Helyszínleírás:

Calipso egy város méretűre nőtt halászfalu a félsziget tengerpartján. Az itt élők sokak szerint csak az éjtündék egy helyi változata. Ám a legtöbb fajbéli egyáltalán nem hisz ebben. Szerintük a hajuk, a bőrük és még a viselkedésük is annyira elüt a víz mentén élőknek, hogy legalább annyira távoli rokonok lehetnek, mint az erdeiek. No, ez vitára okot adhat, hiszen Awyris lakói kiállhatatlanul idealisták és remek adottságaikat teljesen félre vitte rózsaszín napszemüvegük.
Ezzel ellentétben a hajókat imádó tengeri (vagy víz) elfek probléma nélkül beilleszkednek Capital királyságába. Sötét fajtársaiktól eltérően megbízhatóak, a szavukat igyekeznek tartani. A hadseregben ritkán jelentkeznek, többnyire csak a lecsúszottak. Így nincs is nagy becsületük, ha gyalogság soraiba kerülnek, ám elfogadottabbá válik -bár még mindig nem tiszteletre méltó- a haditengerészet.
A településen a martalócok tartják fent a rendet, akik gyors járású hajóikkal akár útra is indulnak, illetve gyakran szoktak járőrözni is. A lakosság zöme halász, kik az egyik legmagasabb kasztot képviselik. Munkájuk gyümölcsét eszik még a félsziget belsejében is.

A nagyapa nem véletlen -talán-, hogy szinte követelőzött, hogy itt taníthassa meg Aglarnist új képességére. Ám óvatosságból azért félre húzódtak és egy csendes tengerparton. Egy döglött lovat kellett ide elvonszolnia a fiatal katonának -erőnléti edzésként-, hogy aztán az ős elkezdje tanítani a fortélyokra.
-És tudod nem baj az, ha kicsit szét állva gondolsz a lábaira. A kezdők gyakran elfelejtik, hogy nem érzékeled az egyensúlyoddal a másik testet, ezért kicsit csálén mutat, de hidd el, hogy stabilabb. De persze amíg fel nem pattansz rá, kipróbálhatod, hogy megáll-e enélkül a felélesztett jószágod.
*Ebből is kiderül, hogy már órák óta mondta, hogy miket kell és érdemes nézni és végre megadta a jelet, hogy az órája elején elhangzottakat, vagyis magát a csodát végre ISIS leánya maga is kipróbálhatja a gyakorlatban.
Éreznie kell, ahogy a varázslat szálai tekergőznek a téren át, hogy kapcsolatot létesítsen az egykor élő szövettel és kétséget se ébresszen Aglarnisban, hogy a ló nem mozdul.

El nem tudja Aglarnis képzelni, hogy miért pont ebbe, a vízi elfek által lakott városba kellett jönnie, hogy megtanulja nagypapa szellemétől a felélesztés igézetét.
Általában nem szívelték ezen rokonságot, bár tagadhatatlan, hogy vízijártasságuk sokszor elengedhetetlen volt a tengereken, de egyébként, katonaként nem jöhettek számításba, ráadásul képtelenek voltak sokszor a legelemibb intrikára is, ragaszkodtak az adott szavukhoz, nyálasan becsületes hírük volt.
A lány amúgy sem igazán szerette a vizet, a nedves levegőt, mely a helyet belengte és állandóan verejtékben ázott, főleg amíg azt a dög nehéz lovat elcipelte egy néptelen tengerparti részhez, ahol már valószínűleg nem zavarja meg őket senki a tanulásban.
Általában elég türelmes szokott lenni, de most fogcsikorgató alapossággal igyekezett Isis apja a szájába rágni, hogy miként kell uralni ezt a mágiát, mit kell éreznie, mire kell odafigyelnie, mikor már a könyökén jött ki.
~ És blablabla, blablabla, gondolj a lábaira…ne álljon csálén……Mi ebben olyan nehéz, láttam már lovat és tudom, hogy kell kinéznie! ~morogja magában a szemét forgatva, mikor nem látja nagyapja.
Aztán végre megkapja a lehetőséget és rajta a sor, hogy megmutassa, nem kellett volna ennyi időt fecsérelni a magyarázatra.
Maga elé idézi ahogy a varázslat körbeveszi az élettelen állatot és feltölti annak izmait, húsát, idegeit, hogy ismét négy lábra álljon, de……………de nem történik semmi, az állat meg sem rebben.
- Naaa! Mi lesz már! – kiált fel bosszúsan és legszívesebben belerúgna az engedetlen dögbe.
Nem szeret kudarcot vallani, na meg aztán nagyapa sem szereti és mivel kiképző tiszt volt, bővelkedik a fárasztó és izzasztó büntetésekben, még ha az unokájáról van is szó.

