//Mesélői//

Aesma, Movrig és Helléna

Habár elrohant a nyár, attól még ez a mese nyáron fog játszódni a karakterek számára, mert a mesélőnéni szava szent és sérthetetlen (szakad a plafon), illetve Hellénának tudomásom szerint jelenben fontos játéka van, így biztosabbnak érzem, ha időben kicsit korábbra rakjuk. Remélem, senkinek sincs ellenvetése. Szóval!

Szép nyári napra virradt a három vándor, és mindegyikőtök egy közepesnek mondható várost tűzött ki céljául - vagy csak oda vezette őket a lábuk, esetleg visszafelé tartanak Raydanba, netalán Zevadar az úticél. Hogy ebben a városban ébredtek vagy sem, én azt nem tudom, az is lehet, hogy valaki az éjszaka leple alatt szökött be a településre ilyen-olyan kiskapukat találva, esetleg egy-két őrt a kapuknál kiütve. A hivatalos átkelés esetén itt nem kértek semmiféle adót az áthaladásért cserébe, így hamarosan tapasztalhatjátok a város forgalmasságát. Az emberek jönnek-mennek, a piacon tartózkodó kereskedők harsogva próbálják eladni áruikat, és a kocsmák sem üresek, egyik-másik úgy zsong, hogy az utca végéről lehet hallani. Kovácsot is találni itt néhányat a forró kohóknál, akiknél esetleg tanulni lehet egy inas társaságában, ám aki lopni kíván, annak meg ott vannak a nemeseknek szánt kerületek terjedelmes építményeikkel és gazdag berendezéseikkel, és persze a fogadókba is be lehet ülni iszogatni vagy egy-egy verekedésbe bonyolódni. Tény, nem túl nagy a helység, de igencsak színes, így biztosan mindenki megtalálja a maga helyét.
A település egyébként - hogy a térképen is könnyen elhelyezhető legyen - az Emberek Királyságának déli részén található, nagyjából ugyanolyan messze az Oughwar-hegységtől és a nomádok folyó által elválasztott síkságaitól. Mindkettő nagyjából egynapi járóföldre van.

//Egyelőre arra kérnélek titeket, hogy helyezzétek el magatokat időben és helyszínileg. Onnantól én is fel tudom venni a szálatokat, és annak megfelelően foglak a továbbiakban vezetni titeket!//

Kinyitom a szemeimet, lustán ásítva egyet a fa tetején, miközben kinyújtóztatom az elzsibbadt végtagjaimat, óvatosan megmaszírozva őket, remélve, hogy ezzel el tudom űzni a pillanatnyi fájdalmat, ami jelenleg tompán lüktet a vállamban. A rossz alvóhely egyike azon vándor élet velejáróinak, amit több évtized után is képtelen vagyok megszokni. Mindenesetre, képes vagyok elviselni, nagyobb gondok foglalkoztatnak ennél és ez általában az életben maradás, így hát nem is hagyok magamnak sok időt ahhoz, hogy elkalandozhassak gondolatban.
Sóhajtva akasztom be a lábaim az egyik vaskos ágba, majd hátra hajolva kidugom a fejem a lombkorona közül, egy ideig kémlelve a terepet, ami valljuk be, lefejjel nem túl egyszerű. Miután nem látok semmi gyanúsat, visszahúzodok és összeszedem a cuccaimat, majd ellenőrzöm, hogy minden a helyén van-e és megigazítom a ruhámat, biztosítva magamat arról, hogy a bőröm a lehető legkevésbé látszik ki. Leugrok az eddig biztonságot adó fáról és elindulok a város felé, a legeldugottabb lyukon bebújva, - vagyis egy kevésbé őrzött kiskapun. Fejemet felemelve egy pillanat erejéig magamba szívom a friss nyári levegőt, amit a pirkadat hoz magával, figyelmesen hallgatva a síri csendre, s a csizmám kopogására, kiélvezve minden pillanatot, amit a lakosok alva töltenek. Sajnos nem sokáig, hiszen a közelgő napfelkelte magával hozza az emberek éberségét, mozgásra csábítva őket, engem pedig kényszerítve, hogy az eldugottabb utcákat válasszam, a fák, vagy árnyékok mentén.

Hamar megtelnek az eddig üres utcák, s a szél helyett most az emberek sietős léptei zavarják fel az út porát. Olykor-olykor a vállamnak koccannak, de szerencsére nem fordítanak akkora figyelmet rám, s ha mégis van egy-két személy, akibe anno beleverték a jó modort és bocsánatot kérne tőlem, akkor sem kockáztatom meg a lebukásomat, s inkább szó nélkül indulok továbbra is előre. Ekkora népesség mellett nem kockáztatom meg a rablást, vagy betörést, a zsebmetszéssel viszont szokásomhoz híven megpróbálkozok, több-kevesebb sikerrel. Egy tolvaj mennyországa ez a hely, nyüzsögnek a lakosok, akár a szántón feltúrt hangyaboly, eszeveszetten küzdve a túlélésért, ami jelen esetben a pénzzel egyenlő. S most itt vagyok én, a csizma, ami még azt a csepp reményt is kipaszírozza belőlük, mindenféle figyelmeztető jel nélkül, észrevétlenül rövidítve meg őket. Persze, talán túlzás, még nem adtam el a gerincem, csak félreraktam, valahova a tarisznyám mélyére... Pont annyira, mint amennyire mélyre a kezem süllyed egy pillanat alatt a gazdagabbnak tűnő lakosok zsebében.

Elmondhatom, hogy kifejezetten jól halad a kis túrám és elég sok oldalt írtam már tele. Megjártam már az emberi királyság nagy részét, neha heteket, hónapokat eltöltve egy-egy városban és közben figyelve őket. Igyekezve mindenhol megtanulni a helyi kovácsok trükkjeit, ami nem mindig ment könnyen, mégha van is kovács mivoltomat igazoló pecsétem, ami nem is éppen olcsó dolog. Emellett néha azért bevetettem harci tudásom is, nehogy berosdásodjak. Na meg voltak olyan balgák is, kik engem akartak leinni, ám mindegyikük a földön végezte, amikor én csak belelendültem. Mennyi kaland és történet. Kicsit úgy érzem magam, mint egy hős, aki a királyságok földjeit járja célja felé. Mindössze nekem nem nagyon van még célom.
Ezen gondolatra hümmögök egyet, miközben megpillantom a város kapuit. Kiütöm pipámból a dohányt és elrakom kis takarítás után, majd áthaladók az őrök közt, akik nem igazán foglalkoznak velem, mondjuk rajtam kívül még jó páran teszik ugyanezt. A helyi nép már ébren van és az utcák tele vannak élettel. Ahogy haladok igyekszem figyelni, hogy a mai nap az erdő közepén töltve, egy jobb fogadót leljek. Közben nem kevés árus mellett haladva el, néha megnézem az árukat, amiket kinálnak, de nem igazán veszek akármit is. Végül sikerül találnom egy jónak tűnő helyet, ahol kis is veszek egy szobát pár napra. A fogadós meg is jegyzi, hogy ma már én vagyok a második törp, aki itt tölt pár éjszakát. Kacagva köszönöm meg neki az információt, majd fölmegyek a szobába és lecuccolok. Habár a bútorok számomra nagyok, hosszú évek alatt megszoktam ezt, így rutinosan pakolok el. Végül úgy döntök, hogy járok egyet a városban, hátha találok egy jó kis italozót.

//Mesélői//

Helléna

Utad nagyon helyesen a piactérre vezet, ami talán az egyik legjobb hely az informálódásra, bár jelenleg bizonyára nem ez a célod. A helyszín zsúfolt, rengeteg asszony intézi most a bevásárlását, illetve néhány nemesebb figura is elő-előbukkan a megannyi egyszínű női ruhák közt a maguk giccses díszítettségével. Rengeteg stand várja, hogy megnézd őket, bár az esetek többségében az emberek által készített portékákat találod, a környék földjeiről begyűjtött gyümölcsöket és zöldségeket, valamint a város mellett található folyóból hozott halakat. Ezeken kívül nem kevés ékszerre terelődhet pillantásod, noha ezek nem tömény nemesfémből készültek, inkább amolyan kis csecsebecsék, amikből talán meg is tetszik neked néhány. Amire felfigyelhetsz még, azok más népektől származó áruk, bár ezek elég elenyésző számban fordulnak elő itt és inkább ékességek és evőeszközök formájában, de semmi harcásazti eszköz.
A kereskedők többsége megkísérel magához csábítani téged, portékáikat folyamatosan próbálják a hozzájuk legközelebb lévőnek vagy a nekik legszimpatikusabbnak tűnő alakra tukmálni, és nem tudod a figyelmüket kikerülni te sem. Egyik-másik megcéloz téged, mutogatják a náluk lévő tárgyakat, ékszerek – főleg drágának látszó nyakékek és karperecek - esetén azt magyarázzák, mennyire jól állna rajtad, de ha nem érdeklődsz ezek iránt, akkor hamar váltják a kiszemeltjük kilétét, hagyva, hogy elmenj. Tettlegességig semmiképpen sem fajul, vannak elegen itt, egyszerű járókelők és vásárlók, akik esetében megkísérelhetik az eladást.
Ahogy egyre mélyebbre ásod magad ezen a környéken, az emberek egyértelmű többségben vannak. Nagy részük a középréteghez tartozik, de többszöri körbenézéssel hamar találkozhat a pillantásod néhány koldussal, akik egy-egy épület előtt üldögélnek, komoran bámulva mindenkit, kinézve az itt megfordulók eszérnyéből a pénzt is. Egy darabig rajtad legeltetik szemüket, és talán kényelmetlen lehet a morcos tekintetük, mellyel követik a mozdulataidat, ám ahogy elhaladsz, már mást figyelnek. Az, hogy törpe vagy, nagy különbséget nem tesz nekik, így több figyelmet nem kapsz, mint egyébként bárki más.
Belebotlasz néhány elfbe, de tényleg csak néhányba, és a standok mögött is előfordul pár hegyesfülű, ugyanakkor lehet, hogy ezek félvérek. Nem lehetsz a fajukban teljesen biztos, ugyanis tudva, hogy nem egy kimozdulós népségről van szó, nagy eséllyel megszavazod nekik a korcsságot. Teljesen beolvadnak az itteni közegbe, már egyértelműen tapasztaltan járva az Emberek Királyságában, így hosszú baktatás után is változatlanul hangzavarral teli a környék. További gyaloglással ugyanakkor feltűnhet egy látványosan magába roskadt kalmár, aki meg sem próbálja bevonzani a vevőket, csak ül a kirakodóhelyén, bámulva maga elé, talán mélyen gondolkodva. Valami egyértelműen nyomasztja, de nem áll oda hozzá senki, hogy ezt megkérdezze, és értelemszerűen neked sem kötelező odaballagnod hozzá csupán ennek a kérdésnek a feltételével. Ha az elhaladás mellett döntesz és nem kívánsz vele beszélgetni, akkor felkapja a fejét alacsony alkatod és vörös hajad láttán, mintha egy pillanatra lelkesebb is lenne, és megszólít:
- Kisasszony!
Az ábrázata elég szomorú még mindig, búsan bámul rád, bizonyára remélve, hogy legalább meghallgatod őt, de nem csodálkozna azon sem, ha továbbmennél.

