//Mesélői//

Csak mosolyog a feltételezéseden, hogy majd megbánja a döntését, és nem kell egy szót sem szólnia, hogy vonásaiból kitaláld, elsősorban nevet rajtad, másodszorban nem hiszi, hogy bárki fontolóra venne bármit egy hozzád hasonló sötételf esetében. Már régen nincs annyi empátia a most élőkben az éjtündék iránt, mint mondjuk évtizedekkel korábban, mikor a problémák nem voltak ilyen nagyok és rendszeresek.
- Azért, hogy csevegjünk egy kicsit, úgy mégiscsak gyorsabban telik az idő, mintha teljes csendben merednénk egymásra – vesz fel egy teljesen ártatlan mosolyt dühös kérdésed hallatán, mintha nem is fogná fel a hangodból érződő haragot, persze nyilvánvalóan csak nem foglalkozik vele, hiszen elég jó helyzetben van. Így minek foglalkozzon vele?
- A drága jó édesanyámba? – érdeklődik, nyúlva feléd az arcpaskolás céljából mikor finoman elküldöd őt a fenébe, elkapva aztán az ujját, mielőtt leharapnád az egészet. – Akkor találd meg nekem, és megteszem – kacsint rád, és talán nem ér meglepetésként, hogy fogalma sincs, ki vagy mi is az anyja és hogy úgy hol van egyáltalán. Félvér, az ilyeneket az esetek többségében eldobják maguktól vagy teljesen más nevelőkhöz kerül, ha szerencséje van. Ha nem, akkor jobb esetben az utca neveli őket, ha pedig nagy pechjük van, akkor fel se nőnek.
Ahogy elfordulsz tőle, egy vigyorral a képén feláll – láthatóan meglehetősen jól szórakozik még mindig ezen az egészen; rajtad, ahogy cukkolhat és félrevezethet téged, kihasználva, hogy ennyire próbálkozol megtalálni a kiutadat és reménykedsz abban is, amiben talán nem kéne.
- Nnna, most, hogy a hercegnő inkább duzzog, azt hiszem, folytatom ezt a remekművet... – dobja le magát az előző helyére, és előveszi a farigcsálásra használt kését, illetve a megkezdett miniszobrot is, tovább karcolgatva és hántva le róla újabb és újabb rétegeket egészen addig, míg a csoport többi tagja vissza nem tér, és egy része el is tűnik aludni, pihenni.
A tábor elcsendesedik, és mivel te összekucorodva, lehajtott fejjel vagy, így a téged fürkésző vörös aligha olvashat le rólad bármit is. Bár nem látod, különösebben nem zavartatja magát miatta, visszafordítja pillantását a többiek irányába, és nemsokára ismét farigcsálás hangjait hallhatod. Az se lenne csoda, ha egy kisebb zsák tele lenne faragható fadarabokkal.
Kérdésed elhangoztával egy darabig nem reagál rád senki, mintha meg sem hallottak volna. Ha esetleg körbenézel, az ork marad a helyén, bár a jelek szerint nyitott szemmel alszik, mert semmilyen mozdulatra nem kapja oda a tekintetét, a macskalény pedig inkább a tüzet bámulja és azt böködi meg néha egy ággal. Mondhatjuk azt is, hogy haragszik rád a korábbi fullasztási kísérleted miatt, így nem kifejezetten akar neked szívességet tenni, ám mielőtt teljesen lemondhatnál arról, hogy ez a terved beválik, a faragómester vörös néz fel rád.
- Hogy aztán majd elkéredzkedj pisikélni? – érdeklődik vigyorogva. – Remélem, azt tudod, hogy akkor én foglak kísérni, és nem fogom levenni rólad egy pillanatra sem a szemem, legyél akármilyen szégyellős – tápászkodik fel a helyéről, hogy a félredobott és ellopott felszerelések közül előtúrja a kulacsodat. Az oawa mögötti fához sétál, annak a tövében vannak egy halomban az elvett dolgok, tárgyak, értékek, minden, kivéve a ruha, amit rajtad hagytak. Némi túrás után megtalálja a kulacsodat, amit aztán a helye felé visszasétálása közben odadob neked, és ő ismét leveti magát kinézett ülőhelyére. Ha elkapod vagy felveszed a kulacsodat, akkor könnyebbnek érezheted a súlyát, mint amilyenre emlékeztél. Ha kibontás előtt megrázod, akkor hamarabb rájössz, hogy nincs benne semmiféle folyadék, ám ha a szádhoz emelve megpróbálsz inni belőle, akkor talán meglepetten veszed tudomásul, hogy vagy kiöntötték, vagy a banda itta meg előled.
- Ó, hogy inni is akartál volna? Azt hittem, csak a kulacsod kell – szúrja oda a vörös, ha észreveszi rajtad a grimaszt és ha egyértelműek a gesztusaid, hogy ittál volna. – Azt nem mondtad – tárja szét a karját egy tehetetlennek szánt vigyorral, de tele van kárörömmel és szórakozottsággal. Ha esetleg kérnél valamit inni, akkor azonnal előkotorja a saját kulacsát, ám ha nem szólalsz fel ennek kapcsán, akkor csak később kezd el matatni a saját táskájában, hogy a saját kulacsát elővéve egy kortyot igyon belőle, majd benyomva a tetejét odadobja neked.
- Gondold meg, hogy akarsz-e előttem bokorba hugyozni vagy kibírod az eladásodig – mondja még ezt a nagyon fontos szempontot. Ha kibontanád a kulacsot, akkor egy enyhén édeskés illat csapja meg az orrodat – már ha megszaglászod -, és ha beleiszol, akkor hasonlóan édeskés ízt tapasztalsz. Valószínűleg valamiféle növényi kivonat keverve vízzel, esetleg egy gyümölcsből nyertek ki némi nedűt és azt hígították fel. Zevadariként viszont nem valószínű, hogy bárhonnan is ismerős lehet, főleg abba belegondolva, hogy sötételf földeken nem sok minden terem meg, nem úgy, mint mondjuk a Nysiyben vagy az emberek birodalmában.