A nagyapa elszánt volt, hogy a lány előmeneteléhez fontos ismeretet megtanítsa. Így először rutinos oktatói reflexeit hozta elő.
-Ne idegeskedj! A varázsláshoz borzasztó nagy koncentráció szükséges. Meg kell legyen benned minden, ami szükséges hozzá, már megvan rég óta. Először is szívd mélyen be a levegőt. Utána tartsd bent.
*Egy kis ideig várt, ami lehet az optimálisnál is túl volt és már oxigén gondokat okoz enyhén. No, nem a nagyapánál! Neki ilyen már nincs.
-Jó, most fújd ki! Érezd, ahogy megnyugszol és a figyelmedet is könnyebb összpontosítani, hogy csak a ló és te legyél!
*Ekkor repült rá egy fehér madár a tetemre és kezdte el csipegetni. Nagyon éhes lehetett, ha a halban gazdag öbölben ilyenre vetemedik. Vagy talán nem tengeri madár?
Akár mi is volt ő, Aglarnisnak nem szabad rá koncentrálnia. Minden igyekezetét össze kell szednie. Még akkor is, ha az a hajdan volt pompás paripa most túl makacsul tűnik halottnak. És a legkevésbé sem mozgónak.

A lány tudta, hogy türelmesnek kéne lennie, de már alig várta, hogy megtanulja ezt a bűvigét és mehessen vissza és bizonyítson apjának, akár a harctéren is, bár az utolsó beszélgetésük után úgy érezte, már valamelyest megbocsátott neki a pókok nemzetségét érő kudarca miatt, de buzgott benne a tettvágy.
Nagyapja, azonban meglepően jól vette Aglarnis kitörését és nyugalomra intette unokáját, aki ettől le is higgadt, megfogadta a tanácsot és mély levegőket vett, majd bent is tartotta, igaz már éppen megfulladni készült, mikor szellem rokona engedélyt adott annak kifújására.
Hát a koncentrációja ezért nem volt igazán tökéletes, ahogy igyekezett a mozdulatlan paripát cselekvésre bírni, ehhez még hozzájött az a nyomorult madár is, amelyik épp csodás lovát készült megcsócsálni.
Komoran bámult az állatra és kövér verejtékcseppek jelentek meg a homlokán, miközben nagyon akarta, hogy legalább egy kicsit moccanjon a merev test……csak egy kicsit…..csak egy icipicit.
- Az a tollpárna épp eszi a lovamat! – csattant fel végül, miután már a feje is belefájdult. – Hogy fog kinézni így? – átkoz fájdalmat a madárra bosszúsan.

A nagyapa is látta, hogy egy hívatlan látogató érkezett és nem is túl illedelmesen. Egyszerűen csak belekóstolt a hátas húsába, amivel nem segített a haladó mágiában még járatlan leányzónak. Ő végleg elvesztve türelmét sújtotta átokkal a tollas jószágot, ami törött szárnyú madárként vergődött a földön az ige hatására. Koordinálatlan mozdulatai miatt képtelen volt felállni is.
-Aglarnis! Hagyd már azt a nyomorult jószágot! Teljesen mindegy mit csinál. Tégy úgy, mintha ott se lenne!
Ha csak csontok maradnak belőle is meg tudod mozdítani. Ez nem egy nagy varázslat. Van, aki egyszerre egy egész szakaszt hív ki a sírjából. És azok se jó állapotúak. Harctéren nem merenghetsz azon, hogy „jaj, mi van akkor, ha sérült lesz és nem olyan szép”.
*Igyekezett a szidás közben is rázúdítani minél gyorsabban az általában csepegtetett titkokat. Azt remélte, hogy egy Do'Odrunnak nem lesz gondja a kezdő lépéseknél, ezért minden tudását egy csapásra belé olthatja.
Ám nem így történt. Minél jobban erőltették, annál inkább távolabb kerültek tőle. És több órás sikertelen kísérletezés után kénytelen volt az egykori kiképző elővenni a büntető énjét. No, nem a legdurvább módszerekkel még!

-Ha nem megy, akkor kicsit pihensz egy kis munkával és később visszatérünk rá. Vidd vissza a raktárba ezt a szétrágott dögöt és jelentkezz a martalócoknál, hogy holnap kora reggel kiküldjenek a halászokkal! Pár nap alatt kiszellőzteted a fejedet és átgondolod, hogy mit rontottál el.
*Tudta jól, hogy egy katona bármit megtenne, hogy ne csússzon a ranglétrán vissza a szolga sorba. És most, amikor a pályája új lendületet kezdett volna venni, elég figyelmeztetésnek tűnt pár napi robot. És ez szerencsés módon pont annál az alfajnál szolgálhatja le, akik nem fogják gúnyosan továbbítani, hogyan bánt el vele. Náluk megbecsülést kap és remélhetőleg nem fut össze senki fontossal.

