//Egészben c. játék  és a (ki nem játszott) házasság után játszódik úgy nagyjából a tél közepén, csak hogy könnyű legyen időben elhelyezni.//


Minden a helyére került így vagy úgy, és magát is meglepve tapasztalta, hogy több volt ebben az elégedettséggel vegyes beletörődés, mint a keserű megdöbbenés. Mindig is érezte belül, hogy más a családja tagjaihoz képest, hogy egészen más érdekek és célok hajtják őt, az érdeklődése más, a viselkedése szintén... És mikor kimondásra került törvénytelensége, akkor is csak egy keserű mosoly jelent meg az arcán, vagy... Nem, inkább valamiféle büszkeség ütötte fel a fejét benne, büszkeség, hogy nem annak a férfinak a lánya, akitől egész életében tartózkodott és akit egész életében utált. Örült annak, hogy tulajdonképpen nincs múltja, hogy nincsenek olyan gyökerek, amikhez vissza kellene térnie úgy, hogy ő nem akar, és elképesztő felszabadultsággal járt, hogy neki tényleg nem kell senkinek se felelősséggel tartoznia. Csak van, felmenők nélkül, kötelesség nélkül és szabadon kezdhet olyan életbe, amilyet akar, nem nyomják őt az ősök követelései és elvárásai, és mintha lepattantak volna olyan fogságba ejtő láncok és béklyók, amikről idáig fogalma sem volt.
Szabad volt, persze nem sokáig, hiszen kérőjét nem akarta sokáig megváratni, mellette úgyis szabadnak érzi magát, hiába tartózkodik az érzelmek börtönében.
Az igazi apjáról nem tudott meg sok mindent. Világéletében csavargóként élt, felbukkant különféle helyeken és nyomtalanul eltűnt, de soha senki nem tudta róla, hogy kinek a leszármazottja. Állítólag nem tűnt olyannak, aki vagyonnal rendelkezett volna, azonban sose jelent meg mocskosan vagy ápolatlanul. Több szeretetet és kedvességet tanúsított, mint Filverel, és talán ezért is menekült hozzá számtalanszor, míg meg nem történt a baj egy óvatlan és zavaros érzelmekkel teli pillanatban, aminek meg is lett az eredménye: ő maga a vörös hajával, amit az igazi apjától örökölt. Hogy most hol jár, él-e még? Senki se tudja, és ő nem is akarja. Még.
A terhes múlt oldódni látszott, a várt kétségbeesett összetörtség pedig nem következett be. Boldog volt, hogy kiderült az igazság, hogy végre megnyugodhat és tiszta lappal indíthat, hogy végre lezárhatott egy életszakaszt és mindenféle kérdés és kétkedés nélkül mehet bele egy újabba ármányok és titkok nélkül, ahol tobzódnak a tiszta érzelmek. Viridiel családjához már úgy érkeztek vissza, hogy a karja ismét a régi volt, azt leszámítva persze, hogy még mindig alig tudta mozgatni, és ahogy újabb hetek teltek, már semmilyen belső parancsra nem reagált. Megfogni és elmozdítani lehetett, de akkor az úgy is maradt, így ez némileg problémásnak bizonyult, de hatalmas lendülettel vetette bele magát az esküvő szervezésének további részébe egy letörölhetetlen mosollyal az arcán, várva azt a napot, amikor kedvesét már a férjének hívhatja. Innentől már nem volt titok egyikük előtt sem, melyet tisztázni akart volna életük összekötése előtt.
A szervezések elvették az idejét és energiáját, így észre sem vette, de már az esküvő napján öltöztették abba a borzasztóan drága és elképesztően kényelmes ruhába, amit még Amerith készíttetett szolgálóival és akkor adott át, mikor a királyt a helyzethez mérten épségben visszahozták. Jól érezte magát, gyönyörűnek, büszkének, nőnek, és nem egy fattyúnak, akinek bármit is szégyellnie kellett volna. A szertartás végén habozás nélkül mondott igent, érzelmei bizonyításaként és bemutatásaként pedig olyan heves csókot adott az elegánsan felöltözött és mindig vonzó Viridielnek, hogy a meghívottak mindegyike jogosan irigykedhessen. Felejthetetlenné vált számára ez a nap, hiszen a múltban történt csalódásokat követően már nem hitte, hogy ez valaha megvalósulhat, ráadásul úgy, hogy valaki olyannak a felesége lehet, akit mindennél jobban szeret, akiért bármit megtenne, aki nem használja ki és akivel már egymás közt gyerekekről beszélgetnek, a sajátjaikról. A boldog jövő, amire mindig is vágyott, innentől garantáltan bekövetkezni tűnt.
Az otthonuk kapcsán végül úgy döntöttek, hogy elhagyják Viridiel családi fészkét és egy másik területen telepednek le, felépítve a saját otthonukat a király felajánlott segítségével. Nem akarta elhagyni Awyrist, hiszen ez az a hely, ahova mindig vissza fognak vágyni, bárhol is legyenek. Nem ragaszkodott ahhoz, hogy egy már meglévő faluban éljenek, úgyis nagyon keveset tartózkodnának ott a futárutak miatt, de a gyerekeik érdekében elérhető távolságban választottak helyet egy település mellé. Ha ők maguk nem is feltétlenül igénylik jelenleg a társaságot, a jövőre nézve jobb, ha az utódaiknak lesz kivel játszaniuk, de még mindig megtarthatják a saját magányukat. Ráadásul a tenger se volt túl messze attól a helytől, és ha nem is úszni, de majd a végtelen kéksében gyönyörködni mindig lesz lehetősége. Egyelőre persze az építéssel és a helyszín kialakításával kellett törődniük, újra és újra meglátogatni azt a helyet, és amíg egy biztos, melegíthető szobájuk nincsen, visszatérve hol Viridielékhez, hol a faluban betérve valakihez.

Az építkezések javában zajlanak. Ő az egyik olyan ülőhelyen iszogatja a forró teáját, ahonnan lesöpörték a havat, várva, mikor kell segítenie vagy mikor tud. Gyakran rámosolyog Viridielre, mikor épp találkozik a pillantásuk, és valahol megmosolyogja a gondolatot, hogy míg ő bundában és meleg ruhákban kucorog hátul, addig a dolgozók valamivel lengébben dobálják a deszkákat, némileg kimelegedve a súlyok cipelésétől és fizikai munkától, az otthonuk alapjait már lerakva. Néha a munkások segítségére hívja természeti erejét, mely bár jóval gyengébb a téli időszakban a tavaszhoz és a nyárhoz képest, külső szemlélőként ez alig érzékelhető.
- Elnézést... - hallja egy gyereknek a hangját maga mellől. Érdeklődőn pillant felé, nagyokat pislogva nézve végig a beöltözött elfen, akinek szeplős arcán meglehetősen szomorú vonások ülnek, nedves pillantását elnézve pedig még talán sírt is.
- Csak nem eltévedtél? - teszi le maga mellé a bögréjét, hogy megfogja a kisfiú kezét bátorító jelleggel. A fiú azonban megrázza a fejét nemlegesen, és hagyja, hogy vékony ujjaival közrefogja az ő egyik gyerekkezét, míg a másikkal a szemeit dörzsöli meg.
- Nem... - teszi hozzá. - Nem tudod, hol van a fehér hajú bácsi? Mondani akarok neki valamit... - néz rá olyan kétségbeeséssel és könyörgéssel, hogy jóformán a szívét darabjaira töri. Pár pillanatig megrökönyödve figyeli az ábrázatát, önkéntelenül is azon gondolkodva, mi lesz vele, ha a sajátjai csinálják majd ezt. Jelneleg eléggé úgy tűnik, hogy belepusztulna.
- De, tudom, hol van, odaviszlek hozzá - tápászkodik fel a helyéről némi hezitálást követően, és a kezét nyújtja, hogy kéz a kézben sétáljanak párjához, a teáját a helyén hagyva. Gyorsan körbenéz, kutatva férje után, és ha nagyon mással van éppen elfoglalva, akkor gondolati úton jelez neki.
~ Viridiel, itt egy gyerek és veled szeretne beszélgetni ~ hívja fel magukra a figyelmet, és ha már észrevette őket, akkor aggodalmas ábrázatáról le lehet olvasni, hogy valami baj van. Mondjuk magára a gyerekre is bőven elég ránézni...
Ha a férfi odasétál hozzájuk vagy bevárja őket, akkor előtte megállnak. A fiú még szipog párat és dörzsölgeti a szemeit, mire felnéz férjére, közben feltéve kérdését:
- Te vagy Viridiel? - érdeklődik kissé bátortalanul, úgy szorongatva Lash kezét, mintha az anyjával sétálna kézen fogva.

Úgy láttam, hogy a régi lakhelyén, a "családjánál" tett látogatás jót tett Lashnak, mintha valami rég hordozott tehertől szabadult volna meg. És ha Lash jól érezte magát, akkor természetesen én is és türelmetlenül vártam már, hogy kimondjuk a boldogító igent és végre feleségemként zárhassam a karomba, és utána már anyám sem szólhat bele, hogy egy szobában alszunk.
Az esküvő felejthetetlen volt, a természet adta a hátteret hozzá, amely egy erdei elfnek nem is lehet szebb. A helyszínnél csak Lash volt gyönyörűbb, akinek ruhája .........hát nehezen találtam volna rá szavakat, mert mind elakad, ahogy néztem, miközben apám karján lépkedett felém, aki boldogan vállalta ezt a szerepet.
Természetesen én is kicsíptem magam az alkalomra, de a természet színeit viseltem, a zöldet és a barnát, melyet arany indaminták kanyarogtak.
A szívem zakatolt és majd szétvetett a büszkeség, amikor kedvesem igent mondott és én ígéretet tettem, hogy mindig szeretni és tisztelni fogom örökkön örökké és megvédem őt és családunkat is erőmhöz mérten.
A csók igen csak hevesre sikerül, amit a vendégek nevetve, nagy tapssal jutalmaztak.
A most már zavartalan mézeshetek hamar elröppentek és a helyet is kiválasztottuk, ahol felépíthetjük vadonatúj családi fészkünket. Igen, külön költözünk és bár anyám nem örült, hogy nem a közelben találtunk helyet, nem sokáig zsörtölődött, belátta, hogy kisfia, már nem a szolnyája mellett lebzsel majd, hanem tűzrőlpattant feleségéé mellett.
Alapos megfontolás után, sikerült egy nagyon szép helyet választanunk és a király azonnal rá is bólintott, így megkezdhettük az építkezést.
Sokan felajánlották a segítségüket, de ennek ellenére sok volt a munka, amiből én is kivettem a részem.
Az idő már télre fordult, de csak egy ingben és egy mellényben dolgoztam, az egyik szoba padlóját illesztettem a helyére, amikor meghallottam, hogy Lash keres. Imádtam, ahogy a háttérben irányította a dolgokat, sosem volt hiány meleg gyógyteákban és tanácsokban, ha elakadtunk. Most is azt hittem, hogy valami ilyesmiről van szó, de meglepődve húztam fel a szemöldököm, amikor megláttam, hogy egy kölyökkel közeledik kéz a kézben. Talán valami felbukkanó rokongyerek?
A fiú azonban elég zaklatott volt, talán sírt is, ha vöröslő szemit elnéztem, így gyorsan lemásztam, hogy megtudjam mi ez az egész, hiszen Lash üzenete is azt sugallta, hogy nincs minden rendben.
- Igen, én vagyok Viridiel, üdvözöllek. - hajtottam meg fel a fejem, mint ha egy felnőtt férfival kerültem volna össze, próbálva ezzel némi bátorságot önteni belé. - Mi járatban nálunk, segíthetünk valamiben?
~ Ki ő és mi a baj? ~ kérdezem közben Lasht gondolatban, hátha ő többet tud.

