A játék mindkét karakter számára a múltban játszódik.

Úgy nagyjából négy-öt évvel ezelőtt történt az eset, valamivel azután, hogy a szüleim végre beavattak a jóslatba, és a farkasfalka levadászási kísérletem is csúfos kudarcba fulladt.
Jól emlékszem mindenre, hiszen ez volt az első olyan eset, amikor megkérdőjeleztem a családom természetfeletti lényekhez való hozzáállását.
Ekkor a célpontjuk az erdei elfek egy kisebb csapata volt, habár én erről mit sem tudtam.
Az elfeket veszélyes, nagy tudású mágiáhasználóknak írták le nekem, de ezután az eset után kicsit másképp tekintettem rájuk.

Mindig is vonzott a természet, és sokszor sétálgattam az Awyris erdejének közelében lévő, nagyobb ligetecskében hiába figyelmeztettek, hogy veszélyes vidék, én sosem hallgattam rájuk.
Szerettem ott bóklászni, s felfedezni az erdőt, s annak furcsa világát. Ebben is különböztem a többiektől. Ők nem szívesen merészkedtek ki a város forgatagából, s leginkább csak akkor lehetett őket az erdőben vagy a vadon egyéb területén látni őket, ha épp egy-egy teremtmény után vadásztak.

Egy nap aztán összetalálkoztam egy elffel, ki íjjal volt felszerelkezve. Valószínűleg épp vadászaton volt.
Először nem tudtam, miként reagáljak ebben a helyzetben, hiszen még sosem álltam szemtől-szemben egy elffel, a szüleim elmondása alapján pedig nem sok jóra számítottam, így nem éppen udvariasan fordultam az idegen felé.

- Állj! Ki vagy? - kiáltottam rá, előrántva saját íjamat. A nyíl hegye egyenesen a szívére mutatott.

- Ki vagy, s mit akarsz itt?- förmedtem rá ismét, miután nem válaszolt, mintha nem én lennék itt az idegen, a betolakodó, hanem ő tette volna be a lábát az én területemre.

A játék mindkét karakter számára a múltban játszódik.

Nem volt aznap sem máshogy, vadászatra készülődtem. Hajnalban indultam, ugyanis akkor vágyam volt, hogy őzre lőjek.
Szóval összekészítettem mindent, ami egy ilyen élelemszerzéshez kell: íj és tőr. Bőr táskámat otthon hagytam, hisz semmi szükség nem volt rá.

Egy ideig együtt haladtunk a csapattal, hisz nem szoktunk egyedül vadászni, ám legtöbben úgy döntöttek, hogy ma a halászat jobban kedvez, s hogy azzal talán több élelmet lehet szerezni. Egyedül csak nekem nem fűlött a fogam hozzá, így kivételesen különváltunk.

Nem telt el sok idő, máris sikerült találnom egy gyönyörű szép és jó húsban lévő szarvast. Elrejtőztem, és lesből támadtam. Kihúztam íjam, és céloztam. Ám maga a lövés elmaradt, ugyanis valamilyen neszre megijedt az állat, és elmenekült. Először azt hittem, hogy én voltam óvatlan, ám hamar kiderült, hogy más volt a hibás. Egy emberlány állott elém, s hangneme annak ellenére, hogy nem volt rá semmi gondja, meglehetősen nyers volt.
"Remek! Nemcsak, hogy miatta futott el a vad, még ő a bunkó."-gondoltam.
- Jó reggelt neked is!- köszöntem ironikusan.
- Itt élek, ezen a földön, az lenne a furcsa, ha máshol lennék. - válaszoltam "misem természetesebb" stílusban.
- Úgy gondolom, inkább nekem kéne megkérdeznem, hogy _te_ mit keresel itt.- Annak ellenére, hogy a lány nem épp udvarias énjét vette elő, én valahogy éreztem, hogy az idegen jobban megijedt, mint én. (Ami ugye nem nehéz, hisz én nem riadtam meg, hacsaknem hangnemétől)
- Shira Eis vagyok! Szólíts Charionnak! - Bár elsőre furcsának tűnhet nyíltságom, leszögezném, hogy én igyekszem mindenkivel jóba lenni. Az sosem árt.
- És.. téged hogy szólítsalak?

Felvontam a szemöldökömet az idegen nyitott, és meglehetősen kedves viselkedésétől. Egészen másfajta reakcióra számítottam a részéről. Egy másodpercig némán, mozdulatlanul álltam a meglepetéstől, majd lassan leeresztettem íjamat, és egy gyors mozdulattal a vállamra akasztottam azt, s csak ezután szólaltam meg.

- Elnézést a modortalanságomért - mondtam, jóval szelídebb hangnemre váltva, belátva, hogy kettőnk közül nekem nincs itt semmi keresni valóm sem, és meglehetősen durván bántam az itt élő idegennel.
- Egyébként Angel Natalie Argent lennék - mutatkoztam be, közelebb lépve a magát Charionnak bemutató elfhez.
- Az ismerőseimnek csak Angie - tettem hozzá némi habozás után. Hiába volt látszólag barátságos velem, mégis bizalmatlan voltam vele szemben. A szüleim mindig azt tanították nekem, hogy sose bízzak meg senkiben, főleg akkor nem, ha nem ember az illető.
- Sajnálom, hogy elkergettem azt az őzt - mondtam, bár hangomban nyoma sem volt sajnálatnak. A gyanakvásom túl erős volt ahhoz, hogy bármiféle érzelmet vigyek bele a beszélgetésbe, így hiába volt igaz, amit mondtam, szavaim mégis hamisan csengtek.
- Ha gondolod, segíthetek becserkészni és elejteni azt a vadat - mutattam arra felé, amerre az őz elszaladt, de amint kimondtam, már meg is bántam nagylelkű, segítőkész kijelentésemet, s legszívesebben leharaptam volna a nyelvemet érte. Ha ezt a szüleim megtudnák... hát minimum két napig nem szólnának hozzám, vagy bezárnának a szobámba egy napig. Nem mintha az utóbbi hatásos megoldás lenne, elvégre a szobám ablaka előtti fára átmászva nem egyszer szöktem már el így. Bár ha az ágyamhoz kötöznek, akkor kicsit nehezebb a dolgom...
A múltkori szabályszegésemért is jócskán megfizettem, melynek nyomai még mindig látszódtak rajtam, így mikor előre mutatva hátra csúszott a ruhám ujja, egy másodpercre fel is villantak a karomon virító sebek.

Örömmel vettem észre, hogy a lány is barátságosabb hangnemre váltott. Győztesnek éreztem magam, hisz a kedves reagálásommal sikerült a Angiet meglehetősen nyers modorát kiküszöbölni. Az még persze igaz , hogy bizalmát nem nyertem el, de nem is volt célom.
- Amennyiben van időt, megköszönném segítséged.
Egy ideig gondolkoztam, hogy a büszkeségem válasszam-e, de végül lemondtam róla.
- Hisz négy szem többet lát.
Mosolyogtam rá.
- Látom, íjad neked is van, méghozzá gyönyörű. Tán vadász lennél?
Miközben ezen szavakat kiejtettem, könnyed mozgásokkal készülődni kezdtem. A nyilat visszatettem tegezébe, íjam pedig hátamra húztam.
Miután készen voltam, kérdő tekintettel néztem Angiere.
- Mehetünk?
Szinte meg sem várva válaszát, elindultam az őz után. Nem gondoltam, hogy a lánynak bármiféle hátsó szándéka lenne, de azért figyeltem, hátha mégis úgy dönt, hogy előbb leeresztett íját újra használni fogja.
Egy ideig memóriából követtem az őzet, utána már nyomokból. Hosszú lépéseiből látszott, hogy jól megijedt, és nem sajnálta az energiát a menekülésre.
Tudtam merre járunk, hisz a környéket már ismertem. A közelben volt egy patak, valószínűleg az őz is arra menekült.
Egy idő után meguntam a szótlanságot, így újra megszólítottam a lányt.
- Jártál már e gyönyörű környéken?

