Az erdő mélyéről lassan kiérve halk vízcsobogást és lágy szellő szabad mozgását hallottam meg, majd nem sokkal később megpillantottam egy tiszta vizű patakot, ennek mentén indultam tovább körültekintően, hiszen jóval nyíltabb terep volt az erdőnél. Az előző éjszaka nem sokat tudtam aludni, gyanús zajokat hallottam a közelből, melyekhez beszéd is társult, de nem értettem, hogy a néhány jelenlévő szövege miről szólt. Kissé álmosan haladtam tovább, kezemet a tőrömön tartva, ami ugyan támadásra nem túlzottan volt megfelelő, de önvédelemre annál inkább. Mivel visszafordulni nem akartam, márpedig a veszélyt magam előtt sejtettem, így néhányszor megálltam, hátha megint hallok valakit. Vagy csupán éjjel az érzékeim játszottak velem és teljesen kihalt a környék? Bárhogy is van most, visszafelé nem lenne értelme mennem.

A vaddisznó nem adta könnyen magát, de nem volt esélye egy óriásfarkas ellen. Gorzhak szépen kibelezte és feldarabolta, majd farkasa hátára erősítette kötelekkel. Az állat természetesen zokszó nélkül tűrte, megszokta, hogy néha málhássá válik.
A hajsza és a küzdelem nyomán Gorzhak topa égést érzett izmaiban, de ez felfrissítette, úgy érezte a vér könnyebben folyik ereiben, a teste feltöltődött. És éhes is volt, de azzal vár még egy kicsit, nem rég sötétedett be, a vacsora még várhat.
- Kósza, segíts testvér, keressünk vizet - mondta és szeretetteljesen megvakarta a farkas füle tövét. Az halkan vakkantott és fejét lehajtotta, orrát a talajra irányítva elindult, ki az erdő határa felé.

Kiérve a rengetegből meg is látták a patakot. Odaérva a farkas boldogan lefetyelte a tiszta, hűs vizet, Gorzhak a tenyerét használta ivócsésze gyanánt, majd feltöltötte a kulacsait.
Szokás szerint először a farkas érezte meg a közeledőt. Halkan felmordult, de nem fenyegetően, inkább figyelmeztetőleg. Gorzhak is beleszimatolt a levegőbe. Elf, de milyen, azt nem tudta. Kezét a farkas oldalára tette.
- Nyugalom, testvér - súgta neki, de keze kardja markolatára csúszott. Egy pillanatig tétovázott, majd bekiáltott az erdőbe.
- Barát vagy ellenség? Mutasd magad!

Gyors reakcióként hátranyúl íjáért, de nem veszi kezébe. A hirtelen agresszió sosem volt az ő műfaja. Kilépett a takarásból, de készen állt, hogy megvédje magát, ha kell.
- Nyugalom! Nem vagyok senkinek az ellensége!
A távolságot áthidalván ugyan kiabálnia kell, de igyekszik visszafogni magát, nehogy magára uszítsa a szembenállókat. Óvatosan merészkedik közelebb, látva, hogy az egyértelműen ork származású egyén mellett egy jól megtermett farkas is van. Közben mindegyik fegyverétől messzebbre emeli a kezét, jelezvén, hogy nem áll szándékában támadni. Ugyanezt látja az orktól is, ha mindenáron támadni akarna, könnyedén elintézhetné, egy kard és egy farkas ellen nem sok esélye van a tőrével és az íjával.
- Titeket hallottalak múlt éjjel? Mit csináltok itt? Mi hozott titeket errefelé?
Immár halkabban beszél, nem szükséges kiabálnia a távolság csökkenése miatt.

