A nap már régen a föld alá bújt, amikor útnak indultam a hozzám eső legközelebbi erdős rész felé. Térkép híján nem vagyok pontosan tisztában a hollétemmel, de a hely csendessége megnyugtatóan hat az idegeimre, így úgy döntök, hogy bevetem magam a sűrűjébe. Lassan lépkedek előre, hiszen az időben most sem szűkölködök, ráadásul a talaj sem a legbiztonságosabb, a kiálló kövek és gyökerekbe könnyen beleakadna a lábam, ha nem ilyen komótosan haladnék. Minden mozdulatomnak nagy figyelmet szentelek, ügyelve arra, nehogy egy rossz lépéssel bárki figyelmét is felkeltsem.
Minél több fát hagyok hátra magam mögött, annál jobban kezd alkalmazkodni a szemem a kialakult sötétséghez, lassan olyan élesen látva, mintha csak nappal közlekednék. Egy idő után viszont idegen hangokat hallok meg, amik teljesen eltérnek az erdő nyújtotta halk nyugalomtól. Ezek egyértelműen nem éjszakai ragadozók, vagy foglyul ejtett rágcsálók visításai. Elindulok az ismeretlenek irányába, kíváncsiságtól fűtötten. Okosabb lett volna az ellenkező irányba indulni, ahelyett, hogy egyenesen olyan lények karjaiba rohanjak, amiről fogalmam sincs? Minden bizonnyal.
Egyre közelebb kerülök a hangok forrásaihoz, lassan felfedezve a tűz sárgásan pislákoló színeit. Amikor már elég közel kerülök hozzájuk, növények takarását kihasználva jobban szemügyre veszem az alakokat. Nehezen ismerem fel a férfi faját, a testalkata leginkább egy megtermett emberhez hasonlít, ám a bőrszíne és az arcszerkezete teljesen meghazudtolja ezt a felvetésem. Az egyetlen logikus gondolatom a félvérség, ami arra is választ adna, hogy egy ilyen személy mit keres az erdőben. Arról a hatalmas állatról nem is beszélve, ami a közelében van. Ha vadász lenne, nem hagyná szabadon az elejtett vadakat, nem?... Vagy egyfajta őrző-védő lényről van szó? Végigfuttatom a szemeim a nála lévő felszereléseken, hogy számításba tudjak venni minden lehetőséget, ami adott neki és egyben nekem is.
Három másodpercbe sem telik, hogy meggondolatlanul rántsam fel a fejem. Kellemetlen érzés hasít a mellkasomba, lassan szétterjedve az egész torzómban. Talán csak az ösztöneim, vagy a paranoiám kongatnak vészharangot a fejem fölött, talán idegen mágiával van dolgom, egy viszont biztos; semmi jót nem érzek.

Fenothar éhes volt és mogorva. De leginkább éhes.
Már napok óta gyalogolt, hogy nyomára akadjon Wenat Montulnak, a varázslónak, aki állítólag a Nysiy vadonban lévő kunyhójában élt visszavonulva, és aki talán segítségére lehet.
Sokat gondolkodott rajta, hogy mi visz rá valakit arra, hogy egy ilyen helyen éljen és végül arra jutott, hogy ha ő egy visszavonult, öreg varázsló lenne, akkor sokkal inkább egy kellemes, tengerparti kunyhóban tengetné napjait.
Szárított élelme nemrég elfogyott, ezért ma hosszú órákat töltött azzal, hogy megszerezze a napi betevőt. Az eredmény a világ legkisebb három pisztrángja volt, a közeli patakból. A halakat megtisztította és nyársra húzta, aztán jelentős méretű tüzet rakott a sütéshez. Nem volt sok tapasztalata a vadonban, de úgy gondolta ha a tábortűz oda is vonzana valamilyen vadat, azt szintén tűzzel el is ijesztheti. A vacsora már csaknem elkészült, ő pedig elment vízért a patakhoz. Visszatérve egy törött nyárs és egy jóllakott tobzos-hiéna fogadta, aki ismét rászolgált a nevére.
Átok leginkább egy tobzoska és egy foltos hiéna keverékének tűnt. Méretre olyan volt mint egy (nagyon) nagytestű kutya, alkatra hiénához hasonló de a feje búbjától kiindulva vastag szarupikkelyek borították a nyakát és hátát. Lábai és részben pofája is fekete volt, pikkelyei sötétbarnák, szőre pedig szalmaszín, sötétebb foltokkal tarkítva. Ha el is szégyellte magát Fenothar szidalmait hallva, hát semmi jelét nem mutatta.
A félvér szinte folyamatosan morgott és zsörtölődött miközben a pót-vacsora elkészítésén munkálkodott. Talán az éhségnek volt betudható óvatlansága is, holmija ugyanis szerteszét hevert a táborhelyen. Majd két méteres ébenfa botja az egyik közeli fának volt támasztva, dobókései (szám szerint öt) amiket egy bőrszíjra rögzített és általában a mellkasán keresztben átvetve hordott most hanyagul odadobva pihentek egy farönkön, tőre pedig, amivel a halakat pucolta, a földbe szúrva állt pár lépésnyi távolságra. Felszerelésének többi része szintén meglehetősen kaotikusan volt elrendezve, bár ebben valószínűleg Átok is sokat segített. A hiéna feje most is teljesen eltűnt Fenothar zsákjában, majd kisvártatva egy nagyobb állati szarvval a fogai között jelent meg. A szarv láthatóan valamiféle fúvós hangszerré volt alakítva, Átok pedig vidáman ugrándozva vitte egyenesen a félvérhez. Fenothar csak egy pillanatra nézett fel a dolgából.
- Arról ne is álmodj! - mondta mogorván.
Átok csalódottan tette le a zergekürtöt, majd hátat fordított és eltűnt a fák között. A félvér eleinte nem zavartatta magát, de amikor már nem hallotta a hiéna neszezését azért felemelte a fejét.
- Ne menj messzire! - mondta fennhangon.
A vacsora közben elkészült, Fenothar egy gallyal piszkálta ki a levélbe csomagolt batyut a kis kupac parázs alól. Megvárta míg hűl egy kicsit, majd kibontotta. A csomagban egy rakás jókora, alaposan megpörkölődött lárva volt. A félvér grimaszt vágott, majd körülnézett.
- Átok!
Bár a hiéna olykor felért egy természeti csapással, Fenothar mégis nyugodtabb volt ha a közelében tudhatta. Átok érzékei élesebbek voltak és a sötétben is elég jól látott ezért a félvér úgy gondolta még idejében jelezné, ha valami veszélyt érezne. Most azonban nem látta sehol.
- Átok! - hívta újra.
Bár nem hallott semmit, de mintha mozgást látott volna a szemközti növények között.
- Gyere elő te pokolfajzat! Tudom, hogy ott vagy.
Egy éhes fél-ork nem tud jól koncentrálni, és bár Fenothar tisztában volt vele, hogy a mozgást nem arrafelé vélte látni amerre Átok eltűnt, mégis csak most merült fel benne annak a lehetősége, hogy talán nem is a hiéna bújkál ott…

Aglarnis Do'Odrun

Elég régóta úton voltam már, úgy éreztem, hogy már egy örökké valóság óta, pedig csak az orkok hegységén és az emberek végelláthatatlan síkságain kellett keresztül vergődnöm, hogy elérjem a feladatomul kijelöl célomat, az átkozott Nysis erdőséget.
Mondom "csak" az orkok uralta hegységen és a síkságon, de persze ez nem volt egyszerű, nem hiába tartott már hónapok óta az utam.
De persze tudom, hogy ez egyfajta büntetés volt számomra és bár az Első Lord lánya voltam, még sem számíthattam más elbánásra, mint amit más katona kapott volna, aki nem megfelelően hajtja végre a feladatát.
Hiába bizonyítottam számtalanszor ez mit sem számít, ha egyszer kudarcot vallasz. Ez az éjelf katonai mentalitás és ha mát felvettem az egyenruhát, ha mindenáron a sereg része akartam lenni, hogy apám nyomdokaiba lépjek, akkor ekkor ezt tudomásul kellett vennem. És természetesen nem is ágáltam ellen. Nem is a megbízás veszélyessége, - hogy keressem meg az emberevő törzset, amikről hírt kaptunk és fürkésszem ki meggyőzhetők-e, hogy szövetkezzenek velünk és uralják Nysis-t, beszorítva az embereket két tűz kőzé ezzel, -  vagy a baljós erdő volt az oka, hogy kezdett elegem lenni, hanem a vég nélküli gyaloglásból. Még sem galoppozhattam végig ellenségeim földjén egy élőholt lovon, szóval maradt a két lábam, ami kezdett elkopni.....
Már legalább elértem az erdő vonalát és nem olyan rég egy patak csobogását is hallottam, ami friss vizet és egy kis kellemes fürdőt is jelentene, csak, hogy.........az orrom füst szaga ütötte meg, ami visszafogta kellemes elképzeléseimet a gondtalan pihenésről.
Az ijjam a fák között hasznavehetetlen volt, ezért inkább a kardom húztam elő, na meg felkészültem egy pár mágikus csapásra, ha rosszul kezdődnének a dolgok. A törzs biztos nem lehetett és vajon ki más vette a bátorságot, hogy behatoljon a hírhedt rengetegbe?
Nagyon-nagyon lassan közeledtem a tábortűz felé, mindig takarásban maradva és hamarosan egy eléggé rendezetlen tábot bontakozott ki előttem, egy .......hmm.......orknak néztem volna elsőre, de nem volt olyan robosztus és ráadásul kék színűnek láttam a bőrét.
~ No fene, ilyen félvérrel még sosem találkoztam. ~
Nem láttam társakat és a holmik is egy emberre utaltak, azon gondolkodtam, hogy vajon örülne e egy ismeretlen vándornak, bár a kék elfekkel nem tápláltunk ellenségeskedést és elméletileg az orkokkal sem, de ki tudja egy ilyen fajzat hová húz......
Egyelőre a megfigyelő pozícióban maradtam.

Fenothar egy ideig még kémleli a sötétséget, de a mozgás amit látni vélt nem ismétlődik meg és Átok sem kerül elő. Ki tudja, talán csak a képzelete játszott vele korábban. A félvér végül arra jut, hogy érzékei minden bizonnyal sokkal megbízhatóbban fognak viselkedni ha végre csillapította éhségét. Egy vállvonás kíséretében visszaül hát a tűz mellé és tétován felemeli az egyik szépen átsült lárvát.
A pisztrángoknak azért lényegesen jobban örült volna.
Végül nagyot sóhajtva beleharap a lárvába és felkészül a legrosszabbra. Legnagyobb meglepetésére az íze kifejezetten kellemes. Hamar befalja az első adagot és a következővel is gyorsan végez, a harmadik viszont külsőre és ízben is eltér az korábbiaktól. Ez a lárva vöröses színű és átkozottul keserű. A félvér nem is bírja megenni, inkább nemes egyszerűséggel a tűzbe köpi az ételnek nem nevezhető borzalmat. Hibáján okulva a többi hasonló lárvát már meg sem kóstolja, inkább félreteszi őket és csak azokat fogyasztja el amiknek biztosan jó az ízük. A vacsorával így hamar végez, és bár jól nem lakott de legalább megmenekült a pillanatyi éhhaláltól.
A tobzos-hiéna köddé válása viszont lassan kezdi nyugtalanítani.
- Átok! - mondja fennhangon, majd fülel, de választ nem kap. Végül úgy dönt, ideje taktikát váltani.
Felveszi a közelben heverő, fúvós hangszerré átalakított állati szarvat és kissé leporolja mielőtt szájához emelné. Majd eszébe jut valami; leveszi a bal kezét díszítő fém karpántot és ráhúzza a zergekürtre. Kicsit még igazgatja, hogy biztosan ne zavarja a játékban, majd hüvelykujjával precízen a szarvhoz szorítja. Miután megelégedett az eredménnyel vesz egy nagy levegőt és szemét behunyva zenélni kezd.
A hangszer furulyához hasonlóan szól, de hangja sokkal lágyabb, ráadásul Fenothar szándékosan nem is játszik túl hangosan. A dallam eleinte gyors és vidám, majd lelassul és bánatossá válik ám végül ismét visszatér az első téma egy variációjához. A félvér ügyesen játszik ezen a meglehetősen primitív hangszeren, de talán a kelleténél jobban “átszellemül” zenélés közben. Szeme végig csukva van és arcát látva úgy tűnik, hogy akár még azt a farönköt is ki lehetne alóla lopni amin ül, anélkül hogy észrevenné.

