Egy pillanatnyi hezitálás hallatszódik Raybol felől Viridiel újabb kérdése hallatán. A szünetnél Viridielre néz némi tanácstalansággal, érzékelve, hogy a fuvaros bizonyára legszívesebben csak elfelejtené a képeket, akárcsak a fák és az állatok egyaránt.
~ Legalább olyan szörnyű, mintha a Nysiyből jött volna ~ hallhatják aztán a gondolatai üzenetet. ~ Torz szörnyszülött, nem tudom, pontosan mi lehetett, nem láttam még ilyet... Vékony, hosszú lábai vannak, amik inkább emlékeztetnek vézna karokra kétszer olyan hosszan és háromszor akkora tenyérrel, az ujjak pedig furcsán íveltek, és mintha nem is ujjak lennének igazán, hanem karmok is egyszerre. Az egész teste csupasz és fekete, és ha van is rajta bunda, valószínűleg kicsi a szőrzet és ugyanúgy fekete... A... A farkán láttam egyedül hosszú bundát, a feje pedig... A feje a róka és a farkas között van egy megnyúlt nyakon hatalmas fülekkel.
Ha nem volt idáig nyugtalan, akkor most biztosan az, ugyanis egyáltalán nem nyűgözi le a leírás, és bár ennyiből nem tűnik annyira szörnyűségesnek, a lény elképzelésével járó bizarrság mégis egyre inkább félelemmel tölti el. A nemsokára megjelenő őrző is feszültté teszi őt, és fokozza ezt a tudat, hogy rengeteg vér borítja, és nehéz lenne megállapítani, hogy valami eltorzult módon a saját vére fedi őt vagy valaki másé. Esze ágában sincs odamenni hozzá, gyógyítói kötelezettségei és ebből fakadó reflexei ide vagy oda; a katona természetellenes mozgásától, a parancsok furcsa mozdulatokkal való teljesítésétől borsódzik a háta.
Figyeli, amint a penge ismét a sötétségbe kerül a felszólítással, és nem kerüli el a figyelmét a plafonról felhangzó halk motoszkálássem. Legszívesebben itt és most elhagyná ezt a helyszínt, annyira nyomasztó, annyira titokzatos és veszélyes, viszont az ígéretét továbbra sem szegheti meg, még ha ez inkább csak egy határozott döntésként hangozhatott odafenn.
~ Nem tudom, Viridiel... Nagyon nem tetszik ez nekem ~ néz párjára gyanakvó kétségbeeséssel és némi borzalommal, hiszen fogalma sincs, mégis mi állhat emögött, de biztos, valami torz elme szülte, már most sejti. Látszik rajta, hogyha tehetné, akkor oda sem engedné Viridielt, azonban nem szól semmit ennek kapcsán, hiszen tudja jól, hogy az sem megoldás, ha a hátukba engedik óvatlanul, és ha fakarja a téli időszakban is rendesen funkcionálna, biztos átvenné abba a fáklyát, hogy másik kezével megfoghassa Viridielét. Egyelőre csak tanácstalanul áll, hol párját bogarászva, hol az őrzőt, és egyáltalán nem azzal a szándékkal tesz így, mert férjét küldené oda, így meg is ijed, mikor döntésként ő megy hozzá közelebb. Egy pillanatra riadtan nyílnak nagyobbra a szemei, és lép egyet, ezzel magára hívva a figyelmet, félelemmel telten nézve a férfi szemeibe.
~ Légy óvatos..., jó? ~ köti a lelkére, és ezt követően, ahogyan arra Viridiel megkérte, a tőr marad a helyén, de kész arra, hogy a következő pillanatban a fáklyát elejtve kapja elő, ám remélhetőleg nem lesz rá szükség. A plafont kezdi el fürkészni párja biztonsága érdekében, persze pillantását nem veszi le teljesen a félig béna katonáról sem. Szeretné, ha képes lenne átlátni a sötétségen, ha olyan jó lenne a látása ilyen körülmények közt, mint a sötételfeknek, ám hiába a kívánság, ha egysszerűen úgyse lát semmit. Feszülten bogarássza a feketeséget, hátha a fáklyafény megmutat valamit, azonban egyelőre a fent motoszkáló valaminek sincs semmi jele – ismét némaság jön onnan.

//Mesélői//

Nem hagyjátok a hátatokat őrizetlenül, vagy legalábbis nem engeditek meg, hogy a kétes őrző a vakfoltotokba kerüljön. Ez bölcs döntés, de megvannak a maga kockázatai; ahogy Viridiel megközelíti a katonát, az nem tesz semmit, úgy várja, mintha a végzetére készülne teljes tisztességben ennek a járatrendszernek a mélyén. Akkor sem mozdul meg, mikor a szívét veszed célba, ám ahogyan az arcát takaró textilhez nyúlsz, éppen érezve annak nedvességét, ragadja meg a kezedet olyan hirtelenséggel, amire az eddigi mozgásából nem lehetett volna következtetni, és mielőtt még a sötétség felé rántana téged a karodnál fogva, a lejjebb csúszott anyag láttatni engedi a szétmart, felismerhetetlenné vált arcot, amin néhol mintha a csont fehére látszódna. A szemek kimarva, melyek már üresen és feketén merednek rád, és bár nem látszik, biztosan bő vércsíkot szántott az arcán, ami már inkább pépes-cafatos hús.
Ha ösztönből belevágod a pengéd valamelyik tagjába – kivéve a mellkasát, hiszen ott vért fedi, amiről lecsusszan a penge -, akkor a kard beleragad a testébe, te pedig ebben az esetben kard nélkül esel egy-két méterrel távolabb a fénytől. Ha nem vagdalkozol a fegyvereddel, akkor is repülsz, rosszabb esetben kiejted a kezedből a kardot, jobbikban képes vagy megtartani, de ugyanúgy a sötétben végzed - az már tőled függ, milyen erősen szorongatod a fegyveredet.
Mielőtt összekapnád magad vagy megpróbálnál visszarohanni párod mellé, érezheted, ahogy pár szilárdabb, hegyesebb dolog végigszalad a karodon kísérteties finomsággal, mely magában hordoz mérhetetlen veszélyt is. Mellkasodnál megcsikorgatja a páncélodat, majd kísérteties lassúsággal nyúl a nyakadnál a vért alá, és talán csak az alatta lévő melegebb öltözéked az, ami megvéd az ezzel járó karmolástól.
Biztos lehetsz benne, hogy ez nem a katona, aki már feltápászkodott a helyéről, és egy darabig téged néz, aztán egy hirtelen fejrántással kitekert fejjel fordul Lash felé, miközben teljes mértékben lecsúszik az arcán lévő textil.

Már azt hittem nem kapok választ a fuvarostól arra nézve, hogy mi ez a lény, ami megtámadta. Nem lett volna furcsa, hiszen valahogy el tudta nyomni a jelenlétét mindenkiben, egyszerűen nem emlékeztek rá, csak valami fekete pacaként. Még sosem hallottam ilyen lényről, aki erre képes lett volna.
Azonban Rayból mégis válaszol és meglepően pontosan leírja azt az állatot, ami megtámadta és magával ragadta.
Hiába törtem a fejem, semmilyen olyan vadállatra nem emlékeztetett, amit láttam, vagy hallottam volna róla, pedig mondhatom elég széles volt a repertoár, amivel már összefutottam.
~ Mekkora volt? Mint egy ember? És két lábon járt vagy négyen? ~ faggattam tovább, mert ha támadni fog, nem árt tudni, hogy ezt milyen magasságból fogja tenni.

Persze a beszélgetésünk félbe szakad, amikor megjelenik a különösen viselkedő Őrző, aki végül a parancsok hallatán elég kiszolgáltatott pozícióba kerül ahhoz, hogy óvatosan megkockáztassam a megközelítését, nem lévén más választásom, hiszen nem hagyhattam magunk mögött, megölni meg nem vitt rá a lélek ok nélkül.
~ Mint mindig. ~ igyekeztem megnyugtatóan válaszolni Lash-nak az aggódó szavaira.
Bíztam benne, hogy ő majd észreveszi, amit én nem, ezért kértem, hogy figyeljen a fejem fölé.
Egyelőre teljesen mozdulatlan, a páncéltól takarva még azt sem látom, hogy lélegzik-e és ez természetesen aggaszt. Az egész viselkedése túl bizarr ahhoz, hogy ne ébresszen kétségeket bennem. Persze, ha veszélyben érzem az életem és főleg Lash-ét, habozás nélkül szúrom le, de ehhez meg kell bizonyosodnom róla, hogy nincs esély a megmentésére.
Nem értem az arcán lévő kendő szerepét, de meg akarom nézni mi van alatta, ám mielőtt még le tudnám venni róla, olyan villámgyors mozdulattal fogja meg a csuklóm, hogy még felfogni sem tudom, nem hogy reagálni rá.
Tudom, hogy meg kéne feszítenem magam hátrafelé, hogy ellenálljak a rántásnak, ami ráadásul emberfeletti erővel történik, de ebben megakadályoz, hogy megpillantom az arcát,........vagyis azt, ami valamikor az volt......
Valami olyan mértékben szétmarta, hogy egyszerűen felismerhetetlen volt. Akinek ilyen sérülése van, az nem lehet életben........Kizárt!
A rántás miatt, a kardom sikoltó hang kiséretében végigszánkázik a páncélján, talán bele is szalad valahol a testébe, de nem hiszem, hogy komolyabban megsebesítettem volna, bár szerintem azzal sem mentem volna semmire, mert nem láttam életet a szemében.
Egy rövid repülés után a fáklya fényén kívül puffanok a földre, alaposan beütve a könyököm és az oldalam, de a kardot nem engedem el.
Összeszorított fogakkal elmorzsolt szitkokkal feszítem meg az izmaimat, realizálva, hogy csontom nem tört és már ugranék talpra, amikor.......
Amikor megdermedek az idegen érintéstől, ami a sötétből nyúl ki felém.
Olyan, mintha valaki egy tőr éles pengéjével simogatna végig, nem sebez meg, de ......ott a lehetőség, hogy megtegye.
A kölcsönkapott vért éles csikorgó hangja fülsértően hatol a fülembe és a tapogatózás folytatódik a nyakam felé.
Nem kétséges, hogy a lény az és nem várhatom meg, hogy megtudja, hol a ruha határa és ha ez még nem lenne elég, a zombo katona, egy lehetetlen fejmozdulattal elindul kedvesem felé, akinél csak egy tőr van!
Eddig mozdulatlanul tűrtem a szörny tapizását, remélve, hogy azt hiszi nem vagyok magamnál, de most, amilyen gyorsan csak tudom, felrántom a kezemben szorongatott kardom és arrafelé csapok, ahol a karját és testét vélem.
- Lash nyomd a képébe a fáklyát! - kiáltom, de máris megpróbálok lábra állni és a feleségem felé futni, hogy megvédjem.

Feszülten fürkészi a környezetet, ahogyan párja megindul a katona felé, hol az őrzőn tartva tekintetét, árgus szemekkel nézve, mikor mozdul ellenséges szándékkal, hol a feketeségben próbálja megtalálni a rejtőzködőt, már ha van. A korábbi hangok alapján meg nagyon valószínű, hogy van, és sajnos Viridiel másik néhány kérdésére Raybol már nem is válaszol, hiszen az őrző pont megjelent. A nagyjábóli megjelenését leszámítva nem tudhatják, mivel számolhatnak, ami nagyon aggasztó, mert bár gyerekként rengeteg történetet hallgatott és követelt, egyikben sem szerepelt efféle borzalom.
Éppen a plafont fürkészi, amikor először meghallja a fülsértő sikoltást, amit a páncél és a fegyver összeütközése generál, majd a látványos mozgást is felfogja, riadtan vezetve pillantását az őrzőre és a pillanat töredéke alatt sötétségbe repülő Viridielre. Egy másodpercre teljesen lefagy a rémülettől, ám földbe gyökerező lábai a puffanással azonnal engednek.
- Édes Természet Anya, VIRIDIEL! – szakad ki belőle, meggondolatlanul indulva felé rohamléptekkel, ugyanakkor pár lépés után kénytelen megtorpanni, és majdnem kiejti a fáklyát a kezéből, mely megvilágítja párját és a fölötte lévő... valamit. Először a fekete szörnyetegre figyel fel, arra is csak azért, mert Viridiel hófehér haja magára vonzza a tekintetét, a férfi mellkasánál meg ott a koromszerű kar, mely hosszan nyújtózik a borzalmas tulajdonosától. Elképesztően nyúlánk és vékony végtagok azok, amikkel rendelkezik, és ha mindez nem lenne elég, nem négy van neki, hanem hat! Öttel a plafonba kapaszkodik, az első kettő Viridiel páncélzatán matat, és a legijesztőbb az, mennyire közel van hozzá a megnyúlt feje azon a rusnyán hosszú nyakon. A bőre ráncos, tele hegekkel vagy vésetekkel, amik még jobban torzítják ezt a szerencsétlen mutánst, amiről nehéz lenne azt mondani, valaha állat volt, pedig biztosan így van... A bordái kiállnak, sőt, mintha látná is a fehér csontot itt-ott bőr nélkül, ami fokozza számára a rémületet.
Először ez állítja meg őt, aztán a hirtelen ropogás, ami felé fordulva megpillantja a katonát kitekert fejjel, arc nélkül, véres képpel, szemek nélkül. A gyomra összerándul és legszívesebben most öklendezné fel a mai ebédjét, ám teste reagál, szerencsére az önvédelem javára, még ha nem is túl effektíven; hátratántorodik pár lépést, és a pillanatnyi késlekedéssel érkező, rettegéssel telt sikoltás sem marad el, ami a néma reszketést előidéző félelembe fullad.
Viridiel parancsoló kiáltására azonnal mozdul, a pániktól nem tudva magától gondolkodni, csak tenni azt, amit mondanak neki, és olyan lendülettel indítja meg a fáklyát a halott katona felé, hogy szinte biztos lehet bárki a sikerben. Az első döbbent pillanatokban fel sem fogja, hogy a fáklyával a felé igyekező arcát eltalálta teljes mértékben, és a katona meg is áll ennek hatására. Zihál a zaklatottságtól és a pániktól, fürkészi a katonát, miközben lassan visszább húzza a forró lángokat, legszívesebben zokogva a látottaktól, és mielőtt még megvizsgálhatná tisztes távolból, hogy mi is történt vele, a katona előkapja a tőrét, hogy egy mély vágást ejtsem a karján. Önkéntelen reakció csupán, amivel ijedten hátrál egyet, kis híján a saját lábában esve el, ám a következő kemény horgost nem tudja kikerülni, mely a földre küldi. Hangos nyögéssel terül el a hideg kövön, keményen esve rá a kikövezett talajra, elengedve a fáklyát, mely Viridielék felé gurul. Elképesztően fájlalja az arcát és beleszédülve az ütés erejébe, érzi, hogy felszakadt orcáján a bőr és kiserken a vére. Nyöszörögve próbál meg erőt gyűjteni, hogy képes legyen négykézlábra emelkedni, azonban egyetlen működő karjával nehéz, roppantmód érzékelve fakarja mozdulatlanságának hátrányát.