Charion végül rövid habozás után elfogadta a segítségemet, én pedig pusztán biccentéssel jeleztem, hogy elfogadtam döntését, majd követtem őt az őz után. Elvégre hiába jártam már itt nem egyszer, ő mégiscsak jobban ismerte a terepet nálam, így okosabb volt hagynom, hogy ő vezessen.

- Köszönöm - mondtam, mikor megdicsérte íjamat, mely valóban gyönyörű volt, hiszen a családom kimondottan a számomra készíttette, és mindig is adtak mind a kinézetre, mind a hatékonyságra, akármilyen fegyverről is volt szó.
- Valami olyasmi... - morogtam valami válasszerűséget kérdésére. Nem lett volna bölcs döntés a részemről, ha egyenes választ adok neki, s elmondom a teljes igazságot származásomról. Elvégre ki akarna együtt vadászni egy démonvadásszal? Főleg egy olyannal, akinek a családja közismerten vadász minden után, ami egy kicsit is természetfeletti?
Így hát jobbnak láttam hallgatni, és csendben követni az őz nyomait, újdonsült vadásztársam nyomában.

Charion azonban úgy tűnt unja a hallgatásomat, mert ismét felém fordult. Úgy tűnt ha már így alakultak a dolgok, szeretett volna kicsit többet megtudni rólam vagy legalábbis némileg szóra bírni.

- Ami azt illeti, igen, nem is egyszer - válaszoltam, amint megálltunk a patak partján, amin az őz ijedtében átszaladt, ugyanis a nyomok a túloldalon folytatódtak tovább. Már nem járhattunk túl messze, azonban a patakon túlra még sosem merészkedtem tovább, hisz az a liget kevésbé biztonságosabb része, én pedig rendszerint kikapcsolódni jöttem ide. Ráadásul a túloldalon nem túl messze van Awyris erdeje, ahová csak elfek léphetnek be, emberek, idegenek nem, hiszen az elfek nagyon erősen őrzik birodalmukat. Csak remélni mertem, hogy az őz nem lépte át ezt a határt, és hamarosan sikerül végre levadásznunk a vadat, s elbúcsúzhatok útitársamtól.

- Mindig is közel állt hozzám a természet, s szeretek itt, ezen a csodás vidéken vadászni, vagy csak a tájban gyönyörködni, s kicsit magam mögött hagyni a város nyüzsgő forgatagát. Itt mindig nyugalmat találok, s lecsendesíthetem gondolataimat.

- Egyébként hogy-hogy egyedül járod az erdőt? Hol vannak a társaid? Úgy tudom az elfek inkább csapatban szeretnek vadászni, s ritkán vannak egyedül - folytattam a társalgást. Érdekelt, hogy vajon milyen is lehet az elfek élete.

Mikor elértünk a patakhoz, körülnéztem. Az őzet nem láttam, ám nyomai egyértelművé tették, hogy merre ment. Átvágtam a patak csordogáló vizén, majd követve a nyomokat elindultam egyenesen. Hamar el kellett kanyarodnunk, így most már a patakkal párhuzamosan haladtunk tovább. Magamban hálát adtam az őznek, hogy arra menekült amerre, hisz Awyris erdejébe nem szívesen léptem volna be.
- Kivételesen vagyok egyedül. Igazad van, nem szoktam, nem szoktunk egyedül járni és vadászni. Társaim úgy gondolták, ma nem tartanak velem, inkább elmentek halászni. Valszínűleg a közelben vannak. Ritkán fordul elő. Persze ha nagyon akartam volna, velük tarthattam volna. Így hozta a sors, hogy egyedül találtál. Na persze az őz is ott volt.
Váltottam humorosabb hangnembe. Mire befejeztem mondandóm, el is érkeztünk célunkhoz: a vad már meglehetősen békés állapotban találtuk, bár levadászni nem nagyon lett volna értelme, ugyanis már halott volt. Személy szerint én megdöbbenten álltam a tetemtől nem messze. Nem is kellett jobban megnéznem az állatot, hogy a testén megtaláljak egy óriási vérző sebet.
Első reakcióm az volt, hogy körülnézek. A közelben _senkit_ nem láttam, inkább valamit, ugyanis egy számomra ismeretlen lény pár lépésre tőlünk támadásra készen állt, és vicsorított. Nem tudom, hogy hogyan nem vettem eddig észre. Hasonlított egy farkasra, de annál sokkal kisebb volt, szőrzete pedig dúsabb. Végtagjai duzzadtak az izomtól. Fogairól vér csöpögött, így nem volt nehéz kitalálni, hogy az őz általa halt meg. Nem engem szemelt ki magának, hanem társam. Ennek ellenére villámgyorsan íjamért nyúltam, és céloztam.

Szerencsésnek mondhattuk magunkat, legalábbis ami az őzet illeti, ugyanis Awyris erdejét elkerültük. Az őz elkanyarodva haladt tovább, nem szaladt be a veszélyes területre, mintha ő maga is érezte volna, hogy oda tilos a belépés, még számára is.
Miközben tovább követtük nyomait, folytattuk a megkezdett beszélgetésünket társammal, s kezdett kicsit feloldódni az alig tapintható kis feszültség, ami eddig kettőnk között feszült. Láthatólag mindketten kicsit gyanakvóak voltunk egymással, és nem igen örültünk ennek a furcsa találkozásnak, de ez a fajta légkör kezdett átalakulni, és barátságosabbá válni.
Épp válaszolni akartam Charion kissé humoros megszólalására, amikor rátaláltunk az őzre. Holtan.
A látványtól földbe gyökerezett a lábam, de ezt a reakciót nem a megcsonkított, szétmarcangolt vad látványa váltotta ki, hanem a közelében lévő, az őz és köztünk álló vérfarkas, és a rá szegeződő nyíl.
Nagyot nyeltem, hisz azonnal felismertem Őt, még így, farkas alakjában is. Tudtam, hogy Ő az. Már négy napja történt meg az első átváltozása, s bár tudtam, hogy ez akár napokig is eltarthat (főleg az elején, mikor az újonnan megharapott vérfarkasok még a minimális önkontrollt sem tanulják meg), de mégis már másnap vártam vissza őt, és két napig rendületlenül az erdőket jártam, utána kutatva. Eredménytelenül. Arra azonban nem számítottam, hogy pont itt és ráadásul most bukkan fel előttem, és egyenesen rám vicsorít majd, mindegy támadásra készen.

- Ne! - szóltam rá Charionra halkan, és lenyomtam az íjat tartó kezét. Charion furcsán nézett rám, de én nem törődtem vele.
- Ne! - ismételtem. - Őt ismerem. Ő az unokatesóm - mondtam magyarázatképpen, majd a szememet le sem véve a farkasról, nagyon lassan közelebb mentem hozzá.
- Aaron? - kérdeztem a farkastól halkan, kissé remegő hangon, és kinyújtottam felé a kezem. A farkas továbbra is vicsorgott, de ez már nem a támadás, hanem a bizalmatlanság jele volt. Láthatólag nem ismert fel. Én pedig visszafojtott lélegzettel vártam, hogy vajon mi fog történni.