Elégedetten figyelte Aglarnis a szárnyas vergődését és szívesen elnézte volna még egy darabig, mikor rácsattant nagyapja kissé már szigorúbbé és türelmetlenebbé váló hangja, hiszen megint sikerült kiesnie a koncentrációjából és a ló döglött vagyis mozdulatlan maradt, olyan mint volt.
- Nem egy nagy varázslat? – nyikkant fel teljesen lelombozva, mert ezek szerint egyáltalán nincs oka a, hogy azt higgye milyen jól halad, hiszen a testből való kilépést is milyen gyorsan megtanulta, pedig akkor alig hált benne is a lélek. – Ne  haragudj nagyapa, de mérges lettem és tényleg nem lett volna szabad ráfigyelnem, de most már igyekezni fogok, tényleg. – ígérgette, hiszen a sikertelensége ellenére ott lebegett a szeme előtt a mézesmadzagként elhúzott „egész szakaszt hív ki a sírjából” mondat.
Természetesen úgy is gondolta, hogy ha nagyon akarja, akkor menni fog és hamarosan, már az élőholt állaton kocoghat vissza büszkén a városba, ahelyett, hogy cipelné, de egyszerűen ma semmi nem ment neki. A feje már lüktetett az erőfeszítéstől és egyre kevésbé tudott koncentrálni a mágia szálaira, amik szanaszét futottak, csak egy irányba nem.
Azonban nem adta volna fel! Nagyapjának viszont elfogyott a türelme, kétbalkezes unokáját látva és Aglarnis a szégyentől megsemmisülten hallgatta, lehajtott fejjel, hogy milyen büntetés várja ezért és még örülhetett, hogy ennyivel megúszta.
- De nagyapa! Azok csak halászok, én meg katona vagyok, megalázó halakat fogdosni azokkal a……a kékekkel. – nyögte ki végül, remélve, hogy az öreg meggondolja magát.
Mi lesz, ha meglátja valaki, aki ismeri? Mindenki rajta fogja köszörülni a nyelvét és sok fejet kell majd bevernie, hogy helyreálljon a renoméja.
Ha azonban Isis néhai apja nem gondolja meg magát, hát akkor nem szegülhet szembe vele, ha még tanulni akar egyáltalán. És nagyon akar!
Megsemmisülve jelentkezik másnap a martalócok vezetőjénél, hogy megtudja hová osztják be és mit kell csinálnia.

A kísértet összevonta öreg szemöldökeit és fedőn nézett tanítványára.
-Ne feled! A család minél magasabbra tör, annál nagyobb veszélyt jelent számára, hogy elkényelmesedik és már nem tartja magához méltónak, hogy elviselje a büntetéseket! Nem lehet mindig kényelmesen felépíteni utódaink előmenetelét.
Csak a kemény, olykor fájó tapasztalat edzheti meg a szellemet és teheti a testet és a lelket is elpusztíthatatlan fegyverré.
*Eltántoríthatatlan volt, hiszen maga is bizonyítani akart. Sokkal gyorsabban ki tudja képezni az új Első Lordot, mint ahogy más a sima alapkiképzést megadnák neki. És olyan új vezetőt látott a tinédzserben, aki véren és könnyeken keresztül küzdi majd előre magát a méltó helyére.

Így nem volt kibúvó, már napkelte után pár perccel ott kellett lennie a kis csónaknál. Mind a két végében egy-egy orr volt, így bármelyik irányba tudtak haladni, noha a gyakorlott vízi elfek már a pad és az evezőkar távolságából tudták, merre kell ülni. Még ha ez a kezdőknek nem is a legkézenfekvőbb, hiszen a kényelmes előre-hátra mozgáshoz nem arra fordult senki, ahol rövidebb volt ez a hossz, hanem a másik irányba, ahol majdnem az előttük lévő hátát ütögették volna a lapátok végével, ha nem egyszerre mozogtak volna.
Mivel a sötét elfeknek sem magyarázzák el, hogyan lássanak sötétben vagy miként legyenek fegyelmezett katonák, így nem meglepő, hogy ez az alfaj sem kommentálja túl az új generáció első lépéseit. (Noha Aglarnis korára ők már nem csak a különböző vízi járművek irányítását tanulják meg, de a különböző fogási módszerek mellett mindent, amit tudniuk kell és az alapokhoz tartozik.)
Furcsa véletlen, hogy amikor a gyenge szellő szemből megfordult és a hátukba került, a legénység más dalokat kezdett el énekelni az ütemes mozgások összehangolására és rendre felerősödött a szél. Bár ez lehet csupán a széljárás ismerete, de furcsa mágikus vibrálással telítődött meg a levegő.
Így érkeztek meg a rák öbölhöz.

Számít rá Aglarnis, hogy éteri mestere nem igen fogja meggondolni magát, sőt még az sincs kizárva, hogy még a nyakába sóz valamit, amiért megpróbálja megmásítani a már meghozott büntetést, de muszáj megpróbálnia, hiszen elég megalázó helyzetbe kerül miatta. Nem a fizikai munka valója borzasztja el, hanem a jellege és az, akikkel majd együtt dolgozik, de rögtön meg is kapja a választ, amit kénytelen elfogadni, ráadásul az elvekkel még csak nem is vitatkozhat.
Érti ő, hogy miért van erre szügség, hogy mindig legyen valami, ami frissen és ébren tartja a testét és a lelkét, de ifjúi önbecsülése még a lázadó korszakát éli, ezért ugyan elfogadja az öreg családi szellem parancsát, de továbbra sem örül túlzásnak tartja.
- Hát persze! – fintorog egyet, de már csak akkor mikor hátat fordít az öregapjának és nyögve elkezdi vonszolni a ló tetemét, amit legszívesebben, hagyna az éhes sirályokra.

