, akivel korábban beszélgetett -, mi történt.
- Mégis mi a poklot művelsz? Csináld már a dolgod, nem azért vagy itt, hogy picsogj! – hallhatod az ingerült hangot, amint leteremti a most már zokogó cselédet.
- De megvertek! – fakad ki, és nehéz érteni a szavait, annyira nem artikulál, de kellően hangos ahhoz, hogy még erre is felfigyelj.
Amint elindulsz, két választásod van: lényegében pár lépés után jobbra fordulni, itt két ajtót találsz az egyik oldalon, a másik oldalon egyet, a rövid folyosó pedig a díszes ajtó felé vezető úthoz kapcsolódik néhány fok lépcsővel. A másik lehetőséged az, hogy rohansz egyenesen tovább, térkép szerint felfelé. Itt egy-egy ajtót találsz egy-egy oldalon, akár be is nyithatsz valamelyikbe, de nem biztos, hogy megérné a kockázatot. Ez az út azonban elkanyarodik jobbra, és jó kérdés, hogy mi található ott. Akármerre is indulsz, ha folyosón maradsz (akár a díszes ajtó felé vezetőn, akár, biztos a sietős lépteiddel belebotlasz egy katonába, akit kis híján feldöntesz, mert vagy sarokból lépett pont elő, vagy ajtóból, esélytelenné téve a számodra is, hogy meglásd.
- Hé, mi ez a sietség? – rázza meg a fejét, a sisakját megigazítva aztán a kezével, és amint meglátja az egyenruhád, felragyog a tekintete. – Ó, megjött a váltás? Végre! Tudod, merre kell menni, ugye?

Térkép:

Ha nem lennék ilyen szorult helyzetben, akkor a saját cselekedetemtől megdöbbennék, soha életemben nem bántottam szándékosan egy nőt, főleg nem egy civilt, most még sem rohanhattam oda, hogy felsegítsem, amikor jó nagy robajjal, elborítva a széket is elterült a véres földön, mert éltem a gyanúperrel, hogy ha ott maradok, akkor jó nagy perpatvar lesz és az nekem semmiképpen nem lenne jó.
Ezért nem várom meg, hogy mi lesz a cseléd reakciója – már a sikításon kívül, - ami már kisebb baj, inkább nagyon is sietve elindulok, hogy tovább menjek a folyosón, remélve, hogy szabad lesz az út.
Elég jó az épület akusztikája ahhoz, hogy haljam azért, ahogy kivágódik az étkező másik ajtaja és valaki számon kérje a szolgálót a felfordulásért és még a dühös válasz elejét is hallom, de nem állok meg, sietek tovább.
Most már teljesen összezavarodom, hogy vajon merre lehetek, de az rémlik, hogy felfelé kellene tartanom, így a folyosó vége felé igyekszem, nem kanyarodva el a díszes ajtót rejtő terem felé, bár nincs kizárva, hogy valamilyen formában az összes folyosó oda torkoljon, de reménykedem, hogy talán találok egy hátsó lépcsőt, amin őrök figyelő tekintete nélkül juthatok fel a húgom szobájához.
Számítok arra is, hogy Lashrael irányt mutat, de egyelőre nem merem letenni, mert félek, hogy baja esne, láthatóan itt nem szívelik a fajtáját.
A nagy sietségben majdnem felsöntök egy hirtelen elöttem termett őrt, aki azonnal kérdőre fog, majd aztán maga ad lehetőséget, hogy hihető magyarázattal szolgáljak a jelenlétemre.
- Ja, küldtek, de ha megismételnéd akkor biztosan nem követnék el hibát, tudod új vagyok és elég sokan rémisztgetnek, mi van, ha valamit nem jól csinálok……… - próbálok az érzéseire hatni és remélem nem veszi észre, hogy kicsit megremeg a hangom, hiszen már jó ideje pengeélen táncolok és csak a sors tudja, hogy miként tartom magamon az irhámat.