//Mesélői//

Kikötöttél a sötétségben, noha nem sokáig marad ott teljesen sötét, ahogyan Lash közelebb siet feléd az aggodalomtól vezérelve, felelőtlenül. A megtorpanásával pont felfedi előtted is a lény mibenlétét, és talán sokkal borzasztóbb látvány úgy, hogy jóformán alatta tartózkodsz, teljesen közelről látva ezt a valamit. Sokat talán nem tudsz kivenni belőle, mert talán húsz centire van farkashoz és rókához egyszerre hasonlító feje, amiről azonnal meg tudod állapítani, szőrmentességén kívül mi a hiba: mosolyog. Emberszerű kifejezése van állati fogakkal és állati állkapcsokkal, mégis olyan érzésed lehet, mintha egy torz ember mosolyogna rád, tekintetében valamiféle őrülettel, miközben karmokban végződő végtagjával a páncélodat csikarja. És ha már tekintet...
Soha nem láttál ilyet, és két dologra hasonlít a leginkább, amiből az egyik nem fog sok boldog emléket visszaidézni: démonok. Elfajzott, undorító démonok, ennek is olyan tekintete van, de nem tudnád megmondani, miért tűnik mégis másnak, a másik pedig a fairie szarvas mindentudó, örvénylő tekintete, ami biztosan frissen él az emlékezetedben. A szeme teljes mértékben fekete, ami leolvashatatlannak tűnik a színe miatt, mégis érzed benne a sötételfekre jellemző beteges örömet, amit a kínzások okoznak nekik. Ha képes vagy továbblépni ezen, megpillanthatod a hatalmas füleket, a bőrébe karcolt idegennek tűnő írásjeleket vagy szimbólumokat, ami a fejét is elborítja. A teste a plafonon van, ami fekvő állapotodban legalább két és fél méter távolságban van tőled, így lehet nagyjából egy elképzelésed, hogy mégis milyen hosszú az a nyak, ami összeköti a koponyáját a testtel. Hosszú, törékenynek tűnő lábai (vagy inkább kezei?) vannak, és a tőrökkel nem tippeltél mellé, valóban nagyjából olyan hosszúságú karmokban végződik minden egyes kéz, melyből csak egy van közvetlen közel hozzád, a maradék öttel a plafonba kapaszkodik.
~ Nézz ide... ~ hallhatod a fejedben torz, suttogó hangját, és ha ennek hatására elkezdesz rá figyelni, akkor kicsit közelebb ereszkedik hozzád, és mintha a szeme szürkés színbe fordulna, miközben érzékeid és tudatod lassan tompává válik, noha van lehetőséged kitörni ebből, ha kellően a tudatodnál vagy. ~ Add ide... ~ hallhatod még egyszer, miközben még jobban világosodik a szeme, és ha eddig a szörnynre figyeltél, akkor figyelmed biztosan megtöri Lash sikoltása, amint a katona megindul felé. Nagyjából ekkor lendítesz, ám eredménytelenül, mivel a lény visszarántja magát a plafonra, hatodik tagjával is kapaszkodva a mennyezetbe, karmait belevájva maradva fenn, és aki ránéz, joggal gondolhatja, hogy minden egyes végtagja ki van törve, hosszan nyújtózva lépegetve gyorsan a vélhetően általa irányított holt és Lash felé.
Neked így van lehetőséged felvenni a küzdelmet az élőholt katonával, akit hátba is támadhatsz, miközben épp a tőrét emeli végzetes csapásra.

Tudtam, hogy hibát követtem el, hogy egyszerűen le kellett volna csapnom a katona fejét és ezzel minimalizálni az esélyét, hogy valami megtámadjon, míg vele foglalkozom, ám nem vitt rá a lélek, hogy egy fegyvertelen és sebesült társat, így levágjak. Valószínűleg máskor is hasonlóan döntöttem volna a történtek ellenére.
Egyes egyedül az járt még akkor is a fejemben, amikor a sötétben a lény a páncélomat és a ruhámat kaparászta, hogy Lash ne kerüljön veszélybe, de ahogy a fáklya fénye hirtelen bevilágította körülöttem a teret, már tudtam, hogy ez hiú vágy volt, hiszen a féltése önkéntelenül közelebb hozta, mielőtt még meggondolta volna, hogy ez mennyire veszélyes.
És ha a görcs, amit ez okozott a gyomromban, nem lett volna elég, a fény megvilágította azt a kreatúrát, ami ezt az egész bonyodalmat és felfordulást okozta. A pupilláim kitégultak a látványra, hiszen életemben nem láttam még ilyen lényt! Még abban sem voltam biztos, hogy állattal van dolgom, még ha a teste ezt is sugallta, ám azok a szemek............és a vigyor, ami a pofáján ült........
Sokféle dolog futott át rajtam. Olyan volt ez az egész, mintha valaki egyszerűen egy üstbe dobálta volna egy fairie szarvast, egy ember, egy farkast, vagy rókát és megspékelte volna egy démonnal, egy jó hosszúnyakú démonnal, mert a szörny teste a mennyezetbe kapaszkodott, viszont a pofája felettem lengedezett, egyik ..........mivel hat is volt neki, - karmos végtagja pedig épp a nyakamnál jár. Fegyver nem igen kellett neki, hiszen minden ujja egy-egy tőrnek felelt meg. A feje méretéhez képest hatalmas fülei voltak és tele volt tetoválva a bőre fura jelekkel. Mintha a démonokon láttam volna ilyet, de fogalmam sem volt mit jelenthet.
A telepatikus üzenetre összerezzenek és önkéntelenül fordul a tekintetébe a sajátom, ám mikor megérzem akaratának kényszerét, tudom, hogy nem engedhetek neki, így erőszakkal igyekszem kilökni a fejemből.
~ NEM! ~
Mielőtt sikerülne még újabb szavak jutnak át, amire azonban ismét felé fordul az érdeklődésem, hiszen ha értelmes, akkor talán tudunk vele beszélni.
A hátborzongató kommunikációból Lash sikolya ránt ki, mire azonnal megfeszül minden izmom, hogy ellökjem vagy levágjam a szörnyet és a segítségére siessek.
Azonban gyors, nagyon gyors és máris a plafonon kapaszkodva, mint valami elcseszett denevér, igyekszik kedvesem felé.
Azonnal felpattanok, nem törődve semmivel és rohamra indulok a nekem háttal álló, Őrző keratúra felé és nem gondolva semmire, megsuhintottam a kardom, hogy megszabadítsam a fejétől.
Remélhetőleg a kardom vajként hasította el a nyakat és én megtorpanás nélkül érem el Lasht és rántom el a lény útjából, a helyébe pattanva, harcra készen.
~ Ne bántsd! Nem ártottunk neked! Mond el mit akarsz megkapni! Mi kell neked? ~ kiáltok rá mentálisan, bízva benne, hogy annak ereje megtorpantja egy kicsit.

//Mesélői//

Ellenkezésed hallatán halkan felnevet, és ez nem a gondolataid között cseng; tényleg nevetgél, de az a hang, amit kiad, az emberi nevetés és az állati vinnyogás között van valahol, egyszerre téve ezt megmagyarázhatatlanná és felfoghatatlanná. Végül aztán – habár nem épp a legboldogítóbb indokkal – sikerül elszakadnod a lénytől, hogy azonnal a fekvő, négykézlábra emelkedéssel küzdő párod felé rohanhass, akit az élőholt katona jelenléte fenyeget. Az idő nagyon is szorít, és szerencsédre kellően gyors vagy és nincs is akkora távolság köztetek, hogy ne érd el időben, és bár a kardod megcsússzan a páncél vállat fedő részén, kellemetlenné téve csuklód számára a támadást, a fegyvered az élőholt még friss húsába hatol. A lendületednek köszönhetően – meg vélhetően a lény támadásainak hála – a nyaki csigolyák egy ponton szétpattannak, a fej pedig repül, valamivel odébb, ám másodpercek elteltével sem tűnk úgy, mintha a földre akarna zuhanni.
Innentől két nagyobb lehetőséged van: megvárni, hogy reagál-e, ezzel kockáztatva, hogy a szörnyeteg előnyhöz juthasson vagy otthagyni és a lény és párod közé ugrani (hiszen Lash négykézláb kínlódja fel magát éppen a talajról, lehajolni és felrántani meg valószínűleg több idő, mint lendületből a védelmében odalépni elé).

//A posztod alapján vélhetően ösztönből az utóbbit választod, így a halott állva maradásának figyelmen kívül hagyásával folytatom. Ha esetleg mégis a másik opcióra lenne szükséged, akkor jelezz, és megírom úgy a posztot.//

Nem foglalkozol azzal, hogy a hulla még áll, talán betudva az izmok befeszülésének, hogy még mindig talpon van. A fejére mért ütéstől még enyhén kába párod elé pattanva igyekszel a lényt távol tartani mind tőle, mind magadtól, a gondolati kiáltásod azonban nem tántorítja vissza a szörnyet, de megáll a plafonon, kitekert nyakkal nézve aztán rád odafentről. Ismét a gusztustalan mosolyát fürkészheted, amely szélesedik a szavaid hallatán, sokat sejtetően nézve rád, sugározva a sötételfekhez hasonló beteges perverziót, ami az életekkel való játszadozásból táplálkozik. Válaszolni nem válaszol, inkább mintha várna valamire, azonban vélhetően már az ábrázata is elég kifejező ahhoz, hogy megkapd kérdésedre a nem épp biztató feleletet.
Aztán elindul a baj. Hosszú, kínzó másodpercek telnek el, miközben érzed, ahogy a lény folyamatosan az elmédhez vezető mágikus szálakra simul, belopva magát a gondolataid közé, de nem tesz semmit. Hogy készül-e valamire vagy jobbnak látja a farkasszemezést veled, egy ilyen különös szörnyetegnél nehéz lenne megmondani, mégis melyik. Talán az előbbi, sőt, ha a sokatmondó ábrázatát is figyelembe vesszük, akkor biztos.

//Ha úgy érzed (vagy vevő vagy rá), hogy Viridiel tudatilag nem tud ellenállni a lénynek, akkor a spoilerben bónusz jelenet található, kedv esetén kijátszásra://

Bónusz:

- VIGYÁZZ! – hallhatod, ahogy mögötted Lash sikolt, és ez elnyomja egy másik személynek a hangját, aki ugyanezt üvölti a sötétből. Ahogy megperdülsz ennek hatására, akkor csak egy pillanatra kaphatod el, amint Lash éppen ismét a földre esik, ám a katona lendülő kezéből sejtheted, hogy Lash éppen ellökte, nehogy nyakon szúrjon. Nem kell sokat várni, hogy aztán Raybol is megjelenjen, minden erejét bevetve és mindenét megfeszítve, hogy a katonát egy lendületes mozdulattal leterítse a földre, és valami kavicsszerű kiesik a zsebéből.
- VALAKI FOGJA MEG! – üvölti Raybol a kavicsra nézve, és ez lehetőséget ad a holtnak, hogy a vállába vágja a tőrt, mire a férfi ezúttal fájdalmában kiált fel, lefordulva az élőholtról kínjában. Ha esetleg a lényre téved a pillantásod, akkor láthatod rajta, ez az, ami neki kell, és már indul is, természetesen téged félretaszajtva az egyik karjával, így ha nem vigyázol, könnyedén csapódhatsz az egyik mennyezetet tartó oszlopnak. Lash elég közel van a kőhöz, és úgy láthatod, hogy némi döbbent hezitálást követően mozdul, és nagy eséllyel őt fogja fenyegetni a szörny, azonban Raybolnak sem ártana a segítség, mert ez a holt még mindig mozog...


//Írj nyugodtan elsőnek, én majd következő mesélői előtt vések Lashként is!//

Nem hagyhatom, hogy a katona vagy a rém elérje Lasht! A féltés és az a hang, amit a lény kiad - amitől minden szőrszáll feláll a hátamon - elég erőt és lendületet ad, hogy gyorsan az Őrző, a volt Őrző háta mögé érjek és arra is számítok, hogy a páncél miatt jól kell eltalálnom a nyakát, de az sem érdekel már, hogyha a fejét vágom ketté,, hiszen ez már csak valami förtelem. A kardom erős és éles, de még így is megrántja a csuklómat amikor sikerül a csapás.
Nem számítok viszont arra, hogy a test továbbra is állva marad, de egyébként is mindegy, mert már nem tudnék megállni (nem is akarok), így egyszerűen nagyot taszítok rajta és úgy ugrom szerelmem és a kreatúra közé, a kardom rá szegezve.
Nem tudhatom, hogy értette-e a lény amit kiabáltam neki vagy sem, minden esetre legalább nem közeledik tovább, csak teljesen természetellenes tartással fordítja felém a fejét. Megesküdnék rá, hogy az a rettenetes vigyor még fokozódik is és így teljes képet kapok a rengeteg foggal telezsúfolt szájból, ami bárkit fűrészként hasítana ketté, ha elkapná.
A szája után a szeme vonzza magához a tekintetem, pedig tudom, hogy nem kéne belenéznem, hiszen megtapasztaltam a képességét, hogy a sötét elfekhez hasonlóan az elmémbe hatoljon.
Most csak kegyetlenséget és sötét vágyat látok benne, nem kell tippelnem, hogy mi az, amit annyira szeretne, önkéntelenül megborzongok és még erősebben szorítom a kardom, elszánva magam mindenre, hogy megvédjem ettől mindkettőnken, de elsődlegesen Lasht.
Bár most nem hallok felőle semmit, a szemében benne van a válasza.
Aztán már nem csak látom a vágyait, de érzem is, ahogy a patkány kaparászásához hasonlóan az elmémet is próbálgatja. A szám pengévé szorul, ahogy igyekszem távoltartani, de erős, nagyon erős, így egy pillanatra sikerül bejutnia, de csak egy pillanatra és ez elég is, hogy olyan képek villanjanak át rajtam, amitől majdnem kifut a vér a lábamból és a kard meglazul a kezemben. Szerencsére csak egy pillanat és visszaszerzem az irányítást, mert sejtem mire megy ki a játéka és ezt nem engedhetem!
Az események azonban gyorsabban peregnek, mint, ahogy szerettem volna, már csak egy kétségbeesett kiáltás hatol el a tudatomban, vagy kettő? Rettegve, hogy mit látok perdülök meg és látom, ahogy Lash a földre esik, minden bizonnyal a fej nélküli torzó kezét ellökve és csak remélhetem, hogy az nem sebezte meg, egyelőre vért hála Természet Anyának nem látok.
Viszont egy alakot igen, akire Raybolra ismerek és aki lendületből ront neki a katonának, a földre teperve azt, de közben kiesik valami a kezéből.
Valami fontos.......hiszen magát nem kímélve azt a kavicsot akarja vissza és ennek az lesz a következménye, hogy a torzó az ő vállába vágja a kését. Raybol fájdalmasan fordul le a még mindig hadakozó fej nélküli testről, miközben fél szemmel látom, hogy a rém szemei a tárgyra tapadnak mohó csillogással.
Merő véletlen, hogy elkerülöm a csapását, mivel úgy vélem ha előre vetem magam, akkor hamarabb érek a kőhöz, így a karja elsuhan a fejem felett, de a vállam eléri, így jóval arrébb a kőtől érek földet. Lash viszont látom, hogy meg akarja szerezni.
Tudom, hogy nem fogok időben mindkettőjüknek segíteni. Időt kell nyernem!
- Lash! Hátra! - üvöltöm, miközben a tőröm a rém szemére célozva elhajítom és szinte felrántva magam a földről próbálom arrébb rúgni a katona testét.
Ha a lény tovább támadja kedvesemet, akkor habozás nélkül az ő védelmére kelek, remélve, hogy Raybol meg tudja ezek után védeni magát, hiszen a kés "nála" van.