A reggeli felkeléssel még nem volt gond, de mikor meglátta a csónakot, akkor már kezdte rosszul érezni magát. Mindenki olyan természetességgel mozgott és viselkedett, hogy már az is katasztrófa volt számára, de hogy még azzal sem volt tisztában, hogy melyik a jármű eleje és hátulja. Természetesen rossz irányba szállt be és majdnem beborította az egész csónakot mire lerántották az egyik ülésdeszkára, utána meg kalimpál össze-vissza az az evezőkkel, hiszen életében nem kellett ilyet csinálnia. Jó párszor hátba vágta az előtte lévőt, de ő is kapott mire felvette a ritmust, de akkor már hangosan káromkodott, lányhoz nem illő módon.
Az éneklés sokat segített végül, de ami gyanús is volt neki, hogy az mintha kapcsolatban lett volna a feltámadó széllel, ami segítette az előre jutásukat. A mágiát szinte érezte a levegőben, hiszen azért őt is jócskán megáldották vele a szellemek, még ha nem is volt legutóbb sikeres benne.
Egy öbölben kötöttek ki. Aglarnis lihegve, feltört tenyerét dajkálgatva pillantott körül, hogy most mi lesz,eddig nem nagyon szóltak hozzá, talán azért kap némi instrukciót egy hátba verésen kívül, mert akkor ő is ütni fog.

A tíz fős csónak kikötött és mindenki elkezdte kicsomagolni a magával hozott felszereléseket. A legtöbben három-négy méteres botok végén lógattak hálót a vízbe, aminek a közepébe fakéregbe csomagolt szagos májat tettek csalinak. Azért kellett beburkolni, hogy amikor a rák észreveszi és odamászik, akkor ne tudja megcsócsálni. Ekkor a hosszú emelővel hamar kiemelték.
A legtöbben öt ilyen szerkezet felett is őrködtek a part mentén. De volt olyan, aki inkább csak kevesebbet vetett ki és hasított botba gilisztát rejtett, majd szintén fakéreggel körbe tekerte azt. Így amikor a zsákmánya elkezdte épp bontogatni a vízbe, kihúzta bottal együtt.
Ám Aglarnisra más munka vár. Miután rájöttek, hogy elfelejtettek szólni arról, hogy hozzon magával felszerelést, elküldték a part egy távolabbi részére egy vödörrel, hogy saját kezével tapogassa ki a vízfenék rejtett bemélyedéseit és kövek alatti réseit, hogy ha talál valamit, azt kihúzza.
A kék elfek minden megfogott halat és tenger gyümölcseit saját zsákmánynak tekintenek, ezzel is előnyt biztosítva az ügyesebbeknek. Egy jelentős részét a kikötőben adóként odaadják, ám a talpraesetteknek így sem kell szűkölködniük.
Az első vödrök a hajóba kerültek és a legszerencsésebbek a másodikat kezdték volna megtölteni, amikor kiabálás kezdődött. Egy háromszög vitorlás halászbárka jelent meg a kikötőben és a tengeri elfek azonnal elkezdtek bepakolni. Dühösen ordítottak a lány felé, hogy varázsolja be magát pillanatok alatt pár száz méterről ő is, bár nem említették, de kitalálható volt, hogy meg akarják támadni a sárga bőrű idegeneket.
Ha nem sikerül leküzdeni a távot, akkor betolják a hajójukat a vízbe és a sötét elf társuk nélkül indulnak útra, biztatva őt, hogy ússzon utánuk. Ha elérte, akkor pedig az eddig megtapasztaltnál jóval gyorsabb ütemben húzzák az evezőt ének nélkül. Csak arra tudnak gondolni, hogy utolérjék a területükre merészkedőket és maguk vigyék haza azok zsákmányát is.

Semmilyen támpontja nem volt a lánynak, mert ilyen halászatot még életében nem látott, bár másmilyenben sem volt része, így csak próbálta megérteni, hogy vajon mit csinálnak a többiek, de azért nem volt buta, hogy ne jött volna rá kis idő után, hogy miként csalják lépre és fogják meg a rákokat. Az ötlet még taktikának sem volt rossz, bár talán járhatott volna egy csatatéren némi áldozattal, de hát mire valók a rabszolgák?
Azonban neki nem volt felszerelése, hiszen senki nem mondta, de munka nélkül sem hagyták, így neki puszta kézzel kellett kihalászni a parti övek között rejlő viziállatokat, amit őszintén szólva nem vitt túlzásba, hiszen elég jó volt ahhoz a fantáziája, hogy lássa mik rejtőzhetnek a homályba vesző fenéken és még egy nagyobb rák ollójával sem akart közelebbi ismeretséget szerezni. Így tőrével piszkálta fel a köveket melyeket mozdítani bírt és ha látta, hogy mi rejtőzik mögötte és nem tűnt halálosnak, akkor pengéjével segítette a vödörbe. Nem volt valami hatékony, de nem is volt életveszélyes, na meg senki nem szabott kvótát, így minek törte volna magát. Igazából unatkozott, a vizielfek nem nagyon háborgatták, láthatóan elkülönültek tőle és ő sem nagyon igyekezett barátkozni a lenézett alfajjal.
Akkor azonban felélénkült, mikor a kék elfek ordibálni kezdtek és meglátta mi az izgalom oka, egy idegen vitorlás, amit furcsa, sárgabőrű kétlábúak irányítottak. Az ő vizeiken!
Nagyon is igyekezett, hogy elérje a csónakot időben, mert azért sem a vizben lévő állatokkal nem akart nagyon ismerkedni, se nem nagyon volt biztos az úszástudása, inkább csónakon indult volna csatába és nem csuronvizesen, mert, hogy a társainak ez volt a szándéka, ahhoz kétség sem fért, ráadásul benne is feltámadt a buzgóság, mert legalább levezethette a nap folyamán felgyülemlett bosszúságát. Alig várta, hogy valakibe belemártsa a tőrét, vagy a vízbe hajítson. Feltört kezének fájdalmát, most nem is érezte, csak húzta az evezőt erősen.
Őt nem a zsákmány, hanem a vére hajtotta.
- Nem jöhettek ide büntetlenül! Ezek a mi vizeink! – kiabálta a sárgabőrűek felé harciasan.