Aesma

A bejutásod kivételesen egyszerű; a korai, hajnali órák nagyon is előnyödre vannak, és bár eltart egy ideig, találsz egy kisebb kaput, ami a városba vezet. Itt az őr nem jelent túl nagy kihívást, ugyanis ahogy közeledsz, meg sem mozdul feléd, hamarosan pedig egyértelművé válik, miért: alszik. Az egyik székre telepedett még bizonyára a szolgálati ideje közepén, amit kihozatott magának, a lándzsáját magához öleli, feje előrelóg, és hangos horkolás kíséri minden légvételét egy átvirrasztott éjszakát követően. Néma lépteidre nem úgy tűnik, mintha felkelne, ám amint elhaladsz mellette, fészkelődik egy kissé, vesz egy hirtelen lélegzetet, majd hangosan engedi ki valamiféle Thuriant emlegetve, de ha visszanézel, továbbra is a helyén van, békésen szunyókálva. Csupán ennyi feszültséget okoz a korai bejutás a településre.
A sikátorokat és kevésbé népes utcákat megtöltik a szegény réteg tagjai, akik elhasznált – és ki tudja, mióta nem mosott - pokrócokon és senkinek nem kellő ruhaanyagokon alszanak ugyancsak szakadozott ruhadarabokba bugyolálva. Néhányuk forgolódik, de egyébként csendesen szuszogva pihennek, habár körülöttük legyeskedni annyira nem boldogító már csak az általuk árasztott kellemetlen szagok miatt sem. Néhány gyerekre is biztosan felfigyelsz, akik néhány óra múltán már vígan rohangálnak az utcákon, és nagy eséllyel a tömegekben észreveszed őket – a kacagásukat legalábbis mindenképp hallod, miközben talpukkal hangosan dobolva fogócskázank. A település felébredéséig van néhány magányos órád, de ahogy telnek a percek, úgy szállingózik egyre több ember az utcákra, és bizony gazdagokból sincs hiány, és bőségesen lesz lehetőséged lopni is. Hamar megtalálod a zsebeket és erszényeket, nem kevés érmét eltulajdonítva a gazdagabb réteg tagjaitól, és ebből az egészből mit sem sejt egyikük sem; békésen mendegélnek tovább a társaságukkal, néha hangosan hahotázva, néha heves társalgást folytatva. Egyértelműen átlagos helyszín talán a kelleténél figyelmetlenebb emberekkel, de ez neked csak jól jön.
Talán a figyelmed lanyhult idővel, talán valaki túl jó ebben, nehéz lenne megmondani, de biztos, hogy a sokadik áldozatodnál lebuksz. Amint nyúlsz a zsebe irányába, megragadja a csuklód, és a mellettetek lévő sikátorba ránt téged, lehetőség szerint a falnak lökve, szorosan tartva tovább ujjai közt a kezedet, de van alkalmad kellő erő vételével kiszakadni belőle és elrohanni, ha úgy ítéled jónak. Az biztos, hogy semmelyik esetben nem hallasz fenyegető üvöltést, nem kiáltanak tolvajt, nem kezd el senki sem vádaskodni, ami talán gyanús lehet, és ha maradsz, akkor a téged elkapó férfi arcára is egy megmagyarázhatatlan mosoly kúszik. Vonásai tündésen finomak, de alkatra nem mondható erdeinek, annál azért megtermettebb és erősebb fizikummal rendelkezik, így jogos a félvérség feltételezése. Zöld tekintete élénken villog, és van benne valami sunyiság az egyértelmű elégedettség mellett.
- Nocsak, micsoda kézügyesség – vigyorodik el szélesebben. – Ritkák az ilyen fürge ujjak. Megtudhatom esetleg, hogy mennyi pojácát sikerült megfosztani egy kisebb vagyontól, néhány kellemetlen percre ítéltetve őket? – kezdeményez beszélgetést nyugodtan, ha a maradás mellett döntöttél. Az öltözéke kellően kirívó ahhoz, hogy joggal feltételezd gazdagságát, de nem ér fel egy nemessel, látványra ugyanakkor kellemesen díszített ruhadarabokat vett magára. Meglehet, hogy egy gazdag család sarja, esetleg ő maga is valamiféle kereskedő, de a reakciója miatt nem lehetsz biztos benne, hogy egyáltalán az utóbbi szakmában utazik-e, sőt, talán valószínűbbnek tartod, hogy tolvajlásból tartja fenn magát és kifejezetten jól megy neki az ipar, ha ilyen puccosra veszi.

Movrig

Városról városra és kovácstól kovácsig jársz jóformán, és ez a település sem maradhatott ki a meglátogatandók listájáról. Sajnálatos ugyanakkor, hogy nem sikerült összefutnod azzal a másik törpével, akit emlegettek a fogadóban, illetve az irány is teljesen más, ahova indulsz, így esélyed sincs összefutni a tanácsosasszonnyal, de sebaj, majd este! Remélhetőleg nagyjából ugyanakkor tértek vissza, és lesz lehetőségetek beszélgetni egy picit amolyan törp a törphöz módon. A szoba kivételével gyorsan el is hagyod az épületet, hogy nyakadba vedd a város ivóját – netalán sör miatt? Akkor biztosan szívesen fogadnak! Meg úgy egyébként is, amíg értékes vevőt látnak személyedben.
A város forgalmasabb utcáit sikerül kifognod. Sürögnek-forognak az emberek, ezért talán egy kicsit kényelmetlen és lassú a haladás, de legalább jól megbámulhatsz mindent. Találsz borbélyt, szabót és cipészt is, mindegyiket egy nagyobb cégér hirdeti, ivónak egyelőre se híre, se hamva, de biztosan hamarosan belefutsz egybe. Ha kérdezel, akkor még segítenek is, feltéve, ha helyeiket szólítasz le, bár ezt látatlanban nehéz megmondani, de biztosan lesz olyan, aki kisegít.
A felnőttek közt kacsázva néhány koszos utcakölyök rohangál nevetve, a ruhák lógnak rajtuk, de láthatóan jól érzik magukat, amíg fogócskáznak. Több suhanc robog el melletted észveszejtő tempóban, és utolsónak lemaradva próbál felzárkózni egy hozzájuk képest jócskán fiatalabb kislány, aki véletlenül neked ütközik. A lendület viszi magával, ezért hamar a földre esik, riadtan tekintve fel rád, egy pillanatra még meg is némulva.
- Bocsánat! – kiáltja el magát, feleszmélve a pillanatnyi bénultságból, de hangja megremeg a félelemtől, egyértelműen tartva attól, hogy most bántani fogod. Ha morcosan pillantasz rá, akkor biztosan rémülten kotródik el, de ha semmi fenyegetőt nem teszel vele szemben, akkor egy halvány mosollyal tápászkodik fel, követve játszótársait. A kicsit kellemetlen közjáték után azonban hamar megtalálod az ivót: először jókora cégérét pillantod meg, aminek kupaformája igencsak árulkodó és vonzó lehet törpségednek. Ha kérdezősködtél, akkor sokan dicsérték a helyet, és belépteddel talán nem is csodálkozol rajta igazán: a hangulat családiasan kellemes, és bár nem a legnagyobb, van egy felfelé vezető lépcsősor, ami arra enged következtetni, hogy az emeleten is el lehet kényelmesedni néhány széken és asztal mellett, egyelőre azonban szükségtelen felbaktatni. Rengeteg hely van még a földszinten, így beülhetsz akár a pulthoz, akár az egyik asztalhoz, az biztos, hogy hamarosan jön hozzád vagy egy szolgálólány, vagy a csapos, hogy felvegye a rendelésed. Az italt hamar felszolgálják neked egy jókívánság kíséretében, ha ételhez is van most gusztusod, akkor arra bár várnod kell, semmiképpen sem lépi túl a máshol is megszokott időtartamot. Sok pénzt sem kérnek el a szolgálatokért, ami kedvezőnek ígérkezik a hosszabb tartózkodásodat figyelembe véve.
- Biztosan ismersz olyan jóembert, aki segíthet nekem – hallhatod, ahogy egy díszesebb öltözékben lévő férfi a csapossal beszélget, a ruháiból ítélve kereskedő lehet. – Aggódunk érte, mégiscsak a testvérünk, és állítólag mostanában veszélyessé váltak az utak, hiába egyszerűbb Királyöbölből azon az útvonalon jönni. Ha mást választunk, túl nagy a kerülő. Azt írta, mostanában fog megérkezni, de még sehol nem láttuk. Csak van valaki, aki kideríthetné, történt-e bármi, egyetlen személy kell erre csupán!

Igyekszem gyorsan átvágni a sikátoron és bár számítottam arra, hogy ez a város nyomornegyede, mégis szíven szúr a szegények látványa. Önkéntelenül lassítok le, megpillantva az egyik csont soványra fogyott nőt, akinek az arcát már csak a rásült bőr takarja. A tekintetemet a pokróc alatti mozgásra kapom, egy apró gyereket észrevéve. Korra nagyjából öt évesnek saccolnám, de azt sem vetem el, hogy idősebb és csak az alultápláltság szabott gátat a növekedésének. A hölgy félálmában közelebb vonja magához, majd lágyan elmosolyodik, egy gondterhelt sóhajt engedve meg magának.
Óvatosan körbenézek, valamilyen fontos ismertetőjelet keresve , ám néhány a falból hiányzó téglán kívül nem igazán találok semmi különbözőt, ami később visszavezethetne a helyhez. Minden egyformán lerombolt, kopott és elhasznált. Remélhetőleg ha az agyam nem is, a lelkiismeretem vissza tud húzni ide, még ha minden kötél szakad is.
Ezekkel a gondolatokkal indulok tovább, idővel megtalálva az egyik népesebb utcát, amire egyre többen merészkednek ki, életet pumpálva a városba. Nem egy gazdag zsebében süllyed el a kezem, szinte undorodva az érintésüktől, tudva, hogy ők nyugodtan megengedhetik maguknak azt, hogy felhőtlenül kacagjanak, hiszen semmi problémájuk nincs az égvilágon. A sokadik alkalommal viszont valami más vonja magára a figyelmem. Nevetés, méghozzá gyerekeké. Továbbra is megtartva a testtartásom, figyelemfelkeltés nélkül bámulom tovább a földet, egy határozott mozdulattal nyúlva az egyik gazdag zsebe felé, de fejben teljesen máshol járok. Talán ennek köszönhető, hogy egy óvatlan mozdulatnál az én csuklómat kapják el, hogy hirtelen rántással a sikátorban találjam magam. Már az első lendületnél az övemhez rántom a szabad kezem, rámarkolva a tőr markolatára, de olyan gyorsan el is felejtkezek róla, hiszen a belém nyillaló enyhe fájdalom - amit a fallal való ismerkedésem szült  - akkor minden érzékemet leköti, még a tiszta gondolataimét is. Valószínűleg ennek köszönhető az is, hogy mindenféle átgondoltság nélkül kapom a férfi állkapcsa alá a hegyét, készen arra, hogy bármikor megsebezzem - ám ne öljem meg-, ha rosszul mozdulna. Egy másodpercig még zihálva figyelem, hallgatva a saját szuszogásomat, komótosan feldolgozva a helyzetemet és azt, hogy fenyegetés helyett okosabb lett volna pusztán kirántani a kezemet az övéből... Mindenesetre, ha már a másik utat választottam, azon is maradok.   
- Engedjen el, kérem. - Bököm ki nyugodtan, mélyre vésve a tekintetemet, amiben most az elszántság csillog. Ha eleget tesz a kérésemnek, gyorsan visszacsúsztatom a fegyvert a helyére, mintha egész végig erre vártam volna, ami kissé igaz is, mivel nem volt jelen pillanatban sok kedvem ahhoz, hogy bárkit is bántsak.
Lassan megdörzsölöm a csuklómat, néha-néha oda kapva a pillantásomat, de főleg az idegent bámulom vérig sértetten, akárcsak egy macska, akinek a farkára tapostak. - Nem illik egy kiszolgáltatott, gyenge, esetlen nőt, - mint jómagam -, ilyen orvul letámadnia egy férfinak. - Vetem oda felhúzott orral és tettetett felháborodással, bár még talán ő is érzékelheti a komolytalan gúnyt, ami a szavaimból csöpög. - Ha legközelebb beszélgetni támad kedve, inkább szóljon, ahelyett, hogy meghívót küld nekem a doktorhoz...
Lebiggyesztem az ajkaimat, fájdalmasan nyüszögve egyet, de azonnal elfelejtem a szerepem, amikor a kérdésére terelődik a szó. Csak most van időm jobban megfigyelni őt, amíg a válaszon töröm a fejem. Félvér kinézete ellenére eléggé gazdagnak tűnik, pedig már az is meglepő, hogy az utcára mert merészkedni. Kevés hozzá hasonlóval volt dolgom, így nem is ismerem őket annyira, ám ha találkoztam is egy-kettővel, akkor sem a legfényesebb helyzetben voltak. Az ilyeneket mindenhol kitagadják, s a lehető legtöbb ellenszenvvel illetik őket, ezért is lepődök meg a jómódúsága miatt. Bármilyen történetet is vetek fel, valahogyan mindig a tisztességtelen szónál lyukadok ki, vele kapcsolatban. Azokról a furcsa zöld szemekről nem is beszélve, amik látványára semmi biztató nem jut el hozzám. Úgy érzem, mintha a lehető legrosszabb személlyel hozott volna össze a sors...
- Csak annyit, amennyit a fürge ujjaim csak tudtak... - Lazán megrántom a vállam, a földet szuggerálva, a szemem sarkából viszont minden mozdulatát nagy figyelemmel követem. -...de nem hiszem, hogy annyira nagy fejfájást okoztam nekik, van ott elég, hogy még csak észre se vegyék...