Szívesen leharaptam volna az ujját ennek a nyomorult félvérnek, aki természetesen még az anyjának sem kellett. Engem csak ne paskolgasson vagy simogasson, mint valami szelidítésre váró macskát. Csak úgy forrt bennem a harag, ahogy nevetgélve visszament az előző helyére és látványos farigcsálásba kezdett, mintha mi sem történt volna.
Egy darabig még dédelgettem a mérgemet, de aztán úgy véltem ez nem a legjobb taktika, ha még az előtt szökni akarnék, hogy feldobnának a szekérre és elhurcolnának valami jobban őrizhető helyre.
Már csak azt várom meg, hogy a tábor a visszatérő bandatagok elhelyezkedése után újból elcsendesedjen.
Gyanakodva pillanthatok az orkra. akinek ugyan nyitva a szeme, de egyáltalán nem mozdul, így elképzelhető, hogy csak ügyesen tudja leplezni az alvását, hogy a vezér ne rúgdossa szét a seggét, ha alváson kapja.
A Vörös még mindig cseszegeti a fadarabját, úgy látszik sosem unja meg és sosem fárad el. Ez nem javítja a hangulatomat. Az oawa is csak bambul a tűzbe és szívesen megpróbálnám ismét megfojtani, de az továbbra sem menne hang nélkül, még a kábítás jöhetne szóba, de amilyen pechem van, biztos beborulna a tűzbe.
Maradok a kevésbé kockázatos akciónál. A félvér végül kegyeskedik felfigyelni a szavaimra, de a kérdése és a vigyora azt mutatja, hogy nem ejtették a fejére, vagy már bőven volt tapasztalata a rabok szökési kísérleteire.
Magamban különféle kegyetlenebbnél kegyetlenebb halálnemben részesítem, de az arcomon maximum egy fintort láthat megjelenni, amit vehet annak is, hogy a feltételezése megbántott.
- Abból aztán nem eszel, te nyavajás kukkoló majom. - kapom el a felém hajított kulacsomat, amitől megcsörren a lánc a félork és köztem, de már a súlyából és abból, hogy nem löttyen benne semmi, tudom, hogy üres. – Egy igazi tréfamester vagy, elmehetnél a királyhoz udvaribolondnak. – nézek rá izzó haraggal. – Egyébként, ha még belőle is pénz akartok csinálni. – intek a még mindig eszméletlen rabtársamra. – akkor nem ártana megnézni, mert ennyi időre senkit nem lehet kiütni. – jegyzem meg.
A kulacs tartalmának hiányára való válaszára csak mereven nézek rá, mert nem akarok több lehetőséget adni neki arra, hogy jól szórakozzon rajtam. Ha akar, akkor úgy is ad innom, ha nem, akkor meg rohadjon meg, nem fogok könyörögni neki.
Tudom, hogy csak cukkolni akar, amikor nagy felhajtással kicsit később maga kezd inni, aztán épp, hogy sikerül elkapnom az ismét felém repülő kulacsot, mert nem számítottam rá.
- Ne aggódj, inkább belehalok, vagy bevizelek, de nem fogsz ruha nélkül látni engem.
Tényleg nem akarok kiszolgáltatottá válni, így csak egy kis kortyot tervezek inni, hogy azzal bírjam ki, de mikor megcsap az édeskés illat, elbizonytalanodom. Nem ismerem fel, mi van benne. Talán meg akar valamivel mérgezni?
De hát ő is ivott belőle! Végül csak egy kicsit megnedvesítem az ajkaimat az itallal, amiből úgy vélem nem lehet baj. Ám a kulacsot csak leteszem magam mellé, nem dobom vissza. Ha akarja majd eljön érte…….