//Mesélői//

Egyenesen rohansz tovább macskával a kezedben, majd egy jobbra kanyart követ néhány lépés után egy balra kanyar, és az itteni, baloldali ajtónyílásból lép ki hirtelen az őr, akibe belebotlasz. Megilletődötten hátrál, és bár kicsit kellemetlenkedve von kérdőre, készen arra, hogy valamit követeljen a figyelmetlenség büntető következményeként, már egészen más a helyzet, hogyha egy olyan katona bukkan fel, aki nagy eséllyel végre leváltja őt. Gyorsan változik is a hangulata, hiszen ezt az eshetőséget semmiképpen sem szabad elszalasztania. Még ha parancsról is van szó, nem szeretné megkockáztatni, hogy inkább valaki mást váltasz le.
Egy darabig elbizonytalanodva figyel, mikor megkéred őt a magyarázkodásra, állát vakargatva gondolkodva, kisegítsen-e, végül győz az alvási vágya – a beesett, karikás szemek elég árulkodók lehetnek, mennyire merült ki erre a napra, és biztosra veheted, hogy más esetben morcoskodna.
- Na jól van, kölyök – sóhajtja. – Itt teszel egy kört, bemész az ajtón – mutat maga mögé. – Átmész a másik szobába, a konyhába, majd kijössz az erre a folyosóra vezető ajtón, haladsz tovább, és mikor eléred az első elágazást, a fő folyosóra mész. Utána a trónterem felé haladsz, aztán jobbra a hálók irányába. A hálók körül is kerülsz egyet, de lehetőleg ne menj be, mert biztos nem kímélnek majd a többiek, ha felzargatod őket. Elmész a fegyverraktárig, azon akár keresztül is mehetsz, utána elmész a cselédek hálójánál, majd visszajössz a főbejárat folyosójára, és jössz erre a folyosóra. Ennyi – vonja meg a vállát. – Ja, a lépcsőn meg ne menj fel, a rangosabbak ugyancsak nem kedvelik, ha ott császkál bárki is. Kellően tiszta voltam? – érdeklődik csípőre tett kezekkel, és kissé türelmetlennek hathat ez a kérdése, bizonyára a kimerültsége miatt, de láthatóan igyekszik normálisan beszélni veled minden fáradtsága ellenére is. Amint ezt befejezte, zavartan pislogni kezd, majd összevonja a szemöldökét úgy, mintha gyanakodna. – Az a macska meg minek van nálad? – teszi fel újabb kérdését, aztán visszanéz rád, és bár már átlépted azt a bizonyos kort, mikor már férfiként tekintenek rád, a bizonytalanság az arcára azért kiül, nem tudva eldönteni, a megmaradt gyermekiességed miatt tartasz magaddal egy állatot vagy más indokod van rá. – Al-Nuszra öh... kölykénél mintha láttam volna őt, és emlékeim szerint annyira nem örült neki a hadvezér – bök állával a jószág felé. - A holnapi ebéded fele az enyém - közli még a segítsége árát, azzal meglapogat, és távozik a helyszínről, neked pedig van lehetőséged bemenni a terembe, ahonnan a katona kijött. Odabenn a bútorok kicsit díszesebbek, mint az ebédlőben, szőnyeg is hever a földön, megannyi szekrény áll könyvekkel teletömött polcokkal a falaknál szorosan, több gyertyatartó állványt is látsz. Néhány hosszúkás asztalt is elhelyeztek itt, rajtuk díszes terítő; egyértelműen egy egészen más rangú társaság szobája, netalán étkezője ez. A hangulat, amit a helyiség áraszt magából, is kicsit feszesebb és büszkébb, mint az az ebédlő, ahol a hullát találtátok. A szemben lévő sarokban pedig egy ajtó található, ami vélhetően a katona által emlegetett lépcsőt rejti. Balra található az az átjáró, ahol meg a konyhába mehetsz. Jelenleg nincs ebben a szobában senki, magad vagy a macskával.