Miután megindultam egy irányba, sikeresen az egyik legforgalmasabb utcán találtam magam. Mindenhol emberek, iszonyat hangzavar, ahogy próbálják túlkiabálni a másikat, hogy az ő portékájukat vegyék. Az árukat tekintve pedig meglehetősen vegyes a választék. Ruhától kezdve, az ételeken át, a különféle ékszerekig van itt minden. De nekem nem meglepő módon egyik sem igazán megfelelő, mivel minden nagy rám. Így hát nézegetem a protékákat, ám többet nem teszek. Így sem találom azt amit keresek, de helyette már mindenfajta cégért láttam már. Viszont egyikhez sem terek be, mert nincs rá szükségem, meg a tömegben így is lassan haladok. Aztán a semmiből meg feltűnik pár gyerek akik úgy szaladnak az emberek közt, mintha semmiség lenne és az egyik nekem is ütközik.
- Ay. Vigyázz merre mégy gyermek. - szólok neki és segítek föl, majd figyelem, ahogy pár méter után már el is tűnik a tömegben. Ilyenkor még mennyire egy magasak a törpökkel az emberek és pár év alatt pedig mennyivel nagyobbra nőnek meg.
Aztán végül sikeresen megtalálom a helyet és szerencsémre nincsenek is sokan, így hát keresek is egy asztalt és leülök. Rövidesen jön is egy pincér lány, akinél leadom a rendelésem és amikor kijön a kert sör, rágyújtok a pipámra és úgy élvezem az alkohol kellemes ízét. Kis elmélyült szeánszom egy ember zavarja meg, aki éppen a pultosnak meséli el bánatát. Ránézésre egy kereskedőnek mondanám, a díszes ruha véget.
- Ozt mennyit érne érne meg önnek, hogy a testvére után nézzenek? - szólalok meg, némi gondolkodás után. Egy kis arany sosem árthat, főleg, ha vándor életet élsz.

//Mesélői//

Helléna

Hát eléggé úgy tűnik, hogy a helyszín nem nyert meg annyira magának, pedig elég nívós a maga módján. De sebaj! Egy almában azért örömöd lelheted, mert elég zamatos és ropogós, és ha most kezded meg, nagy eséllyel hamar el is fog fogyni.
A kereskedő maga is meglepődik, hogy hallgatsz rá, és az ábrázatáról nagyon is lerí, hogy úgy készült, rá se fogsz hederíteni. Megkönnyebbülten, de visszafogottan elmosolyodik, amint türelmesen megszólalsz, és amint az árujáról érdeklődsz, nemlegesen megrázza a fejét.
- Kivételesen nem azért szólítottam meg, hogy ilyesmi miatt kezdeményezzek beszélgetést, még ha valahol ez lenne a dolgom – magyarázza kényelmetlenül nevetve, nehogy elijesszen téged a sok rámenős fickó után. Végignézve rajta a megszokottnak mondható kalmárruhában díszeleg, de nagyon fiatal, mondhatni, ránézésre zölfülű kölyök; talán segítő tanonc. – Persze ha érdekli, akkor nyugodtan megnézheti, de nem hiszem, hogy egy törpnek nagy meglepetésben lesz része vagy annyira érdekelnék ilyen apróságok – mutat azért egy nagyobb üvegre, amiben kicsi ásványi kövek pompáznak mindenféle színben leginkább azzal a céllal, hogy vagy ékszerek készüljenek belőlük, vagy itt-ott díszítsék a lakást egy-egy bútorra helyezve. – Jól tudom, hogy a törpék kiválóan harcolnak, ugye? És a nyersanyagokban is érdekeltek, főleg jó minőségű fémekben... Ha ezek igazak, akkor esetleg megkérhetném valamire? Természetesen a jutalom sem maradna el érte, a legdrágább áruinkból elvihet valamennyit, történetesen az emlegetett minőségi fémekre gondoltam – érdeklődik és magyaráz bizonytalanul, de nem látszik rajta, hogy hazudna, ahhoz túl őszintén csillognak halványzöld szemei.

Aesma

A reflexeid kellően gyorsak, a férfi sem számít arra, hogy ilyen hirtelen fegyvert rántasz, így bár meglepetten szökik fel a szemöldöke a penge láttán, már-már érezve nyakán a hűvösségét, megilletődve emeli magasabbra a fejét, de jelentős mozdulatokat nem mer tenni, önkéntelenül is ledermedve. Az elégedett vonásait azonban sokáig nem tudja takarni néhány másodperc letelte után, és talán megfordul a fejedben, hogy nem normális az, ahogyan reagál, és nehéz is lenne kitalálni, mégis mit gondol – vélhetően semmi tisztességeset.
Kérésedre amolyan macsó megadással és komisz mosollyal elenged, megemelve a kezét, hogy ő nem tartogat trükköket a számodra, és ábrázatáról egyértelműen lerí, hogy felkeltetted az érdeklődését. Szórakoztatják őt a szavaid, várakozón téve csípőre a kezét, és vonásaiból leolvashatod, hogy nem sok választja el a kuncogástól.
- Eddig elképzelésem sem volt, melyik kiszolgáltatott hölgyemény rejteget magánál tőrt és melyik esetlen tündérke intézi el, hogy ilyen módon érezzem magam fenyegetve, de azt hiszem, most már tudom. Köszönettel tartozom ezért az új ismeretért – somolyog egy gavalléros meghajlás kíséretében. – Ha az orvos miatt fáj a feje, akkor nagyon szívesen kifizetem, elvégre ez az én hibám, még ha nem is állt szándékomban bántani – egyenesedik fel, hogy állával bökjön a csuklódra. – Ugyanakkor nem akartam elszalasztani egy ilyen különös lehetőséget.
Türelmesen várakozik, amíg átgondolod, mit akarsz neki mondani, teljesen természetesnek véve a bizalmatlankodást, és az sem különösebben zavarja, ha látványosan végigfuttatod rajta a pillantásodat. Válaszoddal elgondolkodón emeli hosszúkás állához a kezét, párszor végigsimítva borostás arcán, tekintetét az égre emelve.
- Hmm, ebben lehet valami, úgyis felesleges vackokra költik általában – vonja meg a vállát. – Vagy túlértékelt árukra, mert azt hiszik, a magasabb áron megszerzett a minőségibb és jobb, és fel sem tűnik nekik, ha átvágták őket... – tűnődik hangosan. Utalás lenne a foglalkozására és annak piszkosságára? Lehet, de megeshet, hogy csak túlzott gyanakvás meríti fel ezt az eshetőséget. – Borzasztóan felszínesek – rázza meg a fejét elégedetlenül. – De mondja csak, kisasszony, lenne esetleg kedve egy kis apróságban segíteni? Talán tiszteletlenség egy idegentől kérnem, aki ráadásul esetlennek és gyengének vallja magát, de úgy érzem, egy rövid ideig tudnánk együtt dolgozni, és talán alatta a képességeinek valóságosságáról és értékességéről is meggyőződik – jelenik meg egy újabb mosoly a szája szegletében, egyértelműsítve, hogy érzékelte korábbi iróniádat, igyekezve ahhoz hasonló hangszínt belevinni mondandójába. - Pont ilyen képességekre lenne szükségem, és cserébe, amit módomban áll megadni, megkapja. És kérhet teljesen mást, mint vagyon, láthatóan és tapasztalhatóan azt megoldja, ha szűkében lenne a pénznek. Még akár viszonoznám is a szívességet tettekkel és segítséggel.

Movrig

Az apróság elképesztő örömmel fogadja a segítségedet, habár az első mozdulatnál megáll és habozik, nem tudva eldönteni, hog tiszták-e a szándékaid. Aztán megadja magát, és egy széles mosollyal az arcán helyezi apró tenyerét a te munkától keményedő bőrödre.
- Köszönöm, apó! Szépek a díszek a szakállán – veszi a bátorságot, hogy megdicsérje a megmunkált fémeket, amiket magadon hordasz, azzal egy bátortalan biccentéssel a többiek után fut, még kiáltva nekik, várják őt be. Hamarosan aztán megtalálod a neked kellő helyet, ami a kinti forgataghoz képest igencsak csendes és nyugalmas; könnyen meglelheted így a békédet. Néhányan halkan beszélgetnek, amolyan baráti összeülés ez, de semmiképpen a hahotázó és harsogó fajtából, és bár talán a pipázásért szólhatnának, senkit nem zavar a füstölgés. Biztosan érzékeled, hogy könnyű itt elkényelmesedni főleg talán az otthonias hangulata miatt, és hogy a szokásossal ellentétben nincsenek olyan alakok, akik túlzásokba esnének. Persze éjszaka ez bizonyára egészen másképp alakul...
A kereskedő feléd kapja szürkés pillantását, nagyjából húszas évei végén járhat első ránézésre, és nagyon nehezen fogja vissza tekintete ragyogását, hogy talán valaki önként ajánlkozna a feladat megoldására.
- A testvéremről van szó, így nem garasoskodnék – jelenti ki határozottan feléd fordulva, majd biccent egyet a kocsmárosnak, és veszi a bátorságot, hogy odamenjen hozzád. – Esetleg szabad lesz? – érdeklődik, és ha megengeded neki, akkor letelepszik veled szemben az asztalhoz. – Ha jól sejtem, nincs híján a harctudásnak, amire rosszabb esetben szüksége lehet – mosolyodik el halványan. – Ha pénzt kér a felderítésért és az esetleges elkíséréséért cserébe, megkapja – fűz ki két kisebb szütyőt az övéről, lerakva eléd, de tömve van érmékkel, ezt hallhatod is, amint a lerakásával megcsörrennek benne a kerek fémek. Látványra ezzel az összeggel elég sokáig kihúzhatod vándorlással és lustálkodással, biztosan nem lenne sokáig gondod a vagyonszerzéssel. – De felkínálhatom az árut is, amit szállít. Nem kevés jó minőségű fém van nála, noha lehet, ez kevésbé érdekes egy törp számára, hiszen tudomásom szerint nyersanyagokban gazdag Raydan. Ettől függetlenül felajánlom, hogy ezekből a minőségi árukból is választhasson valamennyit, ha inkább azt kéri fizetségnek – fűzi össze a kezeit az asztalon, komolyan nézve a szemedbe.

A téglafalnak simulok, hogy utána lassan a teljes testsúlyomat rá helyezzem, már csak fél lábbal tartva magam. Egész végig megtisztelem a figyelmemmel, ugyanakkor egy szóval sem csatlakozok be a nemesekről szóló gondolkozásába. Általában igyekszem távol tartani magam az általánosítástól és az alulbecsüléstől, de igaz, ami igaz, jó részükre ráhúzható az általa leírt viselkedésforma.
- Segíteni? - Szökik fel egy pillanatra a szemöldököm a csuklya alatt. Természetesen számítottam arra, hogy szüksége van valamire - vagy csak le akar adni -, és nem csak szórakozásból fecsérli az idejét egy ismeretlennel, mégis meglepett az egyenessége. Úgy tűnik megérte engedni egy kicsit a kíváncsiságomnak.- És mi lenne az a kis apróság?...  Biztosan kétségbeesett, vagy magányos lehet, ha egy idegentől kér segítséget. Ebben az esetben viszont nem mondhatok nemet. Még ma úgysem adtam el a lelkem. - Gúnyolódok vele előszeretettel, tisztán éreztetve vele azt a gyerekes csínyt, ami általában idegesítő velejáróm. Ellököm magam a faltól, immáron biztosan állva a lábaimon.
- Cserébe?... - Ismétlem el hitetlenkedve és megilletődve, gondolkozás közben az ajkaimat rágva, ide-oda kapkodva a tekintetem. Csak most realizálom, hogy jelen pillanatban nincs szükségem semmire, amit ő meg tudna nekem adni. Elkényelmesedtem volna?... Kár lenne egy ilyen ajánlatot elszalasztani és biztos vagyok benne, hogy bárki tudna kapni az alkalmon, ha ide vetné őket a sors...
Felkapom a fejem, mint aki megvilágosodott, ám azzal a mozdulattal együtt vissza is fogom a bennem tomboló energiát, nehogy aztán kapjon a túlbuzgóságomon. Arra még később is ráérek.
- Látta... már a nyomornegyedet?... - Kérdem tőle óvatosan, megpróbálva a nyelvemre helyezni azokat a szavakat, amik a fejemben olyan egyszerűnek tűntek. -Szeretném, ha esélyt adhatna az ott élő embereknek az életre. Nem veszi őket észre senki, s még csak meg sem próbálják visszahúzni őket a társadalomba... Én nem kérek ekkora áldozatot, csak egy lehetőséget néhányuknak. Ha állja a szavát, bármilyen feladatot végre hajtok.
Bármifajta meggondolatlanság nélkül nyújtom felé a bőrkesztyűbe burkolt kezem, majd miután megrázta, elégedett mosoly kúszik az én képemre is. A kezdetleges bizalmatlanságomat egészséges korlátok közé húzom vissza, igyekezve úgy tekinteni pillanatnyi főnökömre, mintha már mindent megjárt bajtársak lennénk.