Az üldözés egyre jobban elhúzódott és koránt sem emlékeztetett arra, ahogyan a mesékben és a filmeken szinte percek alatt elérkezünk addig a pontig, hogy megcsáklyázzák az ellenséges hajót és átugornak a másik fedélzetére.
A karuk erejét megfeszítve igyekeztek hozzá tenni a vitorlához azt, ami a másik halászcsapatnál az eredendő távolság és a nagyobb vitorla miatt mindvégig megvolt. Ám ahogy lassan nyíllövésnyire megközelítették, néhányan kinéztek oldalra, hogy mi az, amit az ellenség szemlél. Másfél órának kellett eltelnie a mandulavágásúak első nagyobb csapata óta, akik a korlátoknál a messzeséget szemlélték, mire a víz elfek számára is látható lett egy sziget, amellett elhaladtak és a mögüle kibukkanó újabb hajó.



-Húzzatok bele! Be akarnak keríteni. -mordult fel az egyik, de már késő volt. A nagy hadihajó a kisebb hajók elfogására lett tervezve. Az elsőként meglátott kisebb csak csalétek volt, hogy mélyebb vizekre merészkedjenek könnyű zsákmány reményében. Most pedig megjött a kivégzőosztag.
Nem is kellett sok idő, hogy kezdetleges rakétákat lőjenek ki rá, melyek többsége a környező vízbe csapódtak. Ami eltalálta őket, azok is csak nagy ütést okoztak, nem robbantak fel a töltetek.

A víz csalókának bizonyult, hiszen Aglarnis sokkal közelebbinek vélte látni a hajót, mint amennyire az tényleg volt, ráadásul az sem állt egy helyben, így már akkor kimerültnek érezte magát, mikor még el sem érték azt. Különben sem volt vizi támadáshoz szokva és bár eleinte vitte a vére, most már azon kezdett gondolkozni, hogy vajon, hogyan fognak feljutni a fedélzetre anélkül, hogy levágnák őket, mert ha jól megnézi, ők csak tízen vannak.
Azért a kemény erőfeszítés meghozza az eredményét és ez újabb lökést ad, hogy mindenki megfeszített erővel húzza az evezőket, azonban kezd feltűnni mindenkinek, hogy valami nem stimmel, a megtámadni készült hajó vár valamire és sajnos ők csak későn veszik észre, hogy mire.
Eddig takarta tőlük a sziget, hogy a másik, a sárgabőrűek hajója nincs egyedül és bizony a nem olyan rég elképzelt taktikát alkalmazták, amit a lány a rákászoknál látott. A csalit kivetették és ők ráharaptak.
Aglarnis azt is belátta, hogy bizony itt nincs hová menekülni, itt csak a víz van és két ellenséges hajó, akik közül a most előbukkanó nagyobbik már el is kezdett lőni rájuk, szerencsére még nem túl pontosan és nem túl hatékonyan.
A felhangzó parancsot nem is kellett nagyon kimondani, maguktól is nekifeküdtek az evezőknek, de a robbanó rakéták és a szél most nem nekik kedvezett. Egy nagyobb vitorlás, befogva a szeleket hamar a nyakukon lehetett.
Lihegve húzta az evezőt és arra gondolt, hogyan fog remegő izmokkal harcolni, ráadásul egy szál tőrrel.

A csapda bezárult és a kék elfeket sem ejtették a fejükre. Az egyikük elkiáltotta magát.
-Mindenki a vízbe!



Ezzel a kilenc társa egy-egy fejes ugrással eltűnt a víz alatt és ISIS leányának most magának kell kitalálnia, mi legyen. A fegyvereiket magukkal vitték a menekülő patkányok, így még ezzel sem gazdagodott. És ők hosszú percekig képesek a víz alatt maradni, hogy a legváratlanabb helyen feljöjjenek levegőért, majd újra lebukjanak, mielőtt még becélozták volna őket.
Az egyetlen hajóút, ahol egy kalóz hajóról megmenekült nem biztos, hogy elég tapasztalat számára, hogy túléljen, de most csak saját eszére és képességeire támaszkodhat.