A meglepetéstől földbegyökerezett a lábam.
- Ő... a te unokatestvéred? Mi történt vele?
Ez mára már sok volt nekem. Találkozom egy idegennel, aki elűzi az őzet, amit levadásztam volna; együtt megkeressük a vadat, aki meghalt egy furcsa lény által, akiről kiderül, hogy az idegen unokatestvére.
Minden testrészem lefagyott és úgy éreztem, hogy forog velem a világ. Sikerült elvesztenem mind az időérzékemet, s mind az egyensúlyomat. Nem vagyok/voltam elájulós tipus, de ebben az esetben elvesztettem az eszméletem, s a földre zuhantam.

Nagypapám állt előttem, s figyelmeztetett, hogy vigyázzak. Figyelmeztetett, hogy vigyázzak az idegennel kapcsolatban.
- Sosem tudhatod, hogy mit rejteget, elvégre még csak most ismerted meg.
- Nem kell tőle félnem, szerintem nincs sötét titka- válaszoltam nem belegondolva a történtekbe.
- Gondolkozz egy kicsit Charion! Ki is az unokatestvére?
- Hát... egy állat.
- Vérfarkas! Nem egyértelmű?- próbált a nagypapám félelmet csempészni belém, s sikerült is. Mind ezt azért tette, hogy óvjon, s rávezessen, hogy ostoba módon rögtön a bizalmamba fogadtam Angiet.
- Hát nem elég furcsa ez az egész?-kérdezte, de csak sulykolás céljából.

Többet nem tudott mondani, ugyanis kinyitottam a szemem.

Figyelmemet annyira lekötötte a rám vicsorító farkas, hogy először észre se vettem, hogy a mellettem álló elf összeesik. Mikor tudatosult bennem ez a tény, nagyon lassan felé fordítottam a tekintetemet, és sóhajtottam egyet, szememet pedig az égre emeltem gyengesége láttán.
Nem elég, hogy Aaron hirtelen felbukkant, és ráadásul nem is önmagaként, hanem egy számomra ismeretlen és kiszámíthatatlan vérfarkas képében, akivel nem árt óvatosnak lennem, de még a vadásztársam is kidobta a taccsot, ahelyett, hogy a segítségemre lett volna ebben a furcsa, és cseppet sem veszélytelen szituációban. Sőt, így inkább csak a terhemre volt, elvégre ha Aaron ebben az összezavarodott, cseppet se beszámítható állapotában úgy dönt, hogy támadásba lendül, akkor teljesen magamra leszek utalva, és még lesz egy potyautasom is, akit csak nem hagynék itt eszméletlenül, kiszolgáltatva a vérfarkas labilis természetének.
Így hát kénytelen voltam Aaron helyett az ismeretlen idegennel foglalkozni, kockáztatva ezzel azt, hogy remek célponttá váljak a még mindig rám meredő farkasnak. Tekintetét továbbra is a hátamon érezve, nyugtalanul élezgettem az elájult Chariont, és csak remélni mertem, hogy hamarosan magához tér.
Szerencsémre röpke öt perc elteltével az elf szempillái megremegtek, majd kinyitotta a szemét, én pedig talpra segítettem.

- A kérdésedre válaszolva: - szólaltam meg miközben felsegítettem a földről - igen, ő az unokatesóm, Aaron, és miattam vált azzá, ami... De ez egy eléggé hosszú történet - mondtam, majd ismét a vérfarkas felé fordultam.

Kinyitottam a szemem és ugyanaz a látvány tárult elém, mint ájulásom előtt. Azonban angie most mellettem volt, s igyekezett felébreszteni.
"Na, nem ölt meg se a farkas, se Angie, míg én gyengélkedtem, szóval... nem biztos, hogy kéne a lánytól félnem. Mondjuk nem árt az óvatosság."
Sikerült feltápászkodnom, azonban a fejem sajgott, bár nem törődtem vele, ugyanúgy, mint Angie válaszával, miszerint "hosszú történet." Ezek oka, hogy volt érdekesebb dolog a közelben. A farkas még mindig velünk volt.
- Angie, mennyi ideig hagytalak egyedül a fark... az unokatestvéreddel?
Őszintén érdekelt, ugyanis ez is megerősítheti bizalmamat a lány felé. Már amennyire egy ilyen helyzetben lehet bízni benne.
Számítottam rá, hogy Angie válaszol, így figyeltem rá, de szemem végig a farkasra meredt. Alaposabban szemügyre vettem, hisz még nem láttam vérfarkast.
Őszintén szólva meglepődtem. Nem volt olyan nagy, mint képzeltem, de sokkal erősebbnek látszott, így félelmetességéből nem vesztett az én szememben.
Kérdőn pillantottam Angiera. Nem igazán tudtam, hogy most mi lesz, és abban sem voltam biztos, hogy ő tudja.

Charion láthatólag túlságosan meg volt ijedve ahhoz, hogy tovább foglalkozzon azzal a ténnyel, hogy a farkas az unokatesóm, aminek kifejezetten örültem. Nem volt túl sok kedvem hozzá, hogy nekikezdjek a korántsem rövid, s nem mellesleg cseppet sem vidám beszámolónak. Főleg nem egy idegennek.

- Csak néhány percig voltál eszméletlen - válaszoltam kérdésére, majd miután meggyőződtem arról, hogy az elf nem fog ismét elájulni, ismét Aaronhoz fordultam.

A farkas viselkedése némileg megváltozott, már korántsem volt annyira bizalmatlan, s mintha szemében egy pillanatra a felismerés szikráját vettem volna észre, de aztán szinte egyből el is tűnt. Mindenesetre egy valamiben biztos voltam; nem fog ránk támadni. Ezt a nyugodt testtartása árulta el. Már a bundáját sem borzolta fel, és nem is vicsorított, mint annak előtte, mikor rátaláltunk.
Egy pillanatra ismét Charionra sandítottam, aki kérdőn nézett rám. Láthatólag fogalma sem volt, hogy most mit csináljon, s egyáltalán mire számíthatunk. Tekintete, ahogyan a vérfarkast vizslatta pedig elárulta, hogy még sosem találkozott szemtől-szemben farkasemberrel.  

- Ne aggódj, nem fog bántani minket - mondtam neki, igyekezve megnyugtatni őt, és teljesen magabiztosnak látszani.
- Úgy tűnik rájött, hogy nem jelentünk számára fenyegetést - folytattam. - Mindenesetre jobban tesszük, ha együtt maradunk, és szemmel tartjuk a farkast. Mindenképpen meg kell várnunk, hogy döntésre jusson, és jelezze nekünk szándékát. Valamit ugyanis akar tőlünk.

Ezután ismét Aaronra pillantottam, s megpróbáltam olvasni a tekintetéből. Egyre többször véltem észrevenni, hogy egy-egy pillanatra felismert, mintha tisztulni kezdett volna a tudata. S egyre biztosabb voltam abban is, hogy amit az előbb mondta, az valóban igaz, tényleg akar valamit. Csak talán még ő maga sem tudja, hogy mi az, és pusztán a tudatalattija irányította ide hozzánk...
Ilyesfajta gondolatok örvénylettek bennem, miközben letelepedtem a fűre Charion mellé, és türelmesen vártam, hogy Aaron lépjen valamit. Charion is ugyan így tett, mindketten a farkasra szegeztük tekintetünket.
Néhány perc elteltével pedig olyan dolog történt, amire a legkevésbé sem számítottam. Aaron elkezdett visszaváltozni, s nemsokára teljes valójában ott állt előttünk. Ruhái cafatokban lógtak le róla, ő pedig reszketve összekuporodott a földön.