Gyertyát gyújtottam, még egyet a már égő három másik mellé, hogy lássak a szobámban. Magány és csend. Úgy élveztem ki minden egyes pillanatát, mintha mindig is arra vártam volna, pedig egész eddigi életemet ez jellemezte. Milyen gyönyörű...
Abban a pillanatban a terasz megremegett, az építmény azon része furcsamód recsegett. Ki sem kellett néznem az ablakon ahhoz, hogy tudjam, Altairon elment megkeresni ''Anyukáját''. Nagyon szerettem a bátyust, de azért néha jobban kedveltem a teljes magányt. Ágyamon hátradőlve sóhajtottam egy kisebbet, majd előkerestem egy rajzfüzetem a növényzeti ismereteimmel és nekikezdtem egy új rajznak, hogy csak az íróeszközöm sercegését hallhassam. Mögöttem a falon táncot jártak a berendezést alkotó tárgyaim árnyékai, valamint az enyém is. Az apró lángocskák fürgén táncoltak az esti kellemes szellőben, amelyet Al sodort a ház felé.

Erdei elf volt, hosszú barna hajjal, finom vonásokkal. Két fejjel legalább alacsonyabb volt, mint Gorzhak. Az ork felszegte az állát.
- Engem ugyan nem hallhattál. Csendben vadászom - mondta minden különösebb fenyegetés nélkül. Kósza meredten figyelte az elfet, bármely pillanatban kész volt ugrani. De az fiatalember nem tűnt úgy, mintha támadna, az arca nyugodt volt, a szeme nem kapkodott ide-oda idegességében, és a fegyveréről is elvette a kezét. Talán nem fog vér folyni - gondolta Gorzhak. De továbbra is merev volt, igyekezett semmit sem mutatni az arcán.
- Erre jártam, jó itt a préda ebben az évszakban - mondta az elfnek.

Meglepi az ork közvetlensége és higgadtsága, ezért maga sem folyamodik más eszközökhöz a beszéden túl.
- Értem. Ez különös. Múlt éjjel hallottam néhány hangot és nem tudom, kik lehettek. Mindenesetre nem azért vagyok itt, hogy bárkinek ártani akarjak. Csupán egy utazó vagyok, aki segít másoknak meggyógyulni.
Bár az ork megbízhatónak tűnik, rajta tartja a szemét, de néha rápillant a farkasra is.
- Valahol itt a közelben van egy táborod, ahova viszed a zsákmányt?

Az egyik gyertya -a legközelebbi az ablakhoz- hirtelen elaludt. Kezembe vettem hát a tűzköveimet és picinyke szikrákkal tettem újra lángolóvá a negyediket is. Elégedett voltam úgy egyedül, a fám tetején, mint valami király, aki, ha kinéz az ablakon, a népe felnéz rá és irigyli a jó sorát. Furcsa gondolatfüzérek voltak ezek, de én örültem jelenlegi helyzetemnek és hatalmas önbizalommal írtam alá legújabb kis művem a könyvemben. Még friss volt rajta a bőrkötés, éreztem a könyvkötés jellegzetes szagát és elmosolyodtam.
~Micsoda egyszerű, mégis gyönyörű élet!~ - gondoltam magamban halványan mosolyogva, majd látván, hogy kezd későre járni, nekiálltam átöltözni valami kényelmesebbe.
Alapvetően combhoz simuló nadrágot és lenge tunikát viseltem, ami nem használódik el könnyen, de most már úgysem szerettem volna kimenni.

Az elf ugyanolyan óvatos volt, mint Ő. Ez jó, azt jelenti hogy egyikünk sem akar ártani a másiknak, de még nem bízunk egymásban - a gondolat enyhén mulattatta Gorzhakot. Úgy döntött, kicsit enged és karját a farkas hátára tette, aki rápillantott és leült, immár nyugodtan és lustán lihegni kezdett.
- Itt akartam tábort verni a folyónál. Közel a víz és átlátható a terep. Vannak a közelben más elfek? - kérdezte, szemöldökét enyhén összevonva. Nem akart egy esetleges csapdába sétálni, főleg, ha varázshasználók is vannak közöttük. Nem sok dolga volt erdei elfekkel, bár azt hallotta, hogy békeszeretőek. De az orkokat az utóbbi időben nem kedvelik, ugyebár - gondolta keserűen. Sajgott, hogy a népe nem tudott uralkodni vérszomján és beérni a vadászattal. Neki az mindig elég volt.