Spoiler:

Mozdulatlanná merevedtem és még levegőt sem vettem, amikor egy óvatlan mozdulatomra fürkészni kezdte a bokrot, ami mögött meghúzódtam.
Úgy látszik vagy nem ismerte a hirhedt erdő veszélyeit, vagy eléggé biztonságban érezte magát ahhoz, hogy aztán egy vállrántással elintézze a dolgot, ami viszont engem gondolkoztatott el, hogy mre ez a nagy önbizalom.
Nyugodtan nekiállt az evésnek, amit valami levelekből szedett elő, de majdnem elfelejtettem uralkodni magamon, amikor megláttam, hogy miket tömköd a szájába.
~ Fújj! ~ rázkódtam össze, az undorító lárvák láttán és most már inkább az orkok közé soroltam a fickót.
Azért az önkéntelen mosolyt csalt az arcomra, amikkor még ő sem bírta és eltorzult arccal, nagyot köpött a tűzbe, visszaadva az egyik undormányt az őt megérdemlő helyére.
Ezek után már megfontoltabban és egyesével megszemlélve folytatta, de boldogtalan ábrázatát elnézve, nem volt elégedett még a végén sem.
Ezt hangos szóval is az erdő tudomására hozta, mintha az tehetett volna róla, hogy egy életerős nagyfiú nem képes magát hússal ellátni és bogarakat eszik.
Újból megrázkódtam, ahogy az előző képre gondoltam.
Persze aztán rájöttem, hogy valami elméjében elvarázsolt művészlélekkel hozott össze a sors, aki jobban ért a hangszeréhez, mint az élet dolgaihoz, amikor játszani kezdett, amivel természetesen minden hallótávolságban lézengő léleknek a tudomására hozta, hogy hová kell jönni a zsákmányért.
Már azon voltam, hogy otthagyom, igya meg amit főzött, aki nem életképes azt kár erőltetni, de végül csak úgy döntöttem legalább figyelmeztetem, aztán a többi már rajta múlik.
Fajomhoz klpest igazi jószamaritánius voltam, na meg mégis csak csörgedezett valami sötét vér az ereiben......
Mivel az átélés miatt lehunyta a szemét, gondoltam meglepem és hangtalanul készültem mellé osonni, majd megérinteni a kardommal, hogy felhívjam magamra a figyelmet.
Ha ez sikerült, megszólítottam.
- Ha rossz szándékkal jöttem volna, már nem élnél, de azt hiszem a kannibál törzs erre nem fogja felhívni a figyelmed ficsúr.

A zene olyan mértékben foglalja le a félvért, hogy az már az egészségre is káros lehet, amit mi sem bizonyít jobban, mint a kivont karddal mögé lopakodó elf. A penge érintése viszont azonnal magához téríti Fenothart, aki villámgyorsan reagál. Földbe szúrt kése felé vetődik, bukfencezik egyet, majd talpra szökken kezében a késsel. A mozdulatsor gyors és precíz, ám nekirugaszkodás közben az elf pengéje felsérti a férfi bőrét. A sérülés komolysága attól is függ, hogy Aglarnis mennyire tolerálja a fél-ork “mutatványát”, vagy milyen gyorsan reagál rá, hiszen az egész egy pillanat alatt történik.
A mozdulatsor befejezéseként Fenothar szembefordul az elffel és kissé színpadiasan megcseréli kezeiben a kést és a kürtöt, amit még mindig szorongat. A fegyvert, zsonglőrként felfelé hajítja miközben a kürtöt alul átdobja egyik kezéből a másikba. A kést a pengéjénél fogva kapja el és dobásra készen tartja, közben lehetőleg ügyelve rá, hogy kardcsapásnyi távolságon kívül maradjon a hívatlan vendégtől.
Igazán ekkor veszi csak szemügyre látogatóját. Egy sötét elf, aki állítása szerint nem rossz szándékkal jött… Vajon milyen meglepetéseket tartogat még a Nysiy vadon? Elismerően bólint, majd frissen szerzett sérülése felé int.
– Ha pedig én sértődékeny lennék, már te sem élnél. – feleli magabiztosan, közben jelentékenyen megmozgatva a dobásra kész kést. A fegyver egyensúlya ugyan nem a legjobb, de azért valószínűleg célba találna vele. Az már más kérdés, hogy még soha senkit nem ölt meg (pisztrángok és lárvák kivételével) és ezen ha nem muszáj nem is változtatna. Ráadásul mivel a sérülést jobbára saját magának köszönheti, ezért nem is nagyon volna alapja a sértődésnek.
– Várj! Azt mondtad “kannibál törzs”? – kérdi meglepetten, egyrészt mert fogalma sincs róla miről beszélt az elf, másrészt mert a beszéd remélhetőleg leköti majd a nő figyelmét. A kést is leengedi kissé, hogy a másik kevésbé érezze fenyegetve magát.
A félvér ugyan magabiztosan viselkedik, de tisztában van vele, hogy kettejük közül ő van rosszabb helyzetben.
Sokkal rosszabb helyzetben.
Lassan el is kezd dobókései felé oldalazni, hogy ezen változtasson, közben végig szemkontaktust tartva vendégével. Szép dolog ha a fegyveres elf nem akar ártani neki, de ő azért nyugodtabb lenne ha egy zsebkésnél több lenne nála, ha netán meggondolná magát a hölgyemény. Alig tesz azonban egy lépést mikor ismerős hang üti meg a fülét. Fenothar megáll és elmosolyodik.
A legjobbkor!
Biztos volt benne, hogy Átok visszajön ha meghallja a zenét és igaza is lett. Az esélyei kétségkívül jelentősen javulnak majd egy kifejlett tobzos-hiénával az oldalán. A nevetésszerű hang megismétlődik, ezúttal közelebbről. Fenothar és Átok elég időt töltöttek már együtt ahhoz, hogy a fél-ork képes legyen egyértelműen megkülönböztetni az állat hangjezéseit. Ez a mostani pedig azt jelenti: JÁTÉK! A félvér arcáról egy pillanat alatt lehervad a mosoly.
A legrosszabbkor!
Fenothar megpördül, hogy a hang irányába nézzen, látszólag teljesen megfeledkezve Aglarnisról, akinek így pont hátat fordít. A tábortűz fénye egy állati szempárról verődik vissza a sötétségben. A félvér teljesen leengedi a kést, kürtöt tartó kezével viszont erélyesen az állatra mutat, majd parancsolóan megszólal.
– NE… – befejezni már nincs ideje, mert Átok ekkor kirobban a bokrok közül és sikeresen ledönti a fél-orkot a lábáról. A hiéna szájában valamilyen oszlásnak indult állati maradvány van, talán egy őz lábszára, amit most vidáman a férfi mellkasára ejt. Alighanem ezzel a gesztussal szándékozik jóvátenni a vacsora bekebelezését. Ekkor veszi csak észre az elfet és bizalmatlanul morogva meg is indul feléje.
Fenothar lekapja magáról a “pótvacsorát” és talpra kecmereg. Ha méltóságát nem is, életét mindenképpen szeretné megőrizni de ha már itt tartunk Átokét is, ezért a hiéna és az elf közé ugrik. A kést és a kürtöt is elejtette amikor elterült a földön, így most egyszerűen bal kezének mutatóujját szegezi Átokra, jobbjában pedig a rothadó őzlábat tartja fenyegetően Aglarnis felé.
– NYUGALOM! – mondja hangosan, valószínűleg mindkettejüknek címezve a felszólítást.

Őszintén meglepődök, hogy a félvér nem megdermed a pengém érintésétől, hanem azonnal előre veti magát, mint akibe belemart egy kígyó, de mikor felegyenesedik velem szemben, akkor látom, hogy a dolog szándékos volt és már a hangszeren kívül egy kés is csillog a kezében, amit felém szegez. Mondjuk igazán nevetséges, ha azt nézzük, hogy nekem egy kicsit hosszabb pengém van és bár dobó helyzetben fogja, kétlem, hogy egy szalonnázó bicskával túl jól sikerülhetne egy dobás.
Azt is látom azonban, hogy a meggondolatlan ugrabugrálásával sikerült megsebeznie magát, vagyis az én kardom sebezte meg, de magának köszönhette és szerencséje volt, mert jók a reflexeim és nem vágtam le belőle egy darabot, csak felsértettem a nyakán a bőrt, amiből vékony csíkban szivárogni kezd a vér.
Csak összehúzott szemöldökkel nézem a dobálós mutatványát, de én a kést figyelem, így nem hatódok meg.
- Csak nem arra célzol, hogy azzal a bugylibicskával ellenfél lennél? - húzódik hitetlen mosolyra a szám, mert ez igazán fellengzős kijelentés, miután nyugodtan levághattam volna a fejét, mire a hangomból megtudta, hogy a háta mögött vagyok.
A tekintetem követi a mozdulatait és nem akarok túl sok lehetőséget adni neki, mert bár nem akarom bántani, azért azt sem szeretném, ha ő tenné.
- Hát ja, ezt mondtam, de azt hiszem máskor inkább egyszerűen tovább megyek, mert nem egy hálás dolog figyelmeztetni téged. - jegyzem meg és egy mozdulattal csúsztatom a kardom a helyére és kapom le a vállamról az íjamat, szinte ugyanazzal a mozdulattal egy vesszőt helyezve a húrra és emeltem a lába magasságába.
Tényleg nem akartam egy félreértés miatt keresztüllőni, de jobb, ha érti, nem ő van itt nyerő helyzetben.
A váratlan és különös hangra, csak a szemem villan a forrásra, mert nem tudhatom, hogy nem-e valami elterelés, ám a fák között megjelenő jószág látványára magasra szalad a szemöldököm és egy meglepett kiáltással lépek hátrébb, most már egyértelműen az állatot véve célba, akinek egy darab állati láb lógott a szájából, amit az állapotából elnézve a fene sem tudja, hol ásott ki.
Nem sok híja, hogy az első nyíl elkerüli a hiénára hasonlító állatot és már a második feszül a húron, amikor fura dolog történik. Megesküdnék, hogy az állat rávigyorog az alatta fekvő férfira és ráejti a zsákmányát, mintha nekiadná.
Aztán felfedez engem és nem tetszését kifejezve, morogva indul meg felém.
A nyíl hegye azonnal a bal szemére irányul és csak akkor kapom a föld felé, amikor a félvér közénk ugrik, aztán azonban kuncogni kezdek, ahogy a nagyon fenyegető oszlóban lévő patáslábra intve.
Valahogy az az érzésem, hogy nem most látja ezt a különös hiénát először.
- Most aztán borzasztóan fenyegetve érzem magam. Ám közlöm veled, hogy vele - intek a valószínűleg megtorpanó állatra, - ellentétben én halálosan nyugodt vagyok. Csak hívd vissza őt, különben baj lesz, már ha már nincs most is. Mi ez egyáltalán? - kérdezem kíváncsian.

Fenothar némileg megkönnyebbül, hogy nem alakul rosszabbul a helyzet.
Tekintete az elfről Átokra siklik, aki a hangos morgás ellenére nem tesz semmi fenyegetőt. A félvér halványan elmosolyodik, mert a nő pillanatokkal korábbi meglepett kiáltása némileg rácáfol az állítólagos halálos nyugalomra.
– Nos, szerencsére ő sem különösebben ideges. - feleli, majd hátrébb lép és fejével int a hiénának, hogy ő is kövesse a példáját. Átok egy pillanatig Fenotharra mered, majd tüntetőleg leül, anélkül, hogy egy tapodtat is odébb menne.
– “Ez” itt Átok. A világ alighanem legönfejűbb tobzos-hiénája. Az én nevem pedig Fenothar, ha már itt tartunk. Benned kit tisztelhetünk? - kérdi az elftől, majd még hozzáteszi:
- Igazán köszönöm a… “figyelmeztetést”.
Aglarnis  szavai inkább tűntek homályos célzásnak mint figyelmeztetésnek, de szerencsére úgy látszik, hogy valóban nem rossz szándék vezérli az elfet. Fenothar, bár továbbra sem bízik teljesen a nőben, azért igyekszik felvenni a szívélyes vendéglátó szerepét.
– Esetleg megkínálhatlak valamivel? - mire eszébe jut, hogy szinte semmivel nem tudja megkínálni Aglarnist, már feltette a kérdést.
Hogy mentse a helyzetet, a megmaradt (gyakorlatilag ehetetlen) lárvák felé mutat. Csak ekkor eszmél rá, hogy kezében még mindig ott szorongatja az oszlásnak indult lábszárat és most is épp ezzel mutogat. Zavartan elmosolyodik, majd egy laza mozdulattal hátradobja a csonkot a válla fölött.
Átok, aki eddig Aglarnist figyelte, most villámgyorsan Fenothar felé kapja a fejét. Szemei kikerekednek, pofájáról csak úgy süt az őszinte döbbenet. A fél-ork erre csak a fejét csóválja.
– Most mi van? Ezt te sem gondoltad komolyan! - mondja fojtott hangon az állatnak.
Átok erre oldalra billenti a fejét, mintha csak azt mondaná “Nekem aztán mindegy!” majd visszafordul az elf felé.
– Na és mi járatban erre? - a félvér ezt már Aglarnistól kérdezi normál hangon. Ha a nő nem kér a sült lárvából, akkor Fenothar elkezdi összeszedegetni a tárgyakat amiket nemrég elejtett. Elsőként a karperecet keresi meg és teszi hamar vissza bal csuklójára. Egyértelműen ez a tárgy a legfontosabb a számára, a kés és a kürt is csak ez után jön.
Végül a tönkhöz sétál ahol fegyverei pihennek és mutatóujjával lassan felemeli az övet a dobókésekkel, ügyelve rá hogy távolról se hasson fenyegetőnek a mozdulat.
– Ezt azért felveszem ha nem baj. - mondja barátságosan mosolyogva, és ha a nő nem emel kifogást, akkor átveti vállán a bőrövet.