A sör, amit kaptam kifejezetten jó ízű, persze ittam már ennél sokkal jobbat is, akárcsak rosszabbat. Ám mivel a hely hangulata is jó, így aztán remekül adta a pipa mellé az ital. Mondjuk kis nyugalmat hamar odalett, amikor a kereskedő elkezdte kiönteni a bánatát. Miután pedig megszólaltam, hamar elém lép és belekezd. Amikor a széket kérdi, csak bólintok neki és szivok egyet. Meglehetősen korán elő is kerül az fizetség is, amit felkínál. Megnézem az egyiket és nem kevés érmét látok benne és miután felemelem, arra jutok, hogy ez jó pár hónapig elég lenne.
- Valóban van némi harci tudásom, amit szolgálatba is ajánlok. - szólalok meg és ismét számba veszem a pipám végét. Eléggé bőkezű és ez nem éppen könnyű vagy értéktelen arra utal, amit a testvére hoz neki.  Végül azt is kiböki, hogy akár ércet is kaphatók, ha akarok, vagy már árut, amit a hoz. Érdekes ajánlat. Még a végén találhatók valami érdekeset, amiből valami jót készíthetek. Elveszem hát az egyik szütyőt és elrakom, a másikat előtte hagyom.
- Megnézem majd azokat az érceket. - kezdek bele, majd iszom egyet - De meséljen kicsit a testvéréről és arrol, hogy miképp hozzá az árut, hogy tudjam miképp néz ki. - fejezem be a mondandom.

//Mesélői//

Helléna

Nem tudom, honnan szedted, hogy nagypapi, lehet, csak a mesélő nem emelte ki eléggé, hogy az, aki leszólított téged, a felnőttkor határán járó kölyök, a maga bamba zöldfülű ábrázatából, illetve korából kiindulva pedig nagy eséllyel egy ténylegesen szakmában lévőnek a segédje. Esélytelen, hogy ilyen fiatalon ilyen árukkal utazzon egyedül.
Mikor elkezdesz arról érdeklődni, hogy pontosan mi lenne a feladatod, oldalra fordítja a fejét tarkóját vakarva közben, mintha vagy szégyellne valamit, vagy bűntudata lenne tőle. Hamarosan az ábrázatára van írva, hogy ő maga se tudja igazán a helyzetet és a problémát körbeírni, így joggal feltételezheted, hogy vagy egy elcsípett beszélgetés miatt fordult hozzád segítségért, vagy ha el is mondták neki a problémákat, nem kifejezetten értette meg.
- Hát, a bátyám biztosan jobban el tudná mondani... – mondja, szinte félve nézve rád, hogy mit fogsz ehhez szólni, és amint észreveszi, milyen módon telepedtél le előtte, rögtön elkerekednek a szemei. – Jaj, ne a koszos földre üljön! – kap a fejéhez hirtelen, és sebesen néz körbe, hogy van-e nála valami ülőalkalmatosság. – Egy csomóan itt mászkálnak, és lehet, hogy a ruha annyira nem számít, de azért mégis... – kutat már kétségbeesetten, és a saját standja mögé megy, hogy azt a széket, amin eddig ült, átnyújtsa neked. Kis hokedli ez az emberek számára, így te törpként egészen kényelmesen elhelyezkedhetsz rajta, ha szeretnél, de maradhatsz továbbra is a földön, ezzel kicsit kényelmetlenné téve a fiú számára a helyzetet. Az alsó ajkába harap még, aztán egy mély lélegzettel szedi össze a gondolatait.
- Őőőő, szóval említettem a bátyámat... Ő most ugyan nincs itt, de rajta kívül van egy másik testvérem, aki szintén ezt a szakmát űzi – nyúl jobbjával ruhájának bal ujja alá, hogy a csuklójánál az ujjai közt forgathasson valamit, de mindvégig rád néz, teljes mértékben kiegészítő mozzanatokká téve a birizgálást. Vélhetően kicsit feszeng, a tartása és ez a mellékcselekvés eléggé erről árulkodik. – Ez a testvérem jönne ide, de elég... értékes holmikat árul, és mostanában elég kockázatosak az utak a fővárosból idáig. Állítólag. És már két-három napja itt kéne legyen, de még sehol sincs, a bátyámmal pedig eléggé aggódunk, hogy mi történhetett vele. Szerintem még azért is fizetne külön, ha idáig elkísérné őt.

Aesma

- Magányos? Nem, kedves, nem vagyok az – rázza meg a fejét egy halvány mosollyal. – De kétségbeesettnek kétségbeesett vagyok – simít végig az állán némi eltűnődéssel. – Kétségbeesetten fáj a fogam valamire, amit a jelenlegi tulajdonosa aligha tud helyesen használni – egészíti ki, majd rád pillant némi kihívó csillanással és egy pimasz félmosollyal. - Az ilyen ügyes és gyors kezeknek csak egy ártatlan rutinfeladat lesz ez; tökéletes alkalom, hogy az a bizonyos lélek eladásra kerüljön. Talán egy picit többet igényel a városi ismereteknél, kicsit nehezebb, több a kihívás, de ezzel egyenértékűen fogom kifizetni. A főváros, Királyöböl felé vezető úton van némi galiba, ami sem a kereskedőknek, sem a magamfajtának nem kedvez, és szükségem van egy olyan segítőre, aki árnyként bújik meg mindenütt. És persze el tud nekem lopni valamit.
A kiállása végig magabiztos, az ábrázata határozott, és bár a tekintete egy kissé furcsán csillog, nem azt olvasod ki belőle, hogy a segítségét illetően hazudna. Persze bármi lehet az ilyen kétes alakoknál, akik megpróbálnak belesimulni az ember tenyerébe, és talán most is erről van szó. Vagy nem.
Mindenesetre mosolyog, megtartva beszámolója alatt felvett enyhe pimaszságát, kíváncsian várva, hogy végül mennyire vagy kapható a felkérésre, visszakérdezésedre pedig bólint egyet lassan, határozottan, és talán elég meggyőzően a számodra is ahhoz, hogy elhihesd, nem fog becsapni ezzel kapcsolatosan.
- Láttam itt is és számtalan más városban is – bólint egyet kissé elkomolyodva. - Ki ne látná? Csak sokan nem akarnak tudomást venni róla – vonja meg a vállát, bár láthatóan nem érti, hogy mire akarsz kilyukadni, és mikor kitérsz a kérésedre, le se tudná tagadni, hogy teljesen megleped a szavaiddal. Néhány nagyobb pislogás is kitelik tőle, de aztán visszaszerzi a hidegvérét, vonásai pedig már elégedettek és kíváncsiak; egyértelműen felkeltetted az érdeklődését ezzel a döntéseddel. Bizonyára elég ritka az ő körében az a fajta személy, aki inkább mások megsegítését kéri a saját felemelkedése helyett.
- Nos, azt hiszem, ezen könnyen tudok segíteni – emeli meg a kezét, hogy az egyezségeteket egy kézfogás formájában megkössétek. Kellemes erővel szorít rá, amiből érezheted, hogy bár ideiglenesen az alkalmazottja vagy, egyáltalán nem néz le, sőt, egyenrangúnak tart, és semmiképpen sem áll szándékában az erőfitogtatás. Ez alatt a szemedbe néz végig, és mikor elengeditek a másikat, ő lefűzi azt a kisebb zacskónyi érmét, amit, ha nem lett volna ilyen szemfüles, könnyedén lelophattál volna az oldaláról. Egy könnyed mozdulattal löki az ujjaid közé.
- Legyen ez az előleg. Annyit és annak ad, akinek akar, a feladat elvégzésekor pedig még háromszor ennyit kap. Szerintem ez elég lesz ahhoz, hogy kár két gyerekes család is találjon magának helyet, és egy normális életet kezdhessen, feltéve, ha helyesen költekeznek. Ez már értelemszerűen az ő döntésük - magyarázza. - Még van néhány személy velem, akik ugyancsak részt fognak ebben venni. Holnap fogunk indulni, addig szabad az idő, de ha úgy ítéli meg, eleget nézelődött itt, a Vörös Paripában megtalál, vagy ha éppen nem tartózkodnék ott, a Dhryma nevet mondva majd felkísérik a szobámba.

Movrig

Elég komolyan érezheted magadon az érdeklődését és feszült kíváncsiságát, bár ez valahol érthető, elvégre egy rokonának az életéről van szó. Nézi, ahogyan elveszed az egyik szütyőt, ahogy belenézel, és nem szól bele, vizsgálódj csak, még azt se bánná, ha az egyik érmére ráharapnál, hogy teljes mértékben meggyőződhess a fémek értékességéről és igaziságáról. Biztosan nem csalódnál, és ő sem akar csalódást okozni; ha jó a munkaerő, azt kellően megfizeti.
- Rendben van, szerintem jómagam sem választottam volna másképp – bólint egyet a döntésed hallatán egy mosolyféleséggel, de annyira halvány, hogy nem lehetsz biztos benne, szándékos-e ez a gesztus. Az előtte megmaradt bőrzacskót visszafűzi az oldalára, végül visszahelyezkedik abba a pozícióba, amit az előbb felvett: összefont ujjak, asztalon pihenő alkarok, komoly ábrázat, némileg feszült testtartás.
- Nos, jómagam sem láttam, mit szállít és hogyan, csak írásban tudatta velünk, hogy elég nagy fogásra tett szert, amiből szeretne profitálni, de biztonságosabbnak vélné, ha összefognánk. Nekem nem volt ellenemre, hiszen ha kicsit veszélyesebb helyek felé megyünk, nem árt némi védelem is az útra, és így, hogy ketten fizetnénk a védelmünkre megfizetett zsoldoscsapatot, jobban jönnénk ki. Ez az alapelképzelésünk. Ökröket említett, amik húzzák a szekerét, biztos vagyok benne, hogy egy fedett szekérrel jön, ami takarja az árut, esetleg néhány katonát maga mellé rendelt, de nem szokta szeretni a feltűnést még akkor sem, ha az a saját védelme érdekében van, de ha rengeteg minőségi fémet talál egy szekérben, akkor sokat nem tévedhet - magyarázza először az áruval és a szállítással kapcsolatos elképzeléseit. - Bátyám megjelenése sem volt sosem kirívó, a bal szemére megvakult szerencsétlen flótás még évekkel korábban, de nem mindig hord szemfedőt, így az ott végighúzódó sérülés hege elég jól látszódik. A másik szeme hasonlít az enyémhez, bár az árnyalata kékesebb, a haját rövidre nyírva hordja, az barna, öltözködésében pedig inkább tűnik egy egyszerű középrétegi városinak, mint igazi kereskedőnek. Preferálja a kényelmesebb, de nem túl feltűnő öltözékeket, leginkább barna és sötétzöld színűeket. Kicsit magasabb nálam, szakállas… - beszél, igyekezve minél részletesebb leírást adni családtagjáról, végül aztán elgondolkodva pillant oldalra, mit mondhatna még. – Az orra félúton megtörik, kicsit jobban, mint az enyém – fordul egy kicsit oldalra, hogy láthasd az orrívét, aztán ismét szembefordul veled. - Nem tudom, ennyi elég lesz-e.

