Vallásuk a hétköznapjaikat teljesen átlengi: a természet és az élet alapvető tisztelete, az élet körforgása és a természet rendje mind az életmódjukban, mind a hitükben nagy szerepet játszanak. Jóformán nincs elf, akinek ne lennének fontosak mindezek, így soha nem pazarolnak semmit – vagy legalábbis igyekeznek minimalizálni azt -, és sosem vesznek el többet annál, mint amire szükségük van. Ha nem kell, éppen ezért nem vadásznak – hiszen ez egy élet kioltásával jár -, de ha meg is teszik, ügyelnek arra, ne olyan vadat ejtsenek el, amelynek kölykei vannak. Ha mégis ilyen fordul elő, akkor a kölyköket az az awyrisi neveli fel, aki elejtette a vadat, egyfajta kárpótlásként a tettei nyomán. Ha fát vágnak ki, azt is új ültetvényekkel pótolják, visszaadva azt, amit elvettek, és az elpusztult növények helyébe is fiatal palántákat helyeznek, ezzel is kedveskedve a területet őrző szellemnek.
Amennyire csak lehet, megpróbálják megtartani az egyensúlyt és harmóniát, amire kezdetek óta nevelték őket őseik és a szellemek, de ha ki is billen egy kissé, akkor sem a saját javukra történik az, hanem a természet javára, olyan önzetlenül szolgálják az őket körülölelő erdőt és annak népét, mely befogadta fajtájukat. Mindig hálásan fogadják azt, ha gazdag a termés a fákon, bokrokon, és mindig elmondanak egy imát a levadászott vagy levágott állatért, akinek húsát, bőrét, szőrméjét felhasználják a saját javukra, a maradványait pedig eltemetik egy annak méltó helyen, hogy a körforgást, amiben hisznek, teljessé tegyék.
Az erdeiek egyetlen istenként tekinthető entitást tisztelnek, akit Természet Anyaként emlegetnek. Őt nem a megszokott emberszabású, nagy hatalommal rendelkező, felsőbb istenségként kezelik, hanem leginkább a szellemvilág leghatalmasabb jelenségeként, akinek se alakja, se formája nincsen. Ott van mindenben és mindenkiben, a fűben, a fában, az állatokban és érző lények mindegyikében - így más fajok képviselőijében is -, jelen van a légben, az avarban, a vízben – mindenben, így konkrét ábrázolás nem létezik róla. Sokan emiatt nem is kezelik őt úgy, mint egy személyt, hanem inkább a természet megszemélyesítését látják a megnevezésben, ugyanakkor vannak olyanok is, akik elmondásaik alapján találkoztak Természet Anya kivetülésével vagy hírnökével valamelyik útjuk során.
Úgy hiszik, hogy ez, az egyszerűség és hatalmának kiemelése kedvéért istennőnek hívott szellem folyamatosan kísér mindenkit, hiszen mindenkiben ott van, de nem szól bele egyértelműen az egyén életébe – vagy legalábbis nem mindig. Alapvetően csak figyel, mindenkinek a sorsát számon tartja és követi azt, csendes sugallatokkal segítve azokat, akik keresik őt vagy akik rászorulnak. Ezt a sugallatot azonban nem mindenki érzékeli és nem mindenki hallja meg, hiszen ez maga a belső megérzés más fajok nézetei szerint, amit könnyen össze lehet keverni a tudatosabb döntésekkel és ugyanolyan gyorsan kétségbe is lehet vonni azt. Éppen ezért annyira nehéz meghallani az egyénben lakozó Természet Anya szavát, mert nincs olyan megkülönböztető tónusa, színe vagy érzete, hogy azt bárki könnyedén érzékelhesse.