//Mesélői + Lash//

Halványan és bizakodón elmosolyodik, mikor Viridiel bátorítón üdvözli a gyereket, aki egy kicsit rászorít a kezére, miközben párját vizsgálja. Ránéz az apró elfre, és ha engedne a halványan lüktető érzésnek, akkor biztosan a karjaiba venné őt, megemelve és úgy vigasztalva meg, persze nem teszi meg, mégiscsak idegenek. Ettől függetlenül ábrándosan bogarássza a kisfiút, de még ezen a vékonyka ködfellegen keresztül is tökéletesen érti a szavakat és eseményeket, egyáltalán nem befolyásolja a józanságát.
~ Nem tudom, téged keresett ~ pillant párjára, mikor gondolati kérdésével visszarántja a tényleges valóságba. ~ Gondoltam, neked nyitottabb lesz, ha már azonnal irántad érdeklődött és nem erőltettem, nehogy elriasszam néhány kérdéssel ~ vezeti vissza tekintetét a fiú kissé megszeppent vonásaira, bár láthatóan a barátságos és felnőttes üdvözlés megteszi a hatását. Még egyszer érzi a kölyök szorítását az ujjain, de utána elengedi azokat, és megigazgatva a kabátját kihúzza magát egy orrdörzsölést követően.
- Ühüm, szeretném, hogyha segítenél – bólint egyet, aztán elgondolkodón lepillant, vélhetően a szavait gyűjti össze, aztán vissza a férfira. – Scalanis vagyok - néz minden határozottságával és bátorságával Viridielre, mint aki tényleg ki akarja érdemelni, hogy nem kölyökként kezelik, akit az első pár pillanatban el is lehet hajtani. Lashnek ettől muszáj mosolyognia, a helyzet ellenére is aranyosnak találja a fiú viselkedését, ugyanakkor igyekszik elrejteni a mosolyát, magára erőltetni a komolyabb vonásokat, nehogy azt higgye a csöppség, nem veszik őt komolyan.
- Apa eltűnt és nem válaszol se anyának, se nekem. Anya felzavart a szobámba, de nem úgy, mint mikor valami rosszat csinálok – tűnődik el ismét. – Apa ide szokott hozni dolgokat, gondolom, követ meg fát... Meg hasonlókat – mutat az épülő házra. –... és nem úgy mesélt rólad, mintha rossz elf lennél, és szeretném, hogyha segítenél megtalálni őt.
A gyerek egy darabig a férfi vonásait fürkészi, Lash pedig a gyerekét, majd párjára emeli pillantását, hátha le tud valamit olvasni az arcáról, bár tekintve, hogy Awyrison belül maradnak jó eséllyel, ráadásul ez valahol az ő felelősségük, minden bizonnyal elvállalják. Ettől függetlenül meg akar győződni arról, hogy jól ismeri férjét, és egyfajta elégedettséggel folytathassa a beszélgetést.
- Tudod, milyen úton szokott haladni? – érdeklődik, leguggolva mellé, óvatosan emelve a kezét, hogy az apró, hideg ujjakat körbeölelhesse sajátjaival, bátorítón simítva végig a fiú karján, végig kékes-szürkés szemeibe nézve. – Nem tudom, anyukád mennyire akar erről beszélni, ha nem ő jött ide azonnal... – tekint ismét Viridielre kissé aggodalmasan, vajon neki milyen elképzelései vannak ennek kapcsán, aztán vissza a gyerekre, aki egy darabig elnézi az ujjait, amint átmelegítik az övét. Egy ideig még csendben van, mintha gondolkodna, aztán elhúzza a száját és oldalra néz, nagy nehezen nemlegesen megrázva a fejét.
- Nem tudom... – mondja halkan. – Anya többet tudna erről mondani... – teszi hozzá ugyanolyan csendesen, továbbra is lehajtott fejjel, és egy kis szünetet hagyva félénken tekint Viridielre. - Elkísérhetlek odáig, ha segítesz. Nem akarom azt sem, hogy a néni egyedül menjen.

~ Értem, akkor derítsük ki, hogy miért keresett épp engem. ~ küldtem vissza gondolataimat Lash-nak, bár el nem tudtam képzelni, hogy egy ekkora kölyök, akinek még bőven anyja szoknyája mellett lenne a helye, miért akar velem beszélni, méghozzá szerinte valami igen komoly dologról.
Viszont a felnőttes üdvözlés megtette a hatását, mert kezdett eltűnni a félsz és az aggodalom a képéről, bár látszott, hogy ehhez nagy erőt kellett vennie magán, de becsületére válva, megtette. De egy nagy sóhaj után elengedte Lash kezén a csimpaszkodást és kicsit kihúzta magát.
Aztán Scalanis hamarosan sort kerít jövetele céljára, ami eléggé megdöbbentő, főleg, hogy nem az anyja jött ezzel hozzánk vagy éppen az erdőre ügyelő valamelyik Őrzőhöz, hanem a kölyök.
Azért nem túl jellemző, hogy elfek csak úgy eszerűen eltünnek Awyris-ból, mindeféle előzmény nélkül.
- Szóval a te apád, Raybol, igen ismerem őt és csodálkoztam is, hogy nem láttam egy ideje. - bólintottam az információra és azon gondolkoztam, hogy mikor is volt pontosan, hogy itt járt, de annyian nyüzsögnek itt az építkezés miatt és én annyira el vagyok foglalva, hogy nem tudom felidézni.
- És mikor láttad apádat utoljára? - kérdeztem és Lash már a hangsúlyomból érezhette, hogy nem fogom annyiban hagyni a dolgot és megtesszük a kölyök érdekében, amit csak lehet.
És meg sem kellett kérdeznem, hogy kedvesem benne van-e, hiszen máris ésszerű kérdéseket tett fel a fiúnak., aki máris belopta magát a szívébe, ehhez kétség sem fért.
- Igen, bennem is ez merült fel. - biccentettem okos kis feleségemnek, aki szinte kitalálta a gondolataimat.
- Nem megy egyedül Scalanis. Ha már eljöttél hozzám, akkor az a legkevesebb, hogy felajánljuk a segítségünket, igaz drágám? - mosolyogtam először a kölyökre, aztán Lashra. - Menjünk akkor és kérdezzük meg anyukádat, hogy mit tud Raybol eltűnéséről. - pakoltam le a szerszámokat és kerítettem elő a fegyvereimet, mert még ha itthon voltam is, ezek hozzám tartoztak. A páncélom azonban nem vettem fel, csak egy bőrzekét kanyarítottam a vállamra.
Ezek után indulhattunk.

Igazán kíváncsi, mégis mi történt, hogy nem tudnak a helyzettel mit kezdeni, mert a természet, bár hideg tél van, segíti az erdei elfeket. Tény, a kevésbé erős mágusoknál előfordul, hogy a növények és állatok nem hallják meg a kéréseket és a segítségül hívást, az erdőjárók közt biztosan akad olyan, akinek még az ilyen időben is engedelmeskednek.
Ő maga is emlékszik a férfira, mikor Viridiel elárulja a nevét, bár csak homályosan. Igyekezett idáig mindenkinek a nevét megjegyezni, társítva hozzájuk az arcukat, de nagyon nehéz ennyire hirtelen ennyi személyt az emlékezetébe vésni úgy, hogy idáig csak magáról kellett gondoskodnia és senki mással nem kellett törődnie. Nem mintha ez egy negatív változás lenne, és minduntalan megmelegszik a gondolatra, mit tett vele Viridiel és a kapcsolatuk, a helyzet miatt félreteszi azt a nosztalgiázást, amibe mindig beleesik, ha megkörnyékezi magában a témát.
A hangsúly hallatán némileg elmosolyodik megkönnyebbülésében, így ő is zavartalanul veti bele magát az érdeklődésbe és a segítségük biztosításába. Valahol hibásnak gondolja magukat a férfi eltűnését illetően, hiszen jelenleg miattuk járja az országot, megy a határhoz és kereskedik azzal, amijük van, kicserélve arra, emi nincsen, és amennyire ő tudja, elég hatékonyan. Munkás szempontból ezért sem kéne őt elveszíteni, persze ez az indok mozgatja jelenleg őt a legkevésbé; nem akarja, hogy ez a gyerek esetleg apa nélkül nőjön fel.
- Igen, igaz – mosolyog rá párjára, a megszólítás hallatán pedig szívesen bújna és dörgölőzne hozzá, kifejezve háláját, végül visszafordul a fiú felé. – Természetesen mindketten megyünk - simogatja meg a fiú felkarját.
Mikor Viridiel talpa alatti hóropogás jelzi indulását a fegyvereiért, érdeklődőn néz utána, azon tűnődve, vajon vigyen-e magával bármit is, végül úgy dönt, felesleges. Awyrisban minden a segítségére jön, ha szólítja, fegyver pedig lesz párjánál így, ő egyébként is jobban tudja használni a kardját, neki pedig... Ismét bele kéne vetnie magát a tanulmányokba, de előbb a házukat szeretné egészben látni remélhetőleg a tél végére, tavasz elejére. Így elnézve nem a legjobb időpont volt a téli építkezés, de mivel senki sem tiltakozott és ők türelmetlennek bizonyultak új otthonukat illetően, nem akkora gond. Sokat a feladata neki nem változik, meg a munkások is legfeljebb kevesebb öltözékben ruhangálnak és kalapálnak.
- Szóltál nekik, hogy megyünk? – tápászkodik fel a fiú mellől, de a kezét nyújtva neki, hogyha szeretné, akkor fogja meg, miközben Viridielre szegezi pillantását érdeklődőn. – Nem szeretném, ha keresnének – biccent fejjel a dolgozó elfek felé. – Tudom, hogy elsősorban nem mi vezetjük a menetét, de attól még nekünk készül – indul meg pár lépés erejéig lassan, hogyha még van valami, akkor visszaforduljanak érte. Egy pillanatra megtorpan, amint eszébe jut, vihetné az üvegcséinek néhányát, de erősen kétli, hogy olyan veszély fenyegetné őket az erdőben, ami miatt bármelyikre is szükségük lesz. Talán ez felkészületlenség vagy botorság, de az itteni rendetlenséget és viszonylagos rendszertelenséget figyelembe véve nem találná meg valami könnyen azokat az apró darabokat. Inkább nélkülük megy.

//Mesélői//

A fiú hevesen bólogat, mikor apja nevét kimondod, aztán a felé irányuló kérdésekre sorra válaszol, bár Viridielénél muszáj elgondolkodnia. Hangosan hümmög, miközben a sok helyen letaposott havat bogarássza, hátha onnan kiolvashatja a választ, erősen összeszűkíti a szemeit, ráncolja a szemöldökét.
- Talán... Talán egy hete – néz fel Viridielre. – Akkor indult el olyan dolgokért, amik ide kellenek és ma már itthon kellett volna lennie – válaszol bőven, szélesen elmosolyodva, mikor biztosítjátok, mindketten jöttök, aztán értetlenül figyeli, a futár mégis miért távozik. Lash csendesen felvilágosítja őt, és mikor visszatérsz a kardoddal az oldaladon, akkor nagyra nyílt, kerek szemekkel figyeli, érezhetően meg akarva fogni, de láthatóan tart is attól, hogy mit szólnál hozzá, így szavakban nem fejezi ki kíváncsiságának tárgyát vagy éppen azt, mennyire tartaná kesztyűs gyerekkezei közt. Ha esetleg megmutatnád neki, akkor következő posztban vagy privátban leírom a reakcióját, de ha nem vonod ki vagy nem adod neki oda, esetleg későbbre ígéred, akkor megindul arrafele, ahonnan jött, gyorsan szedve csöpp lábait, szinte futva. Nincs annyira messze a falu, és egy gyorsabb tempót diktálva könnyedén tudjátok tartani azt, amit a gyerek diktál. Mivel nem Lash kezét szorongatja a gyerek, így párod a tiéddel kulcsolja össze ujjait egy mosoly kíséretében.

Talán fél órát sétálgattok a kopasz fák közt a ropogó, hideg hóban, amíg eléritek az apró falut, mely tipikusan elf mintára épült. Elszórtan találhatók a csupasz lombkoroánban néhány, egyik-másik a törzsekbe vájva vagy azok környékén, míg a többi a földön, esetleg a hatalmas gyökerek közt. Mindegyik kéményéből halványszürke felleg száll ki, jelezve a benti életet, Scalanis pedig odarohan az egyik olyan épülethez, ami előtt gondosan elsöpörték a havat. Vastag faajtaját zöldre festették, és vélhetően már évtizedek óta ott van, ugyanis színét megfakította mind az idő, mind a napfény. Az ajtó mellett kétoldalt ablakok széles párkánnyal, vélhetően tavasztól cserepes virágoknak nyújt helyet, ezzel is takarosabbá és otthonosabbá téve a külsőt. Így viszont csak az üres üveg fogadja a vendéget, mögötte barátságos függönnyel.
A fiú azonnal benyit, gyorsan verve le az előszobában a csizmájáról a havat, és ami nem jön le róla, azt egy seprűvel igyekszik leseperni, bár nem sok sikerét leli benne. Különösebben nem is foglalkoztatja, egy hisztis ábrázatot követően úgy dönt, visszarakja a seprűt a helyére, és csizmástul robog be a folyosón, hogy a második ajtónál balra fordulva bekiabáljon:
- ANYAAAA! Jöttek segíteni!
- Scalanis, mit mondtam a csizmádról?! Megint takaríthatok utánad! - hallatszódik egy dühös női hang, aztán a további szidalmazását már nem érthetitek, de hallhatjátok, hogy folytatja valamivel. Addig van időtök körbenézni: belépve jobbra fogasokat találtok, ezeken nehéz kabátok lógnak vastag szőrmével ellátva, és már ennyiből biztosra vehetitek, hogy ez a család bizony nem fázna akkor sem, ha nem jutna tűzifa nekik. Benn azonban kellemes meleg van - a kinti hideghez képest mindenképp -, noha tűz ropogását nem halljátok sehonnan, még ha az ajtók nyitva is vannak a folyosón, melyből szám szeint némi hajolgatással ötöt találtok. Három baloldalon, kettő jobboldalon. Az előszobában a fogas alatt egy polcos, ajtók nélküli szekrényt is találtok, ahol több pár, különböző méretű cipőt és csizmát találtok ugyancsak meleg béléssel. A másik oldalatokon székként szolgáló farönk található, mellette egy vélhetően felszereléssel kitömött táska, na meg a sarokban a seprű. Némileg előrébb a folyosónál szőnyeg fogad, amin Scalanis végigropogott, bár szerencsére csak tiszta havat hagyva hátra maga után, így talán a feltételezettnél jóval kevesebbet kell takarítani majd.
Hamarosan kijön némileg dühös ábrázattal a nő, a megviseltség ott ül a tekintete alatt és a vonásain. Ruházatilag elég jól felöltözött, biztosra vehetitek, hogy indulna a férje után, és elszánt, vékony arcán is ez látszik. A szemei feketén fürkésznek titeket, vegyesen az ingerültséggel és a köszönettel, hogy eljöttetek.
- Nagyon... hálás vagyok, hogy a fiamra hallgatva eljöttek, de nem akarom feltartani a munkában magukat - fogja hátra szinte már feketének tűnő haját, leakasztva még egy vastag kabátot a fogasok egyikéről, magára húzva azt, majd egy sálért nyúl, hogy azt hosszú nyaka köré tekerje. - Tudom, hogy rengeteg idő kell még, hogy befejezzék az építkezést.
Ha esetleg a vékony, törékenynek látszó női alkat mögé néztek, akkor a folyosón ott álldogál Scalanis szomorúan lebiggyesztett ajkakkal és könyörgő tekintettel, vélhetően tiltakozva az ellen, hogy anyja is elmenjen otthonról.