Szédeleg és fordul vele a világ, ahogyan a fejére mért ütés teljesen a földre küldi őt. Keményen vágódik a talajnak, de meg sem érzi, úgy döböl fülében a vér; még a saját gondolatait sem hallja, annyira tompa minden más. Kábán próbál aztán négykézlábra emelkedni, hiszen tisztában van vele, hogy mennyire nagy bajban is vannak mindketten, de a szédelgésnek hála lassú és alig fogja fel ténylegesen, mi zajlik körülötte. Leginkább csak villanásokként éli meg, amint az élőholt feje lepattan a testről, majd elhanyatlik Viridiel lökésétől, végül párja félelmet nem ismerve ugrik elé, elválasztva őt attól a förtelemtől, amit nagy ívben kerülniük kellett volna már az elejétől kezdve.
Míg párja és a lény farkasszemet néznek egymással, kivárva, melyikük lép előbb és miként, hogy kicselezve a másikat azonnal halálos sérülést adjanak, meghallja a mögötte ellökött, fejetlen katonának a mozgolódását. Értetlenül és lassan fordítja irányába a fejét, kutatva a fáklyafény által megmutatott alakokat, és elborzadva veszi észre, hogy az egyértelműen holt katona még mindig képes a mozgásra, és ennek látványa egyáltalán nem bizalomgerjesztő. A gyomra háborog, azonban tennie kell valamit, mivel a kezében ott csillantja meg a láng fénye a tőrt, és nem úgy tűnik, mintha ő lenne az elsőszámú célja, hanem a szörnyet feltartóztató férje.
A bénultság rögtön eltűnik, ahogyan a védelmezésre való vágy felülír mindent, ahogy először figyelmeztetőleg kiált, majd ellöki magát a földről, szinte nekiugorva a katonának lökve el a kezét, nehogy véletlenül is hozzáérjen a férfihoz. A szédelgés még így is a hátrányára van, hiszen nem sikerül a testét magát meglöknie, csak a kezét sikerül, így hamar puffan ismét a földön, újabbat nyögve, nyomban fordítva fejét a holt felé, riadtan fürkészve a továbbiakat, miközben a saját erejét igyekszik összeszedni.
Döbbenten veszi észre Raybol megjelenését, aki leteríti az élőholtat, ám nem sokáig ura a helyzetnek, ahogy több üvöltés is elhangzik felőle, az egyik egy utasítás, míg a másik egy fájdalommal telt, önkéntelen kiáltás. Összerezzen mind a kettőnél, és csak némi késlekedéssel fogja fel, hogy cselekednie kéne. Azonnal menne meggyógyítani a férfit, érzi az izmai megfeszülését, amint indulna felé, ám valami visszatartja, valami, ami az egész testét finoman öleli át, majd belemar egy általa nagyon is jól ismert forma mentén...
A tetoválása...!
Fogalma sincs, mitől, nem érti, miért, de érzi, hogy meg kell szereznie a kavicsot, és ennek most mindennél fontosabbnak kell lennie. Elképesztően idegen ez az érzés, ám a tetoválása izzó fájdalommal égeti őt, mégsem tapasztalja kellemetlennek, inkább reakciónak valamire, ami a része – vagy ami a része lehet. Az elejtett kőre vezeti a pillantását, tudva, hogy ez lesz az, ami kell neki, ám rögtön elméjébe vág a szörnynek a jelenléte, a figyelme és az agresszív mohósága, amivel ugyanúgy a vésetekkel teli kő felé veti magát. Megriad, de nem annyira, hogy cselekvésképtelenné váljon, sőt, enged annak a belső érzésnek, ami lassacskán megfogalmazódik benne szavak formájában is: kell neki az a kavics.

//Mesélői//

Szerencsére Raybol nem a gyáva fajta, így bár, ha erőt is kell vennie magán hangos, ziháló lélegzetekkel, kihúzza a karjába mártott pengét, hogy azzal védje magát, ha kell. Nem annyira egyszerű, érezheted a szenvedését, amit akkor sem tud titkolni, ha minden erejét abba fektetné, de végül így is sikerül egy fojtott kiáltással az ujjai közé venni a vérétől nedves fegyvert.
- MENJ! – kiált rád, amiben ott bújkál a sebesülése okozta kín is, ezzel is biztatva téged arra, hogy párodnak nagyobb szüksége lesz rád, mint neki. Láthatod, amint igazi barbári tűz lobog a szemében, noha meglehet, ez csupán a hazajutásának a vágya és a sebéből fakadó szenvedés kifejeződése, esetleg az undor egy ilyen természetellenes lény iránt, akinek és aminek nem szabadna léteznie.
A lény nagyon közel jár Lashhez, ennek ellenére a vörös nem riad vissza, hanem a kő felé kezd kúszni és nyúlni, mikor találkozik a pillantása a lény feneketlen feketeségű tekintetével. A vörös ennek hatására teljesen megdermed, és biztos lehetsz benne, hogy a mágiára való érzékenysége most kifejezetten hátrányos lehet, hiszen egy pillanat alatt a szörny mágiájának csapdájába esett, amit a hamarosan megjelenő könnyei is igazolnak. A lény eközben már lassan közeledik felé, óvatosan és megfontoltan, minden mást figyelmen kívül hagyva, még téged is. Bizonyára erősen koncentrál Lash figyelmének fogvatartására, éppen ezért sem veszi észre, amikor eldobod a tőrt, és bár a szemét nem találod el, a markolat olyan erővel csapódik a pofájának, hogy kizökkenti a bűvölési képességeiből. Egyensúlyának megtartása érdekében a mellső lábainak egyikével lép egyet, miközben idegesen rázza meg a fejét, és ennek a mozdulatsornak köszönhető, hogy a kő ismét repül egyet, ezúttal a sötétség irányába, hozzád mérten a szörnyön túlra.
Hangosan felmordul, mélyvörössé váló szemeit rád mereszti, és ez a szín végigpulzál testének karcolt, mintákkal teli vonalain is - egyértelműen nem tettél a kedvére, ezzel. Megindul feléd acsarogva, mutogatva fogaival telt pofáját, amiből fekete nyál csöpög, és mintha tudná, hogy jelenleg ő az egyetlen erős lény ezen a helyen, szinte érzed a fölényességet áradni belőle. Az ábrázata mindemellé nagyon is árulkodó, és könnyedén leolvashatod róla, hogy tovább nem fog veled játszani, ugyanakkor ha ez nem lenne elég, akkor, ahogyan végignyal hegyes fogain sötét nyelvével, tiszta lehet, hogy ezúttal nem csupán képekben mutatja meg neked a képességeit, hanem meg is valósítja azokat. Egy ismerős érzés fog el, ismerősen sötét mágia, melynek hatása többször is érhetett téged az általad megéltek során, és tested jelzéseiből nemsokára ki is találhatod, milyen képesség van a birtokában: a fájdalom átka. Mágikus erősségének köszönhetően nem egy egyszerű sötételf képességét kell most elviselned, hanem annak legalább kétszeres fájdalmát, mely biztosan kiszolgáltatottá fog tenni, bármennyire nem szeretnéd.
Amíg a belső kínok okozta szenvedéstől valószínűleg lassan térdre kényszerülsz, láthatod az idegességét felváltó perverz vigyorát, amit nem sajnál a képedbe tolni, és közvetlen előtted nyitja ki a száját, először bűzös, halálszagú leheletét ismertetve meg veled, majd jóízűen nyalva végig a fejedet ragacsos nyállal borított nyelvével. Halk morranás hangzik felőle, ami, ha macska lenne, biztosan dorombolásnak lenne nevezhető, így viszont inkább valami elégedettséggel vegyes kéjöröm kifejeződése, miközben lassan, minden szenvedéssel telt pillanatodat kiélvezve széttátja a száját, hogy vélhetően majd egy gyors mozdulattal vessen véget az életednek a fejed leharapásával, azonban előbb a nyelve lassan a nyakad köré fonódik, melynek hosszúsága csak ekkor tűnhet fel. Egyelőre csak finoman szorít téged, de sejtheted, hogy ennek nem lesz pozitív következménye.


//Ha kell folytatás, akkor szólj és írok!//

Talán a pillanatnyi habozás az, ami tudatja Raybol-lal, hogy mi zajlik a fejemben, milyen döntést igyekszem meghozni és segíti a mérleget elbillenteni azzal, hogy erőt vesz a fájdalmán és a saját testébe szúrt fegyverrel vértezi fel magát, bár látszik rajta, hogy nehezen fogja fel a két felől is közeledő természetellenes látványt.
Megkönnyebbült lélekkel vetem magam a szörny felé, mert megrökönyödve látom, hogy Lash, nem, hogy távolabb igyekezne tőle, engedve a fuvaros kiáltásának, nem gondolva magára az elejtett kő után veti magát.
A féltés rövid, de hangos kiáltást vált ki belőlem és azzal egyidejűleg kétségbeesetten hajítom el a tőröm, hogy lelassítsam a lényt és magamra tereljem a figyelmét, hiszen kedvesem a mozdulata közben óvatlanul a rém szemébe néz! Tudom, hogy ez mivel jár, hiszen magam is megtapasztalhattam. A szerzet bírja a sötét elfek képességeit, valószínűleg még jobban is, mint ők és ez szinte azonnal megmutatkozik, mikor Lash megdermed és szemeiből könnyek kezdenek potyogni.
A fényviszonyok és az idegesség azonban megteszi a hatását és nem találom el a szemét, ami a célpontom volt, de a figyelem elterelést elértem és a démoni mágiája megtörik szerelmemen.
A lény megingott és láttam, hogy elrepül valami a sötétbe, ha jól tippelem az a nyomorult kő, ami valamiért nagyon fontos és most, bár a rém sem éri el, tőlünk is távolabb került. De Lashnak legalább sikerült időt nyernem. Persze ez rám nézve annyira nem jó, de nálam legalább kard van és nem is félek használni!
Vörös szemei felvillannak és a fény végigcikázik azokon a fura tetoválásain, ami minden bizonnyal bajt jelent. Magabiztosan és fenyegetően indul meg felém, most már semmi kétséget nem hagyva, hogy nem akar tovább velem játszadozni, tetteimért halálra szán.
Eddig is sejtettem, hogy bírja a sötét elfek képességeit, de most biztossá vált, hiszen egy pillanattal később, hogy kéjesen és látványosan megnyalta a száját, úgy csapott le rám a fájdalom, mint még soha, a lábaim megadják magukat és hiába próbálok meg mindent, térdre rogyok. Az ellenkezés csak még nagyobb kínt áraszt az izmaimba, de inkább a nyelvembe harapok, mint, hogy feljajduljak.
A kardom hegye halkan koppan a talajon és csak arra vagyok képes, hogy nézzem, ahogy egyre közelebb és közelebb jön, a pofája már csak arasznyira lehet tőlem, büdös szájszagára majdnem öklendezni kezdek, de visszaszorítom, nem gyengülhetek el, nem hagyhatom, hogy megöljön.....nem hagyhatom itt ezzel a szörnnyel Lasht!
Pedig a lény egyértelműen már a gyomrában érzi a véremet és a húsomat, ha a pofájára írt vágynak és elégedettségnek hinni lehet. Ilyen kegyetlenséget még a sötét elfektől sem láttam még, pedig ők sem kezdők ebben.
Ha még nem lenne elég, hogy közvetlen közelről csodálhatom meg borotvaéles fogsorát, egy méretes nyelv vágódik ki a torkából és tekeredik a nyakamra, hogy még a fojtogatást is hozzáadja a szenvedésemhez.
Lehet, hogy ha magam lennék már feladnám, de nem vagyok egyedül! Lash nem érdemli meg, hogy az én kalandvágyam miatt egy ilyen helyen és így haljon meg. Az elmémbe szerelmem rémült tekintete óriásira tágul, valamennyire a háttérbe szorítva a lény kényszerítő erejét, ami elég erőt ad, hogy a karom még egy utolsó erőfeszítést tegyen, még ha az izmaim szétszakadnak is és a kardom elég éles ahhoz, hogy még ez az erőtlen mozdulat is elég legyne, hogy elnyisszantsa a rém nyelvét........legalábbis nagyon remélem. A fájdalom pedig megszüntetheti a mágiáját és akkor.....olyan közel van......csak bele kell döfni a pengét.......
Sötét foltok kezdenek ugrálni a szemem előtt.......igyekeznem kell........

//Mesélői//

Párod és a rá veselkedő veszély gondolatától megtáltosodsz még a fájdalmak ellenére is. Az izmok sikoltva engedelmeskednek az akaratodnak, bár nem azzal az erővel vagy hatással, ahogyan szeretnéd, noha ezt aligha érzékelheted egészen addig, míg meg nem indítod a kardod a szörny irányába. Még mindig csak erőt gyűjtesz a kardod megrántásához, mikor a lény hirtelen felüvölt ezernyi hangján egyszerre, és ahogy lendíti a fejét feltételezetten a fájdalom irányába, ránt téged magával erős nyelvizmainak köszönhetően, félúton elengedve téged, ezzel a sötétségbe dobva. Sikered van ugyanakkor, mivel a szörnyeteg nyakát megsebzed, ami újabb üvöltést vált ki belőle. A sérülés mentén azonnal gyülekezni kezd a nyálánál valamivel sűrűbb, mézállagú, fekete valami, ami feltételezhetően a vére, és ez lassan lecsepeg a földre.
A fájdalom átka abban a pillanatban múlik el, ahogy a sötétség felé lendít téged, ám a földet érés kellemetlen örömei még rád várnak, mivel sikerül egy mennyezetet tartó oszlopnak csapódnod. Az erő szerencsére már nem akkora, hogy nagyon fájjon, ráadásul a páncélzatod is ad némi védelmet, ettől függetlenül valamelyest érzed a gerinceden és az esetleg oszlopnak nekivágódó fejeden, majd kisebb eséssel huppansz a földön.
Talán az eldobásod pillanatában láthattad, hogy Lash maga volt az, aki hátul az általad eldobott tőrt szúrta bele a szörny hátsó lábába, ám ha most felnézel, nem látod őt sehol. Jobban belegondolva, mintha hallottál volna a saját földre érkezésed után nem sokkal egy másik puffanást arrébb, valamivel balrább tőled és távolabb. Látni azonban nem látod, valószínűleg párod a sötétségben van valahol. A fény azonban megvilágítja Raybol térdre rogyott alakját, és ha összeszűkíted a szemeid, azt is tudhatod, hogy erősen zihál a kimerültségtől – és vélhetően a vérveszteség kezdetleges jeleitől. Egy pillanatra azonban lehet, megijedsz, hogy az őrző ott legyeskedik körülötte karddal a kezében, fejjel a testén, ám a másodpercnyi rémületet követően rájöhetsz, hogy a katona lefejezett hullájának maradéka darabokban hever a földön. Raybol felé hajol addig, amíg a lény a sebesült lábához nyúlva óvatosan kihúzza a beleállított tőrt, és az őrző testbeszédéből érezheted, hogy indulna felfelé a fuvarossal, bizonyára feltételezve, hogy se te, sem Lash nem mozdítható – és nem is lenne értelme elmenni értetek. Raybol viszont elcsapja a kezét idegesen, amiből biztosra vehető, hogy nem akar titeket hátrahagyni.
A két elf közt addig megy a vacillálás, amíg a szörny kihúzza lábából a tőrt, és ugyanolyan mézállagú valami csordogál belőle, mint a nyakából, a következő pillanatban pedig minden érdeklődését elveszítve irántad, a katona és Raybol iránt indul meg a sötétségbe, felkapaszkodva a plafonba – vélhetően Lash, vagy éppen a kő után. Persze aztán lehet, hogy egy íves kanyart téve mégis inkább téged választ, látni azonban nem látod; a testén végigrohanó vörös pulzálások csillapodtak és eltűntek, így fekete testével teljesen egybeolvad a sötétséggel.
~ Viridiel, jól vagy? Hol vagy? ~ keres téged Raybol riadtan, miközben te egyre erősebben tapasztalod a csípő, égető érzést ott, ahol a lény nyelve nyomán nyálas maradtál. ~ És Lashrael?
A fáklya még mindig a földön hever meleg lángjával világítva be a körülötte lévő pár méternyi területet, ám ahogy megindulsz visszafelé, a katona fogja magát, és felvéve azt a földről élép Raybolhoz, hogy szabad karját megragadva felrángassa a talajról. Bizonyára kifele akarja őt taszigálni.
- Nem hagyhatjuk itt sem őt, sem a párját! – mordul rá Raybol a katonára, akit látványosan nem nyűgöz le a hűsége irántatok.
Ha hallgatózol, mindenhol némaság fogad, kivéve a katonát és Raybolt, akik csendes mozgásuk ruhasúrlódására felfigyelhetsz. Ha gondolod, megnézheted, mi is folyt ki a lény testéből, ami nagy valószínűséggel vezetni fog téged abba az irányba, amerre haladt - persze ehhez kelleni fog a fákyla.