Térkép:

Nagyon nem szeretném, ha gyanakodni kezdene, de muszáj kicsit vagy épp nagyot kockáztatnom, kihasználva, hogy másnak hisz, mint aki vagyok, de közben a sisakom alól próbálom kifürkészni, hogy miként fogadja a kérésemet.
Talán az a szerencsém, hogy láthatóan elég fáradt és lélekben már az ágyban van, így nem sokat kéreti magát, inkább túl akar esni az egészen.
Nekem meg tényleg jól jön, hogy szépen felsorolja az összes helyiséget jóformán, ami ezen a szinten van, így azzal is tisztában leszek, hogy ha ezeken az útvonalakon haladok, senki nem fog ferde szemmel nézni rám, mert ez az őrség szokásos járőrözéseibe beletartozik, így aztán teljesen legálisan tartózkodhatok ott.
- Igen, értem és köszönöm, jól jött ez a kis ismétlés, most már készen állok a feladatra, nem fogok hibázni, nyugodtan menj pihenni. – biccentek, amikor rám néz és igyekszem nagyon magabiztosnak látszani, ráadásul tényleg hálás vagyok azért, hogy ennyire jóhiszemű és ezzel segíti a küldetésemet önkéntelenül is.
Már-már azt gondolnám, hogy innen sima az ügy, de aztán csak feltűnik neki a nyakamban lapító Lashrael és én meg hirtelen nem is tudok neki mit mondani, csak olyan bocsánatkérő vigyorral felhúzom a vállam, bízva benne, hogy betudja valami ostoba hóbortnak és nem erősködik, hogy adjam oda valamelyik cselédnek.
Erről jut eszembe, hogy jó lesz hamar eltűnni a közelből, mert az a nő az étkezőben biztos nem hagyja annyiban…….
- A holnaputáni is a tied lehet, ha nem szóész a többieknek, a kölyök kedveli ezt a bolhazsákot és megígértem neki, hogy figyelek rá. Tudod, hogy van ez…. – vonom meg a vállam és egy cinkos mosolyt eresztek meg felé. – Nem árt jóba lenni az urak utódaival.
Remélem megelégszik ennyivel és megkönnyebbült sóhajjal nézem, ahogy eltűnik a folyosó végén. Azonnal besietek a helyiségbe, ahonnan előkeveredett. Első ránézésre ez is valamiféle étkező, csak ez láthatóan sokkal „finomabb” kiadásban. Talán a családé….
Persze azonnal a lépcsőt takaró ajtófel. indulok, ügyet sem vetve a katona figyelmeztetésére, hiszen pont az a célom, hogy feljussak oda és végre találkozhassam a testvéremmel.
- Lashrael, ha akarod leteszlek, de legyél óvatos és ha baj van tűnj el. – suttogom a macseknak és ha csak nem ellenkezik, akkor a három lábára állítom, hogy ne legyen hozzámkötve, ha mégis belebotlunk valakibe.