- Miből gondolja, hogy ha ön megszerzi azt, amit annyira akar, majd helyesebben fogja tudni használni, mint a jelenlegi tulajdonosa? – Villan kíváncsian felé a szemem, de aztán elmosolyodva lazítok a testtartásomon, még mielőtt komolyabban venne engem, mint kellene. – Még szerencse, hogy nem azért vagyok itt, hogy bíráskodjak. Megteszek minden tőlem telhetőt, a következményekért pedig mosom kezeimet. Azokat, amik mindjárt elpirulnak ezektől a kedves bókoktól. – Felé mutatom mindkettő tenyerem, megmozgatva rajta az ujjaim. – Nem szokták meg; általában le akarják vágni őket, nem pedig dicsérni a gyorsaságukat. – A többi szöveget csendben emésztem, néha bólintva egyet, s közben elraktározom az adatokat, átgondolva a helyszínt és a lehetőségeket, ugyanakkor még nem szaladok túlságosan előre, hiszen általában határokat húzok meg, amiken belül mozoghatok.
Jelenleg még nem pazarlom feleslegesen a levegőt a kérdésekre, valószínűleg lesz még a későbbiekben időm feltenni azokat egy békésebb és kevésbé forgalmas helyen. S úgy tűnik meg is érte, hiszen hamarabb terelhettem át a témát a fizetségre, ezzel kapcsolatos válaszom pedig eléggé meglepte. Képtelen vagyok nem vigyorogni, már most megérte a feladat elvállalása, amiért láthattam ezt az arcot.
- Igyekszem a képességemhez mérten a legjobbat nyújtani. – Ugyanolyan elégedett mosolyt mutatok irányába, mint amilyet én is kapok, elfogadva a felém nyújtott jobbját, hivatalosan is megkötve a szerződésünket. Nem kell sok idő, hogy egy zacskónyi érme essen az ujjaim közé, miután elengedtem. Nem bizalmatlankodok túlságosan, anélkül csúsztatom a tarisznyámba, hogy belenéztem volna, vagy legalább a súlyával kapcsolatban megbizonyosodjak. – Értettem, valószínűleg pár óra múlva ott leszek és megbeszélhetjük a feladattal kapcsolatos részleteket. Remélem azzal a néhány személlyel is találkozhatok a későbbiekben, szeretek barátkozni. – fűzöm hozzá még viccelődve, majd végül elköszönök tőle, s ha nincs több hozzám intézett szava, akkor el is tűnök a tömegben, abba az irányba, ahonnan jöttem; a nyomornegyed felől.
Nem túl nehéz eljutni hozzájuk, hiszen minnél közelebb kerültem, annál kevesebb ember járt erre, és azok is eléggé kétes alakok voltak. Ennek ellenére tovább tartom a célom, ami hamarosan előttem lesz egy csontoványra fogyott nő személyében. Lassítok a lépteimen, amikor a közelébe kerülök és a bűzt figyelmen kívül hagyva guggolok le elé, figyelve a kellő távolságra, hiszen semmiképpen sem akarom megijeszteni, hiszen ki tudja, hogy miken kellett keresztül mennie azért, hogy életben maradhasson a gyerekével együtt.

- Üdv, a nevem Khil, örvendek a találkozásnak.– Széles mosollyal nyújtom irányába a kezem, hiszen őszintén, fogalmam sincs és soha nem is volt, hogy hogyan kell viselkedni egy másik érző, emberi lénnyel. Remélhetőleg nem ijesztem meg és ha még el sem fogadja a jobbom, töretlen kedvességgel fordulok az irányába. – Szeretnék segíteni önnek és a gyermekének. Igaz, nincs túl sok dolgom, s talán ezért tudom, hogy milyen nélkülözni. – Küldök felé egy biztató mosolyt, majd a táskámból kiemelem a rongyba csomagolt zacskót, aminek érméit még út közben ketté választottam. Nem tudhatom biztosra, hogy túl fogom-e élni a holnapot, s tudom, hogy abban az esetben talán senki sem tenné meg azt, amit én terveztem. – Boldog és hosszú életet kívánok mindkettőjüknek.
Ha nem tart fel szóval, magára hagyom őket, lassan elindulva a Vörös Paripába, remélhetőleg hamar megtalálva azt, akit keresek az asztalok között.

//Mesélői//

Helléna

Látványosan megnyugszik, mikor elfogadod a felajánlott ülőalkalmatosságot és vélhetően helyet is foglalsz rajta. A feszültség azonban továbbra is nyomja őt, igyekezve nem hebegve-habogva előrukkolni a történetével és a kérésével, hanem ha már kalmár, akkor kihasználja valamelyest az állítólagos jó beszélőkéjét. Más kérdés, hogy még van bőven mit tanulnia, hogy teljesen meggyőző legyen a produkciója, de hát még van ideje ezen csiszolni.
A mosolyod láttán ismét egy megkönnyebbüléshullám söpör végig rajta az arcvonásaiból ítélve. Nagyon is pozitívan veszi tudomásul a gesztus, arra viszont már összerezzen, mikor törpösen erős kezeidet vékonyka vállaira teszed. Idétlen mosolyt vált ki belőle ezen megmozdulásod, de a szavaid nyomban őszintébbé és boldogabbá teszik őt. Ha tehetné, akkor biztosan már most adna valamiféle előleget, és bizonyára csak az gátolja, hogy a testvére nagy eséllyel leveri rajta.
- Nagyon-nagyon hálás lennék! – ragadja meg a kezed, mikor leemeled róla, szorosan és hálásan ölelve körül ujjaival, aztán felfogja, hogy ezzel átléphetett akár egy határt, és rögtön elkapja a kezeit, lesütve a szemeit. – Szóval... – Köhint párat. – Nagyon szépen megköszönnénk a testvéremmel együtt. Ha... Ha esetleg még tudok valamiben segíteni, akkor szóljon csak, majd igyekezni fogok – villant egy bátorító és magabiztosabb mosolyt. Ha nem kell más, akkor utána az utadra enged, vissza a fogadóba, ahol nyugodtan készülődhetsz. Nincs semmi változás, odalenn nagy a ricsaj, ahogyan az az épülettől és a benti vendégektől elvárható, egyik-másik a folyosón hangosan dübögve halad végig, amibe a szobád kissé beleremeg, de nem törnek rád. Összerámolsz, a cuccaid felkapod, és indulhatsz ki a fogadóból, mikor valaki úgy ütközik neked véletlen, hogy két korsó sörrel fordul épp el. Ember, így jóval magasabb nálad, és csak valamennyit lötyköl ki a söréből, de azt se rád.
- Ó, elnézést, kisasszony - néz rád bűnbánón a fickó. A haja elképesztően világos, szinte már fehérnek mondható, a szemei kékek, az orra enyhén görbül; az arcának picit lóra emlékeztető hatása van úgy összességében. Kíváncsian vizslat le rád, és ha faképnél is hagyod azonnal, attól még hozzád intézi a következő szavait:
- Hova tart a kisasszony? - érdeklődik. - Nagyon felszerelkezett, páncéllal és fegyverrel, csak nem valami veszélyes környékre téved? Nem várja meg előbb a törpetársát? - teszi le a korsókat az asztalhoz, ahol egy másik figura üldögél csendesen, rosszallón vizsgálva a vélhetően utastársát, barátját. A lópofa érdeklődőn figyel rád, noha nagy valószínűségeddel fogalmad sincs arról, hogy mégis miért hablatyol egy másik törpéről.

Aesma

- Háát... Ez maradjon az én kis titkom – emeli meg a mutatóujját a szája elé szórakozottan, és mikor a kezeidet emeled, részvéttel vegyes rosszallást láthatsz a szemeiben. Finoman megrázza a fejét, és szinte hallani lehet, hogy éppen arra gondol, mennyire együgyüek ezek az emberek – vagy bármilyen másik faj -, hogy nem értékelik ezt a fajta tehetséget. Ha engeded, akkor a korábbi durvaságával ellentétben, mikor megelőzte, hogy kirabolt, most finoman ér hozzá, hogy egy kézcsókban részesítsen, enyhén meghajolva hozzá. Mintha csak egy nemeskisasszonyt üdvözölne.
- Nem helyeslem ezeknek a szép kezeknek a büntetését ilyen botor indok miatt – mondja, azzal felemelkedik, hogyha engedted neki ezt a kedveskedő gesztust. A továbbiakban elmondja a saját mondókáját, beleavatva azokba a részletekbe, amik jelenleg fontosak lehetnek, számítva az esetleges kérdéseidre, amik nincsenek. Biztos lehetsz benne, hogy nem fog tájékozatlanul hagyni, elvégre a saját szajréja is múlik azon, mennyire vagy informált és mennyire tudsz felkészülni ezeknek tudatában, és eddig is elég közlékenynek bizonyult a körülményeket illetően.
- Számítok magácskára – biccent egyet, megtartva az elégedett mosolyát, és ugyanezzel az ábrázattal fogadja a kézfogást is, csak egy halvány boldogságot engedve mutatni, hogy elvállaltad. – Ó, nem kell félni, biztosan meg fognak jelenni idővel. Kifogástalan társaság, legalábbis szakmai szempontból nézve, de nem hiszem, hogy kegyének gondja lesz velük – biztosít róla simulékonyan. – Várni fogom – bólint egyet, és egyelőre úgy tűnik, a beszélgetésetek befejeződik. Megvárja, amíg a tömegben eltűnsz, ő maga pedig egy kisebb kerülővel a sikátorok közt vélhetően ismét az emberek hullámába csatlakozva forgolódik és mozgolódik tovább a városban.

A nőt ugyanazon a helyen találod, ahol a bejöveteledkor felfigyeltél rá. A gyerek nincsen vele, vélhetően a többi utcakölyökkel játszik és rohangál addig, amíg fel sem fogja igazán, hogy mennyire pocsék körülmények közt tengődik, így a szülő nem is sajnálja mutatni nyomorúságát - nem kell tartania magát az egyetlen kincse előtt. Szomorúan bámul maga elé, és bár van előtte egy kis, ócska fémedény, ahova várja a garasokat azoktól, akik esetleg megszánják, de pár rézérmén kívül nem sok érkezett még. Korán is van, és ahhoz képest már ez is egy elég jó termés.
Néha felnéz bánatos szemeivel, körbekémlel, de senkit sem bámul meg igazán, talán nem akarva kellemetlen helyzetbe hozni senkit - vagy csupán belefáradva, hogy teljesen figyelmen kívül hagyják őt egyébként is. A ruhái koszosak és büdösek, rongyosra használtak és lógnak rajta, még mutatva, hogy mennyivel jobb állapotban volt hosszú évekkel korábban. A megviseltségtől nehezen lehetne megítélni a korát, az arca csontos és beesett, a szemei alatt karikák égtelenkednek a nyugtalanságtól és kevés vagy felszínes alvástól. A kezei viszont meglehetősen rosszul néznek ki, talán mosóasszony volt még, amíg volt helye és ereje hozzá, feltételezhetően pénzhiány miatt pedig túlzásba vitte a munkát.
Nem vesz tudomást a jelenlétedről még akkor sem, mikor közvetlenül a közelébe lépsz, ám mikor leguggolsz, akkor összerezzen. Nagyra nyílt szemekkel bámul rád, egyértelműen nem értve, hogy mégis mit akarsz tőle - esetleg bántani, mint mások? Talán el akarod őt zavarni? Nem tűnsz katonának - végig is néz rajtad gyanakvón, de nem talál rajtad semmiféle jelvényt, sőt, a bebugyolált formádtól még talán meg is nyugszik valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva.
Látványosan megilletődik, mikor bemutatkozol neki, és biztosra veheted, hogy el sem hiszi, hogy megszólítottad őt. Körbenéz zavarodottan, mintha arról akarna megbizonyosodni, hogy nem képzelődik, és mivel néhány környékbeli nyomorult is téged és őt nézi, meggyőződik arról, hogy nem álmodik.
Bizonytalanul és értetlenül, de némi hezitálás után megemeli a kezét, fogadva az üdvözlésedet.
- Icc... - Megköszörüli a torkát. - Iccia... - mondja halkan, még mindig nem szabadulva a lenyűgözöttség és döbbenet láncai közül, ami elsőre értetlenséggé válik, mikor a segítségedet ajánlod. Picit talán gyanakvóvá is válik, és vet is egy pillantást az edénykéje felé, meggyőződik, hogyha rosszat akarnál, sokat egyébként se veszítene vele. Azonban amint előkerül az a számára rengetegnek látott pénz, elkerekednek a szemei, és kis híján az állát a földről kaparja fel. Köpni-nyelni nem tud, és még akkor sem hiszi el, hogy ez történik, mikor a kezei közt van a zacskó, és érezheti a benne nehezedő, kitapipntható érméket. Belenéz, amint újra a gyanakvás kerekedik felül rajta, elképedve fogadva az aranyérmék látványát, és azonnal a remény suhan át rajta. A szemei könnybe lábadnak, teljes hálával pillantva fel rád, a meghatottságtól és elérzékenyültségtől nem is tudva megköszönni szóval. Megpróbálja kiejteni, de már az első szótagnál elcsuklik a hangja, ügyetlenül törölgetve az arcát, megszabadítva magát az újra és újra legördülő könnyektől, hálásan szorítva magához a neki felbecsülhetetlen értékű ajándékot. Néhány hozzá hasonló kitaszított osztozik a boldogságán, visszafogott mosollyal örülve a nő szerencséjének, mások irigyen figyelik őt, de vélhetően nem fognak semmit tenni ellene. Képtelen téged szóval tartani, csak hálától telve figyelni és bólintani egyet, és biztosra veheted, hogy nem fog téged elfelejteni.
Nem maradt más hátra, mint a Vörös Paripa, hacsak nem akarsz még egy kitérőt tenni valamerre.