//Aglarnis//


Egy külső szemlélőnek biztosan nagyon nevetséges látványt nyújthattunk, bár a helyzet egy pillanat alatt nagyon rosszra is fordulhatott volna. Mégis………felkészültem ugyan a lövésre, ha az állat támadásba lendült volna, valahogy ……nem éreztem, hogy ez meg fog történni és úgy láttam, hogy hasonló véleményre jutott a romos állapotban lévő lábat szorongató fickó is.
Feszült tartása némileg felenged és megbizonyosodhatom arról, hogy a hiénaféle tényleg hozzá tartozik, amikor visszavonulásra inti, bár a hatás elég kétségesre sikerül…..
- Talán a név utalhat valamire, nem? – eresztem teljesen a föld felé az íjamat, de még nem engedem el teljesen a húrt.
Mégis csak ketten vannak már egy ellen és az állat mindig kiszámíthatatlan.
- Sosem hallottam még a fajtájáról. – fürkésztem végig az önfejű jószágot, aki mintha folyton vigyorgott volna.
Aztán a félvérre emeltem a pillantásomat, jól megnézve, most már közelről is magamnak, majd biccentettem.
- Nem tudom mi vett erre rá, talán, az a teljes nyugalom, ahogy ott küszködtél az étellel……fegyvertelenül…. – rántottam meg a vállam, hiszen magam sem értettem, miért tettem. – Aglarnis vagyok. – adtam tudtára a nevem, de egyelőre óvakodtam a családnevem is megemlíteni, mert az Első Lord elég híres személyiség volt ahhoz, hogy azonnal előítélettel kezeljenek.
Már mikor én említettem az „ételt” kissé elhúztam a szám, de mikor még kínálgatni is kezdi……
- Köszönöm, de nem élek ilyesmivel, van saját készletem szarvashúsból, de ha te ilyen diétán vagy..hmm…megértem.
Nem mondom neki, hogy még arra a most ideges mozdulattal eldobott lábra is előbb fanyalodnék, mint kövér lárvákra. De hát kinek mi a gusztusa.
A hiéna pillantásából hasonló gondolatokat szűrök le. Biztos vagyok benne, hogy az előbb méla döbbenet tűnt fel benne. Okos jószág lehet!
Egyelőre nem mozdulok, csak a szemem követi, ahogy Fenothar kezdi összeszedni a szanaszét lévő holmiját. Én biztos sosem hagynám így el őket. De miért veszi le valaki egy pihenőnél a karkötőjét?
Kíváncsian figyeltem, hogy mi kerül még elé, aztán némileg összeszalad a homlokom, amikor a dobókéses őv kerül sorra. El kell döntenem, hogy megbízom benne, vagy sem.
Talán el kellene mennem, de kíváncsivá tett a hiénája és, hogy ennyire tájékozatlanul mit keres erre.
Végül bólintottam és lassú mozdulatokkal elraktam az ijamat, de azért igyekeztem a kardom közelében tartani a kezem.
- Felderítésem vagyok. – fogtam szűkszavúra, hiszen nem tudhattam kicsoda. – És te? Úgy sejtem, nem sokat tudsz erről az erdőről? És a helyedben azért jobban ügyelnék a ku….az állatomra is, mert vannak nála kicsit veszélyesebbek, amik még a végén vacsorának nézik. Úgy vélem az a láb is valami ilyennek a zsákmány a lehet. –
Leülök, ahol vagyok és előveszem az oldalzsákomból a levelekbe csomagolt félig sült szarvashúst. Meg tudnám enni így is, de hát jobban szeretem ropogósan.
- Ha megsüthetem a tüzednél, akkor szívesen megosztom veled….veletek. – pillantok a sejtésem szerint nyálát csorgató hiénára.

– Talán. - feleli Fenothar jóváhagyólag, egy félmosoly kíséretében.
– Ami azt illeti én is akkor hallottam róluk először amikor Átok hozzánk került. - vonja meg a vállát, majd üdvözlőleg biccent az elf bemutatkozására.
A “diéta” szó említésére a félvér szúrós pillantást lövell a tobzos-hiéna felé, aki viszont rá se hederít hanem továbbra is fülét hegyezve ücsörög. Pofáján mintha megújult érdeklődés tükröződne a szarvashús említése után.
Fenothar örömmel nyugtázza, hogy az elf nem emel kifogást a fegyveröv felvétele ellen és lassan az íját is leengedi. A félvér megkönnyebbülten folytatja a pakolászást.
– Keresek valakit. - feleli hasonlóan kurtán mint Aglarnis.
– Nos, ami azt illetei valóban nem vagyok ismerős errefelé… - teszi hozzá némi gondolkodás után. A tényt, hogy az elmúlt pár napon túl, gyakorlatilag semmi tapasztalata sincs a vadoban, gondosan elhallgatja.
– Köszönöm a figyelmeztetést, de azt hiszem Átok tud vigyázni magára. - Az állat erre egyetértően morran egyet és büszkén kihúzza magát.
Ahogy előkerül a szarvashús Átok rögtön feladja “őrhelyét” és kíváncsian megindul az elf felé. Feltett szándéka, hogy alaposan megszaglássza őt és a húst is.
– Miért nem ezzel kezdted?! - kérdezi Fenothar vidáman, majd némi keresgélés után elővesz egy kisebb bőr kulacsot. Odasétál Aglarnishoz miközben kortyol egyet a kulacs tartalmából, hogy az elf lássa az nem mérgezett. Végül kinálóan a nőnek nyújtja a kulacsot, amiben valamilyen egészen érdekes illatú alkoholos ital van.
– ÁTOK! - szól rá dorgálóan a tobzos-hiénára, aki még mindig nem végzett a szaglászással. Az állat ekkor kelletlenül odébb somfordál és leheveredik, szemeit szinte folyamatosan a szarvashúson tartva.
Fenothar is leül nem messze az elftől és felajánlja segítségét a sütéshez, hiszen a normális étel lehetősége őt még Átoknál is jobban motiválja.
Várakozás közben, mintegy mellékesen megkérdezi:
– Esetleg mond neked valamit a Wenat Montul név?

Mivel még mindig nem bízom meg senkiben a jelenlévők közül, így természetesen nem kerüli el a figyelmemet a néma testbeszéd, ahogy Fenothar és az állata egymásra mered a furcsa ételválasztás kapcsán. Van egy sejtésem, - most, hogy jobban belegondolok, - hogy vajon mi az oka a tábor összevisszasága és az étel hiányának.
Tényleg lehet valami ebben a névválasztásban, ahogy elnézem Átok kaján ábrázatát és intelligensen csillogó szemeit.
És kutya legyek, ha nem épp kiröhögi magában a félvért.
- Gondolom oka van, hogy elviseled. - vontam meg a vállam, végül is az ő dolga, ha nem neveli meg és inkább éhezik.
Hogy nem ismerős erre, meg úgy általában ebben a környezetben ez elég nyilvánvaló és nagyon kereshet valakit, ha vállalja ennek a veszélyeit.
- Nysiy-ben? - értem ezt arra, hogy ha nem ismeri azt az elátkozott erdőt, akkor fogalma sincs az állatának mivel kell szembenéznie, na meg ki a fene él itt, akit kereshet.
- Itt csak azok élnek, akik megunták az életüket vagy az őslakók, akik meg vagy vacsinak néznek, vagy jobb esetben tudomást sem vesznek rólad. Gondolom hallottál már a nimfákról? - nézek rá kíváncsian, az emberevőket meg már említettem neki,
Nem lepett meg, hogy a hiénaféle azonnal érdeklődést mutat a hús iránt, de persze nem szerettem volna, ha ez azt jelenti, hogy én maradok éhen így szúrós szemmel nézek rá, de gazdája is elég éhes lehet ahhoz, hogy ráparancsoljon. Nem bízom benne, hogy lesz is foganatja, de meglepő módon az állat most szót fogad, bár lerí róla, hogy nem szívesen.
Ritka az olyan alakalom, ahol nem a saját fajomhoz tartozó kínál meg egy tábortűznél, így nem azért habozok, mert félek, hogy megmérgez, hanem a szokatlanság miatt, de aztán elveszem a kulacsot és kicsit belekortyolok. A torkom enyhén végigbizsergeti az ital, de kellemes.
- Hmm.....jó. - adom vissza egy biccentéssel megköszönve, aztán három darabra vágom a jó három tenyérnyi húst, az egyik darabot, úgy félnyersen Átoknak dobom, a másikat meg Fenothar-nak nyújtom.
- Én nyárson szeretem jobban. - állok fel és vágok egy megfelelő ágat, majd leszúrom, hogy a tűz fölé hajoljon a hús, közben megforgatom magamban a nevet.
Végül megrázom a fejem.
- Nem, legalábbis nem ugrik be róla semmi. Őt keresed itt? Mit keresne itt?

– Ó igen, jó okunk van elviselni egymást. – mosolyodik el halványan a félvér.
A következő kérdésre csak széttárja a karját, mintha azt akárná jelezni, hogy ő bizony nem tehet róla hogy éppen ide vezetett az útja.
– Igen, hallottam… Talán ők sem annyira békeszeretőek, mint ahogy azt tartják róluk? – kérdezi némileg elbizonytalanodva.
A kulacsot egy biccentés kíséretében visszaveszi és a “biztonság” kedvéért a közelben tartja.
– Hálás köszönetem! – veszi el örömmel a felé nyújtott húst.
Átok egy darabig érdeklődve szaglássza a maga adagját, majd felnéz a félvérre aki jóváhagyólag bólint, a hiéna pedig egy szempillantás alatt bekebelezi a húst, aztán elégedetten folytatja a heverészést. Fenothar megvizsgálja a törött nyársat, amin még a halakat sütötte és végül úgy dönt, egy kis alakítással még használható lesz. A csonka nyárs jóval rövidebb mint Aglarnisé, így a fél-orknak folyamatosan fognia kell azt, bár úgy tűnik egyáltalán nem bánja a dolgot.
– Igen, őt. – feleli az elfenek.
– Nos, ahogy te is mondtad, talán megunta az életét. Vagy egyszerűen megháborodott… – szabad kezével itt “rázó” mozdulatot tesz halántéka mellett.
– Én sem értem miért akarna egy varázsló pont egy ilyen helyre visszavonulni, de annyi biztos… – a mondatot nem fejezi be, mert Átok hirtelen felemeli fejét és nevetés-szerű hangot hallat. Fenothar ismeri már annyira az állat hangjelzéseit, hogy tudja, ez a mostani rosszat jelent. Azonnal leteszi a nyársat és felpattan, majd a sötétséget kezdi vizslatni amerre Átok is néz.
Aglarnis is érezheti, hogy valami nincs rendben, mintha valaki figyelné őket. Átok ekkor összerándul, majd hátraszegi fejét és rövid nyüszítést hallatva, mancsával kaparni kezdi a nyakát.
Bár a környező sötétben semmit sem lehet látni és hallani, Fenothar kezében azért már ott díszeleg egyik dobókése. Épp oda akar lépni Átokhoz, hogy megvizsgálja mi baja az állatnak amikor egyszer csak szúró fájdalmat érez a nyakán. Odakapva egy apró (és minden bizonnyal mérgezett) nyíl kerül a kezébe, amilyeneket fúvócsőből szoktak kilőni. A félvér dühében hangos és vészjósló morgást hallat, le sem tagadhatva ork gyökereit. Fogalma sincs honnan lőtték ki a nyilat, így nem lát célpontot sem, amin kitölthetné haragját. Akárki is támadta meg őket, nyilván azt hitte, hogy a nagydarab férfi a veszélyesebb kettejük közül, így ha Aglarnis elég gyorsan reagál még lehet esélye elkerülni a neki szánt mérgezett nyilat, ami nem is késik sokat…