Kisvártatva nagy nehezen feltápászkodott, majd csak ennyit mondott:
- Kövessetek! El kell tűnnünk innen!
Azzal gyors léptekkel elindult arra, amerről jöttünk, majd mikor látta, hogy nem követjük, visszafordult. Mondania azonban semmit sem kellett, ugyanis aminthogy Charion tett pár bizonytalan lépést Aaron felé, abban a pillanatban egy nyílvessző fúródott a földbe, pár centire Charion lábától.  

A nyílvessző hirtelenségétől nagyon megijedtem. Persze csak először. Amint jobban szemügyre vettem, felismertem a vesszőt. Villámgyorsan hátrafordultam. Egy férfiú állt a folyó másik oldalán. Nem véletlen, hogy olyan jól célzott: elfek voltak, méghozzá az én családom vadászai.
- Zamaar! Én vagyok az, Charion!
- Tudom. Kik ők?
Tudtam, hogy nem nézik jó szemmel a társaságom. Ha megmondom az igazat, nagy valószínűséggel se a lány, se testvére nem élik túl, akármennyire jó harcosok.
Agyam gyorsan pörgött, hogy kitaláljak valami értelmeset. Tudtam, hogy nincs sok időnk, a többiek egy pillanat alatt itt lehetnek. Majd egyszer csak beugrott. Szép lassan elindultam a fiú felé, riadtságot tettetve. Útközben intettem Angienak is, hogy kövessen. Végig igyekeztem a hátam mögött tettetni a lányt.
- Zamaar! Jaj, de jó, hogy itt vagy. Azt hittem végem!
E mondatok végére már elértem a folyóhoz, ahol begyorsítottam. Csak remélni tudtam, hogy a többiek rájönnek mit csinálok.
A fiún látszott, hogy elbizonytalanodik. Nem értette, hogy mi történt. Ezt használtam ki.
Iszonyatos lendülettel nekifutottam az elfnek és leterítettem. Tudtam, hogy ezt csak a sebességnek köszönhetem és hogy túl könnyű vagyok ahhoz, hogy Zamaar a földön maradjon.
Mindenesetre kikaptam kezéből íját és övéből tőrét. A csizmájában volt még egy dobócsillag is, de azt már nem sikerült elszednem, ugyanis áldozatom szörnyű erővel feltápászkodott, ledobva magáról. Szemében dühöt fedeztem fel, és tudtam, végem van, ám nem az életemnek. Azonban jelen pillanatban jobban féltettem társaim életét.
Zamaar nem igazán törődött velem, úgy gondolta, én még ráérek.
Angiet vette célba. Épp ugrottam volna föl, hogy újra leterítsem, vagy legalábbis lassítsam a férfit, mikor egy íj megfeszülését hallottam. Az egész egy pillanat volt, ennyi idő alatt szűnt meg Zamaar szívének dobogása.

Amikor Charionnal együtt hátra fordultam és megpillantottam az elffet, és nemsokára vadásztársam a nevén nevezte támadónkat, egy pillanatra megkönnyebbültem. Elvégre inkább szembenézek egy csapat dühös elffel, minthogy a családommal keljen szembenéznem. Ez még mindig a jobbik eset volt.

Ezzel szemben Charion szemében egy pillanatra a riadalmat láttam felvillanni, ami bennem is aggodalmat keltett. Mikor aztán vadásztársam elkezdett az újonnan érkező jövevény felé szaladni, és intett, hogy kövessem, összenéztem Aaronnal. A fiú megforgatta a szemét, majd vállat vont, és vigyorogva kitárta a karját, s ezt súgta: - Csak  utánad!
Én sóhajtottam egyet, majd lesz ami lesz alapon követtem Chariont. Fogalmam nem volt, hogy mégis mit tervezhet, így igencsak megdöbbentem, amikor szabályosan leteperte társát, és elvette tőle minden fegyverét. Legalábbis én azt hittem, ugyanis a dobócsillagot nem láthattam.

A Zamaarnak nevezett elf dühödten dobta le magáról az igencsak törékenynek tűnő Chariont. Igencsak megsajnáltam hát legújabb ismerősömet, amint nagyot puffant a földön, de nem igen volt időm vele törődni, ugyanis hamarosan nagyobb gondjaim is akadtak ennél. Zamaar ugyanis előkapta dobócsillagát, és célba vett vele, de én sem voltam rest.
Azonnal felkaptam íjamat és egyenesen a szívének szegeztem azt, majd rákiáltottam:
- Azonnal tedd le, különben a másvilágra küldelek! - fenyegetőztem.
Reméltem, hogy az elf lesz elég okos ahhoz, hogy eleget tegyen követelésemnek, és nem kell majd beváltanom ígéretemet, habár nagyon nem úgy festett a helyzet, hiszen az elf folytatta megkezdett mozdulatát.
Minden nagyon gyorsan történt, ámbár én úgy láttam mindent, mintha lassított felvételben nézném a jelenetet. Zamaar már majdnem elhajította fegyverét, én viszont még mindig nem engedtem el íjamat. Haboztam. Nagyon nem akaródzott kegyetlenül megölnöm ezt az elfet, hiába akart láthatólag végezni velem, pedig különösebb okot nem adtam neki erre. Aztán egy íj pendült, és egy nyílvessző tört utat magának Zamaar bordái között, s egyenesen a szívébe hatolt. Nem mozdult többet.

Egy fél percig sóbálvánnyá meredve álltam, kezemben az elengedett nyíllal. Alig kaptam levegőt, torkom elszorult. Éreztem, hogy lábaim elgyengülnek, és megsemmisülten térdre rogyok. Aztán egyszer csak Aaron arca úszott be a látóterembe, aki időközben leguggolt mellém, s megszólalt:

- Héj, Angie, figyelj rám! - mondta, megérintve arcomat, s letörölve egy könnycseppet onnan, amit észre se vettem, hogy kigördült szemeimből. - Figyelj rám! - ismételte.
- Nyugodj meg, nem Te ölted meg. A Te nyilad célt tévesztett. Nem voltál képes rá, hogy végezz vele - folytatta.
- De ha nem én voltam, akkor... - hebegtem kissé értetlenül, majd fejbe vágott a felismerés. Hát persze, a családom! Ki se kellett hangosan mondanom ezt ahhoz, hogy Aaron tudja, hogy rádöbbentem, mit is jelent ez.
- Pontosan! Most már érted, miért kell minél hamarabb eltűnnünk innen?
Erre csak egy bólintással feleltem, majd a jelenetet értetlenül figyelő elfek felé intettem a fejemmel.
- És velük mi lesz? - kérdeztem.
- Mégis mi lenne? - kérdezett vissza értetlenül. - Semmi. Engem akarnak, nem őket.
Megráztam a fejemet.
- Ebben nem lehetsz olyan biztos! Ismered őket, tudod, milyenek. Szerinted kihagynának egy ilyen lehetőséget, mikor két legyet üthetnének egy csapásra? - tettem fel a kérdést, de választ sem várva folytattam. - Te menj, majd találkozunk valamikor! Én viszont maradok. Nem hagyhatom a sorsukra őket, még ha meg is próbált ölni egyikük, akkor sem!
- Angel... - kezdte, de én a szavába vágtam.
- Menj! Nincs erre időnk, indulj! Tudod jól, hogy ez az egyetlen esélyed! Minden jót, Aaron! - búcsúztam el tőle, mire Aaron fél karjával átölelt, elmosolyodott, majd futni kezdett, és hamarosan elnyelte őt az erdő, és végleg eltűnt a szemem elől.