Egyáltalán nincs elragadtatva mindettől. A cselédlánytól feszült, de érzi Hirion védelmezését, amit szokatlannak talál; egyedül Viridieltől szokta meg ezt a fajta viselkedést. Nem foglalkozhat ugyanakkor sokáig ezzel a gondolattal, hogy elkényelmesedhessen benne, ugyanis ahogy társa kilép, a cselédlány úgy sújt le, hogy még őt is teljesen sokkolja ezzel a megmozdulásával. Készül arra, hogy kiugorjon Hirion karjából, sejtve, hogy mekkora fájdalmat okozhatott az a fanyél, ám a sötételf makacsul tartja őt, ő pedig meglapul, nem akarva galibát okozni. Talán most tudatosul benne igazán, hogy nagyon is ellenséges területen kóborolnak, ahol bármikor és bárhol lecsaphat rájuk valaki; eddig annyira egyszerűen ment, hogy jóformán megnyugodott. Most ez teljesen felkavarja, hogy egy egyszerű szolgáló fordul ellenük, amitől összerándul a gyomra, attól meg főleg, mikor Hirion nem a legkegyesebb módon, bizonyára a saját meglepettségétől vezérelve, eltávolítja őt. Szinte leesik az álla mindettől, és fel sem fogja, hogy a következő pillanatban ideiglenes gazdája már a folyosón rohan. Komolyan nem bírja feldolgozni, és mintha beleszólása se lenne mindebbe, bár macskaként, ha nekiugrott volna a nőnek, egyszerűen eltávolítja őt...
Jobb, hogy maradt, és nem tett semmit, mindent rábízva Hirionra, habár ezáltal nagyobb súlyt rakott a vállaira, amit annyira nem szeret csinálni. Inkább magának tud be minden felelősséget, mindent magára hárít, csak másnak ne kelljen aggódnia és rágódnia, itt azonban ezt aligha teheti meg. Túl más a helyzet, és ha tetszik neki, ha nem, muszáj társára hagyatkoznia teljes mértékben, hiába érzi magát kényelmetlenül tőle.
Még hátrakapja a fejét, mikor a beszéd visszhangját hallja a folyosón, kétkedve bámulva az ajtót, amit elhagytak, szinte várva és számítva rá,  hogy a cselédlány nemsokára követi őket. Mielőtt erre sor kerülhetne, beleütköznek egy őrbe, és a lendület valamelyest vinné előre, kis híján kirepülve Hirion zsibbadó és gyengén tartó kezéből, a zavartság alatt inkább a nyakába mászik, ezzel sem terhelve a karját. Így is, úgy is észrevehető, sok nem változik azzal, hogy máshol húzza össze magát, de elképesztően lapít. Összehúzza magát, amennyire tudja, hátrahúzott fülekkel bámul fel a másik katonára, határozottan félve, hogy mi lesz a továbbiakban. Macskaként lehet, hogy könnyedén el tudna iszkolni, az ittléte során azonban erősen megcáfolta a cselédlány azt az erősségét, amire eddig támaszkodott. Talán mondjuk könnyebb lenne, ha meglenne a másik mellső mancsa is...
Amint kérdőre vonják az ittlétét - és a létjogosultáságát -, kihagy egy ütemet a szíve rémületében. Látja maga előtt, ahogy a következő pillanatban lerántják őt Hirion válláról, majd előkészítik a bundává alakítását. Önkéntelenül engedi ki karmait a ruhába, bizonyára valamelyest felsértve a bőrt is, nagyon is ragaszkodva a maradáshoz, félelemtől telt tekintettel bámulva végig a katonát, hogy az első ellenséges megmozdulására azonnal tudjon reagálni. Nem is hallja a beszélgetést, fülében csak a saját szívének dobogása lüktet a vérrel együtt, így elképesztően megkönnyebbül, mikor aztán az őr továbbáll. Mellette a szavak is lassacskán tudatosulnak, tündeként pedig elégedetten és hálásan mosolyogna, hogy Hirion ilyen jól alakítja a dolgokat. Fogalma sincs, ő mit tenne ilyenkor, még ha Délosban elég jól alakított, ez nem ugyanaz a helyszín. Most inkább a paranoia és a tartós riadtság az úr.
Mikor Hirion le szeretné tenni, az első szándéka a halk morgás lenne, jobban átgondolva viszont lehet, szerencsésebb valóban, ha külön haladnak, úgy mégiscsak biztonságosabb, baj esetén meg legfeljebb kimentik egymást így, még ha ez most nagyon egyszerűnek tűnik is. Nagy szemekkel néz fel Hirionra a földről, amint ellenkezés híján lerakta, következő lépéseként az ajtóban toporzékolva, és ahogy az kinyílik, elsőként rohan fel a lépcsőkön, hogy rögtön megtudja, valaki jön-e. Ő azért kevésbé észrevehető, mint Hirion, és ha bárkit hall lefele jönni vagy bárkinek a lábát meglátja a következő kanyarulat lépcsőfokán, azonnal tesz egy fordulatot, hogy lesuhanjon, jelezve társának ezáltal valaki ittlétéről. Ha meg senki sem jön, aminek azért kiváltképp örülne, akkor felmegy egészen az emeletig, ott szaglászva körbe, van-e bárki a környéken, bárkinek a friss szaga.