A hiénakutya hamar túlteszi magát az adagján, bár ezen egyáltalán nem csodálkozom. Fenothar is látható örömmel és kellő éhséggel áll a részéhez, amit tovább sütöget egy már meglévő, de valami oknál fogva törött nyárson.
Én kicsit távolabb helyezkedem el és türelmesen várom, hogy kellően porhanyósra süljön a szarvas. A feszültség már tovatűnt és megtévesztően nagy a békesség, na de ez persze Nysiy, így nem engedem el magam teljesen.
- Hát igen....a nimfák....elég maguknak valók és aki nem tetszik nekik, hamar megtapasztalja.
Úgy beszélek ezekről a dolgokról, mintha sokat tapasztaltam volna, de még én sem jártam ebben az erdőben, legalábbis ennyire mélyen nem. Viszont sokat hallottam, de hát mindent Fenothar-nak sem kell tudnia.
Kíváncsian néztem a félvérre, amikor kiderül, hogy akit keres, nem csak, hogy lehet, hogy nincs ki az összes kereke, de még ráadásul varázsló is.
Ám talán soha nem fogom megtudni, hogy akkor miért is jött utána, mert az állata különös hangot hallat, amire Fenothar azonnal teljes figyelmével a környezetünk felé fordul.
Ez nem jelenthet jót és a veszélyjelző a fejemben hangosan visítani kezd, ám nem ugrálok feleslegesen, csak hátrahúzódom a tűz fényétől, a félhomályba és a fülem a környező zajokat vizslatja, ahogy a társaim is.
Azonban csak egy apró rezdülés, vagy talán suhanás nesze az, ami jelzi, hogy történik valami, majd Átok felnyüszít. Egyszerűen nincs időm rákiáltani Fenotharra, hogy hagyja, amokor fel mozdul, olyan gyorsan történnek a dolgok és ha én nem akarok a sorsukra jutni.
Csak egy pillanatnyi időm volt, hogy lássam azt a vékony kis nyilat, aminek vége Átok nyakából áll ki és ami azonnal a félvért is eltalálja.
Oldalra vetem magam, az első fa takarásába igyekezve ugrani és szinte még térden állva, máris a kezemben az íjam.
- Hagyd az állatot! Fedezékbe! Húzódj fedezékbe! - vetem oda és abba az irányba lövök, amerre az előbb a neszezést véltem hallani, majd egy újabb fa mögé surranok.
Nem maradhatok egy helyben, amíg nem tudom honnan jön a veszély.
Van egy tippem ki támadt ránk, de biztos nem lehetek benne és félek, hogy Fenothar nem lehet a segítségemre, még ha ork vére erősebbé is teszi az átlagnál.

Aglarnis gyorsaságának hála sikeresen elekerüli a mérgezett nyilat és vissza is támad, ám az ő nyílvesszője minden látható hatás nélkül belevész a sötétségbe. Azzal, hogy fedezékbe húzódott alighanem a támadókat is helyváltoztatásra készette mert most több irányból is mozgást lát. Fenothar is látja ezt és el is hajítja kését ám a mozdulat meglepően gyenge, ráadásul meg is bicsaklik közben. Akármivel mérgezték is meg rendkívül gyorsan hat. A félvér megrázza fejét és egy pillanatnyi tétovázás után (amíg feltehetőleg az elf figyelmeztetését mérlegeli) Átok felé indul. Mozgása bizonytalan, egyszer meg is botlik de végül nem esik el és sikeresen odaér a hiénához. Átok elég rossz bőrben van, nagyokat szuszogva fekszik és csak nehezen tudja nyitvatartani szemeit. Valószínűleg ő kapta a legerősebb adagot. Fenothar lehajol hogy kihúzza a nyilat az állat nyakából, majd egy furcsa hangra meglepetten hátrafordul. Amint agya azonosította a felé repülő tárgyat már ugrik is, de sajnos túlságosan későn. A kötéllel összekötött golyók vadul forogva repülnek felé, majd szorosan rátekerednek lábaira így az ugrásból pofára esés lesz. Szó szerint.
A félvér csak tompán érzékeli a fájdalmat ahogy tudata egyre ködösebbé válik. Felmerül benne, hogy lehámozza magáról a lábára tekeredett kötelet de vágtagjai nem engedelmeskednek akaratának ezért inkább becsukja szemét és eszméletét veszti.
Aglarnis sajnos máris magára maradt és ha eddig nem lett volna biztos benne, akkor a Fenothart a hátuk mögül eltaláló béklyó egyértelműen jelzi, hogy be vannak kerítve. Egy ideig azonban nem érkezik újabb támadás, talán az elf folytonos mozgása miatt de lehet, hogy csak a megfelelő alkalomra várnak támadóik. Néhány perc múlva (ami hosszú óráknak tűnik) azonban a nő húsába is szúró fájdalom mar, ahogy őt is eltalálja a félvért és a tobzos-hiénát leterítő apró nyíl kiköpött mása. A nyíl állásából úgy tűnik, hogy felülről, az egyik fa tetejéről érkezhetett és Aglarnis talán láthat is egy szempárt megvillani a lombok között egy pillanatra, de megcélozni már nincs ideje. Újabb támadás nem érkezik, a fák között rejtőzők (akárkik legyenek is) türelmesen megvárják amíg a méreg kifejti hatását. Az elf tudata egyre ködösebbé válik, mozgása egyre nehézkesebb lesz, végül ő is lebénul és eszméletét veszti pont mint Fenothar…

Aglarnis és Fenothar vad köhögéssel küszködve térnek magukhoz. Mindketten förtelmesen vannak. Tüdejüket szinte marja a kellemetlen, savanyú szagú füst, amit ki tudja hogy lélegeztek be. Tudatatuk zavaros, mozgásuk lomha, a méreg hatása még erősen érződik rajtuk. Fenothar arcát ráadásul csúf véraláfutás díszíti, emlékeztetőül hogy a földetérésen még nem árt dolgoznia. Ha Aglarnisnak eszébe jut hogy egy varázslattal próbálkozzon, meglepve tapasztalhatja hogy nem sikerül, mivel egyszerűen képtelen a várázslásra koncentrálni. Körülöttük több idegen alak rajzolódik ki a tűz fényében.
– Jó reggelt! - mondja az előttük nem messze guggoló ember, arcán kaján mosollyal. Kezében egy kis csokor szárított növény parázslik, ami alighanem a tüdejüket maró, szörnyű füst forrása. A férfi szavainak ellentmond a környező sötétség, a reggel még biztosan messze van, sőt ami azt illeti nem sok időt tölthettek eszméletlenül. A tűz még mindig ég és a tábor sem változott sokat, ha nem számítjuk a közelben álló keskeny szekeret, amin különböző méretű ketrecek sorakoznak. Az egyik ilyen tákolmányban Átok szundít békésen. A szekér elé nincs ló fogva, de paták halk dobbanását néha-néha azért hallani, az állat nyilván a közelben legelészik.
A másik lényeges változás a társaság…
Az ember mögött két elf nő áll. Vonásaik olyannyira hasonlóak, hogy kétség sem férhet hozzá hogy ikrek. A másik oldalról egy maszkot viselő férfi figyeli őket. Öltözékét rengeteg állati csont díszíti, kész csoda hogy képes volt hang nélkül a tábor közelébe lopózni. A férfi vállán egy különös ragadozómadár pihen. A tűz mellett egy oawa nőstény gubbaszt, úgy tűnik idáig ő gondoskodott a szarvashús sütéséről, amit aligha áll szándékában visszadni a korábbi tulajdonosainak.
– Remélem kipihentétek magatokat. - mondja az ember, majd feláll és hanyagul a tűzbe dobja a kezében füstölgő növényeket.
Fenothar is megpróbál felállni.
– Mi a… - kezd bele kérdésébe a mozdulattal egyszerre, ám ekkor valaki erősen hátba rúgja.
– MARAD! - förmed rájuk a hátuk mögött strázsáló nagydarab ork. Aglarnis szintén kap egyet ha neki is eszébe jutna felállni.
A félvér köhögve esik vissza a porba és ekkor két, felettébb kellemetlen dolog tűnik föl neki (a hátuk mögött strázsáló nagydarab orkon kívül). Az egyik, hogy ruhái kivételével gyakorlatilag mindenétől megfosztották, ráadásul nem csak őt de Aglarnist is. Tompa beletörődéssel fogadja fegyverei hiányát, valamint a tényt, hogy alkar- és lábszárvédői sincsenek már rajta. Ekkor szörnyű felismerés hasít elméjébe.
A KARPEREC!  
Nem látja sehol az ékszert, jobbjával mégis ösztönösen odakap csuklójához. Vagyis csak kapna, mert valami visszatartja a mozdulatban. Ekkor tűnik föl neki a másik felettébb kellemetlen dolog. Jobb kezét Aglarnis baljához bilincselték…

Egy halk szitkot mormolok el a fogaim között, amikor a figyelmeztetésem ellenére - amivel ráadásul magamra irányítom a támadok nem kívánatos érdeklődését, - Fenothar mégis a hiéna felé indul meg. A kis nyilak azt mutatják, hogy akárkik is támadtak ránk, élve akarnak, mert bár méreggel ölni is lehet természetesen, de ehhez nem kellett volna fúvócsövet használni.........legalábbis én ezt feltételezem.
Viszont egyáltalán nem vigasztal a dolog, hiszen ha az emberevő törzs volt ennek a hátterében, akkor egy kondérban fővés sem volt az az opció, amit szívesen választottam volna.
Az idő nem nekünk kedvezett és mivel a félvér, ha elsőre beugrik egy fa mögé, legalább hellyel-közzel a többi nyíltól biztonságban lehetett volna, már semmi esélye sem volt. Mondjuk csak fél szemmel láttam, ahogy egy tétova mozdulattal még elhajít egy tört, aztán valami átrepül a táboron és eltalálja (azt nem látom, hogy mi) és erőtlenül, valószínűleg eszméletlenül Átok mellé hanyatlik, én most elsősorban a saját épségem miatt aggódom.
Szerencsém volt, hogy elsőre elkerültem a kis nyilat és csak abban reménykedtem, hogy ha ide-oda ugrálok a fák takarásában, a fúvócső használója elpazarolja a munícíóját és a fákat találja el, de legfőként abban bízom, hogy végre meglátom a támadókat és én végzek velük, mielőtt még késő lenne mindannyiunknak.
Az azonban rossz hír, hogy minden bizonnyal többen vannak, ezt a több oldalról támadás bizonyítja. Ki kell kerülnöm ebből veszéyes körből......
Újabb fa mögött landolok, de legnagyobb dühömre senkit nem látok, akit levadászhatnék, az első vaktában leadott lövés után viszont nem akarom pazarolni a nyílvesszőimet.
Próbálom a fülem hegyezni és kikukkantok a fedezékem mögül, ám ekkor a vállamban apró csípés érzése kél, gyanakodva kapom oda a fejem, bár már mielőtt meglátom az apró fadarabot, már tudom, hogy elkéstem. Még kikapom az álnok eszközt és felfelé célzok a lombok közé, ahol meglátom a csillanó tekintetet, de már csak egy gyenge lövésre van erőm, az is félúton lehullik. A karom magam mellé esik és arra gondolok, hogy talán orkokra, vagy óriásokra méretezték a méreg anyagot, mert alig egy kis idő múlva összeroskadok, mint egy zsák és rám borul a sötétség.

