Üdvözöllek! |
Köszöntelek Neminra világában! Mielőtt regisztrálnál, kérlek, nézd át a Szabályzatot a regisztrációra vonatkozó kikötések miatt. Az oldal keresett karaktereire is nézz rá, ha esetleg találnál egy számodra érdekes karaktert, akkor arra lecsaphass. A regisztrációt követően a leírások alapján nekivághatsz az adatlapod elkészítésének és beküldésének, az elfogadást követően pedig szaladhatsz a játéktérre, hogy belemerülj a világ történetébe és részese lehess annak alakításában! Ha bármi kérdésed van akár regisztráció előtt, akár regisztráció után, a lejjebb található chatablakban felteheted a kérdésedet. A regisztrációt követően pedig az admint is felkeresheted egy privát üzenettel, ha nem szeretnéd a chatet használni rá. Tárt karokkal várunk és előre is jó játékot kívánunk!
|
Legutóbbi témák | » Mindent vagy semmitCsüt. Jún. 17, 2021 6:15 pm by Aesma Daeva» A királyi főtanácsos lakosztályaPént. Május 21, 2021 7:31 pm by Octavia Yar» Első fejezet: A vidéket járókVas. Május 02, 2021 5:13 pm by Destiny Vex» Selieth AwarionKedd Ápr. 27, 2021 5:27 pm by Shuga» Készen vagyok!Kedd Ápr. 27, 2021 2:50 am by Wanderer from the Past » ElithneHétf. Ápr. 26, 2021 12:00 pm by Elithne » A végtelennek tűnő útKedd Ápr. 20, 2021 9:19 am by Destiny Vex» Zelgadis MelionSzomb. Ápr. 17, 2021 4:33 pm by Zelgadis Melion» Az új világ új csodái és pár manó.Szomb. Ápr. 17, 2021 1:50 pm by Isabella» HarlonSzomb. Ápr. 17, 2021 9:20 am by Harlon» Egy titokzatos levélCsüt. Ápr. 08, 2021 5:19 pm by Ethugan Merlioth» Egy új esélyCsüt. Márc. 04, 2021 5:54 pm by Wora» Egy város alapításaCsüt. Márc. 04, 2021 12:13 pm by Isabella» Felaern LaralythaKedd Márc. 02, 2021 5:07 pm by Felaern» Flern az őrült, de cukiCsüt. Feb. 25, 2021 2:40 pm by Isabella» Éjtünde bál, Neminra 473. éve Szer. Feb. 24, 2021 7:48 pm by Isis Do’Odrun |
Ki van itt? | Jelenleg 52 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 52 vendég Nincs A legtöbb felhasználó ( 366 fő) Pént. Nov. 22, 2024 7:00 am-kor volt itt. |
Top posting users this month | |
Statistics | Összesen 128 regisztrált felhasználónk van. Legújabb felhasználó: Elithne
Jelenleg összesen 20728 hozzászólás olvasható. in 782 subjects
|
|
| Az Északi Emberek Legendája – Ó, azok a nők! | |
| |
Szerző | Üzenet |
---|
Uráldur Hozzászólások száma : 5926 Join date : 2014. Nov. 28.
| Tárgy: Az Északi Emberek Legendája – Ó, azok a nők! Hétf. Május 11, 2015 12:10 am | |
| „Már sok hónapja vala. Én bizony ott voltam. Ott, a part menti sűrű erdőben, úgy lapultam az emberevő liánok és mérgező bokrok között, melyek csípték, marták a karomat, hogy ne vegyenek észre! Mert tudtam jól, hogy ott nem keresnek azok a hatalmas idegenek. Vihar készülődött vala, szinte majd kitépte a fákat a helyéből a szél, mely sűrű, sötét felhőket hozott a tenger felől. Már több órája felkelt a Nap elvileg, de a horizont mégis csak vérvörös maradt, hogy derengjen egy kis fény, mely áttört a nyirkos levegőn. Én mondom, akkor sem mertem volna megmozdulni, ha nem látom meg ŐK-et. Baljós előjelek voltak mindenfelé, és a sok ezer hajó a part felé vitorlázott. Dagadt vala a szél a piros-fehér vásznakba és mint mikor a homokos fövenyre rajzanak a rákok, olyan volt seregük. Nők utáni vágyuk hajtotta őket. Nők, kik a mi vidékeinken élnek és szépségük megbabonázta a férfiakat, megkétszerezve erejüket, mellyel az evezőknek feszültek. Nők, kiknek csak későn vették észre, hogy altestük uszonyba végződik. De addigra már a szirének irányításuk alá vonták őrült gondolataikat vala és egymás után ugráltak bele a vízbe, hogy egymáséi legyenek a tengerben szerelmükkel. Több százan lelték halálukat, hogy a gyilkos fúriák hasa felpuffadt és már megcsömörlöttek a terített asztaltól, amivé a kis öblöt változtatták. Már csak a legjobb falatokat szakították ki csemegének holttestükből, hogy desszertnek megegyék a lakoma ráadásaként. Ám még így is megszámlálhatatlan vala, kiket hagytak kínjukban tovább menni. Csak meredtek a habokban fürdőző szépségekre, míg szét nem csattant a hajójuk a zátonyokon. De a legtöbbje a gonosz nőszemélyek ellenére is kifutottak a kavicsra. És lassan magukhoz tértek. Nagy darabok voltak, mint amilyenek a mi satnya földünkön nem nőnek. Két méteres szálfa termetek. Karjuk szálkás, mint a gyalulatlan fa. Derekuk egyenes, mint a fenyőfa, melyből a hajókat készítették. Szőke szakálluk a köldökükig is elért, befonva a legtöbbjénél. Vállukra vették vala a csónakjukat, mely elején egy sárkány magasodott az égbe. Oldalt az evezőket behúzták. Nagy, kerek pajzsaikat hátukra csapták, hogy elinduljanak végül az útra.”
A kocsmában nagy értetlenség és zúgolódás támadt. Sokan nem hitték, hogy a gyilkos növények, ahogy leírta a mesélő, nem ölte meg ezt a nagyszájút. A legtöbb vendég szerint csak kitalálta, hogy ott járt. Hiszen a történetet, mely még csak pár hete történt, mindenki ismeri. Neminra szerte beszélnek a messziről jött emberekről, kik az nap partot értek a kontinensen.
/Rátok bízom, hogy ott voltak-e a karaktereitek és ha igen, mi járatban. Esetleg csak az udvartartásotokba tartozó egyik NJK. Most még csak egy falusi mendemondát tudunk a történtekről, melyek lehet túloznak vagy néhány dolgot elferdített, ahogy szájról szájra adták... szájról szájra járta be a kontinenst, mint a herpesz./
|
| | | Zeltaren Harcourt Hozzászólások száma : 42 Join date : 2015. May. 09. Age : 37
| Tárgy: Re: Az Északi Emberek Legendája – Ó, azok a nők! Hétf. Május 11, 2015 4:54 pm | |
| Királyi megbízásból küldtek minket erre a távoli vidékre. Astelath aláírásával, mi több a királyi pecséttel ellátott papíroson még nem is olyan régen száradt meg a tinta. A tenger felől érkező szél frissessége, mitöbb nagy lendülettel mart bele az ember bőrébe, néha belekapott a köpenybe is, amely tehetetlenül ide oda lobogott. A lovak orrjárataiból látni lehetett, ahogy előtörik a pára. Deres színű kancám, patkóját belemélyesztve a hordalékos földbe haladt előre, én pedig figyeltem ezen számomra ismeretlen tájat. Nem voltam egyedül, hiszen féltestvérem is velem tartott. A király testőrségének két tagjának ez a hely nem jelenthetett akadályt. Mégis nem is olyan messze az ádáz ellenség határai terültek el, azonban most nem külpolitikával kelet foglalkoznunk. - Hallod!? Hogy látunk neki a keresésnek, mert én a kocsmára gondoltam, azért mégis sokan vannak ilyenkor ott... szerinted könnyen kézre kerítjük a személyt? - érdeklődtem társamtól, mialatt eltöprengve szakállamon végighúztam újbegyeimet. Hamarosan már látni lehetett a halászfalut, azonban éppen ezért magamra öltöttem a csuklyámat, miszerint ne ismerhessenek fel. Nem igazán láttak még errefelé bennünket, mégis ez afféle vándorságot kölcsönzött az embernek, miszerint nem is fognak sokáig ott látni sem. - Szerinted, miért menekült az emberünk éppen a szülőföldje felé? Ez valahogy, olyan kiszámítható... bár lehet, hogy az egyszerűség megtévesztésével élt. - jegyeztem meg azonban kissé halkan, hisz már a település belsejében jártunk. Megannyi fakóbőrű, nagy szakállú tengerimedve tartott éppen haza, vagy ki a nyíltvízre. Asszonyaik pedig igyekeztek a piacon eladni uraik fogását. ~ Csak tegnap történt az eset, mikor kiderült az egyik szolgálóról, hogy királyát megakarja mérgezni. Mikor fülébe jutott jövőbeli tervének leleplezése az éj leple alatt megszökött. Valahogy kijátszotta az őrséget is, azonban idáig követtük a nyomait. Mik meg nem esnek a Királyságban. Azt híresztelik, miáltal Roner Solini a sötét elfektől kapta a megbízást, azonban ez csak feltételezés. Az elfogató parancs is nálunk volt, azonban nem hiszem, hogy szükség lesz rá, hisz amint kitudódik újra olajra lép az illető. - töprengtem el miközben lovainkat odaadtuk egy lovászfiúnak ki gondoskodott róluk. Kocsmába belépve rögvest egy hangulatos hely került a szemünk elé. Szigonyok, s halászhálók díszítették a falat. A kandallóban izzó parázs élénken villódzott. A halászok egymással beszélték meg kapitális fogásaikat, vagy milyen elképzelhetetlen dolog részesei voltak az ismeretlen vizeken. Igaz nem valami tiszta, vagy cifra hely, de rendben volt. A pulthoz érve a kocsmáros kiömlött sört törölt fel a deszkáról. Amint észrevett minket érdeklődő szemekkel firtatta, miféle szavak bukkannak elő orrunk alól.
|
| | | Viridiel Hozzászólások száma : 3300 Join date : 2014. Nov. 23.