A fiú válaszára, hogy mikor tűnt el az apja, kicsit fellélegzek, hiszen azért egy nap késlekedés még nem a világ, lehet, hogy az anyja csak ezért nem aggódik, de ha már megígértük, akkor természetesen nem fogjuk visszavonni a szavunkat, főleg mert amúgy is visszakísérném a kölyköt és akkor már valószínűleg többet is megtudhatunk az édesanyjától.
~ Lehet, hogy már otthon is lesz mire odaérünk. ~ küldtem egy üzenetet kedvesemnek, aztán elmentem, hogy felkapjam a zekémet és a fegyvereimet.
Visszaérve nem kerülte el a figyelmem Scalanis vágyakozó pillantása, amit a kristálykardra vetett, de előtte páromat nyugtattam meg.
- Igen, szóltam nekik és azt mondták meglesznek egy ideig nélkülünk is és valamiért még mosolyogtak is hozzá. - ráncoltam össze a szemöldököm, mint aki töpreng valamin, de csillogó tekintetem mást sugallt.
Aztán leguggoltam a kölyökhöz és elé tartottam a kardot, amit az uralkodó pártól kaptam ajándékba és ami úgy csillámlott az éles téli napsütésben, mint a fákról lelógó jégcsapok.
- Tudod mi ez Scalanis? Ha mindent becsületesen megtanulsz és szófogadó fia leszel a szüleidnek, akkor biztos vagyok benne, hogy te is szerezhetsz majd magadnak ilyet. Meg akarod fogni? - nyújtottam felé és megborzoltam a haját, ha elvette.
Ha kigyönyörködte magát, akkor már indulhattunk is. Kissé hátra maradtam, mert jó volt nézni, ahogy Lash kézenfogva lépdel a fiúval, az érzés, ami elfogott megmelengette a szívemet.
~ Nem sokára.........~ szaladtak el a gondolataim és mosolyognom kellett.

A falu, ahol Raybol a feleségével és fiával lakott nem volt messze és a megszokott elf falu képét mutatta. A fa, aminek üreges belsejében a ház volt, melegséget és otthonosságot árasztott.
A kölyök berobogott az ajtón és láthatóan nem volt türelme végigcsinálni a procedúrát a csizmája letisztításával, mielőbb tudomására akarta hozni anyjának, hogy sikerrel járt.
Lashra nézve kicsit megforgattam a szemem, mikor végigrobogott a házon kiáltozva.
~ Szerintem ezt a hatodik lombban is hallották. ~
Viszont nem is marad el az azonnali reakció és a dühös szidás, ami csak a fiú édesanyjától jöhet.
Elégedetten látom, hogy Raybol és családja nem szenvednek hiányt és viszonylagos jómódban élnek, erre bizonyíték a jó meleg és a tágas, jól ellátott ház.
A megtöltött táska redőket von a homlokomra, mivel nem láttam nyomát, hogy a szekér visszatért volna.
A megjelenő, melegen felöltözött nő azonban válasz a kérdésemre. Azt hiszem már nem csak Scalanis aggódik a férfi késése miatt és nem is habozik tenni valamit.
Elég határozott egyéniségnek látszik, aki nem örül annak, hogy nem maga intézi a dolgait, ahogy a szavaiból kitűnik.
- Rossz ötlet! - intek a táska felé, majd ha hagyja kiveszem a kabátot a kezéből. - Viridiel vagyok Turion fia és ő a feleségem, Lashrael, de gondolom tudja is. - biccentek a kölyök felé. - És nem tart fel minket, szívesen segítünk, főleg, hogy az egyik szállítónkról van szó. Viszont nem tartom jó lépésnek, hogy maga eredjen utána, mi lesz akkor a fiával. Csak úgy itt hagyná? - nézek a fekete szemekbe. - Persze tudom, hogy talpraesett kölyök és meg tudja védeni magát, de átgondolta ezt? - csóváltam meg a fejem barátságosan. - Tud valami többet is, hogy merre járhat a férje, vagy mi lehet a késés oka? És megígértem a fiának, hogy megkeressük és így is lesz. Ezért vagyunk itt.

Egy mosollyal válaszol az elképzelésre, és reméli, hogy úgy lesz, ahogyan párja mondja: az apa már otthon lesz. Nem mintha ne indulna a keresésére, hiszen ezt a kötelességének érzi, ettől üggetlenül jobb lenne, ha biztonságban tudhatnának mindenkit legalább addig, amíg körülöttük sürögnek-forognak.
- Nem is értem, miért – rázza meg a fejét nemlegesen, igyekezve az értetlenséget az arcára varázsolni, hangjában hasonló hangszínt megütni, persze a huncut csillanás az ő tekintetéből sem maradhat el, benne az esti pihenés ígéretével. Egyelőre ugyanakkor nappal azon fontos teendőkkel szeretne előrébb kerülni, amik közelebb hozzák számukra a békés, kettesben tölthető időt, és nem nyílt titok lenne egy-egy szerelmes órácskájuk, még ha nem is kerül a kezelésébe semmi ellenszenv.
Széles mosollyal nézi végig, ahogy Viridiel kivonja kardját, kérdésére pedig a kölyök hatalmasat bólint, szinte szétrobbanva a lelkesedéstől véve át a fegyvert, noha neki nehéznek bizonyul, így a penge a letaposott hóban hempereg, míg a markolat az apró, kesztyűs ujjak közé szorul. Párszor megpróbálja megemelni, ám mivel nem leli sok sikerét benne, hamar visszaadja a férfinak, de egy csepp csalódottság sincs, inkább valamiféle elhatározás. Vélhetően pont most ígérte meg magának, hogy a jövőben megerősödik annyira, hogy elbírja a fegyvert, viszont azt is biztosra veszi, hogy már csupán ennyi elegendő lehet, hogy eldicsekedjen a barátainak.

Az épület maga tetszetős a számára, és mikor a fiú előrerohan, már kap is párja ujjai után, megszorítva azokat, mintha már hosszú ideje nem lett volna rá lehetősége. Így, kéz a kézben közelítik meg az ajtót, amit Scalanis hamar ki is nyit, és ő csukja be maga mögött, amíg a fiú a csizmája lecsutakolásával foglalatoskodik.
~ Min mosolyogtál annyira, amíg jöttünk? ~ érdeklődik kissé csipkelődőn, ismét megfogva a kezét finoman. ~ Valamin nagyon ábrándoztál ~ vigyorog rá, és mikor a fiú berohan a folyosón keresztül az egyik szobába, neki fáj a jelenet, bár szerencsére a hó és a cipő tisztának bizonyul, így csak a száradást kell kivárni.
~ Igen, valószínű ~ válaszol egy biccentés kíséretében. ~ Még jó, hogy mi odébb vagyunk, nem fogunk senkit sem felriasztani ilyen esetekkel ~ kuncog jólesőn, amint elképzeli a jövőjüket, fejét a férfi vállára hajtva, amíg kivárják a szokásos családi perpatvart, ami náluk is biztosan számtalanul elő fog fordulni. Bármilyen bosszantó is lesz akkor, már most várja, hogy megvalósuljon, lassan, de biztosan egy nagy családot alakítva így biztonságos környezettel és élettel. Nem is néz így körbe, túlságosan elragadják őt az ábrándos képek, melyek az építkezéssel még erősebben jelennek meg, ám mikor valaki kifele lépked a szobából és elindul feléjük a folyosón, azonnal felkapja a fejét. Végignéz a nőn kissé felvont szemöldökkel, hogy mégis mire fel vett magára annyi réteg ruhát, azért nincs olyan hideg itt, sőt. Igazság szerint már megfordult a fejében, hogy leveszi a kabátját, ám tekintve, hogy hamarosan mennek is, nem sokáig zavarva az itt lakókat, mégse kezdte el kigombolni meleg öltözékét.
Érzékeli a nőből áradó feszültséget, ám mielőtt megszólalhatna, párja közöl lényegében mindent, ami neki eszébe jut, melytől muszáj egy halvány mosolyt eleresztenie. Mikor a bemutatkozásra kerül sor, biccent egyet nevének elhangoztával, de semmi többet nem tesz hozzá, amivel előrébb vihetné az eseményeket, csupán a folyosón álldogáló Scalanis felé vet egy bátorító tekintetet és mosolyt egyaránt.
- Kérem, bízza ránk, valahol ez mégiscsak a mi felelősségünk - teszi hozzá mégis, fürkészve a sötétlő szemeket, ne tűnjön túlságosan szótlannak.

//Mesélői//

A nő csúnyán összeszűkíti a szemeit, mikor megpróbálod elvenni tőle a kabátját, és talán figyelmeztető pillantása elég, hogy ne akarj erősködni, legalábbis cselekedettel ne. Így magára is veszi, folytatva az öltözködést, még mindig határozottan és látszólag megállíthatatlanul, hogy ő majd párja után ered.
- Igen, tisztában vagyok vele, a férjem is mesélt magukról, de a királyunk épségben való visszahozása óta az egész birodalomban hírük van. Ha ezek nem is lennének, akkor is illene ismernem legalább ilyen szinten az új lakókat – közli, miközben nyakán tekergeti a sálat. – Én Leylatha vagyok – mutatkozik be, ha már ti is megtettétek. – A fiamra pedig vigyázni fognak a bátyámék, már szóltam nekik.
- De én nem akarok velük lenni! – szól Scalanis hisztisen, duzzogva fonva összve, mire anyja hátrafordul, és bizonyára mondana valamit, végül egy sóhajjal elengedi, hogy odalépve elé leguggoljon és a vállaira tegye a kezét.
- Csak egy napról van szó, Scalanis, de ha szeretnél, akkor a barátaidhoz is átmehetsz – ajánlja fel jóval kedvesebb hangszínnel, mint amit veletek szemben megütött, a fiú pedig elgondolkodni látszik. – Találd ki, a bátyám egy-két óra múlva itt lesz, addig szerintem le tudod kötni magad – tápászkodik fel a helyéről, visszasétálva elétek.
~ Fél napnyi járásra lehet ~ mondja gondolatban nektek. ~ A késés okát nem tudom, már egy ideje nem válaszol nekem. Tegnapelőtt még mesélte, hogy a hó kissé hátráltatja a haladását, hogy elszakadt egy kötél, így amíg visszarakta az alapanyagokat, kénytelen volt letáborozni, este pedig már nem folytatta az utat. Másnap reggel még beszélgettünk, de onnantól semmi ~ bújik bele a csizmájába. ~ Az erdőjáró katonák már biztosan a környékre mentek, nem hiszem, hogy ne tudnának róla, de ettől függetlenül tudni akarom, mi történt vele ~ húzza meg a fűzőket szorosan, duplamasnira kötve azokat, és a táskájáért nyúl, hogy a hátára véve azt indulásra készen álljon előttetek. A tél miatti rövid nappalt és a jelenlegi napszakot figyelembe véve késő alkonyatkor, kora estére érnétek oda a helyszínre gyalogszerrel, és ha a nő ezt át is gondolta, láthatóan különösebben nem foglalkoztatja őt, csak menni akar.

