Nagyon bíztam benne, hogy a vadász, akivel az előbb volt szerencsénk találkozni, később ér be az erdőbe, mint mi. Ennek azonban volt valami esélye, mivel a férfi az ellenkező irányba tűnt el. Így hát elindultunk. Az út közben folyamatosan figyeltem, s óvatos voltam, ám igen nehéz volt még emellett a tempót is siettetni. Tudtam, hogy nem veszélytelen a vállalkozásunk, sőt, abban is biztos voltam, hogy egyenesen ostobaság, ám ahogy Angie is mondta: Nincs más megoldás.
Még egyszer kellett lebuknunk, azt is azért, mert egy erdei állat lépteit- valószínűleg nyúlét- túl ijesztőnek találtam.
Azután már senki nem tartóztatott fel minket. Átvágtunk a folyón, majd elérkeztük a határhoz. Behatolásnak még semmi nyoma nem volt, ám ez még nem volt biztos nyom.
Leguggoltam a földre, ujjaim rásimítottam. Próbáltam valahogy kapcsolatot teremteni, s üzenni, hogy ne támadjanak Angiera, de nem sikerült. Túl kevés volt a mágiám. Így hát csak beléptünk az erdőbe. A fák semmi jelét nem mutatták annak, hogy ellenükre lenne az emberlány jelenléte, ám biztos voltam benne, hogy ez nem sokáig marad így.

Amikor beléptünk Awyris erdejébe, a várakozásommal ellentétben semmi különös nem történt. Elftársam mellettem megérintette a földet - nyilván valamiféle mágiával próbálkozott, de ez láthatólag nem járt eredménnyel, ugyanis eléggé csalódott képet vágott. Én nem kérdeztem rá, hogy mit is akart elérni, inkább csendben fürkésztem a környéket, támadókat keresve, vagy bármi olyan után kutatva, ami behatolásra, vagy ehhez hasonló dologra utalna, de semmi ilyesmit nem találtam.
Láthatólag Charion is úgy vélte, hogy nem leselkedik ránk veszély, mert hamarosan továbbindultunk, továbbra is éberen figyelve. Minden apró zajra összerezzentünk, vagy támadó pozíciót vettünk fel, de tíz perc elteltével sem találtunk semmit. És pont ez volt az, ami nyugtalanított. Túl nagy volt a csend...
Magát Awyris erdejét lenyűgözőnek találtam. Az egész erdő varázslatos volt, melyben lüktetett az élet. Az erdő szinte "beszélt" az emberhez, a fákon lévő virágok majdhogynem ragyogtak, és a létező összes színben tündököltek, a fák ágai pedig - bár nem volt szél - békésen, lágyan hajladoztak. A földet zöld fűpárna borította, s lábaink alatt zöldesen fel-felragyogott egy pillanatra. S bár közel s távol egyetlen élőlény sem akadt - amit eléggé furcsának találtam -, de éreztem, hogy az erdő figyel bennünket.

Hamarosan aztán távoli kiáltás ütötte meg a fülünket, amit egy puffanás követett. Ránéztem Charionra, majd választ sem várva elkezdtem rohanni a hang irányába. Egy faág megpróbált megállítani, de én elhajoltam a támadás elől, és csak futottam tovább, míg végül meg nem találtam a hang forrását; egy sebesült elfet aki az egyik közeli fáról esett le, miután vagy öt nyílvessző, különböző helyeken eltalálta őt. Az egyik a mellkasába, kettő a combjába, egy a hasába, egy pedig a vállába fúródott.

Ez pedig csak egyet jelenthetett. A vadászok megérkeztek.

Lélekszakadva rohantam Angie után, aki a hang irányába tartott. Kiderült, hogy az egy elftől származott, bár őszintén szólva nem lepődtem meg, szinte biztos voltam, hogy behatoltak, ugyanis túl nagy volt a csönd.
Első látásra megrémített az öt nyílvessző, ám megpróbáltam túltenni magam rajta, ami itt, az otthonomban sokkal gyorsabban sikerült. Odaguggoltam a sebesült mellé, akiben még bár nem sok, de volt élet.
- Idegenek?
Kérdeztem. Az illető bólintott, ami kicsit ügyetlenre sikerült, de ez esetben megértettem okát.
- Észa ...észa ...észak felé. A faluba.
Majd fáradtan becsukta száját. Többet nem szólt, se nem mozdult. Én még lehetségesnek tartottam, hogy nem halt meg, abban viszont nem volt kétség, hogy megmenteni nem lehet.
Megragadtam Angie karját, majd futni kezdtem, elvetve az óvatosságot.
-A faluba tartunk.
Lihegtem.

A haldokló elf mellett állva bevártam Chariont. Én nem törődtem sokat a haldoklóval, elvégre segíteni már úgysem segíthettem rajta, társam azonban egyből letérdelt mellé, és rákérdezett a nyilvánvalóra.
Szerencsénkre a vadászok úti céljáról még volt ideje tájékoztatni minket, mielőtt átköltözött volna a túlvilágra, így Charion azon nyomban magával ragadott engem és elkezdtünk együtt futni a falu felé.

Nem igazán értettem, hogy a vadászok miért egy kis falut szemeltek ki maguknak, de abban a helyzetben nem is igen számított. Csak remélni mertem, hogy még időben odaérünk, és meg tudjuk menteni az ott élőket, bár ennek sok esélyét nem láttam. Valahogy sikerült tömegesen bejutniuk Awyris erdejébe, ráadásul a meglepetés ereje is az ő oldalukon áll, de még ha idejében észre is veszik a veszélyt, nem lesz idejük felkészülni a támadásra. Ugyanis Ulrik semmiképpen nem merészkedett volna be ide, ha nem lett volna biztos az akció sikerében. Máskülönben nem ítélné halálra a vadászok egy jelentős hányadát, hiszen élve kizárt, hogy mindannyian kijussanak innét, bármilyen szuperbiztos tervet is eszeltek ki.
Megosztani azonban nem mertem ezen borúlátó gondolataimat a mellettem futó, halott sápadt arcú elffel. Láthatólag már az iménti incidens is eléggé megrémítette, nem akartam még nagyobb félelmet kelteni benne. Így hát inkább csak a futástó zihálva óvatosságra intettem őt, majd pedig megkérdeztem:

- Próbáljunk... észrevétlenek maradni. Talán a vadászok nem tudják..., hogy mi is... itt vagyunk - lihegtem.
- Egyébként sem árt... az óvatosság. Ezek az emberek nagyon veszélyesek - figyelmeztettem őt.
- Láthattad mit tettek... azzal az elffel... meg a többiekkel. Egyébként nincs valami mód arra... hogy megtudjuk.. pontosan hányan vannak? - kérdeztem tőle reménykedve. Eléggé sokat segíthetett volna számunkra egy efféle információ.

Tudtam, hogy milyen veszélyesek a vadászok, éppen ezért néztem ki úgy, ahogy: fal fehéren. Aki célba tudja venni az őrt, s el is találja, nem is egyszer, az nem lehet kezdő. Nagyon nem kezdő.
Angie kérdésére megtorpantam. Törtem a fejem, hogy miként tudhatnám meg a támadók mennyiségét. Először mágiában gondolkodtam, de az eredménytelennek bizonyult, nem tudok még olyan komoly varázslatokat. Az előbb sem sikerült.
- Egyelőre nem, talán ha megtalálnánk a nyomaikat. Ismered a szokásaikat a támadásokkal kapcsolatban? Hirtelen támadnak vagy szépen lassan, feszítve az idegeket? Hasznos lenne bármi.
Miközben feltettem e kérdéseket, a földet fürkésztem, hátha találok valamit. Rövid időn belül megtaláltam, amit kerestem: egy ösvény volt kitaposva, amit valószínűleg a vadászok csináltak, mert eddig ne volt ott. Ránéztem Angiera. Amennyiben nem volt a közelemben, odahívtam.

Charion kérdésemre ha lehet még tanácstalanabbnak tűnt. Ugyan tudtam az elfekről, hogy mágiával képesek arra, hogy felderítsék a behatolókat és megakadályozzák őket, de úgy tűnt a mellettem lévő társam mágiája még nem volt elég erős ehhez, ez pedig elég nagy hátrányt jelentett. Kissé elhúztam a számat, mikor erre rájöttem.