| Tárgy: Re: Az Északi Emberek Legendája – Ó, azok a nők! Hétf. Május 11, 2015 7:56 pm | |
| Elég régen járom már a sötét elfek birodalmát és annak környékét ahhoz, hogy tudjam miként kell eltűnnöm a kíváncsi szemek elől. Már az is kész csoda, hogy még élek és ezt a továbbiakban is szeretném megtartani, hiszen a dolgom nem végeztem be és sok elintéznivalóm akad még errefelé. Persze erdei elfként nagyon is kitűntem volna, és valószínűleg ki sem jutok, így kissé sötétebbre színeztem a bőröm az erre alkalmas növényekkel és bár nem tűntem ettől még éjtündének, azért segített a rejtőzködésben, hiszen első ránézésre nem szúrtak ki távolról. Azonban nem maradhattam azon a földön, mert akkor sokat kockáztattam volna, de nem is mehettem vissza rég nem látott otthonomba, mivel volt egy férfi, aki megérdemelte már, hogy végezzek vele, annyi szenvedést mért rám és volt egy másik, aki viszont minden valószínűség szerint a testvérem volt és akit nem akartam zevadar bányájában, annak elmebeteg parancsnokánál hagyni. Sosem hittem volna, hogy életben van! Már rég halottként gondoltunk rá és most sem lehetek biztos benne, hiszen nem tudtunk szót váltani, de az arcvonások……….sok szenvedés volt rajta, de ő volt, még ha a szemét el is homályosította a fény nélküli élet. Talán a mágusaink segíteni tudnak rajta! Ezért nem térhettem meg otthonomba és ezért kőröztem itt még mindig, ezen a balszerencsés vidéken, nem távolodva el túlságosan a selfek birodalmától. A remény most is keményen sajdult bennem, ahogy a bosszú gondolata viszont megkeserítette a kupában forgatott, íztelen bort, amit a halászfalu kocsmájában, egy sarokba húzódva kortyolgattam. A ruhám barna bőrnadrág és fűszínű ing volt, amit egy sötétbarna köpeny takart, melynek kapucnija most is az arcomba volt húzva. A kocsma elég tele volt és még fényes nappal sem tudott mélyebbre hatolni a napsugarak pásztája, hogy elnyomja a félhomályt az apró ablakok miatt. Ezért nem volt nehéz észrevétlennek maradnom, miután minden figyelem a nagy hévvel és még nagyobb lódításokkal, a szavait széles gesztikulálással előadó férfi felé fordult. Persze én is hallottam a legendabeli, szálas, fonott szakállú és csónakokon érkező óriásokról, de a történetet erős kételkedéssel fogadtam. Abban biztos voltam, hogy a mesélő a közelében sem járt, de mint minden legendának, ennek is kellett valami valóságalapjának lenni, bár valószínűleg valami egyszerű hajótöröttekből csináltak mondabéli hősöket. A szirének viszont nem kitalált veszélyek, ezt magam is tanúsíthatnám. Azonban a nagyotmondó története a hallgatóságát is megosztja, ráadásul vendégek is érkeznek, akik első ránézésre sem tűnnek egyszerű vándornak, másodszorra meg inkább nemesi lovagnak. Láttam belőlük jó párat már futárkodásom alatt. De mit keresnek ennyire közel a határhoz, mikor eléggé labilis a helyzet mostanában? Mindenesetre én még inkább a homályba húzódom, átengedem a főszerepet a páncélos lovagoknak, akiknek már a lova is feltűnést kelt, nem, hogy ők maguk. Ez egy egyszerű vidék. |
| | | Addam Harcourt Hozzászólások száma : 24 Join date : 2015. May. 09. Age : 36
| Tárgy: Re: Az Északi Emberek Legendája – Ó, azok a nők! Szer. Május 13, 2015 2:17 pm | |
| Kissé fáradt voltam már az úttól, soha nem tűrtem jól sokáig a nyerget, mert törte az ülepemet. Fivérem mellett ügettem, miközben a tenger felől jövő, hűvös szél irányába pillantottam. A habok megtörtek a parton, a sziklákon, én pedig a távoli hullámokon legeltettem tekintetemet. Kétség sem fért hozzá, hogy a vidék gyönyörű volt, mégis veszélyesnek tartották. Jómagam nem sűrűn jártam errefelé a múltban, a vadont mindig is meglepetésekkel teli helynek tartották, s jómagam nem díjaztam azokat. Az elmúlt napokban szörnyűséges tettet követett el az egyik szolgáló, feltett szándékában állt végezni a jóságos királyunkkal, kinek védelmére, testőrként, életünkkel esküdtünk fel. Talán pont mi voltunk a megfelelő emberek Roner Solini kézre kerítésére. Valószínűleg Astelath nem a hasára ütve adta ki nekünk az utasítást, elvégre jól ismertük egymást Zeltarennel, az együttműködés sosem okozott gondot számunkra. A fekete mén, mely a hátán cipelt, nagyokat nyerített, majd megrázta pofáját, mire én nyugtatóan simítottam meg izmoktól kemény nyakát. Nem volt már fiatal állat, előttem egy másik lovagot szolgált pár évig, viszont a kolosszus termete ellenére okos, makacsságtól mentes hátasnak bizonyult. Testvérem kérdésén a másodperc erejéig elgondolkodtam, majd szóra nyitottam a számat: - Egyet értek. A részeg embereknek mindig több mondanivalója van a kelleténél, ezt már tapasztalatból is tudhatjuk. Azt nem tudom, hogy mennyire könnyen tudjuk majd vasra verni a fickót, viszont óvatosan kell eljárnunk! Ő lényegében itthon van, ismeri a vidéket, az utcákat, a földeket, az embereket. Ha egyszer nyomát veszítjük, bottal üthetjük azt. Mély levegőt vettem, miközben megszorítottam a kantárt. Olyan helyre tévedtünk, ahová a törvény keze nehezen ért el, a király pecsét bizony nagy szónak számított ott, ahonnan mi érkeztünk, ám ezen a helyen? - A koronás oroszlánokból vadászkopó lett.- jelentettem ki ironikusan, ezt követően egy apró mosolyt dobtam Zeltaren felé. Harcourt ura most sem viselkedett kisebb tekintélyt sugározva, mint bármikor, jó döntésnek tartottam, amikor édesapánk reá bízta az uradalom felőli gondoskodást. Nem sokkal később a horizonton feltűnt a falucska, mely a megállónkként szolgálhatott. - Te is nehezebben adnál ki egy embert, aki közel áll hozzád és ismered régről. Bár, nyilvánvalóan abban is van valami, amit te mondasz. Az biztos, hogy agyafúrt egy fickóval van dolgunk.- szólaltam meg, lejjebb adva a hangszínemből. Jobbnak ítéltem megfigyelni minden egyes alakot, ki elhaladt mellettünk. Javarészt halászok, asszonyok, gyermekek voltak, mindennapi teendőiket végezték. Vajon mi leszünk életük nyugalmának felforgatói? Hamarosan ez is ki fog derülni. Leszállva a lóról, én is követtem fivérem példáját, fejemre emeltem a csuklyát, azonban az egyik kezemet nem voltam hajlandó levenni kardom markolatáról. A kocsma belseje igazán hangulatosnak tűnt, tükrözte a helyi életmódot, ami kíváncsiságot ébreszthetett a messziről jött utazókban. A pulthoz értünk, ahol odabólintottam a kocsmárosnak. - Üdv, fogadós uram! Két korsó sört, ha volna szabad. Leöblítenénk az út porát.- adtam tudtára kívánságomat, egy barátságosnak tűnő vigyorgás kíséretében. A fülemet megütötte az egyik fickó beszéde. Nem az elejétől hallgattam a beszámolóját, mégis annyian gyűltek köré, hogy felkeltette érdeklődésemet. Óriás, csupa szakáll emberekről hablatyolt. - Te!- böktem oldalba a fivéremet.- Szerinted ez részeg, vagy tök hülye? Végigpásztáztam a terepet, majd egy gyanúsan magányos férfira bukkantam, láthatóan ő volt, ki a legnagyobb érdeklődést mutatta irántunk, hisz fejét folytonosan felénk fordítva arra a következésre jutottam, a szeme szüntelen figyelt. A többiek még mindig marakodtak a mesélő történetének realitásán, vagy szimplán az asztal alá itták magukat. - Ellentmondva magamnak, kezdhetnénk a kérdezősködést mondjuk a józan illetőkkel. Ott hátul van is egy cimbora, szinte áhítja a társaságunkat. Mit szólsz?- kérdeztem Zeltarent. |
| | | Uráldur Hozzászólások száma : 5926 Join date : 2014. Nov. 28.
| Tárgy: Re: Az Északi Emberek Legendája – Ó, azok a nők! Szer. Május 13, 2015 5:33 pm | |
| A birodalom határának közelében járunk. Ha ugyan még át nem léptük azt! Ha az orkokat kérdezzük, ennek a földre már bizony se oka, se joga Astelathnak. Ám ha a helybéliek véleményét is kikérné a kutakodó, ők magukat a király embereinek mondják... ha jön a fosztogató had. És védelemért könyörögnek. Ám ha adót szednének, akkor igen hevesen tiltakozna itt mindenki. Hiszen mi jogon szólna bele a főváros, hogy ők mit csinálnak itt? Az itteniek se szólnak bele a központ dolgaiba, ez így korrekt. A közösségi szellemet és a katonai védelmet erősíti ugyan Össznépi Erőd két napi járóföldre, mely túl messze van ahhoz, hogy erős kézzel tartsák fent uralmukat az ottani helyőrségben szolgálók, ám mégis megteremti az összetartozás élményét. A neve is erről árulkodik, ugyanis a legenda szerint mikor elkészült, az egyik vezetője az építésnek ordibált a munkásokkal, hogy a szemüket nem szúrta ki, hogy a támadás várt irányában a fal erősen kifelé dől. És ekkor történt a hátsó sorokban, hogy valaki azt találta mondani, hogy ezt bizony össznépileg elszúrták. Mindenki bele adott apait-anyait. És mi köze ennek az itteni morálhoz? Talán egy figyelmetlenség okozta, hogy a letelepülőkből hiányzik a tekintély tisztelete? Ingatag elképzelés, de talán csak mindennél jobban szemléltette számukra, hogy ide már nem lát el a nagy tudású bürokrácia, mikor épp baj történik. Ha meg felelőst keresnek, akkor azt mindig itt találják meg. Ez a monda már nem mozgatja meg a kocsma közönségét, ahová többen is betérnek. Viridiel, aki a vadonbeli bolyongásából tért vissza kicsit megpihenni a civilizációba. Az udvar két testőre is épp itt öblíti le torkát. Felismerhetik az erdei elfet, hiszen nem régen pont náluk kapta a megbízást uruktól, hogy négy nép összefogásával derítse fel egy kutató csapattal az orkok hegyeinek egy titokzatos templomát. -Ne nézzetek engem szájhősnek! Tényleg ott jártam. Ezzel a két szememmel láttam. *Ezzel a kopott, barna csuklyával takart fejét felemelte, hogy az ismerős szempárra mutasson. A két lovag könnyedén felismerheti, hiszen pont őt keresik. Egy pillanatra úgy tűnt, értelem csillan ezekbe a szemekbe, de utána újra elhomályosul a szesztől és felállva a székről kifelé botorkál. -Nem erőltetem én, hogy legyen eszetek. Mit bánom én, hogy rájöttök, hogy igazat mondtam, mikor majd szembe találkoztok velük. -motyogja alig hallhatóan, nem törődve a gúnyos megjegyzésekkel.
|
| | | Zeltaren Harcourt Hozzászólások száma : 42 Join date : 2015. May. 09. Age : 37
| Tárgy: Re: Az Északi Emberek Legendája – Ó, azok a nők! Szer. Május 13, 2015 10:14 pm | |
| Felmerült az a kérdés is, miszerint kiadnék e egy ismerőst, ha úgy van. Ez az elmélet rögvest elgondolkodtatott. Rögvest belegondoltam, mi lenne ebben az esetben az én birtokomon. - Természetesen, ha vétkes akkor igen, persze vannak enyhítő körülmények. Rokon, barát, vagy asszony esetén, de gondolom te is így viselkednél a helyemben testvér. - válaszoltam vissza neki, miután betértünk a fogadóba, rögvest kikért nekem és magának egy korsó sört. Az aranyló nedűn csillogóan tükröződött a gyertya fénye. Igaz nem volt még este mégis pár gyertya meg volt gyújtva, nehogy félhomályban üljön a vendég. A csizmámon lévő sarat az előttem lévő lábtámaszon próbáltam kissé lekaparni kisebb-nagyobb sikerrel. - Szerinted akár itt is lehet? Mármint az eléggé megkönnyítené azért a dolgunkat, persze csak ha nem keltünk benne gyanút. - suttogtam fivéremnek, olyan hangon amelyet a kocsmáros se hallhatott. Hirtelen egy hatalmas eposzi kalandnak lehettünk fültanúi. Az egyik férfi beszámolója alapján hatalmas szikár, szakállas férfiakat látott a parton. Sokszor lehetett efféle mendemondákat hallani távoli szigetről érkező óriásokról. Bár annyira hihető, mint sztori, mint a lánccsörgető szellemek. Hirtelen megbökött Addam, majd faggatni kezdett. - Valószínűleg részeg, mivel ott volt nála is egy korsó. Majd ha hazamegy asszonyához arra meg azt hiszi, hogy gyönyörű szirénnel szeretkezett este. - jelentettem ki mosollyal az arcomon. Az idő telésével a korsóm is kezdett kiürülni, azonban ilyen alkalmakkor már nem ihattam többet. Féltestvérem javasolta közben, miszerint kezdjük el a kérdezősködést. A férfi ki mesébe illő történetet mondott, egyszerre csak felágaskodott, aztán kóvályogva próbált kifelé támolyogni. Utoljára még egyszer kifakadt, aztán végleg eltűnt az épületből. Többen kacagás közepette próbálták utánozni a részeg társukat. Némely előadást még én is megkacagtam. Mikor odaértünk a kiszemelt alanyhoz leültünk mellé szépen csendesen. - Jó napot az úrnak! Kellemes hely nemde? - köszöntem neki, majd rögvest próbáltam kicsit tovább terelni a beszélgetésünket. Az illetőn látszott nem itteni, azonban valamelyes ismerősnek tűnt az arca. Eszembe jutott, miként már volt dolga a királynál, bár a nevét már nem tudom. Elég sokan járnak ügyel arra, azonban az is lehet, miszerint be se mutatkozott. - Nem e halott errefelé egy bizonyos Roner Soliniről? Na persze az információt megfizetjük. - érdeklődtem az elf férfitól, s egy érmét vettem elő.