Kissé furcsállja, hogy egy olyan vérmérsékletű nép egy tagja, amelybe a vele szemben álló éppen beletartozik, egyáltalán nem mutatja jelét semmiféle agressziónak vagy indulatnak. Bár emiatt gyanakvónak kellene lennie, nem érez semmi rosszindulatot a páros felől, sőt, mintha valamiféle egyetértést sugároznának az elf felé.
- Mint említettem, utazó vagyok, vándor. Mégpedig egyedül. A fegyvereim pusztán önvédelemre szolgálnak, de ahogy elnézem, te sem bízod a véletlenre az eseményeket.
Int egyet a fegyverarzenál, majd a farkas felé.
- De mondd csak, miért nem támadtál meg azonnal? Egyedül is könnyedén legyőzhettél volna, a társaddal pedig még egyszerűbb lett volna a dolgod.

Mintha hallott volna valamit. Fülelni kezdett, de mikor nem következett be semmiféle változás a természet jelenlegi állapotában, folytatta az öltözködést. Könnyű ruhácskát vett fel, arra éppen tökéleteset, hogy odabent legyen. Jó néhányszor már elgondolkodott rajta, mit tenne, ha valaki rájuk találna, akárki, akinek köze van bármi olyanhoz, ami veszélyt jelenthet a családjára. Most is ezt tette, próbált kieszelni valami elfogadható védekezési mechanizmust, mivel Citta, a nevelőjük nem engedte, hogy Al várárkot ásson a fa körül. Igaz, sokra nem is mentek volna vele, de azért biztonságérzetként nem lett volna utolsó az árok jelenlétének tudása.

Gorzhak humortalanul felnevetett.
- Nem lehetek elég óvatos. Nem jó manapság orknak lenni - volt a válasz, előbbi gondolatait részben megosztva az elffel. Morgás hallatszott mellőle és rápillantott farkasára. Nem a torkából, hanem a gyomrából jött és halkan nyüsszentett egyet lovasának, tudtára adva, hogy Ő bizony elég éhes. Megdörzsölte az állat füle tövét, bíztatólag, hogy nemsokára esznek, majd visszanézett az elfre. Kitérő választ adott.
- Tudom - mondta sötéten, borostyán szemei belefúródtak az elf sötétbarnáiba. Egy figyelmeztetés. Még nem bízom benned, bármikor kitéphetem a torkod.
- Kósza éhes. Nem szívesen hagynám, hogy megkóstoljon - mondta, ajka mosolyra rándult, de elnyomta. Aztán elgondolkodott.
Mindig is nyitott elme volt, szívesen tanult más népek szokásairól, és az első találkozások legtöbbször kellemesen végződtek. Visszagondolva a legtöbbször saját fajtársaival volt összetűzése, ami ismét csak keserű szájízt hagyott maga után. Ez az elf nem akar engem bántani. Talán tanulhatunk egymástól valamit. - merengett, majd döntött.
- Nagy disznó ez. Nem maradhatok egy helyben, hogy lefüstöljem. Megosztom veled - és a társaiddal, ha vannak -, ha óhajtod - ajánlotta.

Még étellel is megkínál?
- Nincsenek társaim, teljesen jól értetted, amit mondtam. Talán jobb is így bizonyos okból kifolyólag.
Ránéz az éhes farkasra, hiszen ő is hallotta a hangot, ami a nyilvánvaló éhséget jelenti.
- Kósza, ugye? Ő biztosan kiszagolta volna őket már rég. Bár vannak köztünk mágiahasználók, nem is annyira kevesen, egyikük sem tud eltűnni a föld színéről. Ráadásul ahogy elnézem, a társad nem éppen mondható átlagosnak, biztosan kitűnő a szaglása.
Bár sokat nem tud az orkok kultúrájáról, szokásairól, de az világos számára, hogy ha harcról van szó, általában nem riadnak vissza tőle.
- Eddig úgy tudtam, hogy az orkok társaságban élnek, de te egyedül vagy, ha Kószát nem számítjuk bele. Valami történt, hogy magad vagy a vadonban?