//Mesélői//

A félvér széttárja a karjait, és egy vállvonással válaszol, mikor valószínűleg csúfolni akarnád a ráaggatott jelzőkkel.
- Szép lányokat szívesen néz az ember... meg a félvér is... Meg szerintem mindenki más is, innentől nincs mit szégyelljek – vigyorog. – Más kérdés, hogy én csak a szökésed miatt vagyok kénytelen nézni, elhiheted nekem, hogy egy sötételfre nem fűlik a fogam egyáltalán, az ízlésemhez mérten túl kegyetlenek és... sötétek. Gondolom, annyira nem érdekel téged az esetem, így inkább nem megyek bele – vonja meg a vállát, és amint rájössz, hogy üres és ezt hangoztatod is, a képén lévő vigyor csak még jobban szélesedik. – Igazán köszönöm! Legközelebb megfelelő ruhában tartok előadást. Ajánlólevelet esetleg írnál a királynak? Ha jól értettem, meglennének hozzá a kapcsolataid – fürkész téged, ám mivel a csapat többi része nem veszi komolyan, így nem sok figyelmet fordítanak a félvérre és az általa dobált szavakra. Nem mintha túl sok értelme lenne, valószínűleg nekik sem érné meg a kockázat, hogy sötételfekkel üzleteljenek; ők még az embereknél is rosszabbak tudnak lenni.
- Inkább fogd be a szádat, kislány, és ne nekünk ossz javaslatokat – szólal fel ellenszenvesen az oawa. - Nem te vagy a rabszolgakereskedő, vagy tévednék? Csak mert tudomásom szerint ti szart sem adtok a rabszolgáknak, ha megdöglenek, észre sem veszitek, szóval jobban tennéd, ha kussolnál inkább és a nyelvedbe harapva felfognád, itt nem te vagy a kinyalt seggű úriasszony – köp néhány szót ellenszenvesen.
- Jól van, nincs semmi baj, ne hergeld fel magad – emeli meg két kezét védekezőn a félvér, nyugtatónak szánva a szavakat, ám ahogy a nőstény kivillantja a szemfogait, inkább folytatja, mielőtt megszólalna a társa: - Ha nem hülye, akkor úgyis a gyengepontod fogja keresni, azt kihasználva meg meglóg, és így ugrott a pénz. Lehet, el kell viselni az okoskodásait, de pénz lesz belőle, innentől nincs gond. Szerintem. De ha szeretnéd, akkor adok neki egy pofont, a karmaid után sanszos, hogy nyom maradna – kacsint rá a csapattársára, aki dacosan inkább visszafordul egy morranással a tűz irányába.
- Neked is van bőr a képeden – motyogja, egy fadarabbal túrva a tábortűz alapját, kisvártatva pedig megkapod a kulacsot is, és az ehhez fűzött ígéretre a félvér csak megvonja a vállát.
- Nekem aztán édesmindegy – hagyja rád, nem is nézve, hogy mennyit iszol a kulacs tartalmából, csak folytatja a maga ügyes-bajos dolgát; farigcsál. A folyadéknak viszont nincs különösebb hatással, legalábbis teljesen átlagosnak tűnik abból a minimális adagból, amit magadhoz vettél, innentől akár többet is ihatsz később, ha szeretnél.
Hajnalig nem történik semmi, hacsak te nem teszel valamit, amivel magadra hívod a figyelmet, és ahogy az első napsugarak elérik a területet, az ember kiadja a parancsot az indulásra. Az ork egy nagy öklözéssel beleüt a fába, hogy felrázza az elfeket, és a többiek is hamar összekészülnek. Téged az ork a két kezednél fog, amíg a bilincset leveszik a félvér társadról és helyette most már mindkét kezedet ékesíti a vaseszköz. Így vezetnek a korábban már előkészített szekerekhez, és nem taszigálnak feleslegesen addig, ameddig rendesen mész, az ork pedig magára kapja a kékbőrű félvért, úgy cipelve az eszméletlen társadat, dobva be az egyik ketrecbe. Te sem kapsz másabb helyet, ugyanúgy egy ketrecbe kerülsz, és ha nem mész be engedelmesen, akkor néhány növény rácsavarodik a lábadra és a derekadra, és azok végzik el a piszkos munkát; nemes egyszerűséggel a természet dob be a vasrácsok közé. Még a bilincset se veszik le rólad, azt is rajtad hagyják amolyan biztos, ami biztos alapon.
Figyelésen kívül sokat valószínűleg nem tudsz tenni és nem is teszel, így láthatod, hogy arra a szekérre teszik a tőled ellopott felszerelést és fegyvert, amelyiken a kékbőrű félvér háziállata is szuszog még mindig néma csendben és békességben. Még egy kicsit eltart, mire mindenki feldobja valahova a tatyóját és megkeresik a maguk helyét, ám amint mindenkinek megvan a pozíciója, a három szekér három taggal az elején elindítják a lovakat, amik némi prüszkölés és dobbantás után megindulnak a sűrű növényzetben. Az elfek nincsenek a vezetők között, ők valószínűleg a fák közt kísérik az utat - legalábbis utoljára a fákra mászva láthattad őket -, a szekerek elején pedig a koponyával takart arcú sámánféleség, az ember és nevetséges módon az ork található - a te szekered elején az ember ül.
Döcögős és kényelmetlen az út a folytonos ugrálásokkal, ahogy a kerekek átmennek a növények alkotta buckákon vagy a kitüremkedett gyökerekenés bár pihenni túlságosan nem lehet tőle, az oawa megoldja, hogy az éjszakai ébrenlét után egy elég jót aludjon - de nem a te szekereden. Aki a te rácsodnak támaszkodva pihen, az a félvér vörös, és szemlátomást igencsak pihentető szunyókálásban van része.

//Ha nem teszel semmit, akkor folytatom!//

Mivel nem szeretek bohócot csinálni magamból, a történtek után már egyáltalán nem érdekeltek ezek a nyomorultak, hiszen csak szórakoztak velem és ha belementem a játékukban, csak még jobb volt nekik. Minden esetre a Vöröskét egy életre megjegyeztem, ha egyszer a sors a kezeim közé veti, a démonok kegyelmezzenek a lelkének……
Csak sötéten meredtem hol az egyikre, hol a másikra, de összeszorítottam a szám és beleharaptam a nyelvembe, nehogy egy dühös szó is kiessen rajta.
Az oawa hőbörgésére csak megvetően köptem felé és egy sötét és hideg mosolyt küldtem a félvérnek, aki ismét verést ígért. Egy pofonnál azért több kell, ha meg akarnak törni, hiszen egyik sem közelítette meg a self kiképzés alját sem.
Mikor a víz vagyis ami valami olyasmi volt, nem okozott semmit még egy óra múlva sem, ismét kortyoltam belőle, de csak megint egy kicsit, aztán még egy-egy óránként egyet, így elkerültem azt, hogy a hólyagom megteljen, de aztán hajnalban már nem bírtam tovább és bár faarccal ültem, amíg lassan magam alá vizeltem, a szégyen a lelkembe égett. Rám ugyan nem fogja a szemeit mereszteni egyik nyomorult sem!
Egy keveset bóbiskoltam, de igyekeztem nem mélyen aludni, így mikor a csapat szedelőzködni kezdett, már éber voltam. Nem szóltam, nem kértem tőlük semmit, hiszen a tegnapi nap már megmutatta mire számíthatok.
Társammal nem tudom mit csináltak, de továbbra sem tért magához, így magamban már eltemettem, nem is értettem, hogy miért veszkődnek vele, mikor elválasztottak tőle és a kocsira dobták. Az állatát minden bizonnyal alaposan elaltattál, mert az sem ébredt még fel.
Mikor felállítottak, ha az ork nem fog meg, akkor talán el is szédültem volna, nem tett jót az egész napos egyhelyben ülés. Ha észrevették a nedves foltot rajtam, akkor sem szóltam, csak dacosan hallgattam.
Aztán megbilincseltek és a szekérhez kísértek, ahol nekem is egy ketrec jutott. Nem ellenkeztem, értelmetlen lett volna, amikor tucatnyi szem figyelte minden mozdulatomat, az erőmet későbbre kell tartogatnom.
De közben persze mindent megfigyelek. Ki hol helyezkedik el a szekereken, milyen fegyvereket viselnek, hogy osszák be a feladatokat egymás között, hol járkálnak az erdeiek, akik a fák között tűnnek fel időnként.
A menet embertpróbáló legalábbis a ketrecben, ahol minden egyes zökkenőre összekoccannak a fogaim. Próbálok mindennél jobban arra koncentrálni, hogy mikor jön el a szökés lehetősége, de az én teherviselésemnek is vannak határai, a monoton út bár rázós, de egy idő után elnyom az álom……..