|
| | | Viridiel Hozzászólások száma : 3300 Join date : 2014. Nov. 23.
| Tárgy: Re: Az Északi Emberek Legendája – Ó, azok a nők! Csüt. Május 14, 2015 10:29 am | |
| Meg van az oka annak, hogy miért ezt a környéket választottam ahhoz, hogy megpihenjek és kissé összeszedjem magam, mielőtt eldöntöm merre is induljak tovább, milyen terveimet valósítsam meg. Itt már nem volt ereje az éjtündéknek, emberek lakták ugyan, de nem tartozott igazán a királysághoz sem és az orkok meg nem igazán szerették a környéket, még ha területileg hozzájuk is tartozott volna talán. Szóval olyan igazán senki földje! nem volt elég értékes ahhoz, hogy marakodjanak rajta, az itt lakók meg tudták, miként kell észrevétlennek maradni, hogy megússzák az adókat és az ork hordákat. Az itteni emberek főleg halászatból tartották el magukat, de azért megfordult itt sokféle nép, nagyrészt olyanok, mint én is, akik valamerről tartottak valamerre, de még nem döntöttek. Azért erdei elfek nem sűrűn hagyták el ennyire messze awyris erdejét és azért nem akartam, hogy nagyon megbámuljanak. Ezért húztam a fejembe a köpeny kámzsáját és vonultam el egy csendes sarokba. A hencegő fickó részeg volt már, így persze sokan csak szimpla mesének tartották amiről beszélt, de én úgy gondoltam tényleg láthatott valamit, csak kicsit felnagyította. Mióta elhagytam szeretett otthonomat, a kalandvágy és a kíváncsiság miatt, túl sok mindent láttam ahhoz, hogy ne adtam volna hitelt némi furcsaságnak. Az ital ingadozóvá tette a férfi hangulatát, aki miután körülnézve látta, hogy nem hisznek neki, felmérgesedett és megsértődött, ezért aztán kissé ingatag léptekkel kicsámpázott a teremből. Halványan derengett, hogy láttam már valahol, de abban is biztos voltam, hogy nem ismerem közelebbről, így nem foglalkoztam vele, bár az utolsó dacos szavai felkeltették mégis csak az érdeklődésemet. Lehet, elkellene nézni abba az öbölbe? Ráérni épp ráérek, mert egyelőre – bár nagyon szeretnék mielőbb visszatérni az éjtündék földjére – fel kell rá készülnöm és ez idő. Mélázó gondolataimat a két lovag zavarta meg, akiket pár pillanatra nem követtem figyelemmel és az idő alatt máris pont engem szemeltek ki maguknak és természetesen az emberek szokásos magabiztosságával és fölényességével máris hellyel kínálták magukat, nem törődve zárkózottságom jeleivel. Ők is ismerősnek tűntek, de őket már be tudtam azonosítani, hiszen a király mellett láttam őket, mikor annak udvarában jártam, viszont elég messze keveredtek most tőle. Vajon mit keresnek erre. A kocsmában minden tekintet egy időre rájuk és így rám is tapadt, amiért nem épp kedves szitkokat morogtam magamban, de nem akartam még feltűnőbb lenni, bár ezen már alig ha lehetett segíteni. - Jó napot! Kellemes így csendesen üldögélni. – morogtam csak annyira felemelve a fejem, hogy szemmel tarthassam őket, de nem voltam sértő, azonban némi jelzés volt, hogy máshol is van szabad asztal. A kapucni előnyösen takarta hegyes füleimet. Nem tudom ők mennyire jegyeztek meg, de talán egy voltam a sok-sok arc közül, amivel a királyi udvarban nap, mint nap találkoztak. A következő kérdésből azonban nyilvánvalóvá vált, hogy szándékos volt a választás, bár, nekem nem mondott semmit a név, a pénz ajánlása meg egyenesen megalázó volt. Nem vagyok én valami titkokat kifürkésző spicli, aki híreket árul. Láttam pár szemet megvillanni az eddigi hallgatóközönség közül, nem csak a kérdésre, hanem az érme villogására is. ~ Bolondok! Lehet, hogy lovagok és értenek a harchoz, de ha egy banda lecsap rájuk, akkor könnyen rajta veszthetnek. Ez nem gazdag környék. ~ - Sosem hallottam róla! Talán próbálkozzatok máshol. – válaszoltam hangosan, majd rátéve a kezem a pénzt tartó kezére kicsit közelebb hajolva, halkan sziszegtem felé. – Ostobaság itt mutogatni a pénzedet, ha nem akarsz bajt.
|
| | | Addam Harcourt Hozzászólások száma : 24 Join date : 2015. May. 09. Age : 36
| Tárgy: Re: Az Északi Emberek Legendája – Ó, azok a nők! Pént. Május 15, 2015 1:04 am | |
| Mialatt az italomat kortyolgattam, azon tanakodtam, amit fivérem mondott. Vajon én is lettem volna annyira bátor, hogy szembeszegüljek a törvénnyel, mert a saját érzelmeim arra vezérelnek? Jó kérdés, szerencsére hasonló esetbe még nem kerültem egész életemben. Viszont, Zeltaren még kerülhet, s úrként valószínűleg fog is, elvégre az élet tele volt fordulatokkal, nyilván jó és lojális királyi hűbéresként tenni fog olyan dolgokat, melyeket szíve szerint nem vél helyesnek. De, a kötelességtudat, valamint az igazságérzet gyakran csaptak össze a férfiak szívének mezején, a csata vég kifejlettje azonban sosem volt egyértelmű. Rengeteg mindentől függött, hogy mi mellett határozta el magát az illető. Tökéletes katonaként, a kötelességtudat mindenek felett állt, lelkiismeretes, szeretetre méltó emberként a szívünk jogait szintúgy figyelembe vettük. - Igen, úgy vélem még arra is lehet esély. Ha meg egyelőre nem is jelent meg, bármelyik percben feltűnhet. Elvégre, az utazóknak mindig is a fogadó nyújtotta a biztonságot, a pihenés lehetőségét.- fejeztem ki véleményemet, miközben megvakartam a borostás arcomat. Való igaz, én is el tudtam volna képzelni egy viszonylag kényelmes, szalmával kitömött ágyat, melyben pár órára lehajthattam volna fejemet, csakhogy a szituációhoz viszonyítva az az érzésem támadt, miszerint arra még bő ideig nem lesz lehetőségem. Milyen kár! Frissen és üdén jobban ment a gondolkozás, na és persze a harc, amire könnyűszerrel sort keríthetünk, ha véletlenül lenne akkora barom az üldözött, s ellenünk szegül. A hatalmas szőkékről regélő fickó alkoholmámoros állapotához fivérem is fűzött néhány szót, amit kétségek nélkül elfogadtam, serény bólogatással adtam tudatára egyetértésemet. - Ja, elképzelhető... Egyébként, azt hogy? Mármint a szirének ugyebár félig asszonyok, félig pedig halak. És, amennyire én ismerem a róluk szóló történetekből a leírásukat, úgy a testük alsó része a pikkelyes, meg uszonyos. Szóval, hol van nekik a...? Tudod. Eléggé valószínűtlen képzelgés lenne, ráadásul mi vonzót tudnak találni egy haltomporú nőben? Látod, pontosan ezért gondolom időközönként, hogy a sós víz és a tengeri levegő nyirkossá teszi némelyik halász agyát.- vázoltam fel elmélkedésemet Harcourt fejének, ezt követően lehúztam az utolsó kortyokat. Nem a legízletesebb sör volt, amit valaha ittam, ráadásul a bort sokkalta jobban kedveltem, kiváltképpen a vöröset. A túlzott válogatás, pepecselés feltűnést kelthetett volna, ezért a régi bevált módszerhez folyamodtam. Afelől is kételyeim voltak, miszerint az itteni bor fele annyira ízletesnek bizonyult volna, mint az udvarban tartottak bármelyike. A hűs toroköblítő ennek ellenére jól esett. Utunkat így hát a homályban üldögélő személy felé vettük. - Üdvözöllek, uram!- köszöntöttem az ismerősnek tűnő elfet, megborsozva az üdvözlést egy mély bólintással. Nagyon furcsa, de mintha a kastélyban szembesültem volna utoljára a magányos hegyes fülűvel, ámde mérget nem mertem volna venni rá. A hangneme csöppet sem volt sértő, mégis érezni lehetett benne a rejtett célzást. - Ó, efelől nincs kétségünk, mégis, tán kellemesebbé teheti a jó társaság.- jelentettem ki, egy halvány mosollyal az arcomon kíséreltem meg barátságosabbnak tűnni. Oldalra pillantottam, a nem régiben történeteket hadováló úriember pedig mellettünk haladt el, miközben féltestvérem további beszélgetésbe elegyedett az elffel. Képemre a meglepődöttség vonásai ültek ki, amikor jobban megbámultam az imént bosszankodó részeg fizimiskáját. Bizony, őt kerestük, a király életére törő bestia pár méterre tőlünk hagyta el a kocsma ajtaját. Mire feleszméltem, és újra a társaságomban lévő két férfihez fordultam, az ismerős elf Zeltarent látta el okításokkal, kissé durva, ám valószínűleg segítő szándékkal. - A jó tanácsot mindig örömmel fogadja az ember.- szóltam oda, érezhetően erőltetett udvariassággal, majd véremhez intéztem szavaimat: - Azt hiszem, nem időzhetünk itt tovább! Az iszákos bolond az előbbről ő volt, Roner Solini. Láttam a saját szemeimmel kisétálni, utána kell erednünk! |
| | | Uráldur Hozzászólások száma : 5926 Join date : 2014. Nov. 28.
| Tárgy: Re: Az Északi Emberek Legendája – Ó, azok a nők! Pént. Május 15, 2015 5:16 am | |
| Miközben a két előkelő úr egy morcos tündét faggat, hirtelen nyilallik az egyikbe a felismerés, hogy pont abba a fogadóba tértek be, ahol az általuk keresett személy pont egy nem túl hihető történettel traktálja alkalmi közönségét. Kisétál az egykor hű szolgának vélt az ajtón, ám még utol tudják érni, ha felhagynak Viridiel faggatásával, kinek nem nyerte meg a tetszését, hogy pénzzel próbálták megvenni a jóindulatát. Ám nem túl kezes Roner, ha meg akarják állítani. -Hagyjatok! -próbálja elrántani a kezét, ha hozzá érnek akár- Ti még nem tudjátok, amit én. Vadkan! -fordul oda Zeltarenhez- Mit teszel, ha a birtokodat és a rajta élőket csak úgy védheted meg, ha most elengedsz? *Képes bármit mondani, hogy felkeltse az érdeklődést. Nem oly ostoba, hogy a nála lévő hosszú pengéjű tőrrel és kis baltával neki essen a képzettebb és jobban felszerelt testőröknek. Ám ez nem jelenti azt, hogy bitófán akarja végezni. És az által választott út, hogy elhitesse, a határ menti birtokra nagy veszély leselkedik, de csak a szabadságáért cserébe árul el részleteket. Bár már húsz méterre is elhagyták az ivót, Viridiel az elfek kiélezett hallásának köszönhetően még hallhatja a beszélgetést, ha nem ment ki velük, hanem ott maradt. (Bár ki tudja, nem vették-e rá, hogy hármasban eredjenek a szökevény még friss nyomai után!?) Ám a cselszövő csak akkor hajlandó elárulni részleteket, ha valaki hajlandónak mutatkozik a védelmére kelni és győzködni a kételkedő elfogóit, hogy adjanak neki egy esélyt életének megmentésére. Ugyanis valamit kihagyott a történetből odabent...