Levegő után kapkodva ébredek, majd öklendezve, köhögve igyekszem megszabadulni a tokomat kaparó, fojtogató szagtól. Az agyam kerekei lassan mozdulnak, percekig csak arra ügyelve, hogy nehogy megfulladjak, mielőtt eljutott a tudatomig, hogy valaki hasonlóképpen rázkódik és krákog mellettem.
Elmémbe lassan úsznak be, töredékesen az emlékképek, szemem zavarosan próbálja magába inni a helyzetemet. Az első, amit meglátok Fenothar monoklis képe. Ő krahácsol mellettem, aztán ........aztán meglátom a tűz fényében a velünk szemben guggoló embert, aki láthatóan jól szórakozik rajtunk.
- De nem neked....... - rándulok meg a köszöntésére, hogy a fájdalom átkát bocsássam rá és letöröljem a vigyort a képéről.
Két dolog tudatosul azonban pár pillanattal később bennem. Az első, hogy a bal kezemmel valami nem stimmel, nem igazán mozdul, a másik, hogy a fickó vigyorog tovább, mintha semmi sem történt volna.
- MI A RETKES...... - akad el a hang a torkomon, ahogy meglátom a félvérhez bilincsel csuklóm, ami magyarázattal szolgál mozgáskorlátozottságomra, meg a dühtől úgy, ahogy kitisztul agyammal felfogtam végre, hogy bizony nem csak egy támadó áll körülöttünk, hanem vagy féltucat. És milyen vegyes társaság!
A szekér és rajtuk a ketrecek látványa, aminek még csak egy alkója van, szegény Átok, meg azonnal ejti is a bennszülött támadók teóriáját.....
Hamarosan kiderül, hogy bizony nem maradhat el a bandából az erőember, esetünkben ork sem, aki rögtön teszteli is szegény Fenothar bordáit, ahogy ő is meghökkenésének ad hangot.
Bár nekem nem állt szándékomban kóválygó fejjel felpattanni, ahogy a félvér felfelé mozdul, összekötöttségünknek hála én is megyek utána.
- Dögölj meg! - nyögöm jobb kezemmel a vesémet fogva, ahol az agyaras csülke eltalált, bár a mondanivalómat a kérdezőnek szánva.
- Nyomorul rabszolgavadászok. - köpök a földre sötéten méregetve a körülöttünk állókat, de közben újabb mágiával próbálkozom, ám újból sikertelenül.
Fenothar kezének rántására csak figyelmeztetően ránézek, bár lehet benne csak most tudatosult, hogy egymás nélkül egyelőre nem megyünk sehová.
Mikor a kaparó füstű növény a tűzben landol, ahol épp az én zsákmányomat sütögetik, már sejtem, hogy mi okozza a mágiám használhatatlanságát.
- Ha most rögtön elengedtek, talán nem vadásznak le benneteket a társaim és nem haltok kínhalált. - nézek a vezér vagy szószóló szemébe,bedobva egy blöfföt.

//Mesélői//

Az emberférfinek a mosolya szélesedik, mikor morcosan válaszolsz neki.
- Igaz, nekem lassan jó éjszakát lesz. amint ketrecbe kerültök – tárja szét a karjait finoman, továbbra is könyökölve a térdein, guggolásban maradva és megőrizve humorosnak talán nem éppen mondható stílusát, bökve egyet a szekér felé, ezzel elkerülhetetlenné téve, hogy hamar észrevegyétek a rácsokat. A megjegyzése segít, hogy hamar kitaláld, a képességeid jelenleg nem működnek, felháborodott felkiáltásodra pedig a titeket üdvözlő férfi jóízűen felkacag.
- Ennyire nem kell örülni! – nevet, mintha egy jó viccet mondtál volna, a látvány kedvéért a ki sem csordult könnyeit törölgetve. Mintha csak ez lenne a természetes, laza ábrázata, mosollyal nézi tovább, amint a csapat orkja mindkettőtökre rásóz egy hatalmasat.
Az ork átkozódásodra rád morog, enyhén és fenyegetőn összeszűkíti a szemeit, a kezeit feszesebb ökölbe szorítja, hogy még egy ütést mérjen rád, ha tovább folytatod ezt a tarthatatlan magaviseletet, mikor az egyik fa alsóbb ágáról leereszkedik valaki, lendületesen érve földet és ugyanezzel a lendületességgel lépve az ork mellé.
- Ácsi-ácsi, nagyfiú! – csapkodja meg az agyaras felkarját, hogy biztosan figyeljen rá. – Hölgyeket nem illik így bántani, meg amiatt a barom fajtársad... – néz a kék bőrű félvérre. -...-nak aligha nevezhető dolog miatt emelkedett ő is fel – tekint vissza csapattársára, és egyelőre úgy tűnik, védene. Na persze nem azzal az őszinte és kétségbeesett védeni akarással teszi mindezt, inkább amolyan szórakozásként tekint a békítő szerepre, aminek célja ha nem is jön be, akkor sincs semmi gond. Végignézve rajta jó minőségű bőrnadrágot látsz ugyancsak kiíváló csizmával, hosszú, szürkés felsővel, illetve könnyed mellvértet látsz rajta, alkar- és lábszárvédőket, első szemlére feketének tűnnek, ám ha többet foglalkoznál ennek megfigyelésével, rájöhetsz, hogy igazából sötétzöld mind. Ezeken a darabokon vékony, egyszerű tündemotívumok kacskaringóznak, és mivel oldalról szemléled őt, könnyedén megállapíthatod a tényt, hogy ő csupán egy korcs félvér, akárcsak a társad. Több dolog is bizonyítja ezt a számodra, először is a vörös, néhol fonatokban lévő, lapockáig érő, laza copfba fogott haja vetheti fel benned a félvérség kérdését – már ha a páncélzata alapján elsőre elf fajra tippeltél volna -, másodszor pedig hegyesek a fülei, nem annyira, hogy azt egy elfnek lehessen tulajdonítani. Itt-ott a hajában színes tollat találsz, ezeket az összefogott tincsek végénél. Fülében néhány fémkarika díszeleg fülbevalóként, bal fülcimpájáról pedig egyenesen egy fülbevaló lóg, végén valószínűnek ugyanannak a madárnak a tolla látható, ami a hajában is díszeleg. Nagyjából százhetven-százhetvenöt centi magas lehet, így némileg elhagyja az elfek átlagmagasságát, erősebb, de nem túlzottan erős testalkatával együtt nézve az összkép egyértelműen elf-ember keveréket mutat.
Egy rövid időre feléd fordul, így megpillanthatod az arcának bal felén végighúzódó, orrán átívelő, de jobboldalon gyorsan vékonyodó, víszszintes vágásnak a nyomát, illetve homlokának jobb felén egy másik jócskán rövidebbet, mely már inkább tűnik karmolásnyomnak, mintsem fegyverének. Vonásai egyszerre hordozzák a két felmenőnek a vonásait; egyszerre finom, mégis van benne valamiféle erősség. Orra egyenes, szemeiben pedig mintha kétféle árnyalatot vélnél felfedezni, de lehet, csupán a fényviszonyok azok, ami miatt ezt gondolod.
- Ugyan már, látsz közülünk is egyetlen nyomorultat? – érdeklődik széttárt karokkal, ezúttal közönyösen beszélve, valószínűleg nem értékelve, minek minősítetted őket, noha nem tűnik egyáltalán sértettnek. – Mert én nem, de ha sokáig baszakodtok, a nagyfiút nem leszek képes megállítani, és az egyikőtök tényleg megnyomorodik egy életre – bök rá a mellette álló orkra egy finom félmosollyal, majd karba teszi a kezeit, egyik lábára helyezve testsúlyát, megtartva beszédében az alapvető közömbösséget, minimálisan engedve a helyzetbeli előnyük okozta fölényes elégedettségnek.
Láthatod, hogy a társaság félvére a te partneredre néz kajánul, és ha nem is követnéd azonnal pillantását, bizonyára hamar Fenothar felé tekintesz, ugyanis a rá mért ütés mérete ellenére is négykézlábra emelkedik amolyan orkos izzó haraggal a tekintetében, hangosan rávicsorogva a tisztavérű agyarasra.
Észreveheted, hogy Fenothar mögött az egyik elf nő elveszi társad botját, csendesen odalép közvetlen a kékbőrű mögé, két kézre fogja a botot, és akkorát sóz a férfi fejére vele, hogy azt hallani is fáj. A következő pillanatban a félvér eszméletlenül hever a földön, a nő pedig nem átall köpni egyet mellé a földre, kis híján eltalálva vele a kékbőrűt.
- Faszom fog ezzel is foglalkozni, ha nem bír magával – dobja el a botot, még véletlenül sem a közeledbe, elégedetlenül sétálva az egyik fához, hogy annak törzséhez nekitámaszthassa a hátát karba tett kezekkel. Az ember változatlanul mosolyogva nézi végig és követi csapattársa türelmetlen mozdulatait, majd visszafordul feléd.
- Hát, egyedül maradtál, kishölgy – fonja össze ujjait, idegesítően kedves hangot megütve mindvégig. – Elég csúnyán leszerepeltetek a szunditok előtt – kuncog. – Mondd csak, fontos ügyek miatt vagytok itt? – érdeklődik, belekezdve egy felszínes bájcsevegésbe, mire elhangzik a fenyegetésed. Ekkor mintha riadtságot vennél észre a férfi arcán – végre valami változás, nem igaz? -, majd a társaira néz, mintha tanácsot akarna kérni tőlük. – Hallottátok ezt, fiúk? Azt mondja, levadásznak minket a társai! – magyarázza pánikolva, aztán kitör belőle a röhögés, amiben társul az ork is morgásszerű, ütemes kuncogásával, az oawa nősténytől is mintha hallanál valamiféle sziszegő nevetést, egyértelműen igyekezve lenyelni. A hisztiző elf csak megforgatja a szemeit szánalommal telve, míg testvére gonoszul elmosolyodik, előhúzva egy tőrt, végignyalva a pengéje oldalán, ezzel is fogadva a kihívást, ha igaz, amit mondasz, ha nem. A csontokkal teleaggatott idegentől nem érkezik reakció, mereven áll továbbra is, maszkja miatt meg még csak az ábrázatáról sem olvashatsz le semmit. A vörös félvért mindenkivel ellentétben túlságosan nem nyűgözte le a színészi előadás, és ő az egyedüli, aki ábrázatában megleled a méltatlankodást, de hogy a saját társai iránt vagy a blöfföd miatt irántad, nem tudnád megmondani.
Az ember megemeli a kezét, mire a mellette lévő nő az általa megnyalt tőrét adja át. A férfi megfogja a markolatot, maga elé emeli a fegyvert, és azt nézegeti, forgatja, a hegyéhez érinti másik kezének ujját, míg vélhetően azon tanakodik, mit kezdjen veled.
- Tudod... Kicsit nehéz ezt elhinnem úgy, hogy ezzel a félvérrel haverkodtál – mutat rá a fegyverrel az eszméletlen Fenotharra, majd visszaemeli a pengét maga elé, tovább fürkészve, mintha megfejtendő motívumokkal lenne tele. – Meg nem úgy hallottam, hogy annyira védenék az éjtündék a sajátjaikat, főleg ennyire távol a hazától. Mintha... Nem is tudom, miket szoktak magyarázni róluk? Hulljon a férgese? – érdeklődik társaitól, mintha nem tudná tisztán, hogy így van. – De van más is a tarsolyomban, ami ezt bizonyítja; egy: ha szét is váltatok volna, szerintem már megtaláltak volna minket, elsősorban a tűz miatt, ami igazán feltűnő így, éjszaka. Kettő: nem hiszem, hogy leálltál volna bájcsevegni bárkivel, ha nem lennél egyedül,  hanem az előnyeidet megragadva inkább megölted volna vagy kikerülted volna... – utal az íjadra. – De cáfolj meg, ha nincs igazam – néz fel rád.