- Ami azt illeti, eléggé ismerem őket - vallottam be kelletlenül.
- A taktikájuk viszont eléggé változó. Egyáltalán nem kiszámítható. Ez a célponttól függ. Illetve attól, hogy éppen milyen kedvük van. Néha szeretnek "játszani" az áldozataikkal - válaszoltam.
- Azonban úgy gondolom, hogy most a meglepetésszerű, hirtelen támadást fogják választani, elvégre sokáig nem fognak tudni rejtve maradni. Mindenképpen gyorsan kell cselekedniük és lecsapniuk a kiszemelt célpontra - fejtettem ki elméletemet. Biztosra vettem, hogy Ulrik ezt a módszert választotta.
- Ennél többet azonban sajnos nem tudok segíteni - ráztam meg a fejemet sajnálkozva.

Charion végül a környezetünket kezdte el feltérképezni. Nyilvánvalóan valamilyen nyomot keresett, s én is igyekeztem segédkezni neki ebben, habár ő sokkal nagyobb tapasztalattal rendelkezett az erdőt illetően, mint én, aki soha nem járt még ezen a vidéken. Nem csoda hát, hogy Charion volt az, aki hamarabb nyomra bukkant, és egy kitaposott ösvényre lett figyelmes.
A nyomok elég frissnek tűntek. Úgy látszott tényleg a meglepetésre mennek rá, hiszen az elfek nagy valószínűséggel a főútról várják őket. Ami viszont meglehetősen furcsa volt, hogy be mertek vállalni egy ilyen utat, holott ők sem jártak még itt korábban. Mégis letértek a számukra biztonságot jelentő ösvényről, és egyenesen az erdő sűrűjébe hatoltak be. Charionra néztem, aki ha bólintott, akkor követük az útjukat, ami azonban hamarosan öt különböző irányba ágazott el, mi pedig tanácstalanul megálltunk, nem tudván, melyik kitaposott ösvényen haladjunk tovább.

Vadásztársaimmal mindent tökéletesen elterveztünk, a legutolsó momentumig, már legalábbis azt, amit el lehetett. A többit pedig a szerencsére bíztuk. Mindenki tisztában volt a veszéllyel, s azzal, hogy bizony többségünk nem fog élve visszatérni Awyris erdejéből. Ez azonban nem vette el a harci kedvüket, és nem tántorította el a vadászokat a küldetéstől. Hiába, harcedzett, félelmet nem ismerő férfiak voltak mind, akik annak szentelték életüket, hogy kiirtsák a gonoszt, és megvédjék a Földet. A csapat pedig vakon bízott bennem, bármit mondtam vagy tettem, azt sosem kérdőjelezték meg. Bármit megtehettem, számukra egyfajta példakép lettem, és tisztában voltam ezzel a hatalmammal.
Nem volt hát nehéz rávennem őket, hogy égessük porrá az egyik elf falut, ezzel hadat üzenve az erdeieknek. Nem mintha nekem olyan magasztos céljaim lettek volna, mint a Világ megmentése. Nem, á dehogy! Engem csak a bosszú vezérelt. Ez hajtott mindvégig, hiszen feleségemet egy elf hibájából vesztettem el, első fiamat - aki egyébként jóval többre lett volna hivatott, mint Aaron - pedig egy vérfarkas ölte meg, s ez éppen elég volt, hogy bosszút esküdjek e két nép ellen. A többi lényt csak akkor pusztítottam el, ha az utamba került.

A bejutás nem volt túl nehéz, legalábbis ahhoz képest, amire számítottam. Elég volt egy egyszerű figyelemelterelés ahhoz, hogy viszonylag gond nélkül bejuthassunk az erdőbe.
Egy önkéntes vadászt különféle állatok bőrével borítottunk be, mellét pedig nem csak állati bőrrel, de még állati bordákból összetákolt vértszerűséget is adtunk, ami bár lelassította őt, de a nyilakkal szemben egész hatásosnak bizonyult. Fejére egy bivaly koponyáját tettük, sisak gyanánt, vállára pedig szintén állati csontból készült vállvédőt helyeztünk, és két nagy kardot kapott fegyver gyanánt, ahogy íjat is kapott, így háta viszont viszonylag védtelenül maradt.
Mivel az állati bőrökkel és csontokkal felszerelt vadászunkat csaliként akartuk használni, így értelemszerűen az egyik legtapasztaltabb emberemet jelöltem ki erre a feladatra a jelentkezők közül. Reméltem, hogy lesz elég agyafúrt és ügyes ahhoz, hogy megmentse a saját irháját, mert odabent csak magára számíthat, s csakis rajta áll, hogy élve kijut-e onnan, avagy sem. És ami azt illeti, eléggé kár lett volna érte. Emberünk szerencsére büszkén vállalta ezt a vakmerő feladatot, s minden félsz nélkül vetette be magát az erdőbe, amint jelet adtam neki.

Ami engem illet én kicsit késlekedtem, mert az a botor lányka megint ott bukkant fel, ahol nem kellett volna. Valahogy mindig sikerült neki a legrosszabbkor felbukkannia, és borsot törni az orrom alá. Mondtam én a többieknek, hogy nem bízhatunk benne, és ne bízzunk ilyen fiatal lányra ekkora feladatot, mint egy farkasfalka lemészárolása, de persze senki nem hallgatott rám. Az volt az első és utolsó alkalom, hogy nem hallgattak rám. Túlságosan elvakította őket a hit. Mindenki azt gondolta, hogy ő a kiválasztott, én azonban a kezdetektől fogva kételkedtem ebben. Tény és való, hogy Angel kimondottan tehetséges, de a legfontosabb alapanyag hiányzik belőle. Nincs meg benne az öléshez szükséges ösztön, egyszerűen képtelen más életét kioltani, hacsak nem tőrnek az életére, s én ezt elég hamar felismertem. Én még tesztelni akartam volna őt, de a többiek éles bevetésre küldték. A bolondok! A kis Angelnek meg persze beletört a bicskája, és mindent elrontott. Ráadásképp szánt szándékkal. Azóta meg nem elég, hogy folyamatosan igyekszik megakadályozni minket tevékenykedéseinkben, még a második fiamat is elragadta tőlem és szörnyeteggé változtatta! Ezért pedig meg kellett lakolnia, így hát amint megláttam a nyomába szegődtem, de az újonnan szerzett elf barátjának hála sikerült meglógnia előlem, ami kifejezetten bosszantott, de sajnos nem foglalkozhattam tovább vele. A tervem fontosabb volt. Ő még várhat.

Az általam kijelölt vadász nem is értette mit késlekedtem ennyit, hiszen a pontosság hozzám tartozott, sosem szoktam késni, de pusztán egy legyintéssel jeleztem neki, hogy most nincs időm elmondani ennek okát, de mivel a többiek is késtek - feltehetőleg a tisztáson talált elfcsapat tartotta fel őket, akik szintén egy be nem kalkulált, bosszantó, számunkra kissé szerencsétlen fordulat volt -, így végül tömören mégis tájékoztattam őt a fejleményekről:

- Menet közben sajnos pár elf feltartotta a csapatot - mondtam neki. - Az elfek gyűrűjében pedig egy furcsa véletlen folytán Angelt találtuk. Ismered a lányt, Daniel. Mindig a lehető legrosszabbkor tud felbukkanni. Ráadásul úgy tűnt egész jól elcsevegett velük, így nekünk nem igen maradt más választásunk, mint közbelépni. Angel azonban egy elffel az oldalán megpróbált felszívódni, én meg azonnal utána eredtem, de sajnos elvesztettem a nyomukat - fejeztem be végül bosszúsan a beszámolót.

Daniel erre csak bólintott, jelezve, hogy megértette, de válaszolni már nem maradt ideje, mert ekkor befutott a harminc fős társaság is. Láthatólag a harc nem igen viselte meg őket - egy-két vadászt leszámítva -, sőt, inkább csak még edzettebbé tette ez őket. A z elfekkel való küzdelem mindenképpen tapasztalatot jelentett, hiszen ellenük a többségnek nem igen volt még alkalma harcolni. Így ez a kis "játék" mindenképpen jó gyakorlást jelentett a számukra, és így legalább nem csak hallomásból tudták, hogy mégis mi vár rájuk odabent. Ennek ellenére kissé tartottam attól, hogy embereim elbízzák magukat, így hát mielőtt kezdetét vette volna a nagy terv, még pár szót szóltam hozzájuk:

- Ne feledjétek, odabent százszor nagyobb veszély vár rátok! Az elfek sokkal erősebbek a saját otthonukban, aminek minden levelét ismerik. A tisztáson átélt kis csetepaté semmi sem volt ahhoz, ami most következik! Ne bízzátok hát el magatokat! Pár ifjú, tapasztalatlan elffel elbánni nem olyan nagy feladat. Egy egész falut elpusztítani nem lesz ennyire egyszerű - intettem őket óvatosságra. A vadászok csak úgy itták a szavaimat.
- És azt se feledjétek, hogy mire vállalkoztatok. Nem fogunk mindannyian visszatérni. Az, hogy mennyien éljük túl, az csakis rajtatok múlik - fejeztem be szónoklatomat vészjóslóan, majd hátat fordítottam nekik, és intettem Danielnek, hogy indulhat.