Még egy hosszú pillanatig a messzeséget bámultam, majd visszafordultam az elfek csapatához, felkészülve arra, hogy kérdések hadára kell majd válaszolnom. Ezt megelőzve egyből Charionhoz intéztem szavaimat:

- Gondolom sok kérdésed van. Ha kíváncsi vagy a történetemre, akkor elmesélek neked mindent. De nem itt, és nem most! A többiekben egyébként sem bízok - mutattam társaira -, elvégre az imént egyikőjük megpróbált végezni velem - néztem rájuk vádlón.
- Vigyél egy biztonságos helyre, és mindent elmondok, amit csak tudni szeretnél. Vagy küldj el, és ígérem, soha többé nem látsz, és nem fogom keresztezni utadat - fejeztem be mondókámat, s várakozva néztem Charionra.

Meglepődve néztem végig a búcsúzást. A beszédükből semmit nem sikerült kivennem. Sajnos!
Amikor pedig Aaron eltűnt, Angie felém fordult.
- Megértelek, még én se bíznék bennük- próbáltam oldani a saját feszültségemet.
A többiek egyelőre nem foglalkoztak Angieval, rögtön a halott Zamaarhoz rohantak. Egy ideig némán bámulták testén. Legtöbbjük arcán kimondhatatlan bánat ült, mások csak sajnálatukat mutatták ki.
Megragadtam az emberlány karját, s megpróbáltam a lehető leggyorsabban eltűnni, de nem sikerült eltűnnünk, ugyanis az egyik elf dühödten kapta fel a fejét és Angiet okolta társunk haláláért.
Csak néhányunk között sikerült népszerűsíteni a gondolatát, de a többiek sem ültek tétlenül a földön. Ők pedig engem okoltak, nem csak Zamaar halála miatt akartak felelősségre vonni, hanem árulás miatt is.
Akkor hirtelen meguntam az egészet. Elegem lett, hogy saját társaim ennyire ostobán próbálnak valakit megbüntetni társunk haláláért.
- Állj!- Hangom végtelen magabiztosságot hordozott, amivel végül is sikerült lenyugtatnom a legtöbbjüket.
- Állj!- ismételtem meg, ám most néhány lépéssel is társítottam. Közelebb sétáltam a csapathoz, s magyarázni kezdtem.
- Zamaar meghalt! Mindenki sajnálja!- Tökéletesen tudtam, hogy milyen stílusban kell beszélni ahhoz, hogy meggyőzzem őket.
- Legeslegjobban én és társam, Angie!- Kisebb mozgolódás támad, ám hamar elült.
- De ti is láttátok, hogy mi történt. Mind a két szemetekkel láttátok, hogy Zamaar csupán az emeberek által érzett düh miatt támadt a lányra- Egyáltalán nem voltam benne, hogy így volt, ám ebben a helyzetben ez lényegtelen volt.
- Ha a lány lövi le, akkor sem lenne hibás! Ugye?- kérdeztem.
- Hiszen az önvédelem nem bűn. Igaz?- kérdeztem újra. Válasz ugyan nem érkezett, de tudtam, hogy végül is így tudják ők is, és azt is, hogy lassan megtörik a düh.
- De a lány nem tehet semmiről. Még önvédelemből sem volt képes ölni, ugyanis nem embertelen. Na és akkor miért vádoljátok az ártatlant?- Válasz nem érkezett, csak egy hosszú gondolkodásidő után.
- De te ettől még nem vagy felmentve. Letámadtad a vezetőt!
- Milyen vezetőt?
- Zamaar a vezető, illetve... csak volt.
- Mikor lett vezető? Nagyon érdekelne, hogy mikor történt ez. Abban a fél órában, míg én távol voltam.
- Milyen fél óra? Két napig voltál távol. Már azt hittük, hogy elvesztél.
- Micsoda???- Teljesen össze voltam zavarodva. Vagy velem nem stimmel valami, ami valószínű, mert az egész csapat ezt állítja, vagy ők ütötték be a fejüket, de nagyon erősen.
- Elmentél egyedül vadászni, de nem jöttél vissza. Hol voltál?
- Mondom, alig telt el az elválás óta fél óra- mind én, mind a csapat nagyon meglepődött. Őszintén szólva én magamban kerestem a bajt, de így utólag ezt nagyon rosszul tettem. Mennyi bajt megelőzhettem volna, ha csak sejtettem volna, hogy mi történt.
Végül az egyik elf megszólalt.
- Biztos az az emberlány varázsolt el!- kiáltásában semmi bizonytalanság nem volt. Ekkor nagyon elgondolkodtam. Szívemmel tudtam, hogy nem így volt, de az eszem és persze a tények is mást mutattak.
"Biztos mikor elájultam, akkor történt valami."
Ránéztem Angiera, de nem tudtam, hogy mit csináljak vagy mondjak. Végül egy rövid kérdés csúszott ki a számon:
- Igaz ez?

Felhúzott szemöldökkel néztem az elfekre. Nem tudtam eldönteni, hogy most ez valami hülye tréfa, vagy tényleg komolyan gondolják ezt az egészet.
- Még hogy két nap... Ezeknek az időérzékével nagyon nem stimmel valami - gondoltam.
Aztán végül Charion bizonytalanul felém fordult, és nekem szegezte a kérdést, amitől teljesen összezavarodtam, és kissé meg is sértődtem, amint rájöttem, hogy Charion kezd hinni lökött társainak, és már ő is kezdi azt gondolni, hogy én varázsoltam el. Már a nyelvemen volt a csípős válasz, de végül csak lemondóan megcsóváltam a fejemet és elszámoltam tízig, remélve, hogy sikerül kicsit lenyugodnom, de sajnos ez nem igazán vezetett eredményre, így végül rájuk zúdítottam a dühöm egy kis szeletét:

- Ti teljesen megőrültetek? - kérdeztem hitetlenkedve. - Mégis miért állt volna érdekembe elvarázsolni bárkit is a nemlétező varászerőmmel? Ha inkább hiszel ezeknek az agyalágyultaknak, Charion - mondtam neki, először ejtve ki a nevét mióta találkoztunk -, akkor tedd azt, de akkor ne számítsatok a segítségemre! Könnyűszerrel Aaronnal tarthattam volna a sorsotokra hagyva titeket, én mégis úgy döntöttem, hogy itt maradok! Erre pedig neki álltok vádaskodni?!
A végén még kiderül, hogy a szüleimnek igaza volt veletek kapcsolatban, és mindannyian a hatalmatokkal visszaélő kis mitugrászok vagytok, akik előszeretettel támadnak rá mindenkire, aki véletlenül a területetekre téved. Esetleg a természet erőit nem akarjátok felhasználni ellenem, és azzal eltenni engem láb alól, ha már Zamaar barátotok holtan végezte a sötét mágiámnak köszönhetően. Mert nyilvánvalóan annak az idiótának a haláláról is én tehetek ugyebár. Az, hogy a nyílvesszőm nem találta el, az nem számít, biztos csak a színjátékom része volt, mert mi is lehetett volna más? - gúnyolódtam.
Szánalmasak és nevetségesek vagytok! - folytattam a szidalmazásukat, remélve, hogy kellőképpen felhergelem őket ahhoz, hogy nekem essenek. Viselkedésük feldühített. Az, hogy láthatólag nem bíznak bennem, még nem is zavart volna annyira, de nevetséges vádjaik és állításaik felbőszítettek. Egyszerűen nem tudtam felfogni, hogy miképp juthatott ilyen képtelenség az eszükbe. Én pedig túl büszke voltam ahhoz, hogy egy ilyesmi feltételezéssel vérig sérthessenek.
Ma már ha visszagondolok erre, akkor butaságnak tűnik az egész, hiszen egyikőnk se sejthette még akkor, mi is történt valójában. A helyükben valószínűleg én is a közéjük csöppent furcsa emberlányt tartottam volna felelősnek mindezért. S ha azt vesszük, részben valóban miattam történtek ezek a dolgok, habár nekem fogalmam sem volt erről. Mindenesetre akkor nagyon is sikerült az elfeknek magukra haragítaniuk, így eshetett meg, hogy utolsó mondataim feléjük a következőek voltak:
- Tudjátok mit?! Sok szerencsét a vadászok ellen! De ha engem kérdeztek, akkor már most halottak vagytok! Nélkülem semmi esélyetek, de most végleg elvágtátok magatokat előttem! Örülhettek, ha előbb én végzek veletek, és nem a vadászok. Én legalább gyorsan és fájdalommentesen küldelek át titeket a másvilágra - fenyegetőztem ismét elvakult dühvel. Bele sem gondoltam abba, hogy mit mondok, és természetesen nem is gondoltam őket annyira komolyan, mint amilyennek ezek a szavaim hangozhattak, de akkor még nem igen tudtam visszafogni indulataimat. Túlságosan is lobbanékony természetem volt.  
- Na mi az, mire vártok? Gyerünk, támadjatok és öljetek meg, hiszen ezt akarjátok, nem?! Hát itt a nagy lehetőség, próbáljatok meg végezni velem! - kiabáltam rájuk még egyszer, miután azok nem mozdultak. Még egy percig néma csend volt, majd aztán elszabadult a pokol.

Angie kifakadt, s ha átgondolom, nem is ok nélkül. Rögtön elszégyellem magam, ugyanis az, amit a lány mond, igaz. Szemem lesütöttem a földre, s szégyenemben meg sem mertem mozdulni. Lelkiismeretem azonnal fellángolt, ám még nem sikerült összeszednem minden bátorságom ahhoz, hogy jóvátegyem a dolgokat.
Amikor a dühös fél a fenyegetőzéshez ér, picit meglepődtem, ám nem sértődtem meg.
"Most csak is neki van joga ehhez."
Azonban mikor Angie gúnyosan engedélyt adott, hogy megtámadják, elszakadt a cérna. Egyedül arra voltam mérges, hogy társam- aki lehet, hogy akkor nem így gondolta- ilyen ostoba kijelentéseket kezd.
Pár másodpercig még néma csend volt, aztán elszabadult a pokol, azonban először nem indultak meg a lány fel, csak szóban lettek élénkebbek. Mint egy megzavart hangyaboly, úgy tolakodott mindenki barátaihoz. Majd kis idő múlva három elf megindult az emberlány felé.
Nm is tudtam, hogy mit teszek, mintha el lettem volna varázsolva. Egyzser csak azon kapom magam, hogy lábaim parancsom ellenére elindulnak. Egy gyors mozdulattal odaugrottam Angiehoz, és elé álltam, jelezve, hogy vele vagyok.
Az elfek megtorpantak.
- Ne bántsátok, nem ő tehet róla!
Beszélhettem nekik, semmit sem ért. A szemükben még mindig láttam azt a makacs elhatározást, miszerint csak Angie lehet a hibás.
Nem értem semmit, az elfek tovább közelítettek.

***

Legjobb barátnőm, Sish is a csapatban volt. Végignézte az egész jelenetet, de csak mint külső szemlélő. Nem óhajtott beleavatkozni a dologba. Ő sosem volt az a tulbuzgó típus, mindig sikerült megőriznie a hidegvérét, így tettei mindig alaposan át voltak gondolva.

Mikor elszabadult a pokol, tekintetével megkeresett. Látta, hogy Angie mellé állok, és látta, hogy vannak, akik ezt nem, gondolkodás nélkül odasietett, majd mikor a közelbe ért, élesen füttyentett egyet.
- Hé, álljatok meg! Nem bírjátok felfogni, hogy nem a lány a hibás!
A kicsi, de dühös csapat kicsit összezavarodott, ugyanis két helyről is más információt kaptak, mint ahogy ők azt gondolták.
- Szóval azt ajánlom, menjetek innen! Te is Ikna, neked is szól!

***

Látva, hogy Sish segít nekünk, felbátorodtam.
- Ikna, Sishnek igaza van. Kezdjetek el gondolkozni! Nem ártana!
Addig tapostuk az agyukat, míg az adrenalin el nem hagyta őket. Akkor aztán elment a kedvük a harctól, s inkább úgy döntöttek, hogy visszavonulnak.
Én személy szerint nem voltam benne biztos, hogy ezzel fel is adták, vagy hogy másnak nem jön meg a kedve, így tekintetemet a csapaton tartottam.
- Köszönöm Sish!
Ezután Angiehoz fordultam. Tervem szerint be szerettem volna mutatni őket egymásnak, ám eszembe jutott, hogy nem tiszta az a bizonyos lapom. Lelkem mélyén reméltem, hogy az előbbi megnyilvánulásom ért pár lépést azon az úton, ami végén Angie megbocsát nekem.
- Angie...- kezdtem bele nehezen-... ostoba voltam.
Ahogy addig megismertem a lány, nem valószínű, hogy ő erre a bocsánatkérésre reagálna valamit, de azon az alapon, hogy "mindent ki kell próbálni", folytattam tovább.
- Nem várom el tőled, hogy megbocsáss, legalább hogy nem most rögtön. Azonban szeretném ha tudnád, hogy neked van igazad. Legalábbis nagyon úgy tűnik.
A helyzet nekem nagyon kínos volt, s reméltem, hogy utolsó mondatommal nem rontottam el mindent.

Kifakadásomat követően először minden pontosan úgy történik, ahogyan azt vártam. Az elfek egyből kapva-kaptak az alkalmon, hogy rám támadhatnak, bár előtte még pár szitokszót is megejtettek felém, ami tovább korbácsolta dühömet.
Az első meglepetés azonban akkor ért, mikor Charion mindezek után nyíltan mellém állt, amire valljuk be, egy cseppet sem számítottam. Mi több, éppen az ellenkezőjét vártam tőlem, hogy ő is beáll az idióta elfcsaládja közé, és ő is ellenem fordul, vagy ha mást nem is, de aktív passzivitást mutat, nem is törődve többé velem. Ennek ellenére Charion nekem adott igazat, és szembeszállt saját népével, ami teljesen ledöbbentett.
Egy percig el is szégyelltem magamat előző viselkedésem miatt, de azért ez ég kevés volt ahhoz, hogy teljesen elpárologjon bennem a harag legapróbb szikrája is. Büszkeségem pedig nem engedte, hogy megbánásomnak bármiféle jelét is adjam.