Mindezek ellenére minden elf ehhez az istenséghez intézi imádságát és tőle kérnek védelmet, útmutatást, mikor szükségük van rá, noha ennek nincs konkrét megjelenési formája: nem térdepelnek le vagy kulcsolják össze a kezeiket, nem motyognak halkan, nem suttognak, hogy ezzel az entitással felvegyék a kapcsolatot – az elfek gondolati úton szólítják meg őt. Nem emelnek templomokat, szentélyeket Természet Anya tiszteletére vagy azért, hogy “közelebb kerüljenek hozzá” és érezzék a jelenlétét – nekik nem egy ilyen épület jelenti ennek a szellemnek az érzékelhetőségét vagy ehhez a szellemhez való közelebb kerülést. Az elképzelésük szerint nem egy épületre fog korlátozódni ennek a nagy tiszteletnek örvendő entitásnak a hatalma vagy jelenléte, elvégre ott van mindenkiben; annál közelebb pedig nem lehet. Ha azonban az ezen épületek által biztosított megnyugvást keresné valaki, az az erdeieknél teljes mértékben megegyezik egy szépséges tisztás jelenlétével vagy egy csengőn csobogó patakkal, melyet madárcsicsergés kísér kórusban. Ezen felfogásuk miatt gyakran furcsállón is tekintenek azokra, akiknek szükség van egy ennek szentelt épületre, hogy a saját istenük jelenlétét érzékelhessék.  
Egyetlen kultikus központjuk azonban mégis akad az elfeknek: az Élet Fája, melyet mély tisztelet övez és az elfek számára ez hatalmas értéket képvisel. Az erdeiek által még éppen elérhető rengeteg területén álldogál az Emlékezés tisztásával maga körül, melyek jóformán elválasztják a lakott területeket Awyris jócskán veszélyesebb pontjaitól, ahova erdei csak erős indokkal merészkedik. Ősidők óta jelen lehet ez a fa, hiszen a legöregebb erdei már gyerekkorában is teljes pompájában láthatta, így nem kevesen állítják ennek a fának az öröklétűségét – vagy elf ésszel felfoghatatlanul hosszú létét. Úgy tartják, ez a fa az őt körülölelő hatalmas erdő élete, a szíve, és hogy nagyrészt ez tartja életben Awyris élővilágát, hogy emiatt olyan dús a növényzet és gazdag az állatvilág. Értelemszerűen ez nem jelenti azt, hogy pazarlásba kezdhetnek és gondolkodás nélkül vágnak ki fákat és vadásznak le állatokat, mert hiába legyen Awyris szíve és élete az Élet Fája, tudják, hogy ilyen károk jóvátétele és kijavítása ekkora hatalom birtoklásában is hosszú idő – ráadásul a szellemek jóindulatát és segítségét is elveszíthetik ilyen tettek által. Mindezen hiedelmek miatt kincsként őrzik a fát, tudva, hogyha gonosz szándékok vezérelnek valakit, képesek lehetnek elpusztítani azt a kivágásával vagy többszörös megcsapolásával.



Az awyrisiakhoz elsősorban az erdőszellemek állnak közel, tekintettel arra, hogy Awyris maga egy hatalmas, egybefüggő erdőség, melyet a területi nagysága miatt több ilyen védőlélek is őriz. Vallják továbbá, hogy léteznek hegyek közt rejlő szellemek is, kik a sziklák takarásában figyelnek és barlangokba bújnak, de ugyanúgy a síkságok és tavak, folyók is rendelkeznek ilyen felsőbbrendű hatalommal, mely védi azt a területet. Lényegében mindennek tulajdonítanak egy-egy védőszellemet – a terület nagyságától függően többet is -, akik ahhoz a helyhez kötöttek, ahova Természet Anya küldte őket. Csak nagyon kivételes alkalmakkor merül fel, hogy arról a helyről elvándoroljanak valamilyen szélsőséges indoknál fogva – mely többnyire az elüldözésükből fakad -, noha léteznek vándorszellemek is. Jelenlétük azonban nem korlátozódik csupán Awyrisra: az Emberek Királyságában csakúgy jelen vannak, mint az ork vagy törp földeken.