Danielben és a tervemben szerencsére nem kellett csalódnom; hamarosan szabaddá vált az út Awyris erdejébe, és simán besétáltunk mindannyian. Úgy jó fél órát gyalogoltunk úgy, hogy nem támadt ránk semmi és senki sem, de persze azért mindvégig figyeltük az erdőt, hátha látunk valami mozgást, vagy bármit, ami megpróbálna az utunkba állni. Aztán hirtelen életre kelt az erdő körülöttünk, és pár társam egyből az életét is vesztette, ez azonban várható volt, így nem is törődtem velük. Ezt már az elején megmondtam nekik; nem fogunk az elesettekkel foglalkozni, és semmiképpen sem szakadozunk le a csoporttól. Aki lemarad vagy valamiért harcképtelenné válik, az sajnálatos módon halálra lesz ítélve. Az egyik fán aztán nemsokára meg is pillantottam az egyik őrt, aki felfigyelt ránk. A mögöttem haladó két társamnak egyből jeleztem is a dolgot, és hárman vettük célba őt. Én a biztonság kedvéért két nyilat is eresztettem szerencsétlenbe, nyilaink pedig kivétel nélkül célba találtak, az elf pedig egy kiáltás kíséretében a földre zuhant. Egészen biztosan szörnyet halt, így hát nem is foglalkoztunk vele, csak haladtunk tovább célunk felé.
A megbeszéltek alapján letértünk az útról, aztán pedig öt felé ágaztunk el; minden csapat élén egy-egy vezető állt, aki azért a csapatért volt a felelős. Hozzám kerültek a legszívósabbak. Az én csapatomért szándékomban állt mindent megtenni, hogy élve kijuttassam őket innen, de persze ha úgy alakulna, hogy csak úgy menthetem meg saját magam, ha őket a sorsukra hagyom, akkor egy pillanatig sem fogok habozni. Tervük szerint igyekeztünk a falut teljesen körbevenni, és tüzes nyilainkkal célba venni az épületeket. Az elfeket csak akkor vesszük célba, ha szükséges a túlélésünkhöz. A lakosság fele valószínűleg minket próbál majd megfékezni, másik felük azonban inkább a tüzet próbálja majd meg eloltani. Ha minden a terv szerint megy, akkor bizony az elf faluból nem marad majd más, mint hamu és por.

Ahogy haladtam előre, az ágak meg-megzörrentek körülöttem, ami múltkori baklövésemre emlékeztetett. Akkor - akárcsak most- is egy ág zajával kezdődött, minden, így alkalmam volt rá, hogy megtapasztaljam: kis apróságok mennyi mindent megváltoztathatnak.


Akkor is Ulrik megbízásából jártam az erdő előtti részt: felderítés gyanánt. Teljes vértezetben küldtek el. Fegyvernek íjam, kardom, tőröm, s fúvócsövem volt nálam, amihez néhány méreggel/ altatóval átitatott lövedéket is kaptam. Először nem értettem, hogy minek ennyi fegyver, hisz nem Awirys erdejébe indulok, de utam első szakaszában máris szükségem volt rájuk. Nemcsak az erdeiek jelentettek veszélyt, hanem az ott élő fenevadak is.


Épp a terepet szemléltem, amikor egy ág zörrenését hallottam. Hamar lebuktam, közben pedig fúvócsövemet készítettem elő baj esetére.
Nem kellett sokáig várnom, egy erdei elf lány sétált be a látókörömbe, akit én jól láttam, ő viszont nem vett észre. Kezében íjat tartott, ám az pihentette. Inkább valamire összpontosított. Jómagam úgy véltem, hogy vadászaton volt. Nem ismerem a szokásaikat, s nem is óhajtom megismerni minden fortélyát, csak azokat, amik a levadászásukban segít. Például tudom, hogy csapatban szoktak vadászni. Ezért is csodálkoztam oly nagyon, ugyanis a lány egyedül volt.
Egy ideig nem tudtam, mit tegyek. Agyam gyorsan pörgött, s ennek meg is lett az eredménye: úgy véltem, hogy ha elviszem Ulriknak, ő hasznát tudja venni.
Így hát számhoz emeltem a fúvócsövet, s céloztam.
Egy másodperc alatt történt minden. A lövedék eltalálta az erdei bestiát, _ami_ ájultan esett össze. Nem halt meg, csak elkábult, pont ahogy én akartam, elvégre mit kezdene Ulrik egy halott elffel. Amennyiben pedig tévedek, s inkább a holtan kénbe neki a lány, még mindig megölheti, nemde bár?
Annyit sejtettem, hogy fél óráig lesz ájult.
Miután megbizonyosodtam róla, hogy nem fog elszökni, elléptem tőle, s leültem egy kődarabra. Kötelet kerestem, hogy megkötözzem, ám rájöttem, hogy nem feltétlenül szükséges. Sokkal hasznosabb lenne, ha úgy tennék, mintha nem történt volna semmi, s megvárom, míg felkel. Akkor pedig elvezet a faluhoz, amit megtámadunk, s könnyebb lesz a bejutás.

Így hát eltettem a kötelet, majd a lány egy védettebb helyre húztam. Mivel úgy terveztem, hogy itt hagyom, még két adag altatót lőttem belé. Sajnos egyedül voltam, s nem volt társam, ki szóljon a csapatnak, hogy jöjjön, így magamnak kellett visszaindulni hozzájuk. Levelekkel betakartam a bestiát, majd elléptem tőle, s elindultam vissza.
Alig haladtam valamit, amikor morgásra lettem figyelmes. Hátrafordultam, s egy farkast pillantottam meg. Azonnal tudtam, hogy kicsoda. Régóta nem láttam, pontosabban a csúfosan meghiúsult küldetés óta.
Előrántottam kardomat, majd kiáltottam egyet:
- Szevasz Aaron! Te is olyan becstelen lettél, mint a többi!
Azóta éli vérfarkasként az életét, mióta az a mitugrász Angie belevezetett minket a majdnem biztos halálba. Persze voltak, akik épségben élték túl, de legtöbben átváltoztak ilyen... ilyen... rühes dögökké.
Nem vacakoltam, támadtam. A való életben, amikor Aaron még normális volt, bírtam a fiút, de most... most már megölhetem, hisz más, mint mi.
Én támadtam először, méghozzá sikerrel. Igaz, nem sebesítettem meg nagyon, de megzavartam. A második csapást oldalról mértem. Ez már eredményesebb volt, láttam rajta, hogy szenved tőle, de még mindig nem eléggé. Harmadszorra hátulról csaptam le rá. A gerincét céloztam, de az ütésem túl gyenge (vagy az ő háta túl kemény) volt, így fegyverem lecsúszott, én pedig elvesztve az egyensúlyomat, eldőltem. Ez elég volt a farkasnak, hogy összeszedje magát. Rám rontott a dög, s elsodorta a kardom. Fúvócsövemet is elvesztettem, csak íjam maradt.
Aaron támadásra készült, s meg is valósította. Nekiesett a karomnak, s tépni kezdte. Nem is tudom hogy, de sikerült kiszabadulnom karmai közül. Még nem éreztem a fájdalmat, csak arra tudtam gondolni, hogy én megmeneküljek. Felugrottam, s futni kezdtem.
Nem tudtam, hogy merre rohanok. kis idő múlva elkezdtem érezni a fájdalmat. Akkor hátranéztem.
Az állat nem jött utánam, vagy legalábbis lehagytam.
Elbújtam egy bokor mögött, s gyorsan elláttam a sebem. Kimostam a nálam lévő vízzel, s bekötöttem. Gyógynövény nem volt nálam.
- Ez is a kis vakarcs miatt van.
Mérgelődtem magamban.
- Nemcsak, hogy megsérültem, még a lányt sem fogom tudni megtalálni. Remélem felfalja mindkettőjüket az éjszaka!
Mivel más sértés nem jutott az eszembe, feltápászkodtam,s elindultam vissza a táborhoz.