//Elnézést a hosszas kihagyásért, továbbiakban nem várunk Movrigra, hanem haladunk tovább, ahogyan a sulim és a gyakorlataim engedik! És én is visszazöttyenek ebbe a küldetésbe is //

Eleinte kíváncsian követem a tekintetemmel a kezének mozdulatait, nem értve, hogy mégis mit szeretne. Automatikusan összerándulok, amint megérint, s bár kelletlenül ugyan, de nem rántom el a csuklóm, amikor gyengéd csókot lehel rá. Csak nem szoktam meg az efajta megnyilvánulásokat és szinte már elképzelhetetlen számomra az, hogy vannak, akik még képesek így fordulni felém.
Meg tudom érteni azokat is, akik az eltávolításomat szerették volna, hiszen mégiscsak megrövidítettem őket néhány kevésbé fontos értékkel.
- Biztos vannak helyek, ahol a hasznukat vennék, de nem szándékozom oda menni. – Felelem egyszerűen, enyhe komolysággal. Biztosan könnyen nevelhetnének belőlem katonát és gyilkost odahaza, s biztosan nagyobb hasznom is lenne számukra, mint jelenlegi helyzetemben, mégsem vonz a hatalom világa. Az, hogy folyamatosan vándoroltam, esélyt adott arra, hogy megtanulhassam az empátia fogalmát, s az érzéseim kontrollálását. Tudom, hogy mit akarok és hogyan, de ami a legfontosabb; hogy ki akarok lenni. Bár nincsenek részletes elképzeléseim, az biztos, hogy nem áll szándékomban zombi módjára ölni és bólogatni egy olyan célért, ami az évek folytán teljesen elhomályosodott, csak az értelmetlen halálokat hagyva maga után.
Bólintva jelzem, hogy megértettem mindent, amit a társairól mondott, majd a köszönés után magára hagyom, mindeféle kérdés nélkül. Ezeket nem a nyílt utcán tervezem kivesézni, a rajtam uralkodó paranoia pedig egyébként sem hagyná, hogy kimondjam őket.
Egyszerűen tartok attól, hogy bármelyik sarkon ott lehet valaki, megbújhatnak az árnyékokban, a falban, az égben, a repedésekben, az elmékben. Konkrétan bárhol, s maga a gondolat nem hagyja nyugodni az amúgy is kattogó gondolataimat.
Lassan jutok el a nyomornegyedbe, elsősorban az idő bősége miatt; – nem akarok tolakodónak tűnni, vagy kétségbeesettnek azzal, hogy túl hamar beállítok –, másodsorban a bizonytalanság miatt, ami az utat illeti. Minden  környékbeli ház  vöröses agyaggal kevert sárból lett tapasztva, nehéz felidézni, hogy a véletlenszerűen lerakott házak között merről jöttem, de végül mégiscsak sikerül visszatalálnom, aminek felettébb örülök.
Eleinte nem reagál a közelségemre, ami aggodalommal tölt el, arra gondolva, hogy talán már nincs ki a négy kereke, ettől függetlenül viszont leggugolok elé, reménykeedve, hogy talán így felhívhatom a figyelmét. Megrezzen, mitől azonnal rájövök, hogy talán csak így akarta távol tartani magától azokat a személyeket, akik ártani akartak neki.  
- Üdv, a nevem Khil, örvendek a találkozásnak. – Nyújtom felé egy mosollyal a kezem, bizonytalanságom pedig csak nő, amikor hezitál, ettől függetlenül én mégis töretlenül tartom. Amikor viszont bemutatkozik, a másik tenyeremmel közre fogom az övét, lelkesebben rázva meg. – Szeretnék segíteni önnek és a gyermekének. Igaz, nincs túl sok dolgom, s talán ezért tudom, hogy milyen nélkülözni. – Biztatóan mosolygok rá, s látva a bizonytalanságát, a szokásosnál lassabban nyúlok a tarisznyámhoz, kiemelve belőle az érmékkel teli zacskót, óvatosan átnyújtva neki. Nem várom ki a reakcióját, vontatottan egyenesedek fel, még visszpillantva egy halvány mosollyal a nőre. – Boldog és hosszú életet kívánok mindkettőjüknek. – Amikor bólint egyet, megfordulok,  innentől már csak a Vörös paripára fókuszálva, lassacskán magam mögött hagyva a hölgyet, egyre közelebb kerülve a fogadó kopottas ajtajához.
Óvatosan nyitom ki, s egy pillanatig magamra vonzok néhány szempárt, akik csak addig foglalkoznak velem, amíg megbizonyosodnak arról, hogy én sem jelentek nagyobb veszélyt, mint bárki más, aki köreikben ül. Remélhetőleg hamar megtalálom azt, akit keresek, hogy aztán átpréselve magam néhány szélesebb emberen, az asztalához huppanjak le, néhány pillanatig még csendben lapulva.
- Üdv... Megint. – nyújtózom el az asztalon, rá pillantva, hogy a tekintetünk találkozása után folytathassam. – Ha esetleg itt megfelel, feltenném a kérdéseimet, amiket fontosabbnak találok a feladat végrehajtását illetően. - Ha bólint, akkor az eddig kinyújtott jobb kezemet enyhén megemelem, felmutatva a mutató ujjamat. – Magával a helyszínnel és a környezeti adottságokkal nem ártana tisztában lennem, hálás lennék, ha kifejtené, hogy úgy készülhessek fel. – A középső ujjamat is csatolva egy kettest mutatok. – De ami talán a leglényegesebb, az a szerepköröm, hogy pontosan mi a feladatom és a sikerét illetően meddig mehetek el. - Egy percre elnémulok, bámulva egy kicsit az asztallapra, majd egy mélyet bólintva hümmögök egyet. – Igen... A határok fontosak.

//Mesélői//

Helléna

A kereskedőfiú szélesen elvigyorodik, boldogan bólintva egyet, és biztosra veheted, hogy be fogja hajtani rajtad az ígéretet, de nem tart fel tovább szóval, hagy téged az utadra menni. A kis ülőkét visszarakja a standja mögé, és bizonyára jóval vidámabban folytatja az előtte lévő áruknak az eladását és azokra való figyelemfelkeltést.
A lóképű meglepetten vonja fel a szemöldökét, aztán a plafonra bámulva vakarja meg borostás állát, végül visszavezeti rád a tekintetét.
- Hmm, nem hiszem, azt a törpöt is egyedül láttam, de akkor mindegy – vonja meg a vállát. – Lehet, hogy elkerülték egymást és külön utaznak, csak nem tudnak egymásról – vigyorodik el jópofán, leülve a székére. Társán továbbra is rosszallást láthatsz, és legszívesebben rápisszegne, hogy hagyja már annyiban, így mikor újra megszólal megforgatja a szemeit, és karba tett kezekkel dől hátra a szék támlájának.
Lópofa kíváncsian kémlel téged, amíg beszélsz, belekortyolva a sörébe, és lerakva azt válaszol neked, előtte még megköszörülve a torkát.
- Nos... Nem arról jöttünk, így sokat nem tudok, de minket is érdekel a dolog, nem igaz, Rauph? – pillant a társára egy újabb vigyorral, az emlegetett társ pedig morog valamit, de nem sokat lehet belőle érteni. – Amolyan kalandorfélék vagyunk, de van, mikor kénytelenek vagyunk zsoldosnak beállni – meséli. – Ha úgyis arra tart, akkor esetleg egy ebédet nem vár ki velünk? Mehetnénk csapatban, és akkor a biztonság is nagyobb, társaság is van. Lovat sajnos nem engedhetünk meg magunknak – neveti el magát. – De ha a kishölgynek van, akkor majd tartjuk a tempót. - Tart egy pillanatnyi szünetet, aztán, mintha rájött valami borzasztóra, úgy kezd el grimaszolni. - Ó, te jó ég, elnézést! Most biztos egy zaklatónak tűnhetek - pattan fel a helyéről, hogy egy bocsánatkérő meghajlással igyekezzen enyhíteni a helyzeten. - Soloren vagyok - mutatkozik be még mindig előrelógó fejjel, copfba fogott haja pedig kis híján súrolja a földet.