Úgy tűnt Charionnak egyelőre nem csak engem, de az elfeket sem sikerült lenyugtatni, ugyanis azok tovább közelítettek felénk. Ekkor Charion segélykérően az egyik elftársára nézett, aki mindeddig némán figyelte az eseményeket, de ekkor ő is akcióba lépett, és sebesen megindult felénk.
Először azt hittem, ő is támadni akar, de aztán csodák-csodájára ő is az én igazam mellé állt. Az új, Sishnek nevezett egyén meglehetősen határozottan lépett fel, és úgy tűnt ez már megtette a hatását, mert társai végül morgolódva visszavonulót fújtak. Szerencsémre, ugyanis egymagam tuti nem tudtam volna elbánni a dühös elfek csapatával, hiszen varázserőm nem lévén nyilaimmal túl sokra nem mentem volna ellenük, így utólag visszagondolva az egész nem csak hogy meggondolatlan, de nem mellesleg őrült tett is volt a részemről, ami könnyen az életembe is kerülhetett volna, de akkor ezt még nem igazán fogtam fel. Gőgömben és büszkeségemben pedig mindenképpen a családomra ütöttem, és ez a viselkedésemen is tökéletesen látszott. Nem volt hát csoda, hogy sem az emberek, sem a legtöbb teremtmény nem igazán bírt elviselni engem maguk között.

Miután az elfek kedve elment a csatározástól, Charion felém fordult, és bocsánatot kért tőlem, ami talán még az előbbi eseményláncolatnál is jobban meglepett, de ismételten nem mutattam jelét csodálkozásomnak, és esze ágában sem volt ilyen egyszerűen megbocsátani az elfnek, holott minden normális ember hálát rebegett volna ennek az idegennek, amiért megmentette őt társai haragjától, és cseppet sem udvarias, sőt kifejezetten szemtelen viselkedése ellenére is segített neki szorult helyzetében.
Ezzel ellentétben én az első mondatára semmit sem reagáltam, de mikor folytatta, azért kicsit megenyhültem, és úgy döntöttem (nagy kegyesen, mintha ő lenne megtisztelve azzal, hogy egyáltalán szóba állok vele ezek után), hogy adok neki még egy esélyt. Legalábbis úgy tettem, mintha így lenne, holott belül szégyent éreztem, és meglehetősen kínosnak véltem ezt az egész képtelen szituációt.

- Örülök, hogy végre belátod, hogy igazat beszélek - feleltem kimérten. - Hajlandóak vagytok akkor végre meghallgatni? - kérdeztem mindannyiukhoz fordulva.

Hát... Angiet nem sikerült nagyon meglágyítani, de legalább szóba állt velem.
- Igen- válaszoltam kérdésére lesütött szemmel.
- Nagyon szívesen.
Mást nem nagyon mertem mondani, de végül mégis bemutattam Sisht.
- Gyorsan bemutatom Sisht. Sish, ő Angie, Angie, ugye ő meg Sish.
Kicsit ügyetlenül történt meg, de legalább megtörtént. Miközben Angie mondta, én hátra-hátra pillantottam. Nem bíztam a többiekben, s féltem attól, hogy megtámadnak.

***

Charion bocsánatkérését végighallgattam, majd miután a bemutatás is megtörtént, beszélni kezdtem.
- Elküldjem a többieket? Azt mondtad, hogy veszélyben vagyunk. Nem tudom, hogy aktuális-e még, hogy segítesz, de ha igen, mond, hogy mi történt, illetve, hogy mit kell csinálni. Hallgatunk rád.
Majd hátrasandítottam.
- Legalábbis én, meg Charion.

***

Sish szóhoz jutott, s ezt az alkalmat ki is használta. Beszéde közben helyeslően bólogattam, jelezve, hogy egyetértek, majd utána Angiera néztem.
- Igazán köszönöm!

Charion továbbra is meglehetősen zavartnak és bűntudatosnak tűnt, láthatólag megszólalni is alig mert, ami csak tovább növelte sajnálatomat újfenti gorombaságom miatt. Bártortalansága ellenére azért bemutatta nekem társát, aki mellénk állt, habár ez eléggé ügyetlenre sikerült, amin majdnem el is mosolyodtam, de végül csak a szájam sarka rándult meg.

- Örülök, hogy megismerhetlek, Sish- fogtam kezet vele, és biccentettem egyet felé. - Legalább te okosabbnak és megbízhatóbbnak mutatkoztál társaidnál. Apropó, köszönöm a segítséget - folytattam, immáron kicsit megenyhülve, s igyekeztem túltenni magamat előbbi sértődöttségemnek. Szerencsére nem voltam túl haragtartó típus, csak sajnos túl könnyen felkaptam a vizet, ha arról volt szó, hogy valaki megsértette a becsületemet. Erre kimondottan érzékeny voltam.
- Ami a többieket illeti, szerintem igazad van, jobban tesszük ha ők és én távol maradunk egymástól - mutattam először rájuk, majd magamra, szemlétetve mondandómat -, szóval megköszönném, ha eltűnnének innen, vagy az is megfelel, ha mi megyünk valami nyugodtabb helyre, ahol zavartalanul és biztonságban tudnánk beszélgetni.

Az elfekkel való összetűzésemnek köszönhetően eléggé elszaladt az idő, így sajnos válaszukat már nem hallhattam, mert nemsokára befutottak a vadászok, és nyílzáport zúdítottak ránk, pontosabban a tőlünk kicsit távolabb álló elfekre. Néhányukat el is találta egy-egy nyíl, de a legtöbbjük megúszta az első sortűzt. Minket hármunkat nem értek el a nyilak, valószínűleg azért, mert nem vettek észre minket, vagy az is lehetséges, hogy pusztán engem akartak védeni, bár ezt nehezebben tudtam elképzelni. Mindenesetre nem vártam meg, hogy kiderüljön, melyik variáció az igaz és észrevegyenek minket, így hát megfogtam a két elf kezét, és magam után húzva őket rohanni kezdtem az erdő sűrűje felé, majd kisvártatva lassítani kezdtem, és mikor már semmit nem hallottam a csata zajából, egy fának támaszkodva megálltam, és feléjük fordulva, zihálva mondtam:

- Nos, remélem tudtok valami biztonságos helyet, ahol meghúzhatjuk magunkat, mielőtt még ránk találnának. Nincs sok időnk, szóval jó lenne sietni.

A nyílzápor elég váratlanul ért. Nem tudtam mit csináljak: kiáltsak, hogy vigyázzanak, vagy meneküljek. Utólag, tiszta és nyugodt aggyal meglátnám, hogy ordibálásommal csak rontanék a helyzeten, mert a többiek nem menekülnének meg, minket viszont biztos, hogy észrevennének.
Azonban úgy tűnik, hogy más tökéletesen tudja, hogy mit kell tenni. Akkor nem tudtam, hogy ki, de megragadta valaki a karom, s elkezdett húzni. Se én, se Sish nem ellenkeztünk, futottunk amerre Angie mutatta. Úgy tűnt, nem történik semmi, s lassan az én elmémet is kezdte elhagyni a pánik, mikor elf társam elesett mellettem. Először sima ügyetlenségnek vettem, csak később láttam, hogy más baja volt: eltalálta egy eltévedt, vagy éppenséggel pontosan célba ért nyíl. Pont a szívét találta el, még csak szólni sem tudott.
Furcsa mód akkor hirtelen világosodott meg minden. Oda se figyeltem Angie mondatára, megragadtam a karját, s most én húztam. Igyekeztem nm kiszámíthatóan futni, nehogy könnyű célponttá váljunk.
Tudtam, hova kell mennünk: az _én_ rejtekhelyemre. Azt még gyerekkoromban építettem, s direkt olyan helyre, ahol még az elfek sem találnak meg.
Mikor a cél tudatosult, elszántan begyorsítottam.
- Nem lesz gond!
Mondtam még, de azt én sem tudom, hogy magamnak, vagy Angienak szántam.