Olyan, mint egy álom, vagy inkább mint egy rémálom. Minden olyan sötét, csendes, nesztelen. Körülvesz a sötétség. Nem tudom hol vagyok, nem tudom miért vagyok itt és mi történt velem. Nem emlékszem, minden homályos. Erőlködök. Ki akarok törni innen.
Látok. Valamit látok. Látom, hogy hol vagyok. Legalább is azt hiszem. Mi ez a hely? Olyan mesébe illő, olyan varázslatos. Egy erdő. Nagyon szép erdő.

Látok mancsokat. Ez én lennék? Mi történt? Még mindig nem tiszta a fejem. Nem lehetek én. Nem tudom irányítani őket. Akkor viszont hol vagyok, hol a többi részem?

Emlékek. Ködösek. Homályosak. Megharaptak, valami megharapott. Megmartak? Vérfarkas lennék?
Igen, vérfarkassá változtam. Nem tudom irányítani magam. Mi vezérelhet akkor, az ösztöneim?

Érzek. Szagokat érzek. Illatokat és bűzöket érzek az orrommal. Egyre inkább összeszedem magam. Remélem tudom majd irányítani is magam hamarosan.

Hallok is. Madarak csicseregnek, ágak recsegnek alattam, a szél fújja a fákat, hallom a suhogó hangokat. Lassan magamhoz térek.
Tapintom a földet amin járok, érzem elpattanni az ágakat alattam, a leveleket, a puha avart, a harmatos füvet.

Hová hoztak a lábaim? Látok valakit, egy embert. De hiszen ez... Daniel? Daniel az. Talán tud segíteni rajtam. Üdvözölni akartam, de a számon csak morgás jött ki. Hátrafordult, láttam rajta a meglepettséget. Valamit éreztem, olyan mintha ösztöneim jeleztek volna. Veszélyt érzek. Meg akar ölni?

Előrántotta a kardját, majd kiabálni kezdett. Nem értettem mit akar mondani. Nem tudtam felfogni a szavakat.
Egy kard villant. Éreztem, amint az acél megérint. Hűvös, kegyetlen érintés volt. Ám a penge nem talált el, éppen hogy csak súrolt. Ösztöneimnek köszönhetően kikerültem a támadását. Félreugrottam, bár testemet még mindig nem én irányítottam.

Megint támadott, sikerült megütnie. Fájdalom hasított belém. Üvölteni akartam, de helyette nyüszítést hallattam.
Harmadszor is eltalált. Ez nem fájt annyira, viszont ő elesett. Nekiugrottam, nem tudtam megfékezni magam. Fogaimmal tépni kezdtem a karját. Éreztem az ízét, éreztem a vére illatát. Még soha nem éreztem ennyire finomnak a vér szagát. Nem tudtam leállítani magam. Most már vágytam rá; a húsra, a vérre. Enni akartam, ennem kellett. Éreztem, ahogy erőm egyre csak nő, duzzad, amint megízleltem húsát. S egyre csak többre és többre vágytam belőle. Képtelen voltam leállítani önmagam, báhogy küzdöttem is ellene. Nem! Nem tehetem ezt. De nem tudok parancsolni magamnak. Muszáj megpróbálnom.

Egy pillanat volt az egész, sikerült megállítanom magam egy másodpercre és Daniel elrántotta a karját. Morogtam és vicsorítottam rá. Ő futni kezdett, én meg utána indultam volna, de megint megálljt parancsoltam magamnak. Nagyon erőlködtem, hogy ez sikerüljön. Összekuporodtam a földön és nyüszítettem, alig bírtam ki, hogy ne fussak utána. Egyszercsak felálltam és vonyítani kezdtem; a szag már elhalványult, így nem vágytam olyan erősen rá, hogy utána fussak és megtámadjam. Megindultam az ellenkező irányba azzal a csöppnyi önkontrollal, amit szereztem.

Nagy erőfeszítésekbe került ez nekem és nem is jutottam messzire, nagyon kimerített, hogy paranycsoljak magamnak. Egyszercsak aztán bevonszoltam magam egy bokor alá, összeestem és elsötétült előttem a világ.

Ahogy kis csapatommal nesztelenül, minden hang nélkül haladtunk a célunk felé, Danielre gondoltam, aki most minden kétséget kizárólag az erdeiek őrei elől menekül, teljesen magára utalva.
Nagyon reméltem, hogy nem fogok csalódni benne, és a küldetés végeztével élve viszontlátom majd legjobb harcosomat, és nem fogja halottan végezni. Nem hiába bíztam éppen őrá ezt a feladatot; neki volt a legnagyobb esélye a túlélésre. Ámbár tény és való, hogy többen sokkal szívesebben vállalkoztak volna erre a feladatra, s láttam Danielen, hogy pusztán kötelességtudatból teljesíti kérésemet.

Visszaemlékeztem arra az estére, amikor végleg megszületett bennem az az elhatározás, hogy lerombolom ezt az elf falut. Egy hétre Angel kudarcba fulladt küldetése után határoztam el ezt, mikor biztossá vált, hogy fiam, Aaron is szörnyeteggé vált, csakúgy, mint a vadászok egy része. Mindaddig a pillanatig reménykedtem abban, hogy Aaron megérzése, miszerint vérfarkassá válik, nem helytálló, de sajnos fiam jól érezte...
S mikor elkezdődött az átváltozás, láttam fiam szemében, hogy nem teszi meg. Nem végez magával, holott tudta jól, mi a családunk elvárása ilyen helyzetben. Egy vadász soha, semmilyen körülmény között nem válhat szörnyeteggé, de ha ez mégis megtörténik, akkor az illetőnek saját kezűleg kell végeznie önmagával. Ha ezt nem teszi meg, akkor a legközelebbi hozzátartozójának kell átsegítenie őt a túlvilágra. Abban az esetben pedig, ha az sem képes ezt megtenni, az összes vadász célba veszi és addig vadásznak rá, míg meg nem ölik. Ám fiam még ebben is kudarcot vallott, s mikor én megpróbáltam ezüst tőrt mártani szívébe, ő elmenekült, és azóta sem láttuk többé.  
Ekkor érett meg bennem ez az elhatározás. Bosszúszomjam ekkor erősebb volt mint valaha. Ez az eset feltépte bennem a régi sebeket; a veszteség fájdalmát. Felébredt bennem mindaz, amit mindeddig eltemettem; a feleségem és az elsőszülött fiam halálának fájdalma, amit mind a gonosz teremtményeknek köszönhettem. Az, hogy csalódnom kellett Aaronban, felébresztette a múlt árnyait. Minden másképp alakult volna, ha ők még élnének. Akkor nem gyötörne most ennyi kín...
Dühös voltam, dühösebb mint valaha, és bosszúra szomjaztam. Ám nem csak az elfek iránt éreztem ezt a gyűlöletet, hanem már a saját fiam és Angel iránt is. Angel tehetett arról, hogy Aaron ilyen puhány lett, és folyamatos csalódások sorát okozta nekem. Az a lány rengeteget ártott mindannyiunknak.

Másnap reggel egyből össze is hívtam a vadászok társaságát, s elmondtam nekik saját álláspontomat. Először Aaron keresését adtam ki parancsba, majd Angel elfogását, utána pedig kitálaltam eléjük a fő fogást, azaz az erdei elfek falujának elpusztítását. Tudtam jól, hogy a család minden tagja bosszúra és harcra éhes, mindenkit felhergelt Angel árulása és annak következményei, így hát a csapat azon nyomban kapott az alkalmon, hogy ilyen veszélyes kalandba vágják bele fejszéjüket.
Két napra rá ki is küldtem Danielt egy felderítésre, hogy kicsit nézzen szét Awyris erdejének határterületein, és próbáljon meg információkat gyűjteni, miként juthatunk be az erdeiek birodalmába. Úgy volt, hogy Daniel egész nap távol lesz, és csak késő este ér vissza, ám alig múlt dél, és a fiú máris megérkezett, karján pedig egy csúnya seb tátongott. Olyan volt, mintha valami kiharapott volna karjából egy darabot. Elképedve figyeltem a felém siető alakot, majd miután túl voltam első döbbenetemen, felé fordulva megkérdeztem:

- Mi történt, Daniel? Mi támadott rád? Sikerült megtudnod valamit?- sürgettem a sebesült fiút, s türelmetlenül vártam a részletes beszámolóját.

Én az elkábításból semmit sem éreztem, nem sejtettem. Mikor kezdett elmúlni a méreg hatása, felálltam, bár még mindig nem voltam magamnál. Láttam, hogy mellettem fekszik egy vérfarkas, de felfogni nem tudtam. Csak néztem, majd egy hirtelen mozdulattal arrébb léptem. Csak akkor tisztul ki elmém teljesen, bár azt meg sem éreztem, hogy két napja ki vagyok ütve, még egy másodpercnek sem éreztem. Az egyetlen dolog, ami feltűnt, hogy a vad, ami után leelkedtem, eltűnt.
- No, de gyors volt. Észre sem vettem, amikor elszaladt.