Bár más népek isteneit is elfogadják, mint tényt, nem ismerik el azok istenformájú létezését; inkább valamiféle nagyhatalmú szellemnek tartják azokat, de nem Természet Anyával egyenrangúként. Az ilyen nagyhatalmú szellemeket – amelyekből több is létezik - ők maguk is tisztelik, és békés természetük, nem túl magas populációjuk mellett talán ez is közrejátszik abban, hogy sosem kerültek túlfűtött vitába vagy egyenesen vallásháborúba, hogy a saját hiedelmüket terjesszék. Hiszik azt, hogy az ilyen szellemek a harmónia megteremtésére és a világ természetességének megvédésére törekednek, legyen bármilyen formájuk és bármilyen kisugárzásuk is – az elfek pedig ezekhez a tanokhoz méltón cselekednek.
Történeteik szerint megjelenésben elképesztően sokszínűek lehetnek: szabadon változtathatják az alakjukat, így akár teljesen beolvadhatnak a hétköznapi életbe elsősorban az intelligens lények által nem lakott területeken. Felvehetik így egy vadállatnak a formáját, de egy olyan alakban is járhatják a vadont, ami egyetlen ismert lényéhez sem hasonlít. Lehet teljesen tapintható, fizikai valója, de lehet szellemszerű kivetülése is – ez teljesen magától a szellemtől függ és mit lát jónak, noha többnyire megragadnak egy vagy két formánál.  
Ritkán jelennek meg intelligens lények előtt; az esetek döntő többségében az ő szemük előtt rejtve maradnak, és csak egyfajta megfoghatatlan, különös megérzésből sejthető egy-egy ilyen természetfeletti lény jelenléte. Persze van pár kivételes alkalom, amikor néhány pillanatra megmutatkoznak mások előtt leginkább útmutatás céljából, segítő szándékkal, noha ezt is szelleme válogatja. Az elfek szerint mindegyiknek külön személyisége van, és bár céljuk közös és tiszta, szellemenként másfajta lehet a megközelítés módja.  
Erejük az általuk őrzött terület nagyságától és az ott lévő élővilág gazdagságától függ. Hatókörükbe tartoznak így az állatok és a növények, de az intelligens fajokra nem hatnak passzívan a jelenlétükkel – kerülik is az általuk lakott területeket. Elsősorban az élővilág gazdagságának őrzésére figyelnek a védőlelkek, hogy minden a természet rendje szerint mehessen, hogy az örök körforgás teljesüljön. Aki ebbe bele akar szólni és kibillentené azt a természeti harmóniát az adott területen, a védőszellem segítségül hívhatja az adott helyszín élővilágát, velük űzve el a rossz szándékú behatolókat és ártó személyeket, kik felbolygatják a természet rendjét.  
Aktívan nem vesznek részt az ilyenkor kialakuló küzdelemben, hanem egyfajta központként irányítanak a háttérben, koncentrálttá téve az élőlények támadását, hogy a védekezésük hatásos legyen. Ennek köszönhetően nem kevés összeszedettség kell a szellem által védelmezett terület elfoglalásához és átalakításához. Többnyire ez két módon végződik: vagy sikerül minden akadályon átverekednie magát a támadóknak – ami eredményezheti a szellem elűzését -, vagy a természet sikeresen ellenáll a betolakodóknak, így a területet ért károk után elkezdődhet a lassú gyógyulás és egyensúly visszaállítása. Vannak azonban az erdei elfek történetei között olyanok, mikor egy ilyen harc során a védőszellem lemond öröklétűségéről, saját vérével és fizikai erejével védelmezve a területét, egyfajta utolsó, elkeseredett próbálkozásként. Ekkor a védőszellem visszakerül az elfek által erősen vallott szellemi körforgásba, amitől egyszerű halandóvá válik: teste öregszik és sebezhető lesz.