~ Csak olyan jó volt nézni, ahogy ott sétáltatok kézen fogva előttem. Arra gondoltam, hogy milyen remek anya leszel. ~ válaszoltam páromra mosolyogva, míg a fiú végigtrappolt a lakáson, kiváltva ezzel anyja haragját.
Még mindig nem tudok betelni azzal, hogy Lash a párom, az ÉN párom, de minden percét élvezem, ahogy most is, ahogy hozzám bújuk.
Ezt végül a sietősen közeledő ház asszonya szakítja meg, aki láthatóan útra kész és amitől nem is engedi magát eltántorítani, akármennyire is igyekszem meggyőzni.
Persze nem erőltetek semmit, csak a segítségünket tudom felajánlani, amiben kedvesem meg is erősít.
Biccentek a bemutatkozására és örülök, hogy nem valamiféle dicsekvésnek vette a magunkét, de tudomásul kellett azt is vennem, hogy már eldöntötte magában, hogy mit fog tenni és meg is szervezte. Nem fog lemondani róla, hogy maga keresse meg a férjét, bár azt hiszem nem róóhatom ezt fel neki, mi is ezt tettük volna. Önkéntelen Lash-ra siklik egy pillanatra a tekintetem.
Töprengve figyeltem, amíg határozottan elintézi Scalanis ellenkezését, egy kis engedményt is téve, amivel megnyerte magának, amikor felhozta a barátait.
Melyik kölyök ne jönne lázba, ha a barátaival tölthet egy éjszakát, én is fontolóra vettem volna a helyében.
Mikor megszólalt a fejemben a nő hangja kicsit meglepődtem, de azt gondoltam utána, hogy valószínűleg csak nem akarja még jobban felizgatni a gyermekét azzal, hogy feleleveníti az apja helyzetét, meg, hogy ne találgasson mi lehet az oka, a hirtelen elnémulásának.
~ Ha valami idegen vagy vadállat garázdálkodna azon a környéken, már biztosan tudnánk róla. ~ bólintottam a felvetésére, hogy a katonák már értesítették volna, ha valami ilyen van. ~ Talán valami baleset érte, de akkor nem árt sietni, mert azért eltelt már jó sok idő és a hideg senkit nem kímél. ~ intettem kifelé. ~ Azért kérhetett volna segítséget Leylatha, az Őrszemek is megnézték volna a környéket. ~ mondtam kissé szemrehányóan, hiszen ő is tudja, egy elf sincs az erdőben egyedül.
Aztán a fiúhoz fordulok.
- Mire kiszórakozod magad, már vissza is hoztuk az apukádat. És most te leszel a ház ura, míg szüleid vissza nem térnek. - mondom neki mosolyogva. - Mehetünk. - fordulok a nőkhöz, kinyitva az ajtót előttük.

Gondolhatott volna rá, mégis váratlanul éri őt a válasz, amire először megugrik a szemöldöke, aztán fokozatosan vörösödik el, még jobban bújva párjához, eltakarva arcát.
~ Na, Viridiel, még a végén teljesen zavarba jövök! Előbb egyébként is az otthonunkat kell felépíteni ~ figyelmezteti enyhén feddő hangszínnel, kapaszkodva a férfi kabátjába, de ezek mögött semmi komoly szándék nincs, inkább csak elkerülné, hogy még több szépet és kedveset mondjon párja, amitől még jobban zavarba jönne.
Amint a nő kirobog a szobából, ismét párja mellett álldogál, gyorsan lépve el az intim közelségből, ám továbbra is szorosan mellette tartózkodik. Még egy rosszalló pillantással nézne felé, azonban az idegen elf arckifejezését látva mégse meri megtenni, inkább aggodalmasan és kissé feszülten bámulja a feléjük lépdelőt. Szerencsére a fogadtatás nem annyira kellemetlen, mint ahogyan indult, inkább a férje eltűnte miatti kétségbeesést véli felfedezni a szavai és tettei mögött, mintsem ellenük irányuló ellenszenvet.
A kötözködést és az engedményadást halványan megmosolyogja, finoman cirógatva ujjaival Viridiel kézfejét, nem tudva legyűrni az ábrándosságot, az egész helyzetet a saját jövőjük előrevetítéseként kezelve - persze párjának eltűnése nélkül. Egészen addig tart ez a fátyolos bámészkodás, amíg Leylatha vissza nem fordul feléjük, továbbra is szigorú ábrázattal. Pár másodpercig homlokráncolva fogadja a telepatikus üzenetet, nem kifejezetten szeretve még mindig, ha számára idegenek üzennek neki gondolatban, de nem is utasítja el teljes mértékben, hiszen az élete változik. Muszáj hozzászoknia, hogy keresni fogják őt ilyen formában, ha más miatt nem, hát Viridiel elérése végett, de ha belevág itt tartózkodásuk alatt az aktív gyógyítói foglalkozásba, biztos megszaporodnak a kapcsolatok.
~ Inkább csak reménykedjünk innentől a legjobbakban ~ javasolja, kedveskedve fogva meg párja kezét, akinek Scalanishoz intézett szavai megnevettetik, ám a boldog vonások le is hervadnak róla, amint aggodalmasan mozdulatlan jobbjára pillant.
Adja Természet Anya, hogy ne legyen semmi baj sóhajtja magában, mert így, hogy ott lóg a teste mellett a karja mereven, talán még nagyobb hátrány, mintha teljes mértékben hiányozna. Csak remélni meri, hogy semmi sem fog történni, vagy az ereje elegendő lesz, hogy elhárítsák az esetleges veszélyt.
Hálás mosollyal fogadja Viridiel udvariasságát, amit egy gyors, arcra nyomott puszival jutalmaz, jókedvűen lépve ki az épületből vélhetően Leylatha után, és mikor már mindannyian kinn tartózkodnak, Leylatha felé fordul.
- Nem tudom, van-e esetleg állati alakja, de lehet, gyorsabban haladnánk úgy, állatokként – veti fel az ötletet, majd férje felé tekint. – Noha nagyon valószínű, hogy te lennél közülünk a leggyorsabb. Persze ez csak egy elképzelés, ha nagyon kell sietnünk, mert a szelet nem tudjuk segítségül hívni a fák közt - világít rá, mielőtt ötletként felmerülne.

//Mesélői//

~ Valóban nem ~ tápászkodik fel ültéből, amint a csizmáit bekötötte, hidegen válaszolva, de sejthetitek, hogy ezzel próbálja palástolni, mennyire tiltakozik a gondolat ellen, hogy párját esetleg elveszítheti. A mondandód további részén a táskáját rángatja magára, és a rosszallásod egyáltalán nincs az ínyére, ezt kifejezve villan is a szeme feléd, habár nem mondja azt, hogy ne lenne igazad. Feltételezhetően belül elismeri, még ha külső jelét nem is adja ennek, csak dacosan ránt még egyet a táskán.
- Én?! A ház ura?! – kiált fel meglepetten Scalanis, egyúttal hallható a lelkesedése is, ám hamar láthatóvá is válik, amint ökölbe szorított kezeit megemeli az arca elé, széles vigyorral nézve rád.
- Aztán nem szétszedni a házat, amíg távol vagyok! Ha pedig maradsz, a csizmádat most azonnal vedd le, mert te takarítsz – szól rá Leylatha anyáskodó szigorral, mire a gyerek elfehéredik, és azonnal elkezdi kikötözni a csizmáját. Hamar rájön azonban, hogy ez kesztyűs kézzel kicsit problémás, így gyorsan lerángatja ujjairól a meleg ruhadarabot, kikötve a lábbelijét.
Mikor aztán kinyitod az ajtót és előreengeded utazótársaidat, Leylatha egy biccentéssel köszöni meg. Amint becsukod az ajtót, hallható odabentről két puffanás-koppanás; Scalanis valószínűleg a cipőjét kidobta a folyosóról az előszobába, amire Leylatha csak egy mélyet lélegzik, lassan fejcsóválva, és szinte arcára íródik a gondolata: „ez a gyerek...”
Lash ötletére a nő kissé savanyú ábrázattal bámul oldalra, ezzel egyértelművé téve számotokra, hogy nincs állati alakja, és mivel látszólag olyan korban van, mint ti, talán meg is lepődtök, hiszen számotokra teljesen természetes. Úgy tűnik ugyanakkor, Leylatha nem kifejezetten azon az ösvényen jár, amin ti, de nincs is rá szüksége, hiszen a jelek szerint ő csak egy egyszerű családanya egyelőre csak egy gyerekkel, ahhoz pedig nem kellenek olyan képességek, amiket Természet Anya megadott nektek. Mielőtt azonban lemondanátok erről a lehetőségről – mert bár Viridiel biztos elbírná kettejüket könnyed, elfies alkatuk miatt -, Leylatha előkotor egy faragott sípot, amibe belefújva hamarosan hóropogásra figyelhettek fel magatok mögött. Ha hátrafordultok, akkor egy felnyergezett, agancsos jószág lépked felétek eleinte sietősen, a közeletekbe érve lelassítva, Leylatha mellett megállva. A szarvas még megnyalogatja az orrát és a száját, meresztve rátok a szemeit, miközben a nő végigsimít rajta párszor.
- Én Fahéjon utazom - jelenti ki. - Van még egy szarvasunk, ha esetleg igénylik, idehívhatom őt is - ajánlja fel, és ha szeretnétek, akkor egy másik sípot elővéve fúj bele, idehívva a másik jószágot, ám ha nem akar egyikőtök sem szarvason utazni, akkor azonnal felszáll, jelezve indulási szándékát. Ha nincs kifogás, akkor megindítja az állatot, vezetve titeket abba az irányba, ahol a férjének hollétét feltételezi.

Természetesen Scalanist azonnal le lehet venni a lábáról azzal, hogy őt nevezem ki főnöknek szülei távollétében. Erőszakkal nyomom el a mosolyom és vágok komoly képet, ahogy bólintok a rikkantására. Nem is volt olyan rég, amikor engem is hasonlókkal szereltek le, ha apámék le akartak vakarni magukról, így át tudtam érezni mit érez most.
Hála Természet Anyának Leylatha nem cáfol meg, így remélhetőleg tényleg állva marad a ház a hazatértéig, tudom milyen komolyan veszik a kölykök ezeket az ígéreteket.
Ám nem lenne igazi anyuka, ha azonnal nem is akasztani felelősséget a feladattal a fia nyakába, aki most nem mer ellenkezni, sőt igyekszik azonnal eleget tenni az utasításnak, hogy látsszon rajta az igyekezet.
Itt az ideje, hogy elinduljunk, amíg nem támadnak újabb gondok és hálásan mosolygok a puszit lopó kedvesemre, aki így elhiteti velem, hogy nem hoztam rossz döntést.
De még alig értünk ki, szerintem Laylatha máris megbánta a döntését, amit a puffanás hangjára megforgatott szeme látványosan jelez, de végül nem szól, csak sóhajt egyet. Szerintem lelki szemei előtt már látja mi várja hazatértekor.
A Lash által fevetett ötlet, hogy állati alakunkban tegyük meg az utat nekem teljesen megfelelő, ám elég egy pillantást vetni Leylatha-ra és tudni lehet, hogy ő vagy olyan állat alakját tudja felvenni, ami nem elég gyors, vagy egyáltalán nem képes rá. Nekünk Lash-sal már egészen természetes, de nagyon sok erdei elf nem képes rá, ami semmit nem jelent, hiszen mindenki másban jártasabb és a lány még nem olyan idős, hogy akár később ne alakuljon ki benne.
- Ez csak Layletha-tól függ, akár vihetem is, de ha elfként megyünk is elég gyorsak lehetünk, futhatunk is. - próbálom elvenni az élét a dolognak, ha esetleg bántaná.
Egy erdei elf elég kitartóan és sokáig képes nagy iramot diktálni, így ezzel sem késlekednénk sokat.
Ám mielőtt még tovább ötletelnék a nő megoldja, mert egy síppal előhív egy szarvast, ami minden bizonnyal már sok ilyen szolgálatot tett a családnak, hiszen most is felnyergelve bukkan elő és boldogan engedi a kényeztetést.
- Ó....Fahéj! - húzódik mosolyra a szám az állat neve hallatán, de a színe tényleg a fűszer színét hajazza.
Az ajánlatára gyorsan nemet intek a fejemmel.
- Nem szükséges, ezzel a becses jószággal már könnyen tarthatod velünk a lépést, miközben mi az állati alakunkban futunk, csak kérlek ügyelj Fahéjra, amíg megszok minket, az én alakom ugyanis elég........nagy. - mondom neki, miközben kicsit arrébb megyke, időt és teret hagyva nekik, hogy megszokjanak farkasként.
Lash macskája is ragadozó ugyan, de az ő méretei inkább elviselhetőek egy idegen számára.
Ezek után már semmi akadálya, hogy nekieredjünk az útnak, ami így remélhetőleg jóval rövidebb idő alatt megjárható.