Észrevettem, de valahol csak vannak valami elfek, társasági lények vagytok... magyarázkodik... bizonyos okból kifolyólag - gondolta. Titkolózik, ez biztos. Hirtelen nem is tartotta olyan jó ötletnek ezt a közös vacsorát. A nyílt beszédet szívlelte, de az is igaz volt, hogy Ő sem volt éppenséggel közlékeny. Mit tegyen? Ha mégis vannak többen, bízott annyira a képességeiben, hogy élve kerüljön ki a csávából. Bizonyos okból kifolyólag... Lehet hogy csak neki is megvannak a csontvázak a szekrényben, és szeretné, ha ott maradnának. Ezért mordult fel a kérdés hallatán. Túl feszíted a húrt, fiú.
- Az okaim az enyémek. Akarsz ingyen húst vagy nem? - szólt nyersen. Talán ettől megnyugszik, ha Gorzhak úgy viselkedik, ahogy egy orktól elvárják.

Úgy döntött, inkább kimegy az erkélyre friss levegőt szívni. Amint végigment az odáig vezető picike folyosón, már elé is tárult a sötétbe burkolózott lombkorona-rengeteg. Az égen semmi szokatlan nem látszott, csupán néhány csillag fényesítette meg az éjszín vásznat, melybe festőien belemarkoltak a fák leghosszabb göcsörtös ágai.
Sehol semmi fény. -Jegyezte meg magának, mint egy biztos pontot abban az estében.
A nevelője és Altairon nélkül kissé félt, de ezt sosem mondta ki, ahogy mást sem általában. Tetszett neki az érzés, hogy ilyenkor ő is kicsit bátor és önálló lehet, még ha ezért néhány percnyi rettegést is át kell élnie. Valójában azonban nem is az erdőtől félt. Az erdő szerette, ezt így gondolta gyermekkora óta. Na de a többiek...

Önkéntelenül is halvány mosolyt ereszt meg az ork felé.
- Ne haragudj, ha megsértettelek, de tudod, nem egyszerű egy olyan egyénnel csak így hirtelen társalogni, akiről egyrészt semmit nem tudok, másrészt... azt pedig te magad is tudod, hogy a legtöbb elf hogyan viszonyul hozzátok. Meglepődtem rajta, hogy te egyáltalán nem olyan vagy, amilyennek egy orknak úgymond lennie kellene. Nem szép kifejezés, tudom, de igazság szerint akik még nem találkoztak magadfajtával, csak híreket hallanak rólatok és azok valamiért nem túl kecsegtetőek.
Kissé meghajol az ork előtt tiszteletadásként és bocsánatkérés gyanánt.
Kérdeztem, hogy miért vagy egyedül, de illene akkor elmondanom, hogy jómagam miért vagyok így egymagam. Persze csak ha érdekel egy elf mondanivalója.

Gorzhak horkantott. A fiú mintha olvasta volna a gondolatait. Tudnak az elfek az elmében olvasni?!
- Sokan elvesztették becsületüket, őseink útját... - mondta csendesen. Ha volt egyáltalán más valaha az ölésen és vérengzésen kívül. Szerette azt képzelni, hogy igenis volt. De hogy mitől vadultak meg, nem tudta.
- Talán a stigma, miután megátkoztak minket évszázadokkal ezelőtt, mindenki vadálatként néz ránk. Valahol jogos, mert úgy viselkedik a legtöbbünk, már csak azért is, mert ezt várják tőlük. Könnyen hódolnak be az ösztöneiknek és elfelejtik a becsületet. Gyomorforgató - vicsorodott el majd elhallgatott. Nem szokott ennyit beszélni, de úgy érezte, ha még ma enni akar akkor egy kicsit engednie kell. Itt az egyenes beszéd ideje.
- Nem bíztam abban, hogy egyedül vagy. Úgy érzem, hogy tévedtem. Ha nem bízol bennem, nem tudom bebizonyítani, a szavak mint a szél. Keressünk egy biztonságos helyet és együnk, mert ha itt állunk és kerülgetjük egymást a végén téged eszünk meg Kószával - mondta, és bár tréfa volt a hangja komolynak hangzott. Azzal fogta magát és elindult az erdőbe, Kósza azonnal követve őt, farkát enyhén csóválva az ígéretes lakomára.