Alighogy megálltam és kifulladva hátamat az egyik fának vetettem és nagy nehezen kinyögtem azt a pár mondatot, döbbentem elhallgattam, mivel Sish, aki előttem állt pár méterre, egyszer csak összeesett. A nyílvessző hátulról átfúrta a gerincét, és egyenesen a szívénél tört át a hegye. Sish azonnal előrebukott, és nem mozdult többé.

Egy vadász úgy tűnik utánunk eredt, és hamarosan azt is megláttam, ki volt az. Ulrik közeledett felénk, Aaron apja, akit mindig is gyűlöltem, hiszen különös kegyetlenséggel végzett a különféle teremtményekkel. Számára az ölés nem szükségszerűség volt, hanem játék, élvezet. Legtöbb esetben pedig ő felelt a különböző akciókért, ő irányította a vadászcsapatot, így pedig ezek rendszerint vérrontásokba torkolltak. A szabályokhoz pedig kifejezetten ragaszkodott, sosem tért el tőlük, egyetlen egy kivétellel. A szabályzatunk tiltotta a kínzást (hacsak nem volt indokolt) és az ártatlanok megölését, ő azonban erre fittyet hányt. Ő az ártatlanok halálát mindig elintézte azzal, hogy rosszkor voltak rossz helyen, így pedig megérdemelték amit kaptak.

Amint megpillantottam őt el is öntött a düh, és nekirontottam. Pontosabban csak rontottam volna, ha Charion szinte azonnal nem ragadja meg a karomat, és nem kezd el húzni valamerre. Azt se tudtam, hogy hová megyünk, s annyira nem is érdekelt. Vissza akartam menni, így Charionnak sokszor úgy kellett magával cibálnia és kényszerítenie arra, hogy vele menjek, és ne csináljak ostobaságot. Láthatólag az elfnek fogalma sem volt, mi üthetett belém, de aztán végül sikerült lenyugodnom, és onnantól kezdve már nem ellenkeztem; minden szó nélkül követtem őt az erdő mélye felé, s kíváncsi voltam, hová is megyünk.
Rémlett ugyan, hogy valamit válaszolt kérdésemre, de szavait nem tudtam felidézni, így csak sejtettem, hogy valamiféle biztonságos hely felé tarthatunk épp.

Sokáig futottunk. Én még nem láttam, hogy valaki követ minket, de bizton tudtam. Próbáltam minél gyorsabban és kiszámíthatatlanabbul menekülni, de a rejtett utakat is kerestem. Akkor aztán, mikor elértünk úti célunkhoz, bekúsztam egy dús bokor alá, majd behúztam Angiet is. Ujjamat a szám elé emelte, mutatva, hogy ha lehet, még a lélegzetét is halkítsa le. S utána figyeltem és füleltem. Semmit nem láttam, de hallani hallottam. A levelek ropogása elárulta, hogy volt valaki a közelben. Ránéztem Angiera. Egyelőre nem tudtam többet tenni, mint hogy lapultam.
Azonban mikor levettem tekintetem a lányól, s visszanéztem a hangok felé, megpillantottam egy alakot.

Ulrikot lerázni nem volt egyszerű dolog. Ugyan Charion jobban ismerte az erdőt nála, és számomra ismeretlen rejtekutakon is átvágtunk, Ulrik túl jó volt a nyomkövetésben, így kissé lemaradva bár, de végig a nyomunkban volt. Még Charion ügyeskedése ellenére sem sikerült elég időt nyernünk.
Végül az elf behúzott egy bokor alá, és onnan lestünk ki, még a lélegzetünket is visszafojtva. Hamarosan Ulrik is feltűnt a láthatáron, és felénk igyekezett. Egy pillanatra megállt a bokor előtt; érzete a jelenlétünket. Körülnézett, de semmit sem látott, még csak egy árulkodó nyomot sem. Így egy hosszú pillanat múltán továbbindult, és hamarosan elnyelte őt a fák sűrűje. Mi még pár percig mozdulatlanul figyeltünk, nem mertünk fellélegezni s elhinni, hogy elmúlt a veszély. Szinte vártam, hogy Ulrik visszatérjen, de mivel ez nem történt meg, végül kifújtam a levegőt, és Charionhoz fordultam, és ezt suttogtam:

- Úgy tűnik egyelőre elmúlt a veszély. És most? Merre tovább?

Lapultunk, s imádkoztunk, hogy ne vegyen észre minket. Végül eltűnt, ennek ellenére még vártunk, ami saját belátásom szerint bölcs dolog volt, hisz nem tudhatjuk, hogy milyen messze jár.
Majd Angie megszólalt, sőt mi több, kérdezett. A kérdésre számítottam, ám mégis váratlanul ért. Talán azért, mert a válasz közel nem volt olyan egyszerű.
- Egyetlen lehetőségünk van, ami nem túl... nem feltétlen okos dolog.
Suttogtam vissza. Mielőtt még kimondtam volna, nagy levegőt vettem, hogy felkészültem a reagálásra.
- Be kell mennünk Awyris erdejébe, a falunkba. Ott vannak a többiek, szólni kell nekik.

Charion javaslata eléggé meglepett. Nem igazán számítottam erre a válaszra, főleg, mivel ember létemre kizárt, hogy beengedjenek oda. Hacsak nem előztek meg minket a vadászok, de akkor meg óriási nagy bajba fogunk keveredni. Bár valószínűleg kisebbe, mint amibe Charion családja kerülhet.
Mindezen aggodalmamat azonban jobbnak láttam megtartani magamnak, így hát végül csak egy kis szeletét osztottam meg az elffel:

- Ez tényleg nem túl okos ötlet. Te is tudod, hogy Awyris erdejébe csakis kizárólag elfek léphetnek be. Engem nem fognak átengedni a határon. Ha viszont mégis, akkor az csak egyet jelenthet, mégpedig, hogy az előbb látott vadász megoldotta valahogyan ezt a problémát - vázoltam fel röviden a helyzetet, igyekezve még csak nem is utalni arra, hogy ismerem ezeket az embereket, sőt mi több, ők a családom tagjai.

- Azonban jelen helyzetben azt hiszem valóban nincs más megoldás - sóhajtottam végül, miután minden lehetőséget számba vettem, s végül arra jutottam, hogy mindenképpen meg kell próbálnunk megmenteni őket.

- Mutasd az utat! - mondtam végül, közben pedig azért imádkoztam, hogy még Ulrik előtt érjünk oda, és Charion valahogy rávegye a határőröket, hogy engedjenek be engem is. Másképp a családja halálra van ítélve, és akkor túl sokat már nem segíthetünk rajtuk. Akkor pedig ismételten kudarcot vallok, amit nehezen viseltem volna el. Ennyi kudarc egy életre elég volt nekem.