//Mesélői//

Helyeslőn bólogat, és már menne, mikor feltűnik neki Lash jelenléte is, mire kiülnek rá a gyanakvó és értetlen vonások. A magyarázatod és cinkos mosolyod aztán meggyőzi őt, hogy semmi baj nincs, csak egy szokásos, számító sötételffel van dolga, mire viszonozza a gesztust. Újabb helyeslő bólintások következnek, és bár nem a felettesed, valahol azért elégedett, hogy fiatal korod ellenére már tudod, miket kell tegyél, és nem kell a szádba rágni mindent, mint egyeseknek.
Meglapogatja a vállad, aztán elmegy a dolgára, ezzel magára hagyva téged. Egy darabig így biztosan van időd átgondolni, merre tovább és mit csinálsz, de nem pazarolod az értékes perceidet, amiket szereztél. Lash sem áll ellen, így könnyedén leteszed a földre, és amint kinyitod a felfelé vezető csigalépcső ajtaját, macskaként fel is iszkol, de sokáig nem juthat, ugyanis egyre csak hangosodó léptekre lehet figyelmes, és hallhtóan nem csupán egyetlen személy kíván lefelé menni. A visszhangjai ennek hamar eljutnak hozzá, és vissza is fordul, rád pillantva egyszer, aztán lekotródva a lépcsősor aljára. Bizonyára te is veszed a lapot, ám ha mégsem, akkor ahogy felfelé haladsz, pár fok után neked is feltűnik, hogy egy kisebb csoport lefelé jön. A csigalépcsőben még van időd megfordulni és a lesietni, és a cselekedetedtől függ, hogy mégis miként fognak reagálni – elmennek melletted vagy beszólnak valamit. Ha a lépcsőfokokon maradsz, akkor nem számíthatsz túl sok jóra, legalábbis a korábban kérdezett ő szavaiból kiindulva.
A csigalépcsőben egyébként semmi újdonság nincsen; szűken állnak egymás mellett a falak, a fokokra nagyjából a fél talpad fér rá, így közlekedni egyébként is óvatosan érdemes, a sietséggel megkockáztatod, hogy megcsúszol, jobb esetben a fenekedre esve, rosszabban a nyakad törve, ha annyira szerencsétlenül jön ki. Egy-egy fáklyatartó feketére mázolt vasa függ a falakon, de a gyújtásra alkalmatos tárgy vagy nincs benne, vagy nem ég. Itt-ott néhány lőrésszerű ablak biztosít némi fényt az éjszakai holdvilágból, és bár ez igen kevés, többre nincs szükséged ahhoz, hogy kényelmesen tájékozódhass.