//Aglarnis//

Nincsenek kétségeim, hogy milyen sorsot szántak nekünk és ennek a fényes bizonyítékai a ketrecek az egyelőre igásállat nélküli kocsin, ezért nem ér váratlanul az ember megjegyzése.
Mivel képtelen vagyok egy épkézláb varázslatot elsütni annak a nyomorult növénynek hála, csak egy - tehetetlenségem miatt dühös vicsorgást ejtek meg felé, amikor olyan jól szórakozik a helyzetünkön.
Persze a verőember, jobban mondva verőork sem díjazza a beszólásomat, amit talán ha nem vagyok ennyire kába én is megfontolok, hiszen megkötözve, kiszolgáltatva az erejének, amit nem fog vissza a „tehetetlen embert nem ütünk” becsületkódexe.
Talán pont ezért, mert még nem voltam teljesen magamnál, csak düh dolgozott bennem, nagy levegőt vettem, aztán az ork agyaras képébe néztem.
- Ha megdöglöttél, az agyaraid a nyakamban fogom viselni láncon.
Számítottam az ütésére, láttam a megfeszülő öklét, de végül egy alak akadályozta meg a verést, egy tollas papagáj, aki nem is tudom, hogy tudott a fák között elrejtőzni, vöröslő hajával.
- Te csak ne aggódj értem! – csattantam fel.
Nem kell, hogy egy rabszolgavadász csirkefogó védjen meg, főleg egy olyan piperkőc korcs, amilyen a fickó volt. Mondjuk a karomnyomok valamennyit levontak a bájgúnárságából.
Egy lombevő és egy ember! Piha! Mindkettő mocsok egy banda!
Miközben tovább nyomta a szövegét, amivel azt gondolom jó benyomást akart tenni, volt időm alaposan megszemlélni a társaságot és visszanyerni a támadás és a nyers magamhoz térés okozta megrázkódtatást. Kezdett kitisztulni némileg az agyam, bár a mágiám továbbra is használhatatlan volt és az önuralmam is visszatért. Az arcomra rideg maszk hullott és csak megvontam a vállam mikor végzett.
- A ti pénzetek bánja. – jeleztem neki, hogy tudom mi a tervük velünk, nem mintha nagyon titkolták volna.
Miközben én higgadtabban kezdek viselkedni, Fenothar épp ellenkezőleg, bár lehet, hogy az ork vér több benne, mint kéne és biztos vagyok benne, hogy neki is ugrana az ork cimbinek, - magával rántva persze engem is, - ám erre nincs esélye. Mielőtt még visszaránthatnám, az elf ikerpár egyik tagja nagyot sóz egy bottal a fejére, mire társam egy nyögéssel, eszméletlenül terül el.
- Nagyon bátor tett volt. – húzom el a szám undorodva a köpésre.
A kezem elég kicsavart pozícióba kerül az összekötésünknek hála, ezért próbálok kicsit közelebb húzódni a kék félvérhez, hogy a vérkeringésem ne szoruljon el.
- Mert lesből támadni olyan becsületes dolog, mi? – kérdezek vissza komoran. – Különben meg semmi közötök hozzá, ez az erdő mindenkié.
A blöffölt fenyegetésem persze nem jön be, gondolom végeztek felderítést, elég rutinus bandának nézem őket, talán még sámánjuk is van, ha a csontokba öltözött fickót elnézem. A röhejes színjátszása persze nem téveszt meg, de az általános jókedv kitörésére megrándul az arcomon egy izom. A kését nyalogató elffel viszont tartom a szemkontaktust.
~ Csak kerüljünk fordított helyzetbe! ~
Az ember elkéri a tőrt és játszadozni kezd vele, sejtésem szerint ez az én megfélemlítésem rész akart lenni. Megvetően meredtem rá.
- Nem tudsz te semmit rólam és a…..csapatomról. Én….. – beleharaptam a nyelvembe, egyáltalán nem kell tudniuk, hogy ki vagyok én. Már így is szégyent hoztam apámra, hogy hagytam magam így elfogni. – Ostobaságokat beszélsz human! Talán szándékosan kezdtem ismerkedni vele, talán a többieknek csak a jelemre kellett várnia, semmi köze ennek ahhoz, hogy látnak e tüzet vagy füstöt. – igyekeztem kétséget teremteni, ha már pont ő hozta fel. – Minden esetre így vagy úgy……halottak vagytok! – jelentettem ki hidegen.

//Mesélői//

A vörös félvér láthatóan elégedett a válaszoddal, de van benne valamiféle éjtündés sötétség a vonásaiban és a mozdulataiban, amivel karba teszi a kezét és félreáll az ork elől.
- Te mondtad – mondja halkan, de talán nem is figyelsz rá. Annyi viszont bizonyos, hogy a hozzáállása pillanatok alatt változott meg hozzád, és mivel végső soron úgy kívántad, hogy ne védelmezzen téged, hát nem fog, ezzel is elveszítve egy esetleges szövetségest, aki még talán segített is volna a meglógásodban. Persze éjtündeként talán pont ebben reménykedsz a legkevésbé, mégiscsak vérbeli árulók közt nevelkedtél és úgy, hogy senkiben sem bízhatsz.
Mindenesetre az ork egy újabb ütését megúszod, mert még időben közbeavatkozott a félvér, a továbbiakban viszont lehet, aggódnod kéne, hogy a szavaid milyen következményeket fognak magukkal vonni. Kijelentésedre, miszerint a rabszolgavadászok pénze fogja bánni, hangos röhögés a válasz szinte mindenki felől.
- Kiscsibe, amíg felgyógyulsz abból a sérülésből, szerinted számít? – szól hozzád az ember férfi. – Sajnos éjtünde hiányzik a csapatunkból, így nem tudunk sérülésmentesen bántalmazni téged egykönnyen, de tudd, hogy megvannak a módszerek erre is. Na meg nézz körbe... - tárja szét a karját, ezzel is vezetve tekinteted a csoportján. - Tele vagyunk olyan alakokkal, akik valamilyen szinten értenek a gyógyításhoz, gyógyfüvekhez, így ha meg is sérülsz vagy meg is ütünk, mire eladnánk, már nyoma sem lenne ezeknek. Na meg... Nem tudom, te magad kormosképűként hogyan viseled a megbecstelenítést, de hát nekünk is megvannak a magunk férfias igényei, és ha nincs ló, jó a szamár is alapon kezelésbe veszünk akár ilyen módon is.
- Na takarodsz ezzel az ötlettel – mordul fel a vörös kissé ingerülten, karba tett kezekkel álldogálva. – Nekem ugyan nincs gusztusom ehhez, de persze, emberként lehet, alacsonyabbak az igényeid az enyémeknél... – forgatja meg a szemeit, mire a megszólított csak mosolyogva figyeli a félvért, de nem sok jót ígér a tekintete. Szólni azonban nem szól, a farkasszemmel történő kommunikáció amolyan csendes küzdelemként zajlik le, és ez vehető akár valamiféle alfahími versengésnek is.
Ideiglenes társad leütéséhez fűzött megjegyzésed nem éppen melengeti meg az elf nő szívét, sőt, olyan undorodva grimaszol, amint rád emeli tekintetét.
- Bajod?! – förmed rád a nő idegesen vicsorogva, és talán nem sok híja van, hogy téged is megüssön. – Egy sötételf ribanc nekem ne beszéljen bátor tettekről ilyen pofával, mert pont a te mocskos fajtádnak kurvára nincs joga ítélkezni! – köp egyet feléd is, és vehemens viselkedését megtartva vonul kissé kijjebb, a visszakérdezésedre meg az ember tehetetlenül tárja szét a karjait.
- Figyelj, ilyen az élet. Megszoksz vagy megszöksz, ölsz vagy megölnek. Az erőseké és okosaké a világ, és ha a túléléshez a lesből támadás kell, hát lesből támadunk, ennyiről szól az egész. Nem egy habcukormázas világban élünk, de hát pont neked kell ezt magyaráznom? – érdeklődik, láthatóan egyáltalán nem véve magára, hogy mi becsületes és mi nem; olyan életformát követ a csapatával egyetemben, ami kifizetődő és amiben életben is maradnak, majd megemeli a kezét, mutatóujját kinyújtva intve nemet neked. – A szörnyeké, drága. Itt mindenki más csak betolakodó, ti is és mi is. Éppen ezért sem fogunk sokáig maradni itt, ha már úgyis ilyen jó fogásban részesültünk. Még talán hazafele sikerül elcsípnünk mást is, igaz, fiúk? – néz körbe a társain, mire egyik-másik csapattag arcán egyetértő vonások jelennek meg. Az ork elégedetten ropogtatja a kezeit, bizonyára már alig várva, hogy valakit elverjen, a kést nyalogató nő is egy beteg vigyorral fogadja az ötletet, még maga a madár is felborzolja a tollazatát, mintha értené, miről is folyik a beszélgetés; vörösünk azonban egészen semleges marad az ügyet illetően.
- Nem, valóban nem ismerlek – nézegeti az ember a megkapott pengét és egy mélyet sóhajt, benne hatalmas lemondással, hogy szigorú keménységgel folytassa; ezúttal már nincs egy parányi barátságos hangszín sem a szavaiban. – De nem is érdekel a továbbiakban, láthatóan nem vagy vevő a beszélgetésre, innentől nincs miért húzzuk az időnket ezen az istenverte területen. Kínzással nincs kedvem elbaszni az időnket, akkor tölstük hasznosabban. Lányok-fiúk, készüljünk össze, hajnalban indulunk, viszont ti ketten – néz a félvérre és a húsra lecsapó oawára. – Ti ketten maradjatok, míg mi összeszedjük a cuccokat – tápászkodik fel az ember, nyújtózva egy nagyot, csak mosolyogva egyet a fenyegetőzésedre. – Álmodozz, királylány – helyezi vissza övén függő tokjába a nála lévő fegyvert, és még mielőtt lelépnének, a tőrt nyalogató nő lép hozzád közelebb, durván marva bele a hajadba, hátrafeszítve a fejedet, azonnal egy másik tőrt rántva a nyakadhoz, bár csak a hegyét érezheted a torkodon.
- Te leszel halott, ha rossz kislány leszel - mondja halkan, éjelfekre jellemző perverz betegességgel, majd végignyal a nyakadon, amitől bizonyára végig fog futni a hátadon a hideg. Aztán egy hirtelen rántással enged el téged, légies léptekkel követve az eddigiek alapján bandavezérnek tűnő embert, vidáman belekarolva morcos testvérébe. A csontokkal teleaggatott alak is eltűnik, ahogyan az ork is, és csak a sütögető oawa nőstény marad a vörös félvérrel. Míg az előbbi már javában üldögél és megkezdi a lopott vacsoráját, addig az utóbbi letelepedik veled szemben, tartva a távolságot valamelyest, övén lévő apró erszényéből elvéve egy kis fadarabot és egy bicskát, a várakozási idejét faragással töltve, fel-felpillantva rád, nehogy valami ostobaságon kapjon. A képe egyébiránt unott és érdektelen, sőt, talán hűvösnek mondható.
- Ha ügyes vagy, akkor az első vásárlótól meg tudsz szökni - mondja a vörös csak úgy mellékesen, miközben az oawa egyáltalán nem zavartatva magát kóstolgatja a tőled eltulajdonított húst. - Ja, bocs, nem adok javaslatokat, még a végén aggódásnak vennéd.

Marhára nem érdekelt, hogy a tollas vöröskének nem tetszik a válaszom. Nagy ívbe teszek rá, ő is egy nyomorult rabszolgavadász és hiába akar valami sunyi módon a bizalmamba férkőzni.
A verést és a fájdalmat pedig már rég megszoktam, biztos nem tudják, hogy a sötét elf hadsereg kiképzésének elengedhetetlen része, hogy ezen minden újonc átmenjen, aki nem bírja, az meghal....ilyen egyszerű.
Persze ezt nem fogom a tudomásukra hozni, de nem is fognak holmi bántíalmazás lehetőségével megfélemlíteni. Így hidegen hagy, amikor jókedvűen fetrengenek a felhívsomra, hogy kéken-zölden, megnyomorítva kevesebbet érek neki. Az azonban kicsit szöget üt a fejembe, hogy vajon meddig akarnak fogságban tartani, ha még fel is gyógyulnék a verésből, na meg az is, hogy azért valamennyire mégis csak képben vannak, milyen mágiákra képes egy olyan faj, mint az enyém. Nem, mintha ez változtatna a dolgon. A kínzást bírni kell vagy megkisérelni végezni magammal, ha már nem megy.
Amikor a fickó tovább ecseteli, hogy mit is tudnak tenni velem, csak sötéten nézek rá, a tekintetem teli ígéretekkel, hogy csak próbálja meg, az tuti, hogy a tökei bánnák minimum, csak érjen valamelyik hozzám.
Szavaival ellentétben a vörös megint csak a védelmébe vesz, mert kétlem, hogy tényleg ennyire magas erkölcsei lennének. Ez a nyüves banda már nem először csinálja ezt, gondolom nem egyszer belenyaltak a mézesbödönbe, nem hiszem, hogy pont ő maradt volna ki, mert akkor már rég kiutálták volna. Ám a humán és a félvér összekapcsolódó tekintete mégis csak valami régebbi ellentétre utalt.
~ No csak! No csak! Talán csak nem valami hatalmi harc van itt megbújóban? ~
A nőkkel azonban vigyáznom kell, még ha a vöröske pórázhúzigatását fel is készülnék használni egy szökéshez, mert a legrosszabb fajtából valók és cseppet sem kedvelnek. Na jó, ehhez én is kellettem a magam kis megjegyzésével, de hát mit mondhatnék egy ilyen aljas húzás után, amikor egy védtelent bánt és még meg is alázza.
- Francokat sem tudsz te rólam fűevő! Ha annyi vér lenne a pucádban, mint egy self csecsemőnek, akkor nem egy megkötözött sérülttel kezdenél ki, hanem kiállnál szemtől szembe, de csak így vagy bátor, mi? - azzal már hajolok is el, mert a köpési szándéka nyilvánvaló volt, így nem talált, amire belevigyorogtam a képébe.
- Kapd be! - közöltem velősen az ember magyarázatára, mert ettől nem lett népszerűbb a szemembe, az okoskodásával meg főleg nem. - Fussatok csak a biztonságos kis városaitokba, nem is való nektek ez az erdő.
Lesajnálóan hallgatom további szavait, amivel közli, hogy ennyi volt, feladja a kérdezősködést, mert nincsenek tökei a kínzáshoz. Nem mintha reklamálni akarnék miatta, de ez megmutatja mit ér.
Viszont felcsillan bennem a remény egy szökésre, főként, ha Fenothar is magához térne közben, hiszen ketten maradnak csak velünk, köztük a vöröske, aki eddig is fanyalgott a bánásmód miatt és a csendes oawa, aki eddig nem sok vizet zavart. Talán ő csak a csapat szakács vagy mi.
A tőrét szívesen kóstolgató csajszi azonban meg akarja mutatni, hogy ő is ér itt valamit, így hátrafeszített fejjel, mozdulatlanul meredek a szemébe. Nem akarom elvágatni a nyakam és még tartozom neki majd egy késsel a gyomrába.
Előrelódulok, ahogy erősen meglök, majdnem lefejelem a térdem.
- Szajha, ezért meghalsz.....lassan! - sziszegtem a távolodó hátának, de nem akartam, hogy meghallja......még nem.
Visszaegyenesedem ültömben, aztán csak bámulom a velem szembe leülő vöröst, aki láthatóan tevékenyen üti el az időt a farigcsálásával. A macskaember továbbra is sütöget.
Azonban a fiú hozzám intézet szava megdöbbent és gyanakodva pislogok rá.
- Gondolod, hogy várni akarok odáig? - próbálkozok meg az oawánál egy fulladás átkával, hátha működik már, mert akkor a következő célpontom a fura vöröske. - Mi a fenéért akarsz te segíteni nekem? - tudakolom azért időhúzás gyanánt.