A vándorszellemek mesékben és a valóságban egyaránt gyakran a vándor jótevő szerepét töltik be, kik nem kötöttek helyhez, de keresik azokat a területeket és azokat a helyszíneket, akiken és amiken segíthetnek. Ők, akárcsak a többi védőszellem, érzik és tudják, hogy kiben mi rejtőzik, hogy ki miként viselkedik és milyen töltetű gondolatok keringenek benne, aminek köszönhetően könnyedén és gyorsan meg tudják állapítani másokról, megérdemlik-e a segítséget, amit biztosíthatnak szűkös korlátok közt mozgó hatalmukkal. Tekintettel arra, hogy ők vándorolnak és nincs területi előnyük, mint a tényleges védőszellemeknek, hatalmuk is kevesebb, így nagy, látványos és világrengető jelenségek létrehozására nem képesek – de gyakran a kis apróságaikkal teszik a legnagyobb csodákat.  
Más azonban az, mikor a vándorszellem eredetileg egy területtel rendelkező védőszellem volt. Az erdeiekétől eltérő fajok terjeszkedésével és építkezéseivel járó pusztításokkal az awyrisiak úgy vélik, hogy több szellem veszítette már el azt a területet, aminek megvédésével megbízta őket Természet Anya. Elképzeléseik szerint az ilyen helyeken élő védőlelkek egy része képessé vált adaptálódni – feltéve, ha nem város épült a terület helyére -, és az új körülményeknek megfelelően teljesíti tovább a feladatát. Akik erre azonban képtelennek bizonyultak és elűzésre kerültek területük élővilágának kiirtásával, a vándorszellemek sorát bővítik, bár ők nem számítanak hagyományos vándorszellemnek.  
Az elfeknek elképzeléseik nem kifejezetten vannak arról, hogy az ilyen hatalmuk és erejük nagy részét elveszített szellemekkel mi történik, hiszen általuk sosem történt olyan mértékű pusztítás, mely egy szellem elüldözésével járt volna. Tekinthető ez egy újfajta jelenségnek, mellyel néhány elf komolyabban foglalkozik és elterjedt elképzeléssé vált, hogy örök vándorlásra ítéltettek ezek az egykor területtel bíró entitások, hacsak fel nem adják örökkévaló létüket, hogy a körforgásba való visszakerüléssel újrakezdhessék. Ha azonban nem adják fel ezt az öröklétű formájukat, nem tartják kizártnak, hogy a tragikus események következtében korruptálódnak, mely megmagyarázná más népeknél szereplő hadviseléssel foglalkozó istenségek jelenlétét vagy azokét, akik előtt véráldozatot mutatnak be. Ezekre tekintettel valószínűnek tartják, hogy a védőszellemek megkeseredésükben torzzá válnak és egy kifacsart gondolkodást kezdenek el képviselni, ha megteremtésük indokait és céljait erőszakkal elveszik tőlük.  
Bizonytalanságuk oka az, hogy nem kifejezetten nyitnak a külvilág történései felé, illetve ők maguk a saját erdejükben nem végeznek olyan mértékű pusztítást, hogy az az adott védőszellem otthonának elvesztésével járjon.



Ezek azok a személyek, akiknek valamiféle pozitív értelemben vett megkülönböztető jegyük van, legyen az fizikai vagy mágiai, szellemi. Hívják őket áldottnak, egy részüket kivételes tehetségként emlegetik, ám végül a kegyelt vált a népek ezen csoportját jelképező megnevezéssé. Ritkaság azonban az ő jelenlétük és népenkénti számuk sem túl magas, de kétségtelenül minden fajon belül találhatóak olyan különlegességgel vagy különleges erővel megáldottak, amit Természet Anya nagyobb figyelmének tulajdonítanak. Tekintve viszont azt, hogy nem éppen ismerősek más népek kultúrájában és mágiájában, nehezen tudnák meghatározni, közülük ki a kegyelt és ki nem, de a zsigeri alapú tehetségeknél jó esélyt látnak a kiemelt szerepükre.