Aesma

Belépsz a fogadóba, ahol a szokásosat tapasztalhatod: ételek-italok illatkavalkádja, ami keveredik az itt tartózkodók izzadtságszagával, de egyébként semmi különlegeset nem találsz a helyszínben: egy a sok fogadó közül, ahol több rétegben lévők is megfordulnak. Na nem kell arra gondolni, hogy esetleg egy nemes ficsúr betévedt ide, hiszen egy olyanhoz egyáltalán nem illik a helyszín, de pár gazdagabb(nak kinéző) kereskedőn megakadhat a pillantásod, akik az egyszerű munkásokkal elég jól elbeszélgetnek. Valamiféle furcsa összhang van itt, ami adhat egyfajta reményt, hogy a rangbeli különbségek mégsem jelenthetnek akadályt az emberek közt, de ez vélhetően egy hiú ábránd marad, ami csak ilyen kis közösségekben valósul meg.
A kereskedők közt azonban nem találod azt a figurát, akivel találkoztál, de a nem túl messze lévő lépcsőről letipeg valaki teljesen átlagos, egyszerű öltözékben, és inkább tűnik egy középrétegből származónak elsőre, viszont az arcformája és a mozdulatai különösen ismerősek. A kisugárzása is kísértetiesen hasonlít a keresettre, és amint felnéz a lépcsőkről a pultos irányába, azonnal felismerheted cinkos tekintetéről: ő az, a feltételezett félvér, akivel beszélgettél a sikátorban és aki felkért téged. Elsőre nem vesz téged észre, helyette lépteit a csapos irányába vezeti, ám nem kell sok idő neki sem, hogy feltűnjön számára a jelenléted. Felcsillannak a szemei, és már indul is, hogy derekadnál finoman átkarolva vezessen át a helyszínen egy sarokasztal felé. Már ha engeded és nem tolod el a kezét, de ha hagyod, akkor nem kell félned attól, hogy esetleg elkalandozik: szigorúan csak udvariasságból és kedveskedő gesztusból csinálja ezt, gondoskodva arról, hogy kényelmesen elférhess az összegyűlt emberek közt. Amint az asztalhoz értek, kihúzza a széket, és alád tolja, ugyanakkor lehetsz szemfüles, és intézheted inkább magadnak ezt a másik oldalra lépve és elfoglalva a másik széket, ami esetében szórakozottan elvigyorodik. Csak utána foglal helyet, amint te is letelepedtél, rákönyökölve az asztalra dölve rá, játékos kíváncsisággal nézve téged.
Köszönésedre biccent egyet, és ugyanezt a bólintó mozdulatot megismétli, mikor a kérdéseiddel hozakodsz elő.
- Itt nem érdeklünk senkit, úgyhogy nyugodtan – jelenti ki, és elég határozottnak tűnik ahhoz, hogy ne kételkedj a szavában. Ő nem néz körbe, hogy saját magát meggyőzze állítása igazságáról, de lehet, hogyha gondja lenne a kihallgatással, akkor hamar megoldaná más eszközökkel.
Érdeklődése nem tűnik el, folyamatosan tiéd a figyelme, és amint befejezed, magához int egy kissé túlsúlyos, pirospozsgás pincért.
- Egy üveg bort, ha lehet, két pohárral – fordul felé egy visszafogott, mézesmázos mosollyal, a pincérlány pedig boldogan biccent egyet, nemsokára hozva nektek a kért italt, az előtted üldögélő férfi pedig összefonja ujjait. – A helyszín maga Királyöböl felé vezető kereskedőút lesz. Ennél pontosabbat sajnálatos módon nem tudok mondani, de vélhetően egy erdősebb vidéken sikerül összefutnunk azzal a kereskedővel, akinél a tárgy van, rejtekhelyből lesz így bőven. Ha esetleg mégis valami mezőfélén ejtődne meg leghamarabb ez a találkozó, akkor kivárunk. Biztosítandónak érzem, hogy el tudjunk valahol bújni, ahol nyugodtan tudunk várakozni - fejti ki, igyekezve széles körben beavatni téged ebbe a részletbe, még ha kissé bizonytalan is ennek alakulása. Kedélyesen beszél végig egy csipet komolysággal, de oda kell figyelned, ha nem akarod egyetlen szavát is elveszíteni, ugyanis a körülöttetek lévő hangzavarban kis híján elveszik a hangja, annyira könnyen beleolvad kissé mély búgásával. - A feladatkör pedig lényegében csak abból áll, hogy amíg én és néhány társam elintézzük a kavarodást, addig ellopja a tárgyat, de ha annyira messze van még, akkor kitehetjük valahol az úton, hogy megpróbáljon a bizalmába férkőzni, és így csendes lopást intézni, de nem tudom, mennyire szeret színészkedni és mennyire vállalná ezt. Mindenesetre nem egy nagy dologról van szó, sőt, egyenesen jelentéktelennek tűnhet egy apró ékszer, ami könnyedén zsebre csusszan. Vélhetően nem fogja hordani a fickó ezt, helyette egy apró, díszes dobozban fogja találni, de ha rajta is lesz, biztos fel fog tűnni a benne lévő, csilingelő, élénk ékkő miatt. Van róla rajzom is, de azt majd az úton mutatom, nem számítottam ilyen hamar megjelenésére - mosolyodik el a végén. - A határokat illetően nem szabnék meg semmit, elvégre a szabadban leszünk, ahol nem kell annyira óvatosan eljárnunk, mint egy városon belül, így ha azt látja jónak, hogy elteszi láb alól a kereskedőt, ám legyen - tárja szét finoman a karját. - Nem fűződik hozzá semmiféle érdekem, csupán az ékszerre van szükségem.

Keresve  vizslatok körbe az emberek között, nem találva a keresettemet. A tömeg zajából halk nyikorgás szűrődik ki, egyenesen a lépcsők felől. Hamarabb arra fordítom a fejem, mint amilyen gyorsan felfoghatnám a  helyzetet. Összeszűkitett szemekkel követem a férfi mozdulatait, idegen ismertséget felfedezve a mozdulataiban. Eleinte csak gyenge gyanúként jön létre a gondolat, hogy talán ő az, akit keresek, majd egyre jobban erősödik, amikor sikerül elkapnom a téveszhetetlen tekintetét. Óvatosan indulok meg felé, s megtorpanok, amikor ő is felfigyel a jelenlétemre. Innentől kezdve türelmesen várom, hogy beérjen mellém, akkor sem zavartatva magam, amikor a derekamat karolja át. Később sem bánom meg a döntésem, hiszen így egyszerűbben jutok el az asztalig, a többiek közötti passzírozódást elkerülve.  
A szék kihúzását követően huncut mosolyra húzom a szám, ahogyan megkerülöm az asztalt és a másik oldalon foglalok helyet, még szélesebb vigyort mutatva felé. Igazán értékelem a kedvességét, de úgy gondolom, az alapvető dolgokat még én is meg tudom csinálni. Szokatlan és enyhén zavaró eltűrnöm, hogy mindent ő csinál helyettem.
- Oh. – Bukik ki hirtelen belőlem ennyi, a meglepettségtől pedig még körbenézni is elfelejtek. Általában még a négy fal között sem érzem magam biztonságban, pláne, ha ilyen fontos dologról lenne szó. Kissé elgondolkodtató a viselkedése a többiekkel szemben, olyan, mintha a felszín alatt sokkal több húzódna, mint amennyi látszik. Mintha több lenne, mint egy egyszerű személy, aki betette a lábát a város területére.
Enyhén megrázom a fejem, ahogyan visszarántom magam a valóságba, komótosan felsorolva a kérdéseimet, miközben az asztallapra bámulok, csakis az egész végén pillantva rá, pont elkapva az a pillanatot, amikor magához int egy pincérlányt. Nemlegesen rázom meg a fejem és enyhén megemelem a kezem.
- Köszönöm a kedves gesztusát, de küldetések előtt nem szoktam inni. Nem akarom, hogy az ítélőképességem rovására menjen véletlenül.
Erősen koncentrálok a hangjára, néha bólintva egyet, jelezve, hogy minden szavát értem.
- Valóban, az erdő általánosságban sokkal hasznosabb számomra, mint egy mező, ha a búvóhelyeket tekintjük. Remélhetőleg a célszemélyem nem erdei... – Töprengek el hangosan, kissé elmosolyodva, bár valószínűleg inkább kínomban, nem pedig a boldog emlékek beugrásától. – Nehezen kicselezhető képességük van támadás esetén, egy erdőben ugyanolyan védtelen lennék, mint ők egy barlang legmélyén... – Bár az első, ami beugrott, egy bánya volt, tekintettel mindenki másra - meg persze a saját biztonságomra -, inkább nem kockáztattam felhozni a témát. A Vastelep az összes élőnek egyik fájó pontja. – Ettől még persze a feladatom megoldható, legyen szó bármelyik fajról.
Tovább hallgatom, miközben emésztem a mondatait, hogy pontosan milyen döntések lennének a legmegfelelőbbek a cél elérésének érdekében, számításba véve a lehetőségeket és határokat.
- Igazából az, hogy mit szeretek és mit nem, lényegtelen. Nem vagyok az a válogatós fajta, ha maga azt mondja, hogy épüljek be, be fogok. – Mosolyodok el egyszerűen, mintha a világ legnyugtatóbb cselekvéséről tartanék bájcsevelyt. – Ugyanakkor, így, hogy nincs megkötve a kezem, feleslegesnek tartom a több órás munkát, mikor ki is iktathatom, ha netalán rosszra fordulna a helyzet... A származásomról nem is beszélve. Elég bizalmatlanok velem az emberek, teljesen érthető okokból. Sem a hovatartozásom, sem a bebugyolált alakom nem túl bizalomgerjesztő.

//Mesélői//

Helléna

- Ó, nem, dehogy! – emeli fel a kezeit tiltakozón, mellé egy széles vigyorral a képén. – Én nem ábrándultam ki, csak gondoltam, szólok, hátha mégis bejön valamelyik megérzésem a sok rossz közül – vonja meg a vállát végül, megtartva bugyuta mosolyát, és mikor társulsz hozzájuk az ebédben, azt láthatóan nagy örömmel fogadja. A társa annyira nincs lenyűgözve, de különösebb tiltakozásnak sincs jele, így talán nem érzed magad kellemetlenül miatta; csak hátradől karba tett kezekkel, és mivel csatlakoztál a társaságukhoz, kicsit fürkészni kezd, de nem tiszteletlenül vagy udvariatlanul. Szimplán annyira néz meg, amennyire szükséges, hogy később is felismerhessen, vélhetően már ismerve annyira a társát, hogy tudja, úgyis valahogy elintézi, hogy egy darabig összeragadva utazhassatok.
Soloren már emelné a kezét, hogy kezet fogjon veled, le is lassul a karja, amint neked kényelmes magasságba kerül egy kézrázáshoz, aztán egy pillanatnyi blokkolás után már emeli is tovább, hogy üstökébe túrjon zavarodottan.
- Hopp, ezt egy hölggyel nem illik – vakarja meg a tarkóját már-már égő képpel, ahogy aztán eszébe jut, hogy válthatott volna könnyedén kézcsókra. Mondjuk azt lehet, nem vetted volna szívesen, és pár gondolat után látványosan ő is meggyőződik arról, hogy nem tűnsz annak a fajtának, aki ezt az üdvözlési formát részesítené előnyben. – Bár nem tudom, törpöknél hogy szokás... Áh, mindegy is! – legyint egyet, igyekezve ezzel a béna módszerrel terelni erről a figyelmet, és az asztalnál lévő egyik szabad székre mutat (a kettőből), hogy foglalj csak helyet, majd vidáman ő is lehuppan a sajátjára.
Soloren társa ránéz lópofára a kérdések hallatán, teljesen átadva neki a stafétát és a lehetőséget, hogy kibeszélje minden búját-baját, persze csak egészen addig, amíg témánál maradnak. Közben természetesen a háttérben ugyanúgy hangzik a kocsmákra és étkezőkre jellemző hangzavar és zsibongás, bár jóval csendesebben, elvégre viszonylag korán van, most még nincs akkora hullám itt. Majd ebédnél! Csendes kanalazás és halk beszélgetés van, miközben az egyik pincér dúdolgat valamit, amíg feladat híján a pulton üldögélve harangozik a lábaival gyerekes, széles vigyorral pirospozsgás arcán.
- Hát ami azt illeti... – vakarja meg enyhén borostás állát, amint a kérdezősködés végére értél. – Ismerősök vannak, nem kevés, ez tagadhatatlan, de elég vegyes fogadtatásban van részünk, mikor egyikkel-másikkal találkozunk. Állítólag kicsit idegesítő vagyok és sokaknál sikerült csak ezzel kihúznom annyira a gyufát, hogy páros lábbal rúgjanak ki arról a településről.
A társ közbeköhög egyet udvariasan, miközben nekikezd az evésnek.
- Na jó, csak annak a fickónak a házából, egyetlen település sem utált még meg idáig – javítja ki magát, mire újabb köhögés érkezik a társ részéről, Soloren pedig összehúzza a szemeit, szúrósan bámulva a másikat, aki visszanéz rá teljes higgadtsággal. Egy pillanatnyi szünet következik, amíg a társ visszadől, hátát nekitámasztva a széktámlának, karba téve újfent a kezét.
- És mert elbénáztad – jelenti ki közönyösen, ám mintha egy halvány félmosolyra húzódna a szája egy pillanatra, ahogy Soloren látványosan elhúzza a száját.
- Azért annyira nem is – dől hátra ő is, gyerekes sértettséggel karba téve a kezét. – Mindenesetre! – vesz egy mély levegőt, ismét az asztal fölé görnyedve társával együtt, hogy mindketten folytathassák az étkezést. – Van pár ismerősünk, de nem vesszük készpénznek az információkat, tekintve, hogy kacsa is lehet vagy hátbadöfés – vonja meg a vállát nemtörődöm módon. – Nem sokan akarnak keresztbe tenni nekünk, tekintve, hogy akkora hírünk sincs a kontinensen, de jobb félni, mint megijedni, nem igaz? – enged meg egy mosolyt, azzal visszatér a kérdéseidre. – Általában nem szokott ezzel az úttal gond lenni tudomásom szerint, viszonylag békés, csak akkor került nagyobb figyelem középpontjába, mikor néhány éve város lett ez a néhai porfészek. Akkor természetesen jöttek a banditás és kirablós problémák és védtelen kereskedők, akik erre még nem voltak felkészülve, de az okosabbak már megfizetnek pár zsoldost, hogy távol tartsák ezeket a rosszakarókat. Viszont ami még a fülembe jutott, volt pár eset, ahol a zsoldosokat is felkoncolták – dörzsölgeti meg az állát. – Nem a legjobb ebédtéma, de tudnunk kell, hogy mivel állunk szemben – meríti újra a kanalat a levesbe. - Rauph, a hisztis – válaszol szinte gondolkodás nélkül, mikor társa bemutatására kerül a sor, és érezve magán Rauph szúrós pillantását, kijavítja magát: - Akarom mondani... a csendes, mert hát valóban az.