//Mesélői//

Egyelőre elég jól megúsztad az orktól egy ütéssel és semmi többel, csak kellemes figyelmeztetésekkel. Ha töketlenkedés lenne az indok arra, hogy nem bántanak téged, akkor nagyon nagy mázlid van, ugyanakkor vélhetően nem ezt a szakmát űznék, így valószínűsíthető, hogy a pénzérték mozgatja őket olyannyira, hogy képesek lennének figyelmen kívül hagyni nem csupán a fenyegetésedet, de az egyébként ingerlő sértegetéseidet is.
A többség lelépésével egy kis csend telepszik a táborra, csupán a tábortűz ropogása és a környezet háttérzaja az, ami ezt megtöri, na meg persze az oawa csendes nyammogása a húson, amit jóízűen ízlelget. A beszélgetés elkezdődik, habár válaszodra egy hideg pillantást kapsz.
- Kénytelen leszel. Most sem a semmiért vagyunk itt ketten, te pedig félig ahhoz a baromhoz láncolva, nem vagy alábecsülve... – Ha a képességet a finom figyelmeztetés ellenére is megkísérled, akkor az oawa köhögni kezd, leszúrva a nyársat a földbe. A vörös egy darabig nézi az eleinte csak hangosodó krákogását, később már fuldoklásba fulladó köhögését, és mielőtt még a nőstény megemelhetné rád a kezét, a férfi feltápászkodik, közelebb lépve hozzád, miközben elrakja a bicskáját, és néhány sebes mozdulattal a lábát emeli, hogy megláncolt kezed oldalán rúgjon meg téged valahol, szándékosan ott, ahol karral legfeljebb csak átnyúlással tudnál védekezni. Elsősorban az oldalad a cél, ha már fejjel könnyebben ki tudnál térni előle, de azt se bánja, ha mondjuk a combodat éri vagy a láncolt karodat; nem sajnálja belőle az erőt, így biztos megérzed és félbeszakad a képesség, mire leguggol eléd.
- Alábecsülsz minket, sötételf - suttogja mélyen a szemeidbe nézve, a hangsúlya pedig elég erősen figyelmeztető jellegű. - Nem vagyok az az ork izomagy, ezt biztos te is érzed, de ha kell, én is tudok ütni, hogy nyugton maradj, és engem nem fog érdekelni, ha pár kék-zöld folttól kevesebbet érsz – magyarázza a szemedbe nézve, és tisztán láthatod benne az ígéretet, miközben térdein támasztja könyökeit. Ilyen közelségből már határozottan megállapíthatod, hogy a bal szeme kékes, míg a jobb szeme zöld árnyalatú. – A segítség meg erős túlzás arra, amit én csinálok. Biztos ismered a mondást... A kecske is jóllakjon, de a káposzta is megmaradjon...
Háttérben hallhatjátok, ahogy az oawa megkönnyebbülten liheg, leülve a tűz mellé, és csak egy hálás biccentéssel nyugtázza a segítséget, mikor egy pillanatra találkozik a vörössel a tekintetük.
- Javaslom, hogy maradj a formás hátsódon, mert míg őket a pénz mozgatja, engem inkább az életben maradás. Fegyver nincs a környékeden, egy nehéz testhez vagy láncolva, és ha velünk esetleg végeznél is, nem jutnál messzire, mire újra megtalálnának. Persze... Ha többet tudnál ajánlani, mint ez a csapat, akkor még meg is fontolnám, hogy segítsek neked – emelkedik fel, hátrébb lépve, mielőtt megrúgnád, képén pedig ott találsz egy álnok mosolyt.

Ha nem lennék elég mérges magamra, amiért ilyen könnyedén foglyul ejthettek, akkor sem bíznék abban, hogy pont az egyik bandatagnak esik meg a szíve rajtam és akar "önzetlenül" segíteni. Mivel ez nálunk még bajtársak között sem szokás, ezért nehéz lenne meggyőzni arról, hogy ezt egy vadidegen akarja megtenni értem.
Bármi is volt a szándéka, azt hiszem sikerült lehűtenem a lelkesedését, mert most már legalább olyan tekintettel méreget, mint aki ellenségszámba vesz és a szavai is ezt bizonyítják, bár ezzel engem biztos nem vesz le a lábamról, hogy eszembe se jusson semmilyen botor dolgog, mint példának okáért egy szökés.
De én ennél jobb alkalmat nem találtam rá, hiszen csak ketten vannak és, ha sikerül használnom a mágiámat, amire elég esélyt érzek, mert a különös, orrfacsaró növényi szag már nem terjengett a levegőben, akkor bűn lenne nem bevetnem.
Én szándékosan nem nézek merőn az oawara, mert akkor talán annál később esik le nekik, hogy nem az én zsákmányolt húsom zabálása okozta a félrenyelését és azért kezd el fulladozni. Egy pár pillanatig elönt az elégedettség, ahogy hallom a mindinkább a levegő utáni kapkodás hangjait és csak késve reagálok arra, hogy bizony a vöröskét nem sikerült átvernem. Gyorsabbnak kellett volna lennem és rá is kivetnem valami átkot, de ő mozdult elsőnek és olyan rúgást kaptam az oldalamba, hogy megrekedt bennem is a levegő, pedig még a reflexből a lába irányába kapott karom fel is fogott belőle valamit. Talán ha teljes egészében eltalál, pár bordám is bánhatta volna. Tényleg nem szándékozott alábecsülni és kímélni sem.......
Természetesen így a mágiám is lehull a macskaemberről, mivel a vöröske arca kúszik be, kitakarva teljesen a látóteremet, egyben megcsodálhatom felemás színű szemét is, amiben most komoly ígéret villan.
- Ez már nem csak kék-zöld folt lett volna. - dünnyögöm a karom dörzsölve, ahol a legjobban fájt, de az arcomon maximum sajnálkozást lát és csak ezért, mert elbénáztam. Vele kellett volna kezdenem!
A mondására nem reagálok, mert fogalmam sincs még most sem, hogy miért is akarna ő ilyesmit. Ha elszököm attól akinek eladnak, az miért is lenne jó neki?
Kissé elhúzom a szám, amikor a két alaknak összevillan a szeme, amit csak azért tehetnek meg, mert rosszul döntöttem az előbb.
Aztán meglepetten kapom a tekintetem ismét a vörös hajú felé, mert a szavai legalább most megmutatják, hogy mégis csak motiválja valami: a pénz. És ígérni.........nah igen, egy sötét elf ígérni azt nagyon tud!
Magamban megveregetem a vállam, hiszen tudtam én, hogy nem önzetlen a segítség!
- Meglehet, hogy megtudnánk egyezni. MOndj egy árat, amiért már megérné neked, hogy leszedd rólam ezeket. - emelem meg a láncot. - És visszaadd a fegyvereimet. Vele nem kell törődnöd, már magam is képes leszek ártalmatlanítani. - hajolok előrébb, hogy csak ő hallja, amit mondok.
Persze mondhatnám neki, hogy egy hadvezér lánya vagyok, talán azzal a szavam is többet nyomna a latban, de azzal e kezébe is nagyobb lehetőséget adnék. Különben sem akarom, hogy ez apám fülébe jusson!

//Mesélői//

Némi meglepetés villan a férfi tekintetében, mikor vevőnek bizonyulsz az egyezkedésre. Vélhetően feltételezte, hogy azonnal elutasítod, ám mivel inkább nyitottnak látszol erre az eszementségre, ismét közelebb lép és leguggol eléd. A vigyor eközben visszakúszik az arcára, de az az elviselhetetlenül gunyoros fajta, és talán ez egy kicsit frusztrál is téged, míg a saját menekülésed lehetőségeit próbálod kitalálni, ám ami a fejében szöget ütött, kiváltva ezzel ezt az ábrázatot, eléd is tárja:
- Ugyan, pénz sincs nálad – könyököl a térdeire, összefűzve a kezeit, halkan felnevetve szórakozottsága jeleként, hiszen ha fegyver nincs nálad, akkor pénz egy pénzéhes csapat áldozataként miért is maradt volna? – Az előbb hangot adtam annak a nyomorult embernek, hogy a cuki pofádtól én nem fogok hanyatt esni, és ha nem tudod most kicsengetni azt a bizonyos pénzmennyiséget, akkor mégis miért kéne elhinnem, hogy ki fogod? – mosolyog rád enyhe szánakozással. – Na meg... – az oawára vet egy pillantást, aki árgus szemekkel figyel téged ellenszenvesen, lassan eszegetve a tőled lopott vacsorájából tovább. Láthatóan elég éberen fürkészi alakodat és minden egyes mozzanatot, amit megteszel, mikor kerül vagy ő maga, vagy a társa mágia hatása alá, hogy azonnal közbeléphessen. Szinte látni pattanásig feszülő izmait, amint akcióra készen lapít még a helyén.
- ... mi garantálná, hogy egyáltalán túlélem? – fordítja vissza feléd a pillantását, ugyanolyan halkan beszélve, ahogyan te is tetted a szövetkezés kibontásánál. – Ti, sötételfek, tudomásom szerint nem ismertek könyörületet. Vagy rabszolgának adtok valakit, vagy megöltök, más opció nincsen, mint ahogyan a rabszolgakereskedésben sincs. Ha visszaadom a fegyvereidet és elintézed az oawát, mi fog megállítani abban, hogy velem is végezz? – érdeklődik, továbbra is mosolyogva, nyíltan tárva eléd kételyeit. – Fel tudnál bérelni, ezt nem vitatom, de szerintem sem olyan anyagi helyzetben nem vagy, hogy ezt megtehesd, sem abban a bizalmi viszonyban, mert ezek alapján egyelőre nem érzem úgy, hogy a segítségemért megkönyörülnéd az életem és elengednél. Dobsz rám egyet a sötét mágiáid egyikéből és vagy elhurcolsz rabszolgának, vagy elnyisszantod a nyakam - húzza végig jobbjának mutatóujját a nyakán, mintha csak hangsúlyozná életének feltételezett végkimenetelét. - Ugyanakkor meggyőzhető vagyok, így hallgatlak, ha esetleg akarnál még egyezkedni - fűzi ismét össze az ujjait.