//Mesélői//

Reggel senki nem tesz megjegyzést a gatyádra került foltra, és bár a félvér olyannak tűnt, aki még ezért is cukkolni fog, nem teszi. Teljesen figyelmen kívül hagyja, ahogyan a többség is, és csupán az erdeiek azok, akik összemosolyognak gonoszul, de talán közel sem olyan gonoszan, mint a ti fajtátok. Ettől függetlenül megjegyzést nem tesznek, igazából talán elég is egy-egy pillantás rájuk, hogy egy kicsit felhergelődj, mert igazán kíván az ábrázatuk egy kiadós öklöst.
A készülődés maga csendes, néha egy-egy kiáltás hallatszódik, ahogy egymásnak odaszólnak, mi hiányzikv agy mi van meg, de ezek többnyire olyan tárgyak, amik téged aligha foglalkoztathatnak. A saját felszerelésed ugyan láthatod, amint felrakják a szomszédos kocsira, ám bilinccsel és ketrecben nem különösebb esély van arra, hogy segítség nélkül megszerezd őket. Az indulással a csend is hosszas, némán haladnak a Nysiy nemlétező ösvényén, és álmodat talán az is segítheti, hogy a még mindig talpon lévő félvér elővesz a tatyójából egy kétágú fasípot, amin különböző vésett minták találhatóak. Valószínűleg nem fog érdekelni és háttal is van neked, de ahogy a táskájából kiveszi, még pont láthatod az első szemlátomást erdei elf motívumokat rajta, ám valahogy mégis mások. Nehéz lenne bármelyik másik népcsoporthoz hasonlítani ezt, így megadhatod annak az esélyét, hogy a vöröske saját gyártmánya és egy gyenge utánzata az erdeiek kézműves tárgyainak.
A dallam rásegíthet álmod korábbi megtalálásához – vagy inkább az álmot hívja közelebb hozzád -, ugyanis meglehetősen lassú dallamot játszik, szinte már altatót, adva némi hangulatot a környezet csendes természeti hangjaihoz, főként a madárcsicsergéshez. Valószínűleg ez a dallam egy darabig kísér téged az álmaidba, és hamarosan ez is eltompul, ahogy átveszi a helyét a puha sötétség és némaság, köszönhetően a kimerültségednek.
Fogalmad sem lehet hát, hogy mennyi idő telt el, mikor hatalmas hangzavarra ébredsz. Törés és zúzás zajai ezek, jellegzetesen a fáé, amit néhány pillanat töredéke alatt elnyom egy hatalmas állatias üvöltés, méghozzá mindez közvetlen közelről. Még az is lehet, hogy magától az üvöltéstől csengeni kezd a füled és nem kizárt, hogy az agyadba is beleég. Ha felpattannak a szemhéjaid, akkor nyomban láthatod és érezheted, ahogy a szekér a ketreceddel együtt felborul, és az állat súlyos teste alatt bizonyos részei még meg is adják magukat. A szomszédos szekér ketrecében veszettül jár a hiénafajzat, amely ugyancsak felébredt ettől a zajongástól, de szökni nem tud a hatalmas werit tigris elől, ami a csapatra támadt, és nem is akárhogy: a hátán ott a gazdája.
Hallhattál a Nysiyben élő kannibálokról, a szörnyek mellett a terület róluk híres, és a rongyosra használt bőrruha az edzett testű, izmos nőn, az érthetetlen nyelven ordított, feltételezhető fenyegetése és a fából-csontokból készült lándzsája nagyon erősen arra utal, hogy egy helyi őslakos ő. Sötét haja rövidre nyírva, megannyi tetoválás vagy testfesték található rajta – ennyiből nehéz lenne megmondani. Azt még figyelheted, ahogy a werit tigrisre ráakaszkodnak a környező növények, de azt hol a nő vágja el, hol maga az állat tépi őket darabjaira, nem bizonyulva elégnek a masszív erőhöz. Több helyről káromkodás hallatszódik, a társaság nagy része szitkozódik a kellemetlen meglepetés miatt, ami annak ellenére érte el őket, hogy elég nagy csendben utaztak. Valószínűleg a dallam sem kellett volna bajt okozzon, mert akkor azonnal rászóltak volna, de már édesmindegy – meg kell oldani a helyzetet.
De nem neked.
Mielőtt teljes mértékben realizálnád a helyzetet a szekérről leborult ketrecedben, fémes csörrenéssel esik a vasrudakra valami, ami aztán rád pottyan. Odakapva pillantásodat megtudhatod, hogy egy kulcscsomó az, és hamarosan emberi hang is társul ehhez, de csak ennyi:
- Upsz! Ez kicsúszott a kezemből! – Meglehetősen szórakozott ez ahhoz, hogy a fogvatartóid egyike legyen, ám ahogyan felnézel – ugyanis fentről jön, onnan, ahonnan a kulcs is -, megtalálhatod a kellemetlenkedő vöröst. Amint találkozik tekintetetek, kacsint egyet, és még pont időben húzódzkodik fel, hogy egy nyílvessző pont ne találja el őt, így a lövedék továbbrepül és egy messzebbi fába csapódik, és nem ez az egyetlen nyíl, ami elsuhan. Bizonyára többen lövöldöznek különböző lombokról, ugyanis több helyről jön közel egyszerre egy-egy faragott nyílvessző.
Ha a kulcsokat próbálgatnád, akkor gyorsan rájöhetsz, hogy az egyik a bilincsedbe jó, a másik pedig a szerencsére nem földön található ketrecajtódba, és bár kissé kockázatosnak tűnik meglógni, megpróbálhatod. Maga a ketrecajtó oldalt található, a neked oldalra fordulva található werit tigris és gazdája láthatóan nem veled foglalkoznak annak ellenére sem, hogy ott vannak egy lépésnyire tőled. Túlságosan el vannak foglalva a csapattagokkal, akiknek egy része a tigrist veszi célba, míg mások próbálják a nyilakat kerülgetni és kitalálni az íjászok pontos elhelyezkedését. Nemsokára az állat azonban kénytelen egy ugrásszerű mozdulattal odébb vetődni, mikor az ork fogja a zúzófegyverét és megpróbálja a koponyáját egy üvöltés kíséretében betörni - sikertelenül -, de ez nem állítja meg, indul is utána.
Ha gondolod, kivárhatod ennek a végét, de nem tűnik rossz döntésnek a káosz kihasználása sem.

