Lassan tér vissza a külvilág és egy jó darabig az álom és valóság határán lebegek lustán, kiélvezve, hogy nem kelt fel senki, mondván gerendát kell faragni, vagy cipekedni az épülő házhoz. A ház………fa…..a fuvaros Raybol……aki eltűnt……a SZÖRNY! LASH!
Hirtelen felpattannak a szemeim és rémülten nézek körbe, mert egy pillanat alatt átsuhantak rajtam az emlékek. Mikor mozdultam volna a feszülő fájdalom és a szédülés visszadöntött, így tudtam, hogy minden igaz, amire emlékeztem
Gyorsan végigfuttattam a szemem a szobán és kissé még mindig ködös gondolatokkal, de hamar rájöttem, hogy az ideiglenes kuckónkban vagyok, ahol az építkezés ideje alatt meghúztuk magunkat Lash-sal. Ismét belém hasított a félsz, hiszen kedvesem nem volt a szobába, ám valaki más igen.
Csak a kék ruha tűnt fel, mert egyébként egy darabig mozdulatlan volt, azután meghallottam a csésze csörgését és egy ismerős hangot…….amire azonnal nem jöttem rá, hogy kié, de……
Erőltettem a szemem a félhomályban és ahogy egyre jobban magamhoz tértem, úgy vált élesebbé a kép.
~ Eva! Ez, hogyan…..? ~ a rettegés szinte belemart a gyomromba, hogy miért lehet itt.
A gondolataim rémülten kergetőztek és csak kikerekedett szemekkel értetlenül bámultam rá, egy szót sem tudva egyelőre kinyögni.
Hallottam a szavait, a már ismerős zsörtölődését, fellengzős elégedetlenkedését, amit ezek szerint nem csak a lányának tartogatott, habár……..végül is – amit sosem értettem meg, - valamiért megtartotta Lash apjának emlékeit és át is adta azokat Lash-nak.
Azt is megtudtam, hogy bizony kedvesem, volt kitől örökölje a gyógyító tehetségét, mert Eva magyarázatán kívül, a kötés és az illatok is arról árulkodtak, hogy az idős tünde érti a mesterségét, még ha a modora hagy is kívánnivalót maga után.
Éreztem, hogy a nyakam és a karom precíz kötéssel van ellátva és bár éreztem a húzódást, ez már a gyógyulás jele volt.
Látatlanban is sajnáltam azokat a falusiakat, akiket Eva elkaphatott és leteremtett a nem megfelelő ellátás miatt, bár én hálás voltam, hogy egyáltalán megmentettek, de erről megint csak az jutott eszembe, hogy hol van Lash?
Kérdezni akartam és nyitottam is a szám, azonban egy hang sem jött ki rajta. A torkom száraz volt és mire hosszadalmas torok köszörülésre már beszélni is tudtam, az ajtónál volt Eva és az öltözködést javasolta. MI???
Mivel Lash is említésre került és a szavakból azt vettem ki, hogy életben van, a pillanatnyi öröm megint megnémított, de aztán konstatálnom kellett, hogy bizony pucéran fekszem az ágyban és minden bizonnyal Eva alaposan szemügyre is vehetett. A vörösség elöntötte a képemet.
Már az ajtóban állt mire ki tudtam nyögni egy szót.
- Köszönöm.
Mikor egyedül maradtam, próbáltam visszanyerni a lélekjelenlétem és meggyőzni magam, hogy látott már nálam különbet is egy gyógyító, de……,MÉGIS CSAK LASH ANYJA VOLT. ÉDES TERMÉSZET ANYA!
Végül feltápászkodtam és megszemléltem magam a tükörben. Hát egész normális kinézetem volt, csak a harapást és az égést fedte még kötés. Elkomorodtam, ahogy Lash égett teste eszembe jutott, neki nem lehet könnyű a gyógyulás.
Gyorsan, már amennyire tudtam, felöltöztem és még azt sem felejtettem el, pedig már tűkön ültem, hogy Lash láthassam, hogy vigyek neki is egy váltás ruhát a szekrényből.
- Szeretném látni a feleségem. Jól van? – léptem ki a szobából, ahol minden bizonnyal várt rám Eva.

//Mesélői//

Ava mindenféle akadály nélkül mondja végig gondolatait és azt, ami kikívánkozik belőle a tőle lassan már megszokott állandó elégedetlenséggel. Nem is kifejezetten mutatja érdeklődését, hogy felfogod-e egyáltalán a szavakat vagy sem, bizonyára biztosra veszi, hogy Lash meglátogatásának lehetősége kellően észhez térít, hogyha mással nem is, de ezzel képes legyen kimozdítani a szobából. Bár felőle aztán maradhatsz napestig is, legfeljebb hazamegy...
Hálás szavadra visszafordul, és bizonyára sokak szórakoztatónak találnák zavarodottságodban elvörösödő képedet, Ava arcán egy apró izom sem rándul.
- Teljesen el vagy kényeztetve Lashrael mellett - forgatja meg a szemeit elégedetlenül, utalva arra, hogy nem kell külön gyógyítóhoz rohangálnod és csak az lát téged tetőtől talpig gyógyítás céljából, aki a párod is. - Csak a kötelezettségem tettem, és mivel a leírások alapján idegen lénnyel volt dolgotok, inkább biztosra mentem. A testi adottságaid holnapra úgyis elfelejtem, Lashraellel ellentétben engem nem érdekel, mid van és mid nincs, különben is van jobb dolgom és több tucat gyógyítandó elfem, akik magasabban helyezkednek el a fontossági ranglétrán – vonja meg a vállát, közönyösen adva tudomásodra azt, amit utána a saját megnyugtatásodra szánva mantrázol, sőt, talán keményebben is közölve veled, mennyire érdektelen. Az ajtón kilépve aztán magadra hagy arra a pár percre, míg megtalálod a neked kellő öltözékeket, és előrelátón Lashraelre is gondolva magadhoz veszel egy szettet.
Kilépve a folyosón találod Avát, állva kortyolva a nála lévő meleg teából, és bár a feleség szónál villan a tekintete, vélhetően ízlelgetve azokat a kelletlen szavakat, amiket az otthonában is megkaptatok, végül visszavezeti pillantását rólad a csészéjére, egy mély levegőt véve, hogy gondterhesen fújja ki a levegőt, lenyelve ezzel kapcsolatos gondolatait.
- Nos, sok boldogságot, így utólag is – ereszt meg egy jókívánságot, bár ennek őszinteségét elég erősen kétségbe lehetne vonni a hangsúlya alapján. – Gyere – fordít neked hátat, hogy a folyosón pár lépést megtéve megálljon egy másik vendégszoba előtt, végighúzva maga után súlyos ruháját. Fürkésző, fagyos tekintetét rád emeli, amint megbizonyosodik gondolatban is, hogy ide hozták Lashraelt. – Nincs magánál, de az állapotát látva ne kezdj el rimánkodni és hangosan könyörögni Természet Anyához. Nem kéne felébreszteni, ha már sikerült elaludnia, és egy hétig biztos el fog tartani a felépülése.
Kinyitja az ajtót előtted, hogy te mehess be elsőként és hamar megkaphasd azt, amit szeretnél. A vörös hajkoronát el se lehetne téveszteni, olyan könnyedén ugrik ki a szoba átlagos színei közül; a tincsek hosszan terülnek szét az ágyon, kusza hálót formálva. Lash hason fekve alszik, a ruháját pedig jóformán kötések helyettesítik, melyek végigfutnak a lábain, a karján, a hátán, igyekezve a tetoválása mentén mindent lefedni, hiszen ott voltak elsősorban az égési sebesülések. A szemeit ugyancsak gyolcsok fedik, az orra és szája azonban szabadon van. A jobb karja az, amit még nem fed kötés, és most tiszta látással elkerülhetetlen megpillantani az itt-ott elszenesedett részeket.
- Ki akartam vágni a komolyan megrongálódott részeket, hogy ne okozzanak nagyobb kárt a testében – ül le Ava az ottani székre, és az odakészített asztalnál már több eszközt találni, főleg színes üvegcséket és néhány vágásra alkalmas sebészeti eszközt, bár ezek nem tűnnek használhatóaknak. – De amint megpróbálkoztam vele, azzá a furcsa fakarrá vált és az eszközeimet újra és újra kicsorbította – kortyol egyet ismét, látszólag teljes lelki nyugalommal beszélve annak ellenére, hogy a lánya épségéről van szó. – Szóval feladtam azzal a mondással, hogy aki hülye, haljon meg, bár nem mondanám, hogy akkor is magánál lett volna... Alapesetben az egész karját eltávolíttattam volna, de azt hiszem, arra a tagjára egészen más szabályok érvényesülnek, amiknek én nem vagyok tudatában – számol be, végig megtartva egy csendes hangerőt, hogy ne zavarja lánya pihenését. – A hólyagokat eltávolítottam, lefertőtlenítettem mindent, innentől már csak annyi a teendő, hogy napi kétszer a gyolcsokat cserélni kell és sokat innia, mert undorító, mennyit gennyedzik és nedvedzik a bőre. – Az arcán bár megjelenhetne fintor, a használt szó ellenére is teljesen közömbös, inkább tájékoztató jellegű, és ha esetleg a beszéde közben nem őt néznéd, akkor megszólít. – Turion fia – nyúl az asztalon lévő lila színű, aranymintákkal díszített üvegcséjéhez, és egy intéssel hív magához, miután lerakta a csészéjét. – Sárkánygyümölcsből készített koncentrátum – könyököl az asztalra, ujjai között tartva az üveget. – Nincs olyan erős hatása, mint a sárkánygyümölcsnek és nem biztosít azonnali felépülést, de télen nem fogsz találni sárkánygyümölcsöt, így ezzel kell beérned, beérnetek – mondja némileg komolyabban, az utolsó szavánál Lashraelre pillantva, és mintha valamiféle aggodalom is megjelenne az arcán, de amint visszafordítja feléd pillantását, ennek nyoma sincs. – Ha felkel, muszáj itatnod, pótolnia kell a folyadékveszteséget, és mikor már úgy érzed, az utolsó bögrényi vízzel, teával bírja, cseppents bele kettőt. Felgyorsítja a regenerálódását, de legfőképp képessé válik elaludni tőle, mert azok az ocsmány égési sérülések ekkora felületen és azzal a szintű fájdalommal biztosan nem hagynák. – Alaposan fürkészi a vonásaidat, hogy lássa, mindent világosan felfogsz-e, mert bolondnak biztos nem fogja odaadni ezt az értékes kivonatot, így, ha a megértést látja rajtad és esetleg nyúlnál, hogy elvedd, még visszahúzza magához az üveget, tenyerébe fogva azt.
- Mit mondtam, mit kell csinálnod? – kérdezi, biztosra menve, hogy mindent az emlédbe véstél-e, na meg kimondatva veled, hogy biztosan ne felejtsd el.