Amint visszaértem, felkerestem Ulrikot. Ő engem megelőzve rögtön feltette a kérdést, amire számítottam: Mi történt?
Mindent elmondtam, úgy ahogy volt.
- Megtaláltam Aaron. Épp a terepet derítettem fel, amikor egy elf lány keresztezte az utam. Gondoltam, hogy elhozom, hátha hasznodra lesz. Azon voltam, hogy idehozzam, mikor szembe találtam magam Aaronnal, vérfarkas formában.
Direkt nem illettem jelzőkkel. Igaz tudtam, hogy Ulrik milyen véleménnyel van a fiáról, s a szörnyekről, sőt, egyértelmű, hogy halálát akarja, valamilyen okból kifolyólag azonban mégsem mertem szidni.
- Megtámadtam, hogy megöljem, ám...
Itt elakadtam. Kevésszer hibáztam életemben, amikor viszont ez megtörtént, a föld alá bújtam volna miatta. Így volt ez most is. Nem fűlött hozzá a fogam, hogy elmondjam, miként vesztettem. Ezért csak rámutatta a karomra.
- Nem tudom, hogy hol történt. Már nem emlékszem az útra, amin menekültem.

Mióta elváltam a többiektől, s játszom a csalit, rengetegszer elgondolkoztam, hogy miért engem küldtek. Félreértés ne essék, tisztelem Ulrik döntését, csak az okát nem sikerült még kiderítenem.
Halálfélelmet nem éreztem, ugyanis nem volt rá időm, csak az elején. Amint beléptem az erdőbe, az tiltakozni, védekezni kezdett ellenem. A fák elállták utamat, s ágaikkal megpróbáltak összeszorítani. Rögtön megértettem, hogy miért engem küldtek: Ulrik bennem bízott a legjobban, s remélte, hogy én vagyok a legalkalmasabb arra, hogy élve ki is jussak.
A növények támadásait igaz nem könnyen, de kivédtem. Hol egy tökéletesen időzített szaltó, hol a fegyvereim mentettek meg.
Az erdőben igaz egyre nehezebben, de beljebb-beljebb hatoltam. Felkelteni a figyelmet nem volt nehéz, rögtön rám összpontosított a rengeteg, s ezt éreztem is.
Egyszer csak egy alakot fedeztem fel. Az egyik égbenyúló fa tetején állt. Nem erős, inkább fürge testalkatú volt. Ha fegyveres harccal kellett volna megvívnom vele, sikerült volna, ám ez máshogy történt. Ő a fa tetejéről, íjjal a kezében támadott. A lövése nem talált el, szerencsére. Én erre egy másik nyíllal válaszoltam, ami viszont az övével ellentétben, célba is ért. Az elf egy artikulátlan ordítással zuhant le őrhelyéről. Ekkor azonban újabb két erdeit szúrtam ki két másik fa tetején. Azok is engem vettek célba.
- Oh anyám, mi vár még rám.
Levágtam egy ágat a lábamról, egy másikat pedig a derekamról, s célba vettem az egyik őrt. Természetesen talált, s ahogy a mondás tartja, süllyedt is. A másik már nehezebb volt, tekintve, hogy közben feltűnt még három másik társa is, akik szemtől szemben álltak ki velem.
Egy-két vágással leterítettem az egyikőjüket, ám közben egy nyíl érte a combomat. Fájdalom helyett dühöt éreztem. Hogy mer egy ilyen kis féreg engem megsebezni? Józan eszemet elvesztve rontottam neki a maradék két elfnek, s miután végeztem vele, az őrt a fáról is leszedtem. Ekor egy vastag gyökér tört elő a földből, s akaszkodott belém. Minél erősebben álltam ellen, az annál feljebb kúszott. Illetve nem csak akkor, ha ne álltam ellen, akkor is mászott. Kicsavarta kezemből a kardot, hátamról letépte az íjat. Akárhogy küzdöttem, nem ért semmit, a végére már mozdulni sem tudtam. Na akkor öntötte el az agyamat a pánik. Akkor döbbentem rá: itt fogok meghalni, hisz nincs se előre, se hátra, de még oldalra se. Tudom, érzem, hogy az erdeiket itt vannak a közelben, s végeznek velem.
Mennyire igazam volt. Abban a pillanatban előtört hét hegyes fülű. Négy elvitte az ővéik holttestén, három viszont felém indult meg.
- Köszönöm Afada!
Mondta az egyik. Afada a fa volt, aki által harcképtelenné váltam.
Nem törtét több. Nem hangzott el több hang. Az elf, aki az előbb megszólalt, odalépett hozzám, s elvágta a toromat. Utolsó gondolatom témája nem volt más, mint Ulrik. Vajon elég időt szereztem nekik?

Pontosan emlékszem minden egyes szóra, amit akkor mondott Daniel, mikor visszatért felderítő küldetéséről. Az volt az első és egyben utolsó eset, hogy csalódást okozott nekem. Daniel látta rajtam a bosszúságot, amiért elszalasztotta mind az elfet, mind a fiamat, holott terve kifejezetten jó lett volna, ha véghez is viszi azt, amit eltervezett. Persze ez a kis baki nem volt olyan nagy probléma, hiszen az az elflány túl sokat nem árthatott nekünk. Nem fog emlékezni semmire, talán észre sem veszi, hogy pár napig kiütötték. A nagyobb problémát az jelentette, hogy Daniel mindenféle használható információ nélkül jött vissza, ezért kénytelen voltam én magam feltérképezni a terepet.

És most, két nappal az eset után itt vagyunk csapatommal, bent, Awyris erdejének kellős közepén, s megállíthatatlanul haladunk célunk felé. Az első lépés így kipipálva. Daniel kifogástalanul végezte el feladatát, s már csak a szerencsén múlik - no meg tapasztalatán és ügyességén -, hogy élve kijut-e az elfek markából.
Bárhogy is lesz, a tervem mindeddig tökéletesen működit, s kis csapatommal hamarosan el is értük célunkat: a völgy peremét. Lent a mélyben pedig ott sorakoztak az elf falu házai, tökéletes célpontokat kínálva tüzes nyilainknak. Már csak arra kellett várnunk, hogy a többiek is elfoglalják helyüket, és a megbeszéltek szerint leadják a jelzőlövést, miszerint ők is készen állnak.

Elftársam nem mozdult, s ő is épp oly tanácstalannak tűnt, mint én. Ott álltunk az öt felé ágazó, kitaposott úton, és fogalmunk sem volt, merre menjünk. Ötfelé csak nem szakadhattunk...

- És most merre? - fordultam felé teljesen tanácstalanul.
- A vadászok öt felé váltak, esélyünk sincs megállítani őket - ráztam meg a fejemet szomorúan.
- Váljunk külön? - tettem fel a kézen fogható kérdést, bár nekem nem igazán fűlött a fogam a különváláshoz, de be kellett látnom, hogy talán még úgy van a legnagyobb esélyünk némileg megnehezíteni a dolgukat.
- Vagy inkább a falut próbáljuk meg értesíteni a veszélyről? - vetettem fel egy újabb lehetőséget.
- Bár kétlem, hogy időben, még előttük odaérnénk - tettem hozzá, de nem túl bizakodóan.
- Ők jóval előttünk járnak, és ők is pontosan tudják, merre tartanak. Az elfek meg valamiért láthatólag nem tartóztatták fel őket. Semmi jelen nincsen dulakodásnak, vagy ehhez hasonlónak. A természet is teljességgel mozdulatlan - folytattam.
- Mit gondolsz, Charion? Hogyan tovább? Van valami ötleted? - fordultam ismét az elf felé, remélve, hogy neki van valami terve, vagy bármi, amivel segíthetnénk az ott lakókon.