Aesma


Ahogyan azt korábbi mesélőimben említettem, amint kitáncolsz az elkényelmesedés lehetősége elől, széles és szórakozott vigyor jelenik meg a férfi arcán, és kisvártatva ő is helyet foglal veled szemben a kényelmes beszélgetés céljából. Mozdulataiban hasonló játékosság fedezhető fel, mint ami a vonásait uralja, bár nem sokat fészkelődik, szinte azonnal megtalálja azt a pozíciót, amiben társalogni kíván veled.
A csibészes vonások nem tűnnek el, mikor visszautasítod a lehetőséget, a pincér ugyanakkor kissé tanácstalannak bizonyul, hogy most mit hozzon és mit ne, de végül Dhryma intézi, hogy mégis legyen az asztalon bor két pohárral.
- Legfeljebb csak én iszok – tárja szét óvatosan a karját, halk nevetéssel a végén, ezzel is igyekezve éreztetni veled, hogy továbbra sem kötelez a közös borozgatásra, inkább csak előzékenyen szem előtt tartja azt, ha esetleg meggondolnád magad. – De csodás meglátás – ismeri el az indokot, amivel elutasítottad a kedveskedését. – Ha esetleg enni szeretne és van kívánsága, mondja csak, gondolom, azért üres hassal sem akar útra kelni – dől hátra, nekitámasztva hátát a széktámlának. – Kenyeret, sajtot és egy kis sonkát vagy szalonnát úgyis viszünk néhány gyümölcs társaságában, de ha éhes, akkor érdemes kihasználni a lehetőséget, hogy itt főtt ételt adnak, amit természetesen nagyon szívesen állok.
Amint a kérdésekre kerül a sor, visszahelyezkedik abba a pozícióba, ahogy elkezdte a beszélgetést: az asztalra könyököl mindkét kezével, majd összefonja az ujjait, érdeklődőn hallgatva minden egyes szavadat. Ezután ő megadja a tőle telhető legrészletsebb válaszokat, persze nem azzal a hangerővel,  hogy mindenki felfigyeljen rá, inkább úgy, hogy aki hallgatozna, az ne értsen belőle minden szót, ahogy a környék morajlásában elvesznek a beszédfoszlányok. Egyáltalán nem fél itt megosztani a részleteket, és már vakmerőség is lehet, de, ahogyan azon már gondolkodtál, lehet, jóval több rejlik mindemögött.
Talán az arckifejezéseden, talán csak a felvetésedből adódó aggodalmon, de halkan kuncogni kezd.
- Nem erdei – rázza meg a fejét nemlegesen. – Amennyire én tudom, nagyon is ember, az elfek kellően zárkózottak ahhoz, hogy annyira ne akarjanak mászkálni és kellően arrogánsak, hogy mással intéztessék el a munkát – vonja meg a vállát. – Valószínűleg nem kevés jutott belém abból a fajta vérből – vigyorodik el, közben a pincér kihozza a bort és a poharakat egy széles, boldog mosollyal.
- Egészségükre! – fordulna is el, de Dhryma rád pillant azzal a szándékkal, hogyha valami ételt megkívántál, akkor most mondjad, ám ha nincs semmi, amit szeretnél, akkor egy ezüstérmét odaad a lánynak.
- Egy kis ráadás – teszi hozzá, a felszolgáló kissé megilletődik, de aztán megköszönve elmegy, még azt azért hozzátéve, hogyha bármi kell, akkor szóljatok csak. Dhryma erre bólint, aztán visszafordul feléd.
- Az erdeiek bele is pusztulnak, ha sokáig ott maradnak egy barlangban – nyúl az üvegért elégedett mosollyal, és nehéz lenne megmondani, hogy a kijelentés okozza ezt, a tény, hogy mennyire gyengék is lehetnek ennek a nagyra becsült fajnak a tagjai, vagy a bor ízének ígérete váltja ki belőle mindezt. A kibontott üveggel a kezében még egyszer rád pillant, hogy tényleg nem szeretnéd-e legalább megkóstolni, mert szívesen töltene. Ha továbbra is tartod magad és elhárítod a lehetőséget, akkor magának önt valamennyit, amivel elboldogul a beszélgetésetek végéig. Visszarakja az üveget az asztalra, majd kezébe veszi a poharat, kicsit lötyögtetve benne az italt, figyelve annak sík felületét.
A válasz további részében könnyedén ringatja ujjai közt a poharat, könyökölve továbbra is az asztalon, aztán amíg válaszolsz neki, addig jóízűen beleiszik a borba, ám figyelmét továbbra sem veszíted; még akkor is magadon érezheted, mikor épp másra tekint, bár ez egészen ritka és csak egy-egy pillanat csupán, amikor valaki egy nagyobb mozdulatot megtesz. Továbbra sem félelmet lehet felfedezni abban a rezdülésben, amivel egyszer-egyszer kutakodik, a szimpla emberi kíváncsiság és ösztönösség van benne riadalom nélkül.
- Nos, igen, a bizalmatlanságban van valami, ugyanakkor fel tudok ajánlani egy-két dolgot, amivel elrejtheti, és nem kell betekernie magát tetőtől talpig. És legalább mások is megcsodálhatják a csinos arcát – mosolyog rád. – A lehetőségei pedig nyitottak, ha úgy ítéli, könnyebb a gyorsabb módszerrel elintézni a munkát, akkor legyen, de arra felhívom a figyelmét, hogy családos ember lehet gyerekekkel, testvérekkel, talán a szülei is élnek még. Persze ez már csakis az ön lelkiismeretétől függ, hogy végül melyik lehetőséggel él.

Helléna Silvermoon

-Ne is törődjön az ilyesmivel, bár ha adhatok egy tippet, akkor ne nézzen minden törpét utitársnak, hiszen én sem veszem mindőjüket annak.-Mondom neki kissé szemtelenül, miközben azt figyelem, hogy miért bámulnak meg ennyire. Soloren gesztusa pedig a megkezdett kézfogásra meglepő volt... inkább fejezte volna be.

Tekintetem is hasonlóan néz rá, mint akiről nem tudja, hogy vajon normális-e. Amikor pedig mesélni kezd igyekszem rá minnél természetesebben nézni, még a lábamat is keresztbe teszem, hogy minnél kényelmesebb legyen. Nem is bánom meg a dolgot, hiszen Sol pajtás elég sokat képes mesélni.
-ugyan, láttam én már rosszabbat is, ennyitől nem megy el az étvágyam. Na igen infó... nem olyan egyszerű jó infóhoz jutni, bár ti elég megbízhatónak tűntök.
Próbálom egy kicsit felébreszteni bennük a bizalmat, hátha elmondanak nekem még pár dolgot.
Jót kuncogok Rauph bemutatásán egy pillanatra, hiszen nem sokszor látsz ilyen jó társakat.-megnyugtató titeket, azaz téged hallgatni. Rauph, Soloren! Akkor velem tartotok egy kis kalandra?-Tartom fel a poharamat koccintásra. Igaz csak víz van benne, de valamivel szentesíteni kell a dolgot nem? Majd ha pedig belementek, akkor én kezdek a sztorimba:
-Tudjátok ez az egész azért kell nekem, mert állítólag egy kereskedő egy hete körülbelül nem ért ide arról az útról, és egy kissrác kért meg, hogy nézzek utána. Igazából a jó szívem vitt rá főleg, meg a keserves tekintete ha értitek. Velem tartotok? Persze nem határolódom el a kellemes csevejtől, de a hangomon érzik, hogy kicsit sietnék, mert hát a világ nagy és tele van veszéllyel.

Talán elkaphatta a meglepett tekintetemet, amikor az asztalon két pohár landol, ugyanis ezt követően hozzáfűzi, hogy nem probléma, ha nem csatlakozok hozzá. Egy mosollyal és bólintással jelzem, hogy maradok a rögeszmémnél és nem kívánok alkoholizálni. Ha őszinte akarok lenni, kissé feszélyez a gyilkosság gondolata, ami most olyan távolinak és idegennek tűnik, pedig a halál gyakran szőtte át a mindennapjaimat akkor is, ha én közvetlenül még nem követtem el egyet sem. Volt olyan eset, amikor kritikusan megsebeztem valakit, vagy a szemeim előtt halt meg, esetleg amikor állatot kellett ölnöm, nem feltétlenül az életben maradás miatt... Viszont az, hogy egy hozzám hasonló életét vegyem, olyan szürreálisnak hat.
Tudom, hogy át kell ezen esnem annak érdekében, ha továbbra is szándékozom szívni a levegőt és úgy hallottam, hogy csak ezen a holtponton kell átlendülnöm ahhoz, hogy a későbbiekben ügyes harcos legyek. A társadalmam szerint, legalábbis.
- Köszönöm, de nem élek a felajánlással. - Azt már nem teszem hozzá, hogy milyen okokból nem lennék képes egy falatot sem lenyelni. Kissé kellemetlen a téma, ugyanis a velem egykorú fajtársaim gyilkosságai már régen kitettek volna egy több tagú háztartást, még akkor is, ha csak háztartásbeli feleségekről van szó. Ez egyike azoknak a tényeknek velem kapcsolatban, amiket soha nem osztanék meg a családommal, ha egyszer újra találkoznánk valami csoda folytán.
Ha szemfüles, észreveheti, hogy a tartásom enyhén lazul, amikor kiderül, hogy nem erdeiről van szó. Ami csak még inkább megnyugtat, hogy - minden bizonnyal - egy mágiátlan emberrel van dolgom, ami ilyen szempontból mérvadó előny a részemre. Bárhogy is, őszintén elmosolyodok, amikor megemlíti azt, hogy az elfek fő személyiségjegyeit magában hordozza, hiszen ezt én is tapasztalom, mégpedig a saját bőrömön, tekintettel arra, hogy én vagyok az a szerencsés, aki elintézheti helyette a mocskos ügyeit.
Bár nem mutatom jelét, a következő mondata után tűzött mosoly enyhén meglep, s nem sokkal később el is bizonytalanít. Furcsa érzéseim vannak vele kapcsolatban és ami talán a legrémisztőbb az az ismeretlensége. Nem tudok semmit a személyéről, a pozíciójáról és még azt sem tartom kizártnak, hogy álnéven mutatkozott be, ami kellően kellemetlen, ugyanis egy olyan feladatot bíztak rám, amiben fontos az elkötelezettség.
Igyekszem elfelejteni az imént lefuttatott gondolatokat és inkább egy másik irányból megközelíteni a történetet. Ha állja a szavát, a kapott pénzből sok rászorulón segíthetek.
Igen, egy ember élete több tízért cserébe semmiség...
Megértően bólogatok felé, egésze addig a pillanatig, amíg ki nem fejezi az arcomról alkotott véleményét. Azon nyomban ledermedek, a szavainak a valódi lényege viszont csak később jut el a tudatomig, enyhe pírt festve a szürkés bőrömre. Óvatosan csúsztatom a kezeimet a felsőm anyagához, hogy zavaromban azt kezdjem el piszkálni, miközben, kislányosan lesütöm a szemeimet. Végül aztán mégis egy halk kuncogás hagyja el a szám, ugyanis biztos vagyok benne, hogy pont ezt a reakciót akarta tőlem.
- Ahogyan csak szeretné, bár nekem kényelmesebb és megszokottabb az a ruházat, amit viselek. - A mondatom végén felpillantok rá, kissé elgondolkozva, miután felsorolja a célszemély lehetséges hátterét. Fejben újra átfutom egy pillanat alatt a lehetséges kimeneteleket, de aztán mégiscsak nemlegesen megrázom a fejem, biztosítva magam arról, hogy nem érdemes eltérnem a jelenlegi tervtől. - Ilyen feladatok esetén nincs szükségem a lelkiismeretemre. Kitartok a gyorsabb verzió mellett.