Úgy gondoltam, hogy a macskalány majd szépen meglapul a lábam mellett, bár igazából azt sem tudom, hogy ebben az alakban egyáltalán megért-e engem, de eddig úgy tűnt, hogy igen.
A nagy kerek szemek azonban egy pillanatra elbizonytalanítanak, mert nem akarom, hogy azt higgye, hogy magára akarom hagyni.
Aztán amikor meg kinyitom a feljáratra vezető ajtót, már azon izgulhatok, hogy miért rohant úgy előre, meg mi van, ha belefut valaki olyanba, mint a cselédlány, na meg a katonák sem jó opciók, ahogy láttam az őr furcsa tekintetét.
Így aztán persze, hogy igyekeztem én is felfelé, hogy megakadályozzak bármi bajt, de aztán………
Egyszer csak azt láttam, hogy visszafelé szalad, elhúzva a lábam mellett, amitől elsőre megtorpanok, mert nem tudom mire vélni, de aztán már az én fülemet is megütik a hangok és nem kell sokáig találgatnom, hogy vajon miért Lashrael részéről a sietség.
Valakik jönnek lefelé és nem gondolom, hogy nagyon örülnének nekem, ha összefutnánk, hiszen az őr egyértelműen megmondta, hogy odafenn semmi keresnivalóm.
Még szerencse, hogy én hallottam meg őket elsőre és nem ők engem, így még van időm halkan visszafutni az úri étkezőbe, annak is az ajtajához és úgy tenni, mintha csak az őrjáratomból kifolyólag lennék ott.
- Bújj el! – súgom oda közben az erdei lánynak, aki valószínűleg talál magának rejtekhelyet, mert most nem lenne jó, ha még miatta is magyarázkodni kellene.
Jobb, ha simán elmennek mellettem és nem hívom fel semmivel magamra a figyelmet.
Aztán, ha már nem látnak, ismét megpróbálkozom a feljutással, bár ezt óvatosan teszem, nem csak azért, hogy meghalljam, ha jön másvalaki is, hanem mert ezeket a lépcsőket nem szaladgálásra tervezték.
- Hol van a húgom szobája? – nézek kérdőn a macskára, hiszen jó lenne minél előbb megtalálni.

Sajnálja, hogy itt nem teheti meg az alakváltást, mert akkor elmondhatatlanul sokat kockáztatnának, ha nem reagál időben. Jó lenne ugyanakkor megbeszélni, hogy ő felderít, mert így nem annyira egyértelmű, és mikor Hirion viszonylag sietősen követni kezdi őt, számára is nyilvánvalóvá válik, hogy annyira nem természetes ez a fajta csapatjáték. Bár az elmondásaiból következtetve nem csodálkozik rajta, az állandó egyedüllét során nehéz bármilyen formában is gyorsan alkalmazkodni az összehangolt dolgozáshoz. Illetve ilyenkor nagyon hiányzik az, hogy másokkal nem tudja úgy tartani a kapcsolatot, mint mondjuk Viridiellel... Kommunikálva sokkal könnyebb lenne minden, állatként jelen körülmények közt ez elveszik, sajnos, hiszen Hirionnak hiába nyávog, nem értené meg.
Amint meghallja a lefelé tartó lépteket, nyomban megindul lefele, mintha néhány kutya csaholna és rohanna a nyomában, és bár észreveszi Hirion pillanatnyi értetlenségét, nem nyávog jelzésként. Nem meri megtenni, mert ha felvisszhangzik a hangja, akkor megint gyanakvásra kerül sor, amitől inkább megkímélné az így is sok rizikót vállaló sötételfet. Leérve aztán nem kell neki mondani, hogy bújjon el; a lépcsősor melletti szekrény alá kúszik, jól összehúzva magát, és remélhetőleg nem a konyha felé fognak menni az érkezők. Ha kifele tartanak a teremből, hogy a folyosókat róhassák, pont ki fog esni a látószögükből, ami azért annyira nem lenne rossz.
Reményei szerint semmi gond nem lesz, Hirion is teszi azt, amit egy itteni beosztott vélhetőleg tenne, de azért figyel, hogyan alakulnak az események. Baj esetén nem hiszi, hogy hatékonyan képes lesz közbeavatkozni, hiszen ahogy hallotta, többen lennének ellenük. Tagadhatatlanul egyre nagyobbá válik az izgatottsága, és legszívesebben fel-alá járkálna, igyekszik megmaradni a helyén, visszafojtott lélegzettel nézni a lépteket, merre tartanak. Ha elmennek probléma nélkül, még egy kicsit várakozik azért, végül előbújik, hogy aztán Hirion oldalán nyargaljon fel a fokokon.
Odafönn kérdésére hátrafordítja a fejét, vizsgálva az arcát, majd körbenéz, hogy merre kéne menniük. Nagyjából még emlékszik a fordulókra, amiket Elethea tett, kínzón hosszú másodpercekre azonban szüksége van, hogy képes legyen felidézni és élesíteni az egyébként nagyon homályos képeket. Végül elindul három mancsán, hogy megtalálja az ajtót, rosszabb esetben megszaglászva a bejáratot, hátha szagnyomok alapján meg tudja mondani, ott van-e.