Tudom, hogy nem lesz könnyű meggyőznöm a Vöröst arról, hogy miért érné meg mellém állnia és elengednie engem, főleg úgy, hogy itt ülök előtte lekötözve és összeverve, biztos pénz hozva a konyhára, ha sikerül eladniuk. De nem ülhetek itt "ölbe tett" kézzel várva, hogy elússzon ez a valószínűleg megismételhetetlen alkalom, amikor csak ketten vigyáznak rám és abból az egyik épp kíváncsian méreget, nem vetve el azonnal az ajánlatomat.
A vigyora el is árulja, hogy bizony nem lőttem mellé a gondolataimmal, ahogy a szavai is, amikor visszaguggol elém.
Az, hogy nem szíveli a társait, és ez kölcsönös a másik részről is, már az előzőekben levettem.
És most sem kedvesen becézgette a csapat vezetőjét, ez szintén biztató volt. Már csak az kell kitalálnom, hogy mivel tudom meggyőzni.
Követtem a pillantását a macskafiúra, akinek láthatóan nem tetszett, hogy egymás között sutyorgunk és persze az előbbiek sem segítettek, hogy ártatlan kislánynak nézzen engem.
Ha Vöröske segít, akkor azonnal végeznem kell az oawa-val, mert nem szeretném ha riasztaná a többieket.
- Nem, arról gondoskodtatok, hogy egy peták se legyen nálam, de ........ - elhallgattam és tudtam, hogy egy lapra kell feltennem mindent, különben kifutok az időből.
Bár lehet, hogy pont azért volt ez az egész, hogy eljátszanak nekem egy színjátékot és a bizalmamba avassam és megtudjanak rólam valamit, de ennek nem sok értelmét láttam volna, hiszen így is úgy is a kezükben voltam és pénz kaphattak értem. Mégis haboztam, de muszáj voltam dönteni.
- Értékes lehetek számodra, egy......egy magasrangú személy az apám. - mondtam neki halkan, akadozottan, hiszen, ha ki is szabadulok és vissza is megyek, én már soha többé nem leszek senki. Leírtam magam. - Sok pénz kaphatsz, ha elengedsz és bármit is hallottál a selfekről, hogy milyen kegyetlenek meg könyörtelenek vagyunk, meg ilyesmi, a szavukat mindig állják, nem vagyok becstelen. - emeltem fel a fejem, hogy éles pillantást vessek rá. - Én garantálom. Tedd meg, engedj el és meglátod, nem fogsz csalódni, de dönts gyorsan, mert társaid bármelyik pillanatban visszatérhetnek és még tőle is - villant a szemem az oawa-ra, - meg kell szabadulnunk.

//Mesélői//

Lerí a férfi arcáról, hogy nagyon is jól mulat rajtad, ahogyan kínlódsz az indokok megfogalmazásával, ami miatt hihetne neked és a pártodat foghatná. Csak bólint egyet vidáman, mikor te magad is belátod, hogy nem maradt nálad semmi, és hezitálásodra, belső vívódásod enyhe megjelenésére vigyora csak szélesedik, még jobban szórakozva. Kényelmesen rákönyököl egyik combjára, kézfejével támasztva meg a fejét, úgy nézve rád, mint valami ártatlan gyerekre, aki nem találja a megfelelő, frissen tanult szavakat, és ahogy elkezded csepegtetni az információt, érdeklődőn vonja fel a szemöldökét. Ábrázata ugyanakkor nem arról árulkodik, hogy teljes mértékben érdekelné az eset, inkább látszik rajta az, hogy csak a mézesmadzagot rángatja előtted.
- Igazán? – kérdezi, és teljesen biztosra veheted a hanghordozásából, hogy jelenleg egy ártalmatlan gyerekként tekint rád, aki nem tudja magában tartani az aznapi kalandjait és élményeit. Következő győzködő kijelentésedre kíváncsian hümmög, és ha eddig nem voltál benne biztos, hogy nem vesz komolyan és nem is szánta komolynak a felajánlását, akkor most már elkezdhetsz meggyőződni erről. – Tudod, kissé sok az ismeretlen. Nagyon ködösen beszélsz erről a... magasrangú személyről. Esetleg hallhattunk róla? Vagy igazából csak kamu az egész? – teszi fel időhúzó kérdéseit, amivel valószínűleg nem fog a szíved csücskévé válni. - Mindez viszont továbbra sem győz meg. Szerintem csak addig tartod meg a szavadat, amíg az neked kedvez, jelen esetben addig, míg meg nem kapod a fegyvereidet és szabadlábra nem jutsz - válik komolyabbá, és enyhén közelebb hajol, jelezve, következő szavai fontosak lesznek. - Teszek neked egy szívességet. Ha nem tűnt volna fel, van két elf közöttünk, még ha nem is éppen erdeiekhez méltó a viselkedésük. Szerintem nem vagy hülye és tudod, hogy a természet nekik nagy előny. Nagyon nagy - mondja csendesen. - Azt javaslom, legalább azt várd meg, amíg egy kevésbé fás vidékre érünk vagy amíg az erdőben véletlenül egy támadás nem éri a csapatot... - jelenik meg egy sokat sejtető mosoly az arcán, aztán finoman megpaskolja az arcodat, mintha azt akarná ezzel mondani, 'jó kislány'. Azzal, ha nem csinálsz semmit és nem is marasztalod további szóval, akkor ő visszatelepszik a helyére, sejtésed pedig beigazolódik: nemsokára jönnek is a többiek. Az oawa eközben nassolgatja az eredetileg téged illető vacsoráját, valamivel nyugodtabban, hogy már a vörös is visszatér a saját farigcsálásához és nem beszélgettek nagy titokban. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne vetne rád vagy a csapattársára gyanakvó pillantásokat, de valószínűleg már nem szól benne annyira a vészmadár.
- Jól van, fiúk-lányok – tér vissza az ember elégedetten, természetesen a vele együtt távozó társaság kíséretében. – Jól viselkedett a kiscsibe? – érdeklődik az őröknek kirendeltekre nézve.
- Természetesen, semmi probléma nem volt vele, mint a ma született bárány – pillant fel a farigcsálásból a vöröske, viszonozva a mosolyt, mielőtt az oawa megszólalna, aki kissé haragosnak tűnik, hogy eltitkolja ezt.
- Persze, ha semmi problémának tekintjük azt, hogy majdnem megfullasztott... – morogja a nőstény a vörösre tekintve ellenségesen.
- Ugyan már, megkapta a magáét, nem? – legyint egyet a félvér, kissé sértett hangon beszélve, ahogy vádat érez a macskalény szavai mögött.
- Ja, és hadd ne felejtsem el említeni az összesutyorgásotokat is – teszi hozzá további ellenségességgel az oawa, mire a visszatérő csapat egy része összenéz, egy másik a vöröst fürkészi némi gyanakvással, aki elenged egy fáradt, laza sóhajtást, közben kényelmesen elhelyezkedik, megforgatva a szemeit, mintha teljesen idiótáknak hinné a többieket.
- Mézesmadzagról hallottatok már? – tárja szét a karjait. – Köszönöm – teszi is hozzá, mielőtt válaszolhatna bárki is. Az embervezető nem tűnik túl meggyőzöttnek, valószínűleg az esetek többségében azt lesi, hol rontja el és miként találhat fogást rajta, túlságosan pimasznak találva a viselkedését, a két tünde viszont érdektelennek tűnik. Az egyikük meg is vonja a vállát, és jobbnak látja, ha aludni tér.
- Inkább alszom, amíg nem kell elindulnunk – hívja is le az ágakat, és azokra felkapaszkodva testvérével kisvártatva már a lombok közt el is tűnik, az ork viszont elgondolkodva vakarja az állát. Míg ő tűnődik és gondolkodik, mégis mit higgyen a szituációról vagy kinek szavazzon igazat, addig a többiek elhelyezkednek a tűz körül, tartva a távolságot tőled. Az ork az utolsó, aki úgy dönt, csatlakozva a többiekhez letelepszik az egyik törzshöz.
- Tudod, hogy figyellek, taknyos - mondja az ember némi ellenszenvvel a félvérnek, aki erre elvigyorodva megvonja a vállát.
- Eddig kifogástalan munkát végeztem, nézd csak - dobja oda neki a faragványát átlátszó büszkeséggel. A vezető elkapja reptében a kis tárgyat, de rá se néz arra, hanem azonnal a tűzbe dobja azt, hogy a lángok elemésszék, a félelf ábrázata ugyanakkor nem változik.
- Szerintem erre nem kell mondanom semmit - jegyzi meg fegyelmezőn. - Néhány óra, és megyünk, Jugghag - fordul az ork felé, aki felmorranva tekint rá. - Te őrködsz, és ti ketten is maradjatok ébren továbbra is - fordul az oawa és a félvér felé, az oawa aprót biccent az orkkal együtt, a félvér csak megvonja vállát egy csibészes mosollyal. Amint a főnök nekitámaszkodik az egyik fának és látszólag aludni tér karba tett kezekkel, a félvér kíváncsian kezd el fürkészni téged, érdeklődve, arcodról le tud-e olvasni bármit is.

Arról szó sem lehet, hogy eláruljam ki az apám, főleg mivel elég nyilvánvalóvá válik az idő teltével, hogy nagy valószínűséggel csak szórakozik velem. Nem vagyok büszke a mai teljesítményemre, hiszen jóval figyelmesebbnek kellett volna lennem ebben az erdőben, ahol járhattam volna még rosszabbul is, de annyira azért nem ejtettek a fejemre, hogy tálcán kínáljam a lehetőséget ennek a haramia társaságnak, hogy megzsarolják fajunk egyik vezető emberét. Nem mintha egy lyukas garast is adott volna értem, de szégyent hoztam volna az egész Házra és akkor már jobb, ha most megöletem magam, mert azt amúgy sem élném túl.
Szóval bár tényleg mindent bevetek, hiszen a remény hal meg utoljára, de egyre biztosabb vagyok benne, hogy magamnak kell ebből a kakiból kimásznom, ha már beleestem.
- Nem kamu, de ha te nem élsz a lehetőséggel, majd más minden bizonnyal igen és te verheted a falba a fejed, hogy elhalasztottad. – vontam meg a vállam. – Ha meg nem bízol bennem annyira, hogy egyáltalán megfontold, akkor minek koptattam a számat? – mondom dühösen és nagyon-nagyon szívesen sújtanám a fájdalom átkával, de elég volt a pofonokból, jó erőben akarok lenni, ha lehetőségem akad a szökésre.
Természetesen nem vagyok ostoba, hogy a két erdeivel megspékelt csapatból, úgy akarjak meglépni, hogy nem hatástalanítom őket elsőnek. Különben sem szalasztanám el, hogy őket kinyírjam, eléggé a lelkembe gyalogoltak.
- Tudod hová dugd a szívességedet! – vetem oda a vörösnek és a fogammal kapok az ujjai után, ahogy az arcomhoz ér, majd elfordulok tőle, jelezve, hogy részemről vége a társalgásnak.
Nem tudom, hogy tényleg csak most értek vissza a többiek vagy csak eljátszották ezt az egészet, de minden esetre nem soká visszérnek. Addig is az oawa-t idegesítem, hogy rá-rávillantom a tekintetem, hiszen nem tudhatja, hogy mikor próbálgatom rajta a mágiámat. Szerencséjére most tartalékolok.
Felhúzom a mellkasomhoz a lábaimat és átkarolom őket, amennyire csak a szerencsétlen félvérhez bilincselt kezemmel tudom és a térdemre hajtom a homlokom. Csak a fülem hegyezem, ahogy a társaság beszélgetésbe kezd.
Az már eddig is biztos volt, hogy valamiért nem kedvelik a vöröst és a macskafiú azonnal be is árulja a vezérnél. Ahogy sejtettem a vörös azzal védekezik, hogy csak beakart húzni a csőbe.
Azonban az ember nincs erről meggyőződve, ahogy hallom és a testem takarásában ezen kajánul elvigyorodom. Nekem csak jó, ha széthúznak és egymás torkának esnek.
Mivel úgy látszik egyelőre nem megyünk sehová és a csapat egyrésze pihenőre tér, nekem most jön a virrasztás ideje. Kíváncsi leszek, hogy mennyire bírja a három őr az éjszakázást, ráadásul eléggé értelmetlen a fél bandát ezzel kifárasztani, de hát ez is az én malmomra hajtja a vizet.
- Megkaphatnám a kulacsomat, vagy ez túl nagy kérés? – szólalok meg, miután kissé elcsendesedik a tábor.
Terveim szerint egy kis idő múlva más miatt kezdek panaszkodni, mondjuk, hogy ki kell mennem a kisdolgomat végezni. Igyekszem majd az agyukra menni és még jobban kifárasztani őket.