Leült egészen az erkély szélére és lóbálni kezdte a lábát, mint egy kisgyermek. Most igazán semmi nem jutott az eszébe, amit csinálni lehetne, tanulni meg nem akart. Az egész napot végigtanulta, mert Citta kérte tőle, hogy ne hanyagolja el a kultúrát és egyéb általa fontosnak tartott dolgokat, de a sokadik óra után a lány számára unalmassá vált a rengeteg magolás. Tehetetlenségében már csuklófájásig rajzolt, de hát ha egyszer hirtelenjében semmi hasznos nem jutott eszébe..
Vajon hol vannak már eddig? -kérdezte magától egy cseppnyi panaszossággal a lelki hangjában és tovább bámulta a sötét, üres éjszakát.

-Azt hiszem, az nem lenne túl kellemes. - mondta félig viccesen, félig komolyan.
Követi az orkot és farkasát, ahogy azok egyre beljebb mennek a sötét erdőbe.
- Tehát a híresztelések nem voltak igazak. Ha valóban úgy történt, ahogy mondod, valójában nem ti, orkok vagytok a hibásak, nem tettetek semmi rosszat, irányítás alatt álltatok. Már értem. Azért nem vagy olyan, mint ők, mert téged nem tudtak irányítás alá vonni és tiszta maradt az elméd.
Hirtelen halk hangot hall, nem is folytatja tovább a beszédet a felvilágosodásáról.
- Várj egy kicsit! - igyekszik úgy súgni az orknak, hogy az még meghallja amit mond.
- Azt hiszem, megint hallok valamit, de ez nem hasonlít arra, amit előző éjjel hallottam. Ez sokkal lágyabb annál és nem beszédhang. Esetleg Kószát meg tudod kérni, hogy szimatoljon bele alaposan a levegőbe? Hátha valaki a nyomunkban van.

Gorzhak sietve lépkedett, de rutinosan kerülgette az ágaka, köveket, semmi zajt nem csapva. Biztos ezen is ámuldozik a fiú - gondolta szórakozottan. Egy ork aki nem csörtet? Botrány!
- Engem nem ért személyesen. Évszázadokkal ezelőtt az egész ork népet érintette. Sokan most is úgy viselkednek, mintha átok lenne rajtuk, de van aki próbálkozik - magyarázta. Erről érdemes volt beszélni, hátha az előítéleteket kicsit irtja majd, hiába egyetlen elfről van szó. Kósza szokása szerint folyamatosan figyelt, fülelt éhsége ellenére és a füle meg-megrándult és felmordult. Gorzhak megtorpant és az elf is észrevételezte a neszt. Kósza acsargott. Akármi is volt a közelben, nem volt barát. Gorzhak csatát sejtett. Hiába volt éhes, a harc mindig új erővel töltötte el. Az elfhez fordult, és most először elvigyorodott, kimutatva apró, de fenyegető agyarait.
- Mi a neved elf? Csak hogy megtudjalak tisztelni, ha elesel a harcban. Mert itt az lesz. Érzem - mondta, az utolsó szót suttogva, azzal nekiiramodott, Kósza ott futott mellette.