Visszafogott mosollyal figyeli az eseményeket és hallgatja Scalanis meggyőzését, lassacskán akaszkodva párja ujjaiba a sajátjaival, vetve is óvatosan rá egy pillantást, amit talán észre sem vesz, ábrándosan vizsgálgatva a vonásait. Nagyon jó családot fognak alakítani, ők ketten, és amilyen jó anyának tartja őt Viridiel, ő ugyanolyan kiváló apának véli a férfit, persze előbb az épület befejezése, a biztonság és nyugalom kialakítása az elsődleges cél jelenleg, aztán majd Természet Anya eldönti, mi lesz tovább. Az biztos, hogy mindenképp meg akarja és meg is fogja mindezeket élni, mert ezeket az élményeket kár lenne kihagyni.
Az épületből kilépve hamarosan hátrakapja a fejét a benti zajongásra, amit fojtott vigyorral fogad, főleg Leylatha arca láttán. Túlságosan is magáénak érzi a helyzetet, hiába nincs még ilyen idős gyerekük, de a vágyakozás megkönnyíti, hogy beleképzelhesse magát ugyanebbe a szituációba. Az ötlet azonban, amit felvet, már nem ennyire szívderítő, és nem azért, mert mag a kérdése lenne annyira kellemetlen, inkább a tény, hogy Leylatha annyira nem örül az ötletnek, érthető okokból kifolyólag – ilyesfajta tudás híján nehéz lenne megvalósítani a felvetését. Tanácstalanul tekint párjára, aki azonnal finomít is a helyzeten. Egyáltalán nem állt szándékában bántó lenni, de ismeretség nélkül nem a legegyszerűbb megmondani, ki veszi ezt sértésnek.
Visszatekint a nőre, mikor egy síppal egyértelműen jelez valaminek, a valami pedig hamarosan meg is jelenik a kopasz fák között. Széles mosoly húzódik végig az arcán a szarvas láttán, mely bár kissé tartja tőlük a távolságot, barátságos jószágnak tűnik, mi több, a család háziállatának és hátasának, a név pedig egyértelműsíti pozícióját. Ő maga is megrázza aztán a fejét, mikor egy másik állat is felajánlásra kerül, ugyanis nem érzi, hogy szükség lenne rá, melyeket Viridiel azonnal el is mond, mellette figyelmeztetve a számukra idegeneket az esetleges veszélyforrásokra és szokatlanságokra.
Elégedett ábrázattal figyeli, amint férje hátrál egy darabig, büszkén attól, hogy a férfinak ilyen egyedi és ritka állati alakja van, mert az biztos, hogy ez ki fog váltani valamiféle elismerést Leylathából hátasállatának fegyelmezése mellett. Ha az állat megvadulni látszik a hatalmas ragadozó láttán, akkor igyekszik felvenni vele a kapcsolatot és rákapcsolódni azokra a zavarodott mágikus szálakra, amik az állat nyugtalanságát is jelzik. A legjobb tudásához híven próbálja valamelyest csillapítani riadalmát, ígérve neki, hogy nem veszélyes a farkas őrá nézve. Amint megnyugodott valamelyest, odalép Viridiel mellé, megemelve a téltől nem gátolt karját, hogy pofáján a dús bundát megborzolja egy kissé.
- Ha nem gond, akkor én viszont rajtad utazom, a fakaromnak ebben az időszakban nem sok hasznát fogjuk venni a jövőben sem, sem így, sem állatként, sem fakarként – mondja halkan, kellemetlen szájízzel, és ha párja felengedi magára, akkor hamar felmászik a hátára, kényelmesen rásimulva a nyakára, kapaszkodva a szőrébe.

//Mesélői//

Leylatha a futás javaslatára nemlegesen megrázza a fejét, és talán nem kell mondania, hogy azt túlságosan is lassúnak érzékeli, mintha valamilyen arra alkalmas állat hátán indulna meg. Nem is késlekedik sokat, hiszen jóformán azonnal hívja a hátasát, akinek hátára fel is pattan, amint mindketten nemet intetek a felajánlásra. A nőre ugyanakkor kiülnek az aggodalom ráncai, mikor Viridiel elkezdi ecsetelni a fokozott figyelmet, hátrébb is lépetve az állatot a biztonság kedvéért.
A hátrálásodat követő átváltozás nyugtalanná teszi a szarvast, és mikor magadra öltöd állati alakodat, akkor már toporzékol és mozgolódik, ingerültté válva tőled, ám Leylatha és Lashrael egyaránt igyekeznek az állatot megnyugtatni. Míg Lash gondolati úton igyekszik ezt megtenni, addig Leylatha bátorító simogatással és fülbe suttogott szavakkal, így némi próbálkozás után, ha nem is teljesen, de békéssé válik a hátas. Amint aztán ülhetővé válik a szarvas, felpillant a férfira, látványosan elképedve az állati alakja mivoltán, de hamar visszaveszi a magabiztos és megrendíthetetlen arcot, akinek első a férje megmentése.
- Remélem, nem lesznek az ösztönei a kárunkra... – jegyzi meg aggodalmasan a nő Viridielt nézve. – Mutatom az utat, nagyjából ismerem azokat az ösvényeket, amiket Raybol bejár – tekint felváltva rátok, és mikor eldöntésre került, hogy Lash miként utazik, Leylatha megindítja Fahéjt, aki biztonságosan halad gyors tempóban a fák közt a hóban, néha-néha ugorva egy hatalmasat, mikor a magasra nyújtózó fák gyökere a felszínen kanyarog. Az állat órákig bírja az iramot, néha ugyanakkor lelassít, hogy újabb lendületet vegyen és erőt szedjen össze a sebes folytatáshoz.
A táj változatlannak bizonyul, hiszen csak a kopasz fákat és bokrokat találjátok sűrűn egymás mellett, virágok, állatok és a dús aljnövényzet híján egészen üresnek tűnhet a számotokra, akik hozzászoktatok már a természeti gazdagsághoz errefelé. A vadak nem mozdulnak ki a helyükről, legfeljebb néhány kérget rágó őzet vagy magányos, hagyományos farkast találtok, bóklászva a rengetegben, felkapva jelenlétetekre a fejét, de nem téve semmit.
A nap sugaraival még csillogtatja a havat, mikor Leylatha lelassítja hátasállatát, és hátranéz rátok, megemelve a kezét, ezzel megálljt jelezve. Ha ti is lassabb tempot kezdetek el diktálni, akkor megáll, leugrik az állatról, jutalomból adva a szarvasnak az övén lévő zacskóból némi zabot, amit Fahéj boldogan fogyaszt el a tenyeréből.
- Valahol erre kell legyen – mondja a nő, miközben az állat már a kezét nyalogatja alaposan, nem hagyva egy szemet sem kárba veszni. Leylatha leengedi még megsimogatja az állat fejét, aztán körbenéz a törzsek közt, majd a lombok közt, végül a földön, ez utóbbinál egyértelműen nyomokat keresve lépegetve a tíz-tizenöt centi, hangosan ropogó hóban. Valószínűleg nem széledtek szét, és ha a természetet kérdezitek a férfi holléte kapcsán, akkor rájöhettek, hogy így is és úgy is Leylathát kell követnetek. Ahogy aztán követitek egy darabig, pár percnyi gyaloglást követően nyomokra bukkantok a hóban, de nehéz lenne megmondani, kik a tulajdonosai. Vélhetően többen jöttek erre, esetleg egy testet húztak bizonyos szakaszokon, nem lehet tudni, de még azt is nehéz lenne megállapítani, hogy a nyomolvasás ellehetetlenítése szándékos volt-e vagy sem. Leylatha meg is áll, hogy álldogálva, eltűnődve bámulhassa azt. Egyértelműen vezet valahova, egy irányba tart, kanyarogva néhány fa között, és ha meg akarjátok őt állítani, ha nem, a nyomok mentén halad tovább szótlanul, de nem sokáig. Csak pár méternyi távot kell megtenni ahhoz, hogy a nő megpillantson a nyomok mentén összetört falapokat és -deszkákat, nem sokkal messzebb pedig alapanyagok hevernek szétszórtan.
Leylatha a szája elé emeli a kezét rémületében, sietősebben sétálva a nyomok mutatta úton, a további követése esetén pár tízméter után már láthatjátok, hogy az összetört darabok keretezte nyomok egy hatalmas, ősöreg fa gyökerei közé vezetnek, ahol egy világos szőrzetű igásló álldogál széttört és megtépázott igahúzó szerszámokkal, nagyon bámulva valamit. Első pillantásra nem feltétlenül egyértelmű, de alaposabb fürkészés esetén rájöhettek, hogy a gyökerek között egy járat húzódik termetes bejárattal, és pontosan azt fürkészi az ott tartózkodó állat is, ami a jelenlétetek meghallásával felkapja a fejét, ijedten fürkészve titeket, Leylatha láttán azonban megkönnyebbülten engedi lejjebb a fejét, gyorsan lépkedve a nő mellé, aki átöleli őt a nyakánál.
- Édes Természet Anya, mi történhetett...? - suttogja, eltávolodva a lótól, odarohanva a bejárathoz, azonban csak pár lépést tesz meg, mikor valaki hirtelen ereszkedik le a lombok közül, megálljt parancsolva. A ruhái egyértelműen a természetbe való beolvadásra enged következtetni, a rejtőzködésre, az ábrázata alapján pedig egy középkorú tündével van dolgotok. Ha ennek hatására esetleg körbenéztek, akkor Lash a természet segítségével könnyedén megállapíthatja, vannak még a környéken öten, Viridielnek viszont valamivel nehezebben tárják fel ezt a fajta titkot, bár valószínűleg ő a hirtelen felbukkanó katonával lesz elfoglalva, aki magához veszi a szót.
- Álljanak meg, ennél tovább nem mehetnek, veszélyes lehet - közli veletek a férfi, akinek oldalán ott díszeleg egy kard, hátán pedig a szépen megmunkált íj tegezzel és nyilakkal.
- Nem érdekel, hogy nem lehet, a férjem odabenn van! - jelenti ki dühösen Leylatha, megpróbálva kikerülni a férfit, de az eléáll.
- Kérem, hölgyem, ahogyan azt mondtam, veszélyes lehet - beszél kérlelőn, megemelve mindkét kezét, fokozva a megállítás szándékát ezzel, és látványosan nem szeretne fegyverhez fordulni, ha nem szükséges, főleg nem egy fajtársa ellen.

Biztos vagyok benne, hogy kevés ilyen állatot látott Leylatha még, ha látott egyáltalán és a szavasának sem lehetett megszokott látvány, ezért is hívtam fel a figyelmet arra, nehogy riadalmat vagy pánikot okozzak. Tudtam, hogy Lash mindent el fog követni, hogy a mágiájával rásegítsen az állat megnyugtatásában, ezért attól nem féltem, hogy nagyobb baj lenne.
Miután már az állati alakomban feszítek, egy gyors fűben hempergést és pár nagy sóhajt követve, nyugodtan simulok kedvesem keze alá, élvezve simogatását, amit egy nyálas arcon nyalással toldok meg.
Szavaira gyorsan lekuporodom, hogy érezze, semmi kifogásom a rajtam utazása ellen, sőt.....
Leylatha megjegyzésére csak ráemelem átható pillantásomat és kaffantok egyet, jelezve, hogy azért még mindig Viridiel vagyok és nem egy ösztönlény. De persze, akinek nincsen meg ez az adottsága, honnan is tudná......
Aztán elindulunk, mivel a nő ismeri az utat, hagyom, hogy előttem trappoljon a szarvassal, de semmilyen megerőltetést nem okoz tartani vele a lépést, időnként kisebb kitérővel még azt is ellenőrzöm, hogy van-e valaki a közelünkben. Ezt nem túl nehéz megállapítani, hiszen most télen, elég csupasz az erdő, messze ellátni, az állatok pedig tiszteletben tartják fajtámat.
Leylatha jelzésére azonnal lépésre váltok, majd meg is állok és szimatolva nézek körbe. Érzem az emberi jelenlét szagát és még valami másét is, amit egyelőre nem tudok beazonosítani. Kérdőn nézek Lashra, hiszen ő talán a természetet kérdezve többre jut, ám ő is követi az óvatosan haladó és nézelődő nőt.
Aztán megtaláljuk a nyomokat, amik bár egyáltalán nem egyértelműek, de amennyit ki lehet venni belőle, semmi biztatóra nem ad okot.
Visszaváltozom, mert most elsősorban fontosabb a kommunikáció, hogy megtárgyaljuk mi történhetett.
- Az biztos, hogy itt vonszoltak valamit vagy.......valakit. - halkul el a hangom, inkább csak Lashnak címezve a végét, nem akarván megrémíteni a fuvaros feleségét.
Felmerül bennem a gondolat, hogy hátra kéne hagynunk Leylathat, de már határozottan el is indul a nyomok mentén, valószínűleg ugyan úgy elhessegetne a felvetésemmel, mint az otthonukban.
Én már számítottam valami olyanra, ami a kis tisztáson elibénk tárul, a kocsi összetört maradványaira és a szanaszét heverő rakományra, ezért azonnal a nő mellett teremtem, kissé magam mögé húzva, hogy én haladjak elől, míg megtesszük azt a pár métert, ahol a nyomok megszűnnek és megleljük a szekeret húzó lovat, aki dermedten mered egy vén, hatalmas fa gyökerei közé, mint akit megbabonázott valami.
Közelebb érve már látszik, hogy valami járat vezet le a föld mélyére ott. A ló csak akkor ereszt fel a dermedtségéből, amikor Leylatha megfogja és magához öleli, aztán mielőtt még megakadályozhatnám, már az üreg bejáratához szalad, kétségbeesve firtatva, mi történhetett.
Nem akarok vészmadárkodni, ám a nyomok elég sokat mondóak, ám mielőtt még kitalálnám mit mondjak neki, a lombok közül egy elf ereszkedik alá, egyértelműen az erdő őrei közül veló lehet.
Nem érzem veszélyben tőle magam, de azért egy gyors ellenőrzést kérek a fáktól, amire elég nyögvenyelősen válaszolnak, ami meglep, de legalább tudom, hogy nincs a férfi egyedül.
A figyelmeztetés nem tesz boldoggá, főleg nem a fuvaros feleségét, aki paprikásan reagál, amiben szerintem több a félelem, mint az igazi indulat.
Természetesen nem engedi le az őrző Leylatatát, akármennyire is ki akarja az kerülni és érezhető, hogy mindent el is fog követni a katona, hogy érvényt szerezzen az akaratának, ha tetszik ez a nőnek, ha nem.
- Miféle veszély van odalenn? - kérdezem közelebb lépve. - Az asszony férje nekem szállított anyagot, Viridiel vagyok, Thurion fia és ezért felelősséget érzek irántuk. Láttuk a roncsokat és Raybol nincs sehol. Ha tudsz valamit, kérlek mond el. Kötelességünk segíteni rajta, ha egy mód van rá. - fogom meg az asszony karját, hogy türelemre intsem, bár magam sem vagyok túl nyugodt. Bízom azonban Lash képességeiben is, hogy ha mondanak neki valamit a növények, vagy az állatok, azt megosztja velem.