//Aglarnis// kép később


Nem akartam elaludni, de hiába a hadseregben történő kemény kiképzés, én sem bírok napokig ébren maradni. Haragosan szemléltem a készülődést, a szegyen pírja még sokáig égett az arcomon, de igyekeztem mindenhez közömbös képet vágni. Csak kerülnének a kezembe a fegyvereim!
Na, de ezek sem voltak kezdők és egy fikarcnyi esélyt sem adtak, hogy a szökés csak fel is sejlődjön előttem. Látszólag nem törődtek azzal, hogy milyen állapotba kerülök, ha el akarnak adni, ami azt sejtette, hogy azért nem megyünk túl messzire. Hiszen kinek kell egy bűzös, éhségtől szédelgő makrancos rabszolga, hiszen a sötét tündék sosem voltak erre jók.
Az az átkozott Vörös meg nem tud a bőrében megmaradni, de majd segítek neki kiforgatni belőle. Még most sem alszik, hanem fújja azt a nyavalyás sípot, ami láthatóan a főevőké lehetett, biztos lopta. Ám akármennyire is dühít, mintha valami mágia lenne, az álom hamar elragad miatta.
Hatalmas ordításra ébredek, aztán már repülök is, egyenesen a ketrec rácsainak, ami a szekérrel együtt borul oldalra. Félig süketen valami hatalmas vadállat üvöltésétől, félig kábultan még az alvástól és a kemény földet éréstől, amitől biztos megrepedt pár bordám, zihálva feküdtem pár pillanatig, abban a biztos hitben, hogy itt fogom végezni, ennek a lénynek a lábai alatt, amitől szinte karnyújtásnyira a szekér már beleroppant. Nem messze a félvér állatának hörgő-vnyító őrjöngő ugatását is hallom, érdekes lesz ha kiszabadul, bár drukkolok neki, ő csak épp olyan áldozat ebben, mint mi.
Amennyire csak lehet előre tolom magam a rácshoz tapadva és meglátom a támadónkat…..vagyis támadóinkat. Sosem láttam még ilyen közelről werit tigrist és ez egyébként is hatalmas. És a hátán egy bennszülött amazon forgatja a lándzsáját. Bőr ruhája, tetoválásai, természetből vette ékszerei, mind ezt sugalják. Nem tudom hogyan találta meg a karavánunkat és, hogy ő csak egy előőrs-e, de nem gondolom, hogy ki szeretném próbálni, hogy mennyivel jobb fogvatartók, mint ez a banda. Elég sok rémes hír kering ezen erdő lakóiról és az elém táruló látvány, a vad harca az idomított vadállattal csak megerősíti ezt.
Ki kell szabadulnom!
Vadul megrántottam a rácsot, de sajnos még a borulás sem lazította meg. Ekkor hullik az orrom elé egy kulcscsomó. Felkaptam a fejem és ki más lenne, mint az a tenyérbemászó képű félvér vörös!
Két ujjam a saját, majd az ö szeme felé emelem, jelezve, hogy rajta tartom majd a szemem. Pár nyílvessző szisszenését követően eltűnik a képből, de én cseppet sem aggódom miatta.
Tényleg nem értem mit akar tőlem, de most nem is akarok ezen gondolkodni. A kulcsokért kapok és hála őseim szellemének, egyik a bilincset, egy másik meg a rácsot nyitja.
Valószínűleg az erdeiek lövöldöznek össze-vissza a lombokból és bár elsődleges célpont most a tigris és az őt irányító nő gondolom, azért szívesen kidekorálnának engem is, ha tudnának, úgy vélem.
Akármennyire is veszélyesen közel dúl a harc, azért sem fogok elmenni a fegyvereim nélkül.
Látom a szekeret az egyik bokron fennakadva, így az erdő fáinak takarásában, fától fáig haladva, mindig fedezékben lopakodok oda és ha megszereztem, elégedett vigyorral illesztek nyilat az íjamra és célzom meg az ork szemét. Ő volt az első, aki megütött! Aztán jöhet a többi.......