//Mesélői//

Időben reagáltok, és észre sem veszi egyikőtöket sem a lefelé tartók közül senki. Hallhatóan egy halk beszélgetésben is benne vannak, és nem feltételezik, hogy bárki is jönne, és még ha a sötételfek léte az állandó gyanakvásról és veszélyről szól, ahhoz bizonyára túl magabiztosak, hogy aggódni kezdjenek egy esetleges felhaladó miatt. Lasht nem veszik észre a szekrény alatt, oda se pillantanak, helyette vagy egymást figyelik, vagy az utat, ahova tartanak: ki a folyosóra. Hirionnal sem foglalkoznak, úgy tesznek, mintha ott sem lenne, annyira nem érdekli őket a létezése; mintha egy értéktelen szellem lenne, akit senki sem lát. Úgy is haladnak el mellette mind a négyen, noha az utolsó távozó azért vet egy hűvös és szúrós pillantást rá, amitől alapvetően elég sokan kényelmetlenül és kellemetlenül éreznék magukat. A ruházkodásuk és páncéljuk magas rangra utalnak, és bár Al-Nuszra hadvezéri pozíciójával talán nem érnek fel, közel olyan jelentős helyet foglalhatnak el a ranglétrán. A koruk is jócskán meghaladja a tiédet, illetve az őrét is, akivel beszélgettél, bár nehéz lenne konkrétan megmondani, hányadik életévüket töltik, elvégre viszonylag sokáig él a faj. Azt azonban határozottan meg tudod állapítani, hogy a negyedik, aki téged azért megnézett valamelyest magának, neme sokkal, de fiatalabb a többinél.
- Dreyndráról van valami hír? - hallod a beszélgetést köztük, amint még végighaladnak a termen, mire az egyikük megrázza a fejét. - Sajnálatos. És Uráldur?
- Kivezette a csapatait.
- Legjobbkor... Védtelenül hagyni a birtokokat... - forgatja meg a szemeit, és bizonyára még folytatódik az elégedetlen beszélgetés, ezt azonban már nem hallgathatod, mert - feltételezem - nem is érdekel, illetve távoznak a teremből, újabb lehetőséget adva, hogy megpróbáljatok feljutni. Ezúttal nem jön lefelé senki, halkan teszitek meg a lépéseket felfelé, egyre közelebb kerülve az emeletre, ahol a csigalépcső zártságából kilépve két lehetőség vár. Az egyik egyenesen visz tovább, a másik jobbra vezet, Lash viszont, ha nehezen is, még emlékszik az útra, ami igazán nem volt bonyolult. Le is rajzolta még korábban, így nagyot nem tévedhet. Elindultok így előre, a folyosó végén pedig akarva-akaratlan is jobbra fordultok, ugyanis csak arra van folytatás, majd az első baloldali ajtónál megálltok. Lash talán kicsit bizonytalan, de érezheti Elethea illatát másik két személyével keveredve - bizonyára számtalanszor lépett ki és be ezen az ajtón. Már csak be kell jutni, és ha Hirion az egyszerű benyitás mellett dönt, az ajtót nyitva találja. Ha más terve van, akkor elkezdheti ecsetelni a macskának, egy gyors tárgyalás erejéig meg akár meg is kockáztathatjátok a visszaváltozást és a megbeszélést.