|
| | | Zeltaren Harcourt Hozzászólások száma : 42 Join date : 2015. May. 09. Age : 37
| Tárgy: Re: Az Északi Emberek Legendája – Ó, azok a nők! Pént. Május 15, 2015 1:29 pm | |
| Kissé eltájolódtunk, mikor Addam elkezdett a szirének biológiájával foglalkozni, bár azt is mondhatnám, miszerint távolabbi vizekre hajóztunk tudatban. - Szerény véleményem szerint ott ahol a halaknak. Azonban más testtájakkal is örömet tud egy nő okozni. Gondolom ezzel egyet értünk. - jegyeztem meg, mosollyal az arcomon. Amint odaültünk a nem e vidéki fickóhoz elég semlegesnek lehetett mondani természetét. Nem nagyon érdekelte kik vagyunk, s a kérdéseinkre is tisztán hallatszott, miszerint csak választ ad. Semmi féle dolog nem fűzte ehhez az ügyhöz . Azonban látszott, miszerint van lelkiismerete. Elárulta miszerint nem kéne a pénzeinket mutogatni errefelé. - Köszönöm tanácsodat! A pénzemre pedig éppen ugyanúgy tudok vigyázni, mint az életemre. Egy közönséges vándortól se halottam még ki ilyen lelkiismeretes lenne. - fakadtam ki, de csak halkan, aztán a származására is megjegyzést tettem. Az érdekessé váló beszélgetést, viszont félbeszakította egy mégérdekesebb felismerés. Testvérem szerint az éppen távozó fickó, kit keresünk. Belehasított az én agyamba is a felismerés. - Francba! Akkor induljunk. - bukkantak elő a szavak számból, aztán az ajtó felé igyekeztünk. Az ajtót csak résnyire nyitottam ki, mindazonáltal megálltam, sőt visszafordítottam figyelmemet a sarokban tartózkodó férfira. - Ja igen nem hiszek a véletlenekben. Azonban biztos vagyok benne, hogy még találkozunk. - jegyeztem meg vigyorral az arcomon, majd kiléptem. Még látszott Roner, mégis sietnünk kelet. A részeg férfi, ki egy teknősbéka gyorsaságával mozgott állapota miatt gyorsan utolértük. Nem futottam csak a tempómat sietősre vettem, így nem is volt feltűnő a dolog. Amint rátettem kezemet az ittas karjára ő félrelökött. Ezek után ellöktem őt egyenesen neki egy terasszal rendelkező ház aljába. A bedeszkázott ablakok mutatták elhagyatottságát ezért itt nem halhatta viszonylag senki a beszélgetésünket. Amint megszólalt a felszolgáló rögvest elvigyorodtam. - Mit nem tudunk talán azt, hogy a képzeletedben lévő mesebeli lényeket meg tudod idézni, s ellenünk fordítani? Ugye nem reménykedsz ilyenben? Most színt fogsz vallani, ezt nem úszod me! - beszélgetésemben érezni lehetett a fenyegető hangnemet, ugyanakkor kellő ridegséggel gördültek le nyelvemről. - A birtokomon élőkkel ne fenyegess. Azt hiszed tudsz hatni a lelkiismeretemre? Jó trükk! Esetleg lovat ne adjunk? - tettem fel a szarkasztikus kérdést, aztán nekilöktem újból a falnak, hogy kissé magához térjen. - Addam, ha megtennéd kutasd át, hátha van nála fegyver, bár azt hiszem azt is eladta némi lőréért. - kértem meg barátom, miközben sértegettem a tettest. Lenéztem ugyan az előttem álló gazfickót, csakhogy furdalt a kíváncsiság mit tudhat vajon. - Azonban kezd érdekelni az összeesküvés elméleted. Szívesen meghallgatnánk közben. Szóval kezd csak el! - parancsoltam rá, és némiképp teret adtam neki. Közben fenyegetően kardomra téve kezem, ha menekülni próbálna tisztában legyen a következményekkel.
|
| | | Viridiel Hozzászólások száma : 3300 Join date : 2014. Nov. 23.
| Tárgy: Re: Az Északi Emberek Legendája – Ó, azok a nők! Pént. Május 15, 2015 5:10 pm | |
| Nem igazán vettem a lelkemre, hogy talán nem tetszik nekik a válaszom, hiszen nem én erőltettem magam rá a társaságukra és kezdtem el faggatózni, sőt még nagyon is figyelmes voltam és szóltam, hogy jobb lesz, ha nem villognak itt a pénzükkel, már így is olyan feltűnőek voltak, mint, ha egy olyan óriás sétált volna be, az előbbi nagyszájú mesélő megelevenedett lényeként. - Tele vagyok jótanácsokkal és életcélom, hogy osztogassam őket. – vontam meg a vállam kissé irónikus felhanggal, de rájuk hagytam a dolgot, hiszen ők voltak a király lovagjai, ahogy mondták biztosan tudnak vigyázni magukra. Valószínűleg nem úsztam volna meg ennyi kérdéssel, hiszen a velem szemben ülő máris erőteljesen fixírozott, igyekezvén belátni a csuklya alá minél jobban, de én nem akartam, hogy tovább kérdezősködjenek. Ki tudja, hogy milyen népség ül itt a fogadóban és én végül is pár helyen nem kívánatos személy lehettem. Az orkokkal nem lehetett tudni hányadán áll az ember ilyen közel a sötét elfekhez, az át-átcsapó kisebb portyázó éjtünde csapatoknak meg sosem volt gond, hogy foglyokat ejtsenek ha tudnak, hiszen szükség volt rájuk a bányában. Szóval jobb volt a békesség. Szerencsére nem volt szükség rá, hogy nagyobb feltűnést keltsek magam iránt azzal, hogy fogom magam és távozom a két lovag meg ücsörögjön az asztalomnál, mert hirtelen a részeg fickó vonta magára a figyelmüket, akinek a neve már elhangzott az előbb, hiszen pont róla kérdezősködtek. ~ Vajon mit akarnak tőle? Talán tényleg van valami igaza azokkal a partra szálló óriásokkal? Nem lehet véletlen, hogy ezek pont most keresik. ~ röpködtek a gondolataim, miközben a ét jó lovag gyorsan igyekezett a nem túl biztos járású fickó után. - Az könnyen meglehet! – biccentettem még a szakállas nemes után, egészen addig nem mozdulva, míg el nem tűntek az ajtóban. ~ Ha tényleg léteznek azok a fura népek és az a Roner tud róluk valamit, talán szövetkezhetnék velük és ráuszíthatnám őket a nagy Hadvezérre. De, ha nem is igaz teljesen, amit a férfi mond, sosem lehet tudni mit lehetne kezdeni vele. Mindenesetre jobb, mint itt ülni és arra várni, hogy valaki belém köt. ~ morfondíroztam, de már indulóban is voltam és menet közben perdítettem egy érmét a kocsmáros markába. Nem vagyok éjelf, de erdeiként sem okoz gondot a lopakodás, ha nem akarom, hogy nagyon észrevegyenek, bár a két páncélos vitéz olyan műsort nyújt, hogy amúgy sem figyel rám senki. Mikor eltűnnek a lakatlan épületben, hamarosan már a szomszédos épületnél lapulok a falhoz és végig hallgatom, amint cseppet sem kedvesen kérdezgetik. Roner bár ijedt volt és részeg, mégis próbált valamiből előnyt kovácsolni magának, mégpedig a rokonok féltésére, valamint a kíváncsiságra alapozni. ~ Vadkan? ~ húzom el a szám a furcsa becenév hallatán, amit valószínűleg nem véletlenül kapott a lovag, bár nem láttam melyikre céloz vele. Egy azonban biztos volt, hogy ismerték egymást, hiszen a fickónak tudnia kellett, hol van a másiknak birtoka, másrészt meglebegtette a dolgot, hogy valamiért azok veszélyben lehetnek. Hiába győzködte azonban hallhatóan az egyik nemes, Roner megmakacsolta magát és nem volt hajlandó többet mondani, csak hajtogatta, hogy nagyon megbánják, ha nem hallgatnak rá. Mérlegelve a dolgokat lépdeltem a beszakadt ajtóhoz és szóltam be a két vitézhez. - Talán megér nektek egy életet, hogy meghallgassuk, mit akar mondani, nem? – támaszkodok az ajtófélfának gondtalanul…..egyelőre. – Különben is ez már, ha szorosan vesszük ne a királyság része és ti sértetek törvényt, ha bántjátok. Talán észrevettétek, hogy itt gyakorlatias nép lakik és nem biztos, hogy ők a ti oldalatokon állnak majd. Hagy váltsa meg az életét a fickó azzal, amit elmondhat nekünk. Talán tényleg érdemes meghallgatni. – nézek a két férfira kérdőn. Végül is nem blöffölök, ha ez itt elkezd óbégatni, akkor könnyen a visszájára fordulhat a dolog és nem tudom mi az, ami megéri a két nemesnek, hogy ezért a részeges fajankóért kockáztassanak. Néha többet ér pár információ, mint egy távoli ígéret vagy ítélet.
|
| | | Addam Harcourt Hozzászólások száma : 24 Join date : 2015. May. 09. Age : 36
| Tárgy: Re: Az Északi Emberek Legendája – Ó, azok a nők! Szomb. Május 16, 2015 10:32 am | |
| Fivérem szavait idézve, akaratlanul is eszembe jutottak a formás hölgyek, úri asszonyságok, akik az udvarban illegtek-billegtek, hogy elcsábítsanak néhány szerencsétlen, nagy vagyonnal rendelkező nemesembert. Tény, vigyázni kellett velük, azonban akadtak a hajadonok között tiszta erkölcsű, jólelkű leányok, akikkel vidám társalgásokat lehetett lefolytatni, s nem csupán a birtokokat és a kincstárat látták a férfiban, hanem az erényt is. Sajnos, a mi világunkban a szerelem nem kapott sok helyet, annál inkább az érdekek, annak pedig a házasságkötésben is komoly szerepet tulajdonítottak. Meglehet, egy napon nekem is felajánlja majd a lánya kezét egy kövér, arannyal kitömött uraság, habár erre nagyobb esélye volt Zeltarennek. Ugyan névben, rangban én is Harcourt voltam, kétes származásomról viszont sokan tudtak, a hátam mögött összesúgtak a királyi udvarban élők, kivéve néhány igaz barátot. De, attól még lovag voltam, felküzdöttem magamat a Királyi Gárdába, s tán egyszer majd az én nevem köré is szőnek oly gyönyörű, hősies meséket, miket szerető nevelőanyám anno nekem regélt. Kellemes elképzelések... Az elf láthatóan átérezte beszédem jelentőségét, majd egy praktikus visszavágással reagált. Ez tetszett, habár arcom vonásain nem változtattam semmiféle jelet. - Valóban? Igazán nemes elhatározás. És, ki tudna birokra kelni bölcsesség terén az erdő ősi lényeivel?- kérdeztem, szinte bárdi hangnemben, viszont nem volt idő a szavak játékára, ugyanis testvéremmel egyetemben az üldözött után kellett erednünk. Ő még mondott valamit a homályban ücsörgő fickónak, én azonban szaporázva a lépteimet viharzottam ki az utcára. Kezemet a fegyverem markolatára szegeztem, majd pásztázni kezdtem tekintetemmel a jobb, valamint bal irányát az útnak. Az italtól támolygó alakot nem volt nehéz kiszúrni az amúgy is szegényes lakószámmal rendelkező településben. - Ott van!- böktem állammal Roner Solini irányába, Zeltaren azon nyomban, határozott léptekkel kezdett irányába trappolni. Követtem a példáját, így pillanatokon belül beértük a gyilkossággal megvádolt bérencet. - Látom, megpróbáltál kezesbárányként bánni vele. Ejnye-bejnye, nem mindenki tudja értékelni a jó szándékú bánásmódot.- vigyorodtam el, amikor családunk feje nem éppen finom módszerekkel az elhagyatott területre vonszolta az ürgét. A fenyegetése minden bizonnyal félelemet kelthetett a szökevényben, én addig az ajtóból figyeltem az utcát, nehogy valami helybéli a két férfi beszélgetésébe zavarjon, már ha lehetett ezt annak nevezni. Leginkább ahhoz tudtam volna hasonlítani, amikor vadászatnál a kotorékebeket rókát fognak. Azért én is szúrós pillantással áldottam Ronert, hiszen a Harcourt família és háza népének biztonsága engem szintén érintett, fivéremhez hasonlóan nekem is bökte a csőrömet, amikor valaki ehhez hasonlóan nyilvánult meg róluk. Pozíciómat akkor hagytam el, mikor Zeltaren megkért a foglyunk átkutatására. - Rendben van.- bólintottam, majd fegyverek után kezdtem tapogatózni az illetőn, noha nem volt túl kellemes. - Solini, csalódást okoztál nekem! Biztos voltam benne, hogy találok nálad majd szappant vagy fürdőolajat. Legalább annyira illatos vagy, mint egy mázsa trágya... Legyen inkább kettő.- morogtam a fickónak. Zeltaren beszédre szólította fel, miközben befutott az elf is, kit érdekelni kezdett a kis magánakciónk. Én annyira nem szerettem, amikor mások beleszólnak a dolgunkba, azonban a mondandója nem hangzott hülyeségnek, sőt. - Hegyes fülű barátunk igazat beszél, habár a felségárulásra nincs mentség.- keresztbe fontam karjaimat a mellkasomon és felsóhajtottam.- Zeltaren, talán most az egyszer megtörténhetne, hogy a lovaink kimerültsége miatt túlságosan lassan értünk ide, s addigra Roner Solini már minden bizonnyal átlépte az országhatárt. Astelath király csúnyán fog ránk nézni, ám valószínűleg értékelni fogja, amiért nem cselekedtünk önfejűen, valamint keltettünk felforgást a területeinken kívül.-mondtam. Kék íriszeimet a részeges áruló tekintetébe mélyesztettem. - De, ha téged még egyszer meglátunk bárhol, halál fia vagy. Úgyhogy, erősen ajánlom a remete életmódot! |
| | | Uráldur Hozzászólások száma : 5926 Join date : 2014. Nov. 28.