//Mesélői//


A vörös átlátszó megilletődéssel néz rád, ahogyan jelzed felé, figyelsz, és tettetett érzéseit a szája elé emelt kezével igyekszik fokozni. Aztán persze fel kell húzódzkodnia a lomb rejtekébe, mert nem szeretné, ha kiluggatnák őt. Látszólag innentől magadra vagy utalva, mindenki más az ellenséges felet keresi és támadja, óvakodva az őket érő támadásoktól, a forgatagban pedig több lehetőséged is van, mihez kezdesz. A nyílvesszők tulajdonosai kérdésesek lehetnek, elvégre az sem lehet túl valószínű, hogy maga a tigrises nő egyedül jött volna, hiába van egy szelídített weritje – a Nysiy még egy vadállat társaságában is veszélyes lehet, nemhogy egyedül. Az, hogy a vöröst is megpróbálták lelőni, okot adhat más íjászok jelenlétére is, viszont nem kizárt persze, hogy észrevették a félvér tevékenységét az erdeiek. Ez utóbbi esetében viszont felmerülhet a kérdés, hogy miért nem küldik ellened azonnal a növényeket... Ugyanis ez nem történik meg; semmi természeti akadályba nem ütközöl a ketrecedből való szökésed során.
A felborult szekérről könnyedén nyúlod le a fegyvereidet, leszámítva a bujkálás feszültségeit, viszont nem érkezik ténylegesen téged érintő támadás sem fegyver, sem mágia formájában. Vélhetően a rejtőzködésed kellően jól sikerült és kellő körültekintéssel válogattad meg rövid időre szolgáló rejtekhelyeidet, így magabiztosan veheted magadhoz az íjadat és a tegez nyiladat. A célpontodat hamar megtalálod, épp hevesen küzd a werit ellen, amelyik folyamatosan hallatja fenyegető üvöltéseit, próbálva beleharapni, ám óvakodva a nagyra nőtt zöldbőrű zúzófegyverétől, amivel könnyen koponyáját is betörheti. Eközben a rajta ülő nő leugrik, hogy mozgékonyságának előnyét vegye, akárcsak nagy hatótávú lándzsáját, és az emberrel veszi fel a küzdelmet.
Már célba veszed a fegyverét lóbáló, néha támadás elől odébb ugró vagy azt kivédő orkot, ám egy igencsak nehezen eltalálható pontját vetted a fejedbe – a sok mozgás miatt a fej talán az egyik legnehezebben eltalálható testrész, a szem meg még inkább, ami nem kevés íjászi tapasztalatot és gyakorlottságot igényel és talán még egy erdeinek is gondot okozna. Mielőtt elengedhetnéd az ideget a nyiladdal együtt, kivárva az idődet, a különös madár belemar a karodba karmaival. Talán egy pillanatig értetlenül állsz ez előtt, ám ahogy utánanézel, eszedbe juthat, hogy ez az a jószág, amelyiket a tábortűz melletti ébredésedkor láthattál a sámánnak kinéző, arcát állati koponyával takaró férfi karján. Valószínűleg így is elengeded a nyilat a váratlan támadás meglepetésének köszönhetően, ami így célt téveszt, és nem a fejét, hanem az ork izmos vállát találod el, eredményül egy agyaras üvöltést előidézve.
A madár vijjogva repül tovább véres karmokkal felsértett bőröd nyomán, gyorsan tűnve el a mozgó lombok között, és hamarosan már azt is érezheted, hogy a növényzet nem csupán a magas ágak formájában, de a lábad alatt is mozdulni kezd, valószínűleg azzal a szándékkal, hogy maradásra bírjanak, így ha nem mész elég gyorsan, könnyen az erdei elfek képességének áldozatává válhatsz.

//AGLARNIS// kép később

Nem akartam arra pocsékolni az időmet, hogy elgondolkozzam azon, milyen érdeke fűződik a Vörösnek ahhoz, hogy engem kiengedjen és ne elsősorban a saját bőrét mentse. Ez a bajtársiasság nem igen fért bele egy éjtünde értékrendjébe, mert mit nyerne vele, ha a társa mellett még magát is bajba sodorná, lelövetné, amit a Vörös is éppen csak el tud kerülni.
Abban nem voltak kételyeim, hogy a váratlanul felbukkanó tigrises amazon, Nysiy szülötte és, ha így van, akkor mindenkit betolakodónak tartanak és nem hiszem, hogy egyedül rohanta volna le a felfegyverzett karavánt, méghozzá felderítés nélkül és bár a bandának két erdei elf tagja is volt, ez az erdő nem az ő erdejük volt, talán nem tudják annyira kihasználni a helyzeti előnyüket a zöld növényzet terén. Így nem voltam benne biztos, hogy most igazából ki is lövöldöz a lombok közül, akár lehetett valamelyik társai is, ha látta, hogy kiszabadít.
Nekem viszont szükségem volt a fegyvereimre, ha életben akartam kikeveredni a vadonból, mert anélkül akár a ketrecben is megvárhattam volna a csata végét, a győztes jóindulatára bízva magam.
A fegyverek megszerzése szinte gyerekjátéknak tűnt. Mindenkinek a tigris őrjöngése és a nő lándzsájának kikerülése kötötte le a figyelmét, na meg a nyilak kikerülése, így az is biztossá vált, hogy nem csak a banda tagjai rejtőznek a fákon.
Jól bánok az íjjal, ez a fő fegyverem, de persze valószínűleg egy lombevő ellen nem lenne esélyem. Ám enyém a meglepetés ereje és persze az, hogy azért nem vagyok annyira távol, hogy ne tudjam jól célba venni az orkot, csak a mozgását kell bekalkulálnom. Épp eleresztem a vesszőt, amikor egy madár támad rám és belemar a karomba, amivel elrántja a nyilamat a célról, egyrészt a súlyával, másrészt a váratlan fájdalomra reagálva.
~ Hogy főzne meg valaki levesnek! ~ küldöm utána a „jókívánságaimat”, mert nem nehéz megismernem a dögöt, mely a csapat mágusáé vagy sámánjáé volt.
Az ork felordít, mire odakapom a fejem és látom, hogy a nyíl a vállába állt, messze nem a szemébe, ahová céloztam. Legszívesebb én is ordítanék és lelőném a nyomorult szárnyast, de az már tovaszáll.
A viszont kétségtelen, hogy felfedeztek, egyrészt a csontember, másrészt valaki, aki ért a növényekhez, mert mozogni kezd a lábam alatt az avar.
Egy pillantást vetek még a szétdúlt rakományra, a félvér még mindig eszméletlenül hever a leborult ketrec alján, talán már halott is, de az állata vadul ugrál és marcangolja a ketrecét. Egy gyors mozdulattal felkapok egy nagy követ és a zárjához vágom, hogy reményeim szerint kiszabaduljon, aztán hátat fordítok az egész hajcihőnek és berohanok a fák közé, minél messzebb, hogy aztán egy nyugalmasabb helyen elrejtőzzek és átgondoljam, most hogyan tovább.