Nem is kell több, hogy a kényelmetlensége eltűnjön; amint Viridiel végignyal az arcán, felnevet, és most azonnal megölelné őt jókedvűen, de az állatbőrbe bújt férfi leheveredik, segítve ezzel, hogy a hátára kerüljön. Így hamar átdobja egyik lábát a túloldalra, és így öleli át boldogan, belenyomva fejét a fehér bundába. Még mindig dagad a büszkeségtől, hogy párjának micsoda ritka alakja van, ami senki másnak nincsen, ebből pedig Leylatha kellemetlenkedő megjegyzése rántja ki. Értetlenül fordítja tekintetét az irányába, óvatosan felülve, a kaffantással viszont párja megelőzi őt a válaszadásban.
- Nem lesz gond – válaszol a nőnek, miközben a farkas nyakát simogatja vidáman és vakarja meg a füle tövét. – Felerősödnek ugyan az állati ösztönök, de nem annyira, hogy irányíthatatlanná váljon, Viridiel meg már elég tapasztaltan használja ezt az alakját – öleli meg még egyszer, aztán elhelyezkedik úgy, hogy az utazás kényelmes és biztonságos legyen egy gyorsabb tempó diktálása mellett is.
Az út tűnik inkább monotonnak, mint érdekesnek, a tél beköszöntével nem túl sok érdekes dolog marad hátra, csak a kopasz fák és bokrok. Az állatok többsége elbújik ilyenkor és ritkán jönnek elő, néhánnyal azonban így is összefutnak, még ha elég közel is van az erdei elf falu. Mosolyogva fürkészi az itt-ott felbukkanó élőlényeket, néha ő is érdeklődve a fáktól, hogy van-e bármi, amire különösebben figyelniük kellene, fenyegetést jelző választ azonban nem kap. Az út alatt ezt azért továbbítja párjának is, még ha bizonyára ő maga is tisztában van vele érzékenyebb érzékszerveinek köszönhetően.
A megérkezésükkel lelassítanak, ő pedig egyre alaposabban vizsgálgatja a tájékot, és mikor megállnak, lemászik Viridiel hátáról, hogy kényelmesen visszaváltozhasson kicsivel később. Figyeli, amint Leylatha is lekászálódik a hátasáról, Fahéj pedig nyugodtan álldogál a helyén, és látszólag nem fog elbóklászni sehova. Ettől elmosolyodik halványan, és bár a nőnek a jelek szerint nincs meg az állatokhoz kötődő képességcsokra, így is érződik egyfajta kapcsolat köztük.
A fáktól érdeklődve az indulás iránya kapcsán ugyanarra vezet, amerre Leylatha is tart, vélhetően ő is érdeklődött a természettől. Egy bólintással jelzi Viridielnek, hogy kövessék, többet azonban még nem sikerült kifürkésznie, de folyamatosan kérdezősködik és várja a jeleneteket, belekarolva a férfiba, biztossá téve a járást, amíg egy-egy elküldött kép ködössé teszi a látását. Látja, ahogyan Raybol a szekérrel valamerre errefelé tartott, és érzékel valamiféle tartózkodást vagy félelmet az ébren lévő növények felől, amitől gyanakvóvá válik. Tekintve, hogy többre még nem derül fény, nem jelez szóban, ugyanakkor a szorítása lehet Viridielnek egyfajta figyelmeztetés, hogy bizonyára nem lesz egyszerű.
Komoran bámulja az elsőnek talált nyomokat, és csak némán biccent a férfi megjegyzésére, továbbra is szedve össze az információkat a természet segítségével. Egyelőre továbbra is csak Raybolt mutatják a hátasával, bár igencsak feszültek mindketten, a férfi mintha még keresne is valamit a szekerén, amit védelméül használhat, aztán... Valami fekete bundás lényt mutatnak neki, amint a kopasz ágak közt jár, de nagyon zavaros a kép róla.
- Valami nincs rendben... – suttogja Viridielnek, mielőtt azonban folytathatná, nagyobb maradványokra is bukkannak. Itt a törött szekér nagyobb része, meg még szanaszét hevernek a törött deszkák, az alapanyagok, de most persze ezek az anyagi dolgok azok, amikért a legkevésbé aggódik. Futólag Leylathára pillant, azon tűnődve, mégis hogyan fogja bírni a folytatást, mert így is nagyon bizonytalannal tűnt az állapota, megállítani azonban nem fogja. Ő is hasonlóan cselekedne, hajtaná addig az eseményeket, amíg válaszokat nem kap.
Aggodalmában párja kezére szorít, és megint elkezdi faggatni a környékükön lévő fákat tájékoztatás céljából, a viszonylagos egyértelműn kívül azonban nem sok mást kap. Az nyilvánvalóvá válik a számára, hogy Raybol elengedte a lovat, mikor az eset történt, a fenevad pedig olyan erővel eshetett rá a szekérre, hogy az az egyébként is nagy súly alatt teljesen megadta magát. A férfi ezt követően próbált védekezni és menekülni, mint ahogyan azt bárki tenné, de a lény kilétét még mindig mérgezi valamiféle homályosság.
- Még életben lehet - súgja Viridielnek, amíg folytatják az útjukat, és a következő pillanatban veszi észre a fánál lévő lovat. Meglepetten vizsgálgatja az állatot, mert feltételezte, hogy messzire elrohant a fenyegetettség következtében, de úgy tűnik, ez a család nagyon érti a dolgát, hogyan tegyen mindenféle mágikus tudás nélkül mindenek felett hűségessé a jószágot.
A hátasállat kisvártatva érzékeli gazdája jelenlétét, és az egymásratalálás egy pillanatnyi megkönnyebbülést hoz, hogy aztán ismét az aktuális probléma súlyát hordozhassák. Mély levegőt vesz, mikor Leylatha egyértelműen megindulna az első szempillantásra alig észrevehető üreg felé, mert jobbnak látná, ha előbb úgy egyáltalán kiderítenék, mi van odalenn. Mégse ugorhatnak fejest az ismeretlenbe, főleg úgy nem, hogy ami itt van, lény, egyáltalán nem tisztázódott még számára sem. Még egy utolsó próbát tenne, hátha valamelyik fa mégis megmutatja neki, hogy miféle lénnyel van dolguk, mikor egy őrző megjelenik, hirtelen érkezve a fák lombkoronájából. Azonnal összeszűkíti a szemeit, és úgy hallgatja a beszélgetést Leylatha és az őrző között, és míg előbbi nagyon menni akar, addig az utóbbi óva inti és hazaküldené. Saját magából kiindulva úgyse lesz sikere a katonának... Míg Viridiel érdeklődő szavait intézi a férfihoz, addig már csak rutinból is ellenőrizteti a környéket, a környező növények segítségével kémlelve körbe.
~ Még vannak itt öten ~ mondja gondolatban. ~ Mindannyian hasonló ötlözetben vannak, és nagyon szeretnének titkolózni valamiről... Talán a lényről...? ~ tűnődik, tovább tapogatózva ennek kapcsán, és a növények némi vonakodás után feltárják azt, amiről elvileg hallgatniuk kéne: amint Raybol félelemtől vakon menekül, hol négykézláb, hol reszkető lábain, és végül a saját lábában botlik el, esve a járatba, ahova most nincs belépésük. Az állat, ami szinte azonnal követi őt a járatba, továbbra is furcsa homályban kering a képekben, csupán fekete alakja látszódik.
~ Nem fogom tudni megmondani, milyen állat ez, egész úton próbáltam kideríteni, de csak egy fekete maszatként jelenik meg a fák mutatta képeken ~ tekint Viridielre.

//Mesélői//

Az őrző láthatóan elég kellemetlenül érzi magát, mikor megkérdezed a veszély mibenlétét, Leylatha pedig némileg megnyugszik a szavaid hallatán. Egy pillanatig érezheted, hogy a nő ki akarja rántani a kezét az ujjaid közül, talán a katona egy rövid megingását kihasználva beugorva az odúba, végül nem tesz semmi butaságot. A katona ezt követően kényelmetlenségében megvakarja a tarkóját egy mély sóhajtás kíséretében.
- Mmmh, azt hiszem, pont előttetek nem lenne illendő hárítanom – törődik bele végül. – Feltételezem, hogy akkor ő Lashrael – pillant a párodra, aki erre összerezzenve tekint az őrzőre értetlenül, végül bólint egyet csendesen. A férfi ezt követően egy gyors meghajlással üdvözöl benneteket, de sugárzik a mozdulataiból a tisztelet, és vélhetően ezt nála is a király visszahozásának sikeressége váltja ki belőle. – Edwyrd vagyok, az itt tartózkodó kisebb egységnek az aktuális vezetője – emelkedik fel. – Ketten már lementek, hogy kiderítsék a baj forrását, de... – Újabb sóhajtás következik. – Még nem tértek vissza – fejezi be a mondatot, és a szavaiból érződik, hogy nem is számít a visszatérésükre egyáltalán. – Egyelőre csak megfigyeljük a helyet, hogyha felbukkan az a valami, ami odalenn tartózkodik, idefönn ideális körülmények közt kiiktathassuk, mert csak veszélyt érzünk felőle. Mi magunk sem tudjuk, mi az, azt leszámítva, hogy fekete, minden, ami látta, megtagadja a lény megmutatását – tárja szét a karjait. – Egy darabig várunk, de ha nem történik semmi, akkor a járat eltorlaszolásán kívül mást nem tehetünk – magyarázza nektek elkomorodva, Leylatha pedig ezek alatt fokról fokra egyre csak fehérebbé válik.
- NEM! – ordít Leylatha, és ha még mindig tartod őt, akkor egyszerűen csak kitépi a kezét az ujjaid közül. – NEM TEHETIK EZT! – esik neki a katonának, aki éppen meg tudja tartani az egyensúlyát a nő taszítását követően, teljesen elképedve a felelőtlen viselkedésen. Leylatha ezt követően rohanva indul meg a lejárat felé sebes léptekkel, mire a katona elenged egy halk szidalmat, ám mielőtt mindenki teljesen pánikba esne, a gyökerek megindulnak Leylatha felé, és pillanatok leforgása alatt emelik fel a talajtól, biztos távolságba emelve őt a bejárattól. – ERESSZENEK EL! – üti a gyökeret, láthatóan teljesen kifordulva önmagából. – ODALENN VAN A FÉRJEM, KI KELL HOZZAM! – üvölt tovább.
A veletek társalgó őrző egy darabig tehetetlenül és sajnálattal telve figyeli a nőt, aztán felétek fordul.
- Ilyen állapotban semmiképpen sem engedhetjük le, még ha ki is harcoltátok volna az esélyt... – mondja nektek. – Feltételezem, ti le akartok menni, ebben az esetben viszont adunk nektek felszerelést, ha hiányzik valamitek – néz rátok keserűen, és látszik rajta, hogy nem akarja, még több élet vesszen oda.