| Tárgy: Re: Az Északi Emberek Legendája – Ó, azok a nők! Szomb. Május 16, 2015 1:26 pm | |
| Az egykori szolga után eredők hamar elkapták és igen goromba nézések között, erős kézzel kezdődött meg a kihallgatása. A felségárulóra alaposan rá is ijesztettek, ám ő utolsó lehetőségét kijátszotta, hogy életben maradhasson. A féltestvér nem is sejtve mennyire a lelkére hatott, mikor azt említette, hogy lakott területet kerülje el mostanában. Hát úgy érezte, ideje megszolgálni a futni hagyását. -Nem mondtam el mindent oda bent, amit láttam. Említettem, hogy a vállukra vették az óriások a hajóikat, ám nem csak addig, míg kivitték őket a partra... A szárazföldön indul el a hadsereg, méghozzá délre. És mi van Nysiytől délre? A part mentén... Higgyétek el, csak megálltam visszafelé az öbölből jövet, de már itt sem vagyok. *Indult meg kifelé az ajtó felé. Az átkutatás közben, nem sokkal ez előtt egy jelentéktelen, apró mozzanat, hogy elővillant az inge alól egy fekete kőből csiszolt medál. Bár a formája és sok apró részlet teljesen más volt, mint amit Viridiel Lorelei nyakában láthatott, amikor a béke követe neki adta, ám az anyaga ugyan az. És ezt is egy virág díszítette, noha nem a szerelem szimbóluma, hanem a tulipán. A két lovagnak nem valószínű, hogy bármire is emlékeztette volna ez az ékszer. Legfeljebb, ha arra, hogy néhány becstelen társuk szívesen foglal le kevés bizonyítékot képező, de annál értékesebb tárgyakat. Csak pár pillanatra bukkant elő az ing alól, ahogy észre vette Solini, vissza is tűrte a ruhája alá. És nem is hasonlított igazán megszólalásig arra a rövid ideig látható medálra. Csak a fura anyaga meg valami meghatározhatatlan, fura stílus. Ha hagyják elmenni, akkor hamar elhagyja az áruló a falut nyugat felé, majd elbotolva saját lábában pár órát inkább szundít ott helyben, hogy kijózanodás után tovább induljon a szárazföld belseje felé.
|
| | | Addam Harcourt Hozzászólások száma : 24 Join date : 2015. May. 09. Age : 36
| Tárgy: Re: Az Északi Emberek Legendája – Ó, azok a nők! Vas. Május 17, 2015 2:03 pm | |
| Szúrós pillantásaimat nem szüneteltetve hallgattam a fickót, aki valamilyen csoda folytán nem piszkította össze a gatyáját, ameddig a kihallgatás végbement. Ez legalább becsületére vállt, az ő helyében, és ennyire részegen, én már valószínűleg megölettem volna magam az alkoholból merített bátorság révén. Hiába, egyeseknek még az ital sem kölcsönzött vitézi jellemet, habár mit is várhatott az ember egy olyan alávaló bitangtól, ki saját királyának életére tört, ráadásul egy alattomos, galád fegyverrel, a méreggel. Fivérem dicséretre méltóan ráijesztett a fickóra, aztán befutott az elf, aki megszólalásával megzavarta Solinit, végül felajánlottam neki a menekülés lehetőségét. Talán, hármunk együttes munkája vette rá a foglyul ejtett illetőt a beszédre, hisz még egyik percben lepereghetett előtte az élete a félelemtől, úgy a másikban felkínáltuk számára a reményt. Ő pedig mindkét kezével megragadta azt, belekapaszkodva a halandó világba. A mondandója még így is eléggé valószínűtlennek hangzott, azonban az alkoholtól mámoros hatásban az ember kevésbé tudott hazudni, sőt az irháját is menteni kívánta, viszont éppen ebből kifolyólag beszélhetett zagyvaságokat. Ismét a két élű penge, én pedig már éreztem, ennél sokkalta mélyebbre kell majd merülnünk a történetben, amennyiben a végére akarunk járni a dolognak. - A királyság. Nem kell talányokban beszélned, mi is ismerjük a térképeket.- jelentettem ki, majd amikor befejezte mondanivalóját, én félre álltam az útjából, ezzel is szimbolikusan jelezve az engedélyemet a távozására. Egy medál csillant meg a nyakába, szerény véleményem szerint többet érhetett, mintsem az egész ember, noha egy hozzá hasonló szerencsétlennek már csupán az tette volna fel az i-re a pontot, ha még ki is rabolják. Ráadásul, mi lovagok voltunk, nemesek. Nem egyezett volna ki az erkölcsünkkel a cselekedet. Roner Solini a legmázlisabb balféknek számított, akivel valaha is találkoztam. Túlélte az állítólagos északiakkal való találkozást, nem falták fel a húsevő növények, egy sikertelen királygyilkosság elől is meglógott, plusz elengedte Astelath két leghűségesebb alattvalója. Ha a helyében lennék, erre fel ismételten a sárga földig innám magam. Zeltarenre pillantottam, ezt követően az erdők népének egyik tagjára, ki végül is a segítségünkre volt. - Őszinte hálánkat szeretném kifejezni azért, hogy itt voltál! Ellenkező esetben, tán másképp alakulnak a dolgok.- bólintottam felé, most a hangsúlyomban semmi gúnyt vagy arroganciát nem lehetett felfedezni, akárcsak gondolataimban sem. - Testvér, attól tartok, nem térhetünk haza. Noha, erre már te is rájöttél, felteszem.- ejtettem meg egy keserű mosolyt. - Azért kíváncsi lennék, hogy ezek után milyen irányba szándékozik továbbmenni a barátocskánk, mert amennyiben tényleg a sötét elfek keze van a dologban, és ez a féleszű értesíti őket, akkor kihasználva a lehetőséget két tűz közé kerülhet a királyság. Persze, ahhoz a sötét elfeknek át kellene kelniük az orkokon... A határ menti védelmeket riadóztatni egy félig megszerzett információ miatt viszont kockázatos, és felháborodást kelthet. Hogyan cselekedjünk hát?- érdeklődtem, mialatt azon merengtem, tényleg az álnok sötét elfek keze van-e a dologban? Tartottam tőlük, pláne a vezéreiktől. Ki tudja, hogy a sötétség milyen formáit idézték elő ott, Zevadar pusztaságában? |
| | | Zeltaren Harcourt Hozzászólások száma : 42 Join date : 2015. May. 09. Age : 37
| Tárgy: Re: Az Északi Emberek Legendája – Ó, azok a nők! Vas. Május 17, 2015 3:49 pm | |
| A konkrét vallatásom során szerencsére féltestvérem átkutatta a férfit, azonban nem talált semmiféle támadásra alkalmas eszközt nála. Kutatás befejeztével, némi humort is hozzáfűzött Addam. Arra utalva, miszerint Solini büdös. Egy szolgáló amúgy se jó illatú, azonban a félelem szaga se rózsaillatú, ő pedig eléggé félhetett ezekben az időszakokban. - Ami szerencsétlenség neked az szerencse nekünk, bár nem hiszem, miszerint sokra mentél volna ellenünk bármilyen eszközzel. Pláne ilyen állapotodban. - jegyeztem meg, büszke mosollyal az arcomon. Váratlan vendég csatlakozott a köreinkbe, ki nem más volt mint a másik vándor. Felszólítás nélkül rögvest beleszólt a dolgunkba. - Na és te ki vagy? Legalább egy nevet mondhatnál, mielőtt beleszólsz mások dolgába! - szólítottam fel a számomra neveletlen idegent. - Na meg ez a nép?! Ugyan hálátlan semmirekellők. - jelentettem ki és a földre köptem, mellyel jelképesen még inkább bizonyítottam, hol mit is gondolok az itteniekről. A vitatkozásomat Addam szakította félbe, ki megszerette volna fogadni az idegen tanácsát. Kissé viaskodtam magamban, hiszen sosem bocsájtom meg magamnak, ha a király parancsának nem teszek eleget. Azonban végül eldöntöttem engedek a felkérésnek. - Legyen hát, de nehogy megbánjam! - fejeztem ki beletörődésemet, valamint nemtetszésemet is egyszerre. A mese folytatódott, melyen még mindig megmosolyodtam, bár most nem szakítottam félbe, mégis testvéremnek volt néhány hozzáfűzni valója. A gyilkossággal vádolt fickónak eztán volt egy furcsa mozdulata, melyre azt hittem támadó. Éppen rántottam volna elő kardomat tokjából, csakhogy aztán észrevettem, miszerint csak egy medált húzott elő. A tárgy egyszerű volt, mégis misztikus kisugárzást láttam bele. - Mi az most már bizsukkal is házalsz? - szólaltam fel vigyorral az arcomon, habár tudtam, hogy nem szokványos nyakéket látok. Miután úgy döntött a maga részét teljesítette az ígéretnek Roner elindult. Gondolkoztam rajta miszerint beledobjam e késemet, azonban már mindegy volt. Nagyon is reméltem miszerint többet nem is hallunk róla. A későbbiekben rám vetült társam szeme, majd megköszönte segítségét az elfnek. Én persze máshogy vélekedtem, hiszen elég kockázatos dolgot csináltunk. - Na ja, ha te nem vagy, akkor levágtam volna egy arra érdemes fejét! - szólaltam fel sértődötten, viszont kifújtam magam, mindemellett megnyugodtam. Addam közölte vele a tényeket is kissé se biztató mosollyal, melyre rábólintottam. Ezek után már csak az foglalkoztatta fivéremet, hogy hova is megy a megszökött túszunk. - Nem tudom, de remélem minél messzebbre. - jelentettem ki, s belegondoltam miféle fogadtatás is vár minket az udvarban. Nem igazán volt kedvem üres kézzel hazamenni, ugyanakkor kénytelen voltam. - Amúgy én amondó vagyok járjunk utána ezeknek a misztikus északiaknak. Remélem ebben a napban annyi örömöm lesz, miszerint nem hiába engedtünk el egy szökevényt. Na és te jó uram velünk tartasz, ha már neked is benne van a kezed a dologban? - érdeklődtem a számunkra még mindig kérdéseket felvető férfi. Találkoztunk már vele az udvarban, vajon véletlen, miszerint pont itt járt. Gyanús volt számomra, ezért még nem nagyon bíztam benne.
|
| | | Viridiel Hozzászólások száma : 3300 Join date : 2014. Nov. 23.