//Mesélői//

A csata megy tovább, amíg igyekszel helyes döntést hozni, és annak ellenére, hogy a bajtársiasság nem szerepel a sötételfek értékrendjébe, mégis kiszabadítod a félvér ork háziállatát. Tekintve, hogy a werit tigrisről leugrott a nőszemély, növelve ezzel a fenyegetésüket, a rabszolgakereskedők részéről növekedni tűnik a feszültség és sarokba szorítottság is. Bizonyára nem figyeled a menetét, viszont amíg a ketrechez sietsz, kihallhatod a bandafőnök embernek a kellemetlen, fájdalmas üvöltését, ám ez egyelőre nem olyannak hangzik, mintha a haláltusáját vívná a nő lándzsájára tűzve. Valószínűleg kapott egy sérülést, és ha esetleg egy pillantást vetnél az irányába, akkor láthatod, amint az arcán horizontálisan, kicsit döntve egy vérző csík található. Csuklóból megforgatja egyszer a kardját, és a mozgásából látható, hogy óvatosabbá válik az egyébként nagyon magabiztos, de figyelmességből és taktikai szempontból ugyancsak óvatos amazonnal szemben.
Az állat a ketrecben továbbra is ugrál, nem riadva meg a közeledésedtől, harapja a rácsokat, amíg te levered az őt fogságban tartó lakatot, és néhány csapással sikeresen megrongálod a fémeszközt. Egy kis bajlódással ez leválik a ketrecről is, így amint résnyire kitárul a kalitka, a hiénaszerzet már ki is tör, rohanva a gazdája mellé, hogy védelmezze azt, beleharapva abba, aki megközelítené. A bokádra eközben rátekeredik egy növény, gyorsan terjedve egészen a combodig, azonban mielőtt nagyon bajlódni kezdenél vele, egy olyan pontos célzás éri a főszárat a talpad melett, hogy talán meglepődnél, ha nem erdei elf lenne, bár a nyílvessző szemlátomást egy helyié, elsősorban a faragásából és a népeknél nem éppen jellegzetes színű tollal a végén. Ha esetleg a feltételezett helyre néznél, ahonnét érkezhetett a vessző, akkor kivehetsz némi mozgást a lombok között, de nem győződhetsz meg pontosan arról, hogy mégis kicsoda vagy micsoda, de a jelek szerint figyelt rád.
A menekülés mellett döntve hátrahagyod az egyre több sérülést begyűjtő harcolókat, és bár az hírlik, hogy szégyen a futás, itt méltó példája lehet annak, mennyire hasznos is, főleg, ha nem neked kell megbirkóznod a helyiek és rabszolgatolvajok konfliktusával. A csatazajoktól távol több hely is alkalmas lehet az elrejtőzésre, noha ha a rabszolgatolvajok győzedelmeskednek és utánad iramodnának, akkor az erdeiek jelenléte sokáig egyik hely sem lesz jó. Főleg növények biztosítják neked az elbújási lehetőségeket, fenn a fán, egy sűrű bokrosban, de találsz a fák gyökerei közt is egy hatalmas odút, ahova bebújhatsz - valószínűleg korábban egy állatnak a rejtekhelye vagy otthona volt, pontosan nem tudhatod. A helyi dögöket figyelembe véve persze egyáltalán nem kizárt az utóbbi, meglehetősen sok és veszélyes ragadozó szörnyeteg él errefelé, amik elől érdemes elbújni, főleg éjszaka, így egyedül a vadonban nem feltétlenül lesz egyszerű kikeveredni. Tanultál annyit a kiképzésed során, hogy nagyjából tudd az irányokat a nap állásából, bár ha egyenesen mész egy irányba, akkor is elég efffektív lehet a távozásod, legfeljebb a tengerpartos oldalán kötsz ki a helynek, ahol pedig fordulhasz is sarkon, elvégre a másik irányra lesz szükséged méltó távozásodhoz. A természeti jelenségek, mint például a moha jelenlétére nehezen számíthatsz, mert burjánzik az élőflóra mindenfelé ezen a vidéken, és nehéz lenne meghatározni, hogy mi nőtt azért oda, mert elég volt a napfény vagy mi azért, mert kellően sok tápanyagot lelt a talajban, vagy a páratartalmat kellemesnek találva terjedni kezdett, mint valami fertőzés.
Ugyanakkor azt sem feledheted, hogy valaki figyelt rád a menekülésed pillanatában, így sürgetettnek érezheted a döntéshozatalt, hiszen ha sokáig maradsz itt, akkor beérhet és kivárhatja, amíg előbújsz, szándékai ismeretlenségében pedig igazán veszélyes is lehet ez a lépés. Persze te is várhatsz egészen addig, míg ő maga fedi fel magát, kérdés, hogy ennek is mikor jön el az ideje.
Mivel mindkettőtöknek íja van és jó eséllyel lőttök elég pontosan, a rejtekből való kimerészkedés az életetek kockáztatásával járhat.