Kiértek egy tisztásra. A lehető legfurcsább látvány tárult a szeme elé. Egy ház, egy fa tetején, körülötte pedig a földön, csendben és észrevétlenül kúsztak a kannibálok, a ház erkélyén meg egy kis fehér alak lógatta a lábát. Nézte őket, aztán zavarodottan azt gondolta, Mi a f*sz ez itt?

Hirtelen egész testében szoborrá merevedett. Most aztán tényleg hallott valamit! Szép lassan előrehajolt és lenézett az alant elterülő sötétségbe. Semmit sem látott, mégis, mintha érezte volna, hogy közeleg valami, valami nagy veszély.
Ha bárki vagy bármi moccan odalent, kiáltok! -határozta el magát a hősiesnek gondolt tettről, hiszen nagyon ritkán kiabált.
Eltervezte, megbecsülte, mennyi idő alatt érne ide a segítség, de most még abban is kételkedik, hogy Al vagy Citta meghallja a hangját. Lassan úrrá lesz rajta az a fajta rettegés, amikor már az áldozat füle is zúg és ezt még egy zajnak véli. Mozdulatlanul mered a mélységbe, azt figyeli, ahol a lépcső aljának lennie kell és vár.
Mennyivel könnyebb lenne, ha lenne valami fény!
Ezzel az elhatározásával kotorászni kezdett a háta mögött, amíg rá nem akadt egy újabb gyertyára. Zsebeiből kivette a tűzköveket és készen állt arra, hogy egy újabb neszre lehajítson egy kis fényforrást.

Nincs ideje arra, hogy bármit is mondjon. Ahelyett, hogy követné a csörtető orkot a harc közepébe, fürgén keres egy fa lombjában egy megfelelő pozíciót és előveszi az íját.
Mégiscsak olyan, mint a többi - gondolja, majd feljebb pillant a kannibálok által megcélzott fa tetejéig.
Való igaz, hogy szeret harcolni, de legalább neki van oka rá - elismeréséül újabb mosolyt enged meg magának, bár ezt most senki nem látja.
Felhúzza az íját és igyekszik célra tartani. Mivel némileg gyorsabb az orknál, azonnal megcélozza az első kannibált, aki a harcos kedvű teremtmény felé indul a nagy zajkeltés miatt. A nyíl nem sokkal az ork mellett suhan el, bár valószínűleg a lövés szükségtelen volt az addigra kevés távolság miatt.

Gorzhak nekifutott, majd megállt az alakoktól nem messze. Kósza felkapta a fejét és egy ágra nézett, de Gorzhak nem tudta, mire. Nem is érdekelte különösebben.
- Kósza! - szólt a farkasra aki abbahagyta a bámészkodást és nekiesett a legközelebbi kannibálnak. Az ork pedig előkapta az íját és úgy döntött, egyesével szedi le őket. Az egyiket egészen közelről lőtt efejbe és érezte, ahogy egy nyíl elsüvít mellette. Szóval az elf van az ágon - gondolta mosolyogva, majd kiröpített egy újabb nyilat, ezúttal egy torokba. Az elf is serény volt, látott többet is eldőlni látszólag a semmitől.
Aztán egyszercsak elfogytak. A meglepetés ereje mindent elsöprő volt, legalább féltucat vagy több alak feküdt mozdulatlanul. Gorzhak már akkor tudta, mik, mikor elérték a tisztás szélét. Áradt belőlük a vérszag, de nem a sajátjuk. Oda sem nézve felkiáltott az elfnek.
- Ha ezeket nem szedjük le, valószínűleg megtaláltak volna éjjel. Ha jót akarsz, Kószára hallgatsz - azzal kihúzott egy nyilat egy halott kannibálból.
Ekkor jutott eszébe, hogy volt egy alak a tetőn. Felnézett. Sötét volt, de a szeme hozzászokott a sötéthez, ráadásul holdvilágos éjszaka volt. És meglátta.