//Lashsel majd írok egy hosszabbat, egyelőre nem akarom lelőni a saját részem.//

Olyan szépen végig gondoltam az egészet! Ám a megvalósítás ....hát az nem ment könnyen, a karom csak nehezen engedelmeskedett az akaratomnak és esélyes volt, hogy elébb fulladok meg, mint, hogy átvágjam a nyelvét, így nem csoda, ha alaposan meglepődtem, amikor fájdalmas ordítás majd megrepeszti a dobhártyámat, mivel én biztos nem vagyok annak okozója.
Viszont ennek következtében a nyakamra tekeredett nyelvével akkorát ránt rajtam, hogy jócskán a fáklya hatókörén kívül repültem és lehet, hogy egy pillanatra még az eszméletem is elhagyott a levegőhiánytól, de a kemény becsapódás azonnal magamhoz is térít.
Azonban mielőtt még elrántott volna, éreztem, hogy mégis csak sikerült megsebeznem, a kardom húst ért és az újabb üvöltés is ezt jelezte.
Az oszlop biztosan nyomot fog hagyni a hátamon, talán pár bordám is megrepedhetett és talán a fájdalom rábírt volna, hogy egy darabig maradjak ott, ahová estem, ám ott volt LASH!
Pár pillanat múlva felnézve láttam, ahogy a rém még ott áll, csöpög belőle valami sötét vér és rémlik, hogy mikor megkezdtem a levegőben az utamat szerelmem is ott állt. Nyilvánvalóan ő szúrta meg hátulról a lényt, akinek a kés még mindig a lábából mered elő.
Most azonban Lash nincs sehol. A rémület korbácsként vág végig rajtam és fájdalom ide vagy oda, azonnal feltápászkodom. Mivel hallottam az előbb még egy tompa puffanást, elképzelhető, hogy a lény Lash-t is ellökte?
Csak Raybol térdelő alakját látom, aki nincs túl jó állapotban és......Ez nem lehet igaz! Az Őrző?
A kétségbeesés kezd elborítani, amikor megpillantom a véres páncél és húsdarabokat.
~ Akkor ki ez? ~ fut át rajtam, ám azonnal eszembe is jut, hogy két katona jött le, valószínűleg ez a másik és úgy néz ki, ő magánál van, mivel erősen győzködi a fuvarost, hogy tűnjenek el innen.
~ Igazán jó ötlet! ~ adok neki igazat, pedig nyilvánvaló, hogy a férfi nem akar vele menni, gondolom nem akar itt hagyni minket.
~ Rossz ötlet! ~
Így aztán elhalasztják az alkalmat, hogy elfussanak, mert pár pillanat múlva mmár a rém megszabadult a lábába fúródó késtől és bár erősen vérzik, nem látom, hogy foglalkozna vele, inkább a plafonra pattanva, megindul első zsákmánya, Raybol felé, ami egyben az az irány is, ahol minden bizonnyal Lash is lehet. Nem hagyhatom, hogy odaérjen! Sajnos a lény alig látszik a sötétben, mivel a vörös pulzálás is megszűnt rajta.
Bicegve elindulok a lény után, még mindig a kezében a kardommal. Ahol a nyála megérintett úgy érzem, mintha megperzseltek volna, de nem foglalkozom ezzel, nem is érintem meg, jobb nem tudni mit művelt a bőrömmel.
Raybol erősen hadakozott az Őrzővel, aki megpróbálta kirángatni.
~ Itt vagyok! ~ érek ki a fáklya fényébe, de nem állok meg, sietek a lény után. ~ Lash valószínűleg a hátatok mögött van, megyek utána, de ti menjetek ki! Nem tudsz segíteni sebesülten és vár a feleséged is. Tűnés! Én megkeresem Lasht és elintézzük a rémet. ~ persze ez sokkal határozottabban hangzik, mint, ahogy én érzem magam.
Felkapom a fáklyát és megyek a vércseppek után, eszemben sincs megérinteni, hiszen ha a nyála ennyire mar, akkor a vére sem lehet jobb, bár azért a fáklyát hozzáérintem, hátha viszont gyúlékony. Akkor egyenes út vezet a lényhez és még talán meg is tudom égetni.
~ Lash! Édesem, hol vagy? Jövök már! ~ kiáltom telepatikusan és megyek, ahogy a lábam bírja.~ Csak ne nézz a szemébe!

//Mesélői//

Ahogy megszólalsz, Raybol – aki aggasztóan sápadt - megkönnyebbülten fordul feléd, és bizonyára nem sok választja el őt attól, hogy zokogva öleljen át örömében, hogy nem vette életed az a szörnyeteg.
~ Hála Természet Anyának! ~ Még jó, hogy ül, különben biztos most rogyna a földre, ahogy az őt gúsba kötő aggodalom elszáll, persze csak egy része, hiszen Lash állapotáról nem tudtok semmit, arról nem is beszélve, hogy muszáj neked igazat adnia a segítségadás képtelenségére. Nyitná a száját, hogy mondjon valamit, még mintha a keze is rándulna, hogy megállítson téged, viszont az utolsó pillanatban marad a helyén, és egyértelműen látszik rajta, milyen mélyen megérti elhatározásodat és terveidet. Valószínűleg hasonlón tenne ő maga is, ha ugyanabban a helyzetben lenne, mint te, bár Leylathán is láthattad, hogy a saját halálába is képes lett volna besétálni, hogy Raybolt kimentse.
A katona azonban korántsem gondolja mindezt helyesnek, és mivel nála van a fáklya, nem is hajlandó azt odaadni neked.
~ Nem engedhetjük meg, hogy még több áldozatot szedjen magának az a szörnyszülött! ~ jelenti ki ugyanolyan erélyesen, mint ahogyan Lash megkeresése kapcsán te is tetted. ~ Legyél akár királymentő, akár egy semmirekellő vagy gyakorlott harcos, velünk jössz ki. Abban a démoni teremtményben nem tudunk kárt tenni ezekkel a fegyverekkel, te is láthattad! Ha odamész, biztosan a halál fia vagy, most kell menni, amíg van rá lehetőségünk ~ néz hol rád, hol Raybolra, aki frusztráltan figyeli a katonát, valahol megértve a katona praktikus gondolkodását, morálisan egyáltalán nem értve vele egyet. Na meg ismeri a közted és Lash között lévő szoros kapcsolatodat, amivel az őrző a jelek szerint nem éppen van tisztában...
~ Ellenkezésnek helye nincs, indulunk! ~ jelenti ki, megragadva Raybolt, hogy felrántsa a földről, és ezúttal nem tanúsít túl nagy ellenállást – neki így is és úgy is ki kell mennie innen.
~ Te is tudod, hogy ez... ~ kezdi Raybol ellenszenvesen és figyelmeztető jelleggel, mikor a gondolati beszélgetést leszámított néma csendet keresztülhasítja egy sikoly, melyet talán akármennyire nem szeretnél hallani egyetlen kalandod során sem, nagyon is jól ismered: Lash sikolya ez. A katona és Raybol ösztönösen fordulnak a hang irányába, és az Őrző egy pillanatra leengedi a fédelmét és feszült szorítását a fáklyán, így van lehetőséged kitépni a kezéből, hogy aztán megindulj abba az irányba, ahonnan a hang érkezett. Ebben az esetben a katona káromkodik egyet halkan, utánad lépve néhányat sietősen azzal a szándékkal, hogy megállítson, viszont a járásban támogatásra szoruló Raybolt se hagyhatja magára. Megtorpan, amint ez a gondolat belévillan, felváltva nézve a te távolodó alakod és Raybol megrogyott és zilált megjelenése közt, végül újabb szidalmakat követően Raybolt választja, hogy kiviszi innét.
~ Ha fél órán belül nem jelensz meg, lezárjuk a járatot! Ez a pokoli bestia nem jöhet ki innen! ~ üzen neked még a katona, azzal a fuvarost megtámogatva támolyognak a sötétben a feltételezett kijárat felé, és bár nem látnak, a nagyjábóli irányt belőve nem fognak eltévedni, ha falat érnek, akkor meg már főleg nem.
~ Élve gyere vissza a pároddal, Viridiel... ~ hallod még Raybolt, és a hangján érződik, mintha valamiféle keserédes mosolyt is megengedve, bízva a legjobbakban.
Vélhetően te sietősen szeded a lábaid most már fáklyával a kezedben, a helyszín pedig változatlanul öreg és kövekkel kirakott. Növénynek híre és nyoma sincs, bár ez nem meglepő egy földalatti járatban, télen, így még a sötét helyeket esetleg kedvelő gombaféléket sem találni, amik segítenék a tájékozódásodat. Persze így se lehet panaszod, hiszen a lény lépésenként lecseppenő vére jóformán kikövezett utat biztosít a számodra, egyértelmű jelként vezetve téged a járat mélyebbi részébe egyenesen. Ha eközben próbálod ki az ötleted és érinted a véréhez a fáklyádat, akkor azonnal heves lángra lobban még a legkisebb folt is, szinte lámpásként világítva meg maga körül mindent. Ez a láng  hamar kialszik, hiszen kevés éghető folyadék került a földre, de így is talán meglepő lehet a heves reakciója. A kérdés ugyanakkor, hogy a lény milyen gyorsasággal regenerálódik és a bőre mennyire érzékeny a tűzre...
Amíg gyalogolsz, végig valamiféle lappangó káoszt érzékelsz, torz kaotikusságot, és mintha hangokat is hallanál – gondolati úton. Folyamatosan megszakad, egy-egy töredékre figyelhetsz fel, de semmi értelmes; elsősorban magánhangzók vagy hosszan elnyújtott mássalhangzók összevisszasága, de csak halkan a háttérben, amit a pániktól könnyedén figyelmen kívül is hagyhatsz. Ha azonban figyelsz, akkor kiveheted vegyesen Lash és annak a szörnyetegnek az ezernyi hangszínét, azonban nem lehetsz benne biztos, hogy párbeszédet folytatnának.
A telepatikus üzenetküldésben valamiféle zavart érzékelsz, és biztosra veheted, hogy a lény az, ami terheli a minden más esetben könnyed és ösztönből jövő kommunikációtokat, viszont nem érzed, hogy ne érne célt. Sőt, az érzékeid mintha azt súgnák, hogy ahogyan az üzeneted egyre inkább közeledik a célja felé, úgy tűnik el abban a kuszaságban, ami esetleg feltűnt az idegességgel teli séta alatt.
~ TŰNJ INNEN! ~ hasít először élesen az elmédbe a dühvel vegyes könyörgés, a háttérben pedig mintha hallani lehetne a lény gondolati hangjait. ~ Viridiel...?! ~ csuklik el zavarodottan a következő pillanatban párod hangja, majd valamiféle fojtott üvöltés az, ami eljut hozzád, melyet végig megtölt a szörnyeteg kivehetetlen, valószínűleg egy általatok idegen nyelven történő beszéde. Szerencsére ez nem zavarja Lash szavainak érthetőségét, bár ez nagy eséllyel annak is köszönhető, hogy nem fogja vissza a gondolati hangerőt, még ha ez egyértelműen is a felőle érződő szenvedésnek köszönhető. ~ Takarodj... TAKARODJ A KÖZELEMBŐL! TŰNJ EL! ~ Talán egy pillanatig elgondolkodsz azon, hogy téged akar elküldeni, akkora benne az indulat és tehetetlen harag, amit veled szemben sohasem ütött meg, mióta nagyon közel kerültetek egymáshoz, majd aztán megkapod ezt: ~ S-segíts... ~ Ezúttal ez halk és kétségbeesett könyörgés, amit biztosan neked szán, egy pillanatra legyűrve azt a tortúrát, amit az elméjében lévő feltételezett káosz okoz, ugyanis a következő pillanatban mintha megint kiáltana, ám ezúttal igyekszik kivonulni az elmédből.
Gyalogolnod kell még egy darabig, és meglepően hosszúnak bizonyulhat nyugtalanságodban az út, mikor talán még nagyobb kétségbeesésedre a fekete vérfoltok is eltűnnek, melyek eddig iránytűként mutatták a célodat. Ha egy kicsit várakozol, akkor hallasz csepegést... Csendes, folyamatosan és lomha ütemben érkező csepegést, mely nincs is olyan messze tőled, még ha a visszhang kissé zavarja is a tájékozódásod. Ha esetleg követed a hangot, hamar megtalálod annak forrását, megpillantva a sötétlő foltot a földön, viszont mintha ez világosabb lenne és ugyanonnan csepeg egy esőcsepp méretében, fentről...
Ha leguggolsz, hogy megnézd, akkor meggyőződhetsz róla, hogy átlagos, vörös vér, ha meg felnézel, hogy megtudd, mégis honnan van és miből ered...
Az majd a következő mesélőiben derül ki.

//Ha kell még, akkor írok szívesen! Lashként már ebben a körben pótlom az elmaradt eseményeket vele, de ez ne állítson meg abban, hogy írj, mikor kedved és időd van hozzá Nekem el fog tartani egy darabig a pótlás az elmúlt három körről //

Az Őrző egyáltalán nincs elragadtatva attól, hogy a szörny és legfőképpen Lash után menjek, de Raybol arcán látom, hogy megérti azt, amit tenni akarok és senki nem tántoríthat el tőle. Ha a fuvarosért bejöttem erre a szörnytanyára, akkor pont a szerelmemet hagynám itt? Ezt a katona sem gondolhatja komolyan! És ha azt hiszi, hogy azzal visszatarthat, hogy nem adja oda a fáklyát, akkor óriásit téved.
~ Pont azt próbálom megakadályozni, hogy a szörny még több áldozatot szedjen! ~ vágok vissza és már készülök, hogy ha nem adja a fáklyát magától, akkor elmenjek nélküle, de ekkor olyan kétségbeesett sikoly hangzik fel a sötétség mélyéről, hogy meghűl bennem a vér, főleg, hogy nagyon is ismerős a hang. LASH!
Innentől nem érdekelt sem a makacs Őrző, még Raybol sem, csak a kedvesem és, hogy bajban van, talán a szörny már meg is sebesítette! Kirántom a férfi kezéből a fáklyát és már rohanok is, szóra sem méltatva az utánam küldött figyelmeztetést. Csak épp nem olyan sebesen haladok, mint szeretném, hiszen most nincs időm eltévedni, így kénytelen vagyok a szörny vérét követni.
~ Úgy lesz Raybol, úgy lesz....... ~ küldöm el gyorsan a fuvarosnak, mert ennyit megérdemel, de utána már minden figyelmem a nyomoké.
Nem tudom milyen ötlettől vezérelve, de kipróbálom, hogy éghető-e a vére a lénynek és a dolog bejön, ez persze most nem sokat segít, hamar ellobbannak a cseppek, de elraktározom az információt, mert még jól jöhet.
Sejtem, hogy egyre közelebb érhetek hozzájuk, mert olyan kusza gondolat töredékek érnek el, amilyeneket akkor tapasztaltam, amikor Lash először nézett a lény szemébe és mivel tudom, hogy milyen érzéseket tud kiváltani, hiszen én is megtapasztaltam, elkeseredve veszem tudomásul, hogy megint elérhette Lash és most tovább kínozza szörnyű képességével. Kedvesem pedig annyira érzékeny lélek, félek a szörny teljesen összetöri.
Vannak azonban az engem elért képekben valami sötét háttér érzés is, ami sejtésem szerint a lényé......talán Lash tud vele kommunikálni? Mondjuk engem is megszólított és az állatokkal szerelmem sokkal jobban szót tud érteni.....
Csak remélni merem, hogy a telepatikus kapcsolat katyvaszában az én üzenetem célba ér, hogy meghall engem Lash és tudja, hogy érkezik a segítség.
Még közelebb érve, már elér hozzám Lash kétségbeesett hangja, amitől a gyomrom olyan kicsire zsugorodik, mint egy dió. Az ezt követő üvöltésre pedig a szívem majd kiszakad a helyéből, pedig egy szót sem értek belőle, de a benne rejlő kegyetlen düh.....
Amikor pedig elhangzik a "segíts" szó.......sprintelni kezdek, a fáklya fénye pedig ugrál a sötétben, de nem érdekel, hiszen Lash hangja elhal, még ha érzem, hogy szándékosan is, mert nem akarja, hogy érezzem, amit ő.
~ Lash! Jövök, tarts ki, tarsd távol! Hallod! ~
De az út nem akar elfogyni és ráadásul, ahogy látom a szörny már nem hullatja a vérét.
~ Hol vagy te dög! Hagyd békén a feleségem hallod! Ki foglak nyúvasztani, ha csak megkarcolod! ~ üvöltöm, olyan erővel, hogy remélem megsüketítem.
Meg kell állnom, hiszen nem tudom merre kell menni, a csend halálos félelemmel szorítja össze a szívemet, de..........csepegés! És közel van!
Arra fordulok és hamar meg is találom a foltot, amire megkönnyebbülten sóhajtok fel, de aztán.....valami nem stimmel! Mintha világosabb és folyékonyabb lenne......
Lehajolok és az ujjammal összedörzsölöm, majd közel emelem a fényhez. Vér az biztos, de nem a szörnnyé! Valami az arcomra cseppen, amit önkéntelen elkenek rajta és ujabb vörös folt lesz a kezemen
Megdermedek és azt veszem észre, hogy nem merek felnézni, nem akarom látni, hogy legrosszabb rémálmom válik valóra......., de meg kell tennem!
Felnézek............