Igyekszem annyira láthatatlannak lenni, hogy beleolvadjak a többi őr semmitmondó jelenlétébe és úgy látszik sikerül, mert a négy nemesi ruházatú, láthatóan tapasztalt veterán tiszt, úgy masírozik el előttem, hogy rám sem pillantanak, bár az utolsónak elhaladó, a legfiatalabb közülük, azért vet rám egy vérfagyasztó pillantást, ami lehet, hogy nem is nekem szól, lehet, hogy ez nála a természetes, mégis úgy érzem, mintha a vesémbe látna és megérezné, hogy valami tilosban járok. Őszintén meghűl bennem a vér és dermedten várom, hogy a következő pillanatban fegyvert rántson, vagy hívja az őröket és elfogjanak, de……….nem történik semmi, pár rémisztő másodperc után megy a többiek után.
A hadvezér asszony és Uráldur említésének hallatán azonban önkéntelenül összerezzenek, de ezt sikerül annyira visszafognom, hogy kívülről nem tűnhet fel senkinek…..legalábbis remélem.
Elég nekem a magam baja, bízom benne, hogy egyik emlegetett sem törődik egy semmirekellő fattyúval, hogy valaha is az eszükbe jussak, már, ha egyáltalán Dreyndra-t nem végezték ki a lombzabálók.
Nagy megkönnyebbülés, amikor végre eltűnnek és nagyon remélem, hogy jó darabig nem is térnek vissza.
Szerencsére nincs több akadály és feljutva a felső szintre sem őrt, sem más szolgálót nem látok, így gyorsabban loholok Lashrael nyomában, aki biztos vagyok benne, hogy érti amit kérdezek tőle, mert komolyan nekiáll keresgélni még a szimatát is bevetve.
Ezért aztán, ahogy megáll a folyosó kanyarulatát követő első ajtó előtt és hol a bejáratra, hol rám néz, úgy vélem azt akarja közölni, hogy megérkeztünk. A szívem izgatottan dobog a mellkasomban, ahogy a kilincsre teszem a kezem és elképzelve a következő boldog találkozást, benyitok.
Természetesen azzal gondolom kezdeni, hogy csendre intem, hiszen sejtésem szerint Thea és a tisztek jelenlétéből következtetve, Al-Nuszra is itt lehet valahol.
Nem akarok fegyvert húzni, mert nem szeretném megijeszteni, bízom benne, hogy egyedül lesz, hiszen az erdei lány jelezné, ha gyanakodna valamire.
- Hát akkor végre itt vagyunk. – lehelem Lashraelnek, ahogy besurranok az ajtón.

//Mesélői//

Egyelőre semmi gyanús. Lash nem sokra emlékszik innen, legfeljebb néhány bútorra, de hogy innentől hogyan helyezkednek el a belső szobák, nem tudja felidézni. Mondjuk nem is időzött túl sokáig odabenn, így kicsit nehezen lehetne az általa sem látottakat felismerni.
Az ajtó csendesen nyílik ki, ahogy óvatosan lenyomod a kilincset, majd betolod, és egy előszobában találod magad, a földön puha szőnyeggel. Néhány elegáns bútorral díszítik és töltik meg a termet, hogy ne legyen annyira üres és lehangoló, az a pár szék, amit itt elhelyeztek, pedig elég kényelmesnek tűnik ahhoz, hogy egy fáradt alak akár gátlástalanul is helyet foglaljon valamelyiken. Egy-egy szekrény áll a falak mellett, faajtajuk azonban elfedi tartalmukat, illetve három irányba mehetsz ebből a szobából: egyenesen két ajtó vezet, valamint egy jobbra, na meg persze egy kifelé, de vélhetően ezt az opciót nem választod. A testvéred nincs itt, így, ha folytatod a megkezdett utadat, kénytelen vagy valamelyik ajtón végigmenni, hogy a lakosztálynak tűnő helyiség egy másik szobájába kerülj. Egyelőre csak a baljós csend és a sötétség fogad, és Lashnek is nehezére esik tájékozódni szaglás alapján is, annyi helyen érzi Elethea illatát.