Történeteik alapján úgy hiszik, ha a megszokottnál gyakrabban fordulnak elő ilyen kegyeltek, akkor valami nagy van készülőben, ami az összes nép történetét meghatározhatja, az ilyen kiválasztottak pedig megakadályozzák a jelenlétük által előrevetített katasztrófát. Ezen katasztrófa mibenlétét nem lehet előre megjósolni; rengeteg alakot ölthet, így lehet akár egy nép elűzése vagy egyenes kiirtása, lehet, egy túlvilági beavatkozás előjele, melyet vissza kell vernie vagy fordítania a kiválasztottaknak. Általában, mivel valami nagyra hivatottak, gyakorta bevonzzák a bajt, így újra és újra, idővel egyre csak nehezedő akadályok elé kerülnek, melyen felül kell kerekedniük. Ezt a folyamatot Természet Anya felkészítésének tekintik, azonban nem vonatkozik ez minden rossz sorsú személyre, aki puszta szerencsétlenségből kényszerült megannyi nehézséget átélni.

A megkülönböztető jegyek közé tartozik az elfeknél az, ha valakinek a bőre vagy a haja az awyrisi átlagnál zöldesebb vagy egyenesen zöld színű – jelképezve a természetet -, és az ilyenek esetében úgy vélik, hogy nagy dolgokra hivatott az illető. Vannak esetek, mikor szinte világít, annyira élénk valakinek a szeme, és kivételesen a zöld szín esetén vélik úgy, hogy azok Természet Anya szemei: tele mágiával és élettel. Az esetek többségében a fizikai jegy viselése nem garantál semmiféle mágikus vagy fegyverforgatással kapcsolatos tehetséget; a történetek döntő többségében egy egészen más tulajdonságuk bizonyult kiemelkedőnek: a belső értékük. Ide a tulajdonságoktól kezdve az értékrendet át bármi beletartozhat, és talán ezeknél a kegyelteknél az egyik legnehezebb megállapítani, Természet Anyának milyen tervei vannak velük. Mindenképp hiszik ugyanakkor, hogy legendás sors vár rájuk és meghatározó döntéseket kell meghozniuk, nevük pedig végzetük beteljesítésével fennmarad évszázadokon keresztül és történetüket mesékbe, krónikákba foglalva örökítik meg.
A kivételes tehetségek esetében ugyanezek az elméletek és hiedelmek merülnek fel. Nem feltétlenül adatik meg ezen személyeknek a fizikai megkülönböztető jegy viselése, cserébe kivételesen jól teljesítenek valamiben, ami érezhető és látványos egyaránt. Az elfeknél többnyire ez a mágiára és a területük védelmére korlátozódik: azok, akik ritkaerős mágikus erővel rendelkeznek, hiedelmük szerint Természet Anya egy nagyobb töredéke él bennük, aki pedig a fegyverforgatásban vagy íjászatban bizonyul feltűnően tehetségesnek, őneki is nagy sorsot jósolnak, mely meghatározó az erdei elf társadalomban. A gyógyítói körből ugyanúgy kikerülhetnek csodatevők, akik mágia nélkül is képesek más gyógyító által már veszett ügynek tekintett esetet megmenteni. Számukra mindez nem csupán tehetséget jelent – ez egy jel, hogy többre hivatott az illető, mint egy, az átlagba teljesen beleillő elf.
Kegyeltnek számít továbbá az, akinek a szokásostól eltérő képességei vannak; erdei elf mesékben előfordulnak olyanok, akik képesek voltak a jövőt megmondani pár zavaros vízión keresztül, noha ez sosem akarattal került kiváltásra. Más a benne élő Természet Anyát volt képes meghallani erőteljesebben, és ezáltal tudott tanácsot adni társainak vagy rászorulóknak, de ugyanilyenek azok is, akik a faji mágiaáguktól valamelyest eltérő varázserővel bírtak, melynek skálája igen széles. Bizonyos mesékben említésre kerül olyan, aki annyira mély kapcsolatot ápolt a növényekkel, hogy képes volt beléjük olvadni, és ugyanígy szerepelnek olyanok is, akik az elfek által is elérhető elemek irányítására mutattak nagyobb affinitást. Az, hogy valakinek Természet Anya megadta a tűz korlátozott idomítását az erdei elfek közül, elképesztően baljós jelnek számított már csak a ritkasága és az elem pusztító ereje miatt is, de rögzített történelmükben kétszer fordult elő csupán – ezen két személy is vitatott, és többen egy személyként kezelik, túl sok hasonlóságot és egybeesést látva azon mesékben, melyek ezt a személyt vagy ezeket a személyeket emlegetik.