| Tárgy: Re: Az Északi Emberek Legendája – Ó, azok a nők! Vas. Május 17, 2015 4:36 pm | |
| Igazán elégedett lehettem, hogy a két lovag nem agresszívan reagált a megjelenésemre, sőt még a szavai alapján idősebb, azt javasolta, hogy fogadják meg a tanácsomat és hallgassák meg mit akar a fickó mondani az életéért, szabadságáért cserébe, hiszen nem kerülte el a figyelmemet, hogy mi volt a vád ellene. A felségárulást minden birodalomban elég komolyan vették ahhoz, hogy a Roner két kézzel kapjon az ajánlatom, amit felajánlottak neki. Mondjuk a hegyesfülű megszólítás nem volt az ínyemre, úgy gondoltam ezt majd később hozom fel, nehogy nagyon belemelegedjenek a becézgetésekbe. - Igazán gáláns felajánlás ez a nemes urak részéről, ugye? – néztem a részeg férfira kérdőn, akinek ezek után természetesen megeredt a nyelve. Fel sem merült benne, hogy a lovagok nem tartanák be a szavukat és ebben én sem kételkedtem, hiszen a becsületükre nagyon sokat adnak ezek a páncélos vitézek, ezek meg ráadásul a király közvetlen emberei voltak, így a szavuk mindenképpen kötelezte őket. A szakállas nemes azonban nem igazán örült a jelenlétemnek és nem is rejtette véka alá, de egyelőre nem vettem magamra és nem is pazaroltam időmet válaszra, mert Roner mondanivalójára azért eléggé felszaladt a szemöldököm, bár az arcom továbbra is eléggé homályban maradt, a kámzsát nem vettem le, de hát ki ne csodálkozott volna, amikor azt hallja, hogy azok az Óriás harcosok, még a hajóikat is magukkal cipelték a vállukon? Az, hogy délre mentek nem is lepett meg annyira, hiszen mi mással tudta volna a két nemes figyelmét felkelteni, mint, hogy a királyukat és földjüket fenyegeti valami ismeretlen vész. Nem is csalódtam, hogy azonnal ráharaptak, mint hal a horogra, mivel Roner-nak pont ez is volt a célja, bár nekem olyan mindegy volt hogy szabad lesz-e vagy nem, bár a fiatalabb nemes nem volt boldog tőle. Így aztán nem is álltam az útjába, mikor láttam, hogy elmondott mindent, amit tudott és a lovagokat nagy ívben kikerülve az ajtó felé csámpázott, bár most a félelem nagyrészt már kijózanította. Azonban a ruháját az egyik támadója eléggé megzilálta, amikor kissé erőszakosabban vonta kérdőre, így kivillant alóla egy medalion, ami azonnal ismerős volt, ahogy a arra fel is hívják a figyelmem, bár az pár pillanattal később ugrott be, hogy honnan. De hogyan? Ezekkel a gondolatokkal, amik persze nem vettek igénybe ok időt, talán ha a fickó pár lépést, ha megtett közben és én nem nagyon figyeltem a valamit felém beszélő lovagra, léptem Roner elé, ismét elállva az utat, mert a sötét elf szavak viszont már megütötték a fülem és bizony volt pár tippem, hogy merre is veszi az irányt a felségáruló. Hol találhatna menedéket? Az emberek között állandóan retteghetne, az orkok sosem fogadnák be, de ha elég jó híreket szállít a selfek….. - Állj! – nyúltam a medál felé, hiába akarta újból elrejteni. – Ezt honnan szerezted? Ilyet már láttam egyszer azt hiszem, bár……nem láttam olyan tisztán, de nagyon hasonló. – néztem a két lovag felé. – Egy nyomorult, álnok sötét elf, aki követnek adta ki magát, adta a hercegnőnknek. Haraggal és gyanakvással meredtem a férfire és választ vártam, addig nem állt szándékomban útjára engedni. Az ügy engem kissé más szempontból érintett, mint a nemeseket, de úgy nézett ki, hogy őket is feszültté tette az ügy. - Egyébként a nevem Viridiel és nem hegyesfülű! - tettem még hozzá, mielőtt újabb becézést hallok. - És talán gyanúsít valamivel az úr? - emelem tekintetem a szakállas arcra. |
| | | Uráldur Hozzászólások száma : 5926 Join date : 2014. Nov. 28.
| Tárgy: Re: Az Északi Emberek Legendája – Ó, azok a nők! Vas. Május 17, 2015 5:01 pm | |
| A felségáruló már csak két lépésre járt a küszöbtől, sőt! Már csak egy lépésre járt. Hiszen mindjárt átléphette, amikor Turion fia elé lépett és ha eddig immel-ámmal leplezni tudta is a félelmét, na most már tényleg ijedten hőkölt hátra. Ennek részben az volt az oka, hogy előre felé még vitte is a feje a részeget, de megállni már nem tudott... sokáig egy helyben. Így az, ki oly magas volt, hogy nád termetével ide-oda hajolt, továbbra is néha balra vagy épp vissza jobbra váltott helyet, hogy jobban megszemlélhesse minden oldalról, hogy ki is az a bátor, aki őt feltartja. -Ez az enyém! -marja ki a zöldike kezéből haragosan- Nincs jogod kérdőre vonni, hogy miért tulajdonolom. Egy bazárban vettem, mágiától véd. Hökkk! *Torkát tapogatta a csuklás után és megpróbálta félre tolni a lomtündét. Ha ez nem sikerült, akkor kénytelen válaszolni a kérdésre. -Én nem keveredem követek társaságába. Nem tudom, ki a te hercegnőd, én másnak udvarolok most. *Ha előbb nem sikerült szabaddá tenni az ajtót, hát most neki veselkedik erőből félre rántani az akadályt, hogy kimehessen. Ő már így is többet tett, mint ígérte.
|
| | | Addam Harcourt Hozzászólások száma : 24 Join date : 2015. May. 09. Age : 36
| Tárgy: Re: Az Északi Emberek Legendája – Ó, azok a nők! Vas. Május 17, 2015 7:46 pm | |
| Fivérem köztudottan hevesebb vérmérsékletű volt nálam, ez megnyilvánult akkor is, amikor az elf megérkezett. Nem hibáztathattam érte, ettől függetlenül még jó ember volt, hűséges lovag, és igazságos nemes. Egy csöppet sem lehetett meglepődni azon, amiért ennyire gyűlölten beszélt a mocskos árulóval, magam is hasonlóképpen vélekedtem róla, csupán nem adtam a dolognak ekkora hangot. Zeltaren jól tette! Teljes szívemből azt kívántam, tiporja a földbe a fickó önbecsülését, hogy a végén már azért esedezzen, bár az egyik kötélen lógna a vesztőhely felett, vagy a feje nélkül díszítené az egyik karót a várkapunál... De, ő elmondott nekünk egy információt, aminek az ismerete talán ezrek életéről dönthet, mi pedig becsületszavunkat adtuk az ő elengedésére. Az effélét nem lehetett megszegni, számunkra nem. Hiszen, kinek kellett volna az emberek népén belül példát statuálni a becsületességről és szavahihetőségről, hacsak nem Astelath király személyes testőrségének? A közhiedelmekkel ellentétben, a lovagok élete sem mindig a fényes páncélokról, a dicsőséges történetekről, meg a gyönyörű hölgyek elcsábításáról szólt. Néha be kellett mocskolni a kezünket, mert úgy kívánta az uralkodó, vagy ez volt a királyság érdeke, esetleg pusztán azért, hogy későbbi szemrehányásoktól mentesülve teljesítsük kötelességünket. Testvérem, búcsúzóul, kérdést intézett Roner Solini-hoz a kereskedelmi ügyleteivel kapcsolatban, amely nem kisebb módon volt megalázó, mint ahogyan bántunk vele előzőlegesen. Én alig tudtam visszafogni nevetésemet, majd egyetértően bólogattam, amikor Zeltaren elregélte véleményét. - Nem rossz ötlet, véleményem szerint ez lenne a helyes megoldás.- jelentettem ki, s nem tehettem róla, fúrta az oldalamat a kíváncsiság, aggodalommal töltött el a történet, még akkor is, ha mások számára teljesen abszurdnak hangozhatott. Körüljárta valami ezt az egész szituációt, mely nem hagyott belenyugodni az eseményekbe. Amint ismét megfordultam, tekintve, hogy a Harcourt család feje érdeklődően szólította meg az erdő népének képviselőjét, arra lettem figyelmes, miszerint ő nem hagyta távozni a bitang árulót. Összeráncolt homlokkal tettem pár lépést közelebb hozzájuk. Vajon mi történhetett, amiért az elf nem engedte menekülni az iszákost, amikor korábban ő javasolta annak életben hagyását? Nem sokkal később választ is kaptam ezen felvetésemre, az pedig nem bizonyult kecsegtetőnek, sőt. Kezdett nekem is elfogyni a türelmem Solini-val kapcsolatban. Minden túlságosan egybefüggött egy olyasfajta elmélethez, ami Roner további áskálódását bizonyítaná be a királyságunk, vagy talán a többi birodalom aláásásával kapcsolatban: szövetség a sötét elfekkel. - Ez meglehetősen nyugtalanító.- állapítottam meg, azután végigkísérhettem ahogyan erőszakosan, felemelt hangnemben próbált szabadulni Viridieltől, mivelhogy időközben az elf nevéről is tudomást szerezhettünk. - Addam Harcourt, szolgálatodra!- mutatkoztam be, ám eközben már meg is eredtem feléjük, indulatos léptekkel, azután egy gánccsal kibillentettem a részeg disznót az egyébként sem stabil egyensúlyából. A padlóra küldését követően, szigorú arccal bámultam rá. - Van olyan ereklyéd is, ami lovagok elől véd? Amennyiben nem mondod el rögvest az igazat, úgy szeretett fivérem gondos kezeibe adlak. Az előbb már a tapasztalhattad, mennyire gyengéd tud lenni. Amit tőle kapsz, az később emlékeztet rá, hogy utána ne legyen kedved udvarolni senkinek sem.- fenyegettem a fickót, hiszen valószínűleg Zeltarentől jobban tartott, elvégre a közelmúltban saját módszereivel adta tudatára, mi is a véleménye Roner Solini-ről. - Uraim, a nézeteltéréseinket talán rendezzük, miután a fontosabb ügyeleteket bevégeztük.- szaladt végig a pillantásom az erdei elfről a féltestvéremre. - Biztos vagyok benne, mindketten tudnátok pár kérdést intézni ehhez a büdös patkányhoz. |
| | | Viridiel Hozzászólások száma : 3300 Join date : 2014. Nov. 23.