Igen, hát az a hajókázás nem lopta be magát a szívébe és eléggé megviselte az utána következő megpróbáltatás, hogy igyekezzen ki is törölni, amennyire csak lehet.
Azonban ott nem nagyon kellett vízbe ugrálnia, ahogy hirtelen a következő parancsra mindenki egy szó nélkül, csuka fejessel tűnik el mellőle, hiszen nyilvánvalóvá válik, hogy a két hajó elől már nem menekülhetnek.
Egyedül marad Aglarnis a csónakban és csak az evezők azok, akik még számításba jöhetnek, mint valami bunkósbot, de hát akármennyire is hevíti a harci lát, mégis csak egy hadvezér lánya, és bár hajlamos néha meggondolatlanságokat elkövetni, azért nem bolond, hogy egymaga szálljon szembe akár több tucat ellenséggel, akiknek még robbanó rakétái is vannak.
Nincs sok választása, előbb-utóbb eltalálják és a csónak is elsüllyed, így inkább ő is a vízbe veti magát és amennyire csak lehet a vízialkotmányhoz simulva, takarásban marad, amiben úgy, ahogy még kapaszkodni is tud. Ha kell persze elcsapkod egy darabig a víz színén, de soha nem képezték a zevadari katonákat ilyen hadviselésre és úszni is csak véletlenül és éppen csak tanult meg. Ezzel a tudással valószínűleg nem vergődik ki a partra.
Reméli, hogy az üres csónak már nem vonzó célpont senkinek és próbálja azt a pert felé irányítani, kapaszkodva tovább kitart majd.

Ahogy a lány a palánkba kapaszkodik, bizony cseppet sem csökken irántuk az érdeklődés. Az új hajó egyre közelebb érkezik, annak ellenére, hogy szeretné pont másfelé elkormányozni a lábaival fogózkodóját. És hamarosan katonák szállnak át, hogy azt tegyék vele, amit ők terveztek a halászbárkával. Az egyik ferde szeműnek persze fel is tűnik, hogy nem hagyták el teljesen a járművet és lándzsát szegezve Aglarnisnak hablatyol valamit. A nyelvet érteni nem érti. Ám még így sem lehet kétség a szándékról.
A saját fedélzetükre akarták átszállítani, hogy a kapitány kihallgathassa. Ám ha nem tanulják meg hirtelen egymás nyelvét... Ez igen csak nehéz vállalkozás a részükről.

A csónak fedezékében Aglarnis-nak nincs sok rálátása arra, hogy vajon mit tesz a másik két hajó, csak reménykedhet benne, hogy az üres csónak nem érdekli majd őket és inkább a vizet kutatják a nemrégen még benne tartózkodók után, hiszen ha ismerik a vizi elfeket, talán számítanak azok felbukkanására, hiszen akármeddig is bírják a víz alatt, egyszer fel kell jönniük levegőért. A lány nem nagyon aggódik miattuk, elvégre nem tartja magával egyenrangúnak őket, ráadásul miattuk került ebbe az újabb bajba, hiszen, ha nem hagynak ott csapot-papot, hogy nekik menjenek, akkor most nyugodtan foghatná azokat az undorító ollósokat a parton. Ááááá…..talán annál még az is jobb, ha itt dermed meg a vízben, ahogy igyekszik kifelé araszolni feje fölött a csónakkal!
Ez azonban nem tart sokáig, mert sajnos az ellenfelek sokkal tapasztaltabb jártassággal bírnak a tengeri harc terén, mint ő, így hamarosan egy lándzsával néz farkas szemet, meg annak tulajdonosával, akinek bár pergő szavát egyáltalán nem érti, de a szándékai nem igazán félreérthetőek, ahogy kifelé invitálja Isis lányát a vízből.
Mivel, valószínűleg nem egyedül van a kis fickó a csónakban, Aglarnis egy pillanat habozás után megpróbálja megingatni a vizialkotmányt, hátha beleborulnak a vízbe, igaz sok haladékot nem nyer vele és valószínűleg sokkal dühösebbek lesznek, de legalább elmondhatja, hogy csinált valamit, nem úgy, mint a felszívódott kék elfek. Ha azonban több oldalról fenyegetik azzal, hogy keresztül döfik, inkább kimászik, mert a vízbe fulladni nincs sok kedve. Aztán a helyzete ellenére kíváncsi, hogy vajon hogy fogják megérteni egymást és így mit akarnak tőle.
- Igazán ronda kis férgek vagytok! - rándul a szája széle hideg mosolyra.

A lány a csónakot megpróbálta egyensúlyi helyzetéből kimozdítani, hogy ezzel minél több embert a vízbe borítson. Ám az ellen sokkal rutinosabbnak bizonyult, megvetették a lábukat és többen inkább kapaszkodó után néztek. Így tett a lándzsás is, aki elvesztette egyensúlyát. Ám hamarosan több pika is meredt rá, immáron megkérdőjelezhetően stabilan, mert terpeszállásuk mellett még a másik kezükkel is kapaszkodtak.
A sárga bőrű emberek hamar rájöttek, hogy a foglyukkal kommunikációs nehézségeik lesznek, így felhagytak az értelmetlen szavak hadarásával és az árboc rúdhoz kötötték a nemes származású elfet. A halász zsákmányt és az eszközöket felhozták a saját hajójukra, hogy aztán a zevadarit lángra lobbantva lökjék el maguktól.
Ám mikor már majdnem végeztek, a csali bárkáról zűrzavar hangjai hallatszottak. Jól felismerhető akár Aglarnis számára is a fegyverek csengése és a halálsikoly összetéveszthetetlen rezgése. A hadihajón lévő katonák kapkodva vették kézbe az ismétlő számszeríjaikat és igyekeztek átlőni a másik hajóra. Ám ahhoz messze voltak, hogy pontosan célozzanak.
A lány vállán a teher, hogy beavatkozik-e valahogyan a dolgok történéseibe.