Én ugyanolyan tanácstalan voltam, mint tásam. Az elválást nem támogattam. Akkor ugyan meg tudnák magukat kétszerezni, ám Angie egyedül maradna, s az erdő támadónak vélheti.
- Ne váljunk szét, veled kell maradnom, hisz te itt idegen vagy.
S ugyan egy javaslatot jogosan visszautasítottam, ám a kérdést még mindig nem válaszoltam meg.
Inkább elgondolkodtam. A nyomokból nem tudom megállapítani, hogy mikoriak, csak annyit, hogy frissek, de hogy mennyire?!
Igaz tudok egy kicsit rövidebb utat a faluhoz, ám az nem gondolnám, hogy sokat érne. Nem sok egérutat nyernénk.
Ekkor villant be a megoldás. Már annyi ideje megszoktam, hogy nem is figyeltem oda a fák susogására. Néha olyan fárasztó a beszélgetésüket hallgatni, de ilyen helyzetekben pont tudnak segíteni.
Amint valamennyire odafigyelte, meghallottam, hogy a fák mit tudnak a dologról. Ez nem volt nehéz, szinte az egész erdő arról beszélt, hogy idegen hatolt be Awyris erdejébe. Voltak, akik azt tanácsolták, hogy fogják meg. Nem értettem, hogy miért csak egy személyről beszéltek, mikor a vadászok létszáma minimum húsz lehetett.
Csak akkor értettem meg, hogy mi folyik itt, amikor egy halk hangocska hozta a legfrissebb hírt.
- Ő volt a csali. Nincs egyedül, vagy harmincan bujkálnak a falu közelében. A csali most halt meg, ám a többieknek eddig semmi bajuk nem esett. Támadásra készülnek!
Megdobbant a szívem. Gondoltam, hogy előttem járnak, de hogy ennyire?! Féltettem a falut, hisz a vadászok túl közel voltak, bármelyik percben elkezdhették a támadást. Megragadtam Angie kezét, s húzni kezdtem. Legelőször nem hozzá szóltam, hanem a fákhoz.
- Szóljatok a falubelieknek, hogy nagy a veszély? Tudják már?
Válaszul egy szót kaptam.
- Támadnak!

Lélekszakadva rohantam a falu felé. A fák válaszából kijött, hogy már tudnak a vészről, tekintve, hogy a támadás elkezdődött. A rohanás közben jöttem csak rá, hogy Angie is velem van. Megtorpantam, s visszafordultam. Az emberlány mögöttem volt.
- Angie, figyelj, a vadászok már elkezdték a támadást. A faluban már tudják a dolgot, szóltak nekik. Én oda megyek. A gond csak az, hogy ha te bemész a faluba, az elfek nem tudhatják, hogy te nem támadó vagy. Úgyhogy ha megfogadod a tanácsom, vagy itt maradsz, vagy hátba támadsz, vagy... nem tudom, csak vigyázol, hogy ne nagyon találkozz elfekkel. Azért szólok nekik, hogy ne bántsanak, de a harcban -ha van ilyen- nem biztos, hogy felismernek.
Vártam addig, amíg Angie válaszol, hogy hogyan dönt, s csak azután indultam a falu felé.

Az elflány egyszer csak minden szó nélkül megindult, én meg gondolkozás nélkül követtem őt, habár fogalmam nem volt, hogy mégis mit tervezhet.
Végül aztán úgy tűnt észbe kapott, s felém fordulva vázolta a tényállást.

- Igazad van, valóban nem lenne tanácsos, ha veled tartanék a faluba - bólintottam kelletlenül.
- Láthattad mi történt, mikor a tisztáson összeakadtam a fajtársaiddal. Nyilvánvalóan csak még nagyobb keveredést okoznék ezzel, s csak a hátrányotokra válnék. Jobb, ha megpróbálom utolérni legalább az egyik csapatot, és valahogyan fegyvertelenné tennem őket. Mondjuk nem tudom, hogy ezzel mennyit segítenék, elvégre még akkor is négy tűz közé szorul a falu... - ingattam meg a fejem. Eléggé menthetetlennek tűnt nekem ez a helyzet, de így nem akartam ezt kimondani, s semmiképpen sem akartam dolgavégezetlenül távozni innét, anélkül, hogy megpróbáltam volna segíteni nekik, elvégre részben miattam van ez az egész.
- Úgyhogy akkor minden jót, Charion - nyújtottam kezet az elflánynak búcsúképpen, majd elmosolyodtam.
- Örülök, hogy megismerhettelek, habár a nap elején még nem hittem volna, hogy valaha ilyet mondanék - nevettem, bár semmi nyoma nem volt hangomban a jókedvnek. Az események jelentősen beárnyékolták ismeretségünket, de azért reméltem, hogy ennek ellenére is inkább tart barátnak, semmint ellenségnek.
- Remélem látjuk majd még egymást, s akkor nyugodtabb körülmények között látjuk majd viszont a másikat - fejeztem be "búcsúbeszédemet".
- Sok sikert neked, remélem sikerül megmentenünk a faludat. Ígérem minden tőlem telhetőt megteszek majd annak érdekében, hogy minél többen megmenekülhessenek - fogadkoztam, aztán, ha az elflánynak nincsen több mondandója felém megfordulok, és elindulok vissza oda, ahol az ötfelé ágazó, frissen kitaposott ösvényt találtuk, és találomra elindulok a középső ösvényen, remélve, hogy Ulrik önteltségből éppen azt az utat választotta.

Csak Angie szavait hallva döbbentem rá, hogy ez a búcsú pillanata. Így hát közelebb léptem a lányhoz, és megöleltem. Az nem érdekelt, hogy Angie visszaölel-e, vagy ellenzi, hiszen lehet, hogy ez az utolsó közös pillanatunk.
Az emberlány szavaira így válaszoltam:
- Biztos, hogy fogunk még találkozni. Amiben segíthetek, segítek is: szólok az erdőnek, hogy ne támadjanak téged. Ha vége ennek az egésznek kiáltsd el magad a nevemmel.
Nem gondoltam bele, hogy Angie esetleg nem győztesen kerül ki a csatából, amennyiben megtalálja az egyik csapatot. Sőt, abba se gondoltam bele, hogy én nem élem túl.
Ez talán azért volt, mert csak történetekből ismerem a véres harcokat, s ott a főszereplő, akit megkedvelünk a mese közben , mindig túléli.
Igaz, minden nap látom a vadászaton, ahogy a vadak meghalnak, még én is gyilkolok néha, de a hozzám közelállók halálát nem tudom elképzelni.
Már épp belekezdtem volna önsajnálatomba, mikor eszembe jutott a falu. Rögtön tudtam, hogy pont arra nincs idő, amit most csinálok, így elléptem, majd visszaindultam a faluba.
- Minden jót, Angie!

A faluban már eluralkodott a káosz. Minden épület égett, ugyanis a vadászok lángoló nyilakkal támadtak. Senkinek nem jutott eszébe, hogy talán nem csak a tüzet kéne oltani, hanem az embereket is támadni.
Minden nő, férfi és gyermek pánikba esett. Nem holmijaikat, hanem saját magukat, s szeretteiket mentették. Volt jó néhány épület, ami már porrá égett, s több mint valószínű, hogy nem mindenki tudott kimenekülni az égő házakból.
Mikor odaértem, én is a legostobább dolgot műveltem: beálltam a tűzoltók sorába.
A munkánk eredménytelennek tetszett, amit eloltottunk, a szél újra felkapta, ám senki nem gondolkozott, csak locsolt a vödrökkel.
Nem is tudom, hogy mennyi ideje bajlódtunk a lángokkal, mikor artikulátlan ordítást hallottam a hátam mögül. Az egyik csapat rontott ki a bokrok "rejtekéből", s támadott. Ekkor tértem észhez.
- Vigyázz! Vadászok támadnak! - kiáltottam el magam a hangosabbnál is hangosabban. Nem voltam benne biztos, hogy szükséges volt, hisz az ő kiáltásukat mindenki hallhatta.
Hátamon lógó íjam után nyúltam, s céloztam. El is találtam egyikőjüket, de az csak egy volt a hét közül. A maradék hat akadálytalanul jutott be a faluba. Másodjára céloztam íjammal. A célkeresztben egy nagy férfi tartózkodott. Épp egy falubelit próbált legyőzni. Erre én irdatlan erővel engedtem ki nyílvesszőmet, ami célt is talált,kis pihenőt adva a közülünk valónak.
- Már csak öt van. Mármint ha nem jön több.
Előrántottam kardomat, s megtámadtam még egyet közülük. Kis idő után egy kisebb sebbel és egy győztes támadással folytattam a harcot.
Először úgy tűnt, hogy egyedül vagyok, aki védekezik, ám ez az állítás hamar megdőlt. Egy húsz fős elf csapat érkezett a falu segítségére. Hogy eddig hol voltak, azt magam se tudtam.