//Előző néhány kör pótlása.//

Kúszik-mászik, hogy elérje a követ, és ha ő maga nem akarna mozdulni, a tetoválása helyette mozgatná az izmait valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva. Nem érti az azon keresztüli lüktetést, nem érti ezt az egészet – talán Természet Anya tréfát űz velük pont itt és most?
Már nyúl, már majdnem megérinti a követ, egy hajszálon múlik, hogy az ujjai közt szorongassa, mikor két tőrhosszúságú karmokban végződő mancsot pillant meg maga előtt, és önkéntelenül vezeti fel tekintetét a lényre rettegve, hiszen oly közel van. Megremeg a vékony lábak látványától, és a nyúlánk nyak végén lévő torz fej pedig teljesen ledermeszti, elkerülhetetlenné téve a sötétlő szembogarakkal a találkozást, melytől azonnal fájdalmasan merevvé válnak az izmai, úgy szorítja őt a rémület, hogy egy pillanat alatt kettéharapja a torkát. Csak Viridielnek ne kelljen látnia...
Teljes bénultságban fürkészi a szemeket, és ha akarná, sem tudná másfelé fordítani a figyelmét. Mintha csak hipnotikusan hatna rá, úgy engedi le lassan a kezét, távolabb a kőtől, és szinte érzi, hogy a szörnyetegnek is ugyanaz a szándéka, mint neki: elsőként megkaparintani a követ. Fogalma sincs továbbra sem, mi lehet benne annyira különleges, de egy másodperc töredékét követően elfelejti a kérdéseket, a gondolatok nem áramlanak elméjében, mintha valami kényszerítené ezek kiszorítását. Nehéz lenne megfogalmazni azt az érzést, ami a hatalmába keríti; valamiféle fájdalom az elméjében, szellemi kín, ami leírhatatlan, és mintha elméjében egy hurok kötődne, ami a leggyötrőbb pontokat szorítaná el, szép lassan vágva el a mágikus szálakat, amik a természethez kötik őt, minden egyes láthatatlan fonák elpattanásánál éles kín hasít belé, de meg nem tudná mondani, hol.
Talán a lelkében, ott tipor és zúz, a fájdalom mértékével még azt sem engedve meg, hogy egy kiáltással enyhítsen rajta.
A ránehezedő nyomás azonnal megszűnik, amint ez a szörnyszülött megzavarásra kerül, ő pedig mélyet kortyol a lenti, kellemetlen levegőből, szinte már fuldokolva, egy pillanatig csak próbálva az eszméleténél maradni, mielőtt a hirtelen megkönnyebbüléstől elájulna. Szerencsére nem érzi továbbiakban a mágikus elhatárolódást sem, így reszkető tagjain is könnyebben lesz úrrá, mintha folyamatosan az járna az elméjében, hogy milyen képességeit vesztette el és mitől kell búcsút mondania, amit eddig hétköznapinak mondhatott és ami létfontosságúnak számított idáig.
Lassan könyököl fel, zihálva és maga elé meredő szemekkel, kótyagosan a szorító és nyomorgató élményektől, most érzékelve az arcán a könnycseppeket, amik a fájdalmak hatására előtörtek. Végül négykézlábra tápászkodik, már amennyire használhatatlan jobbja is engedi ezt, és mikor a lény felé emeli a pillantását, azonnal meglátja Viridielt, aki nem sokkal előtte térdel, és amennyire értelmezni tudja a vonásait, mélységesen szenved. Riadtan néz körbe, rögtön segíteni akarva, és már lassacskán elborítja őt a pánik, hogy mit is tehetne, mikor megtalálja az eldobott tőrt. Késlekedés nélkül veszi az ujjai közé, és mivel még lábra képtelen állni, csak sietős csúszásszal és négykézláb mászással kerül közelebb a démoni szörnyeteghez kocsonyaként reszkető tagokkal. Ahogy kartávolságon belülre kerül, olyat lendít a kezében lévő fegyverrel, hogy talán ki se tudná venni félelméből fakadó végelgyengülésébe, így iszonyattal huppan a fenekére, csúszva egy kicsit hátra, érezve, hogy a lény az üvöltését követően rá fogja fenni a fogát.
Önkéntelen nyúl Viridiel után, tápászkodna fel, hogy rohanjon utána, ám a teste nem hajlandó mozdulni, és kétségbeesett, párját szólító kiáltása a tüdejében reked kimondatlanul, belülről feszítve őt. Egy pillanattal később már bizonyossá válik, hogy végérvényesen bennereked a kiáltás, amint a szörnyeteg hosszú, sűrű szőrzete miatt puhának látszó, de roppantmód erős farka nekicsapódik a mellkasának, úgy taszítva a sötétségbe, mintha egy ork tette volna tiszta erőből. Még a páncélzaton keresztül is érzi az ütés erejét, az érkezése pedig egyáltalán nem hálás: a sötétségbe esik valahova, fájdalmasan érve földet, gurulva az ütés erejétől még egy darabig. Alig jut lélegzethez a mellkasára mért csapástól, és mikor sikerül, akkor hatalmasat és hangosat lélegzik.
Szédelegve néz körbe, keresve a fényforrást, ahova visszamenekülhet, de nagyon messzinek tűnik onnan, ahova esett. Egy darabig még a szörny is ott tartózkodik, ott van talán Raybol meg valaki más, Viridiel meg... Egy pillanatig el kell gondolkodnia, hova kerülhetett, aztán valamelyest megnyugszik, hogy távolabb a lénytől. Némán nyög fel, ahogy eléri tudatát a pillanatnyi látszatbiztonság, két egészen másfajta lüktetést érezve – egyik a testi fájdalmak végighullámzása tagjain, másik a kő hívása, amelynek hollétének ismeretét meglepetten veszi tudomásul. Amíg észhez tér, ráncolja a szemöldökét és a homlokát, mégis miért képes erre, miért tudja, hogy ott van pár lépéssel előtte a keresett, lassan már áhított kavics.
Érzi a kő közelségét. Szinte az ujjai közt tapintja annak sima felületét, a belekarcolt jelet, melynek jelentése ismeretlen a számára, szájíze pedig hatalmat éreztet. A fülében doboló vértől és kábaságtól nem hallja a fenti súrlódást és messzebbi motoszkálást, és nagy erőt kell vennie, hogy mozgásra képes karjával maga körül tapogatózza a hideg földet addig, amíg ujjaival képes érzékelni.
A szeme sarkából aztán mintha felvilágítana valami vöröses-narancsos fénnyel: a vésett jel.
Mikor odafordul, rácseppen valami sötét, elfedve a jelzést, szörnyű gyanakvása pedig nem engedi, hogy hozzányúljon, sőt, önkéntelen és a sötétség miatt feleslegesen közbenézéssel kutatva a folyadék tulajdonosát. Reszketése kiújul az elméjében tomboló pánikkal együtt, ostorozva önmagát, mennyire gyenge és szerencsétlen. Menekülni már bizonyára teljesen felesleges, ettől függetlenül próbálkozik remegő tagjaival, ám ahogy az első mozdulatot megtenné, egy hatalmas vörös szem jelenik meg a feketeségben, finoman világítva meg a felette lévő rókafejet és a körülötte lévő néhány lábat. Ijedtében ezúttal nem tudja elhallgatni a kiáltást, és ami az előbb belészorult, a mostanival együtt kijön, azonnal fordítva hátat neki, hogy botladozva felálljon és rohanjon akármerre a vaksötétben, mindhiába.
A lény hosszú farkával játszi könnyedséggel gáncsolja ki, ami félbeszakítja sikoltását, a földre eséssel pedig durván a nyelvére harap, nyomban érezve a vér vasas ízét a szájában, kisvártatva pedig érzékeli, ahogyan a lény már-már óvatosan végigtapogat rajta, lábától egészen a lapockáig, noha utóbbit már csak a lény könnyűvértre való ránehezedéséből tudja. Elképesztően reszket és zokog a rettegéstől, nem merve hangot adni félelmeinek, sikoltás formájában főleg nem, és még a nyöszörgések nagy részét is megpróbálja lenyelni, miközben lassan válla felett hátrasandít, még mindig nem fogva fel: a sötétségben tartózkodik.
Szeretné, ha mindez egy rossz álom lenne, szeretné, ha ez csak az agyának egy újabb borzalmas kreálmánya lenne, azonban semmi jel nem utal arra, hogy ebből fel akarna ébredni. Némán sírva várakozik, félve attól, hogyha megmozdul, a fölötte függő szörnyeteg egy pillanat alatt megöli, így veszteg marad, már amennyire tud. A szemeit önkéntelenül is behunyja rettegésében, imádkozva Természet Anyához, hogy ebből a helyzetből mentse ki, ám csak kaparó érzést talál elméje hátsó részében. Nem akar engedni neki, tudja, hogy nem szabad engedni neki, de egyre erőteljesebben érzi a mentális nyomását, mintha a kedveskedés hiányát akarná megtorolni azzal, hogy betör az elméjébe.
A félelem nem segít neki abban, hogy szellemileg erős maradjon, reszket testben-lélekben, de igyekszik amennyire képes rá, erős marad, hiszen Viridiel biztos jön érte, hacsak...!
Hacsak az a lendítés nem volt halálos.
Pillanatnyi megingása elég, hogy a szörnyeteg betörjön, iszonyatos és elviselhetetlen fejfájás formájában jelezve erőszakkal betért jelenlétét; mintha szét akarna hasadni a koponyája, de ez cask egy enyhe hasonlat arra, amit érez. Torkán a kiáltás, mely ki akar szakadni, mégis benn marad a letaglózó és bénító jelenléttől, gyomrában hányingerkeltő görcsként ül a rettegés, miközben próbálja kiszorítani elméjéből ezt a szörnyű démonivadékot – nem sok sikerrel. Az izmai feszesek, ahogyan a tőle telhető legjobban igyekszik ellenállni és figyelmen kívül hagyni azokat a halk hangokat, amik ezernyi színben szólnak hozzá, még csak suttogva, érthetetlenül.
~ A követ... ~ hallja a lény hangját mézesmázosan csengni több hang összefonódásából. ~ Add ide... ~ suttogja, és érzi bűzös leheletét – bizonyára a feje valahol a közelében van.
~ N... Nincs nálam ~ válaszol némi hezitálással, félelemmel telve, az igazságot mondva, ha már hazugságra úgysem képes.
~ Tudod, hol van ~ hallja, és annyira bepánikol ettől a néhány szótól, hogy legszívesebben rácsapná ennek a lénynek elméje ajtaját, hogy soha többé ne tudjon betolakodni oda, ami az övé és ahova nem engedte be. A sikertelenségéről akkor bizonyosodik meg, mikor a fejében szóló mantrázás erősebbé válik, és bár a szavakat nem érti, a hatása egyértelmű: a testi-lelki kínok fokozása, elsősorban a tetoválása mentén, az egész jobb karjában és a fejében.
Ezt a fokú szenvedést képtelen elviselni mozdulatlanul, ám ahogy az összegömbölyödést választja még a körülötte lévő tőrszerű karmok ellenére is, úgy fordítja a hátára a szörnyűséges lény, vélhetően azért, hogy tekintetének erejével pecsételje meg ezt az állapotát.
~ TŰNJ INNEN! ~ üvölt, képtelennek bizonyulva fékezve a gondolatait, így a környezetében biztosan bárkihez eljut. Ütne egyet, azonban a fájdalomhullám kínzó görcsbe rántja az izmait, így csak vergődve fekszik a földön, hallgatva a megállíthatatlanul érkező idegen, démoni szavakat, érezve, hogy a könnyei már nem egészen könnyek és a tetoválása mentén is valamiféle nedv kezd el szivárogni, amit a ruhái nyomban fel is szívnak.
A káosz hangjai közepette jut el hozzá párjának kiáltása, megrökönyödésében pedig egy pillanatra minden gyötrelem és félelem tovaszáll, egy röpke időre kapaszkodva a reménybe.
~ Viridiel...?! ~ elcsukik a hangja férje nevének kimondásában, újabb könnyeket engedve el megkönnyebbülésében, hogy jön érte, hogy kiviszi ebből a borzalomból most is, mint annak idején, viszont kiábrándító erővel sújt rá nem sokkal ez után a démonivadéknak az akarata, csak gondolatban tudva kiáltani a visszatérő szenvedéstől. Ki akar jutni, ki akar ebből a szörnyűséges helyzetből jutni, hogy ismét párja karjai közt békésen szuszoghasson, és ne itt ziháljon a gyötrődéstől.
~ Takarodj... ~ szilárdítja meg elhatározását, noha ez egy pillanat alatt szertefoszlik, amint a gondolati hangjai között erősebbé válik az idegen mantrázása. Továbbra sem tudja kontrollálni, kinek üzen, kinek nem, de nem akar megnyílni csak és kizárólag a lény előtt, hiába tombol már így is elméje kellős közepén, megzavarva a mágikus szálakat, amiket idáig békésen fonogatott és ápolt. ~ TAKARODJ A KÖZELEMBŐL! ~ vesz erőt, hogy képessé váljon felkönyökölni, majd tőrét elővenni, hogy legalább az legyen nála védelemként, de a lény nyomja őt a földre, nem engedve mozogni, csak azon a téren belül, ami a szenvedés okozta vergődéséhez kell. ~ TŰNJ EL! ~ igyekszik túlkiáltani a hangos démoni szavakat, miközben dühösen szorítja össze a fogait, mert az eddigiek alapján a szörnyet egyáltalán nem hatja meg már-már kétségbeesett utasítása. A hangok mindeközben változatlan ütemben, de változatos hangzással alkotnak értelmezhetetlen mondatokat, egyáltalán nem sejttetve semmi jót, és ahogy lelökné magáról a mancsát a menekülés vágyában, hogy megszabaduljon, kinyílik a mellkasán a vörös szem, ennél a pontnál tudatosítva, hogy innen nincs menekvése segítség nélkül.
~ S-segíts... ~ üzen halkan és reszketegen párjának, nem tudva elkerülni a gigászi, hívogató tekintetet, még időben érzékelve, hogy elméje és önálló tudata lassan tompulni kezd, még ha tenni nem is tud ellene semmit. Az izmok a lüktető fájdalom ellenére elernyednek, tudatában pedig már csak ezeknek az idegen szavaknak van hely, saját gondolatnak egyáltalán nem. Még küzd egy darabig ellene, meg-megrándul egy izom és egy-egy erőteljesebb gondolat elhangzik inkább már csak kiáltás formájában, mintsem megalkotott, tudatos szavakként – azok már nincsenek.

//Mesélői//

A katona láthatóan továbbra sem értékeli hozzáállásodat, a visszavágásodat meg főleg nem, melynél az arcára van írva, mennyire elégedetlen, hogy képtelen vagy uralkodni az érzéseiden. Talán mintha valamiféle kiábrándultságot is észrevennél rajta vagy hitetlenséget; vélhetően a királymentő híredhez elég nagy elvárás társult nála.
~ Azzal, hogy te is jóllakatod a szörnyet? ~ kérdez vissza, a beszélgetés aztán nem igazán folytatódhat, köszönhetően Lash ezt félbeszakító akciójának. Könnyűszerrel téped ki kezéből a fáklyát és iramodhatsz a szörny után, további hívó és kitartó szavaidra párod meg már nem válaszol. Nem teljesen lehetsz biztos abban, hogy eljutott-e hozzá kitartásra sarkalló mondandód, mert bár nem pattannak le a gondolatok róla, mintha elvesznének.
A szörny azonban válaszol, méghozzá gondolati nevetéssel ezerszínű, torz hangján, érezhetően jól szórakozva rajtad, hiába a megsüketítési szándék. Továbbiakban, míg forgolódsz és kutakszol a sötétben, nem fűz mondandót fenyegetésedhez, nyilvánvalóan fölényben érzi magát, látni azonban nem látod őt, hallani is egy idő után csak a csepegést hallhatod.
A folyadék megvizsgálását követően erőt veszel magadon, még ha nagyon nehezen is, hogy megnézd, mi a forrása. Talán nem a legrosszabb rémálmod válik valóra, közel azonos lehet a látvány és legmélyebb félelmed; felnézve először bizonyára párod arcát látod meg, a rád szeretettel néző, kék szemei most rémülettel telve merednek a semmibe tág pupillákkal, szemeitől egészen az álláig száradófélben lévő vércsíkok húzódnak, és egy csepp most is leesik pilláiról a homlokodra. Ha ezen sikerül túltenned magad, akkor felfoghatod, hogy a lény két karjával öleli Lasht, behúzódva egy hatalmas lukba a plafonon, amit nem kizárt, hogy ő maga csinált még korábban, ezért sem láthattad hosszú alakját a mennyezeten akkor, mikor idefele igyekeztél. Másik négy lábával támaszkodik és kapaszkodik, arcán ott az önelégült vigyor, amivel figyel téged. Észreveheted továbbá, hogy Lash ruháit több helyen vér szennyezi, együttléteteknek köszönhetően meg már elég jól ismered tetoválásának a helyét, így azonnal eszedbe juthat a gondolat, mintha annak mentén lenne véres az öltözéke. Na meg persze az a hatalmas vörös szem sem kerületi el a figyelmed a szörny mellkasának tájékán, ami veszettül cikázik, és nagyon gyanús, hogy valahol ott vágtad meg a szörnyet, mikor az nekidobott téged az egyik oszlopnak.
~ A követ ~ hallhatod elmédben sokszínű hangját, tekintetében láthatod a mohó vágyat, hogy megkaparintsa a tárgyat, kihasználva a patthelyzet adta előnyeit. Tisztában lehetsz vele, hogy nagyon is jól tudja, hogy abban a magasságban nem érheted el őt, Lash épségét meg bizonyára nem kockáztatod azzal, hogy feldobod a kardodat. ~ Add ide a követ és visszakapod a mágust.
Nyomatékosítva akaratát és az esetleges következményeket kissé közelebb húzza a fejéhez Lasht, és mint egy jó háziállat, úgy bújtatja fejét párod álla alá szemtelenül szélesen vigyorogva.
Ha felgyújtottad az összes nyomot, amíg jöttél, akkor megtalálhattad a kavicsot, ha nem, akkor viszont erős homály, hogy merre lehet és akármennyire keresnéd, nem lesz meg, hacsak nem mézállagú vére alatt kutakodsz. Persze blöffel is bepróbálkozhatsz, hátha leereszkedik és egy váratlan mozdulattal vághatod meg.