Ezek a kis sárga emberek, a maguk különös hadaró nyelvévek nem tudhatták, hogy Aglarnis már régen nem foglalkozik vele, hogy mennyire fenyegetik halállal, hiszen fiatal kora ellenére, már számtalanszor nézett farkas szemet vele.
Most is nyugodtan áll az ordítozó, hadonászó, kardjukat, dárdájukat felé lengető emberek között, közömbös arccal, víztől csöpögve, míg aztán meg nem unják, hogy láthatóan egy szavukat sem érti, bár a hangsúlyból időnként kérdésekre következtet. Ha akarnak tőle valamit, majd csak kerítenek valakit, aki emberi nyelven is tud beszélni!
Nem ellenkezik mikor végül a hajó közepén lévő árbochoz kötik és sürgősebb teendőiknek szentelik az idejüket, mondván a foglyuk úgy sem megy sehová. Így inkábba a zsákmány után néznek, minek eltulajdonítása után még fel is gyújtják a kék elvek csónakját.
A lány arcán ugyan nem látszik semmi, de nem óhajt persze elhajózni ezen népséggel, így máris a szökés lehetőségein töri a fejét, mikor meghallja a jellegzetes csatazajt, ami a kisebb hajóról jön és mindenkinek oda vonzza a tekintetét.
A sárgabőrűek azonnal fegyvert ragadtak ezen a bárkán is és próbáltak társaiknak segíteni, de nem voltak hozzá elég közel. Aglarnis-nak meg megvolt az ötlete, hogy az általa gyáván megszökött vizielfek, talán még sem voltak annyira gyávák, csak ravaszak.
Ő is ki akarta venni a részét a dologból, nem csak itt megkötözve állni, különben is nagy valószínűséggel, nem is tudják mire képes egy éjelf, így elkezdte sorra venni a hajókorlátnál álló íjászokat és a fájdalom átkát igézte rájuk, csak annyi időre, hogy elejtsék a fegyvereiket, lehetőleg a vízbe. Persze megterhelő volt, de buzgott benne a tenni akarás.

Az emberek igen csak meglepődnek, mikor titokzatos fájdalom nyilallik karjaikba. A legtöbb csodálatos fegyver egymás után süllyed a tenger fenekére, ahová hamarosan a kék elfek halászhajója is követi őket. Csak néhányan tudják megmenteni a helyzetet azzal, hogy utána kapnak kínjukban is a nem kis értéket képviselő felszerelésnek vagy épp időben lépnek vissza ahhoz, hogy ha már tartani nem bírják tovább, legalább a fa padlóra essenek le. Ám a húsz matrózból csak négyen voltak ilyen szerencsések. Így a kikötözött sötét elf első ármánya a szökés felé célt ért.
Ám ezzel titkos reményei még nem váltak maradéktalanul valóra. A nem túl szeretett barátai hamarosan lemészárolják a másik hajón az ellenséget és elindulnak haza felé. Nem tervezik, hogy az erős hadihajóval össze akarnak akaszkodni, bár ehhez lesz még szavuk a ferde szeműeknek is.

Aglarnis arcán elégedett mosoly villan fel, ahogy látja a vízbe potyogni a veszélyes fegyvereket és ő bizony csak akkor sajnálná őket, ha a sajátja lenne, de így legalább pár gonddal kevesebb.
Persze hiú remény lenne, ha arra gondolna, majd a vizi elfek visszajönne érte, miután legyőzték a sárgabőrűek másik hajóját, hiszen nem kötődött semmivel hozzájuk
Pár íjpuska menekül csak meg, de ezzel is nagyon elégedett a lány, csak épp ezzel semmivel nem került közelebb a meneküléshez. Valahogy ki kéne szabadulni.
Megpróbálja azt a variációt, hogy halottnak tettetni magát, vagyis hát nem is kell nagyon tettetni és akkor hátha a testet bedobják a tengerbe, így megszabadulhatna, csak időben kéne visszatérni belé, így nagyon kell figyelnie.
Teste hirtelen teljes súllyal a kötélnek feszül és feje elernyed a mellkasára. Reméli hogy hamar felfigyelnek rá és megteszik neki a szívességet, hogy maguk vágják le.
Bár, hogy utána milyen lehetőségei lesznek, még nem tudja, ha adódik jobb, mint a vízbedobás biztos meg fogja próbálni.

A fiatal Do'Odrun a nem rég tanult mágiát használja és ahogy kilép fizikai valójából, máris szembe találkozik nagyapjával.
-Szia! Mi a terved? Remélem, megúszod a vízbe dobást, mert a múltkor nem tudtál úszni. Főleg most, hogy már majdnem mindenkit lefegyvereztél és karnyújtásnyira van a hajó elfoglalása. Csak egy jó terv és precíz kivitelezés kellene.
*Eléggé lelkesedet, bár mi mást is tenne? Neki a halál nem egy rémisztő opció a fényes győzelem mellett. És itt van ő, aki bölcs tanácsokat ad leszármazottjának.
Eközben igyekeznek a matrózok felkészülni arra, hogy még kellően biztonságos távolságból kerüljék meg az épp általuk felgyújtott ellenséges hajót és utána irányba állva üldözőbe vegyék a tengeri tündéket.