//Ha nagyon nem tudsz reagálni, akkor csipogj rám, és folytatom! //

//Aglarnis//

Talán nem jó ötlet volt a szerencsétlen állat segítségére lennem. Más fajtámbeli biztos sosem tette volna ilyet, inkább magát mentette volna, de én ezt nem tudom megtenni. Lehet, hogy ez okozza a vesztem egyszer vagy a terepen vagy az udvarban, sosem leszek elég jó harcosa apámnak.
Az állat ugyan kiszabadul, de ennek az az ára, hogy engem fogságba ejt egy vastag inda, amitől képtelen vagyok megszabadulni, aztán egy pontos nyílvessző tesz pontot az ügyre, amitől kötelékeim bénultan hullanak a földre. Nem látom ki volt a megmentőm, de csak a tigrises nő társa lehetett a tollazatból ítélve.
Most már nem kísértem a sorsom, bevetem magam az erdőbe. Tudom, hogyha lombevők erednek a nyomomba, mit sem érek itt, de nem fogom könnyen adni a bőrömet.
Egészen addig szaladok, amíg a kimerültség erőt nem vesz rajta, akkor viszont egy elhagyott odúban húzom meg magam. Csak remélni merem, hogy egykori lakója nem pont ezt az időpontot választja, hogy visszaköltözzön.
Muszáj kicsit pihennem és átgondolnom, hogy miként keveredhetek ki az erdőből anélkül, hogy valaki zsákmánynak ne nézzen. Nem bíztam annyira a támadóinkban sem, hogy azok tárt karokkal fogadnának, talán cseberből-vederbe kerülnék. Szóval egyedül kell megbirkóznom a helyzettel.
Az íjam szerencsére meg van, tehát étel nélkül nem maradok. Már csak azt kell kivárnom, hogy követett-e valaki, mert a történtek tükrében erre van esély.
Tudom, hogy egy erdei ellen ezen a helyen nem nekem kedvez a dolog, de ha le tudnám időben szedni…….
Ha egy órán belül nem tűnik fel senki, akkor kióvakodom és megpróbálok felmászni egy fára, hogy a nap állásából kikövetkeztessem az irányt.

//Mesélői//

Sikerül meglépned a fogvatartóid elől, és azok elől is, akik esetleg ugyanúgy fogságba ejtettek volna, és még a rejtekhely megtalálásával sincs különösebb dolgot. A helyzetet is jól látod, és bár a Nysiy erdejében nem lesz egyszerű a vadászat, tekintettel a helyi törzsi tagokra és szörnyekre, jócskán nőttek a túlélési esélyeid az íjaddal és nyilaiddal. Sötételfként szerencsére az érzékszerveid is kiélezettebbek, így egy emberhez mérten még könnyebb lesz a közlekedés és kijutás erről az elátkozott területről.
Várakozol és pihensz, ám a természet zajain és néhány állaton kívül nem sok mást hallasz. A madarak csicseregnek, tőlük elvárhatóan elég dallamosan és szépen, ami egy kietlen vidéken élő zevadarinak talán furcsa – na nem mintha maga a buja növényzet ne lenne az. Ettől függetlenül semmi gyanúsat nem tapasztalsz, és ahogyan előmerészkedsz, nem is lőnek rád. Vélhetően nyomod vesztették, olyan nagy távot tettél meg és úgy tűntél el a hatalmasra nőtt levelek és bokrok közt, illetve a sűrű aljnövényzet ugyancsak rejti a nyomaidat; nincs sár vagy talpalatnyi föld, ahol ne nőtte volna be valamiféle zöld.
Innentől már csak az a feladatod, hogy kijuss erről a vidékről, és elindulj haza; már így is nagyon hosszú ideje vagy távol, és jó lenne jelentést tenni valakinél – vagy a felettesednél, vagy apádnál, mielőtt halottnak vagy dezertőrnek kiáltanának ki téged gyanúsan hosszú távolléted nyomán.
A lombok sűrűsége miatt kissé nehéz megmondani a nap pontos állását, de kis mászkálás után – vagy egyenesen fára mászva – semmi gondod nem lesz ezzel, és az az alapján megállapított irány is helyesnek bizonyul. Nem kevés gyaloglással és óvatoskodással kijutsz aztán az erdőből, ahol már egyre kevesebb növényt találni és egyre járhatóbb a vidék, és egyre biztosabb lehetsz benne, hogy a veszedelem egy része már a hátad mögött van, most már csak az Emberek Birodalmán kell átverekedned magad észrevétlenül, onnantól pedig az Oughwar-hegység fenevadait és barbárait kell kikerülnöd, végül pedig eléred Zevadar határvidékét, ahol többnyire biztonságban érezheted magad. Sötételf terület, legfeljebb a fajtársad fog már veszélyt jelenteni rád.

//Sajnálom, hogy a játékot felvezető partnerrel nem sikerült végül befejezni az inaktivitása miatt, de remélhetőleg nem volt túl rossz az átvételével a sztori
Elhúzódó hazatérésed itt folytatódik: https://neminra.hungarianforum.com/t639-sotet-armanyok-elokeszuletek //