| Tárgy: Re: Az Északi Emberek Legendája – Ó, azok a nők! Vas. Május 17, 2015 9:03 pm | |
| Soha nem voltam az a kötözködős fajta, bár mindig sokkal jobban szerettem a kalandokat a fajtám többi tagjával szemben, de mióta összefutottam azzal a hazug sötét elffel, akiről aztán kiderült, hogy ő a selfek Első Lordja és aki kémkedni érkezett földjeinkre, hát azóta olyan sok mindenen mentem keresztül, hogy már valószínűleg közel sem hasonlítottam arra a kissé naiv és segítőkész erdei elfre, aki akkor elhagyta népe erdejét. A fogság, a rengeteg kínzás megtett a hatását és a türelmem már nem volt a régi, ahogy a kedvességem sem, ami általában fajtánk sajátja, így az emberek nem igen vannak hozzászokva, hogy a csípős megjegyzéseikre választ is kapnak. Az erdei elfek vagy meg sem értik, hogy épp szórakoztak velük, vagy nem foglalkoznak vele. Hát nálam már nem így működik. Nagyon nem tetszett, ahogy a szakállas nemes szólt hozzám, az a lekezelőnek tűnő stílus és valószínűleg meg is kapta volna rá a választ, ha nem vonja el a figyelmemet az általuk éppen elengedett fickó, aki érdekes hírekkel szolgálta meg a szabadulását, bár kis részem volt ebben, de inkább az észérvekre alapoztam, ami végül használt. Valamennyire ismertem az emberek világát, hiszen jó párszor jártam közöttük, így a lovagok életéről is volt némi tudásom, de persze ez nagyon felszínes volt és inkább csak arra terjedt ki, hogy szeretnek hősködni, jók a bajvívásban, ez az egyik szórakozásuk, és sokat adnak az adott szóra. Ezzel le is zárulhatott volna a kis afférjuk ezzel a Roner-rel, amit egyikük könnyedebben, másikuk morogva vett tudomásul, de engedték futni az alkoholmámorban botladozót, ha nem villan meg a ruhája alól kiszabaduló medál, amivel a szakállas lovag még tréfálkozott is, de ami nekem azonnal felkeltette a figyelmemet, hiszen igen csak emlékezetes események egyik kezdete volt, arról nem is beszélve, hogy talán még Lorelei hercegnő halálához is volt köze, ha a pletykáknak hinni lehetett, amiket szökésem óta hallottam. Ezért álltam el Roner útját és ragadtam meg az ékszert, ami láthatóan nem érintett jól, sőt nagyon is ingerült lett tőle hirtelen. Egy szavát sem hittem el, mert honnan lett volna pénze egy ilyen holmihoz, meg aztán soha nem is láttam még csak hasonlót sem, csak annak a selfnek a kezében, pedig jártam a törpék városában is, ahol sok szép nyakláncot készítenek, talán a legszebbeket is. - Akkor talán a király kincstárát is kifosztottad? – fordulok ki testtel előle, de nem engedem elmenni, sőt szorosabban ragadom meg a medált. – Szerintem hazudsz és ez igen, tényleg aggasztó. – bólintok mind felé, mind a meginduló nemes felé, aki eddig is a békülékenyebb volt, de most gyakorlott mozdulatokkal vitte földre a férfit, aminek következtében az jó nagyot esett, nekem meg a kezemben maradt a nyakék, amin most közelről is látom a tulipánt és aminek érdekes anyagát soha nem tapintottam még. Biztos értékeltem volna a lovag humorát, akit, mint kiderült Addam-nak hívtak, ha nem lettem volna a medállal elfoglalva, de közben azért megvontam a vállam. - Nem veszem jó néven, ha gyanúsítgatnak, főleg, ha segíteni akarok, de rendben, ha társad hajlandó visszafogni magát……. Most, hogy a fickó már nem megy sehová természetesen van kérdésem, mert azt egy pillanatig sem hiszem, hogy nem tud róla semmit. - Egy hasonló nyakéket kapott Awyris hercegnője, Lorelei és úgy hallottam, hogy köze van annak halálához. Egy sötét elf adta neki, egy éjtünde hadúr, Uráldur, aki követnek adta ki magát. Sok felé megfordultam már, de soha nem láttam még ilyet. Ha valaha árulnák is, gondolom egy vagyont kérnének érte, amivel nem hiszem, hogy rendelkeznél. Mond meg honnan szerezted, különben olyan átkot szabadítok rád, hogy azt kívánod, soha meg sem születtél volna. – nézek rá fenyegetően, de persze nem igazán tudok átkokat, azonban az elfekről sok mindent elhisznek. Remélem nem kell semmi ilyen produkálnom, mert akkor lehet bajban leszek.
|
| | | Zeltaren Harcourt Hozzászólások száma : 42 Join date : 2015. May. 09. Age : 37
| Tárgy: Re: Az Északi Emberek Legendája – Ó, azok a nők! Hétf. Május 18, 2015 5:28 pm | |
| A családom másik tagja éppen beleegyezett az ötletemben, s készen álltam a lovak felé venni az irányt, viszont váratlan események következtek. Az ajtó felé tartott Roner, legalább is botorkált arra, de valami megakadályozta a továbbjutásában. Váratlanul megállásra szólította fel az elf, ki nem is olyan rég elengedését javasolta. Nem igazán értettem, miért is állt szándékában visszatartani. Minden szem a medálra összpontosult a hegyes fülű által. Elkezdte őt faggatni a medál kiléte felől, aztán valami olyasmit mondott, melyet nem értettem, habár a sötét elfek felemlítése rögvest nyugtalansággal töltött el. Solini nem örült a dolognak, miszerint a férfi kérdezősködött a nyakéke felől. Ha eddig sikerült elrejtenie félelmét felőlem, akkor igazán elszúrta a dolgot. Látszott az arcán a kétségbeesés, valamint a félelem. Közben Viridel is bemutatkozott, csakhogy nem vette jó néven a becézgetést. - Zeltaren Harcourt a nevem, kissé önérzetes vagy barátom, azonban ezen ne múljék a dolog. Amúgy nem gyanúsítalak semmivel, egyenlőre. - mutatkoztam be én is, rögvest fivéremet követően. Mindeközben a szökevény próbált volna szabadulni, mégse hagyta új ismerősünk, s szorosan megragadta az érdekes tárgyat. Viri közben kifejtette elképzelését is, mi módon hazudik a semmirekellő. - Ami azt illeti, most kivételesen igazat adok Viridelnek. Na és szerinted igaza van Solini? - vontam kérdőre, mialatt mosolyra kanyarítottam ajkaimra. Addam is kivette a részét a dolgokból, rögvest földre kényszerítette az álnok bitangot. Ölbe tett kézzel figyeltem az eseményeket, végre láthattam fivéremet is illőn bánni emberünkkel. Mikor pedig megkérdezte, miszerint lovagok ellen is véd az ereklye, menten felkacagtam. Azonban itt nem volt vége beszédének, azt is közölte vele, hogy én is kezelésbe vehetem. Örültem ennek a dolognak, hisz nem szívesen engedtem el árulót büntetlenül. - Ugyan elég a bókokból! Csak egy kicsit megpiszkálom a körömházát. Esetleg van más ötleted, hol próbáljam ki tőrömet? - próbáltam kicsit ráijeszteni a leterített férfira, mindeközben elővettem éles késemet. A törvénytelen vérem türelemre intett, majd javaslatot tett. - Énnekem ugyan nincs hozzá kérdésem, maximum segítek kihúzni belőle. - jelentettem ki, ugyanakkor az elf ismételten megjegyzést fűzött felém. Kis idő elteltével, azt is elmesélte mit tud a medálról, nem túl kellemes volt róla beszélnie. Igazán rosszul hatott rám Uráldur nevét, úgy véltem nem hiába lesz hírhedt egy sötét elf. A következő kérdőre vonás sokkal inkább fenyegetőbbnek számított a természettel öszhangban élő barátunktól. - Igazán példásan fenyegetsz ez nem is vitatom, ennek ellenére én azt hiszem gyorsabban kiszedem belőle a válaszokat. - tudattam a többiekkel elképzelésemet, aztán vártam mi sül ki a dologból, amennyiben segítségemre lesz szükség szívesen megteszem, azonban nem fogok finom eszközökhöz nyúlni.
|
| | | Uráldur Hozzászólások száma : 5926 Join date : 2014. Nov. 28.
| Tárgy: Re: Az Északi Emberek Legendája – Ó, azok a nők! Hétf. Május 18, 2015 8:04 pm | |
| A felségáruló igyekszik az ajtón kijutni, ám ebben nem csak Viridiel, de az egyik lovag is megakadályozza, így szinte egymással közreműködve viszik a földre. A falu ahol vannak nem túl nagy. És nem oly beépített, mint a város. Így a hegyesfülű egészen eddig kapcsolatban tudott maradni a természettel. Ám amint elszakadt a medál lánca és egyedül csak ő tartotta a kezében, hirtelen a megszokott csevegés megszűnt, mintha egy filmet elvágtak volna. Talán ezért is történhetett, hogy ingerültté és egyre inkább fenyegetővé vált. De az is megeshet, hogy pusztán csak a bányában megviselt lelkét felbőszítette a nyilvánvaló félrebeszélés. Így a többiek csatlakozva az egyre durvuló kihallgatáshoz -noha most még csak javarészt verbálisan-, így egyre inkább csak kapkodhatta a fejét a földre került Solini. -Jól van na! És ha az öbölben találtam egy sötét elfnél? Elvittem egy vásári boszorkányhoz és azt mondta, hogy valami varázslattól védő medál. Nem hazudtam, csak nem fejtettem ki az igazság összes részletét. Ezt még hasznotokra is fordíthatjátok. Ha ezek ölik az éj tündéket és minket is, akkor szövetkezni lehet velük ellenük. *Mint látható, mindenre kiterjedő magyarázatot adott. És már az is kiderült, hogy volt mellette egy ilyen teremtmény is azon a napon, mikor először meglátta a tenger felől érkezőket. -Ha gondoljátok, elmegyek veletek Össznépibe, hogy a kapitánnyal megtárgyaljuk a dolgot. És küldhettek engem követnek hozzájuk. Úgy látom, nem tartjátok a szavatokat és úgy is meg akartok ölni. Legalább ellenség keze által pusztuljak, nem a barátaim miatt!
|
| | | Viridiel Hozzászólások száma : 3300 Join date : 2014. Nov. 23.
| Tárgy: Re: Az Északi Emberek Legendája – Ó, azok a nők! Hétf. Május 18, 2015 8:48 pm | |
| Bár nem én voltam az, aki rossz szemmel nézett a másikra, azért nem is akartam összeakaszkodni két királyi lovaggal, mert még nem szándékoztam leszámolni sem az életemmel, sem a hírvivői munkámmal és milyen az, ha nem tudok az emberek földjére lépni, mert nekiugrottam a nemeseiknek. Az önérzetem meg épp eleget tiporták mostanában a földbe, hogy talán jobban óvom, mint más erdei. De legalább most már mindkét páncélos vitéz nevét tudtam. Addam Harcourt és Zeltaren Harcourt, Gondolom testvérek lehetnek, bár a szakáll kicsit megtévesztő, így nem tűnt fel hasonlatosság. Az eddig higgadtabb testvér most nem sokat habozik, míg én a részeg árulót faggatom, gyorsan leteperi a földre, így az általam megragadott medál leszakad a nyakából és a kezemben marad. Hirtelen kissé meg szédülök, olyan furcsa csend tölti el az elmémet. Nem, nem a hallásommal van baj, hiszen a két férfi beszélgetését továbbra is hallom, hanem a természet halk hangjai, melyeket mióta megszülettem hallok. Olyan ijesztő, hogy egyszerűen megdermedek a kezemben a medállal és csak rökönyödötten nézek magam elé. Nem hallom, hogy Zeltaren most igazat ad nekem, hogy láthatóan nagyon nem örülnek annak, hogy a történések a sötét elfek felé mutatnak és legalább annyira szeretnék megtudni, hogy mi az igazság, mint én, főleg az után, hogy merev ujjaim közül kicsúszik az ékszer és mire a földre hull, már ismét visszatér a mágikus hallásom. A Medál! Tényleg varázstárgy! És most már biztosan tudom, hogy köze van ahhoz az átkozott éjtündéhez! Egyáltalán nem érdekel, hogy közben a félig-meddig kijózanodott királyi alattvaló mennyire tojta össze magát, nagyon is komolyan gondoltam, amit mondtam neki, bár valószínűleg tényleg a szakállas lovagra maradna, hogy kihúzza belőle az igazságot, ha megmakacsolná magát, ha nem akarok „lebukni” a nem létező átkaimmal. Lehajolok a nyaklánchoz, de most csak az elszakadt bőrszíjnál fogva emelem fel, nem akarok a medálhoz érni. De úgy néz ki Solini nem az a bátor legény, aki nagyon ujjat akarna húzni bármelyikünkkel is, így hamar megered a nyelve. - Tehát, ha jól értem, akkor jöttek ezek az óriások, akik a vállukon cipelték a hajóikat, aztán megöltek egy sötét elfet…….vagy esetleg mást is tettek? Vagy nem csak egyet öltek meg? Honnan került oda az éjtünde? Hogyan ölték meg? – záporoztak tovább a kérdéseim, hiszen azért nem olyan könnyű elbánni velük. – Azt hiszem jobb lenne, ha megmutatnád azt a helyet, barátom. – lóbáltam meg a nyakláncot a szeme előtt. – Ott, ahol kifosztottál egy hullát, ha minden igaz. Úgy gondoltam a saját szememmel kell látni, hogy igazat mond-e, mert talán ez is csak hazugság, mint a többi. Valamiért nem hittem, hogy mágiavédő lenne a medál, inkább úgy éreztem taszította azt, vagy elszívta, hiszen saját magam veszítettem el azt, nem más átkát védte ki, bár ez csak akkor derül ki, ha belefutnék egy ilyenbe. - Azt a boszorkányt is megkérdezzük majd. – tettem hozzá. Ha mást nem, akkor őt kérem meg, hogy mondjon rám valamit, aztán majd meglátjuk. - Egyelőre inkább maradj velem…….vagy velünk? – hárítom az ajánlkozását, bár ehhez lehet a két nemesnek is lesz szava. - Az urak velünk tartanak? – nézek kérdőn a két lovagra.