Egy pillanatra meg is lepődik, ahogy könnyen szabaduló anyagtalan lelke egyből a nagyapjába ütközik, mert már azt hitte, hogy nem jön ide utána, hanem lemond végleg balszerencse sújtotta unokájáról, aki még egy halászatból is képes komoly bajba keveredni.
De most láthatóan nem erre kíváncsi, hanem arra, hogy mit akar tenni a lány miután legalább addig eljutott, hogy ezt a mágiát megidézze és elkezdjen dolgozni valami halvány terven.
Na, ez az! A terv! Addig míg az árbochoz van kötve, aligha tud bármit is csinálni, szellemként meg maximum alaposan körbe nézhet, de alapból tehetetlen. Még arra sem tud rávenni valakit, hogy segítsen elvágni a köteleit.
Ha sikerülne addig kiszabadulnia, míg a sárgák a másik hajó üldözésével vannak elfoglalva, talán még lenne benn ráció, amit az öreg szellem mond, de így……?
- Először szabadulni kéne a kötelektől, aztán lehet róla szó, hogy egyedül megküzdjek egy tucat vagy még több ferdeszeművel, akik, ha jól látom azért még hordanak kardot és tőrt is, ha az íjaik nagy részér el is vesztették. – rázza meg a fejét Aglarnis, mert nagyapa hiába lelkes, ő még mindig meg van kötözve és, ha el is vágják azt, hol van még kard hozzá. – Ha levágnak innen, akkor talán használhatom a fájdalom varázslatát és szerezhetek EGY kardot és talán megnézhetem ki rejtőzik abban a kabinban, hátha fontos. – bök két sárga által őrzött ajtóra. – Lehet, hogy a kapitányt túszul ejtve már előnyösebb helyzetben lennék.

A mentora alaposan elgondolkodott az ötleten és igyekezett kiszűrni a gyenge pontokat, amin megbukhat a történet. Hiszen tudta jól, hogy ő sem élte volna túl sem az utolsó, nagy csatáját, de még az azt megelőzőeket sem, ha fejben nem jár az ellenség a gonosz Fortuna démon előtt.
-Nos, igen hatékony stratégia. Ahogy a teljesen kötetlen birkózásban mondani szokták, ragad meg a fejet és azt forgatva hajlik utána a nyak és idomul a test!
Szóval a tárgyalásra felkészülve szerintem elkezdek neked nyelv leckéket adni az ő nyelvükből, hogy nehogy ezen csússzon el a történet. Az üdvözlés náluk úgy van, hogy „Haii!” És közben összefonod magad előtt a kezeidet és derékig meghajolsz. A halat úgy mondják, „szusi”.
*Folytatta volna, de a figyelmét elvonta az, hogy két matróz elvágja a nő köteleit és a hullámsírba akarják dobni. Nem csak őt, minden felesleget, hogy könnyebb legyen a hadihajó.

Igen, Aglarnis is úgy gondolta, hogy ez a legkivitelezhetőbb ötlet, amivel csak próbálkozhat, szerény lehetőségei között, de azért elégedett volt magával, hogy nagyapja, aki sokkal, de sokkal tapasztaltabb katona volt, mint ő, egyetértett vele.
Azonban igen csak meglepődött, mikor hasznosabb tanácsok helyett gyorstalpaló nyelvleckéket kapott, hogy miként is érthetné meg azt a tömény hablatyot, amit ezek a sárgák nyelv helyett beszéltek.
Éppen elő akart ezzel hozakodni, mikor végre megjelent két ferdeszemű és elvágta a köteleit, amik az árbochoz rögzítették és egy minutumnyi ideje sem volt, hogy habozzon, ha nem akart a vízben landolni a többi jelenleg feleslegesnek ítélt holmival együtt.
Azonnal fejes ugrott a testébe és nagyon remélte, hogy elég gyors lesz, miközben kicsit megszédítette a hirtelen váltás, de azonnal a fájdalom átkát idézte az egyikre, amelyik a kezet fogta. Amikor elengedte azonnal kikapta a hüvelyéből annak kardját és mellbe szúrta a lábát fogót, aztán felugorva a kabin felé iramodott, remélhetőleg meglepve vele az ott posztoló őröket és nagy lendülettel, ajtóstól érkezett a helyiségbe.

A két ember igen csak meglepődött, mikor megmozdult a hulla. És a nyílpuskáknál történetek megismétlődése miatt ez az egyikük életébe került. Mindenki letette az éppen fogott holmit és arra figyelt. Így tett a két ajtónálló is, akik között elsurrant az éj elf. És megbotlott az egyikük keresztbe rakott alabárdja nyelében, melyet elsodort volna, hiszen csak fél kézzel tartotta gazdája, ha nem akasztotta volna bele a végét az ajtófélfába.
Így ajtóstul rontott a házba és meg sem állt az egyik rakétákkal teli hordó előtt, melyet alaposan lefejelt. A lőszerraktárban találta magát és a másik strázsa kardjával szemközt, ha megfordul. Minden felé nyilak, lőpor és egyéb muníció. Egyetlen rossz irányban kivágódó szikra a fémekről elég, hogy a kék elf hajó után siessenek.
Ám szemlátomást ez nem zavarta a két ember fiát. Sem azokat, akik kivont kardokkal, lándzsákkal és minden náluk lévő fegyverrel rohannak a deszkákon kopogó lábbal, hogy megvédjék a talán legértékesebb szobájukat.