Hófehér bőr, hófehér haj és mélyen ülő, szikrázó szemek néztek le rá egy finom de gyönyörű kis arcból. Érezte hogy eltátja a száját, majd nyelt egyet. Nem volt oda más fajokért, a legtöbbször fajtájából valókkal hált, de ettől a sugárzó teremtéstől hevesen dobogni kezdett a szíve. Ki lehet ez? Úgy érezte mondania kell valamit.
- Nem... khm... Nem sérültél meg? - a hangja rekedt volt, ahogy felkiáltott és durva. Soha nem akart magán változtatni de most a fél karját is odaadta volna, ha egy kicsit finomabb a hangszíne.

Néhány pillanat múlva ott terem az ork mellett azzal a gyanúval, hogy az gondolatban versenyre kelt vele, hogy ki a jobb íjász.
- Ha akartak volna, megtalálhattak volna, de ahogy nézem, egyáltalán nem én voltam a célpontjuk. Valószínűleg őket hallhattam múlt éjjel, ahogy készülődtek a mai tettükre. Elég sokan voltak, nem tudom, mi vezérelhette őket erre.
Felnéz a hölgyre, aki láthatóan nagyon megrémült. Amennyire lentről látni lehetett, gyönyörű teremtésnek tűnt.
- Nem esett bajod? Miért laksz ilyen veszélyes helyen? Ugye van veled valaki más is?

Úgy érezte, szellemként nézi végig a szinte láthatatlan csatát. -mert az volt hát, ezt mindjárt érezte- ..Hanem most a hang forrásával kapcsolatban támadtak kétes feltevései, így inkább először meggyújtotta a gyertyát és a terasz mellé tartotta a levegőbe. Időközben rájött, hogy a gyertya elaludna, mielőtt leérne, ha ledobná, ezért ezen módszerrel próbálta szemügyre venni, kivel van dolga.
Nem tudom, mit tegyek! -siránkozott magának, majd végül még egyszer lenézett.
Egy ponton csillant valami. Majd még egy ponton és még egyen.
Holttestek! -Rémüldözve próbált arra gondolni, miféle fém lehet egy kannibál oldalán vagy hogy miféle okból támadták meg az ő fáját, de aztán úgy döntött, ha már észrevették, az lenne a legokosabb, ha nem hallgatna.
-Igen. Jól vagyok! -Kiáltotta, vagyis csak azt képzelte, hogy kiált. Keserves nyögésnek hangzott inkább.
Habozott. Egy másik hang furcsát kérdezett tőle. Olyasmit, amire nem válaszolhat hazugság nélkül.
-Egyedül vagyok és semmi közöd hozzá, miért lakom egy fán! -Próbált elrettentőnek hatni

Gorzhak átkozta magát. Persze hogy jól van, az egészet végignézte a fáról. Vagy a házból. Mindegy, megrázta a fejét és ügyelt, hogy ne beszéljen zöldségeket.
A szépség először csak nyögött valamit. Biztos megrémült, mert nem látott még orkot, ha láttott egyáltalán valamit is. Aztán felcsattant a második kérdésre. Kissé riadtan tűnt, de bátran kihúzta magát. Gorzhak elmosolyodott.
- Nincs mitől félned, levágtam mindet. Öm... levágtuk - tette hozzá és fejével intett az ifjú felé. De most nem tudta, mi legyen. Nyilván nem volt harcos, mert akkor Ő is beszállt volna a küzdelembe. Ráadásul a kannibálok hordákban járnak, ez talán egy felderítő csapat lehetett. Valamiért a gondolat, hogy ennek a vonzó teremtésnek baja esik, elviselhetetlen volt számára.
- Még vissza jöhetnek! Ha óhajtod, tábort verünk a fád alatt és ha jönnek még, megöljük őket! - kiáltott fel és hálás volt, hogy hangjában nyoma sem volt reszelősségnek, csak a mély de megnyugtató baritonja csengett az éjszakában.
- Gorzakh vagyok - tette hozzá és jobb kezével kétszer megütögette a mellét, tiszteletteljes bemutatkozásként.