Úgy tűnt, hogy jól állunk. Már fél órája, hogy visszaérkeztem a faluba, s az a hét ember azóta már alulról szagolja az ibolyát. Közben érkezett még öt harcos az ellenség táborából, de azok sem bírták sokáig. Azt nem mondom, hogy mi nem vesztettünk semmit: nyolc tisztességes elf esett áldozatul, akikért nagy kár, de jelen pillanatban a támadásra kell koncentrálni.
Nem vagyok nagy harcos, így azt sem állítom, hogy sokat segítettem a csapatnak, de egy biztos: hátrányukra nem voltam.
Egy kis szünetet tartottam, mikor egy nőt pillantottam meg. A tűz vette körül, amit idő közben elfelejtettek, vagy legalábbis kevesen oltottak. A bajbajutott is tűzoltó lehetett, csak néhány rossz lépést tett, s a lángok rabja lett.
Hamar felkaptam egy vödröt, illetve csak kaptam volna, de az túl nehéz volt, így kiöntöttem belőle egy kicsit, s azzal siettem társam segítségére.
Mikor észrevették, hogy miben töröm a fejem, többen is segíteni kezdtek. Csupa nő. Nem túl lényeges, de érdekes.
A mentés sikeresnek bizonyult. A rab kiszabadult, s nyomban munkához is látott. Csodálkoztam, hogy nem rémült meg. Úgy gondolom, hogy ez nem maradt el, csak igen nagy önuralma van. Olyan, ami nekem hiányzik.
Vele együtt a többiek is indultak dolgukra, velem senki sem foglalkozott, bár nem is volt miért. Háború van, nem csevegünk olyannal, akinek semmi baja sincs. Így utólag látva megállapítanám, hogy ha egy elf is ott maradt volna, a baj sem jött volna. Ugyanis amint elmentek a többiek, én kerültem csapdába. Akárhogy küzdöttem, a tűzfal csak nem akart szétnyílni, inkább csak szűkült. Agyam pánikszerűen próbált egérutat találni, de hiába. Torkomon egy hang sem jött ki, az utolsó kiáltást kivéve. A karom akkor már megégett, s az ájulás kerülgetett. Hirtelen minden összemosódott, s már a szabad kijáratot sem kerestem, mert tudtam, hogy nincs.
Az utolsó emlékem a meleg volt. Onnantól minden elsötétült.

A vadászok közel fél órán keresztül lőtték a védtelen tüzet oltó népet, amikor kifogytak a nyilakból. Eddigre már a falu többsége holtan feküdtek a földön, avagy égtek bent. Ulrik sok muníciót hozatott, de még ő sem számolt azzal, hogy a sokkos helyiek ilyen könnyű célpontot fognak nyújtani és embereit már hatalmába kerítette a vérmámor. Fegyvereiket előrántva rohantak a lángoló épületek közzé, hogy leölhessék a megmaradtakat.
Ez rossz lépésnek tűnt utólag, hiszen sok képzetlen tündével végezni tudtak, ám rákényszerítették őket a védekezésre és hősök termetek közöttük. Több vadász is halottan feküdt a község egyik végében, mikor meglátja a támadók vezére. Már az ájult Charionnal a hátukon igyekeznek menekíteni minél több megmaradtat az erődbe, a fák védelmébe. Hirtelen döbben rá a férfi, hogy az öldöklés hevében elveszítette a térérzékét és ott van az az ösvény, amit vágtak maguknak ide jövet. Kicsit más felé gondolta, de megismeri az egyik fát, aminek védelmében vészelte át ezt a nehéz, de győzelem teljes napot.
Már csak tizennégy harcosa maradt a harmincból, akit maga köré gyűjthet, ha ki akarja adni a parancsot az üldözésre, ezzel együtt egyfajta visszavonulásra. Hiszen nem valószínű, hogy újra a faluba jönnek, ha végeztek az evakuálni próbálókkal. Vagy dönthet úgy, hogy tovább folytatják az átkutatást még esetleg életben lévő sérültek után.
A Nap már hevesen tűz pont a fejük felett. A házak lángoló oldalai sokszor ledőlnek és körbe kerítenek a legváratlanabb helyzetben. Sokan nem is a nyilaknak, hanem ezek szeszélyének estek áldozatul, orrfacsaró égett hús bűzével töltve meg a levegőt.

/Tudom, hogy még hiányzik egy Angel reag, hogy mi történt, mikor összetalálkozott néhány vadásszal. Ezt nyugodtan írd le, csak gondoltam berakom a mesélőit./

Meglepett Charion közvetlen búcsúzása, ennek ellenére mégis viszonoztam a gesztust egy félmosoly kíséretében. Szívből örültem annak, hogy megismertem az elflányt, és reméltem, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy találkoztunk.

- Köszönöm, remélem te is sikerrel jársz, és legalább egy kis időt tudok majd nyerni neked. Ha pedig vége, akkor feltétlen megteszem - mondtam neki még utoljára, majd egy búcsúintést követően már el is tűntem a fák között.  

Nem akartam sokat teketóriázni. Tudtam, hogy gyorsan kell cselekednem és legalább az egyik kis csapatot kiiktatnom az ötből, ha azt akarom, hogy minél kevesebb áldozat legyen.
Tudtam továbbá azt is, hogy a meglepetés ereje az én oldalamon áll; a vadászok biztosan nem számítanak a támadásomra, így hát ezt szándékomban is állt kihasználni, s kivételesen hátba akartam támadni a csapatot.
A középső ösvényen indultam el, több okból is. Legfőképp azért, mert úgy véltem, hogy Ulrik önimádattól vezérelve ezt az utat választotta, és igencsak szerettem volna szemtől-szemben állni vele és összecsapni a "nagy vezérrel". Szívből gyűlöltem Ulrikot, ő volt a legkegyetlenebb vadász talán mind közül, és még Aaront is képes volt simán bábként mozgatni. Neki mindez csak szórakozás, játék, és minden katonája csak egy-egy sakkbábú ebben az egészben. A fiára sem tekintett másképp, csak pusztán eszközként. Nem is értettem, hogyan lehet az, hogy egy ilyen önelégült, önző baromnak, mint ő, egy ilyen kedves fia született. Aaron teljesen apja ellentéte volt, tele volt kedvességgel, irgalommal és segítőkészséggel. Mindig megpróbált apjának megfelelni, de ez sosem sikerült neki. Ő nem tudta sosem félretenni az érzelmeit a harcban, és mindig mindenkinek megkegyelmezett. Ulrik pedig lenézte őt ezért, gyengének és semmirekellőnek tartotta. Egy mihaszna alaknak. Mindig láttam az undort a szemében, ahogy a fiára nézett. Sosem szerette őt. S mióta Aaron vérfarkassá vált, már nem is titkolta gyűlöletét, s szó szerint vadászott rá. Saját kezűleg akarta kioltani az életét. Én pedig Ulrik vérére szomjaztam. S most én vadásztam rá.  
Azonban nem csak amiatt választottam a középső utat, mert abban reménykedtem, hogy az Ulrikhoz vezet majd, hanem mert úgy véltem, hogy az a legfontosabb támadási pontja az egésznek. Ha a középső csapatot kiiktatom, akkor talán a többi is megzavarodik, valamint így sokkal inkább gyengülni fog a támadás ereje. Mindenképpen ezt volt célszerű megtámadnom.

Mikor aztán végre beértem a célpontjaimat s megláttam az első vadász hátát, egyből egy nyilat állítottam belé, ő pedig hangtalanul eldőlt, s nem mozdult többet. A vadászok két sorban álltak fel a szűk kis úton; három elől, három hátul. A három hátulsó vadászból kettőt gond nélkül kivontam a forgalomból, de ezzel fel is hívtam magamra a figyelmet, így nem sokkal később már mind a négyen engem vettek célba. Így legalább a tervem félig sikerült; már nem az elf falut ostromolták többé, a középső csapat abbahagyta a nyilazást, és késeiket kirántva mind megindultak felém. Ulrik azonban nem volt köztük.

Nem volt könnyű feladat összecsapni ezekkel a képzett vadászokkal, de szerencsémre én jóval képzettebbnek és tehetségesebbnek bizonyultam náluk. Ulrik valamilyen oknál fogva csak a második legerősebb egységét állította ide be középre, így valamivel egyszerűbb dolgom volt. Ulrik csapatával jócskán meggyűlt volna a bajom, ezeket viszont könnyen fel tudtam hergelni, és vérszomjukat kihasználva gyengébbnek mutattam magam, mint voltam, majd hirtelen minden tudásomat összeszedtem, és a meglepetés erejével még kettőt a padlóra küldtem, és végeztem velük a megmaradt két okosabb vadász szeme láttára, ami elégnek bizonyult ahhoz, hogy ők ketten inkább feladják a harcot és futni hagyjanak engem.
Ekkor ugyanis már nem lett volna túl sok értelme rátámadni a többi egységre, ugyanis már mind kifogytak a nyilaikból, és inkább puszta kézzel estek neki az elfeknek. A faluba bemennem meg nem lett volna túl okos ötlet a részemről, hisz az erdeiek biztos engem is támadónak néztek volna, így hát inkább menekülőre fogtam a dolgot, de előtte még Charion kérésére elkiáltottam a nevét.
Vártam pár percet, de nem érkezett válasz... Elkiáltottam magamat, ezúttal hangosabban, de ismét semmi. Szomorúan megráztam a fejem, majd hátat fordítottam a lángoló falunak, és elindultam kifelé az erdőből. Semmi sem állta utamat, az erdő hagyta, hogy sértetlenül távozzak. Csak remélni mertem, hogy Charion nem esett a vadászok áldozatául, és neki köszönhetem azt, hogy ilyen könnyedén kijutottam Awyris erdejéből.