Az aggodalom már-már elhatalmasodik rajtam, amikor a lény telepatikus röhögése elnyomja kedvesem hangját és megpróbál összezavarni, ráadásul a nyomok is eltűnni látszanak.
Aztán a vér......az a vér, amit megvizsgálva rájövök, hogy az nem a rém vére, hanem olyan vörös, mint az enyém, akkor már a szívem ezerrel dübörög a mellkasomban.
Erővel kell lecsitítani magam, mert így még azt sem hallanám meg, ha a rém ott állna a hátam mögött és így aztán végképp nem segítenék Lash-on.
Lassan, nagyon lassan emelem fel a fejem a mennyezet irányába, ahonnan a vércseppek származnak és bár próbálok felkészülni arra, amivel szembe kell néznem, mégis szívfacsaróan keserű a látvány, ahogy Lash dermedten lóg annak az ocsmány jószágnak a "karjaiban".
Nem tudom lát-e egyáltalán, hiszen szemeiben csak a jéggé fagyott rémületet látom, de értelmet most nem, de ami a legjobban megrémiszt az a könnyinek nyoma, mert azok vérző csíkként jelennek meg kedves arcán és a ruháján is sokfelé vérfoltokat látok. Halványan rémlik, hogy azok mintája Lash tetoválását adják ki.
Nem sokáig tapadhat szerelmemre a tekintetem, mert a rém egy, a plafonon kialakított lyukba húzza be félig, ezzel elérhetetlen távolságra viszi tőlem és még magát is fedezi vele.
A kegyetlen vigyor szinte ráfagy a képére, de figyelmemet a mellkasán lévő vöröslő szem köti le, ami pont ott van, ahol emlékeim szerint sikerült megsebeznem. Más sejtem miért üvöltött annyira!
Igyekszem szabályozni a felgyorsuló lélegzetemet és háttérbe szorítani a rettegést, amit Lash helyzete miatt érzek, mert hideg fej kell, ha meg akarom menteni.
Egyelőre azonban tehetetlen vagyok. Ekkor meghallom azt az elmekarcoló hangot, ami a szörny sajátja.
~ Lash nem mágus és soha nem bántana egy élőlényt sem, ha az nem támadja meg. Hagy őt, engedd el és akkor megkapsz bármit, amit akarsz! ~
A fogaim csikorogva zárulnak össze, ahogy figyelem, milyen közel dörgölődzik kedvesemhez és most csak remélni merem, hogy tényleg nincs magánál, nem kell, hogy ezt átélje.
~ Megkapod azt az átkozott kavicsot, de miért olyan fontos? ~ próbálom húzni az időt, hátha rájövök közben miként győzhetem le és szabadíthatom ki Lasht.
Láttam hol van, bár csak egy futó pillantást vethettem rá, miközben felvillanó vére megvilágította, de aztán kedvesem vére elvonta a figyelmem.

//Mesélői//

Meglehetősen jól tartod magad a helyzet ellenére, és talán mintha valamiféle elismerés vagy kíváncsiság villanna a lény tekintetében, persze ez lehet, a benned dúló pánik okozta képzelet. Majd aztán, mikor kijelented a tőled telhető legmagabiztosabb hangon, hogy párod nem mágus, megmozdul néhány izom a pofáján, ami igazán emlékeztet az emberi, kétkedő és gyanakvó szemöldökvonásra, ám a képén lévő vigyorral az összkép inkább egy komikus és gunyoros ’igazán?’ sugall, mintha valamit tudna, amit te nem.
Látva az arcodra kiülő tehetetlen dühöt, nem sok híja van, hogy egy korcs nevetést hallasson, végül meg kell elégedj a szélesedő vigyorával.
~ Meg? ~ kérdez vissza, érezhetően felkeltve az érdeklődését – ezúttal nem a szenvedésed módjai iránti kíváncsiságát. Kimászik a plafonlukból, de még mindig a mennyezetet választja közlekedési vonalának, négy lábával kapaszkodva a plafonba, másik kettővel finoman az oldalánál fogva Lasht kissé kicsavart kézpozícióban, de nem tűnik neki kényelmetlennek. Egyre lejjebb engedi eléd feleségedet, egészen addig mászva a mennyezeten és eresztve lejjebb a nőt, amíg a vörös előtted nem lóg, továbbra is vakon nézve rajtad keresztül a semmibe, újabb vérkönnyeket hullatva, amik lassan gördülnek végig arcán. Párod lassan megemeli a bal kezét, de mozdulata élettelen, akárcsak a tekintete.
- Add... nekem... a követ... – formája meg a szavakat Lash üresen, de emellett gondolatban hallhatod, hogy a szörny is ugyanezt mondja, egyértelműen irányítva párod mozdulatait nagy valószínűséggel úgy, ahogyan azt a holt katonával is tette, annyi különbséggel, hogy a férfi már halott volt, mikor megtaláltátok. – Szeretném... a követ... – folytatja, ha esetleg hezitálnál, ugyanúgy egyszerre hallva Lasht és a szörnyet, a nőt ténylegesen megszólalva, míg a démoni lény csak a gondolataid közt visszhangzik.
Ha lassan felvezeted a pillantásodat, akkor a két vékony, csontos kar, ami tartja párodat, a fönt tartózkodó lényhez vezet. A középső két lábát használja, mellső és hátsó kettővel kapaszkodik, hosszan nyújtózva a mennyezeten hatalmas testével. Észreveheted a plafonon az enyhe, vörös villódzást, ami a mellkasán lévő szemének további erőszakos kapkodására enged következtetni. Feje feléd fordul kitekeredő nyakán, fekete, örvénylő tekintetével téged néz, de olyan távolságból, hogy ne zavarjon téged egyáltalán önmagával, élvezkedve figyelve, ha bárminemű érzelem is kiül az arcodra, amint Lasht úgy kezdi el irányítani, mint egy bábot szokás. Elég nyugodtnak tűnik és talán túlontúl magabiztosnak, így ha akcióba lendülnél, még talán sikerülne is, persze ez nagyban függ, miként tervezed a húzásodat, a kővel kapcsolatos kérdésedet pedig látszólag teljes mértékben figyelmen kívül hagyja, bizonyára nem akarva, hogy tudd, mire képes az a tárgy.

//Lash-sel most értelemszerűen nem írok, így tiéd a pálya. Ha van ötleted és szeretnéd tudni a következményeit (amit majd nyugodtan beleírhatsz a posztodba), keress nyugodtan és egyeztetünk róla, más esetben meg majd mesélőiben írom le a folytatást! //

Őszintén megzavarodtam már ezen a lényen. Nem igazán tudom eldönteni, hogy olyan állattal állok szemben, akinek egészen "emberi" megnyilvánulása és valamiféle gyermeki értelme van, vagy valami torz létformával, ami elállatiasodott. Grimaszai, ami a pofáján (arcán) megjelenik időnként, lehet csak számomra mutatnak érzelmeket, belemagyarázva azt a saját gondolataimba, így lehet, egészen mást gondol, mint amit én kikövetkeztetek ezekből.
Most mindenesetre a szavaim utáni kételkedésből a képe egyértelműen vigyorba torzul, ahogy elönt a harag .
Nem érdekel az a nyomorult kavics, ha ezzel megvásárolhatom Lash életét, de persze azt sem akarom, hogy ha megkapja, akkor mindkettőnket megöljön. Valamiért Raybol nagyon ragaszkodott hozzá és én ostoba, nem kérdeztem meg tőle, hogy mi az és miért kell annyira mindenkinek.
Most már késő bánat!
Ha az kell, én mindent megígérek a szörnynek, amivel húzom az időt és kitalálok közben valamit. Egyelőre túl messze van és túlságosan útban van Lash, ahhoz, hogy bármit kezdjek ellene.
~ Meg! ~ bólintok megerősítésként, amire ki is mászik legalább a lyukból.
Ám még mindig a mennyezeten kúszik-mászik, mint valami elcseszett pók, amelynek hiányzik egy pár lába. Lehet, hogy valamelyik szülője óriás pók volt?
Le nem veszem róla a tekintetem, főleg azt fürkészem, hogy mennyire tartja biztosan kedvesem.
Látom, hogy - hála a Természet Anyának, - nem öleli át, csak oldalról fogja, ami talán könnyít a dolgomon, főleg, mivel talán azért, hogy cukkoljon vele, egészen az orromig leereszti Lash testét, hogy szinte egyvonalban van a szemünk.
A szívem összeszorul, ahogy a lány tompa tekintetébe nézek. Mit csinált vele ez a rém? A vérzés, ami ellepi szinte az egész testét, sem ad okot a bizakodásra.
Szinte hátra hökölök, amikor nehezen, de szerelmem ajkai hangot formálnak, ami egyértelműen nem tőle származik, hiszen azzal egyidejűleg a szörny gondolatai ugyanúgy megszólalnak a fejemben. Hátborzongató!
~ Lash, édesem! Harcolj, itt vagyok, megmentelek, ígérem! ~ próbálom a saját csatornánkon elérni, remélve, hogy a lény nem hallja, de egyébként sem érdekel, úgy is eléggé elbizakodott, így még jobban azt hiszi, hogy legyőzött.
- Megkapod azt az átkozott követ, csak hagyd békén! - kiáltok a rém felé, rá is játszva a kétségbeesésemre, aztán úgy teszek, mintha lehajolnék a sötétbe tapogatva, de aztán olyan gyorsan, ahogy csak telik tőlem egyenesedek fel, szinte a levegőbe ugorva, hogy még csak véletlenül se sértsem meg Lasht és az egyik bele kapaszkodó "karjára" vágok nagy lendülettel.
Talán Lash nagyot esik, ha leejti, de az legyen a legkisebb baja. Ha sikerül, akkor azonnal a csonkhoz tartom a fáklyát, remélve, hogy lángra kap a vére és ezáltal a teste is, én meg magam után húzom kedvesem a sötétbe, megpróbálva felkapni közben a követ is.
~ Lash! Lash! Hallasz? ~ szólongatom.

//Mesélői//

Nem sokáig kell a szörnyet győzködnöd, hogy pozíciót váltson, noha ő maga még mindig elérhetetlen a számodra, párod legalább már előtted függ, még ha egyelőre csak bábként is irányítják. Amikor megpróbálod felvenni vele a kapcsolatot, tisztán érezheted, hogy szavaidat elnyeli valami sötét és gonosz, valami idegen; érzetre olyan, mintha elsüllyedne valamiféle sűrű masszában, elveszve abban és bár fizikailag nem húz, tudatilag van egy enyhe húzó hatása. Bizonyára sohasem éreztél hasonlót, hiszen ez nem a sötételfek dezorientációja okozta ködös tudat, aminél egyszerűen mintha csak elpárolognának a szavak a gondolati út végére, de nem is a mágiablokkolással tapasztalt lepattanás, mint amit mondjuk a bordélyházas kalandotok során megtapasztalhattál. Egyelőre ugyanakkor biztosra veheted, hogy párodhoz semmi nem jutott el ebből, ugyanis még egy arcizma sem rándul, jelezve, legalább a hangod hallja.
A szörny bizonyára röhög magában, amíg ezt az első próbádat teszteled, öröme pedig akkor válik teljessé, mikor kétségbeesést színlelve – na nem mintha nehéz dolgod lenne - valósan elhangzó szavakban is ígéretet teszel a kő átadásáról. Láthatod, ahogy rugózik egy kissé, mintha a következő pillanatban le akarna ugorni eléd, azonnal követelőzve a kavicsért, ám végül nem teszi, vélhetően még előnyös helyzete ellenére is óvakodik a kardodtól és fáklyádtól, annyira meg nem bolondult meg, hogy beléjük szaladjon.
A földön való kutakodásodat érdeklődéssel telve követi, fel sem húzva maga mellé Lasht, sőt, néha egy kicsit megmozdítja őt, hogy közelebb legyen hozzád, mintha ezzel akarna nyomást gyakorolni rád, ám a következő esemény bizonyítja a rém számára, hogy nem éppen volt sikeres ez a kísérlete, bármennyire tartotta valólszínűnek a hatásosságát.
Kellően nagy a lendületed és az egyik őrző kardját kaptad meg, ami bár nem egy kristálykard, kellő szolgálatot tesz a számodra: ha nem is vajként, de leszeled a karját, és bár a szörny csontjának keménységét jócskán megérzed a karodban, siker ide vagy oda. Egy darabig fájni fog, de nem fog gátolni téged a folytatásban, és elégedetten veheted tudomásul, hogy a lény egyik kézfeje leesik a földre, mire dobhártyát szaggató módon üvölt fel, ösztönösen húzva fel sérült tagját, ezzel elkerülve a lángokat. Másik kezével, amivel tartotta Lasht, önkéntelenül is taszít egyet, noha párod nem repül jóformán semennyit, az egyszerű előre- vagy hátraesés helyett oldalra terül, Természet Anyának hála a kő irányába.
Amíg a kezedben lévő fáklyával próbálod elérni a lényt – ezt sikertelenül -, a szörny hosszan elnyújtott üvöltése közben megindul a plafonon, fájdalomtól hullámzó mozgással, egy időre eltűnve a sötétben, de jól tudhatod az általa keltett hangok alapján, hogy a környéken mászik. Van olyan szerencsétlen, hogy még az egyik közeli oszlopnak is nekimenjen, és első hallomásra még el is pusztítja azt a részét, amibe beleütközött, olyan erővel csapódott bele. Ez sem állítja meg őt, még egy darabig hallhatod távolodni, és ez tűnik a legjobb esélynek ahhoz, hogy fogd Lasht és megindulj vele kifelé. Mondjuk az út hosszú, egy eszméletlen társ cipelésével meg lehet, kockázatos is egy ilyen veszedelmes lénnyel a környéken megkockáztatni ezt.
Ha esetleg az események ilyen módú alakulása közben is úgy döntenél, hogy megkeresed a követ, nem találod, viszont Lash jobbja ökölbe szorul, ráadásul emlékezhetsz rá, hogy valahol ott volt a kis tárgy, ahol most a tenyere van, így joggal feltételezheted, hogy a kezében van. Gondolati szavaidra ködösen és lassan fordítja feléd a tekintetét egy álmatag bólintás kíséretében, és megkönnyebbülésedre mintha fényt is látnál már a szemében, nem csupán az ürességet és rémületet, noha vonásaiból még mindig arra következtethetsz, hogy továbbra sincs teljesen magánál.
Ha viszed Lasht, ha vársz inkább, az események változatlanok maradnak, legfeljebb a szörny visszatérésére kicsit később kerül sor, mert nem hagyja mindezt annyiban. Néhány perc múlva visszatér, és ezt nem csupán a hangjaiból tudhatod, hanem a sötétben vörösen felvillanó tetoválásának köszönhetően is. Ha elkezded vinni Lasht vagy támogatva őt a hóna alatt járásra késztetni, akkor még ruhán keresztül is érzékelheted, hogy párod testhőmérséklete jócskán megemelkedik némi gyaloglást követően - vagy ha csak simán hozzáérsz -, miközben valami érthetetlen zagyvaságot kezd el mondogatni a semmibe. Habár nem érted a szavakat, ha figyelsz, a hangzásából rájöhetsz, hogy újra és újra visszatér az elejére, vélhetően ugyanazt a szöveget ismételve el újra és újra. Talán ezt a szörny művének tekinted, ami nem is lenne meglepő, mert hát mi más is okozná? Sokat persze nem tudsz gondolkodni ezen, mert egyre hangosabban és egyre közelebbről érkezik a szörny leplezetlenül, és még ha nem is mondja ki, körülötte leng az ígéret, mely színtiszta, dühös indulatból fakad, hogy megöl téged, titeket, és az elmédben a szándék torz, sikoltó szavakká alakul. Ha mindez nem lenne elég, akkor, ha még mindig érinted ruhán keresztül Lasht, biztos hozzáérsz a tetoválásához, ami pont ekkor kezd parázsként égetni és átlátszani a több rétegnyi ruhán sárgás-vöröses izzásban, nem beszélve a haja végétől kezdődő narancsos fénylésről. Ha vitted idáig, kénytelen vagy lerakni, mert jó eséllyel tényleg megégeted magad, és ha fegyvert kell forgatnod és felvenni a küzdelmet a lény ellen, elég valószínűtlen, hogy fájó tenyérrel ugyanúgy képes lennél küzdeni vele.