|
| | | Addam Harcourt Hozzászólások száma : 24 Join date : 2015. May. 09. Age : 36
| Tárgy: Re: Az Északi Emberek Legendája – Ó, azok a nők! Hétf. Május 18, 2015 9:48 pm | |
| Zeltaren ismét tanúbizonyságát adta róla, miszerint nem óhajtott kesztyűs kézzel bánni a foglyunkkal, azzal fenyegette, hogy tőrét a körmei alá dugdossa. Ettől az érzéstől egy kissé kirázott a hideg, sebesültem már meg katonáskodással eltöltött éveim során, azonban kínzásban még sosem részesültem. Azt viszont látatlanból is megmondhattam, miszerint inkább kétszer éltem volna újra bármely harci sérülésemet, mintsem feldugjanak egy pengét a körömágyamba. A Harcourt család ura nem szándékozott többet hozzászólni az eseményekhez, inkább a mi kis csapatunk többi tagjára bízta a faggatózást, melyből Viridiel vette ki a legnagyobb részt. - Ne felejtsd el, elf uram, mi elsősorban lovagok vagyunk, nem pedig vallatók! Jobban szeretjük a tisztán rendezett ügyeket, a küzdelemben a hév erő. A minden napunk részévé válik, ezáltal személyiségünkbe épül. De, nem áll szándékunkban sérelmezni téged.- fordítottam felé arcomat,s a szavak kissé halkabban hagyták el a számat, mintha tényleg csupán neki címeztem volna beszédemet. Persze, ezzel testvérem már amúgy is tisztában volt, Roner Solini-nak azonban nem kívántam bemutatót tartani a lovagi lélektanból, egyrészt kihasználhatta volna ellenünk, másrészt nem találtam rá méltónak. Az erdő népéhez tartozó férfi igencsak jól következtetett, valamint érdekes dolgokkal gazdagodott tudásunk tárháza. Tehát, meghalt egy hercegnő, akinek a sajnálatos elmúlásában közre játszhatott valamiféle ékszer, amit Uráldurtól kapott. Ez a név fölöttébb nyugtalanítóan hatott rám, sejtelmes pillantást vetettem Zeltarenre, kinek szemeiből az tükröződött, őt is hozzám hasonlóan rázta meg a dolog. Mágia... Mindig is gyűlöltem, annyira nem az én módszereim része volt, hogy az már szinte hihetetlen. Mégis, Viridiel átkokkal kezdett fenyegetőzni, mire felrántottam egyik szemöldökömet, kérdő tekintettel bombázva az elfet. - Öhm... Kérlek, szólj előtte, és én kimegyek addig az ajtó elé! Nem szándékozom egy levegőt szívni ezzel a szerencsétlennel, ameddig békává változtatod, vagy tudom is én.- motyogtam. Féltestvérem újabban felajánlotta segítségét, mire bólogatni kezdtem. - Igen, a te módszeredet jobban díjaznám, gyermekkorunkban is ügyesen festettél vörössel.- mondtam, majd megint kiült a képemre a nyugodt, ironikus vigyor, mit annyira szerettem bevetni. A titka a jó időzítés, s a tökéletes pillanatokat eszem ágában sem volt elszalasztani. Megkezdődött az következő magyarázkodás sorozat, viszont Ronernek már az első állítása is kérdésként hangzott, amire az én fejemben is felmerült egy kérdőjel, mégpedig azon mondat végére, hogy hogyan lehetett ekkora barom? - Te, meg a nagy becsületed...- mormoltam, reakcióként Solini vágyakozására a hősi halál után, mialatt Viridiel új kérdései megkörnyékezték az árulót. Végül is, sor került a legfrissebb döntésre, ami a mi további részvételünkre vonatkozott. Közelebb lépdeltem Zeltarenhez. - Szerintem, tartsunk velük! A helyszínen több mindenre fényt deríthetünk, te jó vadász vagy, nyomolvasóként következtethetnél rá, merre vették az irányt a part után. Még a táborukat is kifigyelhetnénk, ha tényleg léteznek, aztán figyelmeztethetnénk a közelben lévő településeket és helyőrségeket.- tanácsoltam a Megfontolt Oroszlánnak, s ezzel együtt ösztönöztem a nevének megszolgálására. - Mellesleg, az utazásunk során ragaszkodom Solini kezének megkötéséhez, mivel az én lovam elég drabális, célszerű lenne mögöttem utaznia, háttal a nyeregnek, mert végül is... Megyünk?- vártam a választ testvéremtől, miután tudattam Viridiellel az elképzeléseimet. |
| | | Zeltaren Harcourt Hozzászólások száma : 42 Join date : 2015. May. 09. Age : 37
| Tárgy: Re: Az Északi Emberek Legendája – Ó, azok a nők! Kedd Május 19, 2015 5:17 pm | |
| Akkor mikor elszakadt a nyaklánc érdekes arckifejezéssel reagált az elf. Mintha teljesen leblokkolt volna, a hideg is kirázott ezen jelenettől. Szerencsére amint kicsusszant kezei közül a különleges tárgy újból magához tért. Néhány pillanatig tartott csak a dolog, de sikerült megfigyelnem minden mozzanatát. Még soha életemben nem láttam ilyet, azonban rögvest gondoltam, hogy a nyaklánc hatást fejt ki rajta. Vonzott a dolog miszerint én is közelebbről megfigyelhetem a nyakéket, mégis most már eszembe sem volt akár egy pillanatig is hozzáérni. Hirtelen válaszolt Solini a medál származására is, habár egy szavát sem hittem el. Biztos voltam benne, hogy csak gyorsan vágott az esze, s kitalált megint valamit. - Ha még valamit eltitkolsz előlünk, akkor kivágom a nyelved! Akkor már tényleg titkolózhatsz! Bár kötve hiszem, miként ennek az állításodnak is volt bármi igazság tartalma. - fűztem hozzá mondandójához, csakhogy tisztában legyen a következményekkel. Viridel is kételkedett, és ezt ki is fejezte, mikor kérdéseket tett fel. Reméltem ezzel megfogja őt, habár jó párszor kihúzta eddig ugyancsak magát a csávából. A hegyes fülű lassan tovább ment. Bizonyítékot akart, mi által hihető lesz a semmirekellő kijelentése. - Na látod Roner! Igazi úri ember vett kezelésbe. Még bizonyíthatod is az igazad. Jóformán tisztességes tárgyalást kapsz. - szavak gúnyos hatást keltően bukkantak elő ajkaim közül. Addam később szolgálataimhoz meg is említette, miként milyen szépen festek bizonyos színekkel. - Igen főleg, ha van hozzá ilyen szép vászon. - értettem egyet testvéremmel, azt követően lassan végig húztam fogjunk arcán a késemet. Némi vércsepp kifakadt az arcán, mégis ez semmi volt ahhoz képest, amennyiben nem találunk a helyszínen semmit. Visszacsúsztattam tőrömet tokjába, azonban előbb letöröltem, ezen bitang vérét nadrágomban. Felajánlást kaptunk, miszerint mi is tartsunk Viridelel, meg Solinival. Testvérem közelebb lépett hozzám, aztán elmondta miként kéne szerinte eljárni az ügyben. - Igazad van. Legfőbb ideje utána járni ennek a dolognak. Már alig várom, hogy lássam ezeket a teremtményeket. Remélem nem favágók lesznek, bár ki tudja. Barátunk némiképp magasabbnak látta őket a kelleténél. - nyilvánítottam ki beleegyezésemet, majd elindultam lovaink felé. - Rendben van. Én majd megkötözöm, de felőlem húszhatod a lovad után is a gazembert. - jelentettem ki, s elővettem a nyereg mellől némi kötelet. Összeközöztem a csuklóját, ezen felül pedig a felkarjánál se sajnáltam megcsomózni. - Ha nincs lovad énmögém is felülhetsz! - ajánlottam fel újdonsült tagunknak, mikor felszálltam hátasállatomra. Addam elindulásával én is lovam szügyébe vágom sarkam, illetve követem őt.
|
| | | Uráldur Hozzászólások száma : 5926 Join date : 2014. Nov. 28.
| Tárgy: Re: Az Északi Emberek Legendája – Ó, azok a nők! Kedd Május 19, 2015 5:55 pm | |
| A fogoly -mert hogy most már az- egyre dacosabban hallgat, minél inkább agresszívabban hallgatják ki. Nem ostoba, hogy ha kedvezne nekik és erőszakkal húzzák ki a féltve őrzött információkat, később nem tudna már mivel tárgyalni. Pedig majdnem megvolt, az a minden lében két kanál hegyesfülű rontott el mindent, hogy még a legbanálisabb dolgokba is beleköt. Méghozzá vesztére, mert olyan erőt érezhet meg Viridiel, amely teljesen elveszi erejét. A testében és a körülötte lévő éterben összekuszálódnak a varázslat szálai és valahogy semmi nem úgy működik, ahogy kellene. Indulás előtt valószínűleg elteszi még az értékes nyakláncot zsebre és ott sem okoz semmi rendkívüli változást, ám jól vigyázzon, mikor nyúl majd a zsebébe! Egy óvatlan mozdulat és ismét elszakadhat a növényektől, melyek figyelmeztetni tudnák a veszélyre. Hatásos szerkezet, csak meg kell tudnia, hogyan működik! Ám Roner egy kérdésre válaszol, melyet Addam tett fel. Nem tud a szájára ülni, hogy ez ki ne jöjjön belőle. -Csak jót akar az ember és hálából felkötik. Becsület szó? Az urakat nem köti. *Amikor egyre inkább a téma arra terelődik, hogy elviszik és akarata ellenére hurcolják vissza a helyszínre, hát úgy gondolja, hogy mielőtt rosszra fordulnának a dolgok, ideje neki látni: -SEGÍTSÉG! *Csak pár percük maradt, ha minden áron magukkal akarják vinni. Néhány ismerőse felfigyelt a hangra és az elhagyott viskó felé tart. Ha további kérdéseket kapna és maradnának, akkor az első közülük be is tekintett volna az ajtón és félve kérdezte volna meg a vérző arcú barátjától. -Jól vagy, Roner Solini? De régen nem láttalak! *Ám így már a testőr mögé felkötözve kapják a kérdést és jobb venni a sátorfájukat. Itt csak az egyikük ismert és a kis kompániának haladnia kell északnak, hogy kiderítsék az igazat.
Fél nap telt el, hogy elhagyták a falut, a part mentén lovagolva, ha Viridiel is felszállt Vadkan mögé... avagy találkozva egy vadkannal megkérte, hogy lovagolhasson a hátán. Ha nem, akkor kér nap is bele tellett, hogy egyik kanyar után egyszerűen szembe találják magukat néhány két méternél is magasabb alakkal, kik csónakjukat a vállukon cipelik. Ovális pajzsuk, szekercék, kardok és lándzsák volt náluk. Tekintetük, mint az északi szelek, szinte süvít belőlük a hideg szél. A csónak orra magasan kiemelkedik sárkány fejet formázva. Nem kell egy perc sem, azonnal leteszik a homokba és miközben egyre többen tűnnek fel a száz méterre lévő kanyaron túl, mind húszas csoportokban viszik a vállukon a vízi járművüket, addig némelyik kiválik közülük és baltáját lóbálva beszél a két lovaghoz, az egykori szolgához és negyedik társukhoz. Nem érteni, hogy mit mondanak. Ám egyelőre csak egyre nagyobb csoportokban gyülekeznek, hátra hagyva az eddig cipelt fa eszközöket, szőke szakállukat lobogtatja az óceán felől érkező szellő. Vas sisakjukon mintha szarvasmarha lenne, olyan kitüremkedés van, talán tényleg annak a szarvából. Vastag ruházatuk semmire nem hasonlít, amit eddig Neminrán láthatott az átlag vándor.
|
| | | | Tárgy: Re: Az Északi Emberek Legendája – Ó, azok a nők! | |
| |
| | | | Az Északi Emberek Legendája – Ó, azok a nők! | |
|
Similar topics | |
|
| Engedélyek ebben a fórumban: | Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
| |
| |
| |