Gondolatban csak jeleztem Lash-nek, hogy tudomásul vettem az információkat, amit megosztott velem az előttem álló és a közelünkben még tartózkodó elfekről. Biztosra vettem egyébként is, hogy a férfi nincs egyedül, általában az őrzők csapatban jártak és ritkán mutatkoztak meg, ha nem területvédelemről volt szó.
A kérdésem egyenes volt és célirányos és láttam, hogy ezzel sikerült zavarba hoznom a katonát, mert a bemutatkozásom hallatán őszinte tisztelet villant a tekintetében, tehát tudta kik vagyunk és nem akart goromba, vagy udvariatlan lenni, így kényes helyzetbe került.
Kedvesem megállapításai alapján biztos voltam benne, hogy a titkolózás oka valóban a fuvarost megtámadó lény lehetett, ami elég nagy hatalmú mágiával volt megáldva ahhoz, hogy még Lash előtt is titokban maradjon a kiléte.
~ Ezt ki kell derítenünk! Egyetértesz? ~ kérdeztem tőle, míg a parancsnok válaszára vártam.
Leylatha feszültségét pedig az izmai feszülésén éreztem, amire talán jobban meg is szorítottam a karját, mint szándékomban állt volna, mert féltem, hogy meggondolatlanul a mélybe veti magát és ezzel aztán még nagyobb bajt csinál, mint ami már van. Akkor már két embert kell majd megmenteni, nem csak egyet, aki remélhetőleg még életben lehet.
Edwyrd tippelésére, hogy a másik nő a párom, csak egyetértően bólintottam és a tiszteletadást én is egy meghajlással visszonzom, hiszen ők is megérdemelnek minden tiszteletet a munkájukért.
Elkomorodva hallgattam a beszámolóját, hogy két embere nem tért még vissza és az nem most lehetett, ha ilyen lemondóan beszélt róluk.
- Párom, Lash az egyik legjobb a természettel való kommunikálásban és ő sem tudta eddig kideríteni, hogy mi ez, ugye? - néztem kérdőn kedvesemre, de rábíztam, hogy mit akar még megosztani az elf parancsnokkal.
Azt hiszem megjósolhattam volna a velünk tartó asszony reakcióját, az eddigi vehemenciája alapján, amikor Edwyn kijelenti, hogy hamarosan a lyuk eltorlaszolását tervezik, nem vállalva a veszélyt, hogy egy ilyen veszélyes lény elszabaduljon.
Olyan erővel tépi ki magát a kezemből és taszítja el az őrzőt, hogy ezzel alaposan meglep mindenkit, és sikerrel is járna, hogy levesse magát a járatba, ha valaki, vagy valakik nem lennének észnél és fürgébbek. Kérdőn nézek asszonyomra, sejtve, hogy talán az ő keze van ebben.
- Nyugodj meg Leylatha! - próbálom csitítani őt, bár gondolom nem igen hallja most meg, de reménykedem. - Mindent megteszünk, ahogy ígértük. - azzal a tiszthez fordulok. - Igen, le akarok....... menni. - nézek Lash-ra, de meghagyom a döntést számára, hogy velem tart-e vagy inkább a nőt igyekszik megnyugtatni. - Mindenképp ki kell deríteni, hogy miféle lény ez és főként megpróbálni megmenteni Leylatha párját. Ha a lény még nem jött ki, életben lehet még. - bólintottam a szavakra. - ráadásul a ló könnyű préda lett volna, azt sem ölte meg, ezért feltételezek némi értelmet is nála.
Nálam ott volt a kardom, de semmi más, hiszen csak egy kis sétára indultunk.
- Egy vért és egy tőr még jól jönne.
Ha megkaptam, már csak az óvatos bemerészkedés volt hátra.

A lény mibenlétének kiderítése kapcsán csak kesernyésen pillant le nehezen mozgatható tagjára, és az ismeretlenség okozta félelemtől vezérelve  hirtelen azt mondaná, ő inkább ezt kihagyná, nem akarva vállalni a kockázatot, ám sem párját, sem Leylathát nem hagyhatja cserben. Vesz egy mély levegőt még, míg átgondolja, mit és hogyan akar, vagy egyáltalán miként lenne a legjobb, hiszen továbbra sem szeretne teherré válni semmilyen formában, most pedig megfontolandó a válasz. Mindemellett nem tudhatják biztosan, mégis miféle faj rejtőzködik az odújában...
~ Szerintem nincs más választásunk ~ egyezik bele, bár kevésbé lelkesen vagy izgatottan, mint ahogyan azt párja teszi, de elereszt egy bizakodó mosolyt, ezzel is jelezve, hogy nem kell az aggodalmaskodása miatt visszavonulót fújni. Egyébként is megígérték a nőnek, hogy segítenek, és egyikük sem az a fajta, aki visszaszívná azt, amit kimondott, így akármennyire is ódzkodjon attól a valamitől, ami mágikus erejénél fogva megtiltotta mindennek, hogy megmutassák őt, megy.
A neve elhangoztakor már úgy érzi, nincs mit kérdezzen a fáktól, bokroktól, környező állatoktól, így a továbbiakban figyelmesen hallgatja a katona beszámolóját, ami nem túl sok jóval szolgál és még kevésbé örömteli hírekkel kecsegtet. Keserűen bámulja eleinte az őrzőt, és amint érinti a Leylatha szempontjából kényes témát, óvatosan felé emeli tekintetét, kíváncsian, mégis miként reagál, mert sejti, hogy ennek mi lesz a vége, ám teljes figyelmét nem szánhatja a nőre, mert ismét elhangzik a neve. Meglepetten kapja párja irányába a tekintetét, nem igazán akarva nyilatkozni, vélhetően az építkezés során igényelt szocializálódás szokatlansága miatt, végül azonban erőt vesz magán és összegyűjti a szavakat.
- Nem, nekem sem mondtak el semmit – rázza meg nemlegesen a fejét, fürkészve tovább az őrző vonásait, bár valószínűleg egy bólintáson kívül mást nem fog kapni; meglepődni vélhetően nem fog, hiszen ők sem jutottak az ügynek a végére idáig és láthatóan nem is reménykednek abban, hogy egyszerű lesz pontot tenni a végére. A megoldás, amit aztán a férfi felvet, kézenfekvő, csak Leylatha által biztosan nem lesz elfogadott, és hamarosan erőteljes tiltakozásának adja jelét, amit elsötétedő pillantással követ, és mivel a célja teljesen egyértelmű, időben tudja riasztani a fákat és gyökereket, de nem ő az egyetlen, aki cselekszik; érzi annak a másik néhány elfnek is az erejét, akik ugyanazt akarják végrehajtani: megállítani Leylathát. Amint a nő köré fonódnak a gyökerek és megemelik őt a talajtól, a sikoltozását csak szomorúan és részvéttel telve vizsgálgatja, megfogva párjának kezét, de nem nézve rá, továbbra is mereven bámulva ideiglenes vezetőjüket.
- Vissza kell hoznunk – suttogja inkább csak magának, de elhatározva magát a nő szenvedését látva, és ezzel az elhatározással fordul a felszerelést felajánló őrző felé. – Én is megyek – jelenti ki megrendíthetetlenül. – Vagy együtt, vagy sehogy, nem igaz? – enged meg egy mosolyt Viridielre pillantva, aztán vissza Edwyrdre. – Ha van annyi, akkor két tőrt kérnék, és egy könnyűvért most nekem is biztonságosabb lenne.

//Mesélői//

Leylatha nem igazán reagál a nyugtatásra, szemlátomást meg se hallja a szavakat, annyira elborítja őt a saját kétségbeesett haragja és a kiabálása, utóbbi pedig hamarosan hangos zokogásba fullad tehetetlenségében. Míg beszélgettek, a katona vet pár aggodalmas pillantást a nő felé, és a ti lelkesedéseteknek sem örül túlságosan, ám látva, hogy eltántoríthatatlanok vagytok, csak egy mélyet sóhajt.
- Rendben van – egyezik bele nehezen, kisvártatva pedig jön még két alak a fák közül, akik átadják a náluk lévő felszerelésük kért részeit. Mindketten kaptok vértet és tőröket, így a magatok teljes felszereltségében mehettek le a mélybe, ám mielőtt még bemennétek, Edwyrd meggyújt nektek egy fáklyát. – Szükségetek lesz rá – böki még oda egy esetlen mosollyal, és amint átveszitek, visszatér a lombok közé, hogy onnan figyelje az eseményeket.
Ahogy haladtok, eleinte csak a vaskos gyökerek azok, amiket láttok magatok fölött a vélhetően kiásott járatban. Talán egy nagyobb állatnak az odúja volt ez, esetleg egy kisebb pihenőhelynek készült, vagy legalábbis tervként lehet, ez szerepelt a néhai tulajnál. Egyelőre annyi bizonyos, hogy lefelé vezet, egy darabig még havas az utatok, de hamarosan eltűnik, hogy a fagyos, kemény föld legyen már csak a lábatok alatt. Nem tapasztaltok semmit, a föntről hallatszódó zokogás is egyre csendesebbé válik és egyre sötétebb is van, ahogy távolodtok a kijárattól és az onnan beáradó, téli fénytől. Az előttetek lévő feketeség mozdulatlan és néma, és hosszú percek telnek el, mikor észrevehetitek, hogy az enyhén lejtő út most egyenessé válik, mi több, a csupasz talaj helyett kikövezett út van. Jobban megnézve mindenütt kikövezték, noha az idő nem volt kedves a helyhez és több ponton kiesett az alapanyag vagy összetört, így ezek a darabok most a földön hevernek. A terem maga elég hatalmasnak tűnik és inkább látszik egy hosszúkás alagútnak, mintsem elágazásokkal telinek.
Növények nincsenek idelenn, mint ahogyan állatok sem, így nem tájékozódhattok, azonban több dolgot is érezhettek, mikor már a kiépített területen jártok: jelenlétet és nyugtalanságot.
~ Kik vagytok? ~ hallhattok egy férfihangot, mely egyértelműen Raybolé, ezzel választ is kaptatok a jelenlét érzékelésére. A hangja halványan csenghet a fejetekben, ebből sejthetitek az erőtlenségét, az viszont biztató, hogy még életben van. A nyugtalanságra azonban sok választ még nem kaptok, de érzitek, hogy a mágikus környezetben valamiféle zavar van, valami kellemetlen és titokzatos, és ha kérdezitek a keresetteteteket, merre induljatok, akkor eleinte vissza akar titeket küldeni. Vélhetően azonban nem tántorodtok meg, és némi győzködés után megmondja, hogy nagyjából merre kell mennetek - vagy inkább hogy ő honnan látja a fáklyafényt, mindemellett jelzi, hogy ő is megindul felétek. Ahogy aztán haladtok az útmutatás nyomán, elhaladva több oszlop mellett is, amik a mennyezetet a helyén tartják, az emlegetett nyugtalanság fokozódhat bennetek, és ha nagyon füleltek, akkor motoszkálásra figyelhettek fel balra, illetve fémek zörgésére jobbról, és mind a kettő felétek közeledik.
Ha egy kicsit vártok, akkor a jobbról érkező fegyveres bekerül a fáklyafény sugarába, és először az őrzők páncélzatát láthatjátok meg rajta, mely tetőtől talpig borítja őt, jobbjában gyengén tartva a kardját. Mondani nem mond semmit, és ha jobban elkezditek őt fürkészi, akkor rájöttök, mi az, ami annyira furcsa benne: a mozdulatai furcsán élettelenek. Aztán feltűnhet, hogy az öltözékének teljes egésze véres és mintha a páncél belső oldaláról származna a vörös folyadék, ami aztán lecsepeg a mellvértjének pereméről a földre.

Akármennyire sajnálom Leylatha-t, sajnos nincs más választásunk nekünk sem és az Őrzőknek sem, hiszen egy képzetlen, a párját féltő asszony csak saját magát is bajba sodorná odalenn és még miatta is aggódhatnánk. Jobb lesz neki idefenn, még ha ezt most egyelőre nem is látja be és sírva-ríva hadakozik az őt fogva tartó indák, gyökerek ellen.
Nem lep meg, hogy Lash nem marad itt, hanem velem tart, még ha én szívesen is vettem volna az ellenkezőjét, de már kellően ismerjük ahhoz egymást, hogy ezen ne vitatkozzak.
Ha én megyek, ő is jön, de róla legalább tudom, hogy számíthatok rá, még ha nem is a harc a fő erőssége.
- Megtaláljuk és visszahozzuk. - bólintottam párom, majd Leylatha felé, hátha ez kicsit megnyugtatja.
Miután mindketten kaptunk egy-egy vértet és Lash még az övébe tűzte a tőröket is, amelyből én is eltettem egyet, még egy fáklyát is gazdagabbak leszünk, ami biztosan jól fog jönni, ha a járat mélyebbre nyúlik.
- Köszönjük! - nyújtom át a tüzet kedvesemnek, mivel a szokott módon én megyek elől, ő meg hátul fedez és adja a fényt, hogy ne vakítson el vele, de azért lássunk is.
A gyökerek közötti odú valaha egy állat búvóhelye lehetett, amit pár méteren még hó borít, de az lassan a csupasz, fagyos földnek adja át a helyét. Ám mögötte kikövezett, mesterséges járat búvik meg, hová már a fény is csak egy egy repedésen szökik be, majd az is megszűnik és a hangok is végképp elhalnak, csak a bogarak halk percegése és egy-egy lehulló vízcsepp hangja üti meg a fülemet.
Az út enyhén lefelé lejt, de aztán egyenessé válik és az is nyilvánvaló, hogy nagyon régi lehet. Pár helyen már megadták magukat a követ az enyészetnek és omladozni kezdtek. Sosem hallottam róla, hogy a föld alatt járatok lettek volna, hiszen a mi népünk a szellős, napfényes helyeket szereti, nem a nyírkos földalatti járatokat.
A járat ráadásul jócskán elég széles, kényelmesen járhatunk benne. Mivel egy szörny után járunk, feszült figyelemmel fürkészem a környezetemet, ezért aztán hamar rám telepszik egy érzés, hogy nem vagyunk egyedül.
A kérdés azért váratlanul ér, bár örömmel tölt el, amikor megismerem. Azért nem felejtem el, hogy valami odafenn elég nagy rumlit csinált és nem ismerjük mire képes még, így marad a kezemben a kardom, csak kicsit lejjebb eresztem.
~ Viridiel és Lashrael! Raybol, jól vagy, érted jöttünk? Merre találunk? ~
Éreztem, hogy kimerült, épp ezért nem is tudtam megállapítani, hogy ezért, vagy a távolság miatt nem hallom halkan.
Meglepő volt már így is a járat nagysága, de ha még nagyobb........
Valami nyugtalan zavar is érzékelhető a telepatikus üzenetváltás közben és nem nehéz arra a következtetésre jutnom, hogy ezt talán az ismeretlen lény okozza.
~ Érted jöttünk és nem távozunk nélküled, hogy is gondolhatnál ilyet. A párod odakinn vár. ~ vetem el az ötletét, hogy menjünk el.
Ez meggyőzi végül, hogy elárulja merre menjünk tovább és biztató, hogy ő is közeledik, mert ezek szerint mozgásképes.
A terem pedig szélesedik és ráadásul oszlopok törik meg, amik remek búvóhelyek és a fáklya sem világítja meg a mögötte húzódó sötétséget. Így csak a fülünkre támaszkodhatunk.
Megállt intek Lash-nak, amikor jobbról és balról is mozgás, zörgés hallatszik, ráadásul a nyugtalanság, veszély érzete is fokozódik.
A fémes hangok irányából a fénybe lépked egy.....Őrző! Valószínűleg ő az aki eltűnt, ám a mozdulatai bizonytalannak tűnnek és ........egy felderítő katona nem ütne ilyen zajt.............mikor jobban megnézem, a páncélja tiszta vér!
- Állj meg ott ahol vagy! - kiáltottam rá fojtott hangon. - Mi történt veled?
~ Lash! Valami nincs rendben vele, gondolom te is látod? Ne menj a közelébe! ~
- Tedd le a kardod és ülj le a földre! - utasítom, felkészülve, hogy nem azt kapom, amit szeretnék.