Vallásuk része a körforgás és újjászületés, a lélek soha meg nem szűnő léte, noha ennek nincs teljesen kötött formája vagy kötött elképzelése. Hiszik, hogy a testben ott lakozik egy lélek, amely a test elpusztulása után tovább vándorol Természet Anya segítségével és kíséretével, újjászületve akár egy állatként, akár egy növényként, vagy ugyanúgy beleszületik a saját fajtájába – nagyon különleges esetekben pedig, mely csak legendákban szerepel, Természet Anya egy helyszín védőszellemévé emeli, kiragadva őt a körforgásból.
Mivel az erdeiek az állatok és növények nyelvén is értenek, ebből kifolyólag úgy vélik, a legkisebb, legjelentéktelenebbnek tűnő élőlénynek is van lelke, nem csupán az intelligens fajoknak. Az elpusztult testet mindig eltemetik, legyen bármilyen körülményes is, és nem csupán a végtisztesség megadása a céljuk ezzel, hanem az is, hogy a teljes körforgás meglegyen: a test visszakerül oda, abba a földbe, amiből vétetett és ahova tartozik, hogy új életeknek biztosítson táptalajt, a lélek pedig visszajut Természet Anyához.


Temetkezésük elhullott állatokkal, szörnyekkel szemben többnyire a test elhantolásával és egy Természet Anyához szóló rövid imádsággal jár, de fajtársak esetében ennél több szakasza is van: az elhunyt személy testét felkészítik az alkalomra, így először megmossák, megtisztogatják azt. Nem jellemző náluk azonban az, hogy felöltöztessenek bárkit a temetésükre; a holttesteket alsóneműben hagyják, hogy a bőrére a rituálékor használt ősi elf jeleket két-, háromféle árnyalatú zöld, sűrű festékkel fessék rá. Ezzel a festékkel fedik a szemhéjat, végigfuttatják az orcákon, le a nyakon és úgy végigvezetve a test összes fedetlen tagján.
Ezek nem egyenes vonalakból állnak, hanem látványra is inkább szavaknak tűnnek, a jeleket azonban a mai elf már nem tudja pontosan értelmezni. Vannak olyanok, akik állítják, hogy sok-sok generációval ezelőtt még ezeket a szimbólumokat használták írásjelként, ezek voltak a betűk, szótagok, végül egy ismeretlen oknál fogva ez elfeledetté vált és már csak a hagyományoknál maradt bárminemű szerepük. A szájhagyományok és az ezzel foglalkozó személyek az egyedüliek, amik és akik valamiféle jelentést tudnak adni a felfestett szimbólumoknak, melyek alapján ezekkel kérik Természet Anya jóindulatát, hogy a testben lakozó lélek békében mehessen tovább és lépjen a következő életbe. Bizonyos alkalmanként az erre szakosodottak a mellkasra teljesen eltérő szimbólumokat rajzolnak – ezt csak azok kaphatják meg, akik a nép által elismert személyekként az erdei történelembe beírták magukat. Ilyen lehet a király vagy egy hőssé emelt katona, hatalmas mágus vagy gyógyító – mindegyiknek megvan a maga nyers értelmezését elvesztett szimbóluma, ami részben a faj elismerését jelenti, részben Temészet Anya fokozott figyelmére való kérését.