//Lasht megint nem szerepeltetem ebben a körben, majd egy nagyobb posztban pár kör múlva összefoglalom a ködös tudatában felfogottakat //

A tervem részben sikerül csak, de már ezzel is elégedett vagyok, hiszen bár felgyújtanom nem sikerült a rémet, megsebezni igen, ráadásul Lasht elengedte a fájdalom és a fogás elvesztése miatt, aki bár így leesett, de elég közel volt a földhöz, hogy ne üsse meg magát. Nagyon bíztam benne, hogy azzal, hogy elszakadt a lénytől, annak a rajta lévő befolyása, telepatikus képességének blokkolása is eltűnt, vagy legalább sokat gyengült, ezért tudok vele majd kommunikálni.
Egyelőre azonban, hogy ez így is maradjon, nem ugorhatok azonnal kedvesemhez, hogy megnézzem jól van-e – pedig minden porcikám ezt kívánja, - hanem továbbra is a nyivákoló, a kíntól meggajdult lényt tartom szemmel sajgó karral, de biztos kardfogással, nehogy eszébe jusson visszafordulni és támadni. Csak amikor már meggyőződtem róla, hogy ha nem is végleg, de eltávolodott a sebeit nyalogatni, akkor ugrottam oda Lash-hoz, hogy a karjaimba kapjam.
Szólongatásomra, ha kábán is, de biccent, amitől egy szikla hullott le a szívemről. Közben azért felötlik bennem, hogy azt a kavicsot sem kéne itt hagyni, mivel annyira kellett a szörnynek és annak ráadásul itt kell lennie valahol, ám most nem látom sehol, hiába meregetem a szemem. Azonban feltűnik, hogy szerelmem valamit nagyon erősen szorongat a jobbjában, ami véleményem szerit csak az lehet, mert valamiért Lash már előtte is nagyon védte azt a követ.
De akár nála volt, akár nem, nem maradhattunk egy perccel sem tovább ezen a szörnytanyán, ezért – bár már örömmel láttam, hogy mintha egyre jobban lenne, - sietősen a karomba kaptam könnyű testét és megindultam kifelé, amerről jöttem.
Nem kételkedtem benne, hogy a rém nem hagyja annyiban. Bár megsebeztem, az nem volt annyira súlyos, hogy sokáig hátráltatná és az a kő nagyon kellett neki.
Már hallottam is a hátam mögött a mocorgását és a motyogását, amit most sem értettem persze, de mikor hátrapillantottam, az ismét vörösen izzó tetoválása elárulta a közeledését. Gyorsítottam, ahogy tudta, de sajnos kételkedtem benne, hogy időben elérem a kijáratot.
Aztán már nem csak ez az, ami aggaszt! Lash elkezd félrebeszélni, valamit kántálni, amire a teste először alig feltűnőn, de aztán már elviselhetetlenül felforrósodik. Nem, nem is az egész teste, csak a tetoválása, hiszen a sötétben, még a ruháin keresztül is lassan tisztán látom, hogy azok ugyan olyan vörösen izzanak, mint a szörnnyé.
~ Lash! Kérlek Lash, küzdj ellene, nem kaparinthat meg, téged nem! ~ szólongatom kétségbeesetten.
A szörny már a nyakunkon van és most tisztán értem a vágyát, hogy végezni akar velem, velünk, hiszen kedvesem csak azért hagyta eddig életben, mert zsarolni akart vele.
Nincs más választásom le kell tennem Lash-t, hogy fegyvert foghassak a lény ellen és csak remélni remélhetem, hogy kedvesemnek ettől a démoni mágiától nem esik baja, még ha le is győzöm valami csoda folytán a szörnyet.
- Na gyere! – szólítom meg rekedten a lényt. – Gyere és levágom a többi lábadat is, aztán végzek veled! – magabiztosságom csak álca, belül rettegek és nem magam miatt.

//Mesélői//

Párod egyáltalán nem reagál kétségbeesett szavaidra, csak folytatja az elkezdett mantrázást csendesen, noha nem érzékeled azt sem, hogy ne jutnának el hozzá a szavak. A korábbi sötétség, az a gondolati massza, ami elnyelte mondandódat, most egyáltalán nincs ott, ráadásul blokkolást sem érzel, így biztos lehetsz benne, hogy üzeneted megérkezett. Sőt, mintha nagyon halványan válaszüzenet is jutna hozzád, csendesen suttogva kétségbeesett gondolataid közül, miszerint épp azt csinálja, küzd az életetekért. Ez azonban annyira halk és annyira nincs ereje, hogy kételkedhetsz abban, jól hallottad-e, esetleg csak beképzelted, annyira szeretnéd hallani a magához tért Lasht.
Ahogy lerakod a vöröst, úgy marad, és bár nem próbálod kivenni kezéből a követ, ha esetleg a kezére vetsz egy pillantást, tudhatod, olyan erővel szorítja, hogy senkinek sem adná át. Ismét üres tekintettel mered a semmibe, kiszolgáltatottan fekve és nem reagálva, csupán azt az egy mondatot ismételgetve újra és újra, miközben a narancsos fénylés a haja végétől lassan eléri a fejbőrét is, bár ekkor te már a hangosan érkező szörny felé fordulsz. Fenyegetésedre egy hangos, állatias üvöltés a válasz, de még itt is megőrzi hidegrázó ezerhangúságát – mintha több százan hallatnának fájdalmas halálsikolyokat, és ennek ötvöződése lenne a torzszülött üvöltése.
Hosszan nyújtózó teste hullámozva érkezik a plafonon, lábaival kapaszkodva a mennyezetbe, őrült tempóban közeledve, és talán nem pont ezt figyeled, de láthatod, hogy amit levágtál, kézfej, lassan visszanő a helyére. Még csak egy csonknak tűnik, de már látszódnak az ujjak, amik meg-megrándulnak karjának végén, fájdalmas, kicsavart kézpozícióban függve. A lény eredetileg fekete szemei vörösen izzanak, míg a mellkasán lévő becsukva, és ha birtokában lenne valamiféle emberi tűzképesség, akkor már biztosan lángolna, olyan fékevesztett haraggal fürkészi alakodat.
Gyorsan mozdulva ejti le magát a plafonról, és csupán egy pillanat az egész ez a groteszk mozdulat, talán elmédbe vésődik, amint minden lába kicsavarodik, amint a plafont elengedi, rugalmasan érkezve a földre, feje hasonló módon tekeredik a nyakán, elképesztő lazaságot mutatva – ugyanakkor kifejezetten undorító is, amint az izmok és porcok nedves hangot hallatva mozdulnak a természetellenes tevékenység során.
Ahogy leérkezik, azzal a rugózással már indul is feléd, hosszan nyújtóztatva lábait, egyszerre tíz lépésnyi távolságot téve meg vele, így pillanatok leforgása alatt kerül a szemeid elé, ám az utolsó pillanatban dönt úgy, hogy nem támad meg titeket azonnal, nagy eséllyel beleszaladva a pengédbe. Ha elléptél párodtól, akkor egyedül te vagy abban a körben, amit már lassabb mozdulatokkal ír le és van olyan hosszú, hogy fejével a farka végét elérje. A tetoválásának villogása újra és újra végighullámzik a testén, a szemei ugyancsak izzanak, és végig téged néz, és jó eséllyel forgolódsz, mert jelen pillanatban bárhonnan érkezhet támadás, köszönhetően három pár lábának és a jócskán hosszú nyaka végén lévő borotvaéles fogaknak.
Egy darabig csak köröz, végig figyelve téged tomboló haraggal, és amíg vélhetően fontolod, hogyan támadd meg (ha esetleg mégis megtámadod, akkor egyeztessünk róla), egy pillanatig szorítást érzel a lábadnál. Még van időd lepillantani, hogy lásd a szörny borzas farkát rácsavarodni a bokádra, ám a következő másodpercben ki is rántja alólad a lábadat, hogy eless, ezzel kiszolgáltatottá válva. Amint a föld irányába zuhansz, a démonivadék nem késlekedik; elrugaszkodik a helyéről, hogy a földre terítsen téged, és biztos lehetsz benne, hogy most fogja kettéharapni a torkodat, ám vagy a zuhanásod gyorsaságával, vagy azzal nem számolt, hogy te elmozdulsz, így csak a vállad és nyakad közé vájja a fogait, átütve az ott lévő páncélt is brutális erejű állkapcsával, bizonyára iszonyatos fájdalmat okozva. Van lehetőséged megvágni őt, még mielőtt a földön kötnél ki, noha az egyensúlyod elvesztése nem épp nagy segítség a célzásban, így bár okozhatsz mély vágást, bizonyára nem fogja veszélyeztetni a lény életét, ugyanis nem enged el. Ha szerencsétlenebbül járnál és szúrnál, még az is megeshet, hogy a testében marad a kard, ahogy lendíti mellső lábát, hogy kardforgató kezedre ránehezedjen, kényszerítve téged, hogy ne hadonássz tovább a fegyvereddel, még több sebesülést okozva neki. Másik kezedről sem feledkezik meg azonban, arra ugyanúgy rálép, mielőtt a fáklyát belenyomnád a sérülésébe, megelőzve ezáltal a saját pusztulását.
Nemsokára a harapásánál érezni kezdet a savas-égető marást, amit a nyála okoz, és nem úgy tűnik, mintha egyhamar el akarna engedni, egyre jobban szorítva és szorítva, talán az ott lévő csontokat akarva szétroppantani. Tisztában lehetsz vele, hogy ez nem egy olyan bizarr képsorozat, amit még a találkozásánál mutatott neked, hanem valós. Ha túlságosan kapálóznál lefogott karjaiddal fájdalmadban, akkor a tőrszerő karmai kisebesítik a lefogott területen a kezedet, egyre reménytelenebbé téve a helyzetedet, hiszen segítség nélkül innen nincs szabadulás, úgy meg főleg nem, hogy Lash sincs magánál a korábban mutatottak alapján. Eljött volna a pusztulásod...?



Csak a fényviszonyok megváltozását érzékelheted, a rajtad terpeszkedő szörnytől mást nemigen látsz, noha a testi kínoktól valószínűleg koncentrálni sem tudsz már lassan semmire. A lényből egy pillanatra aztán hirtelen kiveszik a dühvel telt gyilkolási vágy, mintha meghökkenéshez hasonló hangot hallatna, kikapja fogait a vállad és nyakad közüli érzékeny területről, lelépve rólad és Lash felé nézve.
~ NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEMmmm...! ~ kiáltja torzan az elmétekbe, mindemellett valóságos üvöltést is hallatva, és ha van benned annyi erő és bátorság, hogy még a kezedbe vedd a kardot és lendíts, most ismét megteheted, habár annyira figyel rád a szörny, hogy ne legyen a számára végzetes, ezen húzásodért cserébe nagyot taszítva rajtad a hozzád legközelebb lévő lábával.
Ha Lash felé fordítod pillantásodat, először talán rá sem ismersz, hanem valamiféle tűzből lévő tüneményként gondolsz rá, ugyanis semmi rossz szándék nem sugárzik belőle, csak a mágikus hatalom. A haja a szó legszorosabb értelmében lángolva mond ellent a gravitációnak, derengő lebegéssel úszva a levegőben körülötte, a tetoválásai mentén ruhája leperzselődött, a szemei ugyancsak valamiféle túlvilági fényben ragyognak, miközben egyszerre véled felfedezni párod vonásait az arcán és valami másfajta, jószándékú entitásét. Tűzbe borult jobbját kinyújtja a lény irányába, és az eddig ökölbe szorított ujjait most kinyújtja, mire a kő könnyedén repül ki az ujjak közül, a rajta lévő véset pedig lángolva izzik. Ezek alapján bizonyára már van egy sejtésed, mégis mire kellett a kő, habár lehet, kérdés marad, hogyha erre képes, akkor Raybol miért nem vetette be korábban a lény ellen, hiszen végig nála volt.
A lény nem várakozik, hanem megindul, hogy ezúttal Lash torkát próbálja meg állkapcsai közé zárni, ám ő csak egyetlen szót mond:
- Narë.
Ahol megsebesítetted a lényt, ott hirtelen kigyullad, egy töredéknyi idő elteltét követően pedig a lángra kapott részek körüli területen a teste lényegében felrobban, gusztustalan fekete vérébe borított húsdarabokat szórva mindenfelé. A szörnyeteg hatalmasat ordít, meg is inog egy pillanatra, végül megmaradt testével felvonszolja magát a falra, hogy több száz sikoltó emberként jajgatva, fájdalmasan kiáltva távozzon a közeletekből, bizonyára kellően legyengülve ahhoz, hogy egyhamar ne térjen vissza.
Lash - vagy legalábbis a teste - egy darabig elnézi azt a helyet, ahol a torz lény távozott a sötétségbe, majd egy boldog mosollyal fordul a mellette lebegő kő felé olyan nevetést hallatva, ami egyértelműen nem az övé. Az ő hangján szól, de egészen másfajta csengése van.
Két kezébe fogja a követ, amit egy gyerekes körbefordulással ölel magához, fürkészve a tárgyat, egyáltalán nem foglalkozva veled, ami valószínűleg meg is lep, mert Lash első dolga az lenne, hogy hozzád fusson.
Ha nem szólítod meg, akkor egy darabig nem történik semmi, csak áll, továbbra is lángokba borultan, hogy utána a követ megfogva a mellkasához emelje, hezitálva hozzáérintve a bőrhöz, a kő pedig félig-meddig beleolvadni látszik a testbe, mire kiül a nő arcára az elbizonytalanodás és valamiféle felismerés.
- Nem... – hallhatod a hangot, mely egyszerre kedvesedé, egyszerre valami másé. – Nem... – ismétlődik meg a szó, mire véresen kipattan a kő a helyéről, vérző nyomot hagyva maga után, és ezzel párhuzamosan párod hátratántorodik, és pillanatok leforgása alatt tűnik el minden földöntúli a nő testéről; a haja visszaváltozik eredeti fizikai valójává és zúdul le ziláltan, kuszán fedve testének több részét, amit a lángok szaggatta ruha már nem fed – és abból a ruhából nem sok maradt. Karja visszaveszi eredeti formáját, ahogyan a szeme világítása is eltűnik a tetoválása izzásával együtt, vélhetően újfent eredeti kékségébé válva, és ahogy ez a különös erő elhagyja őt, úgy roskad össze, beleveszve az eszméletlenség sötétségébe. A kő a közelében esik le, még pulzálva valameddig, hogy aztán egy átlagos vésett kőnek tűnjön a továbbiakban.
Ha megszólítod, akkor a folyamat felgyorsul: a kő nézése közben elér hozzá a hangod, mire zavarodottan fordul feléd. Tisztán látszik rajta a helyzet okozta értetlenség, ami alapján megbizonyosodhatsz, hogy párod továbbra sincs teljesen magánál, de annyira igen, hogy halljon és értsen téged. Látványosan hezitál, mintha nem tudná, mi lenne a helyes teendő, mintha rémlene neki, hogy mi is lenne az, amit tenne, miközben jobban fürkész téged. Nyitott könyv az arca, így minden gondolatát leolvashatod, a kezdeti értetlenségtől kezdve a realizálásig, hogy neki meg kéne gyógyítania téged, és már indul feléd, ám az első lépést követően megtorpan, hogy a fentebb leírt események bekövetkezzenek a kő testbe vájódása nélkül, és minden, ami természetfeletti körülvette őt, eltűnjön, az általad ismert Lashként jelenve meg pillanatok leforgása alatt. Az erő ugyanúgy elhagyja őt, úgy esve a földre, mint egy kivágott fa, és odalépve bármivel próbálkoznál, ugyanúgy nem ébredne fel semmi hatására. A kő is egyszerűen leesik, hogy némi pulzálást követően ismét szürkés-barnás kőként létezzen.
Vélhetően odamész Lash-hez, és mivel a ruháinak jóformán a fele elégett, nem kerülheti el a figyelmedet a testén végighúzódó, hatalmas égési sérülés tele hólyagokkal, erősen kivörösödött területekkel. Elsősorban a tetoválása mentén vegyesen van ott a vér és a nyomtalanul begyógyítható, de komolynak látszó égésnyomok, arcán szintén fellelhetőek a szörnyeteg képességei okozta vérnyomok az égési sebesülésekkel egyetemben. Jobb karja az egyetlen, ami borzasztóan megégett és már ránézésre is bizton mondhatod, hogy heges nyoma marad – vagy legalábbis nyoma maradna, ha normális kar lenne, Természet Anya ajándékaként viszont feltételezhető, hogy nem lesz vele baj.
Vélhetően eszedbe se jut ezek után a követ hátrahagyni, hogyha sikerül kijutnod, utánanézhess, így ha azt zsebre vágtad és Lasht is megemelted, elindulhatsz kifelé, bár nagy nehézséget jelentenek ebben a sérüléseid. A vállad és nyakad közti területről rengeteg vér folyik le rólad, nagyon valószínű, hogy egy fontos eret is ért a szörnyeteg harapása, így a kivezető úton percről percre gyengülsz. Ha hívsz segítséget odakintről az Őrzőktől, ha nem, egyre tompulóbb elmével és homályosabb látással, de kiérsz Lashsel, mindketten úgy jelenve meg a kinti alkonyban, mint két hadirokkant, akik egy elképesztően heves csatát éltek túl nagy nehezen. A vérzésed persze nem hatja meg az, hogy kijutottál és hogy megdöbbent örömmel pattannak le a lombok közül a katonák, akik tűkön ülve várták megjelenéseteket, azonnal beszélve hozzád valamiről, de a kábaságtól nem értesz semmit. Bár a megkönnyebbüléstől egy pillanatra talán felélénkülsz, hamar elveszíted a vérveszteségtől az eszméletedet.