Határozottan kényelmetlenül érzi magát, hiába, hogy a jelenleg elérhető legkönnyebb vértet adják rá A tőrök sem feltétlenül adnak neki biztonságérzetet, hiszen bár valamilyen szinten képes a használatukra, közel sem annyira jó velük, mint amit a legtöbb kaland megkívánna. Ráadásul egyre kevésbé is használja ezen tudását, a Viridellel való társulással folyamatosan engedve egyre nagyobb, végül teljes teret a gyógyítói és mágikus képességeknek – annak, ami egyébként is érdekli őt, még ha nem is használhatóak vagy előnyösek minden esetben.
A saját kellemetlenkedései ellenére biccent egyet az őrzőknek, ezzel hálálva meg a segítségüket és felszereléseik átruházását, és amint párjával megkapták a kért fegyvereket is, elrakva azokat már indulhatnak is, ám még mielőtt nagyon megindulnának, Edwyn átnyújt egy fáklyát nekik. Viridiel gyorsabbnak bizonyul, így tőle veszi át, ugyancsak egy bólintással köszönve meg Edwyn figyelmességét, noha a férfi arcán válaszként valamiféle keserűséget talál a sok szerencse kívánása mellett. Így viszont már a kisebb túrára felszerelkeztek és a jelek szerint nincs más hátra, mint előre: Viridielt maga elé engedve indul el a járatban, elvégre ő a harcos kettejük közül és bizonyára gyorsabban is fog tudni reagálni, ha valami váratlan bekövetkezik.
A hely maga egy ideig megbabonázza, ahogy itt-ott a gyökerek látszódnak a földből némileg kiválva, és bár az elhelyezkedés szokatlan, hiszen elsősorban a fák közé vagy törzsekbe építkeznek, ha nem tudná, mi fog itt történni nagy valószínűséggel, még kíváncsian is bámészkodna mindenfelé. Így a helyszín inkább csak háborzongató a számára, és főleg akkor kezd el a hátán a hideg futkosni, mikor kiderül, hogy a járat további részében még építkezések is zajlottak valamikor. Egyre fokozódó kínjában ráharap az alsó ajkára, mert bár a helyszín teljesen más, mégis emlékezteti őt arra a borzasztó templomra a föld alatt a bolond nemesekkel való vita után, ami végül a sötételfek területén végződött majdnem fogságban... Egyáltalán nem hiányzik neki, hogy újfent csapdákkal teletűzdelt építménybe kerüljön, és nagyon reméli, hogy ez van annyira félkész állapotban, hogy meglepetéseket még nem helyeztek el benne.
Óvatosan és kutakodva kémlel körbe, folyamatosan figyelve, hátha a sötétben megmoccan valami, ám újra és újra csak a képzelete játszadozik vele. Zaklatott, és bár nem válik a légzése hangosabbá, valamivel szaporabbán veszi a levegőt, szívének dübörgését sem tudva csillapítani. Hirtelen kapja aztán fel a fejét, mikor Raybol hangja visszhangzik a fejében, Viridielre nézve, hogy ő is hallotta-e, és valamelyest megnyugodva hallja párjának válaszát; nem képzelődött. Szerencsére sokáig nem kell győzködni a férfit, hogy elhagyhassák ezt az átkozott helyet, és mikor folyamatos tájékoztatást ad, merre haladjanak, ő bizony megy. Persze nem azzal a gyorsasággal, amivel szeretne, hiszen jelenleg az megegyezne a felelőtlenséggel, igyekezve úrrá lenni feszültségén és ebből fakadó türelmetlenségén.
Némi haladást követően két irányból is érkezik hang, ami elbizonytalanítja őt, így nincs kifogása a megállás ellen; amint párja int, nem lép tovább. Kémleli a sötétséget mind a két irányban, egyszer az egyik felé fordulva, másszor a másikra, és mikor a vértől ázott őrző bekerül a fáklyafénybe, páncélzatának tisztán maradt fémrészeit megcsillogtatva és felfedve, mennyi vér van rajta, kis híján felsikolt. Hogy képes ez még talpon maradni?! Azzal próbálja nyugtatni magát, hogy lehet, nem is az ő vére és minden rendben, ám ahogy feltűnik neki a vörös folyadék csöpögése, ami biztos nem a páncélra lassan már rászáradó – vagy inkább ráfagyó – elszíneződés okozza.
~ Nem is akarnék a közelébe menni ~ pillant pánikolva Viridielre, most érezve igazán a kiszolgáltatottságot, hogy csak az egyik keze az, amit használhat, míg a másik hiába van meg, az év ezen szakaszában szinte meg se moccan.

//Mesélői//

Leérkeztek hát a föld alatti helyiségbe, ahol kellemeset és kellemetlenet is kaptok. Szerencsétekre Raybol hamar észrevesz titeket, köszönhetőan annak az egyetlen fényforrásnak, ami a birtokotokban van. Az eleinte szabadkozó, titeket inkább kifele terelgető megjegyzései nincsenek hatással rajtatok, és mikor Viridiel a feleségét is megemlíti, szinte érezhetitek a megadását. Pár hosszú másodpercig csendben marad, mint aki fontolóra veszi, hogy miként lenne helyes, végül vélhetően győz benne az a tudat, hogy várják őt odahaza, hiába tartózkodik most egy vesztőhelyen. Valószínűleg a ti kedvességetekkel és kockázatvállalásotokkal sem akar visszaélni, onnantól pedig kezes bárányként viselkedik.
~ Sajnos nem vagyok olyan gyors, mint mikor az elől a szörnyeteg elől menekültem, elkapott az egyik lábamnál, és csak sántikálva tudok közlekedni. Igyekezlek titeket nem hátráltatni és hogy minél hamarabb kijuthassunk ~ mondja, és nehéz lenne megmondani, hogy mégis miféle érzelmek kavarognak benne; a félelem mindenképp, és halványan ott bújkál az elszántság is, hogy a feleségéhez és a gyermekéhez visszajuthasson.
A megtorpanásotokat követően némi hallgatózással hamar kitalálhatjátok, hogy a jobbról érkező vélhetően valamilyen páncélozott alak, ám a fémes zörgéseket leszámítva sok hangot nem ad, még csak kérdezni sem kérdez, hogy kik vagytok. A baloldalról érkező mozgás gyorsan elhal, ahogy az őrző a fénybe lép, és hamar megbizonyosodhattok róla, hogy Raybol az, ugyanis megszólal:
~ Két őrző jött le pár órája, de nem sokáig tudtam velük tartani a kapcsolatot... ~ tájékoztat titeket.
Ahogy Viridiel rászól a katonára, talán a ti meglepetésetekre pár lépést követően megáll, beszélni ugyanakkor nem beszél, hiába a neki címzett kérdés. További parancsra még a kardját is elengedi ujjai közül, ami így éles fémes koppanással kerül a földre, a kisvártatva pedig térdre esik, hogy aztán a sarkai közé üljön. Míg így zajong, és ha nem csak rá figyeltek, akkor hallhattok valamiféle csendes surranó hangot a katona mögött húzódó sötétségben, viszont nem a talajról érkezik, hanem a plafonról.
A katona elhelyezkedésével a csend nyomasztóan naggyá válik.

Két fő opció jelenik így meg, vagy odamentek, vagy nem. A kard elég közel van a katonához, így ha külön utasítást nem kap rá, hogy lökje kartávolságon kívülre, akkor nem fogja megtenni, ám ezen szavak hallatán megteszi a kéréseteket: félrelöki messzire, akár a lábatok elé is, ha úgy kívánjátok.

Ha ártalmatlannak ítélitek innentől és odamentek hozzá, akkor több részlet is elétek tárulhat, mint például az, hogy az arca teljesen fedett, így vagy vakon közlekedett idáig, vagy Természet Anya tudja, mégis miként. Rengeteg kisebb karmolás található a páncélzatán, és a még mindig csepegő vér valóban a páncél belsejéből jön, így biztosak lehettek benne, hogy kapott valamiféle sérülést. Nehéz lenne azonban megállapítani az egész ruházatán található vörösségtől, hogyha sérült is, mégis hol érte fegyver vagy más, mert bár hiába van rajta páncél, nem teljesen védenek azok sem.
Teljesen némán ül és mozdulatlanul, mintha valami szobor lenne, a páncélzat miatt pedig nem lehet megmondani, hogy lélegzik-e egyáltalán. Ha esetleg bátorságotok van levenni az arcát fedő ruhadarabot, először annak hűvös nedvessége tűnhet fel, ám hogy mi történik akkor, ha hozzáértek, már a következő mesélői eseménye lesz.

Ha nem mentek oda hozzá, hanem mentek tovább vagy megpróbáljátok a baloldalon lévő Raybolt megkeresni, akkor pár lépés távolodás után, amint a fény pár percig nem éri az őrzőt és nem látjátok őt, ugyanennek a rohanó lépteire figyelhettek fel, kardjával a kezében (hacsak elvételre nem került, ám ebben az esetben a tőrével robog felétek). A szándéka egyértelmű: megtámadni titeket és minden bizonnyal végezni veletek.

A felesége emlegetésére az eddigi húzódozása Raybol-nak végre enged, bár eddig sem értettem miért nem rohant, ha már itt volt a segítség, de részben magyarázatot kaptunk rá.
~ A sebesülésed persze nem jó, de nem fog minket meghátrálásra késztetni. Érted jöttünk, ha kell valahogy kicipelünk innen. Nem gondolod, hogy hagyunk itt meghalni? - háborgok kicsit, hiszen ez egyáltalán nem lenne jellemző egy tündére.
Szerencsére a háttérben érzékelt rettegést, elnoymta végül az elszántság, hogy velünk együtt kijuthat innen.
Valószínűleg azért nem is akart kimenni, hogy ne vonja maga után az erdő rémét, bár ha az elkapta volna, úgy sem akadályozhatta volna meg utána a távozását.
~ Láttad, hogy néz ki, hogy mi ez az állat? ~ kérdeztem, miközben érzékeltem, hogy elindult felénk.
Ám nem ő az első, akit megpillantunk, amikor egy elágazó járatnál megállunk, hanem az egyik Őrző, akinek mind a némasága, mind a megjelenése veszélyt jelez és örülök, amikor Lash megerősít, hogy nem győzte le életösztönét az elővigyázatosság.
Raybol szavai megerősítik, hogy az egyik eltűnt elf katonáról van szó.
~ Itt van az egyik előttünk, de azon kívül, hogy csupa vér, más sincs rendben vele. ~ tájékoztatom a fuvaros férfit, aki erre valószínűleg meg is áll, mert nem hallom a további lépteit.
A tünde, bár láthatóan komoly sebesülései vannak, a parancsra teszi, amit mondok neki, de nem szól semmit, nem kér segítséget, ami a normális lenne.
Ha letérdelt és ledobta a kardját, továbbra is figyelmesen szemlélem. Úgy látszik csak a parancsokra reagál semmi másra. Így rászólok, hogy lökje el a pengéjét jó messzire.
~ Valami van odafenn, de nem hagyhatjuk itt ezt a szerencsétlent sem, hiszen elvérzik. ~ üzenem a páromnak, jelezve a nagy dilemmámat.
Biztos vagyok benne, hogy a lény sebesítette meg és talán ő csinált is vele mást is, hiszen az arca teljesen el van takarva.
Lasht nem küldhetem oda hozzá, így nekem kell mennem.
~ Ügyelj a mennyezetre, én meg megnézem. ~ döntök végül. ~ Tartsd a tőröd készenlétben. ~
Mindenképp a végére kell járni annak, mi van vele, mert ha csak nem lőjük le azonnal, nem szívesen hagynám a hátam mögött sem, ha nem tudok semmi biztosat.
A kardom a szívének szegezve közelítem meg a tündét, persze a fejem fölé is figyelve, aztán lerántom róla a kendőt és biztos, ami biztos hátrább is lépek.