Már egyébként is zavarban voltam a szokatlan helyzet miatt, ami miatt még a sérülésemről is megfeledkeztem egy-egy pillanatra, de az, ahogy a hálás köszönetemre reagált, még jobban sikerült elbizonytalanítania. Úgy beszélt, mint aki mindet tud rólunk és azt gondoltam, hogy nála magabiztosabb és felfuvalkodottabb elfet még nem hordott a hátán a föld. Ettől függetlenül hálás is lehettem neki, hiszen olyan gyermeknek adott életet, akit az életemnél is jobban szerettem és olyan tulajdonságokat és képességeket örökített rá, aminek hála mostanra megtalálta saját magát és a hitét. Biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb az anyját is túlszárnyalja majd, mert sokkal elkötelezettebb és .....főként van szíve.
- Értem.....nem is azért mondtam..... - nyögtem ki, de örültem, hogy magamra hagyott és volt időm mind felöltözni, mind összeszedni magam.
Megacélozva magam léptem ki a folyosóra, ahol Ava már vár rám, továbbra is úgy viselkedve, mintha kegyet gyakorolna, de most egyáltalán nem érdekelt, hiszen a szívem már repesve várta, hogy láthassam a feleségem és megtudjam hogy van.
Kelletlen szavaira így nem reagáltam csak egy hitetlenkedő pillantással, tudván, hogy ezt talán csak a szokások mondatták vele, nem az, hogy így is gondolja.
Nem kellett kétszer mondania, majd a sarkára léptem igyekezetemben, hogy mielőbb odaérjünk, ezért igen csak zokon vettem, amikor lecövekelt az ajtó előtt és engem is megállásra késztetett.
- Ava.....! - hörrenek fel mérgesen, de aztán....elhalkulok. - Látni akarom végre a kedvesemet, látni, hogy él és nem fog....elhagyni.......Soha nem tennék olyat, ami rossz neki, soha! - erősítem meg fojtottan, de határozottan nézve a szemébe, a tudomására hozva, hogy vagy hagyja, hogy bemenjek, vagy olyat teszek, amit magam is megbánok.
Végre bemehetek és a szívem azonnal ugrik egyet és a gyomrom öklömnyivé zsugorodik, ahogy meglátom sápadt, törődött alakját az ágyban. A sok kötéstől szinte alig látom és igazából csak a lángvörös haja az, ami eltéveszthetetlenül tudatja velem, ő az. Lash! A feleségem! A szerelmem!
Az ágyhoz rohanok, hogy megérinthessem, bár ott legguggolva hozzá elbozonytalandosom. Nem merek hozzányúlni, mert nem akarok fájdalmat okozni neki.
Aztán meglátom a jobb karját, amit egyedül nem fed kötés, azt, mellyel Természet Anya ajándékozta meg és ami most elég csúnyán néz ki. Óvatosan veszem a kezembe, hogy az ép részen megsimogassam.
- Óhh Lash!
Észre sem vettem, hogy Ava is bejött és leült az orvosi és gyógyító eszközöket tartalmazó asztal melletti székre.
- Ne beszéljen így Lashról! - fortyantam fel, de visszafogtam a hangom tekintettel kedvesemre. - Az a kar Természet Anya ajándéka! Semmit nem tud róla, nem tudja miken ment keresztül, mert a családja nem volt képes leszállni a maguk emelte gőgős piedesztráról. Nem kérem, hogy viselkedjen anyaként, de legalább tisztelje ahzt, amit egy másik emberért önzetlenül megtett, ahogy egy elfnek kell ....kellene tisztelnie a másikat. - ömlik ki belőlem, de aztán, mintha minden kiürült volna belőlem, elhallgatok és csak kedvesemre koncentráltam, míg tájékoztatott mit tett még, de nem is néztem rá. Így is tudtam, hogy közben biztos képeket vág és nem akartam még jobban felhúzni magam.
Bár Lash gyengén, de határozottan lélegzett, ami bizonyította, hogy akár lenézte az anyja, akár nem, de legalább becsülettel tette a dolgát.
A nevem hallatán türelmetlenül néztem fel rá, ám az üvegcse és annak tartalma sikeresen hozzávonja a figyelmem, hiszen arról van szó, hogy tovább segíthetek Lash-on.
- Ismerem a sárkánygyümölcsöt és a hatását. - szólok közbe, hogy ne tartson felesleges beszédet és főként ne nézzen ostobának. Elvégre nincs tünde, aki ne tudná.
Azonban az értéke is nagy, főleg így télen, ezért türelmet parancsolok magamra és jobban figyelek. Talán ezért veszem észre azt a halvány érzelemnyilvánítást, ami mintha megjelenne az arcán. De aztán elbizonytalanít, olyan......közömbös ismét.
Először megmérgesedem, ahogy, mint egy iskolás gyerektől visszakérdezi, mit kell tennem, de aztán még magamat is meglepve, elmosolyodom.
- Jól van, Ava! Nálam jobban senki nem aggódik miatta. Szóval rengeteget kell innia és mikor már a fülén jön ki, az utolsó bögrénél cseppentek a sárkánygyümölcsből az italába két cseppet. Ettől jobban fog gyógyulni és tud aludni. - nyújtom ki a kezem az üvegcséért. - Megfelel? Egyébként meg nyugodtan maradjon és felügyelje, hogy jól csinálom-e. - teszem hozzá halkan.
Aztán ismét Lash mellé telepszem és pillekönnyű simogatással dajkálom, örülve, hogy itt van nekem.

//Mesélői//

- Elhagyni? – kérdez vissza egy gunyoros kuncogással. – Az általam ismert legutolsó kapcsolatánál is a férfi ültette fel őt elég csúfosan – nyomja le a kilincset. – Ha eddig nem hagyott el a bolondságaid miatt, akkor a jövőben sem fog, tegyél bármit – tárja ki előtted az ajtót, csendesen mondva ki gondolatait, amik őszintén hangzanak, majd hátrál egy lépést, gőgös tartással várva meg a belépésedet, aztán téged követve becsukja maga mögött, hogy az esetleges kinti mozgolódás ne szűrődjön be semmiképpen se. Na meg ne jöjjön senki be, mert nincs kedve újra ordibálni a tudatlan barmokkal.
Ava láthatóan sértésnek veszi dühös, de visszafogott kifakadásod, és látszik rajta a felháborodás, hogy ilyen hangnemet megütsz vele szemben, elvégre mégiscsak neki köszönheted az életedet – életeteket. Bár amennyit megismertél belőle, valószínűleg nem sokáig fogja zavarni és a viselkedése úgyse fog megváltozni veletek szemben, tegyetek bármit.
- Ha nem viselkedtünk volna vele szemben így, hanem támogattuk volna azzal a mocskos emberfattyúval a kapcsolatát, akkor Lashrael nemhogy a feleséged nem lenne, de még az ismerősöd sem – vágja keményen a fejedhez, mintha arra próbálna rávilágítani, hogy végső soron mennyi mindent kéne köszönnöd neki és a családnak, ám ha az arcára nézel, akkor nem látsz rajta ilyesfajta elvárást, inkább a tőle megszokott közönyösséggel vegyes felsőbbrendűséget. - Egyébként meg, ha nem jutott volna el a füledig, pont beismertem, hogy nem ismerem annak a valaminek a szabályait – teszi karba a kezeit némileg türelmetlenül.
A tájékoztatást a figyelmeztetésed ellenére is folytatja, és mikor egy mosollyal válaszolsz, lényegében megismételve a teendőket, mintha az ő arcán is néhány halvány örömránc jelenne meg felfelé húzódik szája szegletében. Az elégedettség ott van a tekintetében, így nyújtja feléd az üveget, aztán az utolsó pillanatban megint visszahúzza, kemény szigorral nézve rád.
- És naponta kétszer cserélni a kötést – egészíti ki a visszamondásodat halkan, de olyan éllel, mintha a hangjával akarna leszúrni. - Ez az egy üvegnyi adag van nekem, szóval még véletlenül se kétbalkezeskedj és öntsd ki, mert nincs több – dob még meg egy kelletlen figyelmeztetéssel, aztán az ujjaid közé csúsztatja az üveget, majd úgy dől hátra, mint aki jól végezte a dolgát. – Maradni nem fogok, ezeket már te is el tudod intézni, engem otthon várnak a saját betegeim. Csak az egyik Őrző pánikoló könyörgése miatt érkeztem, de amint lehet, megyek is haza – venné a kezébe a csészéjét, aztán némi hezitálást követően meggondolja magát, és inkább összekulcsolt ujjait az ölében pihenteti. - Egyébként meg, ha képes vagy a gyógyító mágiánkra, naponta párszor pár percet azt is alkalmazhatod, hálás lesz érte. Jómagam sokat nem használtam rajta, előbb a te állapotodat kellett stabilizálnom, mert nem sok választott el az elvérzéstől, Lashrael meg nem lett volna elragadtatva, ha veszni hagylak... – mondja, míg visszasétálsz az ágy mellé, és mikor simogatni kezded a párodat, mintha jobbjának ujjai finoman mozdulnának, hogy, bár gyengén, de megfogja a kezedet, és ha úgy helyezkedsz, akkor rá is fog ujjaidra ugyanolyan leheletfinoman, ahogyan cirógatni kezdted. Valószínűleg nincs ennél több ereje.
Pár percig a morcos nőszemély csendben marad, és ha magában is tanakodik, annak nem adja túl sok jelét; csak mereven ül a széken, míg te bizonyára örülsz annak, hogy Lash valamiféle halvány életjelet mutat, egyértelműen érzékelve a jelenlétedet. Kicsivel később aztán hallhatod, ahogy mögötted Ava az egyik üvegcsét kinyitja és megdöntve azt valami kicsúszik belőle. Egy rövid ideig valószínűleg nézegeti a tárgyat tűnődve, majd nehéz sóhajtást ereszt el, ezzel jelezve újabb társalgási szándékát.
- Ez okozta, ugye? – emeli meg a tárgyat, és ha odanézel, akkor a követ látod, ami ennek az egésznek a a forrása volt. A vénasszonytól szokatlan módon gondterhesen fürkész téged, és bizonyára igennel válaszolsz, mire lemondóan teszi le a kavicsot az asztalra, hogy könyékkel támasztva magát a tenyerébe temesse arca egy részét, takarva a szemeit. – Megkérdeztem még az ellátása közben attól a félnótástól, akinél még a csetepatétok előtt volt, hogy mégis mit keresett nála. Azt mondta, határmenti kereskedőknél látta, és a rá következő éjszakán megálmodta, hogy Lashraelnek kell adnia. Ezt Természet Anya jelének tulajdonítva megvette, és elhozta a bajjal együtt, mert úgy tűnik, annak a korcsfajzatnak is kell, amivel megküzdöttetek – emeli meg a fejét, hogy ezúttal a száját fogja, keserűen bámulva jobbra a fal irányába; igazából a semmibe nézve. Ismét csendbe burkolózik, bizonyára mérlegre helyezve, hogy mit kéne elmondjon neked és hogyan, majd kisvártatva leengedi a kezét, hogy ujjai közé vegye a követ. – Az apja gyűjtötte ezeket, hogy soha ne kaphassa meg olyan lény, aki tudná kezelni, mert állítólag hatalmas erővel ruházza fel a tulajdonosát. Elmesélte nekem, hogy hány olyan szenvedő lényt vadászott le, akik csak gyötrődtek és megvesztek attól a fájdalomtól, amit ez okozott, mert tudatlanul is elfogadták az általuk biztosított erőt. Ezek alapján Lashrael vagy elutasította, vagy Természet Anya ajándékai nem voltak elegendőek ennek... – löki meg ujjával egy kissé a kavicsot, mire az karcos hangon csúszik egy kicsit az asztalon. – A tetoválása is mágikus, ugye? – érdeklődik, főleg arra alapozva, hogy az említett béklyó mentén húzódnak főként a sebesülései.

Eva továbbra sem lopja be magát a szívembe, mert minden szavát úgy szúrja oda, minta csak valami olyanról beszélne, ami kellemetlenséget okoz neki. Milyen érzelmekkel rendelkezik ez az asszony, hogy a lánya semmit nem pendít meg benne, mégis csak a húsa és a vére!
Úgy vélem a saját maga iránti megvetését fordította át Lash felé, amit a félrelépése miatt érzett, de ez akkor sem helyes.
- Nem úgy értettem az elhagyást! - hörrentem fel, hogy még a finom utalást is félreérti. - Nem akarom, hogy meghaljon, érti? - emelem meg a hangom és nem érdekel, hogy idős, meg gazdag, meg nemes....őt sem érdekli, hogy én az vagyok és most már a lánya is. - Hát ezt kár volt felemlegetni. - komorodom el, ahogy Lash előző kapcsolatára utalt. - Majdnem megölték vele és akkor egyáltalán nem ismerem meg őt, szóval ezt talán hagyjuk, a viselkedésük embertelen és kegyetlen volt, de ezt nem most fogjuk megbeszélni. - zártam le részemről a vitát, mert fáradt voltam hozzá és jobban érdekelt párom egészsége.
A beismerésére meg csak megvontam a vállam és figyelmem szerelmemre fordítottam egészen addig, míg az orvosság és gyógyítás mikéntjéről kezdett vizsgáztatni,, mint egy szellemileg visszamaradottat.
Ám kis gondolkodás után, úgy döntöttem nem folytatom ezt az adok kapok vívást a szavakkal és elmosolyodtam, türelmesen végighallgatva és bólogatva közben, majd engedelmesen vissza is mondtam a tennivalókat, mint egy ügyes kisdiák.
~ Ezt kapd ki vén boszorka! Kíváncsi leszek mit lépsz! ~
A vonásaimon azonban megrándul egy izom, amikor ismét visszahúzza a kezét az üvegcsével és megvillan rá a szemem.
- Lehet, hogy ez az utolsó kivonat, de nekünk is van sárkánygyümölcsünk és ha Lash egészsége múlna rajta, szereznék is még, ettől ne féljen, de szerencsére..... - nézek rá határozottan és újabb mosolyt kap csak azért is, - nem vagyok kétbalkezes és hülye sem, még a kötést is meg tudtam jegyezni.
Na végre odaadja, én meg elteszem és azt már nem kommentálom, hogy mennyire várhatják otthon és miért is van itt. Inkább Lash arcvonásait fürkészem és a kezét simogatom.
- Képes vagyok és meg is teszem. - suttogtam, de ezt inkább kedvesemnek szántam, hiszen az ujjain keresztül már így is igyekeztem némi mágikus gyógyítást belejuttatni, de mivel én sem voltam még túl jól, ez nem volt még sok.
De Lash érezte! ÉREZTE! Azt a gyenge szorítást talán más meg sem érezte volna, de én igen!
~ Lash! Édesem! Szeretlek! Térj vissza hozzám mielőbb, de most pihenj, már jó kezekben vagy. Itt leszek veled mindig. ~ küldtem halk és szeretetteljes üzenetet sznte végigsimítva az elméjén is.
Örülök a csendnek és a békességnek, a homlokom az összekulcsolt kezünkre támasztom és hallgatom Lash halk, de szabályos szuszogását.
Már azt hittem Eva rég elment, amikor a neszezése jelzi, hogy tévedtem, de egészen addig nem foglalkozom vele, amíg kérdésére arra nem fordítom a fejem és meg nem látom azt az átkozott követ. A tekintetem elkomorodik, ez volt minden baj forrása sejtésem szerint és ezt a kérdésre tett bólintásom után, már bizonyosan meg is tudom.
- Ez az egész nagyon furcsa! - jegyzem meg némi gondolkodás után. - Túl sok a véletlen egybeesés. Raybol álma, hogy az apja pont ezeket gyűjtötte és, hogy a szörny felbukkant........Ez olyan, mint egy..........mint egy próba? De ki és miért tenné? Természet Anya? Vagy valami más, sötét hatalom? Abban a lényben semmi természetes nem volt, maga volt a torzság..... - borzongtam meg még a gondolatára is. - Lash.......... kilökte magából az ebben lakó ....valamit, ami izzóan fényes volt. - mondtam némileg akadozva, ahogy visszaemlékeztem. - Talán a tetoválásának is köze volt hozzá, mert azok mentén ......égett, talán az mentette meg, vagy az vonzotta magához.......nem tudom. - sóhajtottam. - Ugye nem maradt benne? Nem kerítheti ismét a hatalmába? - néztem Eva-ra kétségbeesetten.

//Mesélői//

A vitatkozást nem folytatja veled, bizonyára egyébként se jutnátok dűlőre. Mindketten ismeritek a másik nézeteit, és a tőle érkező csendet akár elismerésnek is veheted, de belőle kiindulva biztosan lenne még pár kéretlen szava, amit esélyesen csak Lash viszonylag békés pihenése miatt nyel le.
- Igazi csillagvadász, mi...? Csodálom, hogy még nincs itt egy se – morogja kissé gunyorosan, hátradőlve a széken és könyékkel támaszkodva az asztalon, mikor a sárkánygyümölcs beszerzését emlegeted. Mivel tél van, így ugyanolyan nehéz lenne találni ebből a gyümölcsből, mint a csillagokat lehozni az égről, persze egy metaforánál többként nem emlegeti vállalkozásod lehetetlenségét.
Egyre biztosabb lehetsz benne, hogy párod valamelyest magánál van – vagy inkább érzékeli a kívülről érkező ingereket -, ugyanis a gondolati üzeneted befejeztével vesz egy mély levegőt, amit csak kicsivel később fúj ki halk nyöszörgéssel kísérve, utána ismét szabályossá és stabillá válik a légzése, még ha továbbra halk és gyenge is.
Ava némi csendes idő elteltével magához ragadja a szót, és ahogy kérdéseidet záporoztatod felé és meséled a föld alatti barlangban történteket, csak erősen gondolkodva bámul maga elé. Látszik az arcán, hogy vannak erős sejtései és feltételezései, ugyanakkor vívódik is, miközben lassan a kőre vezeti a pillantását, párod miatt pedig egészen ismerős lehet az ábrázata; hasonló vonások jelennek meg Lash és Ava arcán is, miközben tanakodnak és igyekeznek gondolatban összekötni a szálakat. Végül, nem tudva ülve maradni, feltápászkodik a székből, és a félig függönyök takarta ablak felé indul karba tett kezekkel, kinézve azon a vékony csíkon, amit meghagyott, hogy lássanak is valamit a szobában.
- Mi, elfek, azt hisszük, hogy a mágia teljesen természetes és magától értetődő, csak mert lényünkből fakadóan képesek vagyunk annak használatára – bámul kifele a hótól tündöklő területre. – De nagyban függ az érzelmi állapotunktól és a hitünktől, mégis minek a végrehajtására vagyunk képesek. Ha egy pillanatig is kételkedsz magadban és a természet szövetségében, ugyanolyan bizonytalanul fognak segíteni vagy egyáltalán nem, és elhallgatnak... Ha határozott érzelmek vezérelnek, netalán túlcsordulna, a hatás sokkal intenzívebb és pusztítóbb is lehet. Ezekkel a kövekkel sem másabb a helyzet – fordítja finoman a fejét az irányodba. – Ha olyan mentális állapotba kerül és nála van a kő, könnyen megtörténhet ez még egyszer, de jelenleg nincs benne az a szellem, ami uralná őt, az a kőben van olyan hatalommal együtt, amit senki nem tudna elviselni sokáig. Ha Lashrael nem lökte volna ki magából, néhány hét, jobb esetben néhány hónap leforgása alatt hamuvá égett volna... – néz a bekötözött testre. – Ezúttal szerencsésen csak égési sérüléseket szerzett... – teszi hozzá csendesebben, majd vesz egy mély levegőt a folytatáshoz. - Az apja, Elidyr tudomásom szerint nem használta őket sose, csak gyűjtötte....  és ami most az asztalon van, az is nála volt egészen idáig... – folytatja borúsan, visszafordítva tekintetét az ablak felé, kis szünetet hagyva. – Bizonyára valami történt vele, azért nincs a zsákjában – mondja halkan és sejtelmesen. – Lashrael a tetoválásával és a jobb karjával egyértelműen Természet Anya kegyeltje, a mágikus képességeiről ne is beszéljünk, mely esetében lehetne született adottság és a Szent Fa áldása, egyre kevésbé tartom valószínűnek, hogy a természetes tehetség lenne az egyedüli indok... Nem tudok olyanról, akinek hasonló esete lett volna, de van egy olyan sejtésem, hogy a kegyeltség nem csupán őrá érvényesül... – néz rád összeszűkített szemekkel, és nem lenne csoda, ha úgy éreznéd, a vesédig látna vagy azon is túl, tudva minden gondolatodat. Sejtése persze nem lehet a démonvilágban tett túrátokról, elvégre arról egyedül te és Lash tudtok, másnak pedig nem adtatok információt erről, mégis úgy áll ott és úgy néz, mintha mindenről nagyon is jól értesült volna. Persze ez az alapvetően is határozott és felsőbbrendű személyiségéből eredhet...
- Nem tartom kizártnak, hogy máshol is fel fog bukkanni egy ehhez hasonló, mint ahogy azt sem, hogy nem a véletlen műve, hogy pont hozzátok került a kő. Ha az apjával tényleg történt valami, Neminra-szerte szétszóródhatott az összes, amit idáig gyűjtött, és ha az a lény tudatosan keresi ezeket a saját erősödése, egyben pusztulása érdekében... - Csak egy mély sóhajtással utal a kívánatlan és szomorú következményekre. - Talán lesz olyan szerencsénk, hogy Lashrael is képes lesz az érzékelésére az apjához hasonlóan most, hogy érintkezett vele...
Újabb rövid szünetet tart, nagy valószínűséggel ő maga is próbálva megérteni, mi is zajlik körülöttetek és mibe is cseppentetek, mert bár van köze az eseményekhez a jelek szerint, nincs akkora rálátása, amivel a tőle megszokott határozottsággal tudna segíteni.
- Jól tudom, hogy démonok is küzdöttek annál a városnál, ahol a királyt is fogságba ejtették? - érdeklődik. - A rengeteg démonivadék hullája nem hiszem, hogy jó hatással lenne a környezetre... Ha nem idézett lényről van szó, annak a létezésére nincs más magyarázat, csak Észak-Bivaly elkorcsosult beltenyészete - néz rád komolyan, és feszült koncentrálását Lashrael hangosabb nyöszörgése szakítja félbe. Odavezeti pillantását, majd a sarokban lévő asztal irányába fordulva elindul. - Megpróbálom Elidyrrel felvenni a kapcsolatot, ő többet tudna segíteni és mesélni nektek ebben, én pedig elindulok haza. Lenn szólok, hogy hozhatják a meleg teákat; a kötését ne felejtsd el kicserélni a mostanit pedig alaposan kimosni - nyúl az asztalán lévő eszközeiért, amit nemes egyszerűséggel besöpör az asztal mellett lévő táskájába. A kavics és a teája marad egyedül ott, utóbbit azonban ujjai közé véve lép az ajtóhoz, kinyitva azt távozóra fogva.
- Turion fia - szólít meg a szegélyen megállva, de nem néz rád. - Természet Anya nehéz és ködös utat adott nektek... Vigyázzatok egymásra. - Talán most először hallhatsz valamiféle anyai aggodalmat felőle, de a következő pillanatban már távozik is, behajtva maga mögött az ajtót, kisvártatva meg már a rikácsolása hangzik odalentről, amint teáért uszítja a népet.

//Szerintem lökj egy posztot, Viri, így is van mit lereagálni, aztán írok utána Lashsel, még 2-3 kör, és vége //

Abban Eva is nagyon biztos lehet, hogy akár a világ végére is elmennék, ha tudom, hogy ott van a gyógyszer, ami megmentheti a páromat, de nem pazarlom is energiámat, hogy ezt egy olyan asszony előtt hangoztassam, aki láthatóan nem hisz benne.
Arra koncentrálok, hogy dobogó szívvel Lash-nak sutyorogjak, aki ha gyengén is, de érzékelteti, hogy itt van velem.
Aztán még izgatottabb leszek, amikor kedvesem anyja megmutatja a járatból kihozott követ és elmeséli mit tud róla. Ez nyújt némi magyarázatot, de még több rejtélyt is.
Féltem Lasht és ezért még az ördög öreganyjától is hajlandó lennék tanácsot kérni, így elmondom Eva-nak, hogy mi történt a barlangban, hátha van rá valami megnyugtató válasza.
Örömmel látom, hogy nem veszi a szavaimat félvállról, nagyon is elkomolyodva és elgondolkozva hallgatja, mintha nem lenne ismeretlen előtte pár dolog.
A szívem elszorul, ahogy az oly ismerős vonásokat megpillantom az arcán. Hiába tagadja meg a lányát, a természetet, a vérvonalat nem lehet semmibe venni.
Követem a tekintetemmel, ahogy az ablakhoz sétál és a vékony fénysugárba mered, bár nem hiszem, hogy bármit is látna.
Kicsit értetlenül meredek a hátára, amikor olyan alapvető dolgokat kezd el mondani, amit a legkisebb kölyköknek szoktak tanítani a mágiánkról.
De aztán rátér a lényegre és most már sokkal figyelmesebben hallgatom. Fogalmam sincs honnan tudja, amit tud, de most nem is érdekel.
- Tehát ez a......szellem, ami ebben van - bökök a kőre, amit legszívesebben nagyon-nagyon messze tudnék innen, - valamiféle .....érzelemfelerősítő hatást kelt? - vetem közbe és védelmezőn takarom el Last előle, még ha Eva véleménye szerint most nyugton van a kőben.
- És bár pillanatnyilag nagy hatalmat ad, ennek az az ára, hogy belülről elhamvasztja szép lassan a használóját? De akkor ki az a bolo...... - elakad a szavam, hiszen szerelmem is használta! Nem tudom, hogy abban az állapotban vagy úgy egyáltalán tisztában lehetett-e a következményekkel, de van egy olyan érzésem, hogy az életét is feláldozta volna, hogy megmentsen.
- És mindegyik kő ugyan azt tudja? És.....és hány volt egyáltalán? - suttogom rémülten, mert nincsenek kétségeim, ha egy kikerült, akkor a többi is, hiszen Eva elmondása alapján Lash apja tisztában volt a következményekkel és nem használta, magától biztosan nem adta volna oda senkinek.
Most először hallom azonban, hogy elismeri lánya képességeit és nem gúnyosan teszi, de az ezt követő szavakra meglepetten nézek vissza rá, zavartan állva a tekintetét.
Most mi van? Én semmiféle kegyelt nem vagyok, de Lash ......ő igen, Természet Anya már többször jelét adta, hogy rajta tartja figyelő tekintetét.
De ő ezt nem tudhatja!
Viszont ugyan arra a következtetésre jutott, mint én a kövek valamiért szétszóródhattak.
- Miért nem hagyjuk, hogy a lény elvegye, ha utána elpusztul úgy is? - vetem közbe a gondolatmenetébe, mert arra nem is akarok gondolni, hogy ezeket a pusztító köveket Lash-nak kéne összegyűjteni, mert ő képes esetleg érzékelni őket.
A közelébe sem akarom tudni!
- Ez nem szerencse, hanem átok és nem akarom, hogy Lash veszélybe sodorja az életét e nyamvadt kövek miatt. - mondom fojtott dühvel, meg sem gondolva szavaimat.
Igazából nem is érdekel, hogy honnan keveredett oda az a szörny, démonivadék, vagy korcs állat, főleg nem azután, hogy Lash nyögdécselni kezd.
Csak futólag rohan át az elmémen, hogy Lash minden bizonnyal kiugrik a bőréből, ha megtudja, hogy él az apja, sőt még Eva elvileg tudja is, hogy hogyan éri el, bár nem biztos, hogy azt értékeli, hogy anyja ezt eddig eltitkolta előle, ahogy......a foglalkozását is.
De ez most ráér, csak gyógyuljon meg.
- Jó, nem felejtem......és .....köszönöm még egyszer, még ha nem is értékeli ezt tőlem....tőlünk. - fordítottam hátra a fejem, ahogy búcsúszavait meghallom.
Dühös vagyok, frusztrált és szétvet az aggodalom, de még így is feltűnik, hogy egy pillanatra lehámlik róla a ridegség álarca és előbújik az édesanya. Kár, hogy ezt Lash nem láthatta.
~ El sem hinnéd, de anyád is aggódik érted! ~ küldöm kedvesemnek egy halvány mosollyal, amit fejcsóválásom követ, ahogy felhangzik a pattogó parancsolgatása odalentről.
~ Pihenj édesem és gyógyulj csak, ne is törődj mással. ~ suttogom még, miközben meleg fény kúszik át a kezemről az ő kezére.
Ha meg is hozzák a teát, nem hallom, hamarosan a fejem az összekulcsolt kezünknek támasztva elszunyókálok.

//Mesélői//

Kérdésedre Ava nemlegesen rázza meg a fejét.
- Nem – támasztja alá szóval is. – Bizonyos fokozott érzelmek csak könnyítik, hogy az entitás átvegye az irányítást, más érzések teljesen elnyomják ezt. Ha tudatosan tiltakozol, nem lesz tőle bajod, ám mivel teljesen átitatja ezeket a mágia, akiknek ehhez nagyobb érzékük van, érzékenyebbek is rá és ez az entitás jobban is érzi magát egy olyan gazdatestben vagy gazdatest oldalán, aki mágiailag kiemelkedő – magyarázza, ujjait összefonva maga előtt, hüvelykujjait lassan, de erősen forgatva egymás körül; vélhetően feszült. Újabb kérdéseidre vesz egy mély levegőt, de ha már belekezdett ennek mesélésébe, akkor nem fogja abbahagyni.
– Sok, és nincs meg az összes... Barlangokban, eltemetve valahol a semmi közepén, romokban, a legmagasabb hegyek csúcsain, bárhol... - válaszol előbb a mennyiségre. - Elidyr két szélsőséges módról mesélt nekem: a beépülésről és a szövetségről. A beépülés az, amit láthattál, ennek következményeként fogja elemészteni a kő a tulajdonost. Ez általában nem tudatos, ennek nyomán akár állatok is válhatnak gazdatestté, illetve a gazda szélsőséges mentális állapota idézi még ezt elő. A szövetségkötés egy tudatos, félig tudatos lépés, mely esetében a kőhöz kötött szellemmel köt egyezséget a leendő gazda, és haláláig csak és kizárólag ő a birtokosa. Ekkor nem kapja meg a hatalom egészét, csak egy töredékét; ez egyetlen képességet jelent a négy alapelem egyikéből, amit a kőre vésett, számunkra nem értelmezhető írás jelöl. – Két apró lépéssel fordul feléd, kitakarva a vékony fénycsík egy nagyobb részét. – Nem tudom, mennyit láttál a barlangban vagy hogy mit csinált Lashrael, de szerintem nem láttad az egészét. Ha az a feltételezhetően intelligens lény magához vesz egy olyat, olyan pusztításra lesz képes, amit még talán a démonok is megirigyelnének, és lehet, hogy pár nap, egy-két hét múlva elpusztul... De mi is elpusztulhatunk vele. Ha gyűjt... Akkor csak több időnk van, mielőtt egy emberi mágus képességtárának egészére és még többnek a használatára képes nem lesz – szűkíti össze a szemeit komolyan kis szünetet hagyva, hogy kellő időd legyen mérlegre helyezni az elhangzottakat, majd mikor javítólag beleszólsz és inkább átoknak nevezed a szerencsét, kissé ellenségesen vonja össze a szemöldökét. Pillanatokkal később ugyanakkor már meg is enyhül, és igyekszik magára erőltetni a nyugodt tájékoztatói hangnemet.
- Gondolj bele abba, hogy megtanulhatja használni őket... – tárja szét finoman a karját. – Nem akarok beleszólni a kapcsolatotokba, de én meglehetősen elégedetlen lennék, ha a futárútjaid miatt természet híján tehetetlen lennék akkor, mikor a leginkább kéne tennem valamit. Feltételezem, nem sétagalopp és könnyed utakat teszel meg, királymentő, és míg te karddal kivágod magad, Lashrael mit tesz? – veszi elő ismét a csipkedős, tudálékos hangsúlyát, tovább ugyanakkor nem fejtegeti; majd Lashraellel eldöntitek, mit akartok, bár az eddigiek alapján lehet egy feltételezésed, hogyha a fegyverforgatás megtanulására is rászánta magát – noha nem sok eredménnyel -, akkor ezen a lehetőségen is kapni fog, amint megtudja, képes megsérülés nélkül is használni ezeket a köveket.
A felszereléséhez lépve elkezd pakolni, a köszönetedre meg csak morran egyet, ezzel csupán annyit jelezve, meghallotta, de nemhogy egy udvarias szívesenre, még egy odaszúró megjegyzésre sem méltat. Ez ékes bizonyítéka lehet, hogy valóban semmibe veszi a háládat, noha nem tudhatod, más betegeivel mégis hogy viselkedik, mert amennyire fennhordja az orrát, ugyanezt csinálhatja velük is. Aztán távozik, magatokra hagyva titeket, és bizonyára nem zavar meg titeket senki, ugyanis te sem ébredsz fel egészen addig, míg ki nem pihented magad teljesen, hogy utána már nem csupán az építkezésekben, de a gyógyításban is kivedd a részed.

Érdekes. Az előbb még mintha érzett volna valamit, valami egészen határozottat és kézzel foghatót, valamit nagyon akart pár pillanattal korábban, most viszont fogalma sincs semmiről, olyan gyorsan kezdett el minden halványodni és kicsúszni az ujjai közül. Egyáltalán mi az az érzés? És a határozottság? Talán itt nem is számít.
Csak jönnek gondolatai közt a szavak, a mondatok, záporesőként a kérdések, cikáznak tompán és szürkén, érthetetlenül, meg sem állva mellette, hogy megmagyarázzák jelentésüket, pedig tudja, hogy egykor tudta őket. Most viszont minden homályos és érthetetlen, minden olyan...
Sötét és szomorú.
Idegennek és hidegnek érzi azt, ahol van, noha fogalma sincs, mi ez a hely. Nincs itt semmi, csak a koromsötét, ő és a saját gondolatai - és a bezártság, a nyomás. Mintha egy apró dobozban lenne olyan kacatként, ami nem kerül elő többet, így a sarokba dobták, a leghátsó, legporosabb és legsötétebb sarokba. Ha mozdul, nem tud sokat, mert falak állják az útját, ha kinyújtja a kezét, ugyancsak valami szilárdba ütközik és nem tudja megemelni, hogy esetleg kikukucskálhasson. Ténylegesen be van zárva, és ha mindez nem lenne elég, ahogy jár a sötétben, vakon tapogatózva, a lábán húzást érez. Ahogy rángatja, úgy jön rá nagyon lassan, hogy ez bizonyára lánc lesz, bilincs, ami biztosan ideköti őt és nem engedi el.
Csak halványan fogalmazódik meg benne mindez, töredékek és foszlányok azok, amiket képes felfogni, és tehetetlen is a bezártságnak és leláncoltságának köszönhetően. Nem kérdőjelezi meg, hogy van-e fizikai valója, mert nincs – ez lenne az első állítása, hogy ő csak lebeg és létezik a semmiben jellemtelenül és üresen, ám ha nagyon figyel... Mintha valami kötné őt, valami nem engedné. Mintha lennének még vékony szálak, amik a valóság talaján próbálják őt tartani, de már olyan messze jár, hogy bizonyára csak arra elég, ne hagyja el teljesen azt a biztos pontot, ahol eddig állt. Vagy sose állt sehol...?
Fogalma sincs, mi zajlik körülötte, de nem érez kíváncsiságot, ami a kiderítésére sarkallná. Elvan így, tudatlanul, és neki teljesen megfelel ez az üresség, amibe belesüppedhet. Sőt, ki is próbálja! Milyen az, ha... csak úgy hagyja magát és nem tesz semmit, megpróbál nem gondolni semmire, megállítani az érthetetlen szavak áradatát, és inkább csak hallgatni... A semmit. A csendet.
Fokozatosan tűnnek el az eddig még fel-felrémlő szavak és ködös jelentésük, és ahogy ezek teljesen elcsitulnak, úgy tűnik ki a csendben egyetlen hang, melynek szavai egyáltalán nem ismerősek a számára. Egy darabig hallgatja, hogy mégis mi ez, hogy egyáltalán megérti-e, de nem hallotta még ezt soha. Gondolatban összevonja a szemöldökét – legalábbis feltételezi, hogy ez gondolatban van -, és próbálja kibogarászni az elhangzó mantra értelmét annak ellenére, hogy egyre biztosabb benne, nem érti.
Majd bizsergő érzés hullámzik végig a szája környékén és a karján, amire elkezd jobban figyelni, próbálva kideríteni, hogy miért van ez, mert sejtése szerint nem éppen természetes. Lassan felsejlik előtte egy narancsos fényben úszó nyílt, de sötét terület, ám nagyobb pacákon és ezek mozgolódásán kívül nem lát mást. Ő maga is mozdulna, hogy körbenézzen, de sem a szemei, sem a feje nem hajlandó fordulásra, és ha mozdul is, akkor is…
Más teszi.
Mozgatják, ebben biztos, mert ez nem a saját akaratából történik, és ez megriasztja. Eleve nem volt bizalomgerjesztő az, ahova került a hideg közegével és a feketeségével, bezártsággal és a lánccal, de most, hogy még irányítják is...! A saját magáénak akarja tudni az irányítást, hiszen ez az ő testrésze, az övé, azonban bárhogy próbálkozik, bármennyire koncentráljon a kezére, a kisujjára vagy éppen a lábára, semmi nem történik. Ugyanúgy valami másnak a tulajdonában áll az, amiről bizton állítja, az övé, és... És nem érti igazán, és ez bosszantja. Ideges ettől és nem akarja, hogy másé legyen az, ami őt illeti.
Mielőtt komolyabb hadakozásba kezdhetne, tompán fájni kezd az oldala és kínzó késztestést érez arra, hogy levegőt vegyen. Mintha ezzel a mély lélegzettel úsznának vissza elméjébe a gondolatok, a szavak és jelentésük, és úgy egyáltalán a körülötte lévő események, noha még így is meglehetősen zavaros az a kép, amivel szembetalálja magát. Hatalmas, üres foltokat talál, ahogy megpróbálja végiggondolni, mi történt, de rengeteg részlet homályos, csak egyetlen dolog lüktet benne tisztán: kell neki a kő. Elméjének hátsó szegletét kapargatja egy gondolat, kéredzkedne be és szólítja őt, hívja és mutatja neki az irányt, hova kell nyúlnia. Csak egy nagyon kicsit kell fordulnia, mely iszonyatos megpróbáltatásokkal jár görcsösen merev izmai miatt, és a belső hang útmutatása tisztán elárulja, merre kell nyúlnia. Újabb mély levegővel vesz magán erőt, de jobbja akarata nélkül mozdul, ragadva meg a követ, szorítva azt ujjai között a tenyerébe, mire jobbjának tenyerétől a talpáig végigfut egy kellemes, bizsergető érzés, és nem akarja elengedni egyáltalán. Kell neki, érzi, szüksége van rá és nem tudná nélkülözni – egyre erősebb kötelék köti hozzá.
A gondolati szavak különösen és idegenen érik annak ellenére, hogy a hang ismerős. Kábán fordítja a sötétben a fényforrás felé a tekintetét, feltételezve, hogy onnan érkezett a hang, aztán a felismerés halványan felsejlik benne, mire bólint egyet. Tudja, hogy bízhat abban, aki ott van előtte, ugyanis olyan melegség önti el őt a férfi láttán, ami biztonságérzetet ad neki. Ismeri, csak ködös elméje nem hagyja, hogy tudatosítsa társaságának személyét, de legalább a megérzései erősek. Ki kéne kerülnie ebből a kábaságból, viszont még mindig érzi magán a nyomást, még mindig hallja elméjében azokat a szavakat, amik ebbe a kényszerű, monoton álomba tették, ám most... Mintha kezdene... más lenni?
Nem tudja elhallgattatni. Ott szól a fejében, ott lüktet és halkan suttog megállíthatatlanul és idegesítőn. Nem akarja hallani, nem akar ugyanabba az állapotba visszakerülni, nem akarja, hogy uralják a testét, ami az övé, és legszívesebben a füleire tenné a kezeit, hátha elhallgat, majd megérinti valaki és a karjaiba veszi. Összerezzenne, ha a külső hatások nem a lehető legtompábban érnének el hozzá, teljesen lelassítva reakcióidejét, erőtlenségében pedig kénytelen hagyni, hogy mindenféle ellenállás nélkül felemeljék. A karok tulajdonosának illata megnyugtatón hat rá ismerősségével, elönti őt kellemes érzésekkel, egyre inkább hatolva át a tudatlanság ködén, és ahogy behunyja a szemét, úgy kezd el homályos elméjében kikristályosodni a kép, ki is van mellette.
Viridiel.
Megkönnyebbülten lélegzik fel, amint a neve is határozottan visszhangzik gondolatai között, és hagyja magát elsüllyedni a biztonság édességében és csendjében, tudva, hogy innentől nem lesz baj, párja védelmezi. A halk suttogás viszont nem hagyja el őt így se… Csendesen motoszkál, ugyanazt a néhány mondatot ismétli el újra és újra, és ahogyan a békés némaságba burkolózik, kizárva a külvilág hangjait, úgy válik egyre hangosabbá. A szöveg bár nem mond neki semmit, mégis egy vészjósló kérdés merül fel benne.
...mi van a szörnnyel...?
Hatalmasat dobban a szíve, ezzel egyszerre nyitja ki a szemét riadtan, de már nem a barlangban van, hanem... a semmi közepén, a feketeségben, ám ezúttal nincs semmiféle nyomás, csak a tömény mágia és annak szabadsága. Mindez teljesen homályossá és kuszává teszi emlékeit és gondolatait, és bár megrázza a fejét, koncentrál arra, amire kell, nagyon nehéz. Nem akar felejteni és nem akarja a párját magára hagyni, ennyiben biztos, és abban, hogy vissza akar jutni. A torkában dobog a szíve, mert tudja, hogy veszélyben vannak, éppen ezért magához kell térnie, nem ebben a démoni őrületben és felejtésre ítéltetésben lennie, ezért is kísérli meg szemeinek behunyását, azt szajkózva magában, fel kell ébrednie.
- Üdvözöllek… - szól egyszerre nőként és férfiként valaki; vagy inkább egyikként sem. Mindenhonnan érkezik az üdvözlés, amire összerezzen és ijedten keresi a tulajdonosát, viszont nem találja, bármerre is nézzen. A kétségbeesett félelem dübörögteti a szívét, a gondolatai kaotikusak, és bár a hang nem hasonlít egyáltalán a szörnyéhez – ahhoz jóval magasztosabb -, a paranoia nem hagyja őt reménykedni.
- Hol van Viridiel?! – tér azonnal a lényegre idegesen, mert gyomrában a nyugtalanság nőttön nő. – Juttass vissza hozzá! – emeli meg a hangját reszketve, ahogy bevillan elméjébe, mennyire tehetetlen is volt és mekkora akadállyá is vált pár perc leforgása után, mire ökölbe szorul a keze és lesüti a szemét, habár a tér nem változik – ugyanolyan sötét minden. Még magát sem látja.
- Lám-lám… A gyermeknek nehézségei akadtak… - Szinte látja emellé az enyhén rosszalló, szülői fejrázást, mire a háta mögött fény gyúl, és ahogy odafordul, elképedésében nagyra nyitja a szemét, miközben tekintetét végigvezeti a lángokból álló sziluetten. Az alak egyszerre birtokolja egy férfi és egy nő testfelépítését, akárcsak arcvonásait, tekintete pedig, ha lehetséges – márpedig a jelek szerint lehetséges – még jobban izzik. Gerincén végigfut a hideg, ahogy a mágikus energia töményen, szinte fejfájdítón eltelíti elméjét, a tetoválása mentén végig bizsereg és éget, ahogy a jobb karjának egésze is. Abba az erőbe, amit sugároz magából az ismeretlen, beleremeg a gyomra és az egész teste, kis híján a térdeire hullva, bénultan és kiszolgáltatottan az idegen hatalom hatására.
Szótlan döbbenettel fürkészi az idegent, miközben lábai remegnek, erősen izzadva a jelenlét erejétől és annak elviselésétől, mely miatt minden izma megfeszül, végül kénytelen lerogyni. Tekintetét végig az alakon tartja; egyszerűen képtelenség bárhova máshova nézni, úgy vonzza magára pillantását, fokozatosan terelve minden gondolatát a háttérbe.
- M… Mi vagy te…? – érdeklődik, alig tudva megformálni a kérdést, úgy reszket, de nem a félelemtől, hanem az erőtől.
– Ti, halandók, csak tűzszellemként hivatkoztok rám – húzódik közelebb, felvéve egy rókaszerű lény alakját, hullámzó testtel közelítve meg és járva őt körül. Kölcsönösen figyelik minden egyes mozdulatukat, ő maga érdeklődő csodálattal és tisztelettel kíséri az apró rezdüléseket is, de egyben rettegéssel is, mert tudja, hogy csak egy ujjmozdulatába kerülne, hogy amit most bizsergő égetésként érez, lángoló kín legyen. Ez valami egészen más, mint amivel eddig dolga lehetett volna, netalán Természet Anya segítője…?
- És... Miért vagyok itt...? – húzódik össze lassan és óvatosan, pillantásával követve a lágyan ringatózó, szinte már lebegő testet, amint körüljárja őt. – Kellek… Kellek valamire?
A fénylő tekintet az övébe olvad, egyre inkább tompítva az érzékein, mire szemhéjai fokozatosan válnak egyre nehezebbé és ereszkednek egyre lejjebb, miközben gondolatai elcsendesednek, hogy némaságba burkolja őt talán hosszabb időre a kelleténél. Becsukja a szemeit, egy pillanatra mintha átadná magát annak a megkönnyebbülésnek, amit ez az állapot ígér, viszont még feldereng előtte, hogy ez nem old meg semmit és ez csupán egy menekülési forma, így nemlegesen megrázza a fejét, lehajtva azt bűntudatosan. Koncentrálnia kell, koncentrálnia! Viridielhez vissza kell térnie a lehető leghamarabb és nem szabad, hogy bármi is az útjába álljon, még ha Természet Anya maga is állna itt előtte! Nem veszítheti el őt is… Őt nem.
- Vissza kell mennem a páromhoz – mondja behunyt szemekkel, érzékelve, hogy a rá kivetett hatás jócskán enyhül, és bár még mindig beleremeg az egész teste az entitás jelenlétébe, már képes annyira magánál lenni, hogy a céljai mellett kitarthasson. – Segítenem kell neki… - teszi hozzá halkabban, mire a lény hallgat egy időre, és már azt hiszi, elment, mikor mégis megszólal.
- Amivel dolgotok van, azt nem fogjátok tudni legyőzni – mondja, mire dühös kétségbeeséssel nyitja ki a szemét, és szembetalálkozik az entitás világító tekintetével, mely olyan komolyságot és meggyőzöttséget sugall, hogy képtelen a tiltakozásra. Az elkeseredés egyre jobban növekszik, mígnem teljes kétségbeeséssel mered maga elé, a kezeire, hibáztatva a tehetetlenségét és gyengeségét, gyűlölve, mennyire nem ér semmit, hogy Természet Anya ajándéka is most csak hátráltatja. Az alsó ajkát harapdálva ereszkedik lejjebb az önsajnáltatásban és önhibáztatásban, önmaga utálatában, és nem akar beletörődni abba, hogy most fogja elveszíteni a férjét, és ráadásul úgy, hogy felsőbb hatalmak eközben vele játszadoznak. Természet Anya megint bolondot akar csinálni belőle a jelek szerint...
Egyre intenzívebbé válik benne a gyűlölet, a sorsának utálata, mikor a tűzből álló kezek fogják közre az ujjait, ám furcsamód nem éget egyáltalán. Olyan nyugalmat áraszt magából, amire a düh és elméjében dúló káosz elcsitul, hogy csendes könnyek formájában szántsa végig az arcát, így adva utat a feszültség elengedésének.
- De én segíthetek – változik a hang teljesen férfiassá, és ahogy felnéz, furcsán ismerős vonásokat vél felfedezni benne, de egyáltalán nem hinné, hogy valaha is látta volna, mégis… Mégis valami köti ehhez az archoz, ehhez a megjelenített személyhez, valami zsigeri és megfoghatatlan.
- Adhatok neked olyan erőt, amivel megvédheted a szerettedet az életed végéig… - ér az arcához a lény, óvatosan cirógatva meg, olyasfajta érzést keltve benne, ami megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan, mert sose érezte. Meleg és szerető, de semmi köze nincs a szerelemhez, ez valami más, valami… családi…?
…apai…?
Összeszorul a szíve és a torka, ahogy megint lehunyja a szemét, némán könnyezve, hiszen ezt soha nem kaphatta meg, és a legszomorúbb, hogy ez az egész egy illúzió, hiába fészkeli be magát elméjébe a gondolat, hogy esetleg valóságos, nem az. Miért kell ezeknek a felsőbb hatalmaknak tudnia, hogyan lehet elgyengíteni a halandót…? Miért tudják mindig minden alkalommal azokat a gyengéket, amik miatt összeroskad annak ellenére, milyen csodálatos irányba terelődött az élete?
Megérinti a tűzkezet, és lassan megingatja a fejét nemlegesen.
- Ne tedd ezt velem… Ne játssz az érzéseimmel, inkább csak… mondd el… Mondd el, hogyan? – néz ismét rá, csendesen és erőtlenül beszélve végig. – Hogyan tudsz segíteni? – fürkészi őt könyörgőn és elgyengülten. – Kérlek, meg kell védenem őt, és nem érdekel, mi az ára, csak… - vesz egy mély levegőt. - Hadd védjem meg, mert nélküle semmit nem ér az életem – szorít rá finoman a kezére, esdekelve, mert benne van az elszánás, hogy bármire rávetemedik csak azért, hogy férje megmenekülhessen és életben maradhasson – még akár a saját élete árán is, ha nem lehet alacsonyabb áldozatot hozni.
A férfi pár pillanatig hezitálni látszik, talán az elhatározását mérlegeli, végül elemeli a kezét az arcáról, és a homlokához érinti középső és mutatóujját.
- Nyugodj meg… - mondja csendesen, és az izmai önkéntelenül is ellazulnak, ahogy a látása is lassan elhomályosodik. - Most már jó lesz minden – hallja még kedves suttogását, még látva, a hogy szemei előtt elvezeti a tenyerét, de onnantól egy rövid ideig csak a némaság és nemlétezés következik. Aztán…
Hatalom. Olyan mágikus hatalmat érez, olyan erő pulzál a teste egészében, mely elsőprő és megállíthatatlan, perzselő és pusztító, és ez úgy öleli őt körül, mint egy meleg takaró; mintha újjászületett volna. Érzi, hogy egyetlen ujjrezdülésére valami elképesztő csodát tehet, és élvezi ezt az erőt, élvezi, hogy ez az ő tulajdonában áll, és nem kell többet gyengének hinnie és mondania magát. Elképesztően felszabadulttá válik ennek tudatában, hogy lényegében bármit megtehet, hogy bármire képes, és egészen addig nem fogja fel, hogy ez csupán tévképzet, míg meg nem szólítja őt valaki, aki a szívének igazán fontos.
Csak most kezd el igazán látni. Eddig azzal volt elfoglalva, hogy milyen mágikus hatalom veszi őt körbe, de most realizálja, hogy ez nem is igazán az ő ereje, hogy ezt nem is ő használja, hanem használtatják vele. Fürkészi az előtte lévő homályos vonásokat értetlen zavarodottsággal, nem tudva elképzelni és felfogni, hogy mégis ki és miért van itt, és legfőképp miért válik zaklatottá ettől a légzése és szívverése, de tudni akarja, hogy ki beszél hozzá, tudni akar mindent, mert ez az ő élete, az ő sorsa, de legfőképp az ő döntése és az ő teste. Fókuszál, próbálja gondolatban kiélesíteni a vonásokat, amiket lát, a hangot újra és újra felidézni úgy, ahogyan az eljutott hozzá, és döbbenten emelkedik fel a szemöldöke, amint felfogja, hogy Viridiel áll előtte. Nagyra nyílnak a szemei, és nem érti, hogy nem ismerte fel őt azonnal. Szörnyen érzi magát ettől, főleg akkor, mikor észreveszi a súlyos sérülését, és rögtön lép is felé, hogy ellássa, mert tudja, hogy ez a dolga; védelmezni párját és segíteni neki, ám ahogy az első lépést megteszi, rögtön elhagyja az erő olyannyira, hogy még az esése előtt beleveszik a sötétségbe; mintha magába a feneketlen feketeségbe zuhanna, csak egy pillanatig érezve a testébe nyilalló ezernyi fájdalmat.


Ólomsúllyal nehezednek a tagjai az alatta lévő puha felületbe és a szemhéjai a szemére. Mindene fáj, mindene nehéz, a gondolkodás ugyancsak energiaigényes, így meg sem próbálkozna vele, ám a kíváncsiság nem hagyja nyugodni. Próbálja összerakni, mi történt vele, minden zavaros a helyszínbeli ugrálások miatt, melyek egészéről nem tudja eldönteni, hogy valóság-e vagy valamiféle zűrös álom. Valahol volt... Ez biztos. Valahol volt, és határozottan veszélyben érezte magát, még emlékszik arra a gyomorforgató félelemre, amit akkor érzett - mert azt nem okozhatta álom, ez biztos -, valakit pedig meg akart menteni, így erőhöz nyúlt...
Valakit...
Villámcsapásként hasít belé a felismerés, ahogyan a szeretett férfi meggyötört, könyörgő arca megjelenik előtte.
- VIRIDIEL! – üvölti a nevet, mit sem törődve testének kiáltó fájdalmával, mely visszarántaná az ágyba. Nem érdekli semmi, csak az, hogy párját biztonságban tudhassa, mert fogalma sincs, végül mi történt, mi lett a szörnnyel, hazajutottak-e egyáltalán vagy hogy... túlélték-e egyáltalán. Meg akarja vigasztalni, soha többet nem akarja látni azokat a kétségbeesett vonásokat az arcán, mint akkor, az ölelésébe akarja vonni…
Ám mindhiába. Teste sikolt, ahogyan ő is a belenyilalló kínokkal, mely végigfut összes tagján, elviselhetetlenül égetve és csípve, húzódva, pokollá téve minden egyes másodpercet. Borzasztóan fáj mindene, és ha nem lenne egy erősen szoruló kéz a vállán, amelyik visszadönti őt az ágyba és ott is tartja, akkor is visszafeküdne. Az izmai folyamatosan megfeszülnek a testi szenvedéstől, alig tudva legyűrni a kiáltását, amit az elviselhetetlen gyötrődés okoz, és fogalma sincs, ép ésszel hogy fogja ezt kibírni sokáig.
- Hol van? Látni akarom! – követeli hangosan, miközben zihál, könnyezni kezdve a kétségbeeséstől, de ahelyett, hogy nedvesen végiggördülne az arcán, csípő-égető fájdalmat okoz a szeme körül a sós könnycsepp, ennek tetejében még csak nem is lát, ami fokozza a pánikot.
- Biztonságban – jelenti ki magabiztosan és csendesen valaki meglepő nyugalommal, akinek a hangját nagyon régen hallotta már ilyen szintű törődéssel és biztonságérzettel. – Ellátásra került és túléli, de most pihenj, hogy mihamarabb jobban legyél és ne okozz neki aggodalmat... – simít végig óvatosan a homlokán és feje tetején, és ettől az egésztől teljesen elnémul. Olyan ismerős ez az egész... Annyira... nosztalgikus, csak sokkal kevesebb volt akkor a tét, sokkal kedvesebb volt minden és gyermekibb...
- Anya...? – suttogja összeszoruló torokkal, nagyon jól emlékezve még erre az érintésre kiskorából, hogy mennyire szerette és milyen gyorsan megnyugvásra lelt érintése nyomán. – Te vagy az...? – torzulnak a vonásai, ahogy a sírás egyre jobban fojtogatja, mert maga se hiszi el, hogy a saját anyja jött ide, hogy segítsen rajta… rajtuk. – Nem hagytad Viridielt meghalni, ugye...? – kérdezi halkan, alig tudva uralni a hangját, szipogva és a kínzó fájdalmakat legyűrve várva, mit mond, képessé válva minden nyöszörgést és üvöltést lenyelni, hogy a választ biztosan hallhassa. Mégiscsak a férfi az élete.
- Nem. Egyik sem – válaszol ugyanolyan csendesen, mint ahogyan az előbb is tette, és mintha szomorúságot vélne felfedezni a hangjában. Nem érez kiábrándultságot, csak megkönnyebbülést, hogyha nem is az anyja van itt, akkor legalább Viridiel jól van; ez a fontos. A jelenlegi élete, a jelenkor, az, akiért és akinek él, hogy biztonságban van az az egy személy, akiért bárminek megtételére hajlandó lenne.
- Köszönöm... Köszönöm... – suttogja zokogva, könnyeit pedig szaporítja a szeme körüli égető-csípő pokol, mert képtelenség kifejezés nélkül hagyni a testi gyötrelmeket.
- Cssss... Csak pihenj, aludj – kezdi el érezni a gyógyítás ismerős meleg érzetét és áramlatát a testében, mire bár zokogva és szaggatottan, de vesz egy mély levegőt, igyekezve átadni magát a kellemes érzésnek és elengedni magát, hogy elaludjon. A fájdalom visszahúzódik és olyannyira elhalványodik a mágia hatására, hogy a testi és mentális kimerültség megállíthatatlanul borul rá, így könnyedén kerül ezúttal az édes, nyugodt tudatlanságba.


A fájdalom kapirgálja elméjének hátsó szegletét, és ez az első, amit ismét megérez halványan és tompán, némán, de egyre inkább keltegetőn. Nem hall és nem lát továbbra sem, de az egész testében érzi a meggyötörtséget és kimerültséget, és legszívesebben aludna tovább, ha ez a kínzó érzés nem lenne. Így viszont valahol álom és valóság között lebeg, mozdulatlanságra, süketségre és vakságra ítéltetve. Nem akar teljesen felébredni, mert tudja, hogy iszonyatos fájdalmak várnák őt csak, és ha tehetné, visszamerülne az álomvilág tudatlanságába, a tompán lüktető tetoválása nem engedi.
Nem tudná megmondani, mennyi ideje van így. Fogalma sincs, hogy mióta van ebben az állapotban változatlanul, egyszerre szenvedve és pihenve, mikor valaki megérinti a kezét. Ismeri ezt a kezet, nagyon jól ismeri a fegyverforgatástól kissé érdes, de számára még így is a legpuhább ujjakat, azt a szeretet, ami ebből a finom érintésből árad... Ez kétségtelenül Viridielé, ahogyan az aggodalom is, és ez elkezdi lassan a felszínre hozni őt, vissza a valóságba. Ha tehetné, könnyezne, de a teste mintha egy igazi börtön lenne láncokra verve; semmit nem csinál, hogy könnyítsen lelkivilágán.
Kisvártatva párja elengedi őt, és úgy rászorítana az ujjaira, hogy ne tegye ezt vele, nincs annyi ereje, hogy erre képes legyen. Kénytelen elviselni férjének feltételezett távollétét, pedig oly’ nagy szüksége lenne a jelenlétére, annyira vágyik a közelségére és arra a biztonságra, amit csak ő képes megadni neki...!
De legalább jól van, már ez is nagyon biztató, most már csak neki kell jobban lennie, de fogalma sincs, ha hosszú ideig ilyen állapotban lesz, mégis miként fog felépülni. Nem akar teher lenni, nem akarja Viridiel dolgát még ezzel is nehezíteni, mert nem ezért van vele, aztán elengedi – úgyis azt mondaná, hogy nem teher és hogy szívesen segít ő is. Némileg így megnyugszik, emlékeztetve magát, milyen odaadó is párja, ezúttal nem feledve férjének álláspontját, ami nem üres ígéret.
Ismét érzi... Ismét érzi az ujjait, és ezúttal összeszedi magát annyira, hogy rászorítson a kezére. Szeretné, ha tudná, hogy itt van vele, szeretné, ha érezné, szeretné, ha jelet adhatna neki, hogy itt van neki...! És még ez az egyszerű mozdulat is annyira nehéz, de talán sikerül, talán érzi Viridiel még ezt a leheletfinom mozdulatot is, biztos figyel rá annyira.
Hallja a gondolati üzenetét, hallja a hangját legalább így, tompán, amitől kis híján sírva fakad, úgy megkönnyebbül és olyan boldog attól, amit mond. Elmondhatatlanul örül, át akarja ölelni őt, kifejezni a szeretetét iránta, de a teste még gyenge és megfáradt, hogy ezt megtegye. Ennek ellenére próbálkozik, összeszedi magát és csak azért is megpróbálja...
...azonban egy mély lélegzetnél tovább nem jut, amit a felkészülésre szánt. Egyetlen izma sem hajlandó a mozdulásra, csak fekszik ott bénultan és kiszolgáltatottan – de legalább biztonságban Viridiel mellett, akinek kedves szavai és ígérete megmelengetik őt tetőtől talpig. Ha viszonozhatná, ha tudná viszonozni, de még a gondolati üzenet küldésére sincs elég koncentrációja...
Bár elcsendesedik minden, párjának jelenléte elmondhatatlanul jólesik neki és borzasztóan nagy nyugalmat hoz magával. A légzése és szívdobogása teljesen szabályossá válik, és annak a kis gyógyításhullámnak köszönhetően egy időre a fájdalom is visszahúzódik, így békésen pihenhet tovább, párja közvetlen közelségének érzetével, de... De annyira beszélne hozzá... Szeretné megölelni és szeretné, ha visszaölelné még a fájdalmai ellenére is. Vágyik erre a bensőségesebb érintésre, de ahhoz fel kell kelnie és beszélnie, és arra nem biztos, hogy képes. Ettől függetlenül megpróbálja magát a felszínre sodorni, hogy izmai ura legyen, azonban elsőként megint a fájdalmat tapasztalja, mire felnyög. Ez már jó jel, és biztosan elviselhetetlen lesz a kín, azért az egy ölelésért megéri, így tovább kapálózik a gondolati félálom tengerében, hogy annak felszínére kerülhessen és hatalmasat lélegezzen, hátha a valóságban is kapálózhat nemsokára.
Az újabb szavak megállítják őt. Gondolatban csak mered maga elé értetlenül, mert hát... Lehetséges lenne, hogy akkor az előbb is az anyja volt itt, mikor felkelt...? Ha most is, noha jelenleg csak a gondolati üzeneteket képes meghallani a jelek szerint, azt is olyan tompán, visszhangszerűen...
~ Szeretlek... ~ küldi a valaha tőle érkezett leggyengébb és leghalványabb üzenetet, ismét finoman szorítva rá a kezére, valamelyest magához térve, de nem annyira, hogy esetleg ne tudjon visszaaludni. ~ Szeretlek... ~ ismétli meg, némileg erősebben szorítva meg a kezét, némán könnyezve a boldogságtól és megnyugvástól, és úgy a karjaiba borulna... De majd ha jobban lesz, bepótolja.
Ahogy az idő telik ebben a némaságban, lassan ismét visszasüpped a csendes álmok közé, koncentrálva férjének érintésére, ami most a világnál is többet jelent a számára, megnyugvására pedig hosszú-hosszú órákig nem megy el mellőle.
Biztonságban van.

//Köszönöm a tervezettnél kalandosabbra sikerült játékot //