/ Angellel ennyi volt, de Ulrikkal még folytatódik a játék. Köszönöm az élményt Charion! Remélem Te is élvezted a játékot Angie-vel. /

Fél óra töretlen támadás után a falut sikerült teljesen lángba borítanunk, a küldetést pedig sikeresnek minősíthettem. Elégedett voltam a jól felépített taktikámmal, hisz könnyűszerrel véghez vittük azt, és minden gond nélkül felgyújtottuk ezeket a viskókat. Biztosra vettem, hogy a lakosság nagy része holtan végzi, és ehhez még csak nagyobb erőfeszítést sem kellett tennünk. Kicsit mégis csalódott voltam. Sokkal nagyobb ellenállásra számítottam, de az erdeiek nem igen törődtek a nyílzáporral, inkább a tűz eloltásával foglalkoztak, pedig ennél okosabbaknak és harciasabbaknak ismertem ezeket a lényeket. Talán ennek köszönhettem azt, hogy az embereim hirtelen túlságosan magabiztossá és vérszomjassá váltak, mert hirtelen a két szélső csapat kardot rántva rontott rá az elfekre, s az én kis csapatom is követni akarta példájukat, de én megállítottam őket.

- Nem. Mi maradunk - mondtam határozottan.
- Ha vérszomjtól hajtva rájuk rontunk, csak magunkat keverjük bajba. Talán nem tűnnek veszélyes ellenfélnek, de ha rákényszerítjük őket a védekezésre, és szemtől-szembe támadunk, akkor hátrányba kerülünk. Ne feledjétek, az erdő az ő oldalukon van. Az a két csapat meg fogja bánni, hogy így cselekedett - magyaráztam meg döntésemet nekik, és bár két harcosom morgott emiatt, mégis hallgattak szavaimra. Végül az egyik káromkodva félrelökött, és kirohant a fák közül, egyenesen egy elfre vetve magát. Könnyűszerrel elvágta a torkát, de aztán három elf közrefogta őt, és hamarosan gúzsba kötve találta magát a fáknak és a növényeknek köszönhetően, majd a következő pillanatban már az ő torkából ömlött a vér, és az imént megölt elf mellé zuhant a holtteste. Ez a látvány pedig elég volt a többieknek, hogy ne kövessék az elesett vadász példáját.

- Nem megmondtam? - fordultam hátra. - Ki akarja követni? - tettem fel a kérdést, de láthatólag mindenki megrettent ettől, és rájöttek, hogy jobb, ha rám hallgatnak.
- Senki? Helyes!

A mi csapatunknak még maradt pár nyila, így eleinte hátulról nyilazva próbáltuk fedezni előretörő társainkat, de aztán végül mi is kifogytunk nyilainkból, így kénytelenek voltunk csatlakozni a kitörőkhöz, és karddal estünk neki az elfeknek. Igyekeztünk közel maradni egymáshoz, és figyelmeztettük a másikat a veszélyre, így egymást segítve sikeresen vettük az akadályokat, és kegyetlenül végeztünk minden hegyesfülűvel, aki csak megpróbált minket feltartóztatni. A másik két csapat azonban teljesen szétszéledt, így nekik szinte semmi esélyük sem volt. Egyesével támadtak, ahelyett, hogy kihasználták volna a többség erejét, így mindannyiuk oda is veszett. A mészárlás után már csak tizennégy harcosom maradt; a középső tábort Angel kaszabolta le, s csak ketten élték túl a vele való találkozást. Ezt azután tudtam meg, hogy mindenkit magam köré gyűjtöttem, hogy kiadjam a parancsot az üldözésre, és persze a visszavonulásra is egyben. Itt volt az ideje távozni innen, káoszt és pusztítást hagyva magunk mögött.

A távolból egy földöntúli lény hangja mászott bele mind az elf, s mind a vadászok
fülébe. Bár ha valakinek akadt ideje a már vége felé közeledő harcban, és a hang
irányába nézett, észrevehette, hogy a forrása nem is volt olyan távol. Csupán úgy tűnt.
A tűzből hirtelen egy egy fekete lény tört elő. Első ránézésre nem lehetett megmondani, hogy miféle, de még a másodikra, harmadikra, meg a többire sem. Egyszerűen ismeretlen volt.
Nem sok vizet zavar. Az előző halk kiáltása is csak jelzés volt, hogy jelen van.
Először csak állt, és felmérte a dolgokat. Úgy látszott, nem elégedett a helyzettel, nehéz dolga akadt. Majd hirtelen lenézett a földre. Előtte egy test hevert. Azé, aki megidézte. Mert ő nem más, mint egy védőszellem, s most segítenie kell neki és a "családjának". Azonban előbb a "gazdája" sorsába avatkozott bele. Felhívta egy elf figyelmét, hogy Charion bajban van. A férfi hamar oda is rohant. A szellemet észre sem vette, de nem is tudta, ugyanis az láthatatlan, mert így akarta.
Az elf férfi a hátán cipelve a lányt, gyorsan eltűnt, így a védő hozzá is láthatott munkájához. Nem vetette bele magát a harcba, kívülről figyelte, és segítette az elfeket. Varázslattal gyengítette meg a vadászokat, de a hatás nem olyan volt, mint az általában szokott lenni. Túl sokan voltak az emberek, így csak részlegesen sikerült őket hátráltatni.
Egyértelmű a dolog: a szellemmel is sokat vesztettek az erdeiek, de nélküle még ennyit sem értek volna el, ugyanis a falu egy kisebb tisztáson állt, s a házak között nemigen nőtt fa. Ezáltal az erdő segítségére csak a lakóterület szélén lehetett számítani, máshol nem nagyon.
Ráadásul a vadászoknál volt a legjobb és legnagyobb fegyver: a meglepetés.
Miután a harc befejeződött, a lénynek sem volt tovább maradása. Eltűnt.

Ulrik és a vadászok csapata vissza felé tartott az ösvényen, amit maguk vágtak a rengetegbe. A menekülők nyomai jól láthatóak maradtak. Végül elértek ahhoz a ponthoz, ahol az öt csapás ketté vált és csak folytatniuk kellett tovább az üldözést az erdő széle felé. Itt már egyre kevesebb gondjuk volt azzal, hogy a fák és a növények folyamatosan támadni próbálták őket, hiszen ezt a részt nem régen harmincan csapkodták és irtották ki, hogy új utat csináljanak a meglepetés szerű támadás számára.
Bár kevésbé volt nehéz a terep, de a gyökerek itt is megpróbáltak felkapni hozzájuk és a bokájukra kulcsolódni. Ám nem megtehetetlen a távolság és a terep leküzdése addig, amíg egy három méter hosszú pókfonál alatt nem megy tovább a tündék nyoma.
Rossz előérzet fogja el a csapat több tagját. Egész biztosan nem jöttek el ilyenek mellett ide felé jövet! A rengeteg pedig minden eszközzel kifejezte nekik, hogy nem látja szívesen őket. A fák lombja úgy fonódott össze, hogy a Nap fénye szinte teljes mértékben megszűnt. Az előttük lévő rész pedig ha lehet még kevésbé volt megvilágítva. Mintha csak egy sötét alagút nyelné el a nyomvonalát annak, ahová mennek.
-Ulrik? Nem kéne kimenni a főútra? A hegyesfülűeket már megöltük. Nem fognak megtámadni. De... nagyon rossz előérzetem van most.
*Egy másik embere a fák oldalát szemléli, és rájön, hogy a kivezető legrövidebb iránytól vagy 15-20 fokkal eltértek ide felé jövet. Ezt szóvá teszi, hogy vezetőjükre bízza, készen áll-e átvágni egy új sávot vagy a járt úton haladnak, ahogyan a falusiak előttük.