//Nagyon hosszú lett a mesélői, mert nem tudtam, mire akarsz és mire tudsz reagálni ebben a helyzetben, ám ha valahol olyat tennél, ami befolyásolná a mesélőit és annak alakulásait, csipogj rám és megbeszéljük!//

Fogalmam sincs, hogy Lash most mit csinál, vagy ez milyen állapot nála, akár a halálán is lehet, amitől olyan erőre kapok, amit nem is feltételeztem, hogy bennem van. Tudtam, hogy ki kell érnem vele, méghozzá nagyon gyorsan, de a lelkem mélyén tisztában volta azzal is, hogy a szörny ezt nem hagyja annyiban.
Biztatásom és kétségbeesésem elért szerelmemhez, ezt biztosan éreztem, sőt még valami halvány választ is érzékeltem, ami arra utalt, hogy épp a megmentésünkön dolgozik, de talán ezt csak a remény táplálta bennem.
Aztán minden elromlik! A szörny már a sarkunkban liheg, így kénytelen vagyok szerelmemet letenni, bár amúgy sem bírtam volna tovább, hiszen a teste olyan forró volt, hogy égetett. Kétségbe zuhanva láttam, hogy a tekintete megint üveges, aztán a kezére pillantottam, amiben most már tisztán kivettem, hogy a követ szorítja, csontroppantó erővel. Ha akartam volna, sem tudtam volna elvenni tőle, hacsak el nem töröm az ujjait. És csak tovább mantrázott, miközben láthatóan izzott, mintha belülről törne át rajta valami fény.
A rém már ott is volt, a maga szörnyű valójában és most semmi kétséget nem hagyott, hogy rövid úton végezni fog velünk.
Megacéloztam magam, nem volt hová futni és Lasht sosem hagytam volna magára, így csak a harc maradhatott az utolsó leheletemig.
Keserűen vettem tudomásul, hogy villámgyorsan regenerálódik, a levágott láb, már szinte visszaalakult már.
A plafont elengedve elém ugrik, olyan természetellenes módon facsarva ki izületeit, ami már magában ellentmond mindennek, amit eddig láttam. Az ezeket kísérő hangokra megborzongok.
A földön fekvő Lasht nem tekinti veszélyesnek, így engem vesz célba és kezd kőrözni körülöttem, mint vadász a préda körül. Testén azok a jelek, izzásig hevülve világítják be a barlang sötétjét.
~ Legalább nem tévesztem el hová kell szúrni! ~ próbálom feldobni magam.
Nem akarok elhamarkodottan támadni, kivárásra játszom, felkészülve, hogy lecsapjak bármely testrészére, ami felém közelít, de a végén mégis ledöbbent a gyorsasága. De ez nem segít rajtam.
A lábam a levegőbe rántja mozgékony farka és a hátam a földre vágódik a levegőt is kiszorítva onnan, de nem ez a legnagyobb gondom, hanem még földet sem érek a rém már rajtam van és tűhegyes fogait a vállgödrömbe vájja olyan erővel, hogy biztos vagyok benne, egy perc és összetörnek a csontjaim. A fájdalom belerobban az agyamba és hangosan felkiáltok. Próbálom megvágni, a fáklyával megégetni, ahogy ennek a gondolata egyáltalán felbukkan, enyhülésért sikoltó elmémen, de most a lény mindenre felkészült, közel van, így a pengém nem sok kárt okoz benne, bár biztos, hogy megvágtam. Plusz lábaival végül, mind a kardot tartó, min a fáklyát tartó kezemre rátapos, a földhöz szegezve azokat, harapása pedig erősödik. Biztos vagyok benne, hogy a következő pillanatban kiszakítja a torkomat, ha addig nem mar szét savas nyála.
Még egyszer megpróbálok kiszabadulni, de ekkor a karmát is belém ereszti, amitől újabb ordítás hagyja el a torkom és minden erőm elszáll. Tudom, hogy eljött a vég….
~ Lash……..sajnálom…….~

Az eltávolodott hangok visszatérnek és csak azt veszem észre, hogy a szörny már nem szorítja sem a nyakam, sem a kezem, sőt………megdöbbent ordítása visszhangot ver a fejemben.
Nem tudom mi történt, de az életösztönöm azt diktálja, hogy itt talán ez az utolsó alkalom, ezért a kardommal a lény fel sújtok……..bár én ezt gyorsnak terveztem, már a mozdulat felénél egy lórúgás ér és pár méterrel arrébb csattanok a földre. Azt hiszem ennyi volt, a fejem is alig tudom felemelni, pedig az elém táruló látvány miatt megteszem.
Lash….Lash a levegőben lebeg és valami földöntúli fény árad belőle, a haja vörös felhőként lebeg körülötte és az is ragyog. Olyan varázserő árad belőle, hogy minden szőrszál feláll tőle a karomon.
Bár oda ahol fekszem nem ér el a hő, de biztos vagyok benne, hogy nem lehetne a bőrét megérinteni, szinte minden ruha leégett róla.
Döbbenten meredek rá, a szeretet lényre és……valaki másra…..aki a vonásai mögé rejtőznek.
Lash…..vagy aki irányítja, most kinyújtja a kezét és a kavics izzón repül ki belőle. Eddig is sejtettem, hogy ez okozta ezt az egészet, de most már biztos lehetek benne.
A rém azonban nem álmélkodik, hanem támad és én önkéntelenül felkiáltok féltve kedvesem életét. Ám azt nem kell félteni! Egy szó, egyetlen szó hagyja el az ajkát és ……és a szörny egyszerűen lángra gyúl….először csak egy helyen, aztán villámgyorsan elterjedve beteríti az egész testét.
A borzalmas sikoltásra a fülemhez kapom a kezem, de még látom, ahogy a lény lángolva, füstölve elrohan. Kiáltása még sokáig visszhangzik a fülemben.
Pillantásom visszavándorol a lebegő Lash felé, aki most a követ magához vonva, vidáman kacag. De ez nem az én Lash-om hangja! Ráadásul ügyet sem vet rám, ami végképp nem vall rá.
- Lash! Szerelmem! Térj magadhoz! Itt vagy velem? – szólongatom, megpróbálva feltápászkodni és óvatosan közelebb menni hozzá, hiszen még mindig lángol.
Mikor a követ a mellkasához érinti és az kezd belehatolni, rémülten kiáltok fel és kapok a keze után nem foglalkozva vele, hogy megéget-e.
- NEM! Ne tedd, kérlek! –
Bár nem tudom mi az oka, de nem hiszem, hogy jó dolog lenne, ha ez megtörténne.
A szemei olyan révetegen emelkednek rám, hogy tudom talán nem is lát engem, aztán mintha valami belső vívódás játszódna le a szeme előtt.
Talán borzadó tekintetem és kétségbeesett hangom az, ami végül visszahozza szerelmemet és végre őt látom meg azokban a szemekben. Felém nyúl, felém lép….., de
Egy pillanat alatt foszlik le róla, minden természetellenes mágia, kihuny a fény, elhagyja az idegen erő és úgy roskad a földre, mint egy rongybaba. A kő kiesik a kezéből és egy villanó fény után egyszerűen és szürkén fekszik a földön.
Azonnal Lash-hoz rohanok és azt sem tudom, hol fogjam meg. Nagyon megégett, tele van az arca és a teste hólyagokkal. Tudom, hogy meg kéne gyógyítanom, de nem maradhatunk itt, a szörny akár vissza is térhet. Nincs választásom, óvatosan a karomba veszem és a kijárat felé indulok vele, de előtte a követ még zsebre vágom.
Nem foglalkozom most a saját sérüléseimmel, csak az vezérel, hogy őt mielőbb segítséghez juttassam. Nem halhat meg az én ostoba hősködésem miatt! Csak addig tartsak ki, míg elérem a kijáratot, addig nem eshetek össze, ki kell tartanom.
Az utolsó szakaszon már csak ezt ismételgetem. A világ tűhegnyire szűkűl körülöttem, csak az egyre világosabb fény az, ami hajtja a lábamat.
Nem tudom, hogy egyáltalán megismernek-e minket, ezt a két véres alakot, aki végül kitántorog a fényre, de az erőm most már végképp elhagy.
- Se....segítsetek…..rajta….Mentsétek….. – zuhanok először térdre, majd kiejtve a kezeim közül Lasht, borulok oldalra, miközben elsötétül körülöttem minden.

//Mesélői//

Ismerős szobában ébredsz. Nem a sajátod, de többször aludtál már itt, így hamar biztonságban érezheted magad, homályosan emlékezve rá, hogy ez az az épület és ez az a szoba, ahol az építkezések alatt meghúztátok magatokat Lashsel, bár feleséged jelenleg nincs melletted.
A nap téli fényességében süt be az ablakon, míg te vastag takarók alatt fekszel puha párnák között ruhátlanul, múlófélben lévő seblázat érzékelve. Valószínűleg elég kótyagos vagy ahhoz, hogy hirtelen kelj fel, de ha meg is tennéd, akkor érzed a nyakadtól válladig terjedő húzódást, mozdulatok hirtelenségétől függően erősebben vagy gyengébben. Megtapogathatod, bár nem kell hozzá nagy tudás vagy bámészkodás, hogy kiderüljön, a szoros, stabil és gyakorlott kötés fedi a sebesüléseidet mind a karodon, mint a nyakadnál, és ahogy a tudatod tisztul, orrodba kúszik néhány ismerős növénynek az illata, amit Lash is szokott alkalmazni a regenerálódás felgyorsítása és fertőzések elkerülése érdekében. Talán meg is vagy győződve arról, hogy ezt is ő csinálta, aztán éles koccanásra figyelsz fel a szoba ajtó felőli sarkából. Ha odakapod egyelőre még homályos pillantásodat, először a királykék női ruha tűnhet fel neked, miközben széken ülő tulajdonosa lerakja a kezei közt lévő csészét a mellette álló kisasztalra. A mozdulat közben több ékszer koccan össze a karján, és ahogy fürkészed ősz haja keretezte arcát, egyre tisztul a látásod, ezzel egyre jobban figyelheted a ráncos vonásokat, melyek fokról fokra ismerősebbek.
- Már azt hittem, soha nem ébredsz fel, Turion fia. Alaposan megvárakoztattál – érkezik tőle az enyhén megvető hangsúlya miatt kellemetlen üdvözlés, kezeit összefonva téve az ölébe, és ekkor villan elmédbe, hogy hol és mikor láttad őt, de hogy legfőképpen kicsoda: Ava, Lash édesanyja. – Azok a tudatlan bolondok azt hitték, képesek lesznek ellátni titeket megfelelő képzettség és képesség nélkül, olyan szégyenteljes kötést még soha nem láttam egyetlen tanítványomtól se, mint ami itt fogadott – keresztezi combnál a lábait elégedetlenül, bár a rajta lévő drága és meleg kelméktől nem a legkönnyebb kivenni ezt a mozdulatot. – Ha valami nyűgöd-bajod van, azt a falubeli analfabétáknak köszönd. Ha békén hagytak volna és kivárják, míg megérkezem, már semmit nem éreznél, csak a hegesedést kéne elviselned, bár továbbra is javasolnám, hogy maradj az izgága fenekeden, legalább addig, amíg a házatok fel nem épül.
Minden egyes szava úgy hangzik, mintha mindent jobban tudna nálad; van benne valamiféle anyai, kemény szigor, amiért nem lehetne hibáztatni, de hogy stílusában nem titkoltan felsőbbrendűnek tartja magát és tudálékos is ennek tetejében… Hát az már más kérdés, de tapasztalhatod magadon, hogy párodhoz hasonlóan nem egy átlagos gyógyító; volt kitől tanulnia és örökölnie ezen tehetségét kedvesednek. – A ruháid a szokásos helyen vannak, bizonyára a szekrényben, ha a ház tulajdonosa igazat mondott – int a bútor irányába, feltápászkodva a helyéről, ujjai közé véve a csészéjét, és egyre biztosabb lehetsz benne, hogy tetőtől talpig megvizsgált, amint a kezei közé adtak téged. – Hogy ne érezd magad kényelmetlenül, odakinn várlak meg, aztán megnézhetjük Lashraelt. Lehetőleg azért ne sokáig válogass a ruháid közül, nem érek rá egész nap – fordul az ajtó felé, és már lép is ki, hogy becsukja maga után, hacsak meg nem állítod valami miatt.
Ha végignézel magadon, akkor a legutóbb szerzett karcolások, sérülések nyomtalanul eltűntek, egyedül a szörny okozta komolyabb sebek azok, melyeket kötés fed, na meg persze ott, ahol megégette a bőrödet a sav, illetve Lash. Ha érdekelne téged, hogyan néz ki, akkor a szobában lévő tükör nagy segítség lehet; egy kicsit lejjebb húzva a nyakadnál a kötést láthatod először hűsítő leveleket, majd magát a kivörösödött bőrfelületet is megszemlélheted, de semmi vészesre nem figyelsz fel. A ruháid valóban a szekrényben vannak, Lash ruhakollekciójából is csak az aznapi hiányzik, ami jóformán porrá égett rajta a felszabaduló mágiának köszönheten.