Ha mindezzel megvannak, akkor a temetés napján elviszik a helyszínre, ahol az előzetesen kiásott sírba helyezik a testet. Vele együtt egy olyan leszedett, jellegzetes növényt is eltemetnek, melyben Természet Anya erősebb jelenlétét vélik felfedezni, hiszen télen és nyáron egyaránt virágzik és ugyanúgy megtalálható, jelképezve az istennő állandó jelenlétét.
Miközben a gyásznép ősi eredetű, elf énekekkel és imádságokkal búcsúzik az elhunyttól, elhantolják azt, és zárásként ültetik a sírra a család által kiválasztott növényt, fát, hogy emléket állítsanak ezzel neki, egyben tovább is éljen ott, őrizve a vidéket. A növény elültetése azonban nem volt mindig az elfek szokása: feljegyzésekben megtalálható, hogy három-négyszáz éve bukkantak fel az első ilyen esetek, előtte mindig teljes mértékben a természet döntött, és ritka esetek voltak azok, mikor aljnövényzeten kívül bármi más szinte azonnal kisarjadt volna.
Ha azonban a sír helyén – még a régi idők szerint - kinőtt egy fa, egy bokor vagy bármilyen más igényesebb, nagyobb növény, azt vallották, ez a személy Természet Anya kegyeltje, akit az istennő a szívén viselt éltében, és ezáltal akarja emlékeztetni az erdeiek népét az elhunyt tetteire és kilétére, történetének tanulságaira. Úgy hiszik, hogy az ott eltemetett test lelke már abban a növényben lakozik, és éppen ezért, mikor egy, a nép által elismert személy nyughelyén megjelenik egy facsemete, évtizedekig, de akár évszázadokig állít neki emléket.
Mostanra ez már változott: a családtagok, közeli hozzátartozók a sírhelyen már ültetnek növényeket – többnyire a személyhez legközelebb állót vagy azt, amiről az elhunyt jut eszébe a családtagoknak -, mivel úgy érezték, ezen keresztül még kicsit maguk között tudhatják az eltemetettet. Nem egy erdei tudna beszámolni arról, hogy érzi holt rokonának a jelenlétét akkor, amikor a sírjánál tartózkodik és kommunikál az azon kisarjadt növényekkel, bár a szóhasználat jelentősen megváltozik, hiszen az emlékek nem tartoznak a lélekhez, állításuk szerint a hangulat, az érzet ugyanazt idézi, mint mikor előző életében beszélt az elhunyttal. Ez gyakorta megnyugvást ad a rokonok, szerettek nagy részének, hiszen tudják, hogy akivel hosszú évtizedeket töltöttek el, továbbra is a közelükben tartózkodik, más formában vigyázva rájuk.

Nincsen konkrétan kiépített temetőjük; külsősként azt lehetne mondani, Awyris az ő otthonuk, egyben sírjuk is, így ahol a halott hozzátartozói jónak látják és hely is van, ott temetik el az elhunytat. Az esetek többségében ragaszkodnak ahhoz, hogy a családtagok egymás mellé kerüljenek, így vannak olyan területek nagyrészt lakott területek közelében, amikhez egyáltalán nem érnek a favágók, fát gyűjtők, tudva, mely család tagjai nyugszanak ott.
Nem tekintik az erdőséget a saját temetőjüknek, inkább a körforgás részének látják mindazt, ami körülöttük zajlik, hiszen ezen a helyen születtek és ugyanezen a helyen is ér véget az aktuális életútjuk, hogy egy újba belevágjanak, teljessé téve a kört ezen a téren is. Nem gyakori emiatt az, hogy bárkit is külhonban temessenek el; inkább igyekeznek mindenkit hazahozni, aki idegen földön halt meg, hogy szülőföldjükön találják meg ideiglenes nyugalmukat és új életüket. Szerencsére mindez lehetséges a legtöbb esetben, hiszen az elfek ritkán járnak távol Awyristól, így, amit a természet adott az erdei elfnek, azt vissza tudja adni a természetbe való